4TUNE – A szerencse fiai

Tizenkettedik fejezet

Ethan

Az egyik kedvenc pubomban ülök, előttem egyre gyűlnek az üres poharak. A régi haverjaim társasága felvillanyoz, velük úgy érzem, kiszakadhatok abból a körforgásból, amibe apám kényszerített bele. Élvezem, hogy bódultan röhöghetek olyan poénokon, amelyeknek a felét sem értem, és hogy csámcsoghatok a volt osztálytársaimon, akik nem vitték semmire. Egy percre sem gondolok videoklipekre, nyálas dalokra és a holnapra, amikor egy talk showban kell részt vennem Rebeccával együtt.

Hamarosan egy srác kezd gitározni a részeg hallgatóságnak, és bármit megadnék, hogy a helyében legyek. Annak idején nem voltam megelégedve az ilyen fellépésekkel, de most a fél karomat is odaadnám a lehetőségért. Talán két éve játszottam is itt, de most én vagyok Amerika egyik új üdvöskéje, akinek vigyáznia kell azzal, hogy mit tesz.

Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy odamegyek a sráchoz, kedvesen rámosolygok, és megkérem, hogy legalább egy szám erejéig adja kölcsön nekem a gitárját, ő pedig nagy örömmel tesz eleget a kívánságomnak. Ha magától nem megy bele, képes lennék a tettlegességig vinni a helyzetet, csak hogy egyetlen este érezhessem a múlt ízét. Ehelyett hagyom, hogy a más által játszott zene átjárja a testemet, és a képzeletemben én pengetem azokat a húrokat. A panaszos dallamok a szívemig hatolnak, nem bírom tovább hallgatni a lelkemet szaggató ritmust. Már nem hallom, mit mondanak a haverok, távolinak hat nevetésük, ami néha bekúszik a fülembe, egy pillanatra elnyomva a fájdalmas gitár szólót. Lehettem volna híres rock zenész, ha apám egyszer az életben támogatott volna. Ha nem lennék gyáva, nélküle is meg tudtam volna csinálni. Mégis a könnyebb utat választottam, de milyen áron?

Azt hiszem, velem van a baj. Sosem éreztem még igazán boldognak magam. Amikor a saját zenémet játszottam, hiányzott az elismerés, a rajongók, akik a lábam előtt hevernek, és így tovább. Most vannak rajongók, és még a szakma is odavan az együttesért, én mégis úgy kelek fel minden nap, mintha kivégző osztag elé kéne állnom, ahogy kilépek a szobámból. Sehol nem érzem jól magam, itt sem, pedig annak a reményében jöttem el, hogy egy kis időre lazíthatok. Ködös emlékfoszlányok vánszorognak lomhán az elmém mélyén, amíg egy ki nem emelkedik közülük. A kép kiélesedik, szinte már bántóan fényes, megfájdul tőle a fejem. Beckyt látom a tengerben lubickolni, haján megcsillannak a lemenő nap utolsó sugarai. Hirtelen csak az ő nevetését hallom a gondolataimban visszhangozni, és ez egy pillanatra kiűz belőlem minden keserűséget.

A kép viszont hamar tovaszáll, és átveszi a helyét Sophia nyugtató mosolya, az egyetlen dolog, ami éveken át tartotta bennem az erőt. Amiért érdemes volt reggelente felébredni, végigszenvedni a napot a suliban, és kibírni apám szidalmait. Ha a zenében nem azt választottam, amihez a szívem húz, legalább a magánéletemet helyre kell tennem. Nem vagyok már az a pisis kis hétéves, akiben egy szeretnivaló gyermeket látott. Holnap, amint véget ér a forgatás, pontot teszek ennek az ügynek a végére. Beszélni fogok vele, és ha elutasít, addig fogok küzdeni azért, hogy legalább egy esélyt adjon nekem, amíg be nem adja a derekát.

– Ethan, játssz valamit! – csap a karomra Randy, akit még az általános suliból ismerek. Olyan kába vagyok, hogy kettőig sem látok el, nemhogy gitárt fogjak a kezembe. Meg amúgy is, ha egyszer belekezdenék, többé nem tudnám abbahagyni. Akkor újra meg újra le akarnék jönni ide, és újra meg újra szét akarnám zúzni ezt az átkozott helyet. Jobb csírájában elfojtani azt a vágyat, ami úgysem teljesülhet. Legalábbis egy ideig még nem.

– Hamarosan újra fel fogok itt lépni, nyugi. Tudjátok, hogy csak ugródeszkának használom ezt a szaros együttest. Ti tudjátok, hogy hányok az egésztől, és csak azért mentem bele, hogy utána majd könnyebb legyen rock vonalon betörni a piacra. Addigra mindenki imádni fog, és amikor pár hónap múlva bejelentem, hogy ott hagyom a fiúkákat, kapkodni fognak utánam a jobbnál jobb lemez kiadók. Tudom, hogy játszam ki a jó lapokat, amiket a sorstól kaptam. Nálam van a pik ász, de nem mindegy, mikor terítem ki a kártyáimat.

– Szóval neked csak ennyit jelent ez az egész, hyung? – Egy ismerős hang csendül fel a hátam mögött, amit rögtön nem tudok beazonosítani. Seyong? Ő meg hogy kerül ide? Lassan megfordulok, és szembe találom magam vele. Tekintetéből süt a megbántottság, talán el is sírná magát, ha nem vennének minket ennyien körül. A haverjaim gúnyolódni kezdenek rajta, és azon röhögnek, hogy Seyong biztos belém van zúgva, és féltékenységből jött utánam.

Döntenem kell a fennhangon becsmérlő, gonoszkodó gyerekkori ismerősök, és Seyong között, aki az utóbbi időben a legjobb barátommá vált. Ha a haverokat választanám, bebizonyítanám, hogy olyan vagyok, mint ők. De hát ezt akartam, nem? Egy lenni közülük, bepiálva szívni az olyan jófiúk vérét, mint Seyong, és olyan felszínes témákról dumálni, mint a sport meg a szépség királynők. Ha most Seyongot választom, talán soha többet nem akarnak velem lógni, még az is lehet, hogy a helyre sem fognak beengedni legközelebb.

– Hadd magyarázzam meg – mondom Seyongnak, és tántorogva felállok. Muszáj rátámaszkodnom, különben ott helyben összecsuklok. Végig a hülye beszólásokat és gúnyos megjegyzéseket kell hallgatnom, amíg kifelé haladunk. – Hogy kerültél te ide? – kérdezem a barátomat, aki dühösen rázza le magáról a kezem, amint kiérünk a friss levegőre.

– A fiúk mondták, hogy idejöttél, és mivel unatkoztam, gondoltam, benézek, de elég rossz ötlet volt. Tudtam, hogy nincs kedved ehhez az egészhez, és hogy csak apád miatt csinálod, de azt reméltem, hogy idővel megszereted majd. Erre meg kell tudnom, hogy cserben hagysz minket, hogy elárulsz, hogy mindent romba fogsz dönteni…

– Ne dramatizáld túl, kérlek! Attól mert kiszállok, nektek nem kell abbahagynotok. Vihetitek tovább hárman, vagy kereshettek egy olyan embert a helyemre, aki szívből csinálná – mondom alig forgó nyelvvel. Továbbra sem enyhül a pillantása, én pedig megijedek, hogy ez a tény ezentúl be fogja árnyékolni a kapcsolatunkat. – Attól még mert kiszállok, maradhatunk barátok. Nem akarlak téged elveszíteni. Ebben a fiú csapatos szarságban az volt az egyetlen jó dolog, hogy megismerhettelek.

– Csalódtam benned. De nem akarok az álmaid útjába állni. Azt akarom, hogy boldog legyél, szóval ha téged ez tesz boldoggá, felőlem már holnap ott hagyhatsz minket. – Fejét lehorgasztva áll, én pedig próbálom kihasználni a hűvös levegő józanító hatását. Végül is, miért lenne jobb egy kocsmában tölteni az estéket holt részegen egy tucat agyatlan barom társaságában? Ha a srácokkal maradok, nem feltétlenül kell lemondanom a rockról. Az együttes mellett néha bevállalhatok egy-egy fellépést, ilyet másoknál is láttam már. És talán idővel valóban meg fogom szeretni ezt a mostani felállást. Lelki szemeim előtt megjelenik egy hatalmas csarnok, ami csak azért telt meg, mert az emberek kíváncsiak ránk. Mert együtt olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyekre egyedül nem lennénk azok. Szükségünk van egymásra, mert mindannyiunk más területen jó, és ez teszi színessé a bandánkat. Ha mától elkezdeném másképp szemlélni a világot, talán még élvezhetném is egy kicsit azt, amibe belecsöppentem. Csak rajtam áll, hogy miként viszonyulok a történésekhez. És ha minden próbálkozásom ellenére is rosszul érzem magam, még mindig abbahagyhatom.

– Adj időt nekem! És ne mondd el ezt a többieknek, jó? És bocsáss meg, amiért csalódást okoztam neked! – A nyakába borulok, és sírhatnékom támad. Nem kellett volna ennyit innom, mert az alkohol teljesen kifordít önmagamból, és érzelgőssé válok tőle. Seyong ütemesen veregeti a hátam, ami kicsit megnyugtat, és abból, hogy nem lök el úgy magától, mint pár perccel ezelőtt tudom, hogy megbocsátott.

Hirtelen azonban el kell engednem őt, mert elemi erőként tör rám a hányinger. Teszek pár imbolygó lépést, hogy eltávolodjak tőle, és kétrét görnyedek egy bokor óvó takarásában. Annyira szédülök, hogy meg kell kapaszkodnom az ágakban, és be kell csuknom a szemem, hátha úgy alábbhagy. Szerencse, hogy ezen a környéken nem lézengenek paparazzik, mert irtó ciki lenne, ha most lekapnának.

– El kell mennem Sophiához – szólalok meg visszaérve Seyong mellé. Ő elborzadva néz rám, és határozottan megcsóválja a fejét. – Beszélnem kell vele. Most… most úgy érzem, elég bátorságom van hozzá. Szeretem őt, haver! Szeretem őt hosszú évek óta. És nem bírok tovább hallgatni. Ez a szerelem megöl, belülről elemészt, és talán ha rendezem vele a kapcsolatomat, egyéb dolgokhoz is máshogy fogok állni. – Elhúzza a száját, de nem mond semmit. Pedig jó lenne, ha bíztatna, ha azt mondaná, van esélyem, és Sophiával egymásnak teremtettek minket. Még az is jobb lenne, ha kiakadna a bejelentésem miatt, de a hallgatását nem tudom hová tenni. Előhúz a zsebéből egy mentolos rágót, és a kezembe nyomja.

– Elkísérlek – közli végül, mire hálásan mosolygok rá. Bár szerintem inkább tűnik erőltetett vicsorgásnak, amit produkálok.

Csendesen baktatunk egymás mellett, Seyong néha meg-megfogja a karomat, amikor azt észleli, mindjárt közelebbről fogom szemlélni a betont, ha közbe nem lép. Én mámoros kábulatban töltöm az egész utat. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki lépten-nyomon rácsodálkozik arra, hogy milyen szép is az anya természet.

– Nézd, Seyong! Ott egy süni! Milyen cuki! – kiáltom, miközben bőszen a lábait szaporán szedő kis állat irányába mutogatok.

– Jesszusom, ember! Lehet, hogy többet kéne berúgnod, mert az előhozza a kedvesebbik énedet – szakad ki Seyongból egy őszinte kacaj. Vele nevetek, mert már nem érzem rosszul magam, nincs hányingerem és nem is émelygek. Már csak a mély elszántságot érzem magamban, ami egyre hajt előre, Sophia háza felé. Útközben találkozunk még egy kóbor macskával is, amihez lehajolok, hogy megsimogassam, utána pedig alig bírunk szabadulni tőle. Győzködöm Seyongot, hogy vigyük magunkkal, majd elbújtatjuk a szobánkban, de szerinte gyorsan lebuknánk, apám meg hülyét kapna, ha kiderülne. Hát persze, hiszen kiskoromban sem engedte meg, hogy akár egy hörcsögöt tartsak, ami enyhítetett volna a magányos évek vasmarkán. Miatta lettem ilyen zárkózott, mert egyrészt nem bánt úgy velem, mint egy édesanyját elvesztő gyerekkel, akinek még nagyobb szüksége lett volna az apjára, másrészt, mindent megtiltott, ami mosolyt csalhatott volna a kis Ethan arcára. Sosem szeretett, és tisztában vagyok vele, hogy azt kívánta, bár én haltam volna meg anyám helyett. Még most is az után a nő után vágyakozott, aki igazán sosem lehetett az övé.

A hold ezüst csíkokat fest Sophia házának kapujára, és sejtelmes derengéssel vonja be a barátom sziluettjét. Örülök, hogy Seyongot sokkal kiegyensúlyozottabbnak látom azóta, hogy a volt szerelme visszatért az életébe. Megköszönöm neki, hogy elkísért, és biztosítom róla, hogy innentől boldogulok magam is. Kétkedve bár, de lassan hátralép, és elindul a hotel felé vezető úton. Van kulcsom a házhoz, mert amikor Sophia elutazik nyaralni, mindig én szoktam gondozni a virágait és rendben tartani a kertet. Remegő ujjakkal kutakodom a kulcscsomó után, ami kisvártatva könnyedén a kezembe csusszan. Aztán a zárral bíbelődöm egy darabig, és amikor végre átlépem a ház küszöbét, hatalmas sóhajként szakad ki belőlem a felgyülemlett feszültség.

Bent sötétség uralkodik, de nem akarok villanyt kapcsolni, nehogy azt higgyék, betörők garázdálkodnak az otthonukban. Rendületlenül haladok fel a lépcsőn, egy percre sem állok meg, nehogy a végén visszavonulót fújjak. Nem zavar a sötétség, mert kívülről ismerem a ház minden zugát. Kisebb koromban sokat játszottam a régimódi falak között, mostanában pedig gyakran jártam át teázni Sophiához. Egy pillanatra elbizonytalanodom, amikor arra gondolok, hogy nem fog neki örülni, ha részegen lát. De aztán azzal nyugtatom magam, hogy már szinte teljesen kijózanodtam, amíg ideértem. Néha azért neki kell dőlnöm a falnak, amíg visszanyerem az egyensúlyt, de akkor is fényévekkel jobb már a helyzet, mint amikor kijöttem a pubból.

A lépcső mellett az első ajtó jobbra Sophia szobája. A kezem ismét remegni kezd, amikor megfogom a kilincset. De nem tétovázom sokáig, határozottan lenyomom, és már bent is vagyok. A szívem a torkomban dobog, annyira izgulok, mintha egy veszélyes kígyókkal teli verembe léptem volna, ahol bármelyik percben megmarhat az egyik ragadozó. Ha Sophia elutasít, az felér egy kígyómarással. Meg fogja mérgezni az estémet, a hetemet, és talán az egész hátralévő életemet is. Mit kéne mondanom, hogy igen legyen a válasza? Előre meg kellett volna írnom a mondatokat, amiket előadok neki, mint egy jól megfogalmazott dalszöveget. Egy dal! Írnom kellett volna egy dalt, és a legszebb szerelmi vallomásként szerenád formájában prezentálni neki.

De most már nincs visszaút, mert meghallom, hogy mocorogni kezd az ágyon. Görcsösen azon agyalok, hogy kezdjek bele, miközben úgy tördelem a kezem, mint amikor kisfiúként nem kaptam meg a szeretett játékot, csak a kirakat előtt bámultam szomorúan. De Sophia nem kerülhet fel arra a listára, ahol az Ethan-nem-kapta-meg dolgok vannak felsorolva. Ezért nagy levegőt veszek, és a lehető legmagabiztosabb hangon vágok bele.

– Sophia, azért jöttem ma el hozzád, mert el kell mondanom valamit, ami már évek óta nyomja a szívem. Kérlek, ne mondj semmit, előbb hallgass végig. Miután anya meghalt, jobban számíthattam rád, mint akármelyik rokonomra. Úgy bántál velem, mint a saját fiaddal, és biztonságot adott az a tudat, hogy van valaki, aki nemcsak kötelességből szeret. Amikor nagyobb lettem, az érzelmeim megváltoztak irántad. Beléd szerettem, és ez nem csupán egy múló szeszély, amit egy kis kamasz dédelget, mert még most is ugyanúgy érzek. Nem tudok együtt lenni más lánnyal, mert csak te jársz a fejemben. Szükségem van rád ahhoz, hogy boldog legyek. Az életem olyan sivár, ha te nem vagy mellettem. Úgy élem meg a napokat, mintha egy koszos ablaküvegen keresztül nézném: minden színtelen, nincsenek illatok, ízek, amikor nem vagyok veled. Adj nekem egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, nem vagyok egy felelőtlen kölyök, ahogy a velem egykorúak. Tudom, hogy csalódtál egy-két férfiban, de esküszöm, én sosem okoznék neked fájdalmat. Ha a barátnőm lennél, mindent megadnék neked, amit megérdemelsz, sőt, még többet is.

Nem tudok többet mondani, bár annak ellenére, hogy nem vagyok teljesen józan, és fel sem tudtam készülni a beszédre, nem volt rossz teljesítmény. Tapogatózva indulok meg az ágy felé, és mikor megtalálom, óvatosan leülök a szélére. Szipogást hallok, aminek a hallatán egyszerre rándul görcsbe a gyomrom, és egyszerre tör ki örömujjongásban a lelkem. Nem hinném, hogy a szomorúságtól fakadt sírva, sokkal inkább a szavaim hatották meg könnyekig. Megérintem az arcát, és egyenként csókolok le róla minden egyes könnycseppet. De mintha nem akarnának elapadni, folyamatosan újabbak gördülnek le az arcán, a testét pedig szüntelenül rázza a zokogás. Kezdek megijedni, ezért szorosan magamhoz ölelem. A hátunkat a hideg falnak támasztjuk, de hamar felmelegszem a testéből áradó kellemes hő nyomán. A karjaimban lassan alábbhagy a remegés, ami addig uralta, majd ujjaival finoman végigsimít az ajkamon.

Ez azt akarja jelenteni, hogy meg akar csókolni? Még szerencse, hogy Seyong adott egy rágót, és az is, hogy miközben a lépcsőn araszoltam felfelé, kidobtam a fordulóban lévő kukába. Közelebb húz magához, és egyre követelőzőbbek a mozdulatai. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni, de egy cseppet sem bánom. Mikor a szánk végre egymásra talál, az idő megáll egy pillanatra. Egyre csak arra gondolok, hogy azt a nőt csókolhatom, akire egész életemben vágytam, és ez a tény, mintha lebénítana. De ő nem hagy sok időt a tétlenkedésre, olyan szenvedéllyel bújik hozzám, mintha ő is erre várt volna olyan régóta, mint én. Lehetséges az, hogy én is tetszettem neki, csak ő sem mert színt vallani? Akárhogy is legyen, az a fontos, ami itt és most történik. És itt és most Sophia az enyém, és többé már nem fogom elengedni. Érzem rajta, hogy ő is azt kívánja, bárcsak örökké tarthatna ez az este.

– Annyit álmodoztam már erről – suttogom két csók közben, de a kijelentésem hallatán újabb könnycseppek hullanak a párnájára. Ezután inkább csendben maradok, mert akkor nem sír, akkor úgy viselkedik, mint egy kiéhezett párduc, aki nem tudja visszafogni magát a zsákmánya láttán. Szívesen leszek az áldozata, és fel is falhat, szép halál lenne.

Benyúl a pólóm alá, én pedig megdermedek, amikor megérzem hideg, fürkésző ujjait, ahogy a mellkasomon kalandoznak. Valahogy nem tudtam ezt elképzelni Sophiáról, aki olyan nyugodt, olyan összeszedett, hogy ilyen hevesen reagál majd a közeledésemre. De ez jó. Nagyon is az. Felemelem a kezem, de mégsem merek benyúlni a hálóinge alá. Ő számomra olyan volt, mint egy szent, ha megérinteném a meztelen bőrét, az olyan lenne, mintha megbecsteleníteném. Másik kezét a hajamban érzem, és azzal én sem tehetek semmi rosszat, ha beletúrok a hajába. Egy futó gondolat suhan át az agyamon: Olyan, mintha Rebeccát csókolnám. De elhessegetem magamtól a közénk férkőző pillanatnyi érzést. Különben is rokonok, biztos azért fedeztem fel hasonlóságot köztük.

– Becky, jól vagy? Zörgést hallottam, ezért…

Mindhárman kővé dermedünk. Az elemlámpa fénye, amit Sophia szorongat a kezében az ajtóban állva, ridegen világít rá a valóságra, miszerint Beckyvel összegabalyodva fekszem az ágyon, az ő keze még mindig a pólóm alatt van. Olyan gyorsan ugrom fel, ahogy csak tudok, és megkerülve Sophiát kivágtatok az ajtón. Viszont mégsem vagyok olyan jól, ahogy hittem, mert a lépcsőn futva megbotlom az utolsó fokoknál, és arccal a padlóra zuhanok.

***

Nem tudom, hol vagyok, amikor felébredek. Rögtön Seyongot keresem, meg az anyám képét a falról, de helyette egy One Directionos poszter virít az ágy felett, mellette pedig… egy 4TUNE-os?

Az emlékképek egyszerre tódulnak a fejembe, és egymással versenyre kelnek, hogy melyikre gondoljak először. Legjobb lesz kronológiai sorrendben felidézni az eseményeket, akkor talán kevésbé fogok összezavarodni. Behunyom a szemem, mert zavarja az ablakon át beömlő fény, a poszterek látványa meg egyenesen hányásra késztet. Megint. Igen, tegnap kocsmáztam a haverokkal, mikor felbukkant Seyong, és én inkább őt választottam, amit nem bántam meg. Emlékszem az útra is, melynek az elején kiadtam magamból a nagy alkohol mennyiség egy részét, amit megittam aznap, és állatkákkal társalogtam, mint valami suttogó, aki ért az állatok nyelvén. Emlékszem arra a mély elhatározásra, ami Sophia házához vezetett, és arra is, hogyan basztam el életem nagy lehetőségét. Úgy tűnik, részegen nemcsak az érzelgős oldalam kerül előtérbe, hanem a jobb és bal megkülönböztetésére is képtelen vagyok. Ugyanis elrontottam az irányt, és bár tudtam, hogy Sophia szobája jobbra van, mégis balra mentem. Ebből következik, hogy Rebeccánál kötöttem ki, és neki mondtam el mindazt, amit a nénikéjének szántam. Aztán annyira magával ragadott a hév, hogy nem figyeltem fel azokra az árulkodó jelekre, hogy Rebecca haja rövidebb, vagy hogy az a jellegzetes illat áradt belőle, amit már megszoktam. Annyira azt akartam hinni, hogy végre Sophiával vagyok, hogy be is beszéltem magamnak. Vagy tudat alatt már az elején ráébredtem arra, hogy az Rebecca, mégsem állítottam le magunkat? Egyszer megfordult a fejemben, hogy annyira hasonlít Rebeccára, de nem vettem komolyan a megérzésemet. Vagy szándékosan hagytam figyelmen kívül?

Elönt a forróság, amikor eszembe jut az a jelenet, ami ebben az ágyban lejátszódott. Olyan intenzív az érzés, mintha Rebecca ujjai most is a bőrömet cirógatnák, a szája pedig vágyakozón tapadna az enyémre. A gondtalan perceket mégis beárnyékolja az a tény, hogy Rebecca átvert engem, és ezt nem tudom neki megbocsátani. Nem volt joga ahhoz, hogy tönkretegye a tervemet. Annyira dühös vagyok rá, amiért ilyen megalázó szituációba kerültem. Életem legkínosabb pillanata volt, mikor Sophia ránk nyitott, és rá kellett döbbennem, hogy nem őt tartom a karomban. Ezután már bármit csinálhatok, Sophia nem fog velem foglalkozni. Miután szinte rámásztam az unokahúgára, kizárt, hogy meghallgassa az iránta táplált érzelmeimről szóló kiselőadásomat. Rebecca végleg elvágta a hozzá vezető utat, és ezt sosem fogom neki elfelejteni.

A lány belép a szobába, kezében egy tálcát egyensúlyoz, ami jól meg van pakolva. Van rajta croisant, narancslé, kávé, pirítós, meg még valamilyen sütemény. Már a látványtól is felfordul a gyomrom, a szagoktól meg egyenesen a fürdőbe tudnék rohanni.

– Vidd el ezt innen, nem vagyok éhes! – mordulok rá, és örömmel tölt el, amikor látom, hogy összerezzen elutasító hangszínemet hallva.

– Legalább a narancslevet idd meg – mondja halkan, de nem engedelmeskedem neki. Lerakja az éjjeliszekrényre, és csak akkor hajtom fel, amikor elhagyja a szobát. Hirtelen megérzem, hogy egy hatalmas dudor éktelenkedik a homlokom közepén, és az orrom is meg van dagadva. Hát persze! Mert nem elég, hogy Sophia rajta kapott az unokahúgával, még azt is látta, ahogy egy utolsó szerencsétlen senki módjára legurulok a lépcsőjén. Ennél szánalmasabbat kitalálni sem lehetne! Ezért Beckyt kísérteni fogom halálom után is, addig fogom kínozni, amíg bele nem roppan. Vajon miért sírt, amikor végighallgatta a Sophiának szánt mondókámat? És vajon miért volt annyira beindulva rám? Lehetséges lenne, hogy belém van esve? Az még jobb! Akkor attól fog szenvedni, hogy sosem kaphat meg.

Újra a szobába lép, ezúttal üres kézzel. Odaül az ágy szélére, mire én automatikusan fel akarok pattanni, de mozdulni sem bírok. Amíg csak feküdtem, nem éreztem azt a fájdalmat, ami akkor hatol belém, amikor megmozdítom bármelyik testrészemet. Gyengéden a mellkasomra helyezi a tenyerét, hogy úgy nyomjon vissza, de nem örülök neki, hogy már megint hozzám ér.

– Ethan… Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Tudod… New Yorkban senkinek sem kellettem… Annak ellenére, hogy modell vagyok, valamiért nem bírnak a pasik. Vagy akik akartak volna valamit, azok nekem nem jöttek be. Amikor először megcsókoltál, azt hittem, talán… De mindegy. Tudom, hogy mennyire ragaszkodsz a nénikémhez, és ezentúl nem fogok közétek állni. Ne aggódj, nem hiszi azt, hogy járunk vagy ilyesmi. Azt mondtam neki, részegen idejöttél, mert nem akartál úgy mutatkozni apád előtt, és a dolgok csak úgy megtörténtek. De egyikünk sem gondolta komolyan, csak egy kis szórakozás volt. Figyelj, mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? Legyünk barátok, jó? – Bűnbánóan néz rám, és olyan halkan beszél, hogy néhány szavát alig lehet érteni. Tényleg úgy látszik, megbánta, amit tett, de ez még nem jelenti azt, hogy én túl tudok ezen lépni.

– Nem barátkozom lányokkal – jelentem ki hűvösen. Rágni kezdi a körmét, ami a gyengeségéről árulkodik. Azt hittem, nem tenne kárt a szépen lakkozott és manikűrözött körmeiben, de legyőzte őt az idegessége. Megint az elveszett kislányt látom benne, akit a megismerkedésünk napján fedeztem fel először.

– Akkor békén hagylak. Ne aggódj, én Sophia néni szobájában aludtam, nem értem hozzád egész éjjel, és soha többet nem is fogok. Az interjút elhalasztottuk az állapotod miatt, egy hét múlva kerül majd felvételre. Sajnálom, hogy az én szobámban kell eltöltened még pár órát, de próbáld meg magad kipihenni.

Ezzel feláll, és magamra hagy. Bárcsak tudnék aludni, mert gondolkodni semmi kedvem. Ebben a szobában még egy tévé sincs, a hifi meg túl messze van, nem tudnék most addig elmászni. Amúgy is borzalmas zenéi lehetnek Rebeccának, úgyhogy nem veszítek sokat. Az éjjeliszekrényre téved a pillantásom, és kihúzom a legfelső fiókját, hátha találok benne valami érdekeset. Egy fénykép album akad először a kezembe, amit kíváncsian lapozok fel.

Az első fotókon a kis Becky vigyorog fogatlanul a kamerába, ami olyan szívmelengető látványt nyújt, hogy egy percre elfelejtem utálni őt. Több képen a szüleivel szerepel, akik egyben kedvesnek, egyben pedig túl nagyviláginak látszanak. Az apja méregdrága öltönyben feszít, az anyja napbarnított és annyi arany ragyog rajta, hogy elvonja minden másról a szemlélő figyelmét. Becky hasonlít az anyjára: kábé tíz éves lehet, de ugyanúgy pózba vágja magát, mint a mellette álló nő. Ki van festve, és magas sarkút adtak rá már olyan fiatalon. Sok olyan kép következik, melyeken szépségversenyen vagy divatbemutatón szerepel, és az életkora itt sem érheti el a tizenkettőt. Milyen gyerekkora lehetett, ha ahelyett, hogy babázott volna, a fényképezőgépek kereszttüzébe kényszerítették? Mert abban biztos vagyok, hogy nem önszántából mondta azt tíz évesen, hogy modellkedni akar. Az anyja vágyálma lehetett, és ezt annyira undorítónak találom. Ez olyan, mint amikor egy kiskutyát csillivilli ruhába bújtat a bolond gazdája, bele sem gondolva abba, hogy szegény állatnak ez teljes mértékben természetellenes. Becky azt hihette, hogy ez egy jó mulattság, az anyja viszont véresen komolyan vette a képeken látható arckifejezése láttán. Az is lehet, hogy néha eljárt a keze, ha Becky inkább a barátnőivel lógott volna a plázában, nem pedig a reflektorfényben illegette volna magát. A lány mosolya egyik képen sem természetes. Egyiken sem néz ki úgy, mint aznap a tenger parton… Olyan elveszettnek látom, amilyennek magamat is érzem. Ez lehet bennünk a közös pont. Emiatt érezhettük felszabadultnak magunkat egymás társaságában, mert megértettük azt, hogy min ment át a másik. Az én apám is folyamatosan nyomást gyakorolt rám, és ez meghatározta azt, hogy milyen emberré váltam. A szülők gyakran rossz út felé terelgetik porontyaikat, és az a gyerek, aki nem elég erős, elveszik. Elbukja azt a csatát, amit a saját szüleivel szemben vív, és anélkül hal meg a harci mezőn, hogy megvalósíthatta volna önmagát.

Találok egyetlen olyan képet, ahol Becky mosolya igazinak tűnik, és nem tudom miért, de kiveszem az albumból, és a zsebembe rejtem. Még egy utolsó pillantást vetek a lány emlékeit őrző kis könyvre, majd óvatosan visszacsúsztatom a helyére. Elhatározom, hogy megpróbálom jól érezni magam az együttesben, adok egy esélyt a srácoknak és magamnak mindenféle fenntartások nélkül. Sophiáról sem fogok lemondani, de egy kicsit várnom kell, mielőtt beszélnék vele. Túl korai lenne most rázúdítani az érzéseimet, és ezután nem is fogom olyan görcsösen akarni őt. Gyakran mondják, hogy amíg a párok azon feszengenek, hogy mindennél jobban szeretnének egy kisbabát, nem jön össze nekik, de amint elengedik a görcsösséget, és nemcsak a gyerek körül forognak a gondolataik, rögtön sikerül nekik összehozni egyet. Ha nem fogok minden nap azon parázni, Sophia mikor lesz már az enyém, lehet, hogy egyszer önszántából fog a karomba sétálni.

És még egy dolgot megfogadok: Becky és én barátok leszünk. Még egy kicsit hagyom, hadd főjön a levében, de aztán megbocsátok neki, és eleget teszek a kérésének. Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy felszabaduljunk, hogy kitörjünk a szülői nyomás alól. Ha összefogunk, megnyerhetjük azt a csatát, amit ellenünk indítottak, amikor megszülettünk. Meg fogom őt tanítani arra, hogy nem kell mindenre igent mondania, amit az anyja elvár tőle, és közben én is meg fogom tanulni, hogyan szálljak szembe az apámmal, mert csak akkor lehetek szabad, ha kilépek a hatásköre alól. Az elmúlt időben lett egy legjobb barátom Seyong személyében, pedig erre sem számítottam. Most azon a sor, hogy megint meglepjem saját magamat is, és Rebecca legjobb barátja legyek, aki megvédi őt azoktól, akik ki akarják használni.