4TUNE – A szerencse fiai

Tizenkilencedik fejezet

Tomi

– Gyere, lépjünk le! El akarlak vinni valahová, amíg van egy kis szabadidőnk – húzom le a takarót Seyongról, aki álomittasan néz fel rám. Halkan suttogok, hogy Lucast fel ne keltsem, mivel ezúttal nem szeretném, hogy ő is velünk jöjjön. Amúgy is elég fáradt mostanában a sok próba meg a Lisette után való sóvárgás miatt. Bár Seyong sem látszik sokkal éberebbnek, mégis könyörgőn nézek rá, hogy tartson velem az eltervezett útra. Ásítozva mormol valamit, majd nagy nehezen kikászálódik az ágyamból, és csendesen készülődni kezd.

Az elmúlt éjszakákat nálunk töltötte, mivel Rebecca szinte állandó vendéggé vált Ethannel közös szobájukban, és természetesen nem akarta tartani a gyertyát az újdonsült párocskának. Ezért kértünk egy matracot, amit elhelyeztünk Lucas és az én ágyam között, de nem engedtem meg, hogy ő aludjon rajta. Ragaszkodtam ahhoz, hogy az én kényelmes ágyamba feküdjön, amíg én a nem éppen a komfortosságáról híres matracot választottam. Seyong eleinte ellenkezett, de nem született még meg az az ember, aki el tudott volna téríteni a döntéseim megvalósításától, ha egyszer valamit a fejembe vettem. Ráadásul hozzá voltam szokva a pocsék fekhelyekhez, hiszen a javítóban uralkodó helyzethez képest ez a matrac királyi vánkosnak számított. Meg hát annyira kimerültem az utóbbi napok felfokozott hajtása miatt, hogy állva is el tudtam volna aludni, ha nem lett volna más lehetőségem.

Nem igazán jártunk be a suliba, csak azokra az órákra estünk be, amiket Mr. Lance kihagyhatatlannak ítélt meg, de a nap többi részét kemény gyakorlással töltöttük. Ugyanis gőzerővel készültünk a debütáló fellépésünkre, amire karácsony előtt pár nappal fog sor kerülni. Mindannyian nagyon izgatottak voltunk, hiszen az interjúk sokasága nem elégítette ki a vágyainkat, azok csupán arra szolgáltak, hogy fenntartsuk az érdeklődést a potenciális rajongókban, és hogy minél nagyobb körben ismerjenek meg minket az emberek. De a debütálásunk egészen más volt. Arra vártunk attól a pillanattól fogva, hogy megtudtuk, minket választottak be az együttesbe. Bár ez még nem egy nagy koncert lesz show elemekkel és nagy zenekarral a hátunk mögött, de eddig senki sem kezdte a csúcson. Odáig magas lépcsőfokok vezettek, amiket fárasztó volt lépésről lépésre megmászni, de szükség volt rá, ha el akartunk jutni a végső célunkig. Mr. L így is nagyon jól végezte a dolgát, nem lehetett rá panaszunk, mert a legjobb helyekre juttatott el minket, és nagyon hatékonyan végezte a promótálásunkat is. Ő legalább ugyanannyit dolgozott, mint mi, de velünk ellentétben inkább szellemi síkon mozgott. Nélküle nem jöhetett volna össze ez a karácsonyi fellépés sem.

Estére általában mindenki hulla közeli állapotba került, és az alváson kívül nem is vágytunk másra. De nekem elég volt pár óra pihenés, valahogy túlpörögtem, és hajnalban már a plafont bámultam, mert alig vártam a következő próbát. Amíg a többiek édesdeden szunyókáltak, az én izmaim pattanásig feszültek a tánc után áhítozva. Sosem gondoltam magamról, hogy a tánchoz is lenne tehetségem, de amikor elkezdtem járni a Best Choice-ba, rájöttem, hogy a ritmusokat nemcsak a számmal tudom uralni, a lábaim sincsenek fából. Aztán az a fickó lett a koreográfusunk, akit nem vagyok hajlandó a nevén nevezni, és minden ellenszenvem ellenére az ő instrukciói által a fejlődésem még látványosabb lett. A valódi áttörés viszont akkor következett be nálam, amikor az a bájgúnár elment, és megfelelő személy híján Seyongot nevezte ki Mr. L a banda koreográfusának. Ő persze hevesen tiltakozott, és rendkívül megijedt az elé táruló lehetőség hallatán, de közösen meggyőztük őt arról, hogy képes lesz megcsinálni, és hogy nála jobbat úgysem találnánk ilyen rövid idő alatt. Végül beleegyezett, de láttam, hogy mennyire görcsöl, és milyen nagy teher nehezedett rá, amikor az első koreón agyalt. Éjszakákon át nem aludt, amíg össze nem rakta, és nálam akkor telt be a pohár, amikor ájultan csuklott össze a próbateremben, mint az első napon. Tiszteltem benne, hogy maximalista, és hogy nem adja a nevét semmihez, amivel ő maga nincs teljesen megelégedve, de nem nézhettem végig, hogy belerokkan abba, hogy túlhajszolja magát. Haragudtam rá, amiért nem az egészségét tartotta a legfontosabbnak, mert ha tönkremegy a nagy hajtásban, akkor nincs értelme az egésznek. Kezdtem azt gondolni, hogy rossz ötlet volt őt választani koreográfusnak, talán nem ért meg kellőképpen a feladatra, talán soha nem is lesz képes lejjebb adni a saját magával szemben felállított elvárásain, ez pedig hosszútávon nem kifizetődő. Szerencse, hogy minden alkalommal követtem, amikor gyakorolni ment. Imádtam nézni, ahogy átszellemülve egyé válik a zenével, ahogy csukott szemmel is tökéletesen hajtja végre az összes lépést. Egy bizonyos pont után mindig lehunyta a szemét, arcán angyali mosoly játszott, és olyan átütő energia áradt belőle, hogy annak is kedve lett volna táncra perdülni, aki semmit nem konyított a művészet ezen ágához. Első este nem vette észre, hogy őt bámulom, de másodjára már nem voltam elég elővigyázatos, és negyed óra után lebuktam. Attól féltem, mindent elrontottam, hogy ezután nem fog olyan lelkesen táncolni, mert tudja, hogy figyelem, és szégyenlősége le fogja győzni a magába vetett bizalmát. Attól tartottam, hogy nem örül neki, ha még kiforratlan stádiumban látom a koreográfiát, hogy mindenkinek csak akkor akarja megmutatni azt, amikor már minden elem pontosan a helyére került, és kiszedte belőle azokat a figurákat, amiket nem tart odaillőnek. Ezzel szemben egy visszafogott mosollyal nyugtázta a jelenlétemet, és ugyanabban a szellemiségben folytatta, mintha ott sem lettem volna. És igen, szerencse, hogy nem küldött el, mert így rögtön a segítségére siethettem, amint összeesett a terem közepén. Amikor magához tért, beleerőltettem egy tányér levest, amit éjfél után készíttettem a szakáccsal, akitől Seyong utána nem győzött bocsánatot kérni. De engem nem érdekelt; tudtam, melyik szobában van elszállásolva a hotel egyik séfje, ráadásul jóban is voltunk vele, úgyhogy szemrebbenés nélkül ébresztettem fel, de azért dobtam egy köteg lóvét az ágyára. Miután megetettem és kellő folyadékkal is elláttam Seyongot, azonnal ágyba parancsoltam, pedig erősködött, hogy pár lépés hiányozna csak a befejezésig, amivel mindenképpen végezni akart másnapra. De engem nem érdekeltek az érvei, sem kérlelő szavai. Elhatároztam, ha ő nem vigyáz magára, hát akkor majd én megteszem helyette. Azt is eldöntöttem, hogy beszélni fogok Mr. Lance-szel, hogy nézzen más táncos lábú egyén után, aki meg tudná álmodni az újabb figurákat, de erre a csevejre nem került sor. Ugyanis a történtek után Seyong megváltozott, józanabbul állt a feladathoz, és miután befejezte a koreót, a többin már nem rágódott annyit, sőt, úgy tűnt, mintha a kis ujjából rázta volna ki őket, és mindannyian szerettünk tőle tanulni. Jó tanárnak bizonyult, nemcsak a tánc összerakásában volt profi, hanem az elemek átadásában is. Én mellette teljesedtem ki igazán, olyan dolgokat csináltam meg, amin én magam is meglepődtem.

Szóval hajnali fél öt után rendszerint már nem jött álom a szememre, mert minden porcikám a mozgásra, és a próbákat körüllengő izgatott érzésre vágyott. Volt, hogy ilyenkor lementem edzeni, de újabban más elfoglaltságot találtam ki erre az időre. Ráébredtem, hogy szeretem nézni Seyongot alvás közben… helyesebben szólva alvás közben is. Amíg Lucas folyton forgolódott, és hánykolódott miközben aludt, ő úgy feküdt az ágyon, mint egy baba, ami addig nem moccan meg, amíg valaki arrébb nem teszi. Egyébként is hasonlított egy babára tökéletes vonásaival, törékeny testalkatával és porcelánfehér bőrével. Hosszú szempillái néha meg-megrebbentek, de azonkívül csak egyenletes lélegzetvételét lehetett hallani. Sosem fordult a fal felé, mintha direkt nem akarta volna elrejteni mások elöl angyali arcát. A takarót félig-meddig a lába közé vette, és úgy szorította magához, mint egy kisfiú a plüss mackóját. Szája résnyire szétnyílt, amitől ha lehetséges, még bájosabbnak látszott. Először kínosan éreztem magam, amikor felébredt, és átható tekintetemmel találta szembe magát, de mivel nem vont kérdőre, hanem kedvesen elmosolyodott, úgy gondoltam, nincs okom szégyenkezni a tettem miatt. Hiszen csak néztem őt, nem csináltam semmi rosszat. Örültem, hogy Ethan becsajozott, így a közelemben tudhattam őt. Figyelemmel kísérhettem minden mozdulatát, nehogy valami baja essen, ha én nem vagyok ott. Béke töltött el, ha velem volt, mert tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől megvédhetem. Kivéve attól a mocskos Henrytől, amit sosem leszek képes megbocsátani magamnak. A mai napig mérhetetlen düh lesz rajtam úrrá, ha arra a napra gondolok, és arra a féregre, aki azóta hála az égnek a hűvösön csücsül.

– Hova megyünk és mivel? – kérdezi Seyong, miközben kibaktatunk a szálloda elé.

– Legyen meglepetés, hogy hova megyünk, azt pedig, hogy mivel, mindjárt megláthatod. – Előkapom a zsebemből Ethan autójának a slusszkulcsát, és diadalittasan forgatom meg.

– Jesszusom, te le akarod nyúlni Ethan BMW-jét? Ki fog nyírni! – kiált fel színtiszta aggodalommal a hangjában. Lecövekel, mintha ebben a tudatban nem lenne hajlandó továbbjönni, de megfogom a karját, és gyengéden magam után húzom.

– Valójában csak túszként viszlek magammal. Te leszel a biztosítékom arra, hogy Ethan ne puffantson le, mikor visszahozom a verdát. Majd pajzsként magam elé tartalak, akkor biztosan megkegyelmez nekem – vigyorgok, mire csak egy olyan-bolond-vagy-mégis-veled-tartok pillantást kapok válaszul. Némán beül az anyósülésre, és félig lehunyt szemmel dönti neki a fejét az ülés támlájának.

– Neked van jogsid? – kérdezi, miközben letekeri az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be.

– Mondtam már neked, hogy milyen jól áll ez az ing rajtad? Kiemeli a szemed színét…

– Tomi! – csap a combomra, és muszáj felnevetnem, olyan aranyos, amikor aggódik valami miatt. – Szóval?

– Mondjuk azt, hogy tanultam vezetni – ismerem el, de nem tudok kellő komolysággal állni a dologhoz, mert elkerekedő szemei láttán még jobban szórakozom.

– Édes istenem, kérlek, hadd ne kelljen meghalnom a debütálásunk előtt… – emeli a tekintetét az ég felé, de hamarosan rájön, hogy nincs mitől félnie, hiszen profikat megszégyenítő módon vezetek. A parkolással ugyan akad egy kis gondom, majdnem szívrohamot is kapok, amikor millimétereken múlik, hogy nem megyek bele egy másik kocsiba. Na akkor aztán tényleg kapnék Ethantől, ha megkarcolnám imádott játékszerét. Azért körbejárom, és minden négyzetcentiméterét alaposan megvizsgálom, hogy megbizonyosodhassak arról, tényleg nincs semmi baja. Megkönnyebbülök, amikor ugyanolyannak látom, mint az indulásunk előtt.

Megszámlálhatatlan lépcsőfok vezet fel a kilátóba, amit a neten láttam egy fotón, és elterveztem, hogy mindenképpen eljövök ide. Természetesnek tűnt, hogy Seyongot is magammal hozzam, hiszen az utóbbi időben ő vált a legfontosabb személlyé az életemben. Meg akartam osztani vele az élményeimet, tapasztalataimat, hiszen egyedül a fagyinak sincs olyan jó íze, mintha valakivel együtt fogyasztanád el. Seyong nem panaszkodik amiatt, hogy korán reggel nagy magaslatok megmászására kényszerítem, nekem pedig kifejezetten jól esik, sokkal jobb, mintha az ágyban kellett volna döglenem még két órát céltalanul.

– Ez gyönyörű… – sóhajtja elragadtatva, amikor lenézünk az ébredező város festői utcáira. Mivel fél hat sincs, alig lézengenek néhányan a macskaköves utakon, és innen fentről csak egy aprócska pontnak tűnnek. Részben azért akartam ilyen korán idejönni, mert tudtam, hogy nincs még egy olyan elvetemült alak, aki hajnalok hajnalán ezt a helyet választaná a reggelije elköltéséhez. Annak ellenére, hogy a hivatalos első fellépésünkön még nem estünk át, sokan ismernek minket az újságok oldalairól és a műsorokból, ahova szinte hetente kaptunk meghívást. Nem akartam, hogy mások jelenléte árnyékolja be azt a kevéske időt, amit kettesben tölthetek el Seyonggal. Ezenkívül annak is szemtanúja lehetek, amikor felkel a nap, hogy aranyos ragyogásával vonhassa be egész L. A.-t, és Seyongot, aki most jobban hasonlít egy angyalra, mint valaha, mert a nap erőtlenül pislákoló sugarai glóriát rajzolnak a feje köré. Elkapom róla a tekintetem, mert egyszer tényleg be fog sokallni attól, hogy folyton őt bámulom. Inkább kipakolom a burgereket, amiket útközben vettünk, és jóízű falatozásba kezdünk, ki tudja pontosan hány méter magasban.

– Ilyen magasan még sosem voltam – jegyzem meg ábrándozva, és bár nem szívesen beszélek arról a témáról, hogy miért váltam kilátó-függővé; ki másnak mondhatnám el rajta kívül? –Tudod… kiskorom óta szerettem a kilátókat, vagy akármilyen pontot, ami magasan volt található. Folyton fára másztam, vagy amikor nem mehettünk ki, mert hideg volt, a szekrény tetején gubbasztottam a nevelők nagy örömére. Kezdetben nem tudatosan csináltam ezt, egyszerűen vonzott a magasság, de aztán rájöttem, hogy mi volt az oka. Amikor egyszer elvittek minket hegyet mászni, közelebb voltam az éghez, mint valaha. Leültem egy sziklára, és beszélni kezdtem a felhőkhöz, vagyis inkább az anyámhoz… Fogalmam sincs arról, hogy az anyám él-e vagy meghalt, de gyerekként szerettem azt hinni, hogy meghalt, amikor megszülettem, és a szemét apám dugott be az árvaházba. Így legalább anyámat nem kellett gyűlölnöm… Azt képzeltem, hogy fenn van a mennyben, és onnan vigyáz rám… És amikor felmentem egy kilátóba vagy egy hegyre, közelebb éreztem őt magamhoz. – Szégyenlősen hajtom le a fejem, hiszen erről a gyermeki ostobaságról még Luckynak sem meséltem eddig. Finom ujjak érintését érzem az állam alatt, amelyek gyengéden megemelik a fejem, hogy a gazdájuk szemébe nézhessek.

– Én azzal a mesével ámítottam magam, hogy az apám egy hős katona, aki az országáért harcol, azért nem lehet a családja mellett. Pedig hallottam esténként anya sírását, amikor azt mondta a nagyinak, hogy reméli, az a tetű a börtönben fog megrohadni. Én arról álmodoztam, hogy egyszer értem jön, a karjába zár, és megtanít arra, hogy válhat belőlem is olyan rettenthetetlen férfi, mint amilyen ő. De amikor eljött, egy perc alatt feloszlott az a rózsaszín köd, amibe addig burkolóztam a fájdalmas valóság elöl. Rájöttem, hogy tényleg sitten volt, és tényleg egy szemétláda, belőlem pedig sosem lesz egy tökös hapsi, csak egy…

– Te így vagy tökéletes, Seyong! – mondom teljesen őszintén, és hevesen magamhoz ölelem. Nem akarom, hogy kevesebbnek érezze magát azért, mert nem egy nagypofájú, másokat átbaszó barom, akinek a fény meg a csillogás a legfontosabb az életben, meg hogy minél több nőt (vagy az ő esetében pasit) vágjon gerincre. Lehet, hogy többször feltette magának azt a kérdést, hogy egy olyan nagypályás seggfej, mint én, miért kezdett barátkozni egy olyan ártatlan és kedves sráccal, mint ő, de igazság szerint legbelül én sem vagyok az a megjátszós hülye gyerek, amilyennek mutatom magam. Sokkal jobban érzem magam egy csendes reggeli keretein belül vele a világtól elzárva, mint Henryék pincéjében betépve és vihogva a semmin. Az is én voltam, de bárcsak vissza tudnék menni az időben azért, hogy felhívjam annak az idióta énemnek a figyelmét arra, hogy ne pazarolja az értékes idejét lúzerekre, akik egy fabatkát sem érnek. Ez is én vagyok, és remélem, nem történhet semmi, ami újra kiszippantaná az agyamat.

– Te… én… vagyis mi… Szóval tudom, hogy magányosan nőttél fel család nélkül… De remélem, valamilyen szinten be tudjuk tölteni azt az űrt, amit eddigi életed alatt éreztél – dadogja zavartan, miközben fülig vörösödve elhúzódik tőlem. Nem értem, miért jött ennyire zavarba, de hihetetlen módon ez is jól áll neki. Nem akarom, hogy túl nagy szentimentalizmusba forduljunk át, végül is, azért hoztam ide, hogy egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapok mókuskerekéből, és feledve a problémákat lazítsunk egy jót. Előkapom a mobilom, és készítek magunkról egy selfie-t, ami olyan jól sikerül, hogy kedvem lenne háttérképnek beállítani a telefonomra. Seyong édesen mosolyog a kamerába, én meg őt nézem, mert hát mi mást tehetnék? Amikor ő velem van, beragyogja a mindenséget, és képtelen vagyok bármi másra koncentrálni. Mögöttünk pedig a világoskékben pompázó égbolt, amely már nem azt juttatja az eszembe, ha felnézek rá, hogy anyám talán ott lehet, hanem azt, hogy Seyong biztosan a felhőkből szállt alá azért, hogy megmenthessen engem. Benyomok valami ütemes zenét a lejátszási listámról, és random táncolni kezdünk. Most nem az a lényeg, hogy minden mozdulatunk tökéletes legyen, csupán a szórakozás kedvéért kezdünk bele, hiszen immár mindkettőnknek ez az elfoglaltság lett az egyik kedvenc időtöltése. Addig nevetünk, amíg a torkom teljesen ki nem szárad, ezért egy sört húzok elő az uzsonnás táska mélyéről. Seyong inkább kólát iszik, és vihorászva koccintunk a két palackkal a közelgő fellépés sikerére. Észre sem vesszük, hogy egy kislánya kezét szorongató anyuka jelenik meg pár méterre tőlünk, csak akkor kapunk észbe, amikor a kislány odarohan hozzánk, és közös képet meg autogramot követel tőlünk. A fiatal anyuka sikertelenül próbálja visszacsalogatni maga mellé elcsatangolt csemetéjét, de mi vidáman teszünk eleget a kicsi kérésének. Újabb fotó készül, ezúttal a csöpp lánnyal a karjainkban, és ebben a pillanatban egy megmagyarázhatatlan és ismeretlen, mégis zsigeri érzés tör rám. Nem tudom megnevezni, nem tudom, féljek-e tőle vagy fogadjam örömmel, de egyszer majd talán képes leszek megérteni a jelentését, ha készen állok rá. Most túl jól érzem magam ahhoz, hogy számomra ijesztő dolgokkal nézzek szembe…

A kép elkészülte után, viszont szedelőzködni kezdünk, mert egyrészt eljött az indulás ideje, másrészt mára elég volt egy rajongó kívánságát teljesíteni. Jelenleg fontosabb dolgaink vannak annál, hogy órákon át dedikáljunk a fanok elvárásainak megfelelően. Lefelé szerencsére csak egy olasz párossal találkozunk, akik minden bizonnyal nem hallottak az együttesünkről, amit kivételesen nagyra értékelek. A visszafelé vezető út már nem álmos némaságban telik, hanem jókedvű beszélgetésben, amiben leginkább azt boncolgatjuk, hogy Ethan milyen fejet fog vágni, amikor meglátja, hogy elkötöttem a kocsiját. Grimaszokat vágok őt utánozva, mire Seyong kacagásban tör ki, de én sem bírom ki sokáig nevetés nélkül.

A fekete leves a hotel előtt ömlik a nyakamba. Leforráz, aztán megfagy az ereimben, és mindez olyan gyorsan történik, hogy már csak a rendőrkapitányságon térek magamhoz. Amikor valamennyire sikerül lehiggadnom, bár a vérnyomásom továbbra is az egekben van a pulzusommal egyetemben, elkezdem visszapörgetni a történteket, hátha felfogom, mi a rák folyik itt. Amikor kiszálltunk az autóból, Ethan rohant felénk, és én azt hittem, leordítja majd a fejem a BMW miatt, ehelyett megragadta a karom, és arra figyelmeztetett, hogy értem jöttek a zsaruk… Fogalmam sem volt arról, hogy miről hadovál, de nem volt rá lehetősége, hogy bővebben kifejtse, mert a következő pillanatban két rendőr bukkant fel a jobb és a bal oldalamon, és a csuklómon már csattant is egy csinos kis bilincs a legújabb divat szerint. Bár más okból jöttek, ha már egyszer ott voltak, elkérték a jogsimat, ami nem volt, és megszondáztattak, ami persze azt mutatta ki, hogy ittam, amiatt a pár korty sör miatt. Azt mondták, egyre rosszabbul áll a szénám, én pedig továbbra sem tudtam a valódi indítékot. Seyong a zsaruk és közém állt, és elborult arccal, elváltozott hangon közölte, hogy nem vihetnek el. Nem ismertem rá… Nemrég azt mondta, szeretett volna férfias lenni, mégsem lett az. Amikor viszont úgy nézett a szabadságomat fenyegető fickókra, mint egy határokat nem ismerő gyilkos, aki képes lemészárolni a fél világot, ha azzal megvédhet egy számára fontos személyt, nyoma sem volt annak az ártatlan kisfiúnak, akit mindannyian ismertünk. Mr. Lance szintén a védelmemre kelt, de őszintén szólva mindenki szart rájuk. Betuszkoltak az autójukba, és olyan nagy szirénázások közepette szállítottak el, mintha O. J. Simpsont kapták volna el menekülés közben az ezredik próbálkozás után. A kocsiban elmondták, hogy Henry Boyd elcsicseregte a nevemet, és az ujjlenyomatomat is megtalálták szanaszét a házukban. Az alap vád drog dílerkedés volt, emellett már csak habnak számított a tortán a vezetés során tett kihágásom.

Mialatt kattog az agyam, megjelenik egy marcona alak, aki szó nélkül felránt a székről, ahova nemrégiben löktek le, és maga után vonszol. Megint túl hirtelen történnek az események, és úgy érzem, mintha néhány dolog kiesne az emlékezetemből. Amikor ismét tudatomnál vagyok, egy cella rácsai villannak fel előttem, amin kisvártatva kattan a zár, és én már a másik oldalon állok. Bent vagyok egy cellában több rabbal együtt… Ez kurvára nem oké.

– Maguk megőrültek? Egy kibaszott éjszakáról volt szó, és arról, hogy holnap reggel letehetik értem az óvadékot. A fogdában kellene lennem, nem pedig gyilkosok közt!

– Nekem meg Kubában kéne lennem egy szivarral a számban, meg egy hosszú combú szőkével, akinek én lennék a szájában. Ha elintézed, hogy ott lehessek, talán én is tehetek érted valamit – röhög fel az őr, és azzal, mint aki jól végezte dolgát, távozik. Életemben nem voltam még annyira mérges, mint most. Valami rohadt összeesküvés áldozata lettem? És mi van, ha azt fogják mondani, az óvadék-ügy is csak mese volt, és éveket varrnak a nyakamba? Nem lehetek ott a többiekkel a bemutatkozásunk alkalmával, nem smárolhatok le annyi fan csajt, amennyit a kedvem tartja, és nem védhetem meg Seyongot… Mi van, ha annyira kiakad, hogy bánatában elfelejt enni, és megint az órákon át tartó táncolásba hajszolja magát? Figyelmeztetnem kellett volna Ethant, hogy vigyázzon rá, amíg én nem vagyok ott. Na de neki ott van Rebecca, nem lenne ideje Seyonggal foglalkozni. Lucas meg folyton a saját baja miatt nyavalyog, szóval ő sem számít megfelelő alanynak. És hogy élhetnék ide bezárva? Muszáj mozognom, hogy ne őrüljek meg, itt viszont arra túl sok lehetőségem nem lesz.

– Basszák meg mind! – üvöltöm, miközben teljes erővel a falba vágok. A vakolat hullani kezd kezem nyomán, én pedig tényleg úgy érzem, mintha bekattantam volna, mert nem vagyok képes abbahagyni a fal püfölését. Hallom, hogy röhögnek rajtam, hogy gúnyolódnak, hogy mindenki annak drukkol, menjen el végleg a maradék eszem is. Nem tudom, mennyi idő után jön oda hozzám egy negyvenes férfi, aki egy kézzel magával ránt, így elkezdek kapálózni, mint egy szerencsétlen nyúl, akit elkaptak a grabancánál fogva.

– Figyelj csak, fiacskám! Lehet, hogy odakint nagymenőnek számítottál, de jó lenne, ha belevésnéd abba a csinos kis fejedbe, hogy itt maximum egy cukorfalat lehetsz. Tudod, hogy mit jelent ez? Azt, hogy a fajtád igen kelendő errefelé. Ne feltűnősködj, ha nem akarod valamelyik nagy hal hálójában végezni. Húzd meg magad, vagy partra vetve tátoghatsz kegyelemért, de akkor már senki nem fog segíteni. – Nekilök a falnak, majdnem elesek, mert elvesztem az egyensúlyomat, de végül sikerül talpon maradnom. Ha a földön kötnék ki, talán az jelentené számomra a véget, mivel abban a helyzetben kiszolgáltatott prédává válnék a vérszomjas cápák közt. A fickó tanácsát azonban megfogadom, és nem folytatom a reménytelen vergődést. Egy ideig csak pusmognak a hátam mögött, megpróbálok minden személyt ignorálni, újra felveszem a távolságtartó és magába forduló kitaszított szerepét. De nem is bánom, hogy nem közelednek hozzám, épphogy ez volt a célom. Túl kell élnem ezt az éjszakát, és biztos, hogy holnap Mr. L kivisz innen… Muszáj kivinnie, muszáj!

Néhányan egymás torkának esnek pár méterre tőlem, arrébb megyek, hogy véletlenül se keveredjek bele. Hallom a csontok törését, és gondolatban visszarepülök abba a pincébe, ahol Henry Seyongot kínozta. Tartok tőle, hogy annyira a fájdalmas emlékképek hatása alá kerülök, hogy amiatt fogok áldozat lenni, úgyhogy minden erőmmel azon vagyok, hogy messzire kergessem magamtól a látomást, ami olyan kristálytisztán jelenik meg előttem, mintha tényleg visszautaztam volna az időben a tett helyszínére. Nagy kedvem lenne megkeresni Henryt, és addig ütni, amíg már az anyja sem ismerne rá, de nem terhelhetem több bűnnel a számlámat. Némán ücsörgök egy sarokban, amíg el nem jön az este, és vissza nem tér az őr, aki közli, hogy nekem kell kitakarítanom a mosdót. Nem értem, miért pont nekem kéne, amikor pár órája kerültem csak ide, de nem vitatkozom többet ezzel az agyatlan barommal, szó nélkül követem őt a helyiségbe. Amikor odaérünk, vigyorogva a kezembe nyom egy fogkefét, és közli, hogy ezzel kell véghezvinnem a munkát.

Könyékig vagyok a WC-ben, de annyira immunis lettem minden ellenem irányuló szemétségre, hogy rezignáltan, idegeskedés nélkül húzogatom a kefét. Valami zajra leszek figyelmes; hátrafordulva látom, hogy egy zavarodott tekintetű alakot löknek be az ajtón, akinek őrült vigyorra húzódik a szája, amint meglát engem.

– Jó szórakozást kívánok zakkant Joe! – kiált utána az őr, és hallom, hogy elfordul a kulcs a zárban. A férfi bármilyen előrejelzés nélkül rám veti magát, erős ujjai pedig a nyakamra fonódnak. Hanyatt esem a földön, ő a hasamra telepedik lovagló ülésben, de a kezét egy pillanatra sem veszi el onnan, ahova nemrég rakta. Épp ellenkezőleg! A szorítása egyre erősebb lesz, amitől lassacskán csillagokat látok. Lábaival a karomra tapos, hogy esélyem se legyen a kezemet használni, és úgy érzem, az erő rohamléptekben távozik a testemből. Nem tudom őt lelökni magamról, nem tudok fölé kerekedni, legyőzve heverek ott, mint akinek elérkezett az utolsó órája. A tüdőm borsószemnyire zsugorodik, elviselhetetlen tűz gyúl a mellkasomban, és eljön az a pont, amikor már azért rimánkodom, hogy minél előbb legyen vége. Haljak meg, ha kell, csak hadd ne szenvedjek tovább! Az őrült fogása hirtelen gyengülni kezd, riadtan néz rám, mintha szellemet látna.

– Te vagy az ördög! A sátán eljött közénk! – ordítja el magát, és észreveszem, hogy a tetoválásaimra mered, amik a karomon futnak végig. Számomra csupán nekem tetsző jelek, de ezek szerint őt valamiért halálra rémíti az, amit lát. Úgy ugrik fel, mintha lábon szúrtam volna, és teljes erejével az ajtónak esik. Üvöltözik, hogy engedjék ki, mert a sátán el fogja vinni, ha nem sietnek minél hamarabb a segítségére, e közben próbálok minél nagyobb lélegzeteket venni szájon keresztül, de szánalmas köhögésben török ki. A köhögésem hörögésnek hat, amitől még jobban megijed a fószer, és olyan elszántan kezdi rángatni a kilincset, hogy kisvártatva az ajtó kiszakad a helyéről, ő pedig lélekszakadva elrohan, ahogy a lába bírja. A fogkefét a WC kagylóba hajítom, majd én is kitrappolok a mellékhelyiségből.

Tisztában vagyok vele, hogy nem aludhatok el, mert az tényleg a végemet okozná. Visszaülök ugyanabba a sarokba, ahol a fürdős incidens előtt kuporogtam, és várom, hogy minél hamarabb eljöjjön a reggel. Fél percre lecsukódik a szemem, mert annyira fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok uralkodni azon az ólomként rám nehezedő súlyon, ami egyre lejjebb húz az álmok gyilkos birodalmába. Az álom és ébrenlét határán lebegek, és folyamatosan azért küzdök, hogy a megfelelő oldalon maradjak, de egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elveszítsem a csatát. Úgy érzem, fizikai fájdalommal jár, ha fent maradok, és nincs több energiám arra, hogy harcoljak a nehézség ellen. Fejem előrebukik, és már nem is vagyok tudatomnál. Itt azonban nem olyan az alvás, mint a luxus hotel pihe-puha ágyában, és a reflexeimnek köszönhetően már akkor érzékelem valaki közeledését, amikor még csak méterekre van tőlem. Kipattan a szemhéjam, és rögtön támadó üzemmódba kapcsolok, mint egy oroszlán az erdő mélyén, aki halált megvető bátorsággal néz bele a vadász puskacsövébe, akinek az ujja a ravaszon pihen. Farkasszemet nézek Henryvel, aki a kését a mellkasomnak szegezi, de a következő pillanatban kicsavarom a kezéből, és a padlóra lököm őt. Előrántom a saját késemet a zsebemből, és mesteri pontossággal a torkához szorítom.

– Örülök, hogy újra találkozunk, Boyd! Alig vártam, hogy kibelezhesselek azért, amit velünk tettél. Félsz, Henry? Tudod, én nem végzek fél munkát. Ha belekezdek, akkor biztosra megyek, és elnyisszantom a torkodat fültől fülig. Te félsz, ez tetszik! Baromira bejön, te utolsó féreg! Nem fogom a véreddel beszennyezni a kezem, ne aggódj. Nem akarok egy szintre kerülni veled. Nekem sokkal nagyobb elégtétel az, hogy látom a rettegést a szemedben. Engem ki fognak innen vinni, és nem adom meg neked azt a megváltást, hogy megöllek, mert azzal megmentenélek a további szenvedéstől. Ugye szenvedsz itt bent, Henry? – A földhöz csapom őt, mint egy olcsó rongybabát, amitől élettelenül nyekken a teste a kövezeten. Legalábbis látszólag. Ugyanis hirtelen üvölteni kezd az őrökért, akik egy szavára a cellában teremnek, és nekem már túl késő, hogy leléceljek a helyszínről.

– Ez a nyomorult leszúrt – fakad könnyekre Henry, és amint lenézek, látom, hogy a saját kését döfte a saját oldalába csak azért, hogy rám kenhesse a dolgot. Az őrök azon nyomban lökdösni kezdenek, a karomat hátracsavarva taszigálnak egy eddig ismeretlen irányba.

– Nem csináltam semmit! Vizsgálják meg, nincs rajta az ujjlenyomatom azon a szaron! – Senki nem hallgat rám, és valami olyasmit mondogatnak, hogy a Véreskezű majd móresre tanít, előle nincs menekvés. Nem tanúsítok ellenállást, engedelmesen megyek arra, amerre „vezetnek”. Egy sötét folyosóra érünk, ahol minden olyan kihaltnak tűnik. Errefelé nem visszhangoznak a falak a rabok nyüzsgésétől, halálos csend honol, ami talán még az elviselhetetlen zajnál is ijesztőbb. Ha egy üres magánzárkába vinnének, az lenne a legjobb, na de ekkora szerencsém nincsen. Leginkább ott lennék biztonságban, de szemmel láthatólag nem ez a céljuk ezeknek az idiótáknak. Először rám küldték azt a zakkantat, azt remélték, ő fog kinyírni a zárt ajtók mögött. Aztán jött Henry, aki mivel nem tudott megsebezni, inkább maga ellen fordította fegyverét, hogy e képpen sodorjon bajba, ha az eredeti számításait áthúztam. Most pedig újabb megpróbáltatás alá vetnek, amivel egyre közelebb kerülök a halálhoz. Olyan mintha belecsöppentem volna Az Éhezők Viadala börtönös verziójába, ahol nem arra megy ki a játék, hogy egymást nyírják ki a rabok, hanem arra, hogy kinek sikerül előbb eltenni láb alól Görgey Tamást. Vajon Henry ennyire fontos ember, hogy ilyen kapcsolatai vannak? Vagy simán lefizette az őröket, azok meg úgy gondolták, hogy feldobják valamivel a szürke hétköznapjaikat? Milyen kár, hogy eddig senki nem nyírta még ki Boydot!

Vaksötét cella mélyére taszítanak, ahol váratlanul ér egy erős kéz, ami rögtön a hátam mögött záruló rácsoknak szegez. Fel sem tudtam készülni a rám váró veszély ellen, hiszen az orromig sem látok. Csak egy forró lehelletet érzek a fülemnél, és egy hátborzongató suttogás sejlik fel, ami arról biztosít, hogy a hang tulajdonosa régóta várt egy új játékszerre. A vér megfagy az ereimben, és bár nem olyan tettre kész az idegen, mint a zakkant Joe, mégis félelmetesebbnek találom ezt a szituációt. Ha nem látok, hogy fogok védekezni? Ő úgy ismerheti a helyet, mint a tenyerét, hiszen nem először tartózkodik itt, és úgy tűnik, nincs szüksége a látásra ahhoz, hogy könnyűszerrel elbánjon velem. Körbeszaglászik, mint egy vadászkutya, aztán hátrébb húzódik, amin igazán meglepődöm. Már belefáradtam a játszadozásba!

– Gyerünk, ölj meg! Nem félek a haláltól. Elegem van a baszakodásból, gyerünk! Azt tehetsz velem, amit akarsz, bizonyítsd be, hogy mennyire véres a te kezed. – A nevetése mélyről jövően gurgulázva szakad fel a mellkasa közepéből. Biztos vagyok benne, hogy ezután nekem ugrik, és leterít, ehelyett megszólal, és a nevetéshez képest kedvesen cseng a hangja.

– Bátor vagy, öcskös, ez tetszik. Tudod, általában amikor behoznak mellém valakit, reszket, mint a nyárfalevél, és remegő szavakkal könyörög az életéért. Utálom, ha könyörögnek nekem. Utálom, ha nyámnyila alakokat kínálnak fel tálcán számomra. Abban semmi kihívás sincsen, hogy eltörjem az ilyenek karját vagy kidekoráljam az arcukat. Szórakozásból mégis meg szoktam tenni, meg azért, hogy ne romboljam le a hírnevemet. Ha megverek egy ilyen szerencsétlent, nyafogva panaszolja el másnap, hogy mit művelt vele a Véreskezű. Te viszont tökös gyereknek tűnsz. Ha meg is vernélek, biztos hogy nem sikerülne megtörni téged. Holnap ugyanolyan nagy pofával állnál a többiek elé, mint ahogy az előbb tetted, akkor viszont felesleges fárasztanom magam. – Elhallgat, és nem tudom, merjek-e kérdezni tőle. Továbbra sem látok semmit, ezért leülök a földre, ott talán nem érhet baj. Remélem, ez a férfi nem fogja meggondolni magát, és hű marad az előbbi kijelentéséhez. A csend már nem rémít meg, inkább kellemesen borul kettősünkre, legalábbis addig, amíg a Véreskezű meg nem töri: – Miért vagy itt? – Eltöprengek azon, hogy mit kéne válaszolnom. Ha az igazat mondom, biztos kinevet, hiszen kábé minden ember azt hazudja, hogy ártatlanul hozták be. De hülyeség lenne kitalálni valami fals indítékot, hiszen egy olyan dologról nem tudnék sokat beszélni, amit nem éltem át. Így hát röviden és tömören összefoglalom ittlétem okát.

– Rossz társaságba keveredtem, és pár mocsadék csapdába csalt. Kétszer drogot adtam el, illetve valójában csak egyszer. De először a fogdába kellett volna vinniük. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de azt hiszem, ebben is a banda fejének a keze van benne. – Az idegen sajnálkozón felszisszen, majd újabb percekig tartó hallgatás után megszólal.

– Te nem is kérdezel? Nem vagy kíváncsi például arra, hogy miért van ilyen sötét?

– De… Csak olyan fura, hogy beszélgetni tudok valakivel ezen a helyen. Eddig ketten törtek az életemre, és biztos voltam benne, hogy te befejezed azt, amit ők elkezdtek.

– Vak vagyok. Azért van ilyen sötét, mert egyenlő esélyeket akartak biztosítani az ellenfelemnek, és nekem. Az őrök beteges játéka volt az, hogy elkezdték beküldözgetni hozzám az újakat, és közben fogadásokat kötöttek, hogy kijutnak-e reggelre élve. Azt hiszem, ezúttal sokan fognak veszíteni, mivel tutira ellened fogadtak – nevet fel, én pedig egyik percről a másikra megkedvelem újdonsült ismerősömet.

– És te miért vagy itt és mióta? – A sóhaja meggyötört, eltűnik a jókedve, és biztos vagyok benne, hogy gondolatban visszatér arra a napra, amikor igazságtalanul lecsukták őt.

– Egy gazember… megerőszakolta a lányomat… Elkaptam őt, és addig szorítottam a torkát, amíg ki nem szállt belőle az utolsó szusz is. Megöltem őt, igen, de a lányom még csak tizenegy éves volt… Huszonöt évet kaptam, és már tizenhármat leültem. Végül is, túl vagyok a nehezén, nem igaz? – nevet fel ismét, de ezúttal keserűen. – A legjobban az fáj, hogy a lányom nem látogat… Mintha engem hibáztatna mindenért, pedig én csak meg akartam bosszulni, amit az a vadállat tett vele. Tudom, börtönbe kellett volna juttatnom őt, de abban a pillanatban képtelen voltam józanul gondolkodni… – Tisztában vagyok vele, hogy miről beszél, hiszen én is átéltem már hasonlót a nevelőapámmal. Kicsit bánom, hogy nincs sok időm a Véreskezű társaságában. Amikor őt hallgatom, olyan érzés fog el, mintha Luckyval lennék.

– Kihozlak innen! Mr. Lance-nek biztosan jó ügyvédei vannak, megkérem őt, hogy járjanak el az érdekedben. – Megint nevet, ezennel lemondóan, mintha azt mondaná, álomvilágban élsz, öcskös. De én eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki, és ha Mr. L ezúttal tényleg nem rúg ki, kérni fogok tőle egy kis szívességet. Szegénynek folyton fejfájást okozok, ráadásul pont a legrosszabb időpontban, a debütálásunk előtt. Vajon hány utolsó esélyt fog még nekem adni?

Az egész éjszakát végigbeszélgetjük, és amikor reggel értem jönnek az őrök, meglepetten pislognak egymásra, és ámuldozva bökdösik oldalba a másikat. Nem visznek vissza oda, ahonnan este elcipeltek, egy váróterem féleségbe kísérnek, és nem viselkednek olyan lekezelően, mint tegnap. Nyilván paráznak attól, hogy mit fognak kapni, ha eléneklem, milyen fantasztikus ötleteik voltak, de már késő bánat. Mindent el fogok mondani az ügyvédeknek, utána pedig szólok pár jó szót a Véreskezű védelmében. Ahogy közeledünk, hallom, hogy Mr. L ordibál a börtön vezetőségével. Elégedetten elvigyorodok, amikor az a mondat üti meg a fülem, hogy „Akkora pert fogok a nyakukba akasztani, amiért nem a fogdában tartották, hogy még húsz év múlva is annak a levét fogják inni! Ez a hely a föld alá fog süllyedni!”

– Úristen, Tomi! – Seyong felém rohan, és az én lábaim is önálló életre kelnek. Nem érdekel, hogy az őrök továbbra is maguk mellett akarnak tartani, egyenesen az ő karjaiba szaladok, és olyan erősen szorítom magamhoz, hogy attól félek, mindjárt összeroppannak a csontjai. Érzem, ahogy megremeg, amikor a fejét a nyakamba fúrja, és én hülye azt hiszem azért, mert túl durván vontam magamhoz, ezért enyhítek az ölelésemen. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki mindkettőnkből, és valami nálam nagyobb, természetszerű erő azt súgja, hogy ennél többre van szükségem. Vagy csak a kétségbeesés késztet arra, hogy olyan képek jelenjenek meg az agyamban, amelyeknek normális esetben nem lenne ott a helyük? A szívem olyan hevesen zakatol, hogy menten átszakítja a bordáimat. Azt sem tudom, pontosan mit érzek. Rohadtul félek valami ismeretlen dologtól, boldog vagyok, mert ismét közel lehet hozzám, ugyanakkor minél gyorsabban el akarok húzni erről a tetves helyről; a szabadság ízét akarom kortyolni. Felvillan előttem a felismerés, miszerint Seyongra gondoltam, amikor a börtön mosdójában rám támadt az a bolond. Az ő arca kúszott be lelki szemeim elé, amikor Henry nyakához szorítottam a kést, és miatta nem vágtam el a patkány torkát. És az alatt is ő járt a fejemben, amikor a Véreskezűvel megosztottuk egymással nagyvonalakban az életünket. Magamhoz sem térek, amikor Lucas és Ethan elhúzzák tőlem Seyongot, hogy ők is kifejezhessék örömüket azért, hogy épségben viszontlátnak.

 – Ne haragudj az autód miatt – mondom eufórikus állapotban Ethannek, aki az egyik oldalról borul a nyakamba.

– Amiatt még számolunk! De örülök, hogy ép bőrrel megúsztad, haver.

– Ja, attól féltünk, hogy úgy kidekorálják a képedet, hogy a kék, zöld foltok miatt úgy fogsz kinézni a karácsonyi fellépésen, mint egy élő karácsonyfa – mondja Lucas a másik oldalról belém csimpaszkodva. Eszembe jut, amit Seyong a kilátóban mondott, hogy most már ők a családom, és erre a gondolatra megjelenik egy könnycsepp a szememben. Még jó, hogy a napszemüveg eltakarja, különben hazáig menne a vérszívás.

Megvárjuk, amíg a producerünk végez a balfék rendőrök kiosztásával, és mikor elszabadul, bocsánatkérések ezreivel szándékozom megrohamozni őt, de mielőtt bármit mondhatnék, legyint egyet, és ellentmondást nem tűrve ránk parancsol, hogy azonnal menjünk próbálni.

Dögfáradt vagyok estére, hiszen múlt éjjel nem aludtam a cellában, a nap pedig így elég gyilkos volt. A gyakorlás alapvetően is kiszívta az energiánkat, de most fokozottan érezhettem az utóhatásait. Nem vagyok semmi másra képes, csak aludni, amikor Ethan is becsörtet a szobánkba. Lövésem sincs róla, hogy mit kereshet itt, mire lelkesen huppan le a matracomra.

– Ma én is csatlakozom hozzátok a tiszteletedre, Tomika.

– Ne már! Mindjárt teljesen elérzékenyülök, tesó. Miattam hanyagolod Beckyt? De cuki vagy.

– Igazából csak jó indoknak szolgáltál arra, hogy ne keljen tizedjére is festővászon elé állnom – közli nevetve, és közben játékosan a vállamba bokszol.

Két és fél óra hülyülés meg Xboxozás után Lucas és Ethan hullaként nyúlnak el a földön. Lucasnak annyi ereje sincsen, hogy az ágyába másszon, ezért úgy döntök, birtokba veszem egy éjszaka erejéig.

– Nem akarsz elszökni velem egy kis időre? – lép mögém Seyong, mielőtt rávethetném magam a hívogató ágyra. Versenyre kél bennem az alvás mindennél kielégítőbb gondolata és az a visszautasíthatatlan alkalom, hogy ismét kettesben lehetek Seyonggal.

– Kicsit félek, hogy mikor visszajövünk, megint bilincsben fognak elvinni – jegyzem meg viccelődve, de hirtelen elszomorodó arcát látva rájövök, hogy rossz poén volt. – Menjünk!

– De gyalog megyünk! – közli komolyan, miközben halkan osonunk le a szálloda lépcsőin.

A tengerpart egy félreeső szakaszán kötünk ki, ahol Seyong kockás plédeket terít a földre, és egy üveg pezsgőt is felbont. – Először egy hegy tetejére akartalak felvinni, de gondoltam, elég fáradt lehetsz a mászáshoz.

– Ez az egész… tökéletes… – nyögöm ki azt a szót, amin kívül mással nem tudom jellemezni sem őt, sem az éjszakai piknikünket. Belehúzok egy jókorát az üvegbe, aztán átadom neki, és így jár köztünk kézről-kézre az elmémet lassan bódító ködbe vonó ital. Túl gyorsan fogy el; úgy érzem, ha többet hozott volna, talán az alkohollal együtt a bátorság is megszállt volna. Így azonban csak bágyadtan hanyatlok a finom homokra, és magammal húzom Seyongot is. Fejét a mellkasomra hajtja, és szívem össze-visszakalapálása hallatán hamar elnyomja őt az álom. Ujjaim megpihennek selymes tincsei közt, és hosszú percekig bámulok a semmibe annak ellenére, hogy alig bírom már ébren tartani magam. Egy szó annyira fojtogat, annyira összeszorítja a szívem, robbanásig feszít belülről, hogy azt hiszem, ha nem mondom ki, itt helyben ketté szakad a testem, ahogyan a lelkem is.

– Szeretlek… – formálom némán a számmal, és ez az egyszerű, ámde mindennél többet jelentő szó a sötétségbe vész.  

4TUNE – A szerencse fiai

Tizennyolcadik fejezet

Ethan

Egy középiskola előtt állok én, Ethan Lance, aki pár hónapja leérettségizett, és legszívesebben messziről kerülné ezt a helyet, mert irtóra örül annak, hogy végre kiszabadulhatott a gimnázium nyomasztó falai közül. Nem azért vagyok itt, mert nosztalgiázásra vágyva nem volt jobb dolgom, ezért itt kötöttem ki, hogy meglátogassam egy-két ex tanáromat, és eldicsekedjek nekik az együttesemről. Azért vagyok itt, mert én, Ethan Lance a barátnőmre várok. A barátnőm… Annyiszor mondtam már ki magamban ízlelgetve a szót, de még mindig nem szoktam hozzá. Annyira hihetetlen, hogy egy párkapcsolatra adtam a fejem, hogy néha csak akkor jövök rá, hogy járok valakivel, amikor reggelente elolvasom Becky üdvözlő üzeneteit. Egy percet sem bánok, mióta összejöttünk, csupán arról van szó, hogy számomra elég idegen ez a szituáció. Annyi éven keresztül éltem Sophia hatása alatt, hogy néhány hete még hülyének néztem volna azt, aki olyat mer állítani, hogy ki fogom verni a fejemből őt, és új életet fogok tudni kezdeni egy velem egykorú lánnyal. A dolog szépség hibája az, hogy Becky Sophia unokahúga, de ennél is nagyobb problémát jelent az, hogy még nem sikerült teljes mértékben kiűznöm a szívemből a nagynénjét. Ezt persze senkinek sem vallom be, de saját magamnak nem hazudhatok. Nagyon jól érzem magam Becky társaságában, és tudom, hogy ő lehet az egyetlen, aki idővel végleg elfeledteti velem Sophiát, de jelenleg nem tudom tiszta lelkiismerettel kijelenteni, hogy Rebeccán kívül más nem létezik a számomra. Sajnos a szívem egy kis darabja még mindig Sophiánál van, és nálam jobban senki sem szeretné visszaszerezni azt. Ha Becky tudná, fájna neki, de nem hiszem, hogy nálam jobban szenvedne. Hiszen minden egyes pillanatban mardos a bűntudat, amikor eszembe jut Sophia, mert tudom, hogy nem szabadna rá gondolnom. Utálom magam, amikor Becky olyan szerelmes szemekkel néz rám, én pedig csak azért csókolom meg, mert abban reménykedem, akkor előbb sikerül túl lennem a nénikéjén. Minden csóknál úgy érzem, kihasználom őt, csak azért teszem, mert azt remélem, a csókjai kimossák belőlem a bűnt, ami lecsapni készülő bárdként lebeg a fejem felett. Persze van az a pont, amikor átlépek az engem gyötrő rémképeken, és olyankor annyira szabadnak érzem magam, mint az első alkalommal a tengerparton. Szerencsére nem nehéz ellenállni Becky bájának, ezért előbb-utóbb mindig eléri nálam, hogy egyedül rá koncentráljak, és egy időre kikapcsoljam az agyam.

Napok óta a sulija előtt ácsorogva várom, hogy végezzen. Tudom az órarendjét, most például irodalommal zárják a tanítást, ami Becky kedvenc tantárgya. Ezért is késhet, biztos versekről értekezik a padtársával, és annyira belemerül, hogy megfeledkezik arról, hogy itt várok rá. De ez egyáltalán nem zavar, nem akarom őt sürgetni. Az álcám nem engedi felfedni kilétemet az épületből kiözönlő diáksereg előtt. A baseball sapka és a napszemüveg még mindig jól szolgálnak, ha az ember fenn akarja tartani mások előtt az inkognitóját. Persze biztos vagyok benne, hogy vannak olyan fanatikusok, akiket nem lehet ilyen könnyen átverni, de kinek jutna eszébe, hogy délután kettőkor én dekkolok a sulijával szembeni parkolóban? Néha megüti a fülem a lányok lelkes csacsogása, akik éppen a 4TUNE-t magasztalják az egekbe, és ilyenkor jókat derülök magamban. Ha tudnák, hogy pár méterre állok tőlük, biztos spontán infarktus törne rájuk. És ha tudnák, hogy Becky velem jár, olyan irigyek lennének rá, hogy elkerülhetetlen lenne a kiközösítése. Részben ezért nem akarjuk, hogy rájöjjenek, meg azért sem, mert hülyét kapnék attól, ha mindennap arra menne el az értékes időm, hogy autogramokat osztogassak a sikoltozó tini csordának. Van nekem annál jobb dolgom is.

Nemcsak viháncoló lányokat látok, akik a kedvenc bandáikról beszélnek, hanem szerelmespárokat is, akik kézen fogva andalognak, nem törődve a körülöttük zsibongó osztálytársaikkal. Vicces, hogy én soha nem jártam egy lánnyal sem a gimiben, erre miután elballagtam, összejövök egyel. De nem bánom, hogy Becky az első barátnőm, mert ő nagyon különleges a számomra. Nem mondom, hogy mostanában nem borít ki néhány aprósággal, de ezektől eltekintve elvarázsol a személyisége.

– Szia drága! – hallom a hátam mögül a hangját, és ezzel egy időben szorosan átölel. Annyira meglepődöm, hogy ijedtemben még ugrok is egyet, nem arra számítottam, hogy hátulról fog lecsapni rám.

– Te miért nem a suliból jöttél ki? Ugye nem lógtál? Attól, mert járunk, nem engedem meg, hogy elhanyagold a tanulmányaidat. – Hú, ezt tényleg én mondtam? Én, aki többet lógott az utolsó időszakban, mint mások összesen négy év alatt? A vége felé alig ismertek meg, olyan keveset jártam be. Sőt, majdnem kirúgtak a sok hiányzásom miatt, apámnak köszönhetően viszont kaptam egy utolsó esélyt. Na de erről Beckynek nem kell tudnia.

– Cuki vagy, hogy aggódsz a műveltségem miatt. De ne feledd, nemsokára kezdődik a talk show. El kellett mennem a fodrászhoz, hogy belője a hajam. De Gaby mindent szorgosan lejegyzetelt, és holnap oda fogja adni nekem egy kimerítő beszámoló kíséretében. De te hogy nézel ki? Azért kicsíphetted volna magad, szívem! Bár tök mindegy, a lányokat úgysem fogja érdekelni, hogy mi van rajtad. – Végre megcsókol, én pedig akkor sem engedem el, amikor ficánkolni kezd, mert menne már arra a francos talk show-ra, amit én persze teljesen elfelejtettem. – Ethan, indulnunk kell – próbál szabadulni két csók közt, de továbbra is szorosan tartom fogva.

– Nem hagyhatnánk ki? Ilyen hülyeségekre pazaroljuk a délutánt? Én veled akartam lenni – mondom lebiggyedő ajakkal abban reménykedve, hogy megsajnál. Általában nem tud ellenállni nekem, amikor eljátszom a szomorú, vigasztalásra szoruló esetlen fiút.

– Természetesen nem hagyhatjuk ki. Te azt mondod, ne hanyagoljam el a tanulást miattad, én meg azt, hogy ne tedd tönkre a karrieredet miattam. A népszerűséghez az is hozzátartozik, hogy elmenj egy ilyen műsorba, nemcsak a koncertekről szól. – Beletörődve kinyitom a kocsi ajtaját, és miután Becky beszáll, nekem sincs más választásom. Hozzátartozik… Persze… De basszus, még egy koncertünk sem volt, bezzeg az ilyen semmitmondó műsorokba folyamatosan kapjuk a meghívásokat. Kár, hogy a sérülésem miatt el kellett halasztani annak idején, akkor legalább már túlestünk volna rajta. Komolyan mondom, hogy örülök annak, hogy Lisette és Lucas el fogja készíteni azt a duettet, mert akkor ők fognak reflektorfénybe kerülni. Akkor majd őket hívják meg helyettünk, és addig mi élvezhetjük egymás társaságát. Mellesleg az sem lenne rossz, ha azok ketten összejönnének. Ahogy egymásra néztek éneklés közben… Úgy tombolt a kémia köztük, hogy azt még a vak is látja. És Lisette igazán jól néz ki, bár nekem eszembe sem jutott bepróbálkozni nála. Nekem itt van az én kis napsugaram, akinek egész úton be sem áll a szája, de már egyáltalán nem idegesít úgy, mint kezdetekben. Sőt, érdeklődve figyelem a szavait, mert mindent tudni akarok róla. Nem untat, amikor a barátnőiről vagy az óráiról beszél, mert olyan aranyosan adja elő, hogy nem lehet haragudni rá. Továbbra is olyan benyomást kelt bennem, mintha egy kislány meséjét hallgatnám, annyira beleéli magát, és közben gyakran hevesen hadonászik a kezével. Amit az elején ellenszenvesnek találtam benne, mára imádom. Egyszerűen elbűvöl azzal, hogy gyermeki ártatlansággal szemléli a világot, mindenért olyan őszintén és tisztán rajong, ahogyan azt csak egy gyerek teheti. Ugyanakkor, ha arról van szó, előtör belőle a nő, és igazán örülök annak, hogy én tudom kicsalogatni belőle a benne lakozó vadmacskát. Bár nem akarom siettetni, hiszen nemrég jöttünk össze, és nem akarom az első adandó alkalommal lerohanni. Nem vagyok az a fajta, akinek a szex a legfontosabb, és akinek az a célja, hogy az első éjszakán leimádkozza a ruhát a másikról. Nem bánom, ha lassabb tempóban haladunk, nem akarok semmit ráerőltetni Beckyre. Azt akarom, hogy akkor és úgy történjen meg, amikor ő szeretné. A többiek biztos azt feltételezik, hogy a múltkori együtt töltött éjszakánkon mindenen túlestünk, de szenvedélyes csókoknál nem jutottunk tovább. És ez így van jól, hiszen ez mindkettőnk első kapcsolata. Ha már az elején ágyba vittem volna, elveszett volna az a varázs, amit a gyengéd pillantások, lágy simogatások, lopott csókok édesítenek meg. Úgy érzem magam, mint egy tizennégy éves kissrác, aki most fedezi fel a szerelem apró csodáit, ezért lépésről lépésre szeretnék haladni, nem pedig durr bele bumm alapon. Ezenkívül a várakozás még jobbá fogja tenni az első alkalmat. Ha eljön a megfelelő pillanat, annyira akarni fogjuk egymást, hogy ott már kérdéseknek vagy kételyeknek nem lesz helye.

A napszemüveget magamon hagyom, amikor bemegyünk a stúdióba. Lehet, hogy ez bunkóságnak számít, de nem mozgok magabiztosan ezen a terepen. Rájöttem, hogy Tomi is azért rejtőzik mindig a napszemüvege mögé, mert nem akarja, hogy mások meglássák a gyengeségeit. Attól úgy tűnik, ő a leghatározottabb, legfaszább csávó a világon, holott bebizonyosodott, hogy neki is van szíve. Szóval a napszemcsi nemcsak a külsőd elfedésére nyújt kitűnő szolgálatot, hanem a bizonytalanságot is jól lehet leplezni vele. Egyszerűen szükségem van rá, mert szörnyen egyedül érzem magam a helyiségben. Annak ellenére, hogy Becky ott van mellettem, nem foghatom meg a kezét, mert a sajtó előtt is titkolni akarjuk a kapcsolatunkat. Nem akarok vitákat apámmal, és azt sem, hogy ezután paparazzik tucatja loholjon a nyomunkban. Pedig jólesne, ha érezhetném a Beckyből áradó nyugtató melegséget. Az is zavar, hogy nincsenek itt a srácok, mivel eddig mindenhova közösen mentünk. Az nekem halál kényelmes volt, mert amíg Lucas és Seyong készségesen válaszolgattak a kérdésekre, Tomival csak egyetértően bólogattunk, ha ahhoz volt kedvünk. De most rajtam a fókusz, ami marhára nem tetszik. A sztárságnak ezt az oldalát sosem szerettem. Megbékéltem azzal, hogy a 4TUNE-nel maradok, még a táncelemeket is hajlandó voltam megtanulni, de attól továbbra is irtózom, hogy ostoba kérdésekre felelgessek.

A nézőközönségben számtalan rajongónk foglal helyet, legalábbis ezt támasztja alá a szűnni nem akaró taps és sikoly cunami. Amikor a műsorvezetőnő végre szóhoz jut, Rebeccát kezdi faggatni a modell karrierjéről és arról, hogy milyen módon fér ez össze az iskolával. Fellélegzem, hogy nem engem talált meg először, és belekezdek abba a műveletbe, amihez értek. Kiszúrok egy-két lányt a sorokból, és elbűvölően rájuk mosolygok. A hatás egyiküknél sem marad el; a szívükhöz kapnak, halk sikkantást hallatnak, rögtön felhívják az otthon maradt barátnőjüket, vagy csupán üres tekintettel bámulnak vissza rám, mintha a pillantásomnak köszönhetően elszállt volna belőlük az értelem. Ez szórakoztat, úgyhogy addig folytatom, amíg meg nem üti a fülem egy kérdés, vagyis inkább az arra adott válasz.

– Ki a kedvenc énekesed? – szegezi az egyik klisé kérdést Beckynek a nő.

– Hát Ethan Lance – közli Becky olyan egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Erre a közönségben ülők is felkapják a fejüket, és kíváncsian néznek a barátnőmre, pedig addig figyelemre sem méltatták, mivel az én fixírozásommal voltak elfoglalva.

– Ó, és ezt nemcsak azért mondod, hogy hízelegj neki? Bár nem csodálkozom azon, ha ő a kedvenced. Mi fogott meg benne? – Ezt én is szeretném tudni. Mi tetszett meg neki bennem, amikor eleinte olyan visszautasító voltam vele.

– Lenyűgöz, ahogyan énekel. Olyankor teljesen megváltozik. Ajánlom, hogy egyszer gyertek el az újonnan nyílt rock klubba, ahol igazi klasszikusokat dolgoznak fel egy bandával. Én fantasztikusnak tartom őt akármilyen stílusban énekel. Szerintem a színpadra teremtették, hiszen az ereiben ott csörgedezik a zene. Volt kitől örökölnie, mert a mamája is nagyszerű énekes volt. Ezenfelül Ethan a kulisszák mögött is remek ember. Bár rosszfiúnak akar tűnni, de ugye tudjuk, hogy a látszat néha csal. – Nos Rebeccának egy megszólaláson belül sikerült apámra napokig tartó migrént hoznia, és lerombolnia a szépen felépített imidzsemet. Szerencséje, hogy járunk, különben nagyon mérges lennék rá. Tudom, hogy csak jót akart azzal, hogy promózta egy kicsit a rock fellépéseimet, de ezzel együtt lebuktatott apám előtt, ami azt jelenti, hogy többet tutira nem mehetek el a klubba zenélni. Ráadásul anyámat is megemlítette, ami szintén rossz pont apám szemében. Még jó, hogy azt nem fecsegte ki, hogy mellesleg azon kívül, hogy a kedvenc énekesének tart, smárolt velem párszor titokban. Nők! Csak a baj van velük. De mi lenne velünk nélkülük?

– Na és Ethan, neked Rebecca a kedvenc modelled? – De kár, hogy meg kell szólalnom. Na mindegy, essünk túl rajta, akkor talán előbb szabadulunk innen.

– Mivel rajta kívül egy modellt sem ismerek, azt kell, hogy mondjam, igen. – A közönség felnevet, én pedig magamat is meglepve elég gördülékenyen válaszolgatok az ezután következő kérdésekre. Csak akkor torpanok meg, amikor a Seyong és Tomi ellen szervezett támadásra terelődik a szó. Nem beszélek az ügyről, annyival vágom ki magam, hogy jelenleg gőzerővel készülünk a debütáló fellépésünkre, és Lucas új duettjét is megemlítem, ami hatásos csalinak bizonyul, mert kiéhezve harap rá a műsorvezetőnő. Szerencsére fél óra alatt le is zavarjuk az egészet, és a végén úgy pattanok fel a székből, mintha puskából lőttek volna ki.

A stúdió előterében azonban olyan látvány fogad, amire nem készültem fel. Hiába jön utánam Taylor Lautner interjúzni, úgy látszik, a lányok őt már eleget hallották, ezért inkább ott hagyják a nézőteret, és az öltözők előtt zsúfolódnak össze arra várva, hogy én odamenjek hozzájuk. Miért kell ennyi elvárásnak megfelelnem? Miért nem volt az elég, hogy édesen rájuk mosolyogtam műsor közben, és megtudhatták az együttes körül zajló eseményeket a válaszaimból? Nem, nekik ennél is több kell, én kellek nekik.

– Lépjünk le! Nem baj, ha bunkónak fognak tartani, legalább többször nem akarnak majd a közelembe férkőzni, és kiábrándulnak belőlem – súgom Becky fülébe. Ő, mintha meg se hallaná, a rám várakozó lányok elé húz, és kedvesen közli velük, hogy természetesen mindenkinek dedikálni fogom az emlékkönyvét vagy a magazinját, poszterét, amije van, éééééééééés… fotózkodom is velük, éééééééééés… puszit is adok nekik. Rebecca, miért vagy egyszerre olyan imádnivaló, és olyan bosszantó, hogy abba még a fejem is belefájdul?

Szerencsére nem egy koncert után kényszerített ilyesmire, mert ott nyilván sokkal többen rohamoznának meg. Itt kábé huszonöt-harminc lány igényeit kell kielégítenem, amit pufogva bár, de megteszek. Pózolok a képekhez, hagyom, hogy cuppanós puszikat nyomjanak az arcomra, és hallgatom az áradozásukat, miszerint én vagyok a legjobb és a leghelyesebb a csapatban. Csupa olyan dolog, amit magamtól is tudok. Sokan persze jó kívánságaikat küldik Tominak és Seyongnak, mások pedig alig várják, hogy meghallgathassák Lucas duettjét. Én mindenen csak mosolygok, beszélni nem vagyok hajlandó egy-két „igent” meg „nemet” leszámítva. Becky viszont helyettem is locsog, látszik, hogy tökéletesen kiegészítjük egymást. Jó, hogy itt van, mert nélküle nem lett volna kedvem végigcsinálni ezt az egészet. De erőt ad a mosolyával, a belőle áradó, sosem szűnő energia áradattal, és az a gondolat, hogy nemsokára úgyis kettesben lehetünk. Végül is, nem bánom meg, hogy belementem ebbe a mizériába, mert így okoztam pár életre szóló pillanatot néhány kedves rajongómnak.

– Irány haza! – fújom ki megkönnyebbülten a levegőt, amint kilépünk az utcára. Becky sejtelmesen néz rám, és attól tartok, olyat fog mondani, ami nem fog nekem tetszeni. Nem először ezen a napon.

– Menjünk el moziba! Légyszi, légyszi, légyszi! Igazából már foglaltam helyet. A leghátsó sorban fogunk ülni a sarokban, senki nem fog észrevenni. – Nyugodj meg, Ethan. Sajnos egy kapcsolat nemcsak a csókolózásból áll. Ha a barátnőd moziba akar menni, nem foszthatod meg ettől az örömtől. Végül is, ezer éve nem voltál moziban. És egy lánnyal sokkal szórakoztatóbb lesz, mint az osztálytársaiddal. Nem is muszáj a filmre figyelned, a moziban történő randik úgysem szólnak másról, mint egymás tapizásáról és a smárolásról.

Útközben kiderül, hogy Az Éhezők Viadala harmadik részének második felét fogjuk megnézni, amitől teljesen kiakadok. Hogy nézhetnék meg egy olyan filmet, aminek nem láttam az első két részét? Illetve, ha pontosítani szeretnénk, az első három részét. Becky persze olvasta a könyveket is. Négyszer! Abba meg mi a jó? Mondjuk én a kötelező olvasmányokon kívül egy könyvet sem vettem a kezembe. Na jó, most kit akarok azzal álltatni, hogy a kötelezőket elolvastam? Az lehet, hogy a kezembe vettem a könyvet, de azzal a lendülettel dobtam is vissza az asztalomra, mert a tartalmuk átböngészése után mindegyiknél arra jutottam, hogy unalmas. De mindig volt egy kedves barát, aki kölcsön adta a vázlatát, amiből valamilyen szinten fel tudtam készülni. Ha meg nem, hát kaptam pár egyest, ami túlságosan nem rázott meg. Na de, hogy olvashatja el valaki többször ugyanazt a könyvet? Elsőre esetleg lehet izgalmas, de ha már tudod, ki a gyilkos, vagy hogy mi lesz a vége, mi motivál abban, hogy újra átrágd magad az oldalakon? Ez is egy tipikus lányos szokás lehet, amit a pasik soha nem fognak megérteni. Mindenesetre Becky olyan mélyenszántó leírást ad a történetről, hogy egy idő után úgy érzem, mintha láttam volna a kimaradt részeket.

– El a kezekkel a popcorntól! – szid le Becky, miután befészkeljük magunkat a helyünkre.

– Mi van? Miért, minek vettük akkor, dísznek?

– Nem erről van szó. De csak akkor láthatunk neki az evésnek, amikor elkezdődik a film. Ha a reklámok alatt nekiesel, tutira befalod több, mint a felét, és akkor mi marad a filmre?

– Megáll az eszem! Komolyan ilyen szabályokat állítasz fel? Tudod mit? Nekem elment a kedvem tőle, edd meg az egészet, ha elkezdődik a film. És legközelebb veszek magamnak kukoricát! Sőt, nem is azt fogok, hanem nachost, az úgyis sokkal finomabb – duzzogok, és sértődötten a képernyőre meredek, ahol csupa uncsi reklámot adnak egymás után. Hihetetlen ez a csaj! Popcorn tilalmat vezet be. Na és miért ne ehetném meg, ha kedvem tartja az egészet a promóciók alatt? Mindig meg tud lepni valami általa kitalált dologgal, ami általában az agyamra megy. Múltkor például azt mondta, hogy amikor rajta kék ruha van, én nem vehetek fel semmilyen kék cuccot, még más árnyalatban sem, mert túlságosan egybe olvadnánk. Összeállított egy listát, amin gondosan egymáshoz rendelte a színeket, amiket közösen hordhatunk. Például ha ő rózsaszín ruhát választ, akkor rajtam legyen fekete vagy fehér felső, ha viszont ő van feketében, akkor lehetőleg én bújjak pink ingbe vagy legalább pirosba. Mintha fekete pólókon kívül mást is lehetne találni a szekrényemben. Teljesen kiborult, amikor végignézte a ruha gyűjteményemet, és a következő délutánt a plázában töltöttük, de ezúttal nekem vásároltunk be. Hányni tudtam volna attól a rózsaszín-kék csíkos pólótól, amit fel kellett próbálnom, de azt mondta, olyan istenien nézek ki benne, hogy megvettem, de elhatároztam, hogy egyszer sem fogom hordani, szépen elrejtem majd a szekrény legaljára. Azonban az én drágám arról sem feledkezett meg, hogy minden este kikészítette az egyik szék karfájára azokat a cuccokat, amiket másnap rajtam akart látni. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy az nem lehet, hogy felettem így uralkodjon egy nőnemű lény, és az előírt tengerzöld V nyakú hosszú ujjú helyett azért is egy ezeréves, agyonhordott sötét pulcsit rángattam magamra. Becky sírógörcsöt kapott, amikor meglátott, ugyanis ő is feketében volt, és azt állította, annyira lehangolja, hogy mindketten úgy nézünk ki, mintha gyászolnánk, hogy csak akkor volt hajlandó megcsókolni, amikor némi civakodás után visszamentünk a hotelbe, és felvettem azt, amit ő szeretett volna. Amikor a zöld ruhadarabban feszítettem mellette, egy varázsütésre tovaszállt a hisztérikus énje, és boldogan mosolygott rám, mintha semmi sem történt volna. Ezek után mindennap követtem az utasításait az öltözködést illetően, amiért a srácok persze rommá szívattak. Lucast könnyű volt elhallgattatnom, mert odavágtam neki, hogy ha Lisette kérné tőle ugyanezt, behúzott farokkal teljesítené minden óhaját, mint a leghűségesebb kiskutya. Tomival nem volt ilyen egyszerű a helyzet, és tudtam, hogy igaza van, amikor azt mondja, hogy a kapcsolatom első heteiben papucs lett belőlem, de valamiért folyton Becky kedvében akartam járni. Nem féltem tőle, nem azért engedelmeskedtem neki, mert attól tartottam, elhagy, ha nem hódolok be a szeszélyeinek, egyszerűen csak mosolyogni akartam látni, és ha ehhez az kellett, hogy a ruháink harmonizáljanak egymással, ám legyen. Ráadásul bár ezt sosem vallottam volna be, tetszett a változás, hogy mostantól nemcsak egyforma göncöket aggattam magamra. Beckynek ezenkívül remek ízlése volt, biztos a nagynénjétől örökölte a divat iránti érzékét. Nem utolsó sorban talán ezzel próbáltam csillapítani sokszor háborgó lelkiismeretemet. Úgy gondoltam, ha mindent megteszek, amit Becky kér tőlem, az valamennyire kompenzálja őt a néha elkalandozó gondolataim miatt Sophia irányába.

Amikor megjelenik a film első képkockája, Becky jóízűen a szájába töm egy marék kukoricát, majd felém nyújtja. Én tartom magam az ígéretemhez, és nem veszek belőle. Becky nem tűri szó nélkül az ellenkezésemet, a számba tuszkol néhány darabot, és mivel máshogy nem vagyok hajlandó enni, ezt addig folytatja, amíg el nem fogy a csemege. Lerakom a székem alá az üres dobozt, és a barátnőm felé fordulok. Átölelem, és csókra akarom bírni, de az istennek sem fordítja felém a fejét.

– Most mi van? Nézem a filmet! – rivall rám, miközben szemmel láthatóan minden erejével a történet alakulására összpontosít.

– És ha engem nem érdekel a film? Nézd, két sorral előttünk is smárolnak. Nem csinálhatnánk azt, mint minden normális pár?

– Csssss… Nem hallok tőled. Különben is, csókolózni otthon is tudunk. Nem azért fizettem ki a jegy árát, hogy itt is azt csináljuk.

– Én fizettem ki! Amúgy is kívülről fújod az egészet. Négyszer olvastad el!

– Az utolsó kötetet csak háromszor. De most nézd meg, miattad lemaradtam két percről!

– Látod, ahelyett, hogy velem vitatkoznál, csókolózhattunk volna abban a két percben. Egyébként meg milyen elmebeteg film ez, amiben a főszereplőket úgy hívják, hogy Katniss és Peeta? Miért nem lehetnek egyszerűen Mary és John?

– Jesszusom! Remélem, a gyerekeinknek nem ezeket a régimódi neveket akarod majd adni. Akarom mondani a gyerekeidnek.

– Lehetnek közös gyerekeink. Ha akarod, most rögtön elkezdhetünk dolgozni rajta.

– Hülye vagy! – Rebecca ezzel zárja a párbeszédünket, és többet szóra sem méltat. Nagy érdeklődéssel függeszti a tekintetét a vászonra, én pedig őt nézem, ha már mást nem csinálhatok vele. Megfogja a kezem, és simogatni kezdi, mintha ezzel akarná a tudtomra adni, hogy ne haragudjak rá. Ez a nap eddig nem alakul kedvezően számomra. Nem tudtunk kettesben lenni a felvétel miatt, aztán Becky a moziba is elrángatott, ahová azért jött, mert tényleg filmet akart nézni. Egyszer még megpróbálkozom egy olyan megjegyzéssel, hogy „Pár hónap múlva úgyis le lehet tölteni, majd megnézzük a laptopomon”, de semmi választ nem kapok. Azt is elsütöm, hogy „Akkor megveszem neked DVD-n, ha megjelenik”, de mondhatok én akármit, a füle botját sem mozdítja. Annyira beleéli magát a film eseményeibe, hogy fogadni mernék, azt képzeli, ő az a Kat akárkicsoda. Én nem értek semmit a történésekből, de nem is érdekel. Nézem, ahogy együtt nevet, együtt sír a szereplőkkel, és ismét meg kell állapítanom, hogy mennyire érzékeny. Nemcsak simán meghatódik a jeleneteken, beleképzeli magát az ő helyzetükbe, hogy mi lenne vele, ha neki kéne átélnie ekkora tragédiákat.

Drága, kicsi Becky, sosem tudhatod meg, hogy olykor még felsejlik előttem Sophia arca, és elgondolkozom azon, hogy mi lett volna ha… Képtelen lennék neked fájdalmat okozni, pedig sokszor attól rettegek, hogy egyszer meg fogom tenni. Sírhatsz egy filmen, de ha én fogok könnyeket csalni a szemedbe, azt sosem fogom megbocsátani magamnak. Nem tudom, kitől kérhetnék erőt, mert igazán semmilyen magasabb hatalomban nem hiszek, így hát kénytelen leszek magamtól helyt állni. Rég találkoztam Sophiával. Amikor meghozza a nekünk tervezett ruhákat, rendre elbujdosom valahol, amíg el nem megy. Beckyt csak a házuk bejáratáig kísérem, még véletlenül sem lépem át a küszöbét. Ő nem is invitál be, talán tisztában van vele, hogy miért tartom a távolságot a nénikéjétől. Talán ő is kételyek közt vergődve alszik el, attól félve, hogy eljön az az idő, amikor óhatatlanul összefutok Sophiával, és újra olyan leszek, mint régen. Mert én ettől félek, és minden este azért fohászkodom ahhoz, akiben nem hiszek, hogy törölje ki az emlékezetemből Sophiát. Vagy legalábbis azt az érzést, amit olyan hosszú éveken keresztül tápláltam iránta. Azt mondják, az idő minden sebre gyógyír. Remélem, hogy ez igaz, és azért nem érzem még megszabadító következményét, mert túl kevés ideje határoztam el, hogy lemondok róla.

Megcsörren a mobilom, amit én barom nem halkítottam le. Vagyok olyan egoista, hogy a saját számunkat raktam be csengőhangnak, ami úgy érzem, a vesztemet fogja okozni. Ugyanis a lányok feje automatikusan a zene irányába rándul, és az, aki előttünk ül elég közel van ahhoz, hogy kétség nélkül elkiabálhassa azt a szörnyű mondatot, hogy „Ethan Lance itt van!”

Lányok tucatjai rohamoznak meg; van, aki kézen fogva rohan felém a barátnőjével, más ott hagyja a pasiját, és fittyet hányva rá szalad a többiek után. Ez a felajzott csürhe nem olyan, mint azok a visszafogott fanok a stúdióban. Ezek senkit nem kímélve gázolnak át mindenen elfeledve azt, hogy előbb még Peetára csorgatták a nyálukat. Feldöntik a félig üres kólájukat, aminek a tartalma szanaszéjjel folyik a padlón. De simán belesétálnak, és nem érdekli őket, hogy ragadni fog a cipőjük talpa. Őket most egyetlen egy vágy hajtja: meg akarnak érinteni. Engem. A gondolattól is rosszul vagyok, és azt hiszem, bármikor kitörhet rajtam a klausztrofóbia. Nem lenne szép, ha egy sötét moziban, az őrült rajongók áldozataként lelne rám a halál.

– Nézzétek! Lucas is itt van! – kiáltja el magát Rebecca, mire a megszállottak azonnal abba az irányba fordulnak, amerre Becky mutogat, és meggyőződés nélkül irányt váltanak. Gyorsan felpattanunk, és megcélozzuk a kijáratot. A lányok persze kiszúrják a turpisságot, de mire kiérnek a teremből, mi már a lépcsőkön száguldozunk lefelé. Hallom a hangjukat, hogy azt kiabálják, várjam meg őket, de eszem ágában sincs kisebb sebességre kapcsolni. Vannak köztük olyan elvetemültek, akik képesek a nyomunkban loholni, abban bízva, hogy előbb-utóbb úgyis kifáradunk, és akkor le tudnak rám csapni. Becky egyre jobban kapkodja a levegőt, és lassítana is, de magam után húzva próbálom arra kényszeríteni, hogy tartsa velem a lépést. Bevágódunk a kocsimba, és mielőtt a gázra léphetnék látom, hogy három csaj kábé két méterre lehet az autómtól. Nem sokon múlt, bassza meg!

– Azt hiszem, jó ötlet a DVD – lihegi Becky kifulladva. Kisöpröm szőke fürtjeit kipirult arcából, és az első piros lámpánál hosszú csókot nyomok a szájára.

– Sajnálom, hogy miattam nem tudtad végignézni a filmet – mondom őszintén, mire megrázza a fejét.

– Jobb is ez így. Már úgyis kezdtek elvonási tüneteim lenni – mondja incselkedőn, és finoman az alsóajkamba harap. Annyira egymásba feledkezünk, hogy csak a mögöttünk álló autók féktelen dudálása ébreszt rá arra, hogy időközben zöldre váltott a lámpa. Nem bírom kivárni, amíg hazaérünk, ezért lehúzódom egy erdős terület mellé. Leállítom a motort, és türelmetlenül Becky hajába túrok. Rögtön a pólóm alá nyúl, amit annyira szeret, és amitől én elvesztem a fejem. Most először én is tovább merészkedek a szokásosnál, és óvatosan feljebb húzom a blúzát. Megérintem lapos hasát, amitől libabőrös lesz, de nem húzódik el. Valamiért attól féltem, hogy nem fogja engedni, hogy megérintsem a meztelen bőrét, de nem tűnik úgy, mint aki ellenkezne. Amikor a fehér, csipke melltartón keresztül megsimogatom a mellét, elakad a lélegzete és lehunyja a szemét. Elragadó látványt nyújt a félhomályban csukott pilláival és félig nyitott szájával. Megcsókolom, de közben a kezem egy percre sem áll le. Ilyenkor nehéz tartanom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy addig nem lépek, amíg ő nem akarja. De itt semmiféleképpen nem mehetek tovább. Nem lenne méltó Beckyhez az, hogy egy kocsiban veszítse el a szüzességét. Ő virágokkal beborított ágyat érdemel meg gyertyafényt és egy romantikus zenékből összeállított válogatást. Vörösbort és finom vacsorát, ami után boldogan vinném a karjaimban az ágyba. Nem engedhetem, hogy a hormonjaim teljesen elvegyék az eszem. Nem olyan sokára úgyis eljön az a pillanat, amikor izzadságtól nedves testtel fogunk az ágyamon egymásba feledkezve, kimerülve heverni egy romantikába fulladt éjszaka után.

– Úristen! Ez a kedvenc számom! – sikkant fel Becky, miközben kitépi magát a karjaim közül. A rádió felé kap, és maximum hangerőre csavarja a zenét. Rápillantok a digitális kijelzőre, ami a One Direction: Perfect című számát mutatja. Becky kissé hamisan énekelni kezd, de annyira elbűvölőnek tartom, ahogy átszellemült arckifejezéssel, fejét jobbra-balra ringatva egyé válik a dal lüktetésével.

– Remélem, a mi dalainkat is kívülről tudod – jegyzem meg, amikor véget ér a szöveg, és csak a zene szól nyugtatóan a háttérben. Kicsit lejjebb halkítja, hogy zavartalanul tudjunk beszélgetni, és álmodozón kezdi csavargatni egyik szőke fürtjét a mutatóujja körül.

– Persze, hogy tudom, hiszen ez a két banda a kedvencem! Ne mondd, hogy neked nem tetszik ez a szám! – Az énekes megint belekezd a dalba, én pedig érdeklődve hegyezem a fülemet. Tessék, eddig is eljutottam, hogy egy boyband számát hallgatom figyelmesen, ami ráadásul nem is a sajátom.

– Végül is, nem annyira rossz. Tulajdonképpen én is írhattam volna, hiszen olyan, mintha rólam szólna. Azt énekli, bébi, tökéletes vagyok neked, és ez így igaz. A számból vették ki a szót!

– Hogy te milyen nagyképű vagy, Ethan Lance! – bokszol gyengéden a vállamba, mire elkapom a kezét, és magamhoz húzom.

– Micsoda? Jóképű vagyok? Igazad van, a tökéletesség mellett ez is jellemző rám – elvigyorodom, és meg akarom csókolni, de felháborodást színlelve kitér előlem.

– Vajon Harry is ilyen önimádó, mint amilyen te vagy? Ő a legjobb a bandában, de lehet, ha személyesen megismerném, kiábrándulnék belőle. – Nagyokat sóhajtozik, amikor azt a tagot emlegeti, és olyan túlvilági mosoly terül szét az arcán, amit eddig csak akkor láttam, amikor rám nézett, vagy rólam beszélt. Soha nem érzett féltékenység lesz rajtam úrrá, és ezúttal valóban megsértődöm, nemcsak játszom az agyam.

– Az a Harry vagy ki, helyesebb nálam?

– Mi? Te féltékeny vagy? Ethan Lance tényleg féltékeny? – Ezt olyan örömmel mondja, mintha ez lenne a világ legjobb híre. Mégis mi a jó abban, hogy megesz az irigység, amiért más valakiről is úgy ábrándozik, mint rólam? Ha azzal a barommal előbb találkozik, mint velem, akkor őt választotta volna? Nem is engem szeret, csak a sztárt látja bennem, aki lenyűgözi, mint zenész, de ha egy egyszerű pincér lennék, nem keltettem volna fel a figyelmét?

– Akkor Lucasnál helyesebb? – kötöm az ebet a karóhoz. Figyelmen kívül hagyom a féltékenységgel kapcsolatos megjegyzését, és jelenleg mindennél jobban érdekel az, hogy miért olyan különleges az a bizonyos Harry.

– Honnan tudjam! Lucasra nem szoktam úgy nézni.

– Aha! És Harryre úgy nézel? Na idefigyelj, Rebecca Hale! Szemet hunyok az összeöltözős bolondériád felett, és azt sem bánom, ha arra kényszerítesz, viselkedjek ember módjára a rajongóimmal… Elviselem a popcorn tilalmat, meg hogy nem érhetek hozzád a moziban, de… Ettől kezdve csak és kizárólag rám nézhetsz úgy, megértetted? – A szavaim hűvösen csengenek az autót uraló félhomályban. A rádióban másik dal következik, ami szimpla zümmögéssé fakul kemény hangom mellett. Nem akartam túl szigorúnak tűnni, de olyan hirtelen rohamoztak meg ezek a számomra idegen érzések, hogy nem tudtam higgadtan kezelni a dolgot. Becky azonban nem látszik sértődöttnek a mondandóm hallatán, sőt, elkápráztató mosolyt küld felém, és úgy ugrik a nyakamba, mintha most kértem volna meg a kezét. A hajamba túr, és szenvedélyesen az ajkamra tapad, amivel lassan kiűzi belőlem a státuszomat fenyegető képzelgéseket. Mintha ezzel akarná nyomatékosan tudatni velem, hogy ő csak az enyém, és örökre az enyém is lesz. Miután szétválik a szánk, az ölelése akkor sem gyengül, és úgy beszél hozzám, hogy közben apró puszikkal borítja be az államat és az arcomat.

– Ne legyél már ilyen buta! Vannak énekesek, akikért rajongok, és van egy srác, akinek sokáig csak a rajongója voltam, aztán beleszerettem. De nem zúgok bele akárkibe, nem vagyok olyan agyatlan Barbie, amilyennek kinézek. Sose kételkedj abban, amit irántad érzek, Ethan! Hidd el, ha nagyon akartam volna, találkozhattam volna Harryvel. A modellkedésből kifolyólag vannak kapcsolataim, de az ő esetükben nekem elég, ha elmehetek egy koncertjükre, és ott csápolhatok a többi fannal együtt. Veled viszont… egészen más terveim vannak… – Beleborzongok, amikor az utolsó mondatát olyan szexisen ejti ki, hogy megint vissza kell fognom magam. Óvatosan végighúzza az ujjait a szám körvonalán, majd kezével egyre lejebb és lejjebb halad, mialatt olyan csábosan rebegteti a szempilláját, hogy azon kezdek gondolkozni, hogy ezt biztos a modellügynökségen tanították neki.

– Hé, ne játssz a tűzzel, kislány, mert megégeted magad – súgom elfúló hangon, miközben elkapom a kezét, ami vészesen közeledik a farmeremhez. A homlokomat az övéhez támasztom, és egyenesen a szemébe nézek. Ebben a pillanatban senki és semmi sem számít, csak mi ketten létezünk egy eldugott kocsiban összeölelkezve messze a világban dúló háborúktól, betegségektől, haláltól, megcsalástól és ármánytól. Messze mindentől, ami fájdalmat okozhatna, ami megszűntethetné az elménkre telepedő rózsaszín ködöt, ami néhány röpke pillanatra még Sophia nevét is kiradírozza a szívem mélyén őrzött naplóból, ami az életem összes momentumát magában hordozza. A szívünk egyszerre dobban, és egymás nevét pulzálja a másik testébe, ami visszhangot verve tér vissza saját ereinkbe. Elveszve lebegek szeme kékjében, mint holdvilágos éjszakán a csónak, amelynek vízbe hajították az evezőit, így bízva magukat a csónakban ringatózók a sodró ár bizonytalanjára, nem félve attól, hogy jöhet egy cápa, aki életük végét okozhatja. Nem érdekel, milyen megpróbáltatások várnak rám, ha ezekbe a szemekbe bámulhatok ma és holnap és azután… Amíg világ a világ.

A mobilom megrezdül a zsebemben, és fél szemmel rásandítok, míg a szám Becky nyakán időzik.

Lance, sürgősen vonszold ide a segged, mert miattad nem tudjuk elkezdeni a próbát! Az apád már így is elég zabos a rockos cucc miatt, úgyhogy ha nem érsz ide öt percen belül, inkább húzz el a határon túlra, és kezdj új életet vendégmunkásként. Csá! Tomi

Morcosan csúsztatom vissza a telefont a helyére, és beindítom a kocsit, miközben felvázolom a helyzetet Beckynek. Sajnálkozva néz rám, mert tudja, az ő kijelentése csapta ki a biztosítékot a faternél, de elszántság is bujkál a tekintetében. Csipkelődünk, amíg oda nem érünk a hotelhez, és azt kívánom, bárcsak minél hosszabbra tudnám nyújtani az oda vezető utat. Amikor leállítom a motort még egy utolsó előtti előtti csókot adok Rebeccának, és addig nem bírom leállítani magam, amíg át nem veszi az irányítást felettem, és határozottan el nem húzódik tőlem. Kiugrik az autóból, és mivel nincs más választásom, követem őt.

Apám leordítja a fejem, amint a látóterébe kerülök, de Becky megnyugtatja őt a megkapó bájával és lehengerlő modorával. El sem hiszem, amikor a barátnőm védőbeszédje után apám azt mondja, hogy nincs akadálya annak, hogy időnként fellépjek a rock klubban addig, amíg nem megy az együttesünk rovására, sőt, ha lesz ideje, egyszer ő is leugrik, és meg fog hallgatni. Úgy nézek Rebeccára, mint valami földönkívüli lényre, mert az nem lehet, hogy egy halandó ember érte el ezt a faternél. Elindulok a próbaterem felé, amikor hallom Rebecca utolsó mondatát, amit az öreghez intéz:

– Ja, és mellesleg Ethan és én járunk. – Ne, ne, ne, ne! Minden olyan szépen alakult, miért kell mindig egy fokkal túllépni a határt? Ennyi kihágást biztos nem fog lenyelni szó nélkül az apám, szóval Becky a következő shopping túrája alkalmával vásárolhat magának egy olyan ruhát, amit a temetésemre fog felvenni. A fater feje elvörösödik, majd lilára vált, végül falfehér színben pompázik. Kinyitja a száját, és látom rajta, hogy mindjárt előtör belőle a vulkán, ami évek óta a bensőjében szunnyad, és arra vár, hogy engem maga alá temethessen.

– Gratulálok! – mondja egy kényszeredett művigyor kíséretében. – Erre ugyanaz a szabály vonatkozik, ami a rockerkedésre. Fogalmam sincs, Ethan hogy fogja egyszerre ennyi területen megállni a helyét, de amíg a 4TUNE az első, addig nem lesz gond… Legalábbis nagyon remélem… – Azt hiszem, nem fogom ennyivel megúszni. Apám kedveli Beckyt, ezért takarékra teszi magát előtte, na de ha egyszer kettesben maradok vele… Szigorúan kikötötte, hogy nem lehet barátnőnk, ezért kétlem, hogy ilyen könnyedén elsiklana a tény felett, hogy életemben először járok valakivel, amit pont akkorra időzítettem, amikor a bandában a legnagyobb szükség lenne rám. Megfogom Becky kezét, és a próbaterem felé vezetem, miközben hallom, hogy apám azt kiabálja utánunk, hogy legyünk óvatosak, mert erről senki sem tudhat, mivel az rohamos rajongó vesztéshez vezetne. Nekem már most elegem van azokból az erőszakos, kielégítetlen kis ribancokból, akik olyan magas fokon űzik az őrült faszságaikat rajongás címszó alatt, amibe a fanatizmusuk tárgyai belerokkannak a végére. Elég, ha a mozis jelenetre gondolok, pedig az még nem is volt annyira vészes, ráadásul nemrég indult be a szekér, aminek a hátán ülünk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz itt később. Dühít, hogy nem mehetek el Beckyvel oda, ahova a kedvem tartja, vagy ha megpróbálkozunk vele, végig attól retteghetünk, hogy melyik bokorból fogja rám vetni magát egy bolond, aki bármire képes lenne egy hajtincsemért, hogy aztán a teliholdnál éjfélkor annak segítségével hozzon létre köztem és közte szerelmi kötést. Megígértem Seyongnak, hogy maradok a bandában, de ha nagyon eldurvulnak a dolgok, én lelécelek, és inkább vendégmunkás leszek Mexikóban, csak uralkodjon béke körülöttem. Meg a barátnőm körül… A barátnőm… Ez a szó mindig örömmel tölti el a szívemet, ahogyan az a tudat is, hogy velem van egész próbán.

A többiek fütyülnek, huhognak, amikor kéz a kézben látnak meg minket, és már kezdenék is a szokásos cikizésemet, de meglátják mögöttem apám morcos ábrázatát, ami csendre inti őket. Olyan jó érzés, hogy nem a csupasz falaknak kell énekelnem, hanem Becky szemébe nézhetek a dalok közben, amitől látványosan olvadozik, amitől meg az én szívem kezd gyorsabban verni. Imádom, ahogy rám néz, és úgy érzem, klasszisokkal jobb teljesítményt nyújtok, ha ő mellettem van. Inspirál, motivál, és reményt ad. Annak a reményét, hogy vele végérvényesen azzá a sráccá válhatok, aki azóta szerettem volna lenni, mióta elvesztettem anyát.

– Hyung kidobott a szobából, szóval nálatok fogok csövezni, srácok – közli Seyong a többiekkel a lépcsőn felfelé menet.

– Semmi gond. Szerzünk egy matracot, de nem is lesz rá szükséged. Egész éjjel videojátékozunk majd, horrort nézünk, és chipset zabálunk. Ethan meg kimarad a fiús buliból – konstatálja széles vigyorral a képén Tomi.

– Fú, Tomika… Tényleg annyira sajnálom, hogy nem nyomulhatok a szánalmas hármasotokkal, akik azzal próbálják pótolni egy nő hiányát, hogy zombik módjára öldösik egymást egy virtuális világban – mondom fölényesen, és hogy fokozzam a feszültséget, magamhoz rántom Beckyt egy futó csók erejéig.

– Jól van, Lance, most mit akarsz hallani? Hogy rohadtul irigykedünk arra, hogy neked sikerült magadba bolondítani ezt a szegény lányt? Komolyan Becky, nem gondolkoztál még el azon, hogy jobbat érdemelnél ennél a seggfejnél? Ajánlom magamat. Együtt felejthetnénk: te Ethant én meg Lisette-t, na mit szólsz? Páratlan lehetőség, nem? – Lucas közelebb lép Beckyhez, és megsimogatja az arcát.

– Na, vegyél vissza, Davila, mert ezúttal nem pókeren fogom elnyerni a pénzedet, hanem költhetsz a fogorvosra, ha még egyszer ilyeneket mondasz – lököm arrébb, majd sietősen behúzom a barátnőmet a szobámba.

– De ne legyetek túl hangosak, mert akkor bepanaszollak apucinál! – hallom Tomit, ahogy röhög az ajtó túl oldalán.

– Gyökerek. Csak szerencsétlen Seyongot sajnálom, hogy ebbe az állatkertbe kényszerül miattam.

– Szerintem Seyong szívesen tölti az idejét az állatkertben. Főleg egy bizonyos „állat” társaságában – kuncog Rebecca, de lövésem sincs, hogy mire céloz.

– Tessék? Te tudsz valamit, amit én nem?

– Dehogy! Honnan is tudhatnék én bármit? Alig ismerem őket… – mondja, miközben idegesen vihog. Elég furán viselkedik, de nem foglalkozom vele, mivel végre-valahára kettesben vagyunk. Átölelem, és néhány percig hagyja, hogy kedvemre csókoljam őt, de amikor az ágyhoz vezetném, kajánul vigyorogva elhúzódik tőlem. – Szívem, feküdj oda le szépen, én pedig folytatom a téged ábrázoló festményt.

– MI VAN?! Rebecca, te életem megrontója… Amikor a kocsiban közölted velem, hogy szívesen nálam töltenéd az éjszakát, az csak azért volt, hogy folytathasd a festést? – kérdezem magamból kikelve, és beletörődve a sorsomba rogyok le az ágyra.

– Ne nyavalyogj! Minél tovább húzod az időt a panaszkodással, annál később fogok végezni. Szóval vágd pózba magad, és hagyj koncentrálni! Jaj várj! Az az ing kell, amiben a múltkor is voltál. – Az az ing kell, amiben a múltkor is voltál, mondta az én kedves Rebeccám, ezért megszégyenülten kell kopogtatnom a szomszédos szoba ajtaján.

– Tyű, Lance, ez gyors volt. Azért egy kicsit kényeztethetnéd az asszonyt, ne csak magadra gondolj! Ennél még én is tovább… – kezdi Tomi, de szájba vágom, mielőtt többet mondhatna.

– Pofa be! Lucas, add oda azt a királykék inget!

– Királykék? Az milyen szín? Én nem tudom megkülönböztetni basszus, nem vagyok csaj! – morog Lucas, de Seyong látja, hogy mindjárt felrobbanok, ezért a segítségemre siet. Fél percen belül a kezembe nyomja a megfelelő darabot, én pedig húzok is kifele az ősemberek barlangjából.

– Ethan, ha te nem vagy elég Beckynek, beszállhatok! – kiált utánam Tomi, mire dühösen az ajtójukra csapok.

– Ethan, lóghatsz ám velünk, ha nincs kedved modellt állni az asszonynak – röhög fel Lucas, én pedig a szobámba menekülök, mielőtt még egy hang elérhetné sértett fülemet. Várjunk csak, ezek honnan tudnak a festményről? Becky megmutatta nekik? Kit öljek meg ma? Hát egy rohadt közös titkunk sem lehet ezzel a kis boszorkánnyal?

Morcosan vágódom le az ágyamra, és nem szólok egy szót sem Rebeccához. Ő elmélyülten mázolgat, és néha rám szól, hogy mosolyogjak egy kicsit. Az elmúlt nap eseményei mázsás súlyként nehezednek rám, így anélkül hogy észrevenném, egyik percről a másikra nyom el az álom. Tudat alatt érzékelem, hogy besüllyed mellettem a matrac, nyilván Becky idebújt, de nincs erőm ahhoz, amire egész nap vágytam. Érzem, hogy átölel, és mintha azt suttogná, hogy „szeretlek”, de lehet, hogy ezt már álmomban mondja.