4TUNE – A szerencse fiai
Negyedik fejezet
Tomi
Fel-alá járkálok a hotel szobában, amit a
mexikói fiúval kell megosztanom. Még szerencse, hogy elment várost nézni, mert
jobban szeretek egyedül lenni. Főleg most, hogy feldúlt ez a karkötős, egy
napon születtünk mindannyian história. Bár úgy tettem, mintha nem izgatna a
dolog, eléggé felkavar, de ezt nem fogom az orrukra kötni. Igazság szerint van
egy tippem, hogy kiáll a dolog mögött, de ha ezt elmondanám a többieknek,
úgysem hinnének nekem. Már amúgy is leszerepeltem előttük a viselkedésemmel,
főleg a kis szöszi, apuci kisfia volt rám kihegyezve, de kit érdekel? Neki csak
annyi problémája van az életben, hogy apuci nem őt választotta frontembernek,
de fogalma sincs a valódi fájdalomról. Nem tudja milyen lehet fázni, hiszen itt
nőtt fel a napsütötte Los Angelesben, míg én megtapasztaltam a fagypont alatti
hőmérsékletet is, mialatt az utcákon csavarogtam.
Valójában nem tudom, miért jelentkeztem erre
az egészre. Ott akartam hagyni a szegénységet, a nyomort, meg akartam mutatni,
hogy én is képes vagyok valamire az életben. De hogy fogom azt elviselni, hogy
mások dirigálnak nekem? Vagy mit fogok akkor csinálni, amikor a rajongók
megrohamoznak? Újdonsült frontemberünk és az az ázsiai gyerek biztosan
elárasztja majd őket autogrammokkal, fotózkodnak velük, és mosolyognak rájuk,
átölelik őket, de én erre képtelen leszek. Utálom, ha hozzám érnek, és nem
hinném, hogy ezt a fóbiámat le fogom tudni küzdeni a közeljövőben. Ráébredek,
hogy nem való nekem ez az egész, és komolyan elgondolkozom azon, hogy lelépek.
Nincs itt a szöszi meg a latino sem, úgyhogy anélkül tűnhetnék el, hogy bárki
is észrevenné. Bár nem tudom, hogy a kis táncosunkkal mi a helyzet. Megmarkolom
egyetlen bőröndöm fülét, és halkan kilopózok a folyosóra.
A mellettünk lévő szoba ajtaja félig nyitva
van. Se… akárkicsoda éppen táncol, de háttal van nekem, úgyhogy nem láthatja,
hogy bámulni kezdem. Elég jól nyomja, azt meg kell hagyni, és valamiért a
látvány odacövekel a padlóhoz. Nem megyek tovább, csak nézem, és fogalmam sincs
róla, hogy mennyi idő telik így el. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a
fiú elterül a szőnyegen, és nem tudom, hogy vajon ez a koreográfia része-e. De
mikor már egy perce mozdulatlanul hever, ledobom a bőröndöt a kezemből, és odarohanok
hozzá. Arca falfehér, és szakad róla a víz. Biztosan túlhajtotta magát,
gondolom, és viszek neki egy pohár friss vizet a fürdőszobából. Olyan szép az
arca, mintha egy lányé lenne. Hosszú fekete szempillái és vastag ajkai egy
babára emlékeztetnek. Bár nincs magánál, arcán mégis fájdalom tükröződik. Vajon
miért szomorú? Talán ő is rájött, hogy nem akar sztár lenni… Előhúzok egy
zsebkendőt a zsebemből, és vizes borogatást helyezek a homlokára. Nem sokkal
később mocorogni kezd, én pedig abban a pillanatban kiiszkolok a szobából. A
poharat ott hagyom mellette, és felkapom a bőröndömet. Nem tudhatja meg, hogy
segítettem neki, hogy megsajnáltam őt. Ha már amúgy is szörnyként könyveltek
el, hadd tartsam fenn a látszatot. Meg amúgy is utálom, ha hálálkodnak nekem.
Egyáltalán bármilyen fajta érzelem kinyilvánítást utálok.
Lehet ezt a nyomorúságos életemre fogni, vagy
egyszerűen csak alapból ilyen a természetem. Talán nem hiába dobott el
születésemkor az anyám. Talán érezte, hogy egy szívtelen szörnyeteget hozott a
világra, és ezért döntött úgy, hogy megszabadul tőlem. Nehéz volt feldolgoznom
azt, hogy az édesanyám magamra hagyott, bár szerintem még ma sem tettem túl
magam rajta. A gyermekotthonban mindig más nő ringatott el, mindig más olvasott
mesét, és mindig más játszott velem. Ez szabály volt azért, hogy ne kötődjünk
egyik gondozónkhoz sem túlságosan. Nekem mégis lett egy kedvencem közülük.
Amikor ő jött, valamiféle békesség töltötte el a szívemet. Ő csak egy férfi
önkéntes volt, de jobban bánt velem, mint bármelyik asszony, aki ott dolgozott.
Mikor kimentem a kertbe, mindig megjelent a kedves bácsi, és sokat játszottunk
együtt. Azt mondta, a neve Lucky, és rengeteget mesélt az életéről. Még ma is
kívülről tudom az összes történetét, amiket sokkal jobban szerettem, mint az
ócska Grimm meséket. Mesélt nekem Amerikáról, és azt mondta, egyszer én is ott
fogok élni. Én mindent elhittem neki, mégha képtelenül is hangzott. Angolul
tanított kiskoromtól fogva, hogy tudjam majd a nyelvet beszélni, ha a tengeren
túlra költözöm.
Öt éves voltam, amikor egy család magához
vett. Nem fogadtak örökbe, csupán nevelő szüleim lettek, és azt sem
szívjóságból tették. Kellett nekik a pénz, amit ezért a nemes cselekedetükért
kaptak. Gyűlöltem ott lenni. Féltem, hogy többé nem láthatom Luckyt, ezenkívül
pedig rosszabbul éreztem magam ott, mint a gyermekotthonban. A családnak három
édes gyermeke volt, akikkel persze sokkal jobban bántak, mint velem. Úgy
éreztem magam, mint Hamupipőke, mert a két nagylány halálra gyötört az
odakerülésem napjától fogva. Velem takaríttatták ki a szobájukat, nekem kellett
gondoznom a rohadt macskájukat, ami szanaszéjjel karmolt, akárhányszor a
közelébe merészkedtem. Éjjel gyakran felkeltettek, csak mert azt olyan
poénosnak találták, és sokszor ijesztgettek mindenféle rémtörténetekkel. Az
öccsük jobb volt egy fokkal, ő csak szimplán levegőnek nézett.
Három évet húztam le ebben a pokolban, és
ezalatt az idő alatt egyszer sem láttam Luckyt. Egy napon azonban a lányok
tovább mentek a kelleténél. Pénzt loptak az apjuktól, ékszereket az anyjuktól,
és mindezt persze rám fogták. A szülők nem hittek nekem, mitöbb, az apa
istenesen meg is vert. Én pedig fogtam magam a következő éjszakán, és
megszöktem tőlük. Nyolc évesen egyedül róttam a város utcáit céltalanul, fázva,
amíg Lucky rám nem talált. Hosszú idő óta boldogság töltött el, ám hamar tova
is szállt, mikor közölte, hogy vissza kell mennem vele az otthonba.
– Nem lakhatnék veled, Lucky? Miért nem
fogadsz engem örökbe? Esküszöm, nem fogok sokat enni, és ha akarod, egész nap
csendben és mozdulatlanul fogok ülni egyhelyben – könyörögtem neki. Ő csak
megrázta a fejét, és szomorúan nézett rám.
– Jaj kicsi Tomi! Azt hittem Seyonggal lesz a
legtöbb gond, de úgy látszik, tévedtem.
Megkapaszkodom a bőröndömben, mert beleszédülök
az emlékekbe. Tehát Lucky már akkor ismerte Seyongot! Tudtam, hogy köze van
ehhez az egészhez! Mindig azt hajtogatta, hogy nincsenek véletlenek, hogy
higgyek a sorsban, satöbbi. Zaklatottan térek vissza a szobámba, és eldöntöm,
hogy mégsem hagyom el a hotelt. Addig maradok, amíg ki nem derítem, hogy mi
folyik itt. Folytatom az értelmetlen járkálást, és próbálok visszaemlékezni még
valamire, ami segítségemre lehet az ügy felgöngyölítésében.
Lucky visszavitt az otthonba, de továbbra is
gyakran látogatott meg. Mikor tizenkét éves lettem, jött egy pár, aki örökbe
akart fogadni. Tiltakoztam, mert attól féltem, olyan rossz sorom lesz náluk,
mint az előző helyen volt. De a pár kitartó volt, és néhány találkozás után én
is megenyhültem. Igazán kedveseknek tűntek, és végül örömmel tartottam velük.
– Miért nem egy kisbabát fogadtatok örökbe? –
kérdeztem tőlük a hazafelé tartó úton.
– Ha már nem lehet saját gyerekünk, úgy
gondoltuk, segítünk egy árva gyermeken, aki idősebb. Ugyanis a kisebbeket
sokkal többen akarják hazavinni – mondta a nő. Igaza volt. Elég ritka esetnek
számított, hogy egy olyan gyereket fogadjanak örökbe, aki tíz éves elmúlt. Ha
ők nem jöttek volna, már biztosan senki másnak nem kellettem volna.
Életem legboldogabb másfél éve következett. Bár
ez idő alatt sem láttam Luckyt, de akkor nem hiányzott. Először szólíthattam
valakit apának és anyának, akik valóban úgy is viselkedtek. Először juthattam
el moziba, színházba, cirkuszba, és én minden első alkalmat mélyen
elraktároztam a szívemben. Minden nap finom, meleg ételt ehettem, és nem
gyötörtek rémálmok, mikor lehajtottam esténként a fejem a puha párnára. Akkor
volt az első szülinapom, amit valójában megünnepeltünk, és először kaptam
ajándékot, nem is egyet. Apa minden hétvégén focizott velem, anya pedig
segített a házi megírásában. Minden olyan tökéletesnek tűnt, és minden olyan
hirtelen tört össze…
Egy nap meghallottam, hogy apa valakivel
telefonál. Szerelmes szavakat suttogott az idegennek, és randit beszélt meg
vele. A kezemben lévő hógömb, amit tőle kaptam az első boldog karácsonyomon,
kicsúszott a kezemből szavai hallatán, és darabokra tört. És akkor már tudtam,
hogy így fog darabokra hullani a tökéletes családunk is.
Attól kezdve minden egyes telefon
beszélgetését kihallgattam. A szavak éles tőrként fúródtak belém, de nem tudtam
megállni a hallgatózást. Anya közben esténként ízletes vacsorával várta őt, és
úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Anya továbbra is úgy nézett
apára, mint a hősére, mint arra a férfira, akivel le szeretné élni az életét.
Mérhetetlen düh öntött el ilyenkor, és képes lettem volna nekimenni apának
csalódottságom okán. Hogy teheti ezt egy ilyen csodálatos nővel? Miért csalja
meg, amikor anya mindent megad neki?
Nem tudtam, mi tévő lehetnék. Mondjam el
anyának, hogy a férje mit művel? Nem élhet ilyen álszent kapcsolatban élete
végéig. Ugyanakkor nem akartam összetörni a szívét. Ha megtudja, biztosan össze
fog omlani, gondoltam. A napjaim azzal teltek, hogy hadakoztam önmagammal, és
érveket, ellenérveket sorakoztattam fel az igazság és a hallgatás mellett.
Egy nap anya elutazott a munkájából
kifolyólag, én pedig hivatalos voltam egy iskolatársam születésnapi zsúrjára.
Korábban értem haza a kelleténél, mert a srác rosszul érezte magát, és a szülei
inkább mindenkit hazaküldtek. Otthon azonban borzalmas látvány fogadott. Az
apám nem szégyellte hazavinni azt a ribancot, és a hitvesi ágyban hentergett
vele. A harag hullámokban tört rám, de próbáltam magam visszatartani. Mikor
meghallottam a szeretője vihogását, és hogy apa úgy beszélt anyáról, mintha
soha sem szerette volna, elpattant bennem valami. Felkaptam az asztalon heverő
konyhakést, és a lábaim maguktól vittek fel az emeletre. Olyan volt, mintha
külső szemlélőként néztem volna végig az egészet. Láttam őket, ahogy az ágyon
viháncolnak, és láttam magamat is kívülről, ahogy lassan, gépiesen közelítettem
meg a szobát. Hangok cikáztak a fejemben, az egyik azt ordította: „ne tedd”, a
másik rendületlenül hajtott előre.
Mindketten halálra rémültek, mikor meglátták
kifejezéstelen arcom és üres tekintetem. Megcéloztam a nő testét, de az utolsó
pillanatban apa félrelökte, így az ő hasába szúródott a kés. Azután csak a
mindent elsöprő ordibálásra emlékszem, meg a mindent elborító vérre. A nő
elmenekült a helyszínről, én pedig gyorsan kihívtam a mentőket. Az orvosok
aztán anyát is értesítették, aki rögtön hazautazott. Megkérdezte tőlem, hogy mi
történt, én pedig elmondtam neki az igazat végre. Hogy apa megcsalta, és hogy
már nem bírtam ezt tovább nézni, főleg mikor hazavitte a szeretőjét, és véget
akartam ennek vetni. Nem apát akartam bántani, hanem azt a nőt, bár ő is
megérdemelte, amit kapott. Apám persze mindent tagadott. Az ő verziója az volt,
hogy bekattantam, és meg akartam őt ölni. Azt merészelte kitalálni, hogy én betegesen
beleszerettem anyába, és elterveztem, hogy amíg ő nincs otthon, elteszem a
férjét láb alól, hogy utána boldogan élhessek kettesben vele. Anya
természetesen nem nekem hitt, és másnap már újra az otthonban voltam. A férfi
nem halt meg, de a tettem miatt javító intézetbe küldtek tizennyolc éves
koromig. Anya egy éven át minden nap bejött, szeretett volna látni, de én sosem
jelentem meg a fogadószobában. Nem tudom, melyiküket gyűlöltem jobban, a férfit
azért, mert tönkretett mindent, vagy a nőt, aki nem hitt nekem, inkább vaknak
tettette magát. Én csak meg akartam őt védeni, igazságot akartam szolgáltatni,
szerettem volna olyan boldognak látni, mint kezdetekben volt, de ő ezt nem
értékelte.
A javítóban viszont többet szenvedtem, mint valaha.
Napi szinten vertek meg, rengeteget sírtam, és baromi gyengének éreztem magam.
Semmi tekintélyem nem volt, azok közé a pisisek közé tartoztam, akiket a
nagymenő csávók gyakorta leckéztettek meg. Volt egy idősebb fiú, aki sokszor
mellém állt, de az ő segítsége sem volt elég ahhoz, hogy megmeneküljek a
számomra kijelölt verés adagok nagy része elöl. Amikor viszont betöltötte a
tizennyolcat ez a srác, és ott hagyhatta az intézetet, odaadta nekem a
napszemüvegét. Nem értettem, miért teszi ezt, de kérdés nélkül is megkaptam a
választ. Azt mondta, mindig hordjam a napszemüveget, mert amíg rajtam lesz, a többiek
nem fogják látni a fájdalmat, a könnyeket a szememben, és valamennyivel
erősebbnek fogok tűnni. Attól a naptól kezdve nemcsak a karkötőm az, amitől
sosem váltam meg, hanem a fiútól kapott ajándék is. Ami ráadásul nem csupán az
érzelmeimet fedte el, hanem valamiféle furcsa erő szállt meg, mikor viselni
kezdtem. Elpárolgott belőlem a félelem, és fordult a kocka. Már nem én voltam
az, akit esténként addig ütöttek, amíg nem sírta álomba magát, azzá váltam, aki
halálra gyötri a gyengébbeket. Azt gondoltam, úgy tudom kiadni magamból a több
éves frusztrációt és dühöt, ha a kínzóim nyomdokaiba lépek. Csak arra nem
jöttem rá, hogy ugyanolyan ártatlan áldozatokat találtam meg, mint amilyen én
is voltam egy koron a szemetek helyett.
A múlton való merengésből a kopogtatás ránt
ki. Reménykedem benne, hogy nem Lucas jött vissza, mert szeretnék továbbra is
egyedül lenni. Azért kedvetlenül az ajtóhoz ballagok, hátha a producerünk az,
nála pedig nem kéne kihúznom a gyufát rögtön az első napon.
A folyosón azonban egy rég nem látott barát
áll, akinek a jelenlétére nagyobb szükségem van, mint bármikor.
– Lucky! Hogy kerülsz te ide? – kérdezem
fellelkesedve, és szorosan magamhoz ölelem. Évek óta nem láttam, de az öreg
semmit sem változott.
– Az enyém a hotel – közli könnyedén.
Elképedek a kijelentésén, de most fontosabb dolgokat kell megvitatnunk. –
Szeretném, ha a többieket is idehívnád, mindnyájatokkal beszélni valóm van –
mondja komolyan, én pedig egy pillanatra hátra hőkölök a hangjában megbúvó
szigortól…