4TUNE – A szerencse fiai

Negyedik fejezet

Tomi

Fel-alá járkálok a hotel szobában, amit a mexikói fiúval kell megosztanom. Még szerencse, hogy elment várost nézni, mert jobban szeretek egyedül lenni. Főleg most, hogy feldúlt ez a karkötős, egy napon születtünk mindannyian história. Bár úgy tettem, mintha nem izgatna a dolog, eléggé felkavar, de ezt nem fogom az orrukra kötni. Igazság szerint van egy tippem, hogy kiáll a dolog mögött, de ha ezt elmondanám a többieknek, úgysem hinnének nekem. Már amúgy is leszerepeltem előttük a viselkedésemmel, főleg a kis szöszi, apuci kisfia volt rám kihegyezve, de kit érdekel? Neki csak annyi problémája van az életben, hogy apuci nem őt választotta frontembernek, de fogalma sincs a valódi fájdalomról. Nem tudja milyen lehet fázni, hiszen itt nőtt fel a napsütötte Los Angelesben, míg én megtapasztaltam a fagypont alatti hőmérsékletet is, mialatt az utcákon csavarogtam.

Valójában nem tudom, miért jelentkeztem erre az egészre. Ott akartam hagyni a szegénységet, a nyomort, meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok valamire az életben. De hogy fogom azt elviselni, hogy mások dirigálnak nekem? Vagy mit fogok akkor csinálni, amikor a rajongók megrohamoznak? Újdonsült frontemberünk és az az ázsiai gyerek biztosan elárasztja majd őket autogrammokkal, fotózkodnak velük, és mosolyognak rájuk, átölelik őket, de én erre képtelen leszek. Utálom, ha hozzám érnek, és nem hinném, hogy ezt a fóbiámat le fogom tudni küzdeni a közeljövőben. Ráébredek, hogy nem való nekem ez az egész, és komolyan elgondolkozom azon, hogy lelépek. Nincs itt a szöszi meg a latino sem, úgyhogy anélkül tűnhetnék el, hogy bárki is észrevenné. Bár nem tudom, hogy a kis táncosunkkal mi a helyzet. Megmarkolom egyetlen bőröndöm fülét, és halkan kilopózok a folyosóra.

A mellettünk lévő szoba ajtaja félig nyitva van. Se… akárkicsoda éppen táncol, de háttal van nekem, úgyhogy nem láthatja, hogy bámulni kezdem. Elég jól nyomja, azt meg kell hagyni, és valamiért a látvány odacövekel a padlóhoz. Nem megyek tovább, csak nézem, és fogalmam sincs róla, hogy mennyi idő telik így el. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a fiú elterül a szőnyegen, és nem tudom, hogy vajon ez a koreográfia része-e. De mikor már egy perce mozdulatlanul hever, ledobom a bőröndöt a kezemből, és odarohanok hozzá. Arca falfehér, és szakad róla a víz. Biztosan túlhajtotta magát, gondolom, és viszek neki egy pohár friss vizet a fürdőszobából. Olyan szép az arca, mintha egy lányé lenne. Hosszú fekete szempillái és vastag ajkai egy babára emlékeztetnek. Bár nincs magánál, arcán mégis fájdalom tükröződik. Vajon miért szomorú? Talán ő is rájött, hogy nem akar sztár lenni… Előhúzok egy zsebkendőt a zsebemből, és vizes borogatást helyezek a homlokára. Nem sokkal később mocorogni kezd, én pedig abban a pillanatban kiiszkolok a szobából. A poharat ott hagyom mellette, és felkapom a bőröndömet. Nem tudhatja meg, hogy segítettem neki, hogy megsajnáltam őt. Ha már amúgy is szörnyként könyveltek el, hadd tartsam fenn a látszatot. Meg amúgy is utálom, ha hálálkodnak nekem. Egyáltalán bármilyen fajta érzelem kinyilvánítást utálok.

Lehet ezt a nyomorúságos életemre fogni, vagy egyszerűen csak alapból ilyen a természetem. Talán nem hiába dobott el születésemkor az anyám. Talán érezte, hogy egy szívtelen szörnyeteget hozott a világra, és ezért döntött úgy, hogy megszabadul tőlem. Nehéz volt feldolgoznom azt, hogy az édesanyám magamra hagyott, bár szerintem még ma sem tettem túl magam rajta. A gyermekotthonban mindig más nő ringatott el, mindig más olvasott mesét, és mindig más játszott velem. Ez szabály volt azért, hogy ne kötődjünk egyik gondozónkhoz sem túlságosan. Nekem mégis lett egy kedvencem közülük. Amikor ő jött, valamiféle békesség töltötte el a szívemet. Ő csak egy férfi önkéntes volt, de jobban bánt velem, mint bármelyik asszony, aki ott dolgozott. Mikor kimentem a kertbe, mindig megjelent a kedves bácsi, és sokat játszottunk együtt. Azt mondta, a neve Lucky, és rengeteget mesélt az életéről. Még ma is kívülről tudom az összes történetét, amiket sokkal jobban szerettem, mint az ócska Grimm meséket. Mesélt nekem Amerikáról, és azt mondta, egyszer én is ott fogok élni. Én mindent elhittem neki, mégha képtelenül is hangzott. Angolul tanított kiskoromtól fogva, hogy tudjam majd a nyelvet beszélni, ha a tengeren túlra költözöm.

Öt éves voltam, amikor egy család magához vett. Nem fogadtak örökbe, csupán nevelő szüleim lettek, és azt sem szívjóságból tették. Kellett nekik a pénz, amit ezért a nemes cselekedetükért kaptak. Gyűlöltem ott lenni. Féltem, hogy többé nem láthatom Luckyt, ezenkívül pedig rosszabbul éreztem magam ott, mint a gyermekotthonban. A családnak három édes gyermeke volt, akikkel persze sokkal jobban bántak, mint velem. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, mert a két nagylány halálra gyötört az odakerülésem napjától fogva. Velem takaríttatták ki a szobájukat, nekem kellett gondoznom a rohadt macskájukat, ami szanaszéjjel karmolt, akárhányszor a közelébe merészkedtem. Éjjel gyakran felkeltettek, csak mert azt olyan poénosnak találták, és sokszor ijesztgettek mindenféle rémtörténetekkel. Az öccsük jobb volt egy fokkal, ő csak szimplán levegőnek nézett.

Három évet húztam le ebben a pokolban, és ezalatt az idő alatt egyszer sem láttam Luckyt. Egy napon azonban a lányok tovább mentek a kelleténél. Pénzt loptak az apjuktól, ékszereket az anyjuktól, és mindezt persze rám fogták. A szülők nem hittek nekem, mitöbb, az apa istenesen meg is vert. Én pedig fogtam magam a következő éjszakán, és megszöktem tőlük. Nyolc évesen egyedül róttam a város utcáit céltalanul, fázva, amíg Lucky rám nem talált. Hosszú idő óta boldogság töltött el, ám hamar tova is szállt, mikor közölte, hogy vissza kell mennem vele az otthonba.

– Nem lakhatnék veled, Lucky? Miért nem fogadsz engem örökbe? Esküszöm, nem fogok sokat enni, és ha akarod, egész nap csendben és mozdulatlanul fogok ülni egyhelyben – könyörögtem neki. Ő csak megrázta a fejét, és szomorúan nézett rám.

– Jaj kicsi Tomi! Azt hittem Seyonggal lesz a legtöbb gond, de úgy látszik, tévedtem.

Megkapaszkodom a bőröndömben, mert beleszédülök az emlékekbe. Tehát Lucky már akkor ismerte Seyongot! Tudtam, hogy köze van ehhez az egészhez! Mindig azt hajtogatta, hogy nincsenek véletlenek, hogy higgyek a sorsban, satöbbi. Zaklatottan térek vissza a szobámba, és eldöntöm, hogy mégsem hagyom el a hotelt. Addig maradok, amíg ki nem derítem, hogy mi folyik itt. Folytatom az értelmetlen járkálást, és próbálok visszaemlékezni még valamire, ami segítségemre lehet az ügy felgöngyölítésében.

Lucky visszavitt az otthonba, de továbbra is gyakran látogatott meg. Mikor tizenkét éves lettem, jött egy pár, aki örökbe akart fogadni. Tiltakoztam, mert attól féltem, olyan rossz sorom lesz náluk, mint az előző helyen volt. De a pár kitartó volt, és néhány találkozás után én is megenyhültem. Igazán kedveseknek tűntek, és végül örömmel tartottam velük.

– Miért nem egy kisbabát fogadtatok örökbe? – kérdeztem tőlük a hazafelé tartó úton.

– Ha már nem lehet saját gyerekünk, úgy gondoltuk, segítünk egy árva gyermeken, aki idősebb. Ugyanis a kisebbeket sokkal többen akarják hazavinni – mondta a nő. Igaza volt. Elég ritka esetnek számított, hogy egy olyan gyereket fogadjanak örökbe, aki tíz éves elmúlt. Ha ők nem jöttek volna, már biztosan senki másnak nem kellettem volna.

Életem legboldogabb másfél éve következett. Bár ez idő alatt sem láttam Luckyt, de akkor nem hiányzott. Először szólíthattam valakit apának és anyának, akik valóban úgy is viselkedtek. Először juthattam el moziba, színházba, cirkuszba, és én minden első alkalmat mélyen elraktároztam a szívemben. Minden nap finom, meleg ételt ehettem, és nem gyötörtek rémálmok, mikor lehajtottam esténként a fejem a puha párnára. Akkor volt az első szülinapom, amit valójában megünnepeltünk, és először kaptam ajándékot, nem is egyet. Apa minden hétvégén focizott velem, anya pedig segített a házi megírásában. Minden olyan tökéletesnek tűnt, és minden olyan hirtelen tört össze…

Egy nap meghallottam, hogy apa valakivel telefonál. Szerelmes szavakat suttogott az idegennek, és randit beszélt meg vele. A kezemben lévő hógömb, amit tőle kaptam az első boldog karácsonyomon, kicsúszott a kezemből szavai hallatán, és darabokra tört. És akkor már tudtam, hogy így fog darabokra hullani a tökéletes családunk is.

Attól kezdve minden egyes telefon beszélgetését kihallgattam. A szavak éles tőrként fúródtak belém, de nem tudtam megállni a hallgatózást. Anya közben esténként ízletes vacsorával várta őt, és úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Anya továbbra is úgy nézett apára, mint a hősére, mint arra a férfira, akivel le szeretné élni az életét. Mérhetetlen düh öntött el ilyenkor, és képes lettem volna nekimenni apának csalódottságom okán. Hogy teheti ezt egy ilyen csodálatos nővel? Miért csalja meg, amikor anya mindent megad neki?

Nem tudtam, mi tévő lehetnék. Mondjam el anyának, hogy a férje mit művel? Nem élhet ilyen álszent kapcsolatban élete végéig. Ugyanakkor nem akartam összetörni a szívét. Ha megtudja, biztosan össze fog omlani, gondoltam. A napjaim azzal teltek, hogy hadakoztam önmagammal, és érveket, ellenérveket sorakoztattam fel az igazság és a hallgatás mellett.

Egy nap anya elutazott a munkájából kifolyólag, én pedig hivatalos voltam egy iskolatársam születésnapi zsúrjára. Korábban értem haza a kelleténél, mert a srác rosszul érezte magát, és a szülei inkább mindenkit hazaküldtek. Otthon azonban borzalmas látvány fogadott. Az apám nem szégyellte hazavinni azt a ribancot, és a hitvesi ágyban hentergett vele. A harag hullámokban tört rám, de próbáltam magam visszatartani. Mikor meghallottam a szeretője vihogását, és hogy apa úgy beszélt anyáról, mintha soha sem szerette volna, elpattant bennem valami. Felkaptam az asztalon heverő konyhakést, és a lábaim maguktól vittek fel az emeletre. Olyan volt, mintha külső szemlélőként néztem volna végig az egészet. Láttam őket, ahogy az ágyon viháncolnak, és láttam magamat is kívülről, ahogy lassan, gépiesen közelítettem meg a szobát. Hangok cikáztak a fejemben, az egyik azt ordította: „ne tedd”, a másik rendületlenül hajtott előre.

Mindketten halálra rémültek, mikor meglátták kifejezéstelen arcom és üres tekintetem. Megcéloztam a nő testét, de az utolsó pillanatban apa félrelökte, így az ő hasába szúródott a kés. Azután csak a mindent elsöprő ordibálásra emlékszem, meg a mindent elborító vérre. A nő elmenekült a helyszínről, én pedig gyorsan kihívtam a mentőket. Az orvosok aztán anyát is értesítették, aki rögtön hazautazott. Megkérdezte tőlem, hogy mi történt, én pedig elmondtam neki az igazat végre. Hogy apa megcsalta, és hogy már nem bírtam ezt tovább nézni, főleg mikor hazavitte a szeretőjét, és véget akartam ennek vetni. Nem apát akartam bántani, hanem azt a nőt, bár ő is megérdemelte, amit kapott. Apám persze mindent tagadott. Az ő verziója az volt, hogy bekattantam, és meg akartam őt ölni. Azt merészelte kitalálni, hogy én betegesen beleszerettem anyába, és elterveztem, hogy amíg ő nincs otthon, elteszem a férjét láb alól, hogy utána boldogan élhessek kettesben vele. Anya természetesen nem nekem hitt, és másnap már újra az otthonban voltam. A férfi nem halt meg, de a tettem miatt javító intézetbe küldtek tizennyolc éves koromig. Anya egy éven át minden nap bejött, szeretett volna látni, de én sosem jelentem meg a fogadószobában. Nem tudom, melyiküket gyűlöltem jobban, a férfit azért, mert tönkretett mindent, vagy a nőt, aki nem hitt nekem, inkább vaknak tettette magát. Én csak meg akartam őt védeni, igazságot akartam szolgáltatni, szerettem volna olyan boldognak látni, mint kezdetekben volt, de ő ezt nem értékelte.

A javítóban viszont többet szenvedtem, mint valaha. Napi szinten vertek meg, rengeteget sírtam, és baromi gyengének éreztem magam. Semmi tekintélyem nem volt, azok közé a pisisek közé tartoztam, akiket a nagymenő csávók gyakorta leckéztettek meg. Volt egy idősebb fiú, aki sokszor mellém állt, de az ő segítsége sem volt elég ahhoz, hogy megmeneküljek a számomra kijelölt verés adagok nagy része elöl. Amikor viszont betöltötte a tizennyolcat ez a srác, és ott hagyhatta az intézetet, odaadta nekem a napszemüvegét. Nem értettem, miért teszi ezt, de kérdés nélkül is megkaptam a választ. Azt mondta, mindig hordjam a napszemüveget, mert amíg rajtam lesz, a többiek nem fogják látni a fájdalmat, a könnyeket a szememben, és valamennyivel erősebbnek fogok tűnni. Attól a naptól kezdve nemcsak a karkötőm az, amitől sosem váltam meg, hanem a fiútól kapott ajándék is. Ami ráadásul nem csupán az érzelmeimet fedte el, hanem valamiféle furcsa erő szállt meg, mikor viselni kezdtem. Elpárolgott belőlem a félelem, és fordult a kocka. Már nem én voltam az, akit esténként addig ütöttek, amíg nem sírta álomba magát, azzá váltam, aki halálra gyötri a gyengébbeket. Azt gondoltam, úgy tudom kiadni magamból a több éves frusztrációt és dühöt, ha a kínzóim nyomdokaiba lépek. Csak arra nem jöttem rá, hogy ugyanolyan ártatlan áldozatokat találtam meg, mint amilyen én is voltam egy koron a szemetek helyett.

A múlton való merengésből a kopogtatás ránt ki. Reménykedem benne, hogy nem Lucas jött vissza, mert szeretnék továbbra is egyedül lenni. Azért kedvetlenül az ajtóhoz ballagok, hátha a producerünk az, nála pedig nem kéne kihúznom a gyufát rögtön az első napon.

A folyosón azonban egy rég nem látott barát áll, akinek a jelenlétére nagyobb szükségem van, mint bármikor.

– Lucky! Hogy kerülsz te ide? – kérdezem fellelkesedve, és szorosan magamhoz ölelem. Évek óta nem láttam, de az öreg semmit sem változott.

– Az enyém a hotel – közli könnyedén. Elképedek a kijelentésén, de most fontosabb dolgokat kell megvitatnunk. – Szeretném, ha a többieket is idehívnád, mindnyájatokkal beszélni valóm van – mondja komolyan, én pedig egy pillanatra hátra hőkölök a hangjában megbúvó szigortól…

4TUNE – A szerencse fiai

Harmadik fejezet

Seyong

Órákon át tárgyalunk, és kezd megfájdulni a kezem a sok jegyzeteléstől. Mr. Lance legalább fél órát hőzöngött amiatt, hogy a fia csak úgy lelépett, de valahol meg tudtam érteni őt. Elég szemétség volt az az apjától, hogy nem őt állította a banda élére. Bár Ethan próbálta a kőszívű machót játszani, én rögtön felfedeztem a fiút a maszk alatt, aki a sebeit akarja elfedni a kemény álcával. Bár Lucas rendes srácnak látszik, úgy gondolom, benne nincs meg az a plusz, ami egy frontember viselkedésében ott van, ahogy belőlem se válna jó leader. Ethan lett volna a megfelelő választás, és megértem, ha emiatt berágott az öregére.

A negyedik tag, Tomi végig mereven bámul maga elé, mintha egy másik galaxisban lenne, mióta megérkezett. Bár jó ember ismerő vagyok, rajta egyszerűen nem tudok kiigazodni. Gyakran vetek rá egy sanda pillantást, hogy senkinek ne legyen feltűnő, de semmi sincs, amit elemezni tudnék a viselkedésében. Úgy ül, mint egy szobor, és szabályszerűen úgy érzem, hogy hideget áraszt magából. Fogalmam sincs róla, miért jelentkezett egyáltalán. Abszolút nem tűnik csapat játékosnak, szerintem még önmagát sem képes elviselni.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy vége van a megbeszélésnek, pedig a szorgosan író tollam már nem serceg egy ideje. Mr. Lance közli, hogy elfoglalhatjuk a szobáinkat, vagy akár várost nézni is elmehetünk, már csak holnap lesz ránk szüksége. A lelkemre köti, hogy adjak át minden információt a fiának, majd eltűnik a szálloda hosszú folyosóján. Mikor már éppen felállnék, megakad a szemem a Tomi csuklóján lévő karkötőn. Úristen, ezt hogy nem vettem eddig észre? Azért lehetett, mert elejétől fogva csak az arcát tanulmányoztam, lejjebb nem csúszott a tekintetem. Megfogom a karját, és közelebbről is szemügyre veszem az ékszert.

– Honnan van ez neked? – kérdezem feldúltan. Durván ellöki magától a kezem, és felugrik.

– Még egyszer hozzám ne érj, kislány, megértetted? – köpi a szavakat, és már indulna is az emeletre vezető lépcső felé. Azonban már Lucas is a csuklójára szegezi a szemét, és utána kiált.

– Hé, várj! Nekem pontosan ugyanilyen karkötőm van! – közli. Hogy állítását bizonyítani is tudja, felhúzza az öltönye ujját, így téve közszemlére a tárgyat. Tomi megfordul, és most először látok valami érzelmet megjelenni az arcán. Talán rémület suhan át rajta, de amilyen gyorsan jött, el is tűnik. Én viszont teljesen pánikba esem az elém táruló látványtól. A kezem remegni kezd, pedig meg kéne mutatnom, hogy nekem is van egy szakasztott olyan darabom. Bár jómagam lefagyva állok, Lucas odalép hozzám, és megvizsgálja az én csuklómat is. Tátott szájjal bámul, és Tomi is megint kétségbe esett arcot vág.

– Ezek ugyanolyanok – suttogom. Lucas megrázza a fejét, és a kínai jelekre bök.

– Majdnem ugyanolyanok. Viszont a jelek mindannyiunk karkötőjén mások. Más szó van rájuk írva. – Tomi felém fordul, és rám szegezi a mutatóujját.

– Te! Mit jelentenek ezek a jelek? – Udvariasan elmosolyodom, és közlöm vele, hogy én nem kínai, hanem dél-koreai vagyok, mire sértődötten áll arrébb.

– Vajon Ethannek is van ilyenje? – érdeklődik Lucas. Teljesen biztos vagyok abban, hogy csapatunk negyedik tagja is büszkélkedik egy ilyen karpereccel. Félve kérdezem meg Lucast, hogy mikor és kitől kapta a darabot.

– A születésemkor kaptam, de a mama nem emlékszik rá, hogy pontosan kitől. – Nálunk ugyanez a helyzet. Édesanyám soha nem tudta elmondani, hogy kitől származott ez az ajándék. Valamilyen oknál fogva fontosnak tartom azt is megkérdezni, hogy mikor születtek, és az ájulás kerülget, amikor Lucas közli a születési évét és napját. Ugyanis pontosan megegyezik az enyémmel. Ő is ledöbben, amikor közlöm ezt vele, és mindketten Tomi felé fordulunk. Ő csak mereven bámul a semmibe, szokásához híven, majd mikor már egy perce várunk a válaszára morcosan megszólal.

– Elvileg én is aznap születtem. Vagy egy nappal előbb, vagy egy nappal később… Mivel a nő, aki megszült, berakott egy gyerekotthonba, sosem tudtam pontosan a születésem napját. – Megrendülve hallgatom végig, és kezdem megérteni azt, hogy miért olyan mogorva. Hiszen őt sosem ringatta egy meleg kéz, sosem ölelte szorosan magához, sosem mondta neki senki, hogy „szeretlek kisfiam”. A fiú viszont nem kér a sajnálatunkból, fogja magát, és szó nélkül feltrappol az emeletre.

– Részvétem – közlöm Lucassal, arra célozva, hogy ezzel a figurával kell majd megosztania a szobáját.

– Hát Ethan sem lesz egy könnyű falat – mosolyodik el. De arca hamarosan újra gond terheltté válik. Legalább fél órát töltünk még azzal, hogy azon agyalunk, mit jelenthet ez az egész karkötő és egy napon születtünk história. De nem jutunk közelebb az igazsághoz. Annyiban viszont megegyezünk, hogy ez nem lehet véletlen.

Mikor befejezzük a töprengést, Lucas azt mondja, elmegy kiszellőztetni a fejét. Én viszont a szobám felé veszem az irányt, mert meg kell valahogy emésztenem a történteket. Mikor belépek, az első dolog, amin megakad a szemem, az a falat plafontól a padlóig borító kép. A nő, akit ábrázol, lélegzetelállítóan gyönyörű, és egy percre azt hiszem, hogy valami rock díva. De aztán némi tanulmányozás után rájövök, hogy ő Mr. Lance elhunyt felesége. Annak idején a csapból is az ő tragikus halálának a híre folyt, és bár kicsi voltam még, de valahogy megfogott az asszony kisugárzása. Emlékszem, ott ültem a TV előtt, és az járt a fejemben, hogy mennyire sajnálom a kisfiát, aki egy idős lehet velem. És hogy mi lenne velem, ha az én anyukám halna meg.

Leülök a szépen bevetett ágyra, és felhívom a családomat. Első csöngésre felveszik, és kihangosítanak. A vonal túl oldalán ott van a nagyi, anya és a nővérem, és elárasztanak a kérdéseikkel. Egymás szavába vágnak, kacagnak, tulajdonképpen engem alig hagynak szóhoz jutni, elszórakoztatják ők saját magukat. Egy idő után zsongani kezd a fejem, és elnézést kérve tőlük, arra hivatkozom, hogy hív a főnök, ezért mennem kell. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor végre megszabadulok tőlük, és végignyúlok a mesésen kényelmes ágyon.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem a családomat, de öt perc után nagyon sok tud lenni belőlük. Amellett, hogy mindig is szerettem volna egy együttes tagja lenni, azért is örültem, hogy végre elköltözhetek otthonról, mert nem bírtam már a túlzó szeretetüket, amivel sokszor majdnem megfojtottak. Én voltam az egyetlen fiú a családban, bár kiskoromtól fogva inkább lányként kezeltek.

A nagypapa halála után a nagyi odaköltözött anyához, akinek hamarosan megszületett az első lánya, az én nővérem. Apám akkor még velük élt, bár sosem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Nem is házasodtak össze, és apám valójában csak azért maradt mellettük, mert élősködött anyámon. A nagypapa tetemes vagyont hagyott a feleségére és egyetlen gyermekére, amiből apám szeretettel lopott kisebb összegeket néha napján. Amikor anya terhes lett velem, apám egy nagyobb pénz összeget akart tőlük lenyúlni, mert tartozása volt mindenféle kétes alaknak. A nagyi viszont rajta kapta rablás közben, és kihívta a rendőrséget. Közben azok is feljelentették, akik felé tartozása volt, így évekre börtönbe került. Anya ezután nem engedett közel magához többet egy férfit sem. Mindig azt mondta, hogy a pasik megbízhatatlanok, nem becsülik meg a nőket és, hogy jobb lenne a világ nélkülük. Kisfiúként ezt elég rossz volt hallanom, mivel tudtam, hogy egyszer belőlem is férfi válik majd. Aggódtam amiatt, hogy akkor anya már nem fog szeretni, és minden elalvás előtt azért fohászkodtam, bárcsak lánynak születtem volna.

Nővéremtől is gyakran hallottam, hogy sokkal jobban örült volna egy hugicának, de hamar rájött arra, hogyan tud belőlem is „lányt” csinálni. Hosszú hajam volt, amit órákon át képes volt fésülgetni, mindenféle szalagot tűzött bele, de idővel még az arcomat is kifestette. Én tűrtem mindezt, mert valahogy sosem érdekeltek az autók, vagy a focizás. Kiskoromban szerettem az ő babáival játszani, nagyobb koromban pedig a divat magazinokat bújni. De nem azért, hogy a mély dekoltázsú, comb villantó nőkre csorgassam a nyálamat, egyszerűen csak érdekelt a divat, és a szépen megtervezett ruhák.

Volt, amikor testvérem barátnői átjöttek, és azt játszották, hogy egy képzeletbeli kifutón vonulnak végig, magukat illegetve, mint a manökenek. Én nem azért szöktem be nővérem szobájába, hogy a nálam idősebb csajokat stírölhessem, hanem azért, hogy én is végigvonulhassak azon az áhított kifutón. Nevettek rajtam, és sokszor mondták azt a nővéremnek, hogy „Hé, nem meleg az öcséd?” De én akkor még azt sem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy meleg.

Egy nap aztán borzalmas sikoltozásra ébredtem. Anya és nagyi teljesen kétségbe estek attól a hírtől, hogy apám kiszabadult a börtönből. Tudták, hogy első útja hozzánk fog vezetni, és ettől teljesen frászt kaptak. Azt mondogatták, el akar majd vinni engem magával, mert mindig is egy fiú gyereket szeretett volna. Bár azt már sosem tudta meg, hogy fia született, mivel addigra már a rácsok mögött sínylődött.

Mire feleszmélhettem volna, már hallottam is a durva és kemény hangot, ami bezengte az egész házat. Összerezzentem a félelemtől, főleg amikor apám azt ordította, hogy gyűlöli ennek a családnak minden női tagját, és csak azért jött, hogy magával vihesse a fiát. Bár bolondos egy családom volt, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ezzel a vadállattal tartsak, és lassan el kezdett kibontakozni egy terv a fejemben.

Átrohantam a nővérem szobájába, és el kezdtem magamra rángatni a kinőtt ruháit. Nagy piros masnit kötöttem a hajamba, és virágos csattokkal tűzdeltem meg. Rúzst kentem szét a számon, és fekete szemceruzával húztam ki a szemem. Mikor nővérem kijött a fürdőszobából, és meglátott, majd’ leesett az álla. De aztán kézen fogott, és így mentünk le együtt a földszintre. Anya és nagyi szemében rettegés tüze villant, de szerencsére anyukám gyorsan kapcsolt, és mosolyogva fordult apánk felé.

– Ő itt Hyuna, a nagyobbik lányunk, nem tudom, hogy emlékszel-e még rá. Ő pedig Sojin, a mi kis hercegnőnk. – Odafutottam anyához, ő felkapott, és megpörgetett a levegőben. Hyuna szoknyája úgy fodrozódott rajtam, mintha rám öntötték volna.

Apánk a földre köpött nagy káromkodások közepette, majd örökre elhagyta a házat. Nem láttuk többé, de ismerősöktől azt hallottuk, pár év múlva megint dutyiba került. Nem sajnáltam, és sosem hiányoltam. Jól éreztem magam a mi kis feje tetejére állt familiánkban.

Nem voltak fiú barátaim, mindig a lányok társaságát kerestem. Különc voltam, bár szerencsére az osztálytársak sosem bántottak emiatt. Mivel elég sok fura gyerek járt a sulinkba, szinte már az számított kívülállónak, aki normálisnak volt mondható. Az osztályunkban sok pár született, és én nem értettem, nekem miért nem tetszik senki sem. Nagyon jól elhülyültem a csajokkal, de eszem ágában sem volt lesmárolni őket.

Művészeti középiskolába kerültem, ami azt jelentette, hogy lehetett választani valamilyen hangszeren való tanulás, tánc és a festészet között. Mivel még egy nyulat sem tudtam lerajzolni, azt az ágat passzoltam. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy van-e tehetségem akár a tánchoz, akár a gitározáshoz vagy zongorázáshoz. Megnéztem egy zongora órát, ahol rendkívül untatott Mozart akárhanyadik szimfóniája, bár az is lehet, hogy Beethovené volt. Aztán beléptem egy terembe, ahol 20-30 tátott szájú lány bámult valakit, és csak egy-két fiú lézengett a közelben. Követtem a lányok tekintetét, és akkor megláttam őt. És rögtön beleszerettem.

Park Jonghyun volt a tánc tanár. Idősebb volt nálam, és igen, pasi volt. Lenyűgözött minden mozdulatával, egész testéből zene áradt szét, és döntött ámulatba mindenkit, aki láthatta önfeledten táncolni őt. Az óráira csak lányok jártak, ezért elbújtam a teremben álló egyik szekrény mögé, és onnan figyeltem őt minden nap. Nemcsak a tánc órákon töltötte ott az idejét, minden szabad percét legnagyobb szenvedélyének szentelte. Gyakran lógtam el a többi óráról azért, hogy gyönyörködhessek benne akár reggeltől estig. Ő nem fáradt bele a táncba, én pedig sosem untam meg naphosszat nézni őt. Minden mozdulatát kívülről tudtam, és amikor egyszer otthon megpróbáltam letáncolni az egyik koreográfiáját, szinte tökéletesen ment.

Egy nap, amikor már hónapok óta csodáltam őt búvóhelyemről, észrevettem, hogy elcsendesedett a zene. Nem tudhattam, mit csinál, de nem mertem kikukucskálni rejtekhelyemről, nehogy felfedezzen. Már nem láttam őt, feltételeztem, hogy kiment felfrissíteni magát vagy szívni egy cigit. A következő pillanatban viszont azt éreztem, hogy karok ragadnak meg, és rángatnak ki a terem közepére. Ott állt szemtől szembe velem, én pedig kővé dermedtem.

– Mutasd, mit tudsz! – mondta könnyedén, és felhangosította a zenét. Fél percig lemerevedve álltam ott, majd felidéztem mozdulatait, és akaratomon kívül én is mozogni kezdtem. Hogy bátorítson, ő is táncolni kezdett, és egy idő után testünk összesimult a dal ritmusára. 15 éves voltam, meleg és őrülten szerelmes. De Jonghyun sem tétovázott sokáig, szorosan magához húzott, és ajkunk heves csókban forrt össze. A gyomrom görcsbe rándult, a pulzusom az egekbe szökött, de nem mutattam ki idegességemet. Álmodni sem mertem arról, hogy ez a tökéletes pasi egyszer egy ilyen jelentéktelen kis senkivel fog kezdeni, mint amilyen én vagyok, de ezt nem éreztettem vele.

Ezután hivatalosan is járni kezdtem az óráira, és bizony az összes lányt leköröztem a táncot illetően. Egyébként is sajnáltam őket, mert mindegyik az életét adta volna Jonghyun egy pillantásáért, ő viszont általában engem nézett, sőt, ha a lányok nem látták volna annyira rózsaszínnek a világot, észrevehették volna, hogy majd’ felfalt a tekintetével.

A családom groteszk módon öröm ujjongásban tört ki, amikor megtudták, hogy meleg vagyok. Bár masszívan férfi ellenesek voltak, állításuk szerint egy meleg fiú még a lányoknál is jobb. Persze örültem, hogy nem tagadtak ki, meg hasonlók, mint ahogy más családokban lenni szokott, de azért túlzás volt a mindent elsöprő lelkesedésük. Jonghyunt imádták, akivel másfél évig jártunk. Szinte minden este nálunk vacsorázott, én pedig minden hétvégét nála töltöttem. Más anya ilyen fiatalon nem engedte volna el egy „idegen” fickóval a gyerekét, az enyém viszont el is küldött volna, ha nem mentem volna.

Egy napon azonban véget ért nagy boldogságunk…

Megdörzsölöm a szemem, amiben már megjelent néhány könnycsepp. Felnézek az Ethan anyukáját ábrázoló képre, és jobban hiányzik a családom, mint valaha. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, ráadásul már az első napon.

Elindítok a telefonomon egy számot, amit rendre követi a többi. Táncolni kezdek, mert ha rám tör a nosztalgia csak úgy tudom magam túl tenni rajta, ha kiadom magamból a feszültséget. És erre nincs jobb mód annál, mint hogy addig táncolok, ameddig rongybabaként nem esek össze a hotel padlóján. 

4TUNE – A szerencse fiai

Második fejezet

Ethan

Unottan húzom fejemre a takarót, kizárva a nap betolakodó sugarait, amik idegesítően ömlenek be az ablakomon. Szokás szerint későn feküdtem le, és amúgy sem vagyok híve a koránkelésnek. Legszívesebben az egész napot az ágyban töltöttem volna, átaludva mindazt a borzalmat, ami rám vár.

Apám óbégatását hallom meg lentről, mire morogva a párnám alá nyúlok az MP3 lejátszómért. Maximális hangerőn kezdem bömböltetni a Green Day egyik számát, és pár pillanatra teljesen kikapcsolom az agyam. Megfeledkezek arról, hogy a mai lehet talán életem egyik legpocsékabb napja, és belemerülök abba a zenébe, amit mindig is akartam játszani. Ha anya még élne, akkor…

Ha anyára gondolok, általában öröm és béke lesz rajtam úrrá, nem pedig fájdalom az elvesztése miatt. Persze nem volt ez mindig így, de egyszerűen rá nem lehet szomorkodva gondolni. Nála fantasztikusabb nőt még életemben nem láttam, és tudom, hogy igazából sosem hagyott el. Mikor élt, annyira energikus volt, annyira erős kisugárzása volt, hogy a jelenlétét most is gyakran érzem magam körül. Főleg ha gitározom. Akkor olyan, mintha velem játszana, s nemcsak a húrok kelnek életre az ujjaim alatt, hanem ő is megelevenedik olyankor. Mit szólna szegény, ha tudná, hogy mire vállalkoztam? Hogy eladtam a lelkem az ördögnek, és mától hátat fogok fordítani a rock zenének, amit már az anyatejjel szívtam magamba?

Anya ízig-vérig rocker volt, és csupán tizenhét évesen esett teherbe velem. Apám már akkor nagymenő producer volt, több mint tíz évvel volt idősebb nála, és be akarta őt törni, mintahogy egy fiatal csikót szoktak. De anya vadabbnak bizonyult bármelyik lónál. Bár összeházasodtak, de az idill nem tartott sokáig. Anya nem bírta a tipikus anyuka szerepet, aki a négy fal közt ülve nevelgeti gyermekét, és vezeti a háztartást. Három hónapos lehettem, amikor elvitt az első próbára, amit egy lepukkant garázsban tartottak. De nem volt rossz anya, mert ahogy felsírtam, ő rögtön ledobta a gitárját, és rohant oda hozzám, hogy felvegyen. Apám persze teljesen kiakadt, amiért ilyen felelőtlenül bánt velem. Azt mondta neki, meg ne próbáljon még egyszer füvesek közé vinni, és felejtse el azt a borzalmat, amit zenének hív. De anya titokban továbbra is magával vitt, és három évesen már én is a gitárt nyúztam apám nagy örömére. Anya esténként sem meséket olvasott fel nekem, hanem énekelt, de persze nem altatókat. A legvadabb rock számokat adta elő, és annak ellenére, hogy nem egy koncerten volt, csak az én szobámban, úgy tolta, mintha tízezer ember előtt lépett volna fel. Emlékszem, minden este bebújtam a takaróm alá, és onnan bámultam tátott szájjal a produkcióját. Olyan gyönyörű volt, ahogy teljesen átadta magát a zenének, ahogy a boldogság ragyogott az arcán…

Aztán egy nap bedobált néhány cuccot egy nagy táskába, és elmentünk otthonról. A zenekar turnéra indult, és anya engem is magukkal vitt. Én nagyon élveztem a hosszú utakat, amit a saját buszukkal tettünk meg, hogy mindig új helyen aludtunk, az összes koncertet, amit láthattam. Anya összejött a zenekar dobosával, de valahogy emiatt sem keseredtem el. Nem hiányzottt az apukám, sem a házunk, csak az volt a lényeg, hogy anya mellett lehessek. És amit ő csinált, vagy ő mondott, azt én mindenestül imádtam. És amikor csókolózni láttam anyát egy rajongójával, aztán egy másikkal, azon sem csodálkoztam. Egyszerűen mindent természetesnek gondoltam, amit ő tett. Ha ő csinálja, akkor az biztosan úgy van jól, gondoltam.

Egy este vártam őt abban a hotelben, ahol éppen megszálltunk. A zenekar tagjai egymás után értek haza, de ő nem jött. Kezdtem megijedni, bár úgy véltem, az én anyukám egy szuperhős, szóval nem eshet semmi baja. A basszusgitáros fagyival kínált, hogy elűzze a feszültségemet, és annak ellenére, hogy már éjjel 11 is elmúlt, falni kezdtem a hűsítő finomságot. Aztán megcsörrent a telefon, és Dan kezéből pár másodperc múlva kiesett a kagyló. Úgy nézett rám, mintha földönkívüli lettem volna, és teljes testében remegni kezdett.

– Az anyukád meghalt – mondta reszketeg hangon, majd sírni kezdett. Én nem sírtam. De emlékszem, hogy egy hatalmas kanál fagyit tuszkoltam a számba, mielőtt közölte volna a rossz hírt, és mikor meghallottam a szavait, úgy éreztem, mintha megfagyott volna bennem minden, szó szerint. Először csak a fogaim bizseregtek fájdalmasan a hidegtől, majd az agyamig is elhatolt, de nem bírtam lenyelni a falatot. Addig ültem ott magam elé bámulva, amíg a fagyi utolsó cseppje is elolvadt, majd az egészet visszahánytam a tányérra.

A fiúk hazavittek apámhoz, aki teljesen kiborult a hír hallatán. Annak ellenére, hogy anya lelépett tőle, és engem is magával vitt, apa mindig is szerette őt. Megtudtuk, hogy anya akkor este hirtelen ötlettől vezérelve felült egy repülőre, mivel találkozni akart egy híres producerrel, aki fűt-fát ígért neki. A zenekaruk nem volt igazán népszerű, és ő arra vágyott, hogy teltházas koncerteket adhassanak országszerte. Ezért mindenre képes lett volna, úgyhogy nem hagyhatta ki a kínálkozó lehetőséget. A gép viszont viharba keveredett, és lezuhant. Ennyi. Így veszítettem el hét évesen azt, aki addig a világot jelentette számomra.

Apám kikötötte, hogy soha nem ülhetek repülőre, ha valaha is akarok zenélni, csak ő lehet a producerem, persze csak ha nem rock zenét játszom, mert ő ahhoz nem fogja a nevét adni. Én pedig soha többé nem ettem fagyit.

Érzem, hogy valaki lerángatja rólam a takarót, és kitépi a fülemből a fülhallgatót. A nap fénye elvakít, hunyorogva nézek fel apára, és közben unott képpel ásítozom.

– Ethan, szedd már össze magad! A többiek már a hallban vannak, ne hozz rám szégyent, könyörgöm! – Meg sem várja válaszom, már ki is viharzott a szobából.

Nagyot nyújtózok, és próbálok magamba életet lehelni. Ki kell ezt bírnom, mondogatom magamnak. Muszáj, muszáj, muszáj!

Kiskorom óta zenéltem. Anya gitárján tanultam meg gitározni, és a mai napig azon játszom. Arról álmodoztam, hogy majd nagy rocksztár leszek, és valóra váltom anya álmát. Hogy tízezrek fogják majd a nevemet skandálni, és mindenki a lábam előtt hever majd egy autogrammért cserébe. De valahogy nem sikerült betörnöm ezzel a zenével a piacra. Néhány sráccal összeálltunk, és igazán jó dalokat játszottunk, mégis csak kis klubokba jutottunk el, és ott sem arattunk nagy sikert. Mondjuk az nem volt meglepő, hiszen a közönség 90%-át részeg csávók alkották, akik azt se tudták, hol vannak, nemhogy azt, hogy mit hallgatnak. De én nem erre vágytam. Azt akartam, hogy olyan emberek előtt léphessek fel, akiket valóban érdekel a zeném. Ez viszont egy jó háttér nélkül nem jöhetett létre. Mikor felvetettem apámnak, hogy legyen a managerem, hallani sem akart róla.

Ehelyett előrukkolt egy szerinte zseniális ötlettel. Hogy összerak egy fiú bandát, aminek lehetnék én az egyik tagja, a többieket meg a világ túlsó feléről válogatná össze. Első reakcióm ez volt:

– Megőrültél, fater? Komolyan azt gondolod, hogy nyálas majmokkal, még nyálasabb zenére fogok ugrálni és hülyét csinálni magamból? Felejtsd el! – Aztán rájöttem, hogy ezt a baromságot a magam javára is fordíthatom. Pár hónapig elbohóckodom velük, hírnévre teszek szert, és amikor már egész Amerika ismerni fogja a nevemet, akkor szépen kiválok az együttesből. Ha már tudni fogják, ki vagyok, ha már lesznek rajongóim, akkor bármit csinálok, szeretni fogják. Akkor végre megmutathatom mindenkinek, hogy mi az az igazi zene! De előtte még…

Tartok tőle, hogy a kislányok nem ilyen tini bálványra vágynak, mint amilyen én vagyok. De fontos az első benyomás, és tudatni akarom azokkal a fiúkákkal, hogy én más vagyok, mint ők. Így hát felveszem a szegecselt bakancsomat, a legszakadtabb farmeromat, amin láncok lógnak, egy fekete, halálfejes pólót és a világ legkirályabb bőrkabátját. A tetkóim sajnos nem látszanak, de sebaj, arra is sor fog egyszer kerülni. Még egy kis zselé a hajra, és már kész is a remekmű. Elszörnyedve nézek végig a szobán, amikor eszembe jut, hogy nem sokára meg kell osztanom valamelyik nyálgéppel. De ki fogom bírni! Ki kell bírnom!

Úgy vonulok le a hotel lépcsőjén, mint egy király, már csak a szolgák hiányoznak a hátam mögül. Bár lehet, hogy nemsokára alattvalóimmá teszem majd azokat a fiúkat. Belépőm akkor lehetett volna hatásosabb, ha a luxus BMW-mel gurultam volna eléjük, de úgy látom, az álluk így is majdnem leesik. Úgy vizsgálgatom szegényeket, mint egy oroszlán a zsákmányát. Ott ülnek mind a halban, és valóban már csak rám várnak. Az egyikük feláll, odaszalad hozzám, és kezet nyújt.

– Lucas Davila. Örvendek a szerencsének! – Arcáról le sem fagy az a bárgyú mosoly, amit én szívesen letörölnék egyetlen ökölcsapással, de visszafogom magam. Be sem mutatkozom, hiszen egyértelmű, ki vagyok. El kell fojtanom a rám törő röhögőgörcsöt, amikor felfedezem, hogy a srác öltönyben van. Öltönyben! Ekkora lúzert… Kreol bőre és akcentusa arra enged következtetni, hogy valamelyik dél-amerikai országból érkezhetett. – Mexikóból jöttem. Jártál már ott? Nagyon szép, egyszer szívesen meghívlak a szüleim farmjára. – Ez most hozzám beszél? És azt hiszi, hogy érdekel amit mond? Nem veszi észre, hogy nincs velem egy súlycsoportban? Mormolok valamit az orrom alatt, majd a fotelek felé veszem az irányt.

Mikor már majdnem odaérek, a másik fiú zavartan pattan fel, és idegesen meghajol előttem.

– Lee Seyong. Igazán örülök, hogy megismerhetem, Mr. Lance! – Úristen, ez meg egy másik bolygóról csöppenhetett ide! Vagy talán csak egy közeli diliházból szabadult. Élére vasalt, fehér inget visel, bár a hónalja alatt el kezdett már terjengeni egy kisebbfajta izzadságfolt. Olyan rémültnek látszik, mint egy kisegér, aki épp most sétált be a macska karmai közé. Olyan alacsony és törékeny, hogy attól félek, ha tovább folytatja a reszketést, össze fog törni. Ennyire azért nem lehetek ijesztő. Esküszöm, megsajnálom őt, ezért hajlandó vagyok arra, hogy szóba álljak vele.

– Először is, remélem, nem gondoltad komolyan ezt a magázós, hajolgatós cuccot. Másodszor, ne parázz annyira! Ha bekerültél, biztosan jó vagy. – Képzeletben vállon veregetem magam, hogy ilyen kedves hangon tudtam hozzá beszélni, aztán levágódom a legközelebb elhelyezkedő fotelbe.

– Ne haragudj, csak nálunk Dél-Koreában ezt így szokás. Amúgy meg, klassz a bakancsod. – Leül mellém, és félénken rám mosolyog. Én bíztatóan visszamosolygok rá, aztán gyorsan visszaváltok a „velem meg ne próbáljatok ujjat húzni” arckifejezésemre.

A negyedik fiú lehet, hogy még nálam is antiszociálisabb. Maga elé bámulva ül, és az arca sem árul el sokat, mivel napszemüveggel takarja el tekintetét. Egyébként meg olyan, mint egy olcsó Jay-Z utánzat, csak fehérben. De ha ő nem akar velem kontaktust teremteni, én nem fogom törni magam.

Belép apám, mire minden szempár rászegeződik, még Jay-Z2 is felé fordul. Az én tekintetem viszont máson akad meg. A raper gyerek rövidujjú pólóban van, így látszik a karkötő, amit visel. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor felfedezem, hogy szakasztott mása annak a darabnak, ami az én bőrkabátom alatt pihen. Valami okból késztetést érzek arra, hogy a másik két fiú ingjét is feltűrjem, és szemügyre vehessem a csuklójukat, de valószínűleg, elmebajosnak tartanának.

– Isten hozott titeket! Örömmel tölt el, hogy végre megismerhetlek benneteket személyesen is. Bár a beküldött videók alapján mindannyian elvarázsoltatok, de már nagyon vártam, hogy élőben is láthassam ezeket a produkciókat. Később megismerkedhettek alaposabban is, de most szeretnélek megkérni titeket arra, hogy egyenként, adjatok elő valamit. – mondja apám mézes-mázos hangon.

A koreai fiú tekintetéből süt a félelem. És amikor apám felkéri, hogy ő szerepeljen először, láthatóan az ájulás kerülgeti. Ránézek, és ismét rámosolygok, bár meglepődök a saját viselkedésemen. A fiú lassú léptekkel ballag a hal közepére, és mély levegőket vesz, hogy megnyugodjon. Ahogy megszólal a hangszórókból Jacko egyik világslágere, a srác egy varázsütésre változik át. Mosolyog, és már nem félénken, az arca átszellemül, a teste felett pedig mintha maga Michael venné át az irányítást. Minden mozdulata tökéletes, mintha nem is ember, hanem egy gép lenne, akit beprogramoztak. Olyan könnyedén lépked, szökken, forog, csavarja a csípőjét, mintha csak erre született volna. Egy perccel ezelőtt még egy kis szürke egérke volt, aki a saját árnyékától is összerezzent, most meg egy valódi szupersztár. Mindannyian álmélkodva nézzük, kivéve Jay-Z kistesóját, aki inkább a falat bámulja helyette.

A szám végén a latin gyerek megöleli a táncbajnokot, én pedig elismerően bólintok felé. Apám hangosan tapsikol, majd a rappert szólítja színpadra. Ez a srác sem rossz, bár őszintén szólva mindig is utáltam ezt a stílust. Mármint a rappet. De van benne valami egyedi, melynek köszönhetően lekörözi néhány elődjét. Az előadás közben ő is kinyílik, és elkápráztat néhány bámészkodót is, akik időközben körénk gyűltek.

Aztán Lucio következik, vagy hogy is hívják. Jól énekel, de továbbra sem bírom a tenyérbe mászóan kedves képét. Olyan hajlításokat vet be, és olyan magas hangokat képes kiénekelni, hogy kezdek elbizonytalanodni a saját produkciómat illetően. Be kell vallanom, hogy elképesztő, de ezt neki sosem fogom elárulni.

Én jövök. Kérek egy percet, és felrohanok az emeletre a gitáromért. Felnézek az életnagyságú képre, ami a falamat borítja, és megcsókolom az arcát. Az én legnagyobb bálványom, az anyám, szemet gyönyörködtetően mosolyog rám, és ettől újra felbátorodom. Otthon sosem poszterek lepték el a falamat, hanem ez a kép anyáról. És amikor kiderült, hogy az együttes miatt be kell költöznöm ebbe a hotelbe, természetesen magammal hoztam. Nélküle biztosan nem bírnám ki az elkövetkező hónapokat!

Visszaérve elfoglalom a helyemet, és hagyok egy kis hatásszünetet. Aztán belevágok. Éneklek, gitározok, és beleadok mindent, mert le akarom nyűgözni a fiúkat. Ők is jók voltak, de nálam nem lehetnek jobbak. Seyong őszinte csodálattal néz rám. A mexikói szemében is elismerés csillan, bár tudom, hogy mi ketten riválisok leszünk. Még a rapper is figyelemmel követi a dalt, bár az arcáról semmit nem lehet leolvasni. Apám a fejét csóválja, mivel egy igazi rockos számot választottam. Ezután apám tapsol egyet, hogy magára hívja a figyelmet.

– Szeretném bejelenteni, hogy az együttes frontembere Lucas lesz. – Gyilkos pillantást lövellek először apám, majd az öltönybe bújt majom felé. Bár nem tudom, min csodálkozom. Jellemző apámra, hogy megalázzon mások előtt. Mindenki számára egyértelmű volt az, hogy a fia lesz a vezér, még a mexikói is meglepetten mered rá. De a nagy Mr. Lance szokás szerint keresztül húzza a számításaimat, és a földbe tiporja a tekintélyemet. Nem akarok durcás képet vágni, mint egy kisgyerek, de nem is szándékozom tovább a társaságukban tölteni a napot.

– Bocs, de nekem most mennem kell – közlöm, és megcélzom a kijáratot.

– De még rengeteg megbeszélnivalónk van! – csattan fel apám.

– Nem baj. Seyongot választom szobatársnak, remélem, ebbe nem szólsz bele. Majd este beszámol nekem a történtekről, oké Seyong? – A fiú feláll, és fejet hajt. Bár ez elég bosszantó szokása, de majd én „megnevelem”. Biztosít róla, hogy mint egy jó diák le fog jegyzetelni minden elhangzott szót.

Mikor beülök imádott autómba, végre fellélegzek. Rosszabb is lehetett volna ez a reggel, de ennyi elég volt belőle. Alig várom, hogy megérkezzek ahhoz a nőhöz, aki a második legfontosabb az életemben az anyám után. 

4TUNE – A szerencse fiai

Első fejezet

Lucas

- Kicsikém, annyira fogsz nekem hiányozni! – kiáltja a mama, miközben úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. Mivel pár napja töltöttem be a tizennyolcat, eléggé zavar, hogy még mindig „kicsikémnek” szólít, de ma hajlandó vagyok szemet hunyni a kifejezés felett. Ugyanis ma van életem eddigi legjobb napja. Pár órán belül Los Angelesbe fogok utazni, és egy újonnan megalakuló fiú banda egyik tagja leszek. Bár imádom Mexikót, és a családom nélkül még sosem töltöttem el egy percet sem, erre a lehetőségre vártam, mióta öt évesen először adtak a kezembe mikrofont. A mama persze nagyon szomorú, hogy a legkisebb fia ilyen hamar kiröppen a családi fészekből, és azért az én szívem is megfájdul, ha arra gondolok, hogy többé nem az ő buritóját majszolhatom reggelente. Az utóbbi napokban legalább ezerszer megkérdezte, hogy miért nem tudok a hazámban karriert csinálni, ha már annyira énekelni akarok.

– Na és Ricky Martin? Bár a szülőhazájában kezdte, de előbb-utóbb ő is Amerikában kötött ki – érveltem mindenegyes alkalommal. A mama nagy rajongója volt Rickynek, így ilyenkor néhány percre elhallgatott. De nem telt bele sok idő, és újra rákezdett. Nem akart megakadályozni abban, hogy azt csináljam, amire régóta vágyom, csak túl fiatalnak tartott még hozzá.

– Na és Justin Bieber? Ő talán tizenöt sem volt, amikor befutott – hoztam fel példának a srácot.

– Hogy kicsoda? – meredt rám értetlenkedve a mama, ahányszor meghallotta ezt a nevet.

Kibontakozok az erősen ölelő karok szorításából, és tekintetemmel egy lányt keresek. Őt legalább olyan nehéz lesz itt hagynom, mint a családomat.

Alicia és én kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Szomszédokként nőttünk fel, és ugyanabba az óvodába, iskolába jártunk. A szüleink már pelenkás korunkban összeboronáltak minket, ahogy a suliban az osztálytársaink is hasonlóképpen jártak el. Alicia gyönyörű lány, de én mindig is a legjobb barátomnak tartottam. És az emberek általában nem jönnek össze a legjobb barátjukkal. A gimi évei alatt sokszor egymás vállán sírtuk ki magunkat a nagy szerelmi csalódások után. Gyakran aludt nálunk azokon az estéken, amikor az apja részegen ment haza, és nem akart vele olyan állapotban találkozni. De sosem fordult meg a fejemben, hogy ki kéne használnom az alkalmat, és meg kéne „vígasztalnom”, hogy az én karjaimban felejtse el a családi problémákat. Mindig hittema  fiú-lány barátságban, és mi rá is cáfoltunk azokra, akik azt állították, hogy ilyen nem létezik.

Csalódottan állapítom meg, hogy Alicia nincs búcsúztatóim népes táborában. Két bátyám viszont rögtön letámad, és lebirkóznak a földre. Úgy püföljük egymást a földön hemperegve, mintha csak hét évesek lennénk, amikor még természetesnek számított az ilyesfajta játék.

– Srácok, most öltözhetek át! Nem állíthatok oda fű foltos farmerben – nyafogom, mire a bátyáim szívni kezdik a véremet.

– Jaj, bocsáss meg, hogy tönkretettük az egyetlen menő farmeredet, hermano! Melegítőben mégsem állhatsz az elé a híres producer elé. Mi lesz most? – gúnyolódik Aldo, aki a legidősebb közülünk.

– Szerintem az lenne igazán menő, ha minél szakadtabban jelennél meg! A többi srác biztos ki lesz csípve, de úgy tudnál csak kitűnni közülük, ha úgy néznél ki, mint egy csavargó. Gyere Aldo, kócoljuk össze a haját! – A fiúk ugrásra készen állnak, én pedig feltartott kezekkel menekülök el a közelükből. Felrohanok az emeletre, és öltönybe bújok. Nem tehetek róla, de tényleg az volt az egyetlen jó farmerem, amit azok a barmok pár perccel ezelőtt bemocskoltak. Bár nem szokásom órákon át bámulni magam a tükörben, de most egy pillanatra megállok előtte. Végigmérem magam, és meg kell állapítanom, hogy jól nézek ki. Megforgatom a csuklómon lévő karkötőt, majd egy csókot nyomok a négylevelű lóherére, ami szépen kidolgozva van belekarcolva. Valami írás is áll rajta, de nem tudom elolvasni, mert talán kínai jelekkel vésték rá.

– Ez a te szerencsekarkötőd – mondogatta mindig a mama. Nem tudta pontosan felidézni, hogy ki adta nekem az ékszert, de azt bizton állította, hogy amíg rajtam lesz, a szerencse nem fog elpártolni mellőlem. Sosem hitt a véletlenekben, és szavai alapján már születésemtől fogva tudta, hogy én más vagyok, mint a többi gyerek. Persze ezt csak nekem mondta el, nehogy a bátyáim kiütést kapjanak az irigységtől.

Nem tudom, hogy a mamának igaza van-e, mindenesetre ami most történik velem, azt még a szerencsénél is többre tartom.

Pár hónapja láttam egy felhívást az interneten, ahol egy új fiú együttes megalapítását hirdették. Nem szokványos módon nemcsak amerikai srácok jelentkezését várták, hanem a világ minden pontjáról számítottak az érdeklődésre. Meg akarták adni az esélyt akár a legkisebb szigeten élő fiataloknak is arra, hogy ünnepelt sztár vállhasson belőlük. Az nyilvánvaló volt, hogy azért egy akármilyen előadót nem fognak beválasztani a csapatba, valami egyedire, egy kiemelkedő tehetségre vágytak. Vagyis nem csak egyre, hanem háromra. Bár az együttes négy tagú lesz, de a producer fiának biztos helye volt a bandában, tőle nem vártak el semmilyen lenyűgöző produkciót. Az egészben csak ez a tény zavart nagyon, mert amíg mi, többiek beleraktuk szívünket-lelkünket a felkészülésbe, és akár harmincszor újravettük a bemutatkozó kisfilmünket, addig ő anélkül bejutott, hogy a kisujját megmozdította volna. De mivel nem vagyok haragtartó, és nem mérgelődöm hetekig egy dolog miatt, gyorsan túlléptem ezen a kellemetlenségen, és a lényegre koncentráltam. Soha nem izgultam még annyira mint akkor, amikor Alicia egy kamerával a kezében megállt előttem, és azt mondta: „Felvétel indul!” Pontosan huszonnyolcszor vettük újra, mert mindig találtam benne valami kivetnivalót. Barátnőm már az első előadásomat is csodálatosnak találta, de én nem voltam megelégedve a teljesítményemmel. A huszadik újraéneklés után már olyan fáradt voltam, hogy kezdtem elfelejteni a dalszöveget, néhol megremegett a hangom, vagy szimplán csak olyan fejet vágtam, mintha mindjárt bekövetkezne a világ vége. Akkor Alicia hozott nekem forró teát, ettünk, és próbáltam kikapcsolni az agyamat fél órára. A lány megnevettetett, és azt mondta, ha nem kerülök be, az minden bizonnyal csak azért történhet meg, mert az amcsik nem szívlelik a mexikóiakat.

Miután újult erővel vágtam bele az előadásba, végre sikerült számomra elfogadható produkciót nyújtanom. Marc Anthony egyik spanyol nyelvű dalát választottam, amiben a balladai elemek és a latin ritmusok keveredtek egymással. Imádtam anyanyelvem dallamos csengését, és gondoltam, ha bekerülök az együttesbe, úgyis angolul kell majd énekelnem, ezért döntöttem úgy, hogy ezen a nyelven adom elő a számot. Mielőtt elküldtem volna a videót, még a felvételnél is többször játszottam vissza a kisfilmet. Újra és újra kielemeztem a hangomat, a hajlításokat, az arckifejezésemet, míg végül a laptopom előtt aludtam el, valamikor hajnal tájban. Másnap Alicia átjött, az iránt érdeklődve, hogy elküldtem-e már a jelentkezésemet, mire én csak a fejemet ráztam. Ő megmakacsolta magát, odavágtatott a számítógéphez, és egy percen belül már fel is volt adva az ominózus e-mail.

Attól kezdve mindennap remegő ujjakkal nyomtam le a billentyűzet betűit, amíg bementem a postafiókomba. Egy hónapig semmilyen visszajelzést nem kaptam. Már kezdtem lemondani a dologról, amikor egy esős délután üzenetem érkezett egy bizonyos Peter Lance nevű fickótól.

„Kedves Mr. Davila!

Örömmel tájékoztatjuk Önt, hogy a több száz beérkező jelentkezés közül, az Ön előadása volt az egyik, amelyik teljesen lenyűgözte a producerekből és népszerű énekesekből álló zsűri tagjait.

Küldeni fogunk egy repülőjegyet, amivel két hét múlva szombaton utazhat Los Angelesbe. A szállást, étkezést, egyéb felmerülő kiadásokat mi álljuk! Önnek csak továbbra is olyan fantasztikusan kell énekelnie, ahogy azt a bemutatkozásában tette.

A pontos címet a levél alján találja meg. Találkozó 2015. augusztus 28-án a Hotel Good Luckban, ahol a tárgyalás után el is szállásoljuk Önöket.

Üdvözlettel:

Peter Lance”

Mindennap elolvastam ezt a levelet legalább kétszer, és most, hogy itt vagyok a szobámban, késztetést érzek arra, hogy megint megtegyem. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez valóban nem álom. De nincs időm ilyen badarságokra, ezért utoljára még körülnézek a helyiségben. Hiányozni fog. Nagyon. A ház melege, ahol a mama süteményeinek illata árad szét, a poszterekkel beborított fal, az ágyam, amin fekve naphosszakat álmodoztam arról, hogy egyszer majd elmegyek Amerikába szerencsét próbálni. És tessék! Itt állok én, a legkisebb fiú a meséből, aki most valóban útnak indulhat, és akinek mégis kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Gyorsan letörlöm, mert a bátyáim halálra cikiznének miatta, a mama pedig tutira nem engedne el, ha sírni látna.

Papa visz ki a reptérre, és mikor kiszállok az autóból, meghatottan ölel át.

– Ne is törődj anyád sirámaival, majd megszokja. És szeretném, hogy tudd, hogy iszonyatosan büszke vagyok rád, fiam. Ha bárki bánt, vagy rosszul viselkednek veled azok a nagymenő producerek, csak szólj, és én már repülök is utánad, hogy helyre tegyem őket. – Boldogság tölt el, mert csodálatos családom van. Igen, kétség sem férhet hozzá, hogy szerencsés vagyok, hiszen nem mindenkinek vannak ilyen nagyszerű szülei, mint nekem. Egyedül csak azt sajnálom, hogy Aliciától nem tudok elbúcsúzni, de sürget az idő, ezért elindulok a beléptető kapu felé.

– Lucas, várj! – Mikor meghallom a hangját, szélsebesen pördülök meg. Alicia fut felém, én pedig ledobom a bőröndömet a földre, hogy magamhoz tudjam szorítani. A lány a nyakamba ugrik, és keserves sírásba kezd. Utoljára akkor láttam ennyire kiborulni, amikor valami filmdráma végén meghalt a főszereplő pasi. Spanyolul suttogok a fülébe néhány kedves szót, de nem csillapodik a bánata.

– Mindennap skype-olunk majd, jó? – kérdezem tőle reménykedve. Elhúzódik tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, és szavaival felrobbantja a bombát, amit érkezésekor helyezett el kettőnk közt.

– Szeretlek Lucas! Nem úgy, mint egy iskolatársat, vagy legjobb barátot… Szerelmes vagyok beléd teljes szívemmel… – Letaglózva állok, és fogalmam sincs, hogy mit válaszolhatnék erre.

– Mióta? – kérdezem, mivel semmi értelmes nem jut az eszembe.

– Az első szakításom óta. Annyira kedves voltál, ahogy vigasztaltál, hogy akkor rájöttem, hogy igazából nem is azt bánom, hogy az a srác dobott engem. Hanem azt, hogy nem lehetek veled… – Emlékképek pörögnek le a szemem előtt, ahol Alicia úgy néz rám, mint azok a  lányok a filmekben, akik alig várják, hogy a partnerük megcsókolja őket, vagy szerelmet valljon nekik. Annyira vak voltam, hogy ezt eddig nem vettem észre!

– És miért nem mondtad el? – kérdezem sután.

– Engem olyan szellemiségben neveltek, hogy a fiúnak kell kezdeményeznie, különben a lányt könnyűvérűnek fogják tartani. De most, hogy elmész… Nem akartam idejönni, mert tudtam, akkor csak jobban fog fájni ez az egész… De úgy éreztem, muszáj elmondanom, hogy szeretlek. – Őszintén szólva nem remegnek meg a lábaim a lány szavaitól, és az sem fordul meg a fejemben, hogy nem szállok fel a repülőre, és vele maradok. Ez lehetne egy romantikus film befejező jelenete is. Én azt mondanám Aliciának, hogy ugyanúgy szeretem, mint ő engem, egymás nyakába borulnánk, és egy hét múlva megtartanánk az esküvőnket. Én valami unalmas gyárban dolgoznék napi tizenkét órát, ő pedig otthon nevelné a gyerekeinket. És esküszöm, ha egy kicsit is megdobbanna a szívem ezektől a gondolatoktól, hagynám Amerikát, meg a karriert, és a szerelmet választanám.

Csak az a gond, hogy én nem vagyok szerelmes. Sem belé, sem másba, és ettől a helyzettől elég kínosan érzem magam.

A hangosbemondóba egy női hang arra figyelmeztet, hogy már csak öt percünk van elfoglalni a helyünket. Zavartan kérek elnézést a lánytól, és közlöm vele, hogy muszáj felszállnom a gépre. De mielőtt a bőröndömért nyúlhatnék, Alicia újra átölel, sőt, meg is csókol. Nem szakadok el tőle, hagyom, hogy teljesüljön a vágya, bár én sajnos a csók hatására sem érzek semmit a barátságon kívül.

– Sok szerencsét, Lucas! Remélem, LA-ben a szerelmet is meg fogod találni – mondja, és a történtek ellenére őszintének érzem a szavait. Annyira zavarban vagyok, hogy nem kívánok neki hasonló jókat, csak intek egyet, és magamban reménykedem abban, hogy fogok még a lányról hallani, és egyszer beszélgethetünk úgy, mint ahogy régen tettük.

Miután felszállok a gépre, hirtelen piszok fáradtnak érzem magam. Annak ellenére, hogy első osztályon utazhatok életemben először, hogy egymás után hozzák a méregdrága pezsgőt, és mindenféle finom falatot, pár percen belül elnyom az álom. Végig alszom az utat, ahol csinos stewardess lányok szolgálnak fel, és ahol élvezhetném mindazt, ami egy jövendőbeli popsztár kiváltsága. De sebaj, lesz még rá elég időm.  

Jövő héten megismerhetitek Ethant, aki… hmmmm… enyhén szólva nem olyan jó természetű, mint Lucas:D

Sőt, a másik két fiú is fel fog bukkanni, hiszen megtörténik az első „nagy” találkozás!:-)  
Ha gondoljátok, dobjatok egy lájkot az FB-s oldalamra, így talán könnyebben nyomon tudjátok majd követni, ha új bejegyzés jelenik meg a blogon!^^

https://www.facebook.com/kimnachalexandrairoioldal/?fref=ts