4TUNE – A szerencse fiai

Tizenegyedik fejezet

Seyong

Már azt hittem, sosem fog eljönni az a nap, amikor nem sajog egy porcikám sem a verésektől, és amikor nem kell egy tonna vakolattal elfedni a sérüléseimet. Mára valahogy a kedvem is jobb lett, és hosszú idő óta újra optimistán szemlélem a világot. A többiek nagyon rendesek voltak hozzám ebben a nehéz időszakban, még Tomival is sikerült váltanom pár szót, aki valamiért beszédesebbé és felszabadultabbá vált mostanában. Mr. Lance azt mondta, nem akar botrányt, de ha még egyszer elő fog ez fordulni, rögtön megy az iskola igazgatójához, és olyan cirkuszt csinál, hogy azt nem fogják zsebre tenni.

Annak viszont igazán örülök, hogy az első dalunk már a toplisták élére került, ahogy elkezdték adni a rádiók. Több talk show-ba meghívtak már minket, ahol a felkészítő óráknak köszönhetően minden kérdésre helyes választ tudtunk adni. Csupán akkor állt meg egy percre bennem az ütő, amikor az egyik műsorvezető arról érdeklődött, hogy milyen típusú lányok jönnek be nekem. Erre a válaszra nem készültem fel, és mivel először Becky bájos arca jelent meg előttem, ahogy brillírozott a klipforgatás alatt, hát őt írtam le. Ethan rögtön rájött, kiről beszélek, és fintorogva hallgatta, miként áradozom arról, hogy milyen kedves és elbűvölő az a lány. Mindenki más azt hitte, hogy csak egy kitalált személyről beszélek, de Ethan jobban ismerte Beckyt náluk. Amikor ment a klipünk a tévében, gyakran azon kaptam rajta a barátomat, hogy a szája sarkában megbúvó mosollyal nézi végig a csókjelenetüket. Többször is rákérdeztem, hogy miért nem hívja el randizni a lányt, de folyton csak lehurrogott.

Pedig én az ő helyében egy percig sem halogatnám ezt a dolgot. Ha lenne valaki, aki megdobogtatná a szívem, nem húznám az időt, mivel addig kell kiélvezni az életet, amíg még fiatalok vagyunk. Persze ezt a mondást úgy is lehetne értelmezni, hogy amíg fiatalok vagyunk, legyen részünk minél több kalandban, hogy évek múltán le tudjunk horgonyozni egyetlen személy mellett, de addig is használjuk ki a sztárság adta lehetőségeket, de ez nem az én stílusom. Én annak örülnék, ha a tánc és az együttes mellett lenne valaki, akivel megoszthatnám a boldogságomat, és nem attól lennék elégedett, ha minél több strigulát tudnék húzni egy képzeletbeli füzetbe. De őszintén szólva nem reménykedem abban, hogy a közel jövőben rám talál a nagy Ő. Talán jobb is ez így, hiszen Lucast is teljesen kifordította önmagából az a lány, akibe egyik napról a másikra belezúgott. Elég elviselni az ő szomorú ábrázatát, nincs szükség arra, hogy még én is szenvedjek. Persze a szerelem az nem feltétlenül egyenlő a fájdalommal, de amilyen szerencsétlen vagyok, azt hiszem, nálam is hasonlóképpen mennének a dolgok, ha beleszeretnék valakibe.

A hallban találkozom a többiekkel, ugyanis ma nem megyünk suliba, mert megismerkedünk az új koreográfusunkkal. Mr. L azt mondta tegnap, hogy nem elég a táncóra, sem az a tanár, aki az iskolában oktat, szerzett számunkra egy saját koreográfust, aki ezentúl minden dalunkhoz készíteni fog egy koreót, amivel majd fel tudunk lépni. A többiek nyilván nem voltak elragadtatva az ötlettől, hiszen ez azt jelentette, hogy mostantól még több időt kell töltenünk a tánccal, ez a hír egyedül engem villanyozott fel. Mr. L nagyon titokzatos volt, és nem árulta el az új coach-unk nevét, de még azt sem, hogy fiúról vagy lányról van-e szó.

Ahogy végigmérem kis csapatunk többi tagját, az élettől is elmegy a kedvem. Tomi szokás szerint a földet vagy a falat bámulja teljesen érzelemmentesen. Lehet, hogy megindult benne valamiféle változás, de azért a jól bevált dolgoktól nehezen válik meg, ahogy látom. Ethannek semmihez sincs kedve, ami abból fakad, hogy a rock zenét sokkal jobban preferálja, és legszívesebben egész nap az ágyában feküdne, és az MP3 lejátszóját üvöltetné. Lucas arcára meg még inkább kiült a világfájdalom azóta, hogy Tomival ketten elmentek bulizni. Fogalmam sincs róla, hogy mi a fene történhetett azon a helyen, mert mindketten mélyen hallgatnak róla, de az biztos, hogy Lucas még lejjebb zuhant a szakadékba, pedig ő legalább az elején élvezte az együttes körül történő dolgokat. Komolyan, én kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy jókedvem van, pedig nekik kéne szégyellniük magukat azért, mert nem értékelik ezt a fantasztikus lehetőséget, amit kaptunk. Akkor mégis minek jelentkeztek? Így azok elöl vették el a helyet, akik talán sokkal szívesebben lennének a helyükben, Kivéve Ethan, mivel őt az apja kényszerítette arra, hogy legyen az együttes tagja, mondjuk ő is megerőltethetné egy kicsit magát, nem kéne állandóan olyan képet vágnia, mintha a fogát húznák. Senkinek se legyen nagyobb gondja annál, hogy egy feltörekvő csapat tagja, akik a debütálásuk első heteiben már nagy sikereket könyvelhetnek el maguknak!

– Jó reggelt, fiúk! Na, kíváncsiak vagytok már az új koreográfusotokra? –lép be Mr. Lance egy hatalmas mű vigyorral az arcán. Ő is tisztában van vele, hogy a színfalak mögött mennyire nehezen jövünk ki egymással, de jár neki egy pár piros pont azért, mert mindent megtesz annak érdekében, hogy ez változzon. Annak ellenére, hogy folyamatosan ellenálló falakba ütközik, nem adja fel, szüntelenül újra próbálkozik, és örökös optimizmusának köszönhetően, néha sikerül is megremegtetnie azokat a falakat, amik egyszer talán majd le is dőlnek. Rajtam kívül mindenki csak egyhangúan hümmög a kérdésére, én viszont kedvesen visszamosolygok rá, és biztosítom arról, hogy minden rendben lesz a mai próbák alatt. Ezután Mr. L szélesre tárja a karját, és egy színpadias „tádám” felkiáltással beinvitálja az újdonsült tanárunkat.

Egy másodperc erejéig úgy érzem, megáll az idő, a tér eltűnik, én pedig semmivé válok. Csak ő létezik, ahogy áll velem szemben, és olyan mélyen néz a szemembe, hogy minden porcikám beleremeg átható pillantásába. Egy pillanat az egész, amíg úgy bámuljuk egymást, mintha csak mi ketten léteznénk, mintha sosem lett volna köztünk több tízezer kilométer távolság, és mintha még mindig csak az enyém lenne. Fel sem eszmélek, olyan hirtelen rohan oda hozzám, és szorít magához. Annyira örül neki, hogy láthat, hogy hangos nevetésben tör ki, ami ragadós, ezért én sem tudok ellenállni a feltörni készülő kacajnak. Nevetünk, ölelkezünk mindenki szeme láttára, de most nem tud érdekelni, hogy bámulnak, hogy megvan a saját bajuk, és biztos kiakadnak majd rám, amiért én kilógok a sorból. Nem akarom leplezni a boldogságomat, annyira felszabadultnak érzem magam a karjaiban, hogy azt kívánom, sose engedjen el.

– Krm, ti ismeritek egymást? Mármint ez elég hülye kérdés volt, mert nyilvánvaló… – szólal meg zavartan Lucas torok köszörülések közepette.

– Srácok, bemutatom nektek Park Jonghyunt, aki még a középsuliban volt a tánctanárom. Aztán az élet úgy hozta, hogy Amerikába jöhetett, és azóta nem láttuk egymást.

– Hát… biztosan jó tanár volt, ha ennyire megszeretted – jegyzi meg Lucas gyanakvón, miközben szüntelenül hol engem, hol Jonghyunt vizsgálgatja. Ethan arcán megjelenik egy halvány mosoly, ugyanis neki már meséltem a hozzá fűződő érzelmeimről, és úgy látszik, a barátom örül annak, hogy ilyen boldognak lát. Tomit viszont majdnem szétveti a méreg, legalábbis ezt olvasom ki a tekintetéből. Nem értem, min húzta fel magát, de legalább nem azt a közömbös kifejezést látom rajta, amit általában. Jó tudni, hogy más érzelmeket is képes produkálni.

– Seyong, megengedem neked, hogy eltölts egy pár órát Mr. Park társaságában, de délután négyre gyertek vissza, rendben? – Köpni-nyelni nem tudok producerünk kijelentése hallatán, mivel erre aztán végképp nem számítottam. Mióta L. A.-ben vagyok, sokkal gyakrabban gondoltam Jonghyunra, mint otthon. Annyi kép pörgött már végig az agyamban, amelyeken más-más helyeken találkoztam vele, de az sosem szerepelt köztük, hogy ő lesz a koreográfusunk. Elképzeltem, hogy véletlenül szembe jön velem az utcán, vagy hogy ott fog csápolni az első sorban, amikor először fogunk koncertezni, vagy hogy összefutunk egy stúdióban, ahova mindkettőnket meghívták egy interjúra. De tudat alatt mindig is azt gondoltam, hogy ez csak egy álom, ami nem fog valóra válni.

Erre most itt áll előttem egy karnyújtásnyira, és ez nem elég, kimenőt kaptam a főnöktől, hogy együtt lehessek néhány felejthetetlen órát vele. Talán mégiscsak el kéne kezdenem hinni a karkötőink mágikus erejében. Végül is, az élet nem lehet mindig fenékig tejfel. Lehet, hogy az egyik nap úgy megvernek, hogy kiskanállal kell utána összeszedni, de a következőn egy olyan tökéletes ajándékkal jutalmaz meg a sors, mint Park Jonghyun. Egyszer fenn, egyszer lenn. De ha ez az ára annak, hogy vele lehetek, akkor ezentúl bátran fogok szembe nézni a támadóimmal. Üssetek csak barmok, majd begyógyítja a sebeimet a világ legjobb pasija!

Ethan azért vet egy figyelmeztető pillantást Jonghyunra, mint egy óvó báty, aki azt akarja üzenni a tekintetével, hogy „vigyázz, mert ha fájdalmat okozol neki, megtalállak.” Nyugtatóan Ethanre mosolygok, mert tudom, hogy Jonghyun mellett nem érhet semmi baj, és elindulunk a kijárat felé. Száj tátva bámulom a Mercedest, amihez odavezet, és meg kell állapítanom, hogy ez még Ethan BMW-jénél is dögösebb egy fokkal, pedig azt gondoltam, hogy azt a kocsit nem lehet felülmúlni. Az út alatt egy szót sem szólunk egymáshoz, de Jonghyun olyan sebesen száguld, hogy feltételezem, hamar oda akar érni valahova. A magnóból azok a dalok szólnak, amire annak idején együtt táncoltunk, vagy csak sokat hallgattuk őket közösen, és nem tudom, hogy ez szándékos-e, vagy csak véletlenül rakta be ezt a válogatást. Önkénytelenül is el kezdem énekelni az EXOPeter Pan című dalát, amivel mosolyt csalok az arcára. Az édes dallamok felidézik bennem az első csókjaink egyikét, amikor szintén ez a szám bömbölt a hangfalakból.

Gondolatban visszarepülök három évvel ezelőttre, amikor is Jonghyun házi bulit szervezett kettőnk számára. Nem akart elvinni egy meleg bárba, mert azt mondta, túl fiatal vagyok még ahhoz, és amúgy is valami meghittebb dolgot szeretett volna adni nekem. A suliban gyakran tartottak olyan estéket, amikor zenés-táncos összejöveteleket szerveztek, ahol a fiúk és a lányok kényük-kedvük szerint lassúzhattak perceken keresztül összesimulva. Kezdetben még eljártam az ilyen mulatságokra, de mindegyik után fájó szívvel mentem haza, hiszen hozzám senki sem jött oda, hogy szívesen táncolna velem. Általában két barátnőmmel bőgtük végig ezeket az alkalmakat, akik szintén nem kellettek senkinek. Persze néha poénból felkértem őket egy tánc erejéig, de azt inkább csak baráti lötyögésnek lehetett nevezni, nem pedig romantikus lassúzásnak. Már jártunk Jonghyunnal, amikor egyik este meglátta, hogy a sarokban pityergek, de hiába jött oda hozzám, nem kezdhettünk el a többiek szeme láttára egymáshoz bújva táncolni. Akkor találta ki, hogy akárhányszor bulit rendeznek a suliban, mi a házában fogunk ünnepelni, és ez százszor jobb volt minden sulis mulatságnál. Azt a zenét hallgattuk, amit szerettünk, nem azt, amit a DJ berakott, akit valamelyik hülye iskolatársam testesített meg. Továbbá nem volt szükségem arra az ember tömegre, aminek a nagy részével jóban sem voltam, nekem csak rá volt szükségem, csak ő kellett. A négy fal között bármit megtehettünk, ami két fiúnak nyilvánosan tilos volt: a nyaka köré fonhattam a karom, miközben az ő keze a hátsómon pihent, és addig csókolózhattunk, amíg levegő után nem kellett kapkodnunk.

Emlékszem, hogy az első ilyen estén Jonghyun bekapcsolta a hifit, én pedig koktélt kevertem magunknak a konyha pultnál. Amikor mögém lopózott, a kezébe nyomtam egy Sex on the beach-et, amit a nevében rejlő enyhe célzásként készítettem neki. Ő kortyolt belőle párat, aztán amikor felcsendült a Peter Pan, gyorsan lecsapta a pultra a poharat, majd magával húzott a nappaliba. A helyiségben félhomály uralkodott, a hangulatvilágítás sejtelmes árnyakat festett a mögöttünk lévő falra. Kicsit már bódult voltam, mert én már megittam két pohár koktélt, de az alkohol jólesően bizsergett az ereimben. Jonghyun úgy nézett rám, mintha én lennék a világ közepe, az egyetlen, aki fontos neki, és ha mellette voltam, mindig elhittem magamról, hogy jól nézek ki, és hogy egy értékes ember vagyok. A szemében tükröződő szerelmet nem lehetett meghazudtolni. Hozzám simult, ringatózni kezdtünk, és én tényleg úgy éreztem magam, mintha Csodaországba érkeztem volna. A hercegem a karjaiban tartott, a kedvenc dalomat hallgathattam abban a tökéletes pillanatban, és ezen a tökéletes éjszakán lettem először igazán az övé.

Itt, most, az autójában ismét úgy érzem, mintha csoda történt volna. Nem tudom levenni a szemem az arcáról, ami épp olyan ábrándos, amilyen az enyém lehet, szóval szerintem neki ugyanazokon az emlékeken jár az esze, mint nekem. Hú, még sokkal jobban néz ki, mint régen. Levágatta a haját, a bőre enyhén lebarnult a Los Angeles-i napfénytől, a szeme pedig úgy csillog, mint valami drágakő, aminek mindennél jobban szeretnék a tulajdonosa lenni. Hirtelen megijedek, hiszen attól még, mert a nyakamba borult a viszontlátás hevében, egyáltalán nem biztos, hogy ez azt jelenti, mostantól járni fogunk, és minden olyan lesz, mint azelőtt. A szótlansága aggaszt, ez nem jelenthet semmi jót. A vigyor lehervad az ajkamról, de mikor észreveszi, futó csókot lehel rá. Csak egy pillanatra ér össze a szánk, mégis áramütésként halad végig a testemen egy fájón ismerős érzés, amire már olyan régóta vágyom.

Tíz perccel később leállítja a motort, és mikor körülnézek, egy mesés környéket fedezek fel. De nem gyönyörködhetem sokáig a tájban, ugyanis megragadja a karom, és türelmetlenül vonszol maga után. Amint belépünk az épületbe, mohón nekem esik, és úgy csókol, mintha ő is erről a percről álmodozott volna már egy ideje. Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy a testünk teljesen összepréselődjön, egy kis rés sem lehet köztünk. Érezni akarom őt. Mindenhol. Úgy mint régen, elfeledve a sok-sok könnyekbe fulladt napot, a magányosan töltött éjszakákat, amikor annyira sajgott a szívem, hogy azt hittem, a családomnak ilyen fiatalon kell majd eltemetnie, a sírkövemre pedig azt vésték volna: „Ez a fiatal a szerelembe halt bele”De most mindez nem számít, csak az a fontos, hogy ezek szerint ő sem felejtett el engem, és ő is ugyanúgy akar továbbra is, mint én őt.

– Amint megláttam a klipeteket az MTV-n, rohantam a telefonhoz, hogy felhívjam Lance-t. Komolyan mondom, úgy el kezdtem ugrándozni a lakásban, mint egy megveszett tini. – árulja el lihegve két csók között, és közben úgy vigyorog, mintha most nyerte volna meg a lottó ötöst.

– Szóval csak miattam jelentkeztél az állásra? – kérdezem meghatottan. Bólint, és a válasza örömmel tölt el. Úgy tűnik, képtelen mást mondani, nem bír elszakadni a szája az enyémtől, ez pedig igencsak nagy akadályt képez a beszéd terén.

Hamarosan rájövök, hogy egy tánc stúdióban vagyunk, de rajtunk kívül senki más nem tartózkodik az épületben. Egy örökkévalóság után Jonghyun eltávolodik tőlem, és már csak az fizikai fájdalmat okoz, hogy pár méterrel messzebb megy tőlem. Berak egy CD-t a lejátszóba, és jól felcsavarja a hangerőt. Felcsendül a BtoB-től a Wow, egyik kedvenc K-pop számom, és kezdetét veszi a legalább egy órán át tartó tánc maraton. Egymás után következnek a jobbnál jobb dalok, és mindketten kifulladás nélkül nyomjuk végig az etapot. Közben végig Jonghyun felsőtestét bámulom, és meg kell állapítanom, hogy jól megizmosodott, mióta nem láttam. Igen, kétségtelenül ő a legszexibb férfi, akivel valaha találkoztam. Ő sem veszi le rólam a szemét, pedig én nem változtam semmit, mióta megérkeztem az angyalok városába, bár én még csak pár hete élek itt.

A zene és a tánc volt mindig is a közös nyelvünk. Volt, hogy nem töltöttük mással a szombatot, mint órákon át tartó táncolással, majd ugyanannyi időt szenteltünk a csókoknak, és egymás kényeztetésének. Ritkán mozdultunk ki, de igazság szerint, egyikünknek sem volt hiányérzete emiatt. Tánc közben ugyanúgy forr köztünk a levegő, mint akkoriban. Jonghyun néha-néha elkapja a csípőmet, és vadul magához ránt egy csók erejéig, majd ott folytatjuk a mozgást, ahol abbahagytuk előtte. Olykor persze hibázunk is, ilyenkor nagyokat nevetünk egymás bénázásán, de véletlenül sem sértődünk meg azon, ha a másik jót derül a rossz lépés láttán. Jól éreztem magam Amerikában, ezt nem tagadhatom, de ez valami teljesen más. A szabadság, a múlt, a vágyaim kavalkádja, amelyek egyetlen testben egyesülnek: Jonghyunéban. Muszáj többször hozzáérnem, hogy elhiggyem, hogy valóban itt van, nemcsak álmodom. A verések után, amikor az ájulás küszöbén egyensúlyoztam, gyakran hallucináltam azt, hogy Ethan helyett ő fogja meg a kezem, Angela helyett ő simít végig az arcomon. Hihetetlen, hogy most tényleg itt van, hogy a fájdalmas könyörgésem végre meghallgattatott.

Együtt ebédelünk egy japán étteremben, ahol a kinti részen foglalunk helyet. Annak ellenére, hogy már október van, az idő jó, a nap kellemesen melengeti a hátunkat. A többi vendég mégis inkább a benti asztalokat választotta, így csak ketten ücsörgünk a napsütötte teraszon. Sushit rendelünk, és végig egymás kezét fogjuk. Jonghyun villával esik neki a kis tekercseknek, mire kigúnyolom őt, hogy már ennyire elfelejtette a szokásainkat, hogy lemondott a pálcikáról. Lepereg róla a heccelődésem, inkább fog egy falatot, és érzékien a számba adja, majd végignyalja az ajkaimat. Félve hátrapillantok, de senki nem néz minket.

– Hé, lazíts! Ebben a városban szinte mindenütt bukkannak fel meleg párok, de senkit nem izgat. Amúgy mesélj, hogy tetszik a Los Angeles-i tündérmese? – És mesélni kezdek neki, persze gondosan ügyelve arra, hogy kihagyjam a megverős részleteket. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, ráadásul azt sem szeretném, ha gyengének kéne feltűntetnem magam előtte. Még szerencse, hogy egy ideje nem kaptak el, így a sebeim teljesen be tudtak gyógyulni. Belehaltam volna a szégyenbe, ha úgy kellett volna látnia. Ő is sok mindent elmond nekem, el tudnám hallgatni késő estig is. Elmondja, hogy több helyen is oktató lett, illetve egy táncos formációban is részt vesz négy másik fiúval és három lánnyal egyetemben. Viszont az új kihívás lesz számára, hogy egy együttesnek csináljon koreográfiákat, de kíváncsian áll a dolog elébe. Mellette olyan gyorsan száll az idő, hogy arra leszünk figyelmesek, hogy indulnunk kell, ha négyre vissza akarunk érni. A kocsiban Jonghyun közli velem, hogy ideiglenesen ő is a hotelbe fog költözni, és hogy minden vágya, hogy a munka után az ő szobájában aludjak. A gondolatra, hogy újra egy ágyban lehetek vele, felforrósodik a vérem. Tudom, hogy abból nemcsak alvás lenne, és úgy érzem, képtelen vagyok végigcsinálni a táncos órákat úgy, hogy közben folyton azon jár az eszem, mikor lesz már este tíz.

Amikor belépünk abba a nagy terembe, amit a próbákra jelölt ki számunkra Mr. L, már mindenki minket várva ácsorog a helyiségben. Lepacsizok Ethannel, aki meglepő módon beszélgetésbe elegyedik Jonghyunnal, majd a többiekhez fordulok. Már csak azt veszem észre, hogy Tomi feldúltan kiviharzik a teremből, Lucas pedig idegesen néz utána.

– Hozd vissza! Kérlek, beszélj vele! Mióta elmentél, tisztára ki van akadva – suttogja Lucas, mert nem akarja, hogy a többiek meghallják a szavait.

– Miért pont én menjek utána? Veled lett jóban mostanság, beszélj te a fejével – válaszolom értetlenkedve, de Lucas csak a fejét rázza. Szilárd meggyőződése, hogy nekem kell visszahívnom a rapperünket, úgyhogy puffogva bár, de elindulok Tomi felkeresésére.

A szobájában nem találom, ahogy az ebédlőben sem. Kinézek az udvarra, ott sem lelem. Tanácstalanul mászkálok a hotel folyosóin, de egyszerűen olyan, mintha a föld nyelte volna el. Lemegyek az alagsorba, ahol a fitness terem és a wellness részleg található. Kizárt, hogy a jakuzziban áztatná magát, ezért oda be sem nézek. Az edző terem előtt azonban megállok, és dühös csapkodások meg nyögések ütik meg a fülemet. Mikor belépek, nem látok ott senki mást, Csak Tomit, aki teljes erejéből püföl egy bokszzsákot. Nem vesz észre, mivel háttal van nekem, és egy ideig nem szólítom meg. Annyira elkeseredettnek látszik, hogy kedvem lenne megvigasztalni, bár nem érdemli meg. Nem tudom, mi történhetett vele, de nem szabadna megsajnálnom őt. Hiszen az ő szíve sem esett meg rajtam egyszer sem, amikor a mocskos bandája félholtra vert. Nekem miért kéne vele törődnöm? Hirtelen megharagszom Lucasra, amiért erre kényszerített. Olyan jó napom volt eddig, most meg elrontja ennek az érzelmek nélküli baromnak a hisztije. Mi lehet a gondja, talán Henry nem avatta be a legutóbbi tervébe, vagy nem hívta át magához video játékozni? Elegem van abból, hogy mindig a többiek nyavalygását hallgatom, élvezni akarom azt, amit kaptam a sorstól.

– Mi a franc bajod van? – köpöm oda Tominak. Próbálok minél hanyagabbul beszélni, bár annyira felbosszantott, hogy most nem esik nehezemre. Megfordul, és a szemembe néz. Legalábbis csak ezt gondolom, mivel a sötét napszemüvegen keresztül képtelenség látni a szemét. Ez is baromi idegesítő benne! Miért nem veszi le idebent azt a szart?

– Húzz vissza a hercegedhez, és hagyjatok engem békén! – A „herceg” szót úgy ejti ki, mintha valami undorító, keserű lé lenne a szájában, amitől minél hamarabb meg akar szabadulni. A pillantásom a kezére téved, és látom, hogy véresek az ujjai. Jesszusom, ez olyan erősen ütötte azt a szarságot, hogy teljesen szétverte vele a kezét! Lábaim maguktól indulnak meg felé, be akarom kötözni a kezét, azt akarom, hogy meggyógyuljon… De nem! Megállok, és nem mozdulok többet. Ő sem kötözte be a sérüléseimet, az ő szíve sem sajdult bele abba a borzalmas látványba, amit nyújtottam. Nem sajnálom őt, dehogy! Nekem sokkal több seb borította a testem, neki csak pár horzsolás virít az öklén. De a vér… egyre csak szivárog belőle, és nem akar megállni.

– Ne hisztériázz már tovább! Vonszold fel a segged a próbaterembe, és erőltesd meg egy kicsit magad! Tudom, hogy utálsz táncolni, de ez is a munkád része. Ha nem tetszik, mehetsz haza, vagy Henryhez. – Olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, nem fog semmit mondani, de amikor megszólal, olyat mond, amivel fájdalmat okoz.

– A hercegednek már van egy hercegnője. Seyong, az a pasi átbasz téged! Esküszöm neked, hogy láttam őt múltkor az egyik buszmegállóban, amint egy csaj torkán dugta le a nyelvét. Tudod, hogy mióta Ethan megtiltotta, hogy beszálljak a kocsijába, én is busszal közlekedem. – Elkapja a karom, és kétségbeesetten szorítja meg. Az ingem véres lesz a kezétől, de ez most cseppet sem érdekel. Nem lehet igaz, amit mond. Jonghyun sosem volt együtt egy nővel sem. Ha még azt mondta volna, hogy másik pasival látta… De azt sem tudnám elhinni. Jonghyun annyira örült nekem, ezt nem játszhatta meg. Ugyanazt a ragyogást láttam a szemében, és ugyanazzal a szenvedéllyel csókolt, mint amikor még jártunk. Sosem hazudott nekem, mindig őszinte volt velem, akkor is, amikor el kellett utaznia otthonról. Nem fogok egy antiszociális hülyegyereknek hinni ahelyett, akiben jobban bízom bárki másnál. Kitépem a karom Tomi szorításából, és hátrálok tőle egy lépést.

– Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy. Miért fáj az neked, ha én boldog vagyok? Tudom, te azt élvezed, ha a földön láthatsz vérbe fagyva, ugye? Mondd csak, mit éreztél, amikor végignézted a szenvedésemet? Örömet, elégedettséget? És most, hogy boldognak látsz, gondolom, rohadtul szar ez neked.

– Ne dumálj faszságokat! Már bocsánatot kértem azért, hogy akkor nem védtelek meg téged! – Ismét elkapja a karomat, és olyan erősen szorítja, hogy már fáj. – De ha akarod, most elmondom újra. Bocsáss meg azért, amiért egy idióta voltam, amiért nem állítottam le a többieket. Nem fog többé előfordulni. De higgy nekem! Seyong, én szeretnék megváltozni. Szeretném, ha barátok lennénk… Ha tiszta lappal kezdhetnénk mindent. Bocsáss meg nekem! – Ellököm magamtól, és ezúttal több lépésnyire távolodom el tőle. Nem akarom, hogy még egyszer hozzám érjen. Szeretnék a szemébe nézni, mert akkor talán kiolvashatnám belőle az igazságot. Bár a hangja annyira megtörten cseng, süt belőle a megbánás és a vágy, hogy higgyek neki, de képtelen vagyok rá.

– Megbocsátok neked, de nem akarom, hogy barátok legyünk. Tudod, az első benyomás az fontos, és marhára nem voltál szimpatikus nekem, ahogy én sem neked, ne is tagadd! Már késő, Tommy G! Lógj csak továbbra is a rappes haverjaiddal, úgyis jobban illesz oda, mint közénk. Nem kell muszájból haverkodnunk. Én csupán annyit szeretnék, hogy tiszteljük egymás akaratát. Én Jonghyunnal akarok lenni, úgyhogy ebbe nem szólhatsz bele. Éljünk úgy tovább, ahogy az elején is tettük. Ne szóljunk egymáshoz, ne is nézz rám! Kettőnkben nincs semmi közös. De attól még, mert egy együttesben vagyunk, nem kell barátkoznunk. Nem akarok az ellenséged sem lenni, egyszerűen semmit sem akarok tőled. Nézz levegőnek, és ennyi. Hagyjuk egymást élni, csak ennyit szeretnék. Fordult a kocka. Lehet, hogy te változni szeretnél, és mostantól jófiú leszel, de úgy látszik, én is változom. Talán ezentúl én leszek a szívtelen állat, ami eddig te voltál, de te ne foglalkozz ezzel. És ha nem leszel öt perc múlva a próbateremben, akkor szólok Mr. L-nek, neki biztosan engedelmeskedsz majd.

Ledermedve áll előttem, de én faképnél hagyom. Valamiért mégis megállok az edző terem ajtaja előtt, és hallom, hogy újra neki esik a bokszzsáknak. De nemcsak a hangos csattanásokat hallom, hanem azt is, hogy… sír… Uramisten, ezt most tényleg jól hallom? Szaggatottan szakad fel a mellkasa közepéből az elkeseredett zokogás, aminek hallatán meg kell támaszkodnom a falban, különben összeesem. Mi a franc van ezzel a hülyével, és miért van rám olyan hatással, ami nagyon nem tetszik nekem? Szeretnék visszarohanni, és magamhoz ölelni, és addig nyugtatni, amíg az összes fájdalom ki nem száll belőle. Ennyire kemény lettem volna vele? Eddig kettőnk közül ő volt a kemény, nem értem, miért bántódott meg annyira… Muszáj elmennem, mert különben nem fogok tudni parancsolni magamnak.

Gyorsan átveszem az ingemet, mert nem szeretnék így mutatkozni a srácok előtt. Amikor visszaérek a terembe, Tomi még sehol nincs, mondjuk még van másfél perce. Pontban akkor lép be, amikor lejár az öt perc, és a helyiség legtávolabbi sarkába húzódik, hogy a legmesszebb kerüljön mindenkitől. Nem néz senkire, nem szól senkihez, csak gépiesen követi a mozdulatokat, amiket én csinálok. Ugyanis Jonghyunra egy pillantást sem vet, végig engem bámul, és az én mozgásomat utánozza le. Többször esek kísértésbe, amikor látom, hogy ront, és küszköd azzal, hogy kijavítsa. Szeretnék odamenni hozzá, és megmutatni neki a helyes lépéseket, de nem teszem.

És amikor a próba végén magába roskadva kullog ki a teremből, szeretnék utána menni, és bocsánatot kérni azért, amit mondtam. Elmondani neki, hogy felőlem lehetünk barátok, csak ne legyen már ennyire összezuhanva.

És amikor találkozik a tekintetünk, mielőtt bemennék este Jonghyun szobájába, és ő dühös csattanással vágja be a saját szobája ajtaját, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a fájdalmas kifejezést, amit az arcán láttam.

És amikor Jonghyun csókokkal borít el, csak rá… csak Tomira tudok gondolni…