4TUNE – A szerencse fiai

Huszonnegyedik fejezet

Lucas

– El sem hiszem, hogy elmúlt éjfél, és te még mindig itt vagy – mondom elragadtatva, miközben Lisette haját simogatom. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a megállapítástól, hogy olyan, mint egy valódi hercegnő, főleg abban a ruhában, amit a nagymamája adott neki. Annyi huzavona után, amit átéltünk, nem merem kétségek nélkül elhinni, hogy ez a valóság, nem pedig egy, a sok álom közül, amiben ő szerepel. A környezet is annyira mesebeli, hogy nem nehéz azt képzelnem, hogy csak hallucinálom az egészet. Ez amúgy sem tűnne lehetetlenségnek tekintve az utóbbi hetekben lezajló ámokfutásomat.

Miután Lisette elhagyta L. A.-t, teljesen kifordultam önmagamból. Nem érdekelt, hogy Becky egyre azt hajtogatta, hogy vissza fog jönni, amikor meggyógyul a nagymamája, én tudtam, hogy nem véletlenül ment el, és hogy a nagyija betegsége csupán egy indok volt, amit rajtam kívül bárki más bevehetett. Addig sikerült megtartanom a tisztes távolságot, és a suliban sem vettem róla tudomást, de éreztem, hogy ott ül pár sorral mögöttem, láttam őt végig ballagni a folyosókon, és ettől valahogy megnyugodott a lelkem. Nem lehetett az enyém, mert vőlegénye volt, de legalább messziről csodálhattam, miközben eljátszottam, mennyire nagymenő csávó vált belőlem a hírnév miatt. De amikor ki tudja mennyi kilométerre került tőlem, akkor fogtam fel igazán, mennyire lehetetlen kettőnk kapcsolata.

A srácok szerint totálisan megzakkantam, mert a fellépéseken ingerült voltam a rajongókkal, ezért Tominak át kellett venni a cuki fiú szerepét, aminek mondanom sem kell, marhára nem örült. Egyszer azt mondta, hogy ha nem változom vissza sürgősen azzá a nyálgéppé, aki addig voltam, kidobat az együttesből, hogy felvegyenek a helyemre egy másik bohócot. Persze tudom, hogy nem gondolta komolyan, mert láttam rajta, hogy esténként aggódva figyelte, hogy öntöm magamba egyik italt a másik után. Mindig elkísért, amikor részegesdit támadt kedvem játszani, és haza támogatott, amikor nem bírtam lábra állni, annyira kiütöttem magam. Végig morogta az utat, és százszor is elátkozott, otthon mégis gondosan takargatott be, mint egy jószívű apuka a kisfiát, aki rossz időszakát élte. De nem sok időt töltöttem otthon, mert rendkívül idegesített, amikor Beckyt és Ethant együtt láttam. Örültem, hogy egymásra találtak, de nem tudtam leküzdeni a fojtogató irigységet, ami belülről mardosott. Ha ők azon is túl tudtak lépni, hogy Ethan lefeküdt Sophiával, akkor mi miért nem vagyunk képesek bevallani az érzéseinket egymásnak Lisette-tel? Mert hiába volt vőlegénye, hiába mondta azt, hogy nem lehet velem, a cselekedetei másról árulkodtak. A tekintete, a csókja, ahogy aggódott értem, mind-mind azt a tényt támasztották alá, hogy szeret, valami miatt mégis titkolta ezt, sőt, minél messzebb akart kerülni tőlem. Tudtam, hogy előlem menekült Argentínába, és reméltem, hogy ez nekem is jót fog tenni. Hogy végre nem esek bűvöletbe, akárhányszor a közelemben van, és élvezni tudom, amit az élettől kaptam.

De rám jellemzően a dolgok nem mentek ilyen egyszerűen. Minden este a Nirvanában vedeltem, és Aphrodité agyát fűztem, mert abban reménykedtem, hogy egyszer csak felbukkan Lisette, és futva hagyhatom ott a fekete lányt az ő kedvéért. De Lisette sosem jelent meg, Aphrodité pedig kezdett többet gondolni a látogatásaimba annál, amit valójában jelentettek. Amikor táncolt, folyton engem bámult, és utána senki másnak nem szentelt figyelmet, kivéve nekem. Egyik este felajánlotta, hogy menjek fel hozzá, én pedig igent mondtam. Tomi kezdetben ágált a kijelentésem ellen, hogy nem megyek vele haza, aztán megváltoztatta a véleményét, és azt kívánta, bárcsak örökre elfelejteném Lisette-et azon az éjszakán. Aphrodité lakása kicsi volt, de ez abban a pillanatban cseppet sem számított. Azt mondta, lezuhanyozik, addig nyugodtan szolgáljam ki magam. A konyhájában található szekrényben töménytelen mennyiségű alkoholra bukkantam, és nem volt elég, hogy a bárban a sárga földig ittam magam, muszáj volt folytatnom a műveletet. Nem számoltam a poharakat, bár lehet, hogy inkább üvegekről volt szó, mindenesetre hamarosan a padlón fekve találtam magam. Igazán kényelmes volt, és semmi másra nem vágytam az alváson kívül. A szemeim kezdtek lecsukódni, amikor Aphrodité egy szál törölközőben odalibbent mellém, és az ágyába invitált. Nem volt erőm felállni, de nem is akartam vele tartani. Megbántam, hogy felmentem hozzá, és a fejem is olyan szinten hasogatott, hogy bevettem volna egy marék fájdalomcsillapítót, ha nem fogyasztottam volna alkoholt. Aphrodité azonban nem volt az a fajta lány, aki könnyedén fogadja az elutasítást, ezért szabályosan rám mászott, és nem nagyon zavarta, hogy a konyhája közepén fetrengtünk. Le akartam lökni magamról, de nem ment. Megcsókolt, mire átadtam magam a feltörő hányingernek, ami egy ideje sanyargatott, és fejemet balra fordítva megtiszteltem a kövezetet. A lány felugrott, és szitkozódva hátrálni kezdett, majd pufogva magára csapta a szobája ajtaját. Kicseszettül nyomorultan éreztem magam, már amennyire beszámítható állapotban voltam, és felhívtam Tomit, hogy jöjjön értem. Nem igazán fogta fel, mit mondok, mert alig lehetett érteni a beszédemet, ráadásul azt sem tudtam körülírni, hol vagyok pontosan, de barátom képes volt valahogy kinyomozni a lány címét, és fél órán belül ott is volt. Arra azonban legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ahelyett, hogy haza vitt volna, becsattogott Aphrodité hálójába, és magukra zárta az ajtót. Hamarosan olyan hangokat hallottam meg kiszűrődni a szobából, amire rohadtul nem voltam kíváncsi, úgyhogy inkább ittam még pár felest, hogy elérjek az ájulás szintjére.

Másnap reggel némán ültünk Tomival egymás mellett a taxiban. Nem néztünk egymásra, a levegő érezhetően pattanásig feszült, mivel egyikünk sem volt büszke arra, amit tett. Mondjuk, azt nem értettem, miért nem parádézik levakarhatatlan vigyorral az arcán, amikor volt egy jó éjszakája, de morcos ábrázatát látva nem volt merszem bolygatni a dolgot.

Mr. Lance azon a délutánon behívatott az irodájába, és ismét közölte, hogy csalódott bennem. Nyomta a sódert, de nem igazán figyeltem rá, csak néhány szót sikerült elkapnom a fejmosásából. Arra viszont feleszméltem, amikor azt mondta, pár napra kényszer szabadságra küld, mielőtt teljesen aláásnám a rólam felállított pozitív képet. Megtiltotta, hogy suliba menjek, és leginkább azt szerette volna, ha hazautaztam volna Mexikóba, hátha ott észhez térek, de nem akartam a bátyáim szívatását is hallgatni; épp elég bajom volt azon kívül is. Meg Aliciával sem lett volna jó találkozni ilyen állapotban; előtte sosem tudtam titkolózni, és addig nyaggatott volna, amíg el nem árultam volna, hogy miért szállt el az agyam.

Így hát két teljes napot a hotelben töltöttem, aminek a végére jobban begőzöltem, mint bármikor. Tomi példáját követve bokszzsákokat kezdtem püfölni, de nem éreztem megkönnyebbülést utána, és a medencében való megannyi hossz leúszása se nyugtatta le háborgó lelkemet. A második nap estéjén Lucky odajött hozzám, és a szerelemről kezdett hablatyolni. Olyan ritkán bukkant fel az öreg, hogy néha azt hittem, csak képzelődtünk, amikor néha-néha láttuk őt, olyankor azonban szörnyen valóságosnak tetszett. Azt mondta, menjek el Santiagóhoz, mert ő választ adhat a kérdéseimre, de eszem ágában sem volt azzal a barommal társalogni. Lucky mégis olyan hatással volt az emberre, mintha hipnotizált volna, úgyhogy szinte tudatomon kívül kerültem Santiago lakása elé nem sokkal a beszélgetésünk után. Azon gondolkoztam, honnan tudom én egyáltalán a fickó címét, amikor kinyílt az ajtó, és egy meglepett arcú lány álldogált velem szemben. Félre toltam, és mélységes dühbe gurulva rontottam Santiagóra. Azt kiabáltam, hogy amíg Lisette a nagymamáját gyógyítgatja, ő fűvel-fával megcsalja őt, és természetesen nem maradhatott el a jobb egyenes sem, amit pontosan vittem be a szeme alá. Ezúttal ő sem volt rest, és bár állítása szerint nem akart bántani, olyat kaptam tőle, aminek még most is érzem a nyomát. Szükség volt rá, mert legalább a fájdalom kijózanított valamilyen szinten, és hagytam, hogy a srác leültessen, és felvilágosítson egy-két dologról. A lány közben eliszkolt, amiért nem győztem utána elnézést kérni, mivel az igazság fényében rosszul jött ki, hogy a csaj miattam lépett le. Santiagót azonban nem rázta meg túlságosan a dolog, azt mondta, csupán egy éjszakás kalandról volt szó, úgyhogy ne emiatt aggódjak. Elmesélte, hogy Lisette és ő unokatestvérek, és Lisette csak azért találta ki, hogy ő a vőlegénye, mert végérvényesen le akart magáról rázni. Santiago azt állította, hogy az unokatestvére szeret, és hogy utána kéne mennem, mert szerinte mással nem találhatja meg a boldogságot. Azt továbbra sem értettem, hogy Lisette miért hazudta azt, hogy pasija van, bár úgy gondoltam, hogy a Nirvanával lehet összefüggésben. Biztosan szégyellte, hogy ott dolgozik, talán mocskosnak is tartotta magát emiatt, és azt az álláspontot képviselte, hogy nekem valaki jobbra, valaki tisztábbra van szükségem. Készen álltam rá, hogy megbocsássak neki mindenért, hiszen semmi más nem hozhatta vissza a régi Lucast, csak ő.

Hazaérve a hotelbe a fiúk egy Argentínába szóló repülőjeggyel vártak, és közölték, hogy nem fogadnak el semmiféle ellentmondást. Már a bőröndömet is összekészítették, és fél órám volt arra, hogy kiérjek a reptérre. Ethan elvitt, és a lelkemre kötötte, hogy csak Lisette-tel az oldalamon térhetek vissza, addig látni sem akar, amíg újra nem csöpögök a romantikától, mint azelőtt. Megígértem neki, bár őszintén szólva kicsit féltem az újra találkozástól. Lisette azért menekült a szülő hazájába, mert nem akart látni, úgyhogy nem tartottam valószínűnek, hogy a nyakamba vetné magát, amikor váratlanul betoppanok. Végig idegeskedtem a repülő utat, és semmire sem tudtam koncentrálni. El akartam tervezni, mit fogok neki mondani, mit fogok csinálni, hogy ne riasszam el, de az agyamban forgó kerekek sztrájkot hirdettek, és egy tapodtat sem voltak hajlandóak elmozdulni a helyükről. Rettenetesen ideges voltam, amikor megálltam a ház előtt, és nagy késztetést éreztem arra, hogy akár hazáig fussak. Rettegtem az elutasítástól, mert már annyiból volt részem Lisette részéről, hogy plusz egyet nem bírtam volna elviselni. Szó szerint fellélegeztem, amikor a nagyija nyitott ajtót, és beinvitált egy bögre teára, mivel Lisette nem volt otthon. Az asszony szintén azt mondta, mint Santiago, hogy higgyem el, Lisette teljesen oda van értem, és hogy akármit mond, ne adjam fel, harcoljak kettőnk szerelméért. Mesélt a nehéz gyerekkoráról, arról, hogy az édesanyja meghalt, az apja pedig nem foglalkozott vele, ezért nevelte ő kicsi kora óta. Mesélt néhány csínytevéséről, aminek hallatán melegség járta át a testem, és elképzeltem a kicsi Lisette-et, ahogy lázadást szervezett a suliban, amiért el akarták az egyik barátnőjét tanácsolni, és addig tűntettek az iskolatársaival, amíg a lány ott maradhatott velük. Elképzeltem, ahogy bosszúból levágta annak a lánynak a babájának a haját, aki szemétkedett az unokatestvérével, és hogy megmentett mindenféle állatot a legapróbb gyíkoktól kezdve az erdőben tévelygő rókákig.

A nagyi említette, hogy este bál lesz, amire Lisette eddig még sosem ment el, de minden vágya az volt, hogy a szeretett fiúval keringőzhessen ezen az eseményen, még ha ezt nem is vallotta be. Elhatároztam, hogy nem várom meg, amíg hazajön, hanem csak este fogok visszatérni, addig hagyom, hogy elkészüljön, és magára varázsolja azt a ruhát, amit az asszony saját kezűleg készített neki. Lisette mindenben gyönyörű, de ebben a darabban olyan, mint egy festmény, amit az istennők tiszteletére vittek vászonra. Láttam, mennyire örül a virágnak, amit az ajtó előtt hagytam, de nem reménykedtem abban, hogy forró csókkal fog üdvözölni, és hogy percekig nem fog elereszteni. Legszívesebben hagytam volna a bált, hogy kettesben lehessek vele, de nem akartam megfosztani ettől az élménytől. Ráadásul még nekem sem volt szerencsém ilyet átélni, úgyhogy örömmámorban öleltem őt egész este, miközben egy pillanatra sem hagytuk abba a táncot. Nem beszéltünk, csak elvesztünk egymás tekintetében, és a kelleténél gyakrabban talált a szánk a másikéra, de nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy érezzem, Lisette igazán boldog. Ezúttal nem játszott szerepet, nem látszott rajta, hogy bármelyik percben elrohanhat kétségek közt hagyva, nem tűnt úgy, hogy ezután valaha el akarna engedni, és újra messzire taszítani magától. Még nem tudtam teljes mértékben hinni abban, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy mi ketten tényleg járhatunk, és olyan normális pár lehetünk, mint Ethan és Becky, de ahogy múlt az idő, annál biztosabb lettem abban, hogy nem álmodom, és a hercegnőm nem fog köddé válni éjfélkor.

– Ne haragudj, hogy ide hoztalak, de azt szeretném, ha Ricky ismerne téged… Ricky volt az első barátom, akibe szerelmes voltam. Nem úgy, mint beléd… Komolyan Lucas, úgy sosem szerettem senkit, mint téged; a Rickyvel való kapcsolatom egy tini szerelem volt, ami nem hasonlítható ahhoz, amit most érzek… – Elpirul, és lesüti a szemét, én pedig az egész mondandójából csak annyit fogok fel, hogy először mondta azt nekem, hogy szeret. Hogy úgy szeret, mint még senkit, ezért örömömben szeretnék táncra perdülni, és világgá kürtölni, hogy az univerzum legszebb és legédesebb lánya szerelmes belém, de a helyszín nem passzol túl áradó boldogságomhoz. Hirtelen belém csap a felismerés, hogy egy temetőben vagyunk, annak a fiúnak a sírjánál, aki Lisette első barátja volt, és ez a felismerés jéggé dermeszt. – Autó balesete volt, és mindig magamat hibáztattam azért, mert meghalt. Mert nem tudtam neki segíteni, nem mentettem meg, és megfogadtam, hogy senki sem léphet a helyébe. De aztán jöttél te, és mindent fenekestül felforgattál. Amikor visszajöttem ide, ugyanolyan bűntudat gyötört, mint azelőtt, de a nagyi arra bátorított, hogy ne féljek a szerelemtől. Azt mondta, kezdjek új életet azzal a fiúval, akivel ma este találkozni fogok a bálon… Várjunk csak! A nagyi tudott rólad? Tudta, hogy ideutaztál, és hogy el akarsz kísérni a bálba?

– Igen. Délelőtt beszélgettem vele, de ne haragudj rá, amiért a cinkosom volt, jó? És… sajnálom… Sajnálom, hogy Ricky meghalt, de nem te tehetsz róla, bonita. Én abban hiszek, hogy a sorsunk meg van írva, és ha nem abban az autó balesetben halt volna meg, akkor elütötte volna egy busz vagy lelőtte volna egy bűnöző az utcán. Ne hibáztasd magad, és engedd meg, hogy feloldozzalak a bűntudat alól, amit nem kéne érezned. Engedd meg, hogy az lehessek, aki elfeledteti veled a múltat, aki mellett nem számít, hogy mi fog történni a jövőben, csak az itt és most érdekeljen. Csak te meg én, szerelmem. – Hagyja, hogy olyan sokáig és olyan lassan csókoljam, amíg a térde össze nem csuklik a nagy intenzitású érzelmek áradatától, és a karjaimba omolva azt nem ismételgeti, hogy sose hagyjam el, bármit tesz vagy mond. Mintha arra kérne, hogy védjem meg őt önmagával szemben, de ha erre van szüksége, örömmel teljesítem a kívánságát. Megteszek mindent, hogy egyetlen olyan pillanat se következhessen el, amikor megfordul a fejében, hogy talán jobb lett volna nemet mondania. Rájövök, hogy minden, amit eddig tett, Ricky miatt volt. Azért akart távol tartani magától, mert megfogadta neki, hogy nem lesz más, akit szeretni fog. Talán a Nirvanában is azért kezdett dolgozni, mert abban reménykedett, ott úgysem fog rátalálni a szerelem. Megnyugszom, amiért a kirakós darabkái lassan összeállnak a fejemben, és örülök, hogy nem súlyosabb dolog miatt nem akart velem Lisette járni. Nyilván hatalmas trauma lehet egy fiatal lánynak, ha elveszít valakit, aki nagyon sokat jelentett számára; ha Aliciával történt volna ilyen, biztosan hasonlóképpen reagáltam volna, mert bár sosem voltam szerelmes belé, nagyon erős szálak fűznek hozzá. De minden tragédia emlékké fakul, ha eltelik a megfelelő mennyiségű idő, és ha találsz valakit, akiért megéri folytatni, akiért megéri küzdeni, és csak reménykedni tudok benne, hogy Lisette-nek én leszek az, akiért érdemes az életet választania, akivel nevetni és szórakozni akar, akit addig csókolna, amíg a nap felkel, aztán ismét lemegy.

Heves csókjaink közepette észre sem vesszük, hogy sötét fellegek gyülekeznek fölöttünk, és kisvártatva szakadni kezd a hó, mi több, óriási hóvihar támad. Perceken belül olyan vastag takaró keletkezik a földön, hogy alig bírunk menni, ráadásul a sötétben szinte semmit sem látunk. A vihar ágakat csap az arcunkba, és azért fohászkodom, ne történjen nagyobb baj, mert nem tudom, mi lesz velem, ha Lisette-et elragadja tőlem az ég, amikor végre boldogan élhetnénk. Paranoid oldalam felteszi a kérdést, miszerint nem így akar-e üzenni az ég, hogy mi ketten soha nem lehetünk egymáséi, de sietősen elhessegetem magamtól az idegölő gondolatot. Szerencse, hogy Lisette ismeri a környéket, mert ha egyedül lennék itt, tutira a vesztemet okozná a tomboló vihar. Nem messze a temetőtől van egy panzió, ami alapból pár percnyi sétára lenne, de így fél órába telik, mire odaverekedjük magunkat. Fáradtan rogyok le az első fotelre, ami a szemem ügyébe kerül, és annyira fázom, hogy nem bírom leállítani a fogam szüntelen vacogását. Sokan gyűltek össze a panzió előterében, úgy látszik, mindenki ide menekült be a túlélés reményében, és egyre többen jönnek. Lisette aggodalmasan huppan le mellém, és a kezemet kezdi szorongatni. Furcsa arckifejezéssel mered maga elé, amit nem tudok megfejteni, de annak tulajdonítom be, hogy megrázta az a gondolat, hogy odaveszhettünk volna a hirtelen támadt havazásban. Gyengéden a hajába csókolok, és magamhoz húzom, hátha összebújva kevésbé fogunk fagyoskodni.

– Krízis helyzet állt elő, de kérem önöket, ne aggódjanak. Meglehet, hogy napokig nem tudjuk majd elhagyni a panziót, de amíg itt vagyunk, nem érhet baj. Lent az alagsorban van két nagy termünk, az egyikben szállásoljuk el a nőket, a másikban a férfiakat, illetve azok, akik egy párként érkeztek, igénybe vehetik a szobáinkat. – A panzió tulajdonosa folytatja a megnyugtatásunkra szolgáló beszédét, majd az ide érkezők csoportokba verődve kezdenek el a számukra kijelölt hely felé szállingózni. – Önök egy párt alkotnak, vagy külön óhajtanak megszállni az alsó részlegen? – kérdezi a tulaj, amikor ránk kerül a sor. Semmit nem mondok, Lisette-re hagyom a döntés jogát. Rá se merek nézni, mert nem akarom befolyásolni a választásban, pedig a szívem azért könyörög, hogy a közös szobát jelölje meg.

– Egy pár vagyunk – ejti ki olyan természetességgel a hangjában, mintha nem most először tették volna neki fel ezt a kérdést. Mintha mi sem lenne annál világosabb, hogy ő meg én együtt vagyunk. Mosolyogva fogja meg a kezem, és veszi át a kulcsot a férfitól, aki még egyszer nyugalomra int minket. Felfelé a lépcsőn izgatottsággal vegyes idegesség kerít a hatalmába, mert gőzöm nincs róla, hogy mit fogunk abban a szobában csinálni. Talán nem jó ötlet, hogy az első napon, amikor összejöttünk, közösen fogunk aludni, de belehaltam volna, ha Lisette a nők részlegét választotta volna.

Kezdetben nem kicsit feszengünk, ahogy a szemünk elé tárul a hatalmas franciaágy, ami a szoba közepén terpeszkedik. Lichával számtalanszor aludtam együtt, de Lisette-tel egészen más lenne. Hogy leplezzem a zavaromat, lemegyek a recepcióra, hogy szerezzek némi harapnivalót, és közben mély lélegzeteket veszek, hogy lehűtsem arcom forróságát. Mire visszatérek, Lisette bekapcsolta a tévét, és látszólag lazán, keresztbe vetett lábakkal és karokkal fekszik az ágyon, nagy érdeklődéssel meredve a képernyőre. Mellé telepedem, és gyorsan falatozni kezdjük a nachost, amit gyakran egymás szájába adunk. A kezem néha megremeg, amikor a sajt szószba mártom a tortilla chipset, és ennek az lesz a következménye, hogy bénázásom eredményeképp a szósz nagy része egyenesen a pólómra borul. Nevetve próbálom egy szalvétával dörzsölgetni a foltot, ami egyre nagyobb lesz, és igyekezetem ellenére egyre jobban szétkenődik. Lisette a felsőm széléhez nyúl, és lágyan azt mondja:

– Vedd le, kitisztítom azt a foltot. Reggelre megszárad. – Tétován lehúzom magamról a ruhadarabot, és mint egy szégyenlős szűzlány magamra terítem a takarót, hogy elfedhessem félmeztelenségem. Nem vagyok olyan kigyúrt, mint Tomi, és lenyűgöző tetkókkal sem rendelkezem, mint Ethan, szóval nincs sok látnivaló a felsőtestemen. Abban nem kételkedem, hogy jóképű vagyok, de ruha nélkül nem szívesen mutatkozom, mert előhozza a hiányosságaimat. Bezzeg Lisette… Ő ruha nélkül még gyönyörűbb… Volt szerencsém látni a Nirvanában egy szál fehérneműben… Apropó, Nirvana… Azzal kapcsolatban egy szót sem mondott. Pedig ha járunk, akkor nem titkolózhatunk egymás előtt semmilyen téren. Mindegy, lesz még időm ezen rágódni, most inkább fülelek, mert hallom, hogy Lisette nemcsak a vizet folyatja a fürdőben, hanem valakivel telefonon kezdett csevegni. A lányos vihorászást hallva biztos vagyok benne, hogy Beckyvel pusmog, ezért még jobban hegyezni kezdem a fülem. Annyit sikerül elkapnom, hogy arról áradozik, milyen csodálatos volt a bál, és hogy olyan volt, mint a filmekben, és nagyon boldog, hogy velem élhette át ezt az estét. Aztán kérdez valamit, amit nem értek, ráadásul az én mobilom is megcsörren, úgyhogy fel kell függesztenem a hallgatózást egy darabig. Hm, vajon mit akarhat tőlem Ethan?

– Hallom, elég jól haladsz, haver! Öt perce vagytok együtt egy panzió szobájában, és te máris félmeztelen vagy. Ugye direkt öntötted magadra azt a fránya sajt szószt?

– Te honnan tudsz erről? Nem elég, hogy a csajok kibeszélnek, még te is csámcsogsz rajtam?

– Jaj, ne legyél már ennyire mimóza! Egyébként, örülök, hogy végre meghódítottad a kicsikét. Úgy hallom, nagyon boldog, legalábbis Beckynek ezt mondja, és nem hinném, hogy neki hazudik. Szóval? Tervezel valamit az éjszakára? Figyelj, szerintem eszeveszettül romantikus, hogy össze vagytok zárva, miközben kint tombol a hóvihar, tisztára, mint egy drámában.

– Mégis mit kéne terveznem? El sem tudod képzelni, milyen kényelmetlenül érzem magam. Túl gyors lenne, ha ma… Nem akarom őt elijeszteni, és ki sem szeretném használni az alkalmat, mert ha nem zúdult volna a hó a városra, akkor most ő otthon aludna az ágyában.

– De Lisette egy vérmes, belevaló maca. Mi van, ha pont az nem fog neki tetszeni, ha sokáig váratod? Még az is lehet, hogy a végén ő fog kezdeményezni, de legyél tökös, kérlek!

– Te és Becky mikor… érted… mikor csináltátok először?

– Mi? Mi már az első alkalommal, amikor nálam aludt. És hát tudod… Azóta minden éjjel rám mászik, mert egyszerűen képtelen ellenállni a belőlem áradó vonzerőnek.

– Hogy te mekkora kamugép vagy! Még egyszer sem voltatok együtt, igazam van?

– Kapd be, Davila! De Becky más. Ő csak egy törékeny kislány.

– Lisette sem egy könnyűvérű ribanc, ahogy azt te gondolod.

– Várj, közvélemény kutatást tartok. Srácok, Lucas megdöngesse Lisette-et az első közösen töltött éjszakájukon? Seyong azt mondja, semmiképp, Tomi meg azt, hogy bárki mást, csak Lisette-et ne. Na, most már tudod, hogy mit csinálj? Remélem, tudtunk segíteni.

– Ja, baromira! Mindegy, leteszem, mert úgy hallom, Lisette is befejezte. Legyetek jók!

A párna alá rejtem a mobilom, és úgy teszek, mintha szörnyen érdekes dolgokat művelnének a tévében, amin nagyokat kell nevetnem. Lisette furcsán néz rám, mire leesik, hogy éppen egy tragikus jelenetet mutatnak, amin inkább sírni lenne illendő. Ezzel mit sem törődve mellém kucorodik, és hamar elvonja a figyelmemet a képernyőről. Csókolózni kezdünk, és egyikünket sem érdekli a háttérben zümmögő készülék, vagy a nachos maradéka, amit a földön hagytunk. Nincs szükségünk se kajára, se filmre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, csak egymás társaságára. Végül is, olyan régóta vártunk már erre! Amikor lehúzza rólam a takarót, megint rám tör a szégyenlősség, amit annyira cikinek tartok. Szörnyű, hogy semmi nem ragadt rám a bátyáim nagyfokú önbizalmából. Sokszor voltam azon a véleményen, hogy nem akarok hasonlítani rájuk, de most mégis szeretnék csak egy kis időre valamelyikük bőrébe bújni. Ők egy pillanatig sem tétováznának azon, hogy együtt legyenek Lisette-tel vagy sem; mostanra talán a második meneten is túl lennének. Na de, nekik nem is lesz soha normális, tartós kapcsolatuk, én viszont ilyenre vágyom. Jaj, annyira kiakadok saját magamtól! A karjaimban tarthatom álmaim nőjét, én pedig megint nem vagyok másra képes, minthogy az élet nagy dolgain elmélkedjek. Át kell magam adnom a pillanatnak, csak akkor szabadulhatok meg a rám telepedő kérdések sokaságától. Egyszerűen csak szeretnem kell őt, ennyi a képlet; a többit megoldja az élet. Ezzel a mélyenszántó gondolattal teljes egészében ledobom magamról a takarót, és olyan birtoklón kezdem csókolni Lisette-et, ahogy addig még soha. Élvezem, hogy a keze a mellkasomon, majd a hátamon barangol, és nem agyalok azon, hogy milyen jó lenne, ha több izommal lennék megáldva, vagy hogy neki vajon milyen típusú pasik jönnek be. Ha itt van velem, az nyilván nem véletlen. Én persze inkább szorosan ölelem őt, nehogy rossz helyre tévedjen a kezem, mert jelenleg sem tudom eldönteni, hogy tovább merjek-e merészkedni a kelleténél. Akarom őt, de azt nem szeretném, hogy tolakodásnak vegye, ezért megmaradok az ártatlan, de annál tüzesebb csókok szintjén.

– Ideje aludni – mondom fáradtan, mert igazság szerint eléggé kivett belőlem a repülő út, aztán meg a viharban való mászkálás, a sok izgalomról nem is beszélve. Lemászom az ágyról, és megágyazok magamnak a földön. Azért jutottam erre a döntésre, mert nem akarok úgy járni, mint legutóbb Aliciával. Kínos lenne, ha Lisette-tel is megismétlődne, inkább választom a biztonságos elszeparálódást. Ő nem szól semmit, csak lekapcsolja a tévét, és némán bebújik a helyére. Hallgatom egy darabig egyenletes lélegzését, majd engem is elnyom az álom.

Hajnalban arra riadok fel, hogy Lisette remegve mászik be a takaróm alá, és oltalomra vágyva simul a karomba. Azt mondja, gyakran vannak rémálmai, és olyankor mindig az unokatestvérénél keresi a vigaszt, legalábbis amikor Santiagónál nem tartózkodik valamilyen lány. Az álom egy-kettőre kimegy a szememből, és sokkal inkább vágyom az ajkaira, mint az unalmas alvásra. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy egyszerűen csak ő is erre vágyik, száját lassan az enyémre helyezi, és ezúttal ő irányítja a csókot. Annyira beleéli magát, hogy nem sokkal később már rajtam fekszik, én pedig egyre kiszolgáltatottabbnak érzem magam. Amikor már nem tudok parancsolni a kezeimnek, beszöknek Lisette pólója alá, és végigsimítanak a hátán. A lány megborzong, és megkönnyebbülve sóhajt fel, mintha többet szeretne érezni. Tudom, hogy nem szabadna, de ha elkap a gépszíj, nehéz lenne leállni, úgyhogy belemarkolok a fenekébe, és ő továbbra sem húzódik el tőlem. Arra mégsem tudom rávenni magam, hogy megszabadítsam a ruháitól, de némi fülledt csókcsata után azt veszem észre, hogy ő maga dobja le a felsőjét. Először megijedek; mi van, ha a táncosnő énje dolgozik benne, ha az az oldala vette át az uralmat felette? Én Lisette-tel akarok lenni, nem pedig a Hableánnyal, nem azért, mert ez a feladata, hanem szerelemből. De amikor a szemébe nézek, gyengédséget látok, és vágyat, ami csak nekem szól. Nem egy kliensnek, nem egy olyan embernek, akit még sosem látott azelőtt, hanem nekem, a barátjának, a szerelmének.

– Lucas, én még soha… – Elharapja a mondat végét, de tökéletesen értem, mire céloz. És önző módon legszívesebben felkiáltanék örömömben, mert őszintén szólva mindig is attól rettegtem, hogy akarata ellenére le kellett feküdnie néhány klienssel. Akkor is szeretném, akkor is ő lenne a barátnőm, de annak tudatában, hogy azokkal az idegenekkel nem tett semmit, egy csapásra megszáll az önbizalom, és ezennel semmitől sem visszariadva veszem le róla az utolsó ruhadarabot is, ami eddig testét fedte. Sokáig bámulom, mert annyira gyönyörű, hogy lebénít a tudat, hogy ez a szépség perceken belül az enyém lesz, és hogy ezután bármikor az enyém lehet. Aztán ott csókolom, ahol csak érem, és nem kapkodok el semmit. A hó miatt úgyis napokig be leszünk ide zárva, úgyhogy tengernyi idő áll a rendelkezésünkre. Szerelmes vagyok… Csak erre tudok gondolni, amikor testünk eggyé válik, és egy örökkévalóság múlva válik csak szét, hogy utána újból egyesülhessen.

***

Hatalmas vigyorral fekszem az ágyon, miközben hallgatom, hogy Lisette milyen csodálatosan énekel a zuhany alatt. Milyen jó, hogy nem csak a fürdőben csillogtatja meg az énektudását, hanem az egész világ ismerheti angyali hangját. Elbűvölve nézegetem a selfie-t, amit a reggelinél csináltunk. Olyan elragadó rajta, rólam meg lerí, hogy négy méterrel a föld felett járok. Hirtelen ötlettől vezérelve rákattanok a képre, és elküldöm a fiúknak. Persze mindegyik rögtön reagál, mindenki a saját maga stílusában, ahogy már megszokhattam.

Ethan: Neeeeeeee, hát csak megtetted! Ne is tagadd, messziről le lehet olvasni az arcodról.

Seyong: Azért remélem, legalább védekeztetek. Mr. L szívrohamot kap, ha azzal a hírrel állítasz haza, hogy nagypapi lesz. Bár szerintem egy 4TUNE bébi nagyon cuki lenne. Amúgy gratula! Lehetek a második gyerek keresztapja? Mert az elsőé gondolom, Tomi lesz.

Tomi:  Keresztapa? Én? Maximum a maffia élén. Szóval csak sikerült a hálójába sétálnod annak a k*rvának. Legalább jól használta a száját? (és nem, nem a csókra gondolok)

Lucas: Lisette a barátnőm. Minden téren tökéletes, és igen, lehetsz a második gyerekünk keresztapja, Seyong. Legalább hármat akarunk, már beszéltünk róla reggelinél. Tomi, ha még egyszer csúnya szavakkal illeted a barátnőmet, páros lábbal rúglak ki a szobánkból, világos? Ethan, remélem, nemsokára a te időd is eljön, és egy hasonló elégedett képet fogsz küldeni:-P

Vacsoránál egy olyan emberbe botlunk, akire egyikünk sem számított. Nagyban falatozunk, ábrándozva összeérintjük a kezünket az asztal alatt, miközben a gyertya pislákoló fényét bámuljuk, amikor Lisette vállát megérinti egy idősebb férfi. Először megijedek, hogy akar tőle valamit, de jobban megvizsgálva, a barátnőm szakasztott mása a fickónak. Lisette riadtan fordul hátra, és szemei elkerekednek, amikor tudatosul benne, hogy kivel sodorta össze a sors.

– Apa? Hogy kerülsz te ide? – pislog zavartan, és látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. A férfi ellágyuló tekintettel mér végig minket, amitől feláll a szőr a hátamon. Valamiért olyan kellemetlen az egész szituáció, ezenkívül szokatlan is. Az apák általában beverik a lányuk pasijának képét, eltiltják tőle a lányukat, és ezerévnyi szobafogságra ítélik a szemük fényét, hogy semmi esetre se tudjon találkozni a fenyegetést jelentő alakkal. Ő viszont olyan kedvesen mosolyog rám, mintha régóta ismerne, sőt, kedvelne is.

– A közelben jártam, amikor lecsapott a vihar. Annyira örülök, hogy látlak, kicsim. Ő a…?

– A barátom, Lucas. Apa… ülj le közénk, vacsorázzunk együtt, ha már így alakult. – mondja Lisette, bár tudom, hogy nem lehet túl boldog, amiért találkozott az apjával. Hiszen ez az ember elhagyta, mégis olyan közvetlenül viselkedik a lányával, mintha nem követett volna el hibát annak idején. Mielőtt leülne, körülnéz, és most először vélek felfedezni némi zavart a vonásain. Valakit keres a szemével, és mikor megtalálja, int neki, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Drágám, ő… a második feleségem, Julieta. – A nő kedvesen mosolyog, és Lisette vonakodva elfogadja a felé nyújtott kezet. Biztosan tudta, hogy az apja újra házasodott, mert egy ilyen kis faluban a falnak is füle van, de ez a helyzet egyáltalán nem lehet könnyű neki. A nagymamája azt mondta, azért hagyta el Lisette-et az apja, mert nem bírta feldolgozni imádott felesége halálát. Úgy látszik, a megfelelő idő elteltével a férfi tovább tudott lépni, csak sajnos nem lehet kitörölni azokat az éveket, amikor Lisette-nek apa nélkül kellett felnőnie. Magamban hálát adok az égnek, amiért a mama és a papa is élnek, és amiért olyan csodálatos házasságot tudhatnak a magukénak, amit remélem, mi is fogunk Lisette-tel. Alig várom, hogy hazavigyem őt, és méltóképpen bemutassam a családomnak, mert az nem számít, hogy egyszer már futtában találkoztak vele. Elképzelem, hogy főznek valamit a mamával, amíg rólam csacsognak. A mama elmesélné minden cikis, gyerekkori sztorimat, Lisette pedig a fellépéseinkről meg a sulis napokról számolna be. Közben a papa megjegyezné, hogy nála jobbat nem választhattam volna, a tesóim pedig szétirigykednék magukat, amiért az ő béna kisöccsük megfogta az Isten lábát azzal a lánnyal, aki nekik csak a sógornőjük lehet.

– Mindkettőtök pályafutását követjük. Amikor megláttuk a duettetekhez készült klipet, annyira drukkoltunk, hogy a valóságban is legyen köztetek valami. Érezhető volt köztetek a kémia, és annyira helyesen mutattok együtt – lelkendezik Julieta, miközben Lisette és az apja úgy nézik egymást, mintha olvasnának a másik gondolatai között. A vacsora után a férfi engedélyt is kér arra, hogy beszélhessen néhány percet négy szem közt a lányával, mire kérdőn nézek Lisette-re. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne, és erről még nyomatékosabban biztosítom, amikor megszorítom a kezét. Visszaszorít, ezzel jelezve, hogy minden rendben lesz, és egy futó csók után eltűnik az ebédlő ajtaja mögött.

Másnap kellemetlenebb látogatónk támad Lisette apjánál. Délután a szalonban bowlingozunk, amikor egy enyhén ittas alak hátulról Lisette derekára helyezi a kezét, és vészesen közel hajol az arcához. Se szó, se beszéd megnyalja a fülét, amitől bennem elpattan a húr, és gondolkodás nélkül lendítem az öklöm az arcába. A férfi úgy röhög fel, mintha meg sem kottyant volna neki az ütés, és keze ismét Lisette körül kezd mozgolódni. Rácsap a fenekére, és olyan hangnemben szólal meg, mintha Lisette az ő tulajdona lenne, és én lennék a kívülálló, nem ő.

– A kis Hableány elfelejtette, hogy milyen jól szórakozott a nagy Cápával? Életem, nem mondod, hogy lecseréltél egy ilyen nyikhaj kölyökre? Na gyere, mutasd meg a papának, hogy mit tudsz! Annyi ékszert kapsz tőlem, hogy gyémántba borulva fogod elhagyni a helyet. Ez illik hozzád. Ez a gyerek egy darab nyakláncot nem tudna neked venni, én viszont tízet is adhatok. Na futás, ha nem akarod, hogy elnáspángoljalak. – Újra megütöm, és annyira elvakít a harag, hogy addig nem vagyok képes leállni, amíg a biztonsági őrök le nem szednek a perverz alakról. De nem elégszenek meg ennyivel, elvezetnek, és mivel a rendőrségre nem tudnak bevinni, ott tartanak a panzió egyik termében elzárva. Hiába mondom nekik, hogy az a fószer inzultálta a barátnőmet, azért támadtam rá, nem törődnek vele. Basszus, Lisette-ről még itthon is tudják, hogy milyen munkát űz Los Angelesben. Vajon a nagymamája is tudja? Ezt erősen kétlem. Ez az ember biztosan véletlenül keveredett ide, mindenesetre jól felforgatta a lelki békémet. Minden olyan tökéletes volt itt a világtól elzárva a barátnőmmel. Minden éjszaka szerelmeskedtünk, napközben játszottunk, nagyokat ettünk, ittunk, és cseppet sem vágytunk vissza a nagyváros idegesítő mindennapjaiba. Ahol folyton próbálnom kell, és ahol mindig történik valami, ami megzavarja a nyugalmat. De úgy tűnik, a nyugalmat ezen az idilli helyen is meg tudják zavarni, pedig olyan érzetem volt, mintha nászúton lennénk Lisette-tel. Miért kell mindig történnie valaminek, ami beárnyékolja a boldogságunkat? De az biztos, hogy nem maradhatok itt, mert mi van, ha az az állat kihasználja a távollétemet, és megkörnyékezi Lisette-et? Lehet, hogy hibázott, amikor sztriptíz táncosnőnek állt, de nem fogom megengedni, hogy egyetlen tévedése miatt tönkretegyék az olyan barmok, akik azt hiszik, csak azért, mert egyszer látták őt táncolni, uralkodhatnak rajta, és parancsolhatnak neki. Nem vagyok szuperhős és túlságosan erős sem, de muszáj lesz kitalálnom valamit.

Az ajtó zárva van, viszont az ablakot ki tudom nyitni. Csakhogy kint még mindig elég nagy a hó, bár annál mindenképpen jobb lenne odakint lenni, minthogy az a szemét elkapja Lisette-et, amíg én idebent rohadok. Erőt veszek magamon, és szélesre tárom az ablakot. Vakmerően kiugrom, de nem a magassággal van a baj, hiszen az kábé egy méter csupán, hanem a hóval, ami magasabban húzódik, mint az ablak párkánya. Mivel nincs rajtam meleg ruha, rögtön vacogni kezdek, és halált megvető bátorsággal vágok neki az útnak, ami a szobánk ablakához vezet. Erkélyről erkélyre kapaszkodom, és hamarosan megérkezem ahhoz, ami a mi szobánkból nyílik. Az ablakon belesve látom, hogy Lisette annak a fickónak táncol egy szál szoknyácskában és melltartóban, és a rám törő méregtől elvesztem a fejem, és vele együtt az egyensúlyomat is. Az erkély korlátja végig jeges volt, úgyhogy csoda, hogy eddig bírtam kapaszkodni. Elég egy pillanat, amíg nem figyelek oda, megcsúszik a kezem, és túl késő már a rács után kapni, ami egyre távolodik az utána nyúló ujjaimtól.

***

Sajgó végtagokkal és magas lázzal fekszem a panzióban kapott szobánkban. Lisette egyfolytában mellettem van, és annyira zaklatottnak tűnik. Keze meg-megrándul, mintha csinálni akarna valamit, de ellenáll a kísértésnek. Patakokban folynak a könnyek végig az arcán, és azt ismételgeti, hogy „meg kell tennem, meg kell tennem”. Fogalmam sincs, mire céloz, de olyan jó lenne, ha nem aggódna ennyire. Nem történt túl nagy bajom, mert a puha és vastag hótakarónak köszönhetően nem tört el semmim a zuhanás során. Azt nem mondom, hogy nem sajognak a végtagjaim, és hogy nem érzem úgy, mintha haldokolnék a nagy láz miatt, de túl fogom élni. Hiszen itt van a legtökéletesebb motiváció, akinek a kedvéért nem fogom hagyni, hogy elragadjon a halál. Másnap mégis olyan, mintha még rosszabbul lennék. Alig bírok magamnál lenni, csak néhány percre vagyok képes nem elveszteni az eszméletemet. Abból, amit hallok, az orvosok sem kecsegtetnek túl sok jóval, de nincs időm ezen rágódni, mert a gondolataim rögtön szertefoszlanak, és újra magába szippant a leküzdhetetlen sötétség.

A következő nap viszont olyan vagyok, mint akit kicseréltek, amikor magamhoz térek. Értetlenkedve nézek körül, mire meglátom, hogy Lisette fekszik sápadtan mellettem, homloka tüzel a láztól, és szemmel láthatóan nincs tudatánál. A francba! Megfertőztem őt! Miért nem különítettek el, ha tudták, fertőző a betegségem? Rárontok az orvosokra, de azok csak sejtelmesen hallgatnak. Fel-alá járkálok a szobában, mint egy karmaitól megszabadított oroszlán, aki nem tud többé szembe szegülni a vadásszal. Egy percre sem mozdulok el Lisette mellől, és megfogadom, ha valami baja lesz, nem térek vissza L. A.-be. Ha elveszítem őt, temessenek mellé, mert nélküle nem vagyok hajlandó tovább élni. A nagymamája óránként érdeklődik telefonon az unokája hogy léte felöl, és Lisette apja is aggodalmas képpel jön be néha a szobánkba. Miért van olyan érzésem, mintha ők tudnának valamiről, amit én nem tudok? Mintha valami titok lappangana a történtek körül, amiről az egész falu tud rajtam kívül. Mr. L is felhív, és közli velem, hogy küldet egy helikoptert, ami kivisz minket arról az átkozott helyről. Ez előbb is eszébe juthatott volna, de nem kezdem el őt is szidni. Megköszönöm a felajánlást, és amikor visszamegyek Lisette-hez, hogy összeszedjem a holmiját, látom, hogy az ágyon üldögél, és bár nem tűnik teljesen egészségesnek, annál sokkal jobban fest, mint pár órával ezelőtt volt. Létezik, hogy csoda történt? A zuhanáshoz képest én is gyorsan épültem fel, és a riadalom ellenére, ami összeszorította a szívemet, Lisette sem nyomta túl sokáig betegen az ágyat. Annak ellenére, hogy jobban van, szomorúan néz rám, de mielőtt bármit is mondhatna, elhallgattatom egy csókkal. Biztosan meg akarta magyarázni, amit az a férfi mondott neki, vagy amit az ablakon át láttam, de nem engedem, hogy az utolsó pár óránk semmibe vesszen. Miután elmondom neki, hogy nemsokára visszamehetünk Amerikába, óvatosan végigfektetem az ágyon, ahol annyi örömben volt részünk az elmúlt napokban, és utoljára szerzek magunknak egy életre szóló emléket. Nem hagyom, hogy túlságosan megerőltesse magát, megkérem, hogy ne mozogjon, majd én gondoskodom mindenről. Olyan hosszúra nyújtom a boldog pillanatokat, hogy Lisette-et többször is magával ragadják a gyönyör hullámai, én pedig a végén megsemmisülve robbanok fel a karjaiban. Újra minden tökéletes, újra a helyére került minden darabkája az életünk kirakósának. Visszatértek a színek, és Lisette szívverését hallgatva úgy érzem, révbe értem.

– Lucas, megjöttünk! Gyertek, megmutatom a tetőre vezető utat, ott landolt a gép.

– Basszus, ez Mr. Lance! Ez annyira kínos! – kuncog Lisette a nyakamba. A nevetése ragadós, és hamarosan a könnyem is kicsordul, annyira magával sodor a belőle áradó jókedv.

– Minden rendben van odabent? – kérdezi kissé aggódva producerünk, mire még jobban kezdünk nevetni. Összeszedem magam, és kikiabálom neki, hogy adjon pár percet, és megyünk, majd berohanok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak az indulás előtt. Lisette követ, és a fürdés heves csókokba torkollik. Ó, hogy mennyire folytatnám, de nem akarom túlságosan megváratni a stábot. Végighúzom a kezem Lisette combjai közt, mire a mellkasomba nyög, én pedig nem lehetek annyira gonosz, hogy ne repítsem még egyszer a mennyekbe a gyönyörű barátnőmet. Az ujjaim olyan gyorsan járnak, mint egy profi zongoristának, ezzel csodás hangokat csalva ki élő hangszeremből.

– Ember, gyertek már! Idefagyunk, baszki! – dörömböl Tomi közvetlenül a fürdőszoba ajtaján. Szóval nem szégyellt engedély nélkül bepofátlankodni a szobánkba. Lisette összerezzen barátom hangját hallva, de a fülébe suttogom, hogy ne törődjön semmivel, csak mi ketten számítunk. Erőteljesen megcsókolom, mielőtt arcát a nyakamba fúrja, hogy úgy fojtsa el a sikolyt, ami sokadjára szakad fel belőle, amióta a panzióban tartózkodunk.

– Odaköltözöl hozzám a hotelbe? – kérdezem, mialatt finom anyagú törölközőbe csavarom.

– Igen – suttogja csillogó szemekkel. Tomi ezt a pillanatot választja, hogy végleg ránk törje az ajtót, és hogy egy idegesítő vigyorral az arcán bemásszon az intim szféránkba.

– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, galambocskáim. Szeretnétek, hogy biztosítsunk számotokra egy magán fülkét a gépen, ahol kedvetekre játszhatjátok, a nyuszit, aki egy percre se bír leállni?

– Ne legyél már ilyen tahó, Tomi! Én annyira örülök nektek! – ugrik Becky Lisette nyakába.

– Te be ne gyere, Ethan! És te is húzzál innen kifelé, Tomi! Nem akarom, hogy a barátnőmet stíröljétek. – Mielőtt Tomi megjegyezhetné, hogy ő már törölköző nélkül is látta a barátnőmet, nevezetesen fehérneműben, taszítok egyet rajta, hogy az ajtón kívülre kerüljön. – És minek jöttetek el mindannyian? Elég lett volna a helikopter.

– Mert szeretünk, te hálátlan dög! – kiáltja Tomi, és kihallom a hangjából a sértettséget. Igaza van, hiszen én is ott voltam, amikor Ethan elment visszahódítani Beckyt. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire összetartó banda részese lehetek, és kettesben hagyom a lányokat, hogy jól megölelgethessem kint ácsorgó csapattársaimat.

– Én is szeretlek titeket! És annyira boldog vagyok, srácok!

4TUNE – A szerencse fiai

Huszonharmadik (bónusz) fejezet

Lisette

– Ébredj, hercegnő! El fogsz késni a suliból – ásítozik Santiago, aki a hangjából ítélve ugyanolyan fáradt, mint én. Erőt veszek magamon, és kikászálódok az ágyból, mivel nem akarom elszalasztani az utolsó napomat L. A.-ben. Amint a szekrény mélyén lapuló bőröndre gondolok, összefacsarodik a szívem, pedig muszáj lesz elővennem, amikor délután hazajövök. Muszáj lesz itt hagynom ezt az álmot, és szülőhazámba visszatérve megpróbálkozni a felejtéssel. Lehet, hogy úgy tűnik, megfutamodom, de szükségem van a távolságra, arra, hogy ne lássam őt mindennap, és hogy ne zakatoljon a fejemben szüntelenül az a kérdés, hogy mi lett volna ha… Miután elmegyek, talán neki is könnyebb lesz továbblépnie, és talál majd egy olyan lányt, aki maradéktalanul boldoggá tudja tenni. Mert megérdemli, hogy boldog legyen, és azt kívánom, mivel én nem adhatom ezt meg neki, más karjában leljen rá a szerelemre, ami élete végéig kísérje őt el. Hogy én csak egy szép emlék maradjak számára, egy lány, akit szeretett volna meghódítani, de túlságosan kemény diónak bizonyult, ezért vigaszt kellett keresnie valaki másnál. És nem fogok kiborulni, amikor látni fogom az esküvőjéről szóló híreket, hanem örülni fogok annak, hogy az élete sínre került egy bájos lány oldalán. Hmmm… Nem, nem hiszem, hogy ilyen éretten fogok hozzáállni a dologhoz, amikor boldogan mosolyog vissza rám egy újság címlapjáról a menyasszonya kezét szorongatva, aki nem én vagyok, de az idő minden sebet képes begyógyítani. Bár elég ironikus, hogy ezt éppen én mondom, aki évek óta nem tudtam kiheverni azt a borzalmat, ami végérvényesen megbélyegezte a sorsom, és ami nem engedi, hogy magam mögött hagyjam a múltat.

– Holnap visszautazom Argentínába – közlöm halkan, miközben végigszántok a fésűvel hosszú hajamon, ami rakoncátlan tincsekben omlik a hátamra. Santi fejcsóválva méreget, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem díjazza a döntésemet, aminek hangot is kell adnia.

– Miért mész vissza oda, ahonnan a fájó emlékek elöl menekültél el? Azt hittem, szeretsz itt élni. Beindult az énekesi karriered, amiről mindig álmodoztál, és mindezt egy mozdulattal le akarod húzni a vécén? Rajongóid vannak, és egy szuper iskolába járhatsz, ahol továbbfejlődhetsz, és ahova nem teheti be akárki a lábát… Megint menekülni akarsz, igaz? Csak ezúttal a mexikói elöl… Lis, az a srác teljesen beléd van esve, és annak ellenére, hogy beverte a képemet, szimpi nekem a tag. Miért csinálod ezt? Minek kellett az a színjáték, amikor azt kellett hazudnom, hogy a vőlegényed vagyok? Még egy rohadt gyűrűt is képes voltál venni, hogy hiteles legyen a füllentésed. Én komolyan aggódom érted, hercegnő.

– Ezt te úgysem értheted meg, Santi. Csak az értheti, aki együtt él ezzel az átokkal…

– De a történet nem feltétlenül ismétli meg önmagát. Miért nem tudsz hinni abban, hogy te meg Lucas boldogan élhettek együtt? – Nem tudom továbbhallgatni az érvelését, ezért dühösen az asztalomra csapom a fésűt, és a táskámat felkapva kiviharzok a lakásból. Hiába kiabál utánam, úgy teszek, mintha nem érnének el hozzám marasztaló szavai, és egyenesen az iskola felé veszem az irányt. Útközben tudatosan elbúcsúzok mindentől, amit szerettem a városban. Elköszönök a fáktól, melyek árnyékában hűsöltem a forró hőségben, az utcáktól, melyeken gyakran sétáltam végig arra várva, hogy megpillantom Lucast, amint szembejön velem, és attól az épülettől, amelyben a tanulás nem kötelességnek, hanem kalandnak számított. Rám tör a nosztalgia, amikor végigmegyek a folyosókon, de közben nem tudom kiverni a fejemből Santi csalódott ábrázatát, és a szavait, amik talán igazak is lehetnének. De annyi veszteség ért már, hogy képtelen vagyok hinni abban, hogy a sorsom jóra is fordulhat.

Santiago az unokatestvérem, együtt nőttünk fel abban a kis argentin faluban, ahol születtünk. Mivel nekem csak a nagyi volt, gyakran lógtam náluk, de a nagynéném nem tudta betölteni anyukám szerepét. Emlékszem, mindig kiabált Santival, mert őt hibáztatta, amiért a férje lelépett. Azt mondta, sose kellett volna teherbe esnie vele, és akkor a nagy szerelme még mindig vele lenne, pedig nap, mint nap láthatta a férfit, ráadásul mindig más nő társaságában, tehát egyedül magát okolhatta volna azért, hogy elhagyták. Szerintem a bácsikám sem tudta elviselni a bicskanyitogató stílusát, ezért lépett le, persze ez nem menti fel az alól, hogy magára hagyta a fiát, akinek apa és tulajdonképpen anya nélkül kellett felnőnie, mert a nagynéném az ordibáláson kívül nem igazán törődött Santival. Az unokatesóm szégyellte, amikor rázendített az anyja, mialatt náluk voltam, és olyankor maximum hangerőre tekerte a hifijét, hogy ezzel minden kinti zajt elnyomhasson. Hangosan énekelni kezdtünk, próbáltuk túlharsogni a bömbölő zenét, aminek az lett a következménye, hogy teljesen berekedtünk, és később alig jött ki hang a torkunkon. Akkor nem énekeltem még szépen; csupán arra ment ki a játék, hogy valahogy eltereljem Santi figyelmét az otthoni dolgokról, és addig bohóckodtam, amíg egy halvány mosoly meg nem jelent az arcán. Világéletemben csak ő és a nagyi voltak nekem, valamiért nem bírtam a lányokat a suliban, és inkább kuksoltam egyedül a padban, ha Santi éppen a haverjaival mászkált. Más voltam, mint a többiek, és úgy éreztem, csak a családom tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, ezért mindenféle kapcsolattól ódzkodtam. Legalábbis addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem Rickyt… De nem, nem gondolhatok rá, mert akkor itt helyben meghasadna a szívem. Ha otthon leszek, tudok majd eleget rágódni a múlton. Csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynom Santit, mert tudom, hogy egyedül nehezen fogja tudni fizetni a lakás költségeit, ráadásul egymás támaszai sem lehetünk ezután. Természetesen nem kérhetem meg arra, hogy jöjjön haza velem, hiszen elég, ha az én álmaimat töröm össze, nem felelhetek az ő szenvedéséért is. Milyen boldogok voltunk, amikor leszálltunk a repülőről, és először jártuk be az angyalok városát. Akkor még azt hittem, képes leszek újrakezdeni, egy kis időre elfelejtettem múltam sötét árnyait, és nagy hévvel vetettem bele magam a pörgős, amerikai életbe. Eddig mindent együtt csináltunk az unokatesómmal: együtt nőttünk fel, együtt költöztünk ide, és el sem tudom képzelni, mit fogok érezni, amikor nélküle ülök fel majd a hazatartó gépre. Nemcsak Lucast fogom elveszíteni, hanem őt is. Cserbenhagyom, amikor szüksége van rám, pedig ő mindig mellettem állt. Akkor is, amikor bejelentettem, hogy a Nirvanában fogok dolgozni, és akkor is, amikor megkértem, játssza el a vőlegényemet, mert úgy gondoltam, ezzel végleg lerázhatom magamról Lucast. És a terv be is vált, ugyanis azóta a közelembe sem jön, csak az a probléma, hogy én nem bírom elviselni, hogy mindennap látom, de nem érhetek hozzá, nem vallhatom be neki, hogy mit érzek iránta. Ezért kell elmennem, mert ha maradnék, lehet, hogy idővel kísértésbe esnék, de azt nem szabad. Eddig sikerült ellenállnom neki, de ki tudja, meddig bírnám folyamatosan elutasítani azt, amire valójában én is vágyom. Ha tudná, hogy mit jelentett számomra az a néhány röpke csók, ami elcsattant köztünk… Ha tudná, hogy minden este azért fohászkodom, bárcsak ne születtem volna ilyennek… Ha tudná, hogy úgy alszom el, hogy az ő nevét suttogom a párnámba, és az ő mosolya villan fel előttem minden hajnalban, amikor a gondolatok már nem hagynak továbbaludni. De ez a titok holnap velem együtt fog felszállni a repülőre, és messzire viszem, hátha Argentína meg tud tisztítani tőle.

A nap gyorsan elszalad; olyan mintha egy filmet néznék, amit gyorsan átpörgetek, hogy a fontosabb dolgokra tudjak koncentrálni. Pedig legszívesebben lemerevíteném a képernyőt, hogy az időt megállítva itt ragadjak, és a végsőkig bámuljam Lucast, ahogy lazán kisétál a terem közepére, és előadja az egyik újonnan szerzett dalukat. Véletlenül sem néz rám, tökélyre fejlesztette, hogy ignoráljon engem, sőt, pimaszul flörtöl a többi csajjal, de tudom, ezt csak azért csinálja, hogy nekem fájdalmat okozzon vele. A dal egy-egy részénél nem tudja leplezni valódi érzéseit, és egy másodperc erejéig szomorúság költözik a szemébe, de hamar észbe kap, hogy újra az ál Lucas szerepében tetszelegjen, aki sokkal imponálóbb a lányoknak, mint az igazi, érzelmes énje. Régebben inkább a csapattársaival dumált szünetekben, mostanában viszont le se lehet róla vakarni az ájuldozó kiscsajokat, akiknek szemmel láthatóan örül, vagy legalábbis azt akarja elhitetni, hogy a társaságukban túl tud lépni rajtam. Bárcsak tényleg találkozna valakivel, aki úgy szeretné, ahogy én nem tehetem, és nem az ilyen felszínes csitrik legyeskednének körülötte. Bárcsak tényleg járna Aliciával, és ne csak tettette volna, ahogy én is színleltem aznap a jegyességet. Arról a lányról lerítt, hogy fülig szerelmes belé, és passzolt is hozzá; ártatlan és tiszta mivoltát nem szennyezte be a nagyváros mocska. Talán kapcsolatba kéne lépnem Aliciával otthonról, és megkérni őt, hogy utazzon ide, és csábítsa el Lucast, aztán legyenek boldogok, de attól tartok, nem lenne hajlandó szóba állni velem. Ráadásul ha Lucas elutasítaná, akkor még egy személy nyomora az én lelkemen száradna, úgyhogy inkább nem avatkozok bele az utánam következő életébe. Csak imádkozhatok, hogy minden rendben menjen, és az interjúkból nyomon követhetem sorsának alakulását. Mert tudom, hogy nem leszek képes végleg kitörölni őt az elmémből; meg fogok venni minden újságot, amiben cikket írnak róla, és a tévé előtt fogok gubbasztani, amíg fel nem tűnik az egyik zene csatornán. De hát nekem már csak ennyi maradt, nem fogom megfosztani magam még ettől is. Lehet, hogy jobb lenne drasztikusabb eszközökhöz folyamodnom, de a hirtelen teljes körű megvonás szerintem rosszabb, mint a szépen, lassan való leszokás a függőségről, amit ő maga okozott bennem. Fáj, hogy most láthatom utoljára ilyen közelről, hogy egyszer sem néz felém, hogy nem adhatok neki még egy búcsúcsókot…

Kilököm a széket magam alól, és nagy iramban a mosdó felé kezdek rohanni. Érzékelem, hogy fejek fordulnak utánam, de nem foglalkozom velük. Nem pazarlom arra az időt, hogy engedélyt kérjek a tanártól a távozásra; holnap már úgysem fogok idejárni, akkor meg minek törődjek a szabályokkal? Zokogva rogyok le a padlóra, és arcomat a tenyerembe temetve adom át magam az elkeseredett megsemmisülésnek. Megint az a kérdés zakatol a fejemben, ami folyton belém mar, amikor bánat ér, hogy minek szült meg az anyám, ha tudta, ugyanolyan sors vár rám, mint rá, ráadásul utána még magamra is hagyott ebben a rohadt életben. Hirtelen szeretném én is darabokra törni a tükröt, ahogy a pletykák szerint Ethan tette nemrégiben, mert nem akarom látni többé az arcomat. Mégis arra kényszerítem magam, hogy farkasszemet nézzek a tükörképemmel, hogy magamba véssem saját vonásaimat, amik nem illenek egy ilyen szerencsétlenséghez, amilyen én vagyok. A hajam gyönyörű sötétbarna, úgy csillog rajta a fény, mintha gyémánt porral hintettem volna be, a szemem szintén sötétbarna, már-már feketébe fordul, és ha nem sütne belőle az ordító fájdalom, nekem lenne a legszebb tekintetem a világon. Az arcom bájos, egyetlen hiba sem csúfítja el, csupán a könnyektől szétkenődött szemfesték éktelenkedik a bőrömön. Az ajkam vastag, és szájfény nélkül is természetes piros árnyalatban pompázik. Az orrom pisze, egy-két szeplő tarkítja, de azok elragadónak mondhatók, nem pedig oda nem illő rondaságoknak. Elcseszett művigyorra húzom a számat, hogy egyenletes fehér fogsoromat is láthassam, aztán dühösen harapok alsóajkamba, mert nem akarok többet látni magamból. Az arcom tökéletes, ahogy a testem is, mégsem tudok ennek örülni. Azok a lányok, akiket ilyen külsővel ajándékoztak meg az égiek, két kanállal falják az életet, egyik buliból a másikba járnak, a legnagyobb gondjuk az, hogy összetörték apuci kocsiját, amikor részegen ültek bele a bárból hazamenet, kihasználják, hogy a szépségükkel mindent el tudnak érni, és egy szemernyit sem aggódnak amiatt, amiért én folyamatosan elátkozom a születésem napját. Ha csak pár órára helyet cserélhetnék velük… Ha néhány önfeledt percet eltölthetnék úgy, hogy ne lebegne fölöttem az az istenverte bárd, amit akkor helyeztek fölém, amikor megláttam a napvilágot… Igenis szeretnék egy agyatlan plázacica lenni, akinek semmi problémája nincsen, maximum az, hogy nem kapott meg a neki tetsző színben vagy méretben egy ruhát. De az emberek nem tudják megváltoztatni azt, amit nekik szántak a fentiek, úgyhogy az ostoba álmodozást sürgősen be kell rekesztenem.

– Mi a baj, Lisette? – Na, tessék! Csak emlegetnem kellett a plázacicákat, és a királynőjük meg is jelenik a hátam mögött. Rebecca Hale szőke fürtjei vidáman táncolnak a feje körül, de arcán valódi aggodalmat vélek felfedezni, amikor meglátja könnytől áztatott szemeimet. Nem fordulok meg, csak a tükörben bámulom kiegyensúlyozott vonásait, ami annak köszönhető, hogy újra együtt van a szívtipróval, aki bár megbántotta, szerelmük mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elfelejtsék, amit Ethan művelt, és mindent elölről kezdjenek. Jelenleg azért szeretném szétzúzni a tükröt, mert gyűlölöm, hogy az ő kedves babaarcocskája néz vissza rám belőle. Gyűlölöm ezt a lányt, mert mindene megvan, amiről én még álmodni sem merek. Barátok, szerelem, luxus élet, őt mindenki szereti, és nem ismeri a világ sötétebbik oldalát. Vele is helyet cserélhetnék, bár eszem ágában sincs Ethan Lance-t csókolgatni!

– Semmi bajom. Csak elfogyott az alapozóm, és ez kicsit megviselt – mondom túlságosan affektálva ahhoz, hogy hitelesnek tűnjek. Mellesleg alapozót még a Nirvanában sem szoktam felvinni, mert nincs rá szükségem, de hirtelen értelmesebb ötlet nem jutott az eszembe.

– Ugorjunk el a plázába! Én is akartam vásárolni, és egyedül olyan unalmas. Ethant meg nem akarom arra kényszeríteni, hogy órákat várjon rám, amíg ott szöszölök. – Felcsillan a szeme, amint kiejti a pláza szót, én meg elszörnyedve hallom, hogy órákat szokott ott dekkolni. Élből nemet mondanék neki, de az az igazság, hogy nem akarok hazamenni, hogy Santi papolását hallgassam, még ha jogos is, amit a fejemhez vág… Végül is, én vágytam néhány olyan órára, amikor olyan lehetek, mint egy normális tini lány, szóval minden vágyamnak így kéne teljesülnie. Úgy teszek, mintha egy kicsit vacillálnék a dolgon, aztán beleegyezően bólintok egyet. Becky majd’ kiugrik a bőréből; nem is értem, miért nem valamelyik osztálytársával megy shoppingolni, de nem kérdezem meg tőle, hagyom magam sodródni az árral az utolsó napomon. Mielőtt elindulnánk, Becky odarohan Ethanhöz, és a nyakába veti magát. A fiú nem örül neki, amikor közli vele, hogy nem fogják együtt tölteni a délutánt, mert velem akar vásárolgatni, de Seyong felvilágosítja, hogy úgyis próbálniuk kell a közelgő első nagy koncertjükre, ezért Ethan beletörődve nyom még egy csókot barátnője agyon szájfényezett ajkára. Nagy koncertjük lesz… és én nem lehetek ott… Szomorúan szegezem a tekintetem a padlóra, amikor meghallom Lucas hangját, de rögtön el is hallgat, amint észreveszi, hogy ott vagyok. Felemelem a fejem, hogy egy pillanatra egymásra nézhessünk, majd Lucas sarkon fordul, és olyan morcosan hagyja el a terepet, mintha az ördög maga tett volna látogatást nála.

– Régóta szerettem volna jobban megismerkedni veled – mondja Becky csilingelő hangon, miközben a pláza közepén ücsörgünk a padon, és az ölében pihenő kezemen lakkozza a körmöket. – Mindig is szerettem volna egy nővért, de hát a szüleim olyan önzőek voltak, hogy nem ajándékoztak meg egy testvérrel sem. Te is egyke vagy?

– Igen, csak egy unokatestvérem van, de ő olyan, mintha a bátyám lenne. – A beszélgetésünk úgy zajlik, hogy ő perceken át csacsog, mire én kinyögök egy pár szavas választ, aztán minden kezdődik elölről. Mértani pontossággal pingálja a körmeimet korall színűre, és strassz kövekből kirakott szívecskét is biggyeszt rájuk. Én sosem flancoltam ilyen baromságokkal, csak gyorsan levágtam a körmöm, már amikor nem volt tövig rágva, mivel nem izgattak az ilyesfajta női fortélyok. Santi mindig azt mondta, nincs szükségem a kiegészítőkre, mert azok nélkül is gyönyörű vagyok, de most valahogy mégis tetszik, amit Becky velem művel. És mialatt átváltoztat, a véleményem is megváltozik róla. Nem lehet nem szeretni ezt a két lábon járó, szőke-rózsaszín energiabombát, aki azt is eléri nálam, hogy valóban kikapcsoljak egy időre, és belemerüljek a bevásárlóközpont forgatagába. Hallgatom a meséit, nézem a tömeget, és jólesik, ahogy a kezemen babrál, aztán meg a hajamat veszi kezelésbe. Annyi ruhát vetet meg velem, amennyit évek alatt sem szoktam, nemhogy egy alkalommal, de olyan meggyőzően érvel egyik, másik ruci mellett, hogy egyszerűen képtelenség a boltban hagyni őket. Ezenkívül, nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a hozzám igazán passzoló cuccokat; valószínűleg Sophia nénikéjétől örökölte a divat iránti vonzalmát és hozzáértését. Elhúzom a számat, amikor egy magas sarkút ad a kezembe, mert arról mindig a Nirvana jut az eszembe. A báron kívül folyton csak tornacsukában mászkálok, és nincs kedvem változtatni ezen a szokásomon. Amikor azonban felveszem a szandált hosszantartó győzködésének köszönhetően, olyan érzésem van, mintha rám öntötték volna. Olyan színben pompázik, mint a lakk a körmömön, és pici, fehér gyöngyök futnak fel rajta egészen a bokámig. Nem is olyan vészesen magas a sarka, konkrétan kényelmesnek nevezhető, a csatja pedig egy őrületesen menő hangjegyet formál. Első látásra beleszeretek a lábbelibe, és hiába drága, rögtön megveszem. A szívem dupla gyorsan ver, amikor arra gondolok, hogy a szatyromban pihen, és nemsokára ebben fogok flangálni, pedig azelőtt csak nyűgnek tartottam a vásárlást, és pár perc alatt lezavartam, megvéve az első ocsmányságot, ami a kezem ügyébe akadt. Olyan, mintha kicseréltek volna, mintha most kezdeném megtapasztalni, milyen felemelő, amikor az ilyen kis semmiségeknek örül az ember. Becky egy idő után belém karol, és úgy járjuk be a helyet, mintha országos cimborák lennénk, és már én sem címszavakban válaszolgatok neki, hanem megnyílok, sőt, egyre gyakrabban hagyja el egy jóleső kacaj a számat. Komolyan, olyan szabadnak érzem magam abban a helyiségben, amit addig annyira lenéztem, mintha több évnyi fogság után kiszabadultam volna a börtönömből. Mintha most csodálkoznék rá először azokra a dolgokra, amiket már rég ismertem, mégsem tudtam őket kellőképpen értékelni. És arra is rájövök, hogy a vásárlás tökéletes szívfájdalom ellen, szóval lehet, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, csak az ostobák shoppingolnak órákon át; talán mindenki, aki most itt van, ugyanolyan szomorú, mint én, és itt próbálják néhány percre elfeledni a bánatukat a ruha tenger közepén. Miért nem barátkoztam előbb össze Beckyvel? Nem lehet ilyen gonosz az élet, hogy akkor találok rá egy olyan lányra, aki az első barátnőm lehetne, amikor itt hagyom a várost. Bár lehet, hogy jobb ez így. Senkihez sem szabad túlságosan kötődnöm, mert akkor még jobban fájna az elválás. Talán el sem kellett volna jönnöm vele, mivel így ez az érzés is hiányozni fog, de legalább lett egy kedves emlékem egy csajos délutánról, amiben valószínűleg most először és utoljára vehettem részt.

– Gyere el velünk egy dupla randira! – sikkant fel, amikor kiérünk a pláza elé. – Szebb vagy, mint valaha, nem hagyhatod, hogy a semmibe vesszen a munkám. Mit szólsz? Ethan és én, illetve te meg… Lucas… – Félve pillant rám, mintha előre tudná, hogy elutasító választ fogok adni. Ugye nem ez volt a terve az elejétől fogva? Csak azért hívott el magával, hogy a végén benyöghesse, hogy randizzak Lucasszal? De miért akarná ezt, hiszen Lucas szemmel láthatóan nem akar tőlem semmit. Mérges rám, persze joggal, de pont ezért biztos vagyok benne, hogy nem fogadna örömmel.

– Holnap hazautazom – bököm ki, ezzel akarván magyarázatot adni arra, hogy miért nem szeretnék közelebb kerülni senkihez sem. Becky riadtan kap a szája elé, és elkerekedett szemekkel bámul rám. Olyan aranyos… Tényleg jó lenne vele több időt tölteni, de amit elhatároztam, véghez fogom vinni. Semmi sem tarthat itt. – A nagyim megbetegedett, és muszáj mellette lennem – hazudom. Plusz egy hazugság igazán nem oszt, nem szoroz, úgyis annyi van már a számlámon, hogy csodálkozom, miért nincs olyan hatalmas orrom, mint Pinocciónak. Becky sajnálkozva néz először, de aztán felderül az arca.

– Ez azt jelenti, hogyha jobban lesz, akkor visszajössz? – kérdezi reménykedve.

– Hát persze. – Megtapogatom az orrom, mert nem tudom elhinni, hogy továbbra is kicsi maradt, mire Becky furcsán kezd méregetni, de egy újabb ötlet elvonja a figyelmét rólam.

– Rendezek neked egy búcsú bulit! Nem, nem fogadok el semmilyen kifogást. Jó fej csajszi vagy, és azt szeretném, ha a bandánkba tartoznál. Hidd el, imádni valóak a srácok!

– Srácok? Azt hittem, egy lányos pizsama partit akarsz rendezni… Abban még benne lennék.

– Hát Seyonggal sokkal jobbat lehet dumcsizni, mint bármelyik csajjal, Tomi pedig nagyon vicces, amikor leveszi a rosszfiús álarcát. Az én Ethanöm pedig egy angyal…

– Nem! Kizárt, hogy én a 4TUNE-nel lógjak! – kiáltom, mielőtt Lucasra térhetne. De az a baj, hogy nincs visszaút, mert miközben magyarázott, szépen alattomosan beterelt egy taxiba. ami sebesen tart a célállomás felé. Hogy kerülhettem ilyen slamasztikába? Otthon kéne csomagolnom, és megnézni egy jó kis vígjátékot Santival a boldog idők emlékére, ehelyett egy kocsiban ülök, ami a pokolban készül letenni. Nem akarok találkozni vele, nem akarok! Vagy mégis… Mi van abban, ha még egyszer utoljára látom? Esetleg beszélgethetnénk is, vagy… Nem, mást nem szabad csinálnunk… Eleve ki kéne szállnom, mert nagyon mérges lesz, ha meglát… És igaza lesz, és Becky miért csalt csapdába, és…

– Srácok! Lisette holnap elmegy, mert a nagymamája sajnálatos módon megbetegedett, és ápolásra szorul. Gondoltam, tarthatnánk egy kis bulit neki búcsúzásképpen, illetve nem is búcsú parti lenne, hanem egy nagyon várunk vissza, drága Lisette buli. Mit szóltok? – Ledermedve állok a hotel halljában, miközben Becky a kezemet fogja, és folyamatosan mosolyog rám, de képtelen vagyok ellazulni a három szempár kereszttüzében, amelyek rám merednek. Hálát adok az égnek, hogy Lucas nincs köztük, persze ez nem azt jelenti, hogy nem érkezhet meg bármelyik percben. Tomi reagál először, méla undorral vonja fel a szemöldökét, és azt hiszem, ha rajta múlna, már a kapu túl oldalán lennék.

– Az egy dolog, hogy téged bevettünk a köreinkbe, Becky, hiszen te vagy a mi Ethanünk csaja, de egy akárkivel nem fogunk közösködni. Kívül tágasabb, chiquita!

– Ha Becky barátnője vagy, felőlem maradhatsz – mondja Ethan, de aztán hallom, amint azt súgja Becky fülébe, hogy jobban örült volna annak, ha kettesben töltenék az estét.

– Isten hozott, Lisette! Úgyis elegem van már ezekből a barmokból, kell a változatosság. Jé, milyen szép a körmöd! És az a szandál… mesés! – Seyong belém karol, és magával visz, de közben magamon érzem Tomi gyűlölködő tekintetét. Vajon miért utálhat annyira? Tudom, hogy ő áll a legközelebb Lucashoz, de annyira rosszat eddig még nem tettem vele, tudtommal.

Seyong a hotel medencéihez vezet, ahova Beckyék is követnek, bár fürdőzni tényleg nincs semmi kedvem. Szerencsére békén hagynak, amikor rávilágítok arra a tényre, hogy nincs fürdőruhám, de attól még a helyszínen maradunk, és miután Ethan zenét varázsol a falba épített hangszórókba, koktélozni kezdünk. Lehunyt szemmel ízlelgetem az ananász és kókusz keverékét, de jelenleg legjobban a rum mámoros hatása vonz a hűsítő italban. Irigykedve nézem, ahogy Becky és Ethan közös szívószállal isznak, na meg hogy csókokat váltanak egy-egy korty között. Becky kényelmesen a barátja ölébe helyezkedik, a karját a nyaka köré fonja, fejét a vállára hajtja… Annyira meghitt, és annyira szeretném én is átélni… legalább egyszer. Seyong próbál folyamatosan szóval tartani, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Már értem, miért szereti őt mindenki. Árad belőle a jóság, a figyelmesség, a békesség; olyan kisugárzása van, amivel bárkit le tudna venni a lábáról. És valamiért úgy érzem, több közös van bennünk, mint valaha gondoltam volna. A kedvesség mellett egy olyan dolgot is látni vélek a szemében, amit csak az érthet meg, aki ugyanabban a cipőben jár. A plátói szerelmet, ami még a viszonzatlan szerelemnél is rosszabb, hiszen nem tudhatod, hogy a másik hogyan érez irántad, vagy éppenséggel tudod, hogy a másik is szeret, de van valami, ami örökre kettőtök közé fog állni. Nem tudom, nála mi ez az ok, de drukkolok, hogy legalább neki adasson meg a boldog befejezés kiváltsága, ha már én nem tudhatom a magaménak.

– Lucas becsajozott. Ha látnátok, micsoda bombázóval állított haza… – Tomi levágódik mellénk, és elégedetten konstatálja, hogy fájdalmat okoztak nekem a szavai. Seyong védőn a kezemre teszi az övét, és dühösen néz a barátjára, aki nem zavartatja magát, és folytatja a kínzásomat. – Én már ismerem, de mondtam neki, hogy hozza ide a kiscsajt, és mutassa be nektek is. – Becky kiugrik Ethan öleléséből, és idegesen kutat valami megoldás után. Én is felállok, mert úgy érzem, itt az ideje indulnom, vagyis ide sem kellett volna jönnöm. Seyong és Becky rögtön mellettem teremnek, mert el akarnak kísérni a bejáratig, ha már így alakult az este, de mielőtt szó nélkül távozhatnék, szembejön velem Lucas, és… Aphrodité? Ugye ez csak valami rossz vicc? Honnan ismerik ezek egymást? És Aphrodité miért vág olyan arcot, amikor meglát, mint aki legyőzte a legnagyobb ellenségét? Lucas egy pillanatra zavarba jön, de aztán átveszi felette az uralmat az a lelketlen valaki, akit nagy valószínűséggel én csináltam belőle. Meg fogja Aphrodité kezét, és célirányosan a medence felé kezdi húzni. Mindketten fürdőruhában vannak, úgyhogy nem csoda, hogy hamarosan a vízbe csobbannak, és nevetve merülnek a tükörsima kékség alá. Olyan mérhetetlen düh önti el a testem, hogy megmakacsolom magam, és közlöm újdonsült barátaimmal, hogy mégis maradok, akik örömmel vegyes ijedtséggel fogadják a bejelentésemet. Mire visszaülök a helyemre, Tomi is csatlakozik a fürdőző társasághoz, és alig bírom visszatartani feltörő hányingeremet, amikor látom, hogy hol ő, hol Lucas fogdossa Aphroditét, aki ezt élvezettel hagyja.

– Gyere be, Seyongie! – kiáltja Tomi, és Seyong, annak ellenére, hogy ő is forrong a dühtől, engedelmeskedik a kérésének. Amint bemegy, Tomi többé nem szenteli másnak a figyelmét, csak neki, és bár nem tesz vele olyanokat, mint Aphroditéval, az, ahogy a fiúra nevet, és ahogy gyermeki játszadozásba kezd vele, egyértelművé teszi számomra, hogy Tommy G nem is olyan szívtelen vadbarom, amilyennek mindig is képzeltem. Jobb is őket nézni, mert a másik párostól csak felfordul a gyomrom… Nem is értem, minek maradtam, biztos szeretek szenvedni, más választ nem találok balga tettemre. Igen, látni akartam még egyszer Lucast, de azt azért nem kívántam, hogy ilyen körülmények között essen meg a nagy találkozás. Egy idő után azt veszem észre, hogy Lucas felhagy Aphrodité becserkészésével, inkább úszni kezd, és néha kipillant a partra, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy nézem-e. Persze, hogy nézem, hiszen igazán szép látványt nyújt, amikor az izmok megfeszülnek a hátán, amin pár vízcsepp is megtelepedett, a haja csapzottan hullik gyönyörű, mogyoróbarna szemébe, száját pedig idegesen harapdálja, mintha minden erejével azon lenne, hogy elfojtsa feltörni készülő vágyait. Persze Aphrodité is gyakran szemez velem, de nem vagyok hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy balhézni kezdek mindenki előtt. Csináljon, amit akar, holnaptól Lucas az övé. Illetve felőlem már ma is egymáséi lehetnek, mit érdekel az engem.

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy már csak arra eszmélek, hogy Seyong, aki időközben kijött a vízből és Ethan felemelnek, és a medencéhez cipelnek, hogy mint aki jól végezte a dolgát, a vízbe hajítsanak. Kapálózásom ellenére alig pár centire Lucas mellett landolok, aki mérgesen kezd prüszkölni az arcába csapódó hullámok miatt. Tomi villámokat szór felém, de nem sokáig gyönyörködhetek haragtól izzó tekintetében, mert Becky szintén ruhástól mellém csobban, és úgy kezd fröcskölni, mint a gyerekek egy forró, nyári napon a tengerparton. Sikoltozunk, nevetünk, és pár percre nem foglalkozom azzal, hogy nem mindenki örül annak, hogy a közelében vagyok, néhány pillanatra újra élem azt a barátságot, ami elég rövidre sikeredett Becky és köztem, mégis annál többet köszönhetek neki. Nélküle sosem tudtam volna meg, milyen felhőtlenül kacagni, és úgy viselkedni, mint egy vérbeli fiatal lány. Elhatározom, hogy gyakran fel fogom hívni, naponta írok neki e-mailt, és egyszer Argentínába is meg fogom invitálni. Milyen jó lenne, ha őt meg Santit és Seyongot magammal vihetném… Akkor nem is hiányozna Lucas… Á, dehogy hiányozna…

Mikor kipancsoljuk magunkat, körbenézek, de Lucast már sehol sem látom. Tomi azt morogja, hogy én csesztem el a barátja estéjét, és hogy Aphrodité is miattam távozott, de nem hinném, hogy ennyire nagy hatással lettem volna arra a libára. Szemérmetlenül az orrom alá dörgölte, hogy Lucasszal van, és ő nem az a fajta, akit olyan könnyűszerrel le lehetne építeni. Szerintem a főnök hívatta, és vissza kellett mennie dolgozni; más nem tudta volna elszakítani a frissen megszerzett zsákmányától. Engem is hívott a főnök, pedig én nyomatékosan a tudtára adtam, hogy az utolsó estémen nem fogok dolgozni, akárhogy fenyegetőzik. Többet úgysem kell elviselnem az ocsmány képét, ez az egy, ami igazán jó abban, hogy elmegyek innen. De vajon Aphrodité és Lucas hol találkozhattak?

Miután mindenkitől elbúcsúzok, újra a bejárat felé indulok. De ezúttal sem tudom elhagyni a hotelt, mivel egy fájdalmas kiáltás az ajtón belülre marasztal. Megpördülve látom, hogy Lucas egy nála jóval erősebb és testesebb fickóval verekedik, aki fölényben van, és nem kíméli őt. Odarohanok hozzá, és kétségbeesett sikoltozások közepette próbálom szétválasztani őket.

– Lisette, húzz már el innen végre! – sziszegi Lucas a fogai közül, de nem tágítok mellőle. Szüksége lesz a segítségemre úgy, mint amikor a lábát kificamította a debütálásuk estéjén.

– Emiatt a csaj miatt jöttél nekem, öcsi? Megéri ezért összeveretned magad? – röhög fel a pasas, de közben nem hagyja abba Lucas püfölését. Szóval már itt tartunk, hogy Lucas annyira ki van akadva, hogy inkább verekedésbe menekül, csak hogy levezethesse a miattam felgyülemlett feszültségét. Tényleg jobb lesz, ha eltűnök a közeléből. Kisvártatva megjelennek a biztonsági őrök, és végre szétszedik a marakodó párost. Megkérem az egyiket, hadd kísérhessem fel én a szobájába, aki belemegy, pedig Lucas folyamatosan le akarja rázni magáról a kezemet, de annyira kiütötték, hogy nincs elég ereje hozzá. Az ágyába fektetem, és gondosan lefertőtlenítem a sebeit. Majd bekötözöm azokat, és betakarom, mialatt egyfolytában azt hajtogatja, hogy „menjek el, és hagyjam őt békén”.

– Elmegyek – suttogom, amikor azt hiszem, már alszik. – Visszamegyek Argentínába, és többé nem nehezítem meg az életedet. – Ujjai hirtelen a csuklómra fonódnak, és úgy megszorítja, ahogy az erejéből telik. Könnyek kezdenek csorogni gyönyörű szeméből, és fel akar állni, hogy minden létező módon visszatarthasson, de a gyengesége az ágyhoz szegezi, amitől még jobban elkeseredik. Látom rajta a tehetetlenséget, és azt kívánom, bárcsak a szívén tátongó sebeket is be tudnám gyógyítani, nemcsak a verés maradványait.

– Ne hagyj el, Lisette! Szeretlek… szeretlek… kérlek… Ha kimész azon az ajtón, soha többé nem foglak zaklatni… Ha elmész, akkor mindennek vége… – Mindennek vége? De hát el sem kezdődött semmi. A francba… Azért jöttem, hogy meggyógyítsam, mint múltkor, de ez nem fog menni. Túlságosan összezavarodtam, és túlságosan nagy vihar dúl bennem ahhoz, hogy el tudjam végezni, amiért itt vagyok. Egy örökkévalóságig nézzük egymást, de tudom, hogy érzi, hogy fogok dönteni. Amikor felemelem a kezem, nem nyúl utána, hagyja, hogy az övé erőtlenül az ágyra hulljon, és végignézi, ahogy felállok, és végleg ott hagyom őt, amikor kisétálok az ajtón. Kintről hallom, feltörő zokogását, és egy pillanatra muszáj megállnom, mert különben ott helyben összecsuklanék. Egyszerre szakad meg a szívünk, és úgy tűnhet, csak egy ajtó választ el minket, de sajnos én tisztában vagyok a választásom miértjével, és ennek tudatában vágok neki a sötét éjszakának, ahol még a csillagok ragyogása sem nyújthat vigaszt. Mintha direkt a felhők mögé rejtőztek volna, hogy ne lássam a hazafelé vezető utat, és ezzel akarnának maradásra bírni, de egy arra járó taxi megkönyörül rajtam, és hamarosan a bőröndömre hullajthatom szűnni nem akaró könnyeimet csomagolás közben.

***

Ricky sírja fölött görnyedek, mint minden nap, mióta hazajöttem. Napi rutinná vált, hogy a reggeli után kijövök a temetőbe, és ebédig itt maradok, így próbálván közel lenni ahhoz a fiúhoz, akinek nem mentettem meg az életét. Talán nem szerettem őt eléggé. Nem szerettem úgy, ahogy anya szerette apámat, vagy egyszerűen csak önző vagyok, és én akartam élni helyette. Pedig Ricky imádta az életet, mégis tizenhat évesen meg kellett halnia.

Gyógyító vagyok. Az anyám is az volt, a nagymamám is az, ahogy a családunk minden egyes női tagja. Rajtam kívül mindannyian áldásnak nevezik, de én ennél nagyobb átkot el sem tudok képzelni. A nagyi azért költözött ebbe a faluba Buenos Airesből, mert úgy gondolta, itt jobban elrejtheti a képességét, mint a nagyvárosban. Kiderült azonban, hogy nemcsak a mi családunk rendelkezik ezzel az erővel, és a falu nagy része gyógyító energiával bír, vagy a gyógyítók leszármazottjai. A fiúk nem örökölték az átkot, ezért sokáig azt kívántam, bárcsak fiúnak születtem volna. Santi ezért nem értheti, milyen nehéz nekem. Másoknak pedig nem is beszélhetek róla, mert egyrészt úgysem hinnék el, másrészt, ha kiderülne, visszaélnének vele, ezt tapasztalatból tudom. A gyógyítás lehetne szép, de nem szabad senkihez sem kötődnöd, nem szabad senkit sem szeretned, ha objektívan akarsz dönteni egy ember sorsáról.

Édesanyám beleszeretett egy fiúba, amikor húsz éves volt. Addig ugyanúgy ódzkodott a szerelemtől, mint én, de apámnak nem tudott ellenállni, és ez okozta a vesztét. Összeházasodtak, megszülettem, és minden úgy alakult, mint a tündérmesékben. Két év múlva azonban apámat utolérte egy halálos kimenetelű betegség, anyámnak pedig választania kellett. Anyám pedig a szerelmét választotta, vagyis feláldozta magát azért, hogy apám továbbélhessen. Ugyanis mi képesek vagyunk leszívni a betegséget másokról, hogy azzal megmentsük őket, a gond csak ott van, hogy a gyógyításért cserébe a saját életünkkel fizetünk. Soha nem tudtam megbocsátani anyámnak, hogy a gyermeke helyett a szerelmét választotta, és megfogadtam, hogy én sosem fogok így cselekedni. Ráadásul apám annyira megszenvedte a halálát, hogy nem volt képes felnevelni engem, így totálisan árva maradtam. De ott volt az én imádott nagyikám, aki a szárnyai alá vett, így nem kellett a rettegett nevelőotthonba vonulnom. Lassan megszoktam, hogy amikor Santi lehorzsolja a térdét, én rögtön ott termek, és begyógyítom a sebét. Olyankor a sérülés az én lábamon jelent meg ugyanott, ahol neki volt előtte, csak az én testem sokkal gyorsabban regenerálódott. Amikor Lucas megsérült a rajongók elöli menekülés során, őt is meggyógyítottam, mert a kisebb törések, ficamok nem okoznak maradandó problémát. A halállal viszont mi sem tudunk szembeszállni. Egyszer a nagyi olyan beteg lett, hogy azt hittem, nem fogja túlélni. Hiába ágált ellene, meggyógyítottam őt, mert úgy éreztem, nélküle nem érne semmit az életem. Utána két hétig nyomtam az ágyat, olyan rosszul még sosem éreztem magam. Amikor felépültem, a nagyi nagyon leszidott, és azt mondta, még egyszer meg ne próbáljak ilyet tenni. Megígértem neki, hogy nem fogok, de igazából akkor tudatosult bennem édesanyám tette. Rájöttem, hogy nemcsak apáért áldozta volna fel magát, hanem értem vagy a nagymamáért is, és ígéretem ellenére tisztában voltam vele, hogy ha újra ilyesmire kerülne a sor, újra ugyanígy tennék. Nem volt rossz életem, és amikor megismertem Ricardót, még jobb lett.

Emlékszem, Ricky mennyire ki volt bukva kezdetben, amikor a faluba költöztek. Mindent utált, folyton meg akart szökni, én pedig ki nem állhattam, amiért csak a nyavalygását lehetett hallani az iskolában. Helyes fiú volt, a lányok lesték minden mozdulatát, de engem taszított a stílusa, meg hát amúgy sem akartam egy fiúval sem kezdeni. Ricky viszont felfigyelt arra, hogy rajtam kívül mindenki odavan érte, és neki persze hogy az a lány kellett, aki a füle botját sem mozdította, amikor hozzászólt, és simán elsétált mellette a folyosón, anélkül, hogy izgatott vinnyogásban tört volna ki, hogy „úristen, láttad ezt, ott ment el mellettem Ricky Montalvo!” És szó szerint vadászni kezdett rám. Mindenhol a nyomomban volt, ami persze még jobban idegesített, és egy nap nem bírtam tovább. Épp a konyhánkban ücsörgött, annak ellenére, hogy tízszer dobtam ki legalább aznap, ezért fogtam, és ráborítottam a forró kávét, amit akkor készítettem a nagyinak. A csuklóján hólyagok jelentek meg a forró folyadék nyomán, én pedig rögtön sajnálni kezdtem, és egy mozdulattal átvarázsoltam az én kezemre a sebeket. „Te is olyan csoda izé vagy?” – kérdezte tágra nyílt szemmel, mivel a faluban köztudott volt, hogy gyógyítók élnek. Vonakodva bevallottam neki, abban reménykedve, hátha ettől visszariad, de épp ellenkezőleg történt. Fogott egy kést, és óvatosan belevágott az alsóajkába, én pedig azonnal rá akartam helyezni a kezem, hogy eltűntessem a sebet, de ő odahajolt hozzám, és azt mondta, ne a kezemet használjam. Kicsit sem romantikus, hogy az első csókomnak vér íze volt, de ezután ő és én elválaszthatatlanok lettünk.

A boldogságunk másfél évig tartott, amikor bekövetkezett a legnagyobb rémálmom. Ricky autó balesetet szenvedett, és az intenzív osztályra került. Az orvos az első pillanatban közölte, semmi esélye sincs a túlélésre, csak az a kérdés, mikor fogja elérni a halál. Ott ültem az ágya szélén, néztem, ahogy megannyi cső lógott ki belőle, és nem tudtam semmit tenni azonkívül, hogy a kezét fogtam. Nem sírtam, nem éreztem, és nem mentettem őt meg… Pedig szerettem… szerettem, de úgy tűnik, nem eléggé ahhoz, hogy feláldozzam magam érte. Amikor a karjaimban halt meg, egy részem eltávozott vele együtt. Anyámnak sokáig azt nem tudtam megbocsájtani, hogy megmentette apámat, magamnak pedig azt nem, hogy hagytam Rickyt meghalni. Ezért gyűlöltem gyógyítónak lenni, mert az életem sehogy sem lehetett jó. Ha megmentettem volna a szeretteim életét, én nem élhettem volna tovább, fordított esetben viszont nélkülük kellett volna tovább léteznem, ami szintén felért a halállal. Ezért hát megesküdtem Ricky temetésén, hogy soha többé nem leszek szerelmes, egyrészt azért, mert hű akarok maradni hozzá, másrészt pedig azért, mert nem akarok még egyszer túlélni ekkora fájdalmat. És ez tökéletesen ment, ameddig meg nem ismertem Lucas Davilát.

Amikor először találkozott a tekintetünk a busz ablakából kinézve, olyat éreztem, mint még soha. Szerelem volt első látásra, pedig pont attól az érzéstől óvtam magam olyan nagyon. De akárhogy próbáltam magamban elfojtani az érzést, nem tudtam megfékezni a szívem felgyorsuló dobogását, amikor hozzám ért, vagy amikor csupán rám mosolygott. Annak idején azért kezdtem el a Nirvanában dolgozni, mert azt gondoltam, ott sosem lehetek szerelmes, és ott sikerül majd megundorodnom a világ összes pasijától. Gyűlöltem, amikor fogdosni kezdtek, amikor ocsmány dolgokat súgtak a fülembe, de azt reméltem, ez elég ahhoz, hogy örökre megtartóztassam magam a férfinéptől. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nyavalyás buszon fog eltalálni Ámor nyila. Azt hittem, amikor Lucas hozzám ér majd, ugyanolyan undort fogok érezni, és el akarok előle futni, de nem így történt. Inkább az késztetett rohanásra, amikor megláttam a csuklóján pihenő karkötőt. Tudok kínaiul, mert a falunkba onnan is érkeztek gyógyítók, és néhány könyv azon a nyelven íródott, ezért értettem, mi van az ékszerbe vésve. Az én nevem… Amire azóta sem találtam ésszerű magyarázatot, mindenesetre maga a tény menekülésre késztetett. Mintha így akart volna üzenni a végzet, hogy ő meg én összetartozunk, de én senkihez sem akartam tartozni, még ha mindennél jobban vágytam is arra, hogy éjszakánként az ő karjaiban érjen az álom.

– Nenita, hoztam neked valamit! Vedd fel ezt a ruhát, mert ma este azzá a hercegnővé válsz, aki mindig is benned rejtőzött. – A nagyi egy szemet kápráztató ruhát tart a kezében, amit minden királykisasszony megirigyelhetne. Illik a szépséges szandálomhoz, amit Beckyvel vettünk, de nem értem, milyen alkalomra vehetném ezt fel. – Ma lesz az a bál, amit minden évben megrendeznek a faluban, már elfelejtetted?

– Miért kéne emlékeznem rá, amikor soha nem mentem el?

– De most elfogsz. És szerelmes leszel, megértetted? Nenita, nem vagyok hajlandó továbbnézni, amit magaddal teszel. A szerelem a legszebb dolog az életben, még ha pár évig tart, akkor is. Ha néhány percig tart, akkor is. És miért gondolod azt, hogy ha megint beleszeretsz valakibe, azzal ugyanaz fog történni, mint Rickyvel? Annyira fáj látnom, hogy élve elsorvadsz… Amerikában egy kicsit boldog voltál, annak annyira örültem, de most rosszabbul nézel ki, mint valaha. Kérlek, mi vida, adj esélyt magadnak az újrakezdéshez. még olyan fiatal vagy, és csillagnak születtél, aminek nem az a sorsa, hogy a porba hulljon… Ígérd meg, hogy ha ma este találkozol egy számodra szimpatikus fiúval, vele maradsz, és magad mögött hagyod a múltat, rendben? – Nem bírom nézni a könnycseppeket a nagyi szemében, ezért elveszem tőle a ruhát, és mosolyt erőltetve az arcomra belebújok. Elmegyek a bálba, de egy kicsit sem vagyok olyan lelkes, mint Hamupipőke, csak a nagyit szeretném elégedettnek látni. Amikor kinyitom az ajtót, egy hatalmas csokor vörös rózsa hever a küszöb előtt, amiért egekbe szökő pulzussal hajolok le. A mellékelt kártya szavai szinte elmosódnak előttem a túlzott izgalomtól, amit lehetetlenség leküzdeni abban a pillanatban.

„Neked adtam először virágot, és másodszorra is. Kérlek, hadd borítsam virágba a mindennapjaidat.”

– Szia, a nevem Lucas Davila, és úgy hallottam, lakik itt egy lány, akinek nincs párja a ma esti bálra. Elkísérhetlek? – Egyszerre török ki nevetésben és sírásban, majd a virágot a földre hajítva Lucas karjaiba vetem magam. Nem tudom elhinni, hogy utánam jött, hogy azok után, hogy elhagytam, nem adta fel… Ő soha sem adja fel, és azt hiszem, ezúttal én sem fogok megfutamodni. Amikor az ajkunk végre éhesen újra egymásra talál, képes vagyok hinni a szerelmünkben, és abban, hogy mostantól megkapjuk a megérdemelt és régen várt boldogságot.