4TUNE – A szerencse fiai

Tizenhatodik fejezet

Seyong

Nézem, ahogy alszik, ahogy a mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik minden lélegzetvételénél. Hallgatom a szuszogását, amely szebben cseng számomra bármelyik dallamnál. Ha rémálmok törnek rá, néhányszor végigsimítok a kezén, amíg alább nem hagy a remegés, ami a testét kínozza. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miről álmodik ilyenkor, és azt válaszolta, hogy Henryt látja a baseball ütővel a kezében, amint lecsapni készül a lábamra. Én nem akarok aludni, mert attól félek, engem is hasonló démonok vennének üldözőbe, de legfőképpen azért, mert akkor nem láthatnám, hallhatnám őt, és nem vigasztalhatnám meg, amikor szüksége van rá. Cseppet sem vagyok fáradt. De ha az lennék, akkor is ki kéne használnom azt az időt, amit a sorstól kaptam. Tudom, furán hangzik, de nem bánom azt, hogy eltörték a lábam, mert más különben sosem kerülhettem volna ilyen közel hozzá. Őt sajnálom, amiért miattam késelték meg, de ha ez nem így történt volna, nem fekhetne mellettem, én pedig nem gyönyörködhetnék naphosszat a vonásaiban. A támadás alatt lehullott róla az álarc, ami egy angyalt rejtegetett maga mögött, de én már akkor szerettem őt, amikor még nem láttam valódi énjét.

Egyik napról a másikra szerettem bele Tomiba, ami talán életem legnagyobb baklövése lehet. Nem tudok kiigazodni saját magamon, nem tudom, miért nem rajongok már úgy Jonghyunért, ahogy azt régen tettem. Amikor újra találkoztam vele, pár órára zavartalan boldogság vette át felettem az irányítást, de lehet, hogy csak a viszontlátás öröme keltett bennem hamis illúziókat. Hosszú ideje arról álmodoztam, hogy Jonghyun és én ismét együtt legyünk, erre amikor megjelenik, és ugyanolyan hévvel szeret, mint a kapcsolatunk kezdetén, menthetetlenül belezúgok egy olyan fiúba, aki sosem lehet az enyém. Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem? Annyiszor kértem az égiektől, hogy adják vissza nekem a nagy szerelmemet, és mikor végre meghallgattatott a könyörgésem, semmibe veszem az ajándékukat, és valaki másért kezdek el imádkozni. Biztos vagyok benne, hogy velem van a baj. Egyszerűen nem akarok boldog lenni, jobban szeretem a szenvedést, ezért döntöttem úgy, hogy nem élvezem többé Jonghyun társaságát. Megjátszottam magam, és úgy tettem, mintha imádnám, hogy újra vele lehetek, de vajon meddig leszek képes színlelni? Nem akarom megbántani Jonghyunt, mert olyan jó hozzám. A tenyerén hordozott, amíg a hotelben voltunk, a kórházban pedig mindennap meglátogat, és kedves szavakkal áraszt el. Hoz a kedvenc péksüteményemből, és arról mesél, hogy megtáltosodtak a fiúk, és mire haza engednek, le fognak körözni engem a táncban. Örülök a sikereiknek, és nem mondom el Jonghyunnak, hogy legszívesebben örök életemet az ágyhoz kötve tölteném, ha így Tomi mellett lehetnék.

– Miért nem alszol? – kérdezi lágy hangon Tomi, miközben a napszemüvege után nyúl. Minden alkalommal ezt csinálja ébredéskor, mielőtt kinyitná a szemét, vakon az után a tárgy után tapogatózik, amivel elfedheti tekintetét. Annyira szeretném látni a szemeit, de valami oknál fogva takargatja őket, és nem tudtam még megfejteni, hogy miért. Nem hinném, hogy olyan csúnya lenne, szerintem ez is csak a maszk része, és arra még nem áll készen, hogy álarca utolsó darabkáját is maga mögött hagyja.

– Aludtam. Nemrég ébredtem fel – hazudom, és a plafont kezdem bámulni, nehogy rájöjjön, hogy végig őt lestem. Az ujjaink összeérnek a fehér takarón, amitől egyből szikrák pattogását érzem a testem minden területén. Tomi ragaszkodott ahhoz, hogy összetolják az ágyainkat, arra hivatkozva, hogy segíteni tudjunk egymásnak, ha a másiknak valami baja van. Az orvosok nem ellenkeztek, mivel Mr. Lance több pénzt fizetett nekik, mint amennyit kellett volna, Jonghyun viszont eléggé furcsállta a dolgot, amikor először meglátta. Én sem értettem igazán, hogy Tomi miért fogja meg egyre gyakrabban a kezem, és miért aggódik úgy értem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kezdetben levegőnek nézett, nem avatkozott bele az ellenem irányuló támadásokba sem, aztán valami miatt megváltozott, és a barátom akart lenni. Amióta össze vagyunk zárva, annyira kedves velem, hogy reményt kelt bennem gyenge pillanataimban. De nem vagyok annyira hülye, hogy abba a lehetetlen álomba ringassam magam, hogy egyszer úgy fog szeretni, mint én őt. Láttam őt megannyi lánnyal flörtölni a suliban, és Lucas szerint igencsak egymásra kattantak egy Aphrodité nevezetű csajjal a Nirvanában. Ezenkívül cseppet sem néz ki úgy, mint egy meleg, túlságosan zord külső és a rapperek kemény stílusa jellemzi őt. Szöges ellentéte Jonghyunnak, nem is értem, mi tetszett meg benne. Illetve dehogynem. Pontosan tudom, hogy a belőle áradó nyers erő fogott meg, és az, hogy ennek ellenére mégis látom benne azt az ártatlan kisfiút, aki szeretetre és törődésre vágyik. Én akartam az lenni, aki megadja neki mindazt, amit oly sokáig nélkülöznie kellett, de nem kergethetem csalóka ábrándokba magam. Neki egy bájos, takaros lányra van szüksége, aki gyerekeket szül neki, és finom vacsorával várja otthon a munka után. Főzni én is tudok, de… Nem, nem szabad olyan gondolatok közé kalandoznom, amelyek csak még nagyobb fájdalmat okoznak. Talán a családom meg van átkozva, hiszen anya sem találta meg azt a társat, aki élete végéig vigyázott volna rá. Rossz a karmám, ami ellen semmit sem tehetek, maximum abban reménykedhetek, hogy a következő életemben valóban rám mosolyog a szerencse. Eszembe jut Lucky, aki kiskora óta Tomi mellett volt. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy szerelmes vagyok belé? Biztos nem bíztatna, hiszen ő egy normális ember, akinek volt egy felesége, miért támogatna egy olyan aberrált alakot, mint amilyen én vagyok? Annak idején sosem tekintettem magamra másként, sőt, nyíltan vállaltam magam a világ előtt, a Tomihoz fűződő érzelmeimet mégis mocskosnak tartom, amik megmérgezik a köztünk kialakult barátságot. Ha egy másik meleg fiúba estem volna bele, akkor nem éreztem volna magam ilyen alávalónak, de Tomit szeretni bűn. Bűnösnek érzem magam, amikor lopva, titokban figyelem őt, és amikor csukott szemmel elképzelem, mi történhetne, ha ő is a fiúkhoz vonzódna. Az ilyen fantáziálásokkal piszkítom be azt az ártatlan barátságot, amit ő táplál irántam. De minden egyes nap megfizetek a bűneimért, amikor könnycseppeket hullatok a párnámra, miután elnyomja őt az álom.

– Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezi továbbra is olyan gyengéden, amitől felgyorsul a pulzusom. De fáj. A szívem jobban sajog, mint bármelyik megkínzott testrészem, gondolom magamban. De megérdemlem ezt a fájdalmat, ha annyira hülye vagyok, hogy nem tudok boldog lenni Jonghyunnal. Amikor egyedül voltam, utána siránkoztam, most, hogy velem van, Tomi után epekedem. Lehet, hogyha megkapnám Tomit, már ő sem érdekelne, és valaki másba esnék bele? Nem lehetek ennyire felszínes. És amit iránta érzek, az más, mint a gyerekes rajongásom Jonghyun iránt. Akkor tomboltak bennem a hormonok, és minden létező pasira felizgultam, főleg egy olyan szexi példányra, mint a tánctanárom. Ráadásul összekötött minket a tánc buja nyelvezete, ami még egy lapáttal rátett, hogy vonzódjak hozzá. Nem mondom, hogy sosem szerettem Jonghyunt, mert akkor hazudnék. Ő volt az első szerelmem, ezt nem tagadhatom, mert akkor hátat fordítanék a múltamnak. Nem fogom azt mondani, hogy ő semmit nem jelentett számomra, és amikor megismertem Tomit, rájöttem, hogy minden, amit addig éreztem, csak szimpla szenvedély volt, de az igazi szerelmet miatta tapasztalhattam meg. Sokan mondják, hogy annak ellenére, hogy több párkapcsolaton túl vannak, igazán egyik partnerüket sem szerették csak azt, akivel végül összekötötték az életüket. Aztán évek múlva, amikor két gyerekkel és hitelekkel megáldva elválnak, azt mondják, ez sem szerelem volt. Én sosem fogom elfelejteni a Jonghyunnal közös éveinket, mindig szép emlékként fogok rájuk gondolni. De Tomival minden olyan más. Nem volt szerelem első látásra, nem a vágy vezérelt, őt magát szeretem. Nem a kinézetével fogott meg elsőre, hanem az esendőségével, amit nem fedett fel mindenki előtt.

– Jól vagyok, csak megéheztem. – Kotorászni kezd a kis szekrényen, ami az ágya mellett áll, majd egy tábla csoki tűnik fel kezében. Lassan kicsomagolja, tör belőle egy kockát, és felém nyújtja.

– Jelenleg mással nem szolgálhatok, de ezt imádni fogod. Nyisd ki a szád!

– Hé, a lábam tört el, nem a kezem. És csecsemő sem vagyok, úgyhogy képzeld, tudok magamtól enni. – Nem foglalkozik a tiltakozásommal, és a számba nyomja a falatot. Ujjai csak pár másodperce súrolják az ajkam, de olyan, mintha áramütés érné a testem. Egyszerre jó és gyötrő, mégis több kell belőle. Megvárom, amíg a csoki szétolvad a nyelvemen, aztán Tomi felé fordulok, aki már a kezében tartja a következő darabot. Nem tudok a csoki ízére koncentrálni, csak azért kérek újabb és újabb falatot, hogy az érintésében fürdőzhessek. A végén már émelygek a sok édességtől, és szégyellem is magam, amiért ő alig evett belőle.

– Ez tényleg nagyon finom volt – közlöm vele, de titkon nem a csokoládéra gondolok. Eszembe jut egy másik dolog, amivel még közelebb tudhatnám magamhoz, és tudom, hogy nem játszok tisztán, és amikor vége lesz, csak jobban fog fájni, de szükségem van rá. Emlékezni akarok ezekre a pillanatokra, amikor majd otthon leszünk, és nem lehetek többé vele egy szobában. – Öhm, segítenél kimenni a mosdóba? – Tomi már fel is pattan, mintha minden óhajomat lesné, így téve jóvá azt az időszakot, amikor semmibe vett. Két mankó is éktelenkedik az ágyam mellett a falhoz támasztva, de kapok azon, hogy Tomi készségesen felajánlotta múltkor a segítségét. Tudom, hogy ő így akar kompenzálni a hibáiért, és meg sem fordul a fejében, hogy én csak kihasználom őt.

– Óvatosan! El ne ess nekem! Nem akarok többet ütés nyomokat látni rajtad. – Azt sem engedi, hogy egyedül álljak fel, a hónom alá nyúl, és gyengéden talpra húz. Mivel jóval magasabb nálam, nem tudok a vállára támaszkodni, ezért átölel, és így araszolunk a fürdőszoba irányába. Nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy mutatom, direkt megjátszom a szerencsétlen, törött lábú fiút, hogy tovább tartson az út, mialatt élvezhetem a testéből áradó meleget. Megbotlom, persze nem véletlenül, mire Tomi elveszíti az egyensúlyát, és visszazuhan az ágyára, magával rántva engem is. Tényleg szánalmas vagyok, ha ilyenekhez kell folyamodnom azért, hogy rajta fekhessek, hiszen tudom, hogy más szituációban ez nem jöhetne létre. Egy percre mégis kizárom a vádló gondolatokat a fejemből, és csak a belőle áradó illatra összpontosítok, és a szívverésére, ami az én szívem bolond lüktetését visszhangozza. De ezt a csodát csupán a pillanat töredékéig élhetem át, mielőtt meghallanám, hogy fájdalmasan felszisszen. Amilyen gyorsan csak tudok, lemászok róla, és aggodalmasan fürkészem őt.

– Basszus, a sebed! Ne… ne haragudj… – Az ajkamba harapok, ezzel megakadályozva, hogy elbőgjem magam. Hogy lehetek ennyire barom, hogy arra nem gondoltam, ő is meg van sérülve? Bár gyorsabban gyógyul, mint a lábam, de más nem is hiányzik, minthogy miattam szakadjon fel a sebe. Az eszem csak azon járt, hogy nekem legyen jó, ezzel szenvedést okozva neki. Kétségtelenül önző vagyok, de ennek itt és most véget fogok vetni. Bánat jár át, amikor Tomi kínlódó arckifejezéssel a bordájához kap, és szemlesütve próbálok meg felállni, hogy eljussak a mankókig.

– Nem a te hibád. Seyong, várj! Hadd segítsek. Csak előtte pihennem kell egy kicsit. – Visszafordulok, és rémülten látom, hogy vér szivárog a pólója alól. Nem bírom ennek a piros folyadéknak a látványát, általában ájultan esek össze akkor is, ha vért vesznek tőlem, de nem hagyhatom cserben Tomit. Óvatosan megszabadítom a pólójától, és bekötözöm vele a sebet, ami megint beforratlanul tátong az oldalán. Megnyomom a feje felett elhelyezkedő gombot, ami arra szolgál, hogy riasszuk a nővéreket, ha valami baj történik. Közben nem tudom levenni a szemem meztelen felsőtestéről. Muszáj elfordulnom, nem használhatom ki akkor is, amikor fájdalmak közt fekszik. Vissza akarok menni a helyemre, de nem hagyja. Elkapja a csuklómat, majd végigsimít a kezemen. – Maradj velem… – suttogja, én pedig nem utasíthatom el a kérését. Annyi mindent tett már értem, most rajtam a sor. Megszorítom a kezét, amit addig el sem engedek, amíg a nővér a kórterembe nem lép. Próbálom az arcát nézni, de nem bírom elviselni azt a látványt, hogy minden erejével azon van, hogy eltitkolja előlem, mennyire szenved. Pillantásom néha a mellkasára siklik, és kockás hasára, ami szerintem az utóbbi időkben kezdett kemény edzéseknek köszönhetően lett ilyen szexi… Nem! Már megint ezek az abnormális gondolatok! Inkább külön terembe fogok költözni, meg kell tisztítanom magam az elmémet beszennyező kísértéstől. De hogy hagyhatnám itt őt, amikor most is a kezemet fogja? Nem lehetek megint olyan önző, hogy magára hagyjam őt azért, hogy nekem ne okozzon lelkiismeret-furdalást a közelsége. Mellette maradok, és úgy fogok szembenézni a bűnre csábító almával. Nem fogom leszakítani a tiltott gyümölcsöt, mint ahogyan Éva, hiszen ezzel a tettével ő is csak rosszat hozott Ádámra és saját magára, de én Tomit mindentől meg akarom óvni. Nem lehetek én az, aki miatt pokolra kerül, még ha engem nem is érdekelnének a tisztítótűz mardosó lángjai, ha ő velem lenne. Papnak kéne állnom. Igen, ha közelebb kerülnék Istenhez, talán eltávolodhatnék tőle. De elég groteszkül festene egy pap, aki popsztár is egyben. Mondjuk korszakalkotó lenne, ha úgy tartanám a miséket, hogy közben előadom a Thriller koreográfiáját. Legalább egy kis életet csempésznék a sok begyepesedett néni életébe, akiknek abból állnak a mindennapok, hogy a templomba járással űzik el a rájuk telepedő unalmat.

– Mi történt? – kérdezi az ápolónő, én pedig villámgyorsan elengedem Tomi kezét. Elmagyarázom neki a helyzetet, és miután ellátja Tomi sérülését, ő kísér ki a mosdóba. Közben azt hajtogatja, hogy el kellene kezdenem használni a mankókat, mert hamarosan ki fognak engedni, és otthon folytathatom a lábadozást, de muszáj lesz hozzászoknom ahhoz, hogy annak segítségével kell közlekednem egy darabig. A hablatyolásából csupán annyit fogok fel, hogy nemsokára kitesznek a kórházból, és nem lehetek többé ilyen közel Tomihoz, amitől mélységes szomorúság lesz rajtam úrrá. De hát előbb nem papnak akartam állni azért, hogy minél messzebbre kerülhessek tőle?

Amint visszafekszem az ágyra, Tomi a kezemet keresi, és erőtlenül szorítja meg, amikor rátalál. Leveszem róla a napszemüvegét, és megkérem, hogy aludjon egy kicsit. Simogatni kezdem a kézfejét, mire egy jóleső sóhaj hagyja el a száját.

– Mesélnél nekem? Imádom a családodról szóló történeteket – mosolyodik el csukott szemmel. Rengeteget beszélgettünk, mióta itt tartózkodunk, szinte már Ethannél is jobban ismerem őt. Bár szívesebben hallgatta az én sztorijaimat, nem hagytam, hogy ő ne ossza meg velem eddigi élete morzsáit. Minden érdekelt vele kapcsolatban: az árvaházi évek, Luckyhoz fűződő kapcsolata, amikor nevelőszülőkhöz került… És ő elmondott mindent töviről-hegyire. Még azt is, amikor javító intézetbe vitették, mert rátámadt a nevelő apjára, és annak szeretőjére. Azt mondta, eddig senkiben sem bízott annyira, hogy felfedje előtte életének legsötétebb szakaszát, engem pedig leírhatatlan öröm járt át, amiért én lehettem a szerencsés kiválasztott, akinek kiönti a szívét. Biztos jót tett neki, hogy kibeszélhette magából azt a dolgot, ami már hosszú ideje nehezedett mázsás teherként a vállára. Megkérdezte tőlem, hogy nem ítélem-e el azért, amit elkövetett, mire én határozottan megráztam a fejem. Ha az én apám okozott volna fájdalmat a családomnak, én sem lettem volna rest bármit megtenni annak érdekében, hogy eltávolítsam a szeretteim közeléből.

– Azt meséltem már, hogy a nagyi rá van gerjedve a nála minimum húsz évvel fiatalabb pasikra? – Tomi megrázza a fejét, és kíváncsian várja a folytatást. – Miután a nagyapa meghalt, teljesen becsavarodott, és nem állt meg annál a résznél, hogy a tévében felbukkanó szupermodellek bámulásával beérje. Elkezdett bárokba mászkálni, és gyakran járt sikerrel. Egyszer haza is hozta egyik áldozatát, anya majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta a srácot a nappalinkban. Puhatolózni kezdett az iránt, hogy a nővérem udvarlója-e, mire a nagyi berobbant a konyhából, és szájon csókolta a srácot. Másnap megint eljött hozzánk, viszont akkor a nővérem is otthon volt, és mikor meglátta őt, első látásra belezúgott, és azután őt hívta randizni. A nagyi romokban hevert, de csak addig, amíg két nap múlva be nem cserkészte a következő kiszemeltjét. A gond csupán annyi volt, hogy annak a srácnak meghalt a nagymamája, és naivan abban reménykedett, hogy az enyémben szert tehet egy pót nagyira. Ráadásul kiderült, hogy ő is meleg, és bejövök neki. Kikosaraztam, és mikor fény derült a nagyanyám valódi szándékára, fülét-farkát behúzva menekült el. A nagyi persze kiakadt, hogy az unokái lecsapják a kezéről a fiúit, anya meg nem győzött szégyenkezni a szomszédok előtt, amikor azok együtt látták az édesanyját egy-egy perverz alakkal. Amikor felhívom őket, a nagyit nem nagyon érdekli, mi van velem, folyton a legújabb „szerelméről” tart kiselőadást.  

Tomi felnevet, de utána rögtön a bordáihoz kapva jajdul fel. A nevetés sem tesz neki jót, ezért inkább énekelni kezdek neki, hátha az elaltatja. A CNBlue Teardrops in the rain szomorkás dallamai kívánkoznak ki ajkaim közül, és megnyugszom, amikor hamarosan meghallom Tomi egyenletes szuszogását. Nemrég azt mondta, többet kéne énekelnem az együttes számaiban, mert nemcsak a tánctudásom zseniális, a hangom is többet ér, minthogy csupán a vokál részt erősítse. Én meg vagyok elégedve jelenlegi státuszommal, és ki tudja, később változhatnak a dolgok. Végül is, még csak egy dalt vettünk fel. Egy darabig nézem még, ahogy zárt szemhéja néha idegesen megrándul, és azért fohászkodom, hogy ne ragadják ismét magukkal azok az átkozott rémképek.

– Seyong, ébredj! Megjött a te lovagod. – Fáradtan pislogok, és nem vagyok elragadtatva attól, hogy mikor végre sikerült pihennem egy kicsit, Jonghyun pont akkor zavar meg.

– Halkabban! Nem akarom, hogy felébreszd Tomit. – Jonghyun arcáról lefagy a mosoly, amint meglátja, hogy kéz a kézben fekszem a csapat társammal. Olyan fancsali képet vág, hogy azt hiszem, meg sem fog szólalni, aminek egyébként örülnék, de végül mégsem tud uralkodni feltörő féltékenységén.

– Szerinted az normális dolog, hogy miközben velem jársz, egy másik fiúval enyelegsz? – sziszegi dühösen, de legalább lejjebb vette a hangerőt.

– Ne gondolj olyanokra, amik nem léteznek. Barátok vagyunk, és szükségünk van egymás támogatására ebben a cudar helyzetben. – Jonghyun hitetlenkedve csóválja a fejét, és nem sokkal később el is megy. Máskor egy-két órát maradt, most viszont csak levágja a szekrényemre a süteményt, amit hozott, és már nyomát sem látom. Nem fogok neki magyarázkodni, pláne azért, mert tényleg nem történt köztünk semmi. Az más kérdés, hogy el kéne neki mondanom, hogy már nem érzek úgy iránta, mint régen, és szakítanom kéne vele. De ez várhat addig, amíg fel nem gyógyulok. Nem akarok Tomi füle hallatára drámázni, főleg mivel ő utálja, amikor Jonghyun meglátogat engem. Még jó, hogy most alszik, különben ugyanúgy bevágná a durcát, mint ahogy eddig minden alkalommal. Ránézni sem volt hajlandó Jonghyunra, hozzászólni meg aztán végképp nem. Olyankor morcosan hátat fordított nekünk, és úgy tett, mintha aludna, de tudtam, hogy minden szavunkat hallja, mivel ha számára nem szimpatikus mondatok ütötték meg a fülét, mérgesen fújtatott egyet, a takarót pedig olyan görcsösen markolászta, hogy attól féltem, egyszer elszakítja a finom anyagot. Jonghyun távozása után mindig végigsimítottam lassan a hátán, mire érezhető megkönnyebbülés vette át a feszültség helyét: izmai egymás után lazultak el az érintésemtől, és némi dacolás után visszafordult felém.

***

Újra itthon. Már egy hete kiengedtek a kórházból, mégsem találom a helyem. Jonghyun azt szerette volna, hogy cuccoljak át az ő szobájába, de erről hallani sem akartam. Jó volt újra éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatni Ethannel, de valami hiányzott. Illetve valaki. Gyakran összefutottam a folyosón Tomival félúton a két szoba között, mivel mindketten egymás társaságát kerestük. Ethan továbbra sem preferálta Tomi jelenlétét, ezért inkább a Lucasszal közös szobájukat választottuk beszélgetésünk színhelyének. A megszokás nagy úr, ezért Tomi keze gyakran tétován megindult felém, én pedig nem törődve azzal, hogy mit szólnak mások, megfogtam azt. Lucas furcsán nézett ránk, amikor először talált ilyen helyzetben minket, azóta viszont mindig halványan elmosolyodik, amikor a szobájába lépve meglát bennünket.

Egy nap átbicegek Jonghyun szobájába, mert szeretném vele végleg lezárni a kapcsolatunkat. Mivel nem felel a kopogásra, bemegyek, és körülnézek az elhagyatott helyiségben. Minden szanaszéjjel van dobálva, bántja a szemem ez a rumli, ezért nekiállok rendet rakni. Rendmániás lévén azt sem bírom elviselni, amikor Ethan véletlenül az én tartómba rakja a fogkeféjét, ettől a látványtól meg egyenesen rám tör a rosszullét. Néha szurkáló érzés nyilall a lábamba, ilyenkor le kell ülnöm egy kicsit, de a sérülésem nem tántoríthat el attól, hogy helyre tegyem a mindenfelé heverő cuccokat. Ráadásul utálom a semmittevést, és munka közben a gondolataim sem forognak állandóan egy bizonyos rapper körül. Ha lefoglalom magam, mondjuk csak két percenként jut eszembe, ami jelentős előrehaladásnak számít a fél perchez képest.

Egy zacskó akad a kezembe, amit alaposabban szemügyre kell vennem. Próbálom elhessegetni magamtól a nyilvánvaló tényt, de sajnos nincs kétségem a felöl, hogy Jonghyun drogot rejteget az egymásra hányt ruha kupac mélyén. Csalódottság kúszik a csontjaimba, nem tudom elhinni, hogy az az ember, akit éveken át bálványoztam, a múlt árnyába veszett, amint Los Angelesbe jött. Talán soha nem volt az a hibátlan úriember, akinek gondoltam, hiszen engem nem fordíthat ki önmagamból sem a hírnév, sem a népszerűség. Ennyire szar lenne az élete, hogy ilyen szerekhez kellett nyúlnia? Azt hittem, azok drogoznak, akik abba menekülve akarják elfelejteni, hogy milyen csúnyán elbánt velük a sors. Na de Jonghyun egy ünnepelt koreográfus és táncos, akkor meg miért kell betépnie ahhoz, hogy boldog legyen? Már a néhány pohár alkohol okozta mámor sem volt elég neki ahhoz, hogy kikapcsolódjon? Vagy ez a város tényleg mindenkiben felszínre hozza a rosszabbik énjét? Hiszen megannyi tini sztár csúszott le, mivel nem bírták elviselni a hirtelen nyakukba szakadó, körülöttük zajló felhajtást. Lehet, hogy egy nap belőlem is olyan alak válik, aki nem tudja értékelni a sikereket, és inkább drogba fojtja a frusztrációját? Talán ez ellen nem is lehet küzdeni, ha elkap a gépszíj, akkor nincs többé menekvés. Lehet, hogy haza kéne mennem, amíg nem fertőz meg engem is L. A. beteges átka.

– Végre a szobámban talállak, szívem – hallom meg Jonghyun hangját az ajtóból. Olyan bódultnak tűnik, lehet, hogy most is be van állva? Olyan mérges vagyok rá, hogy el is felejtem, eredetileg miért jöttem át hozzá.

– Miért drogozol? Normális vagy? Ha ezt egyszer kiszagolja a sajtó, vége a karrierednek. Tényleg kockára tennél mindent pár percnyi lebegésért? Ettől a szartól akarsz függeni?

– Én csak tőled függöm, bébi. – Durván az ágyra lök, és csókolni kezd. Rosszul vagyok az érintésétől, de nem tudom, hogyan menekülhetnék innen. Amióta hazajöttem, folyton szexelni akar velem, de nem voltam rá képes. Egyszerűen semmit sem éreztem, amikor hozzám ért, nem gyúlt bennem semmi lángra, mint amikor Szöulban voltunk. Nekem már más kellett, akit tudom, hogy sosem fogok megkapni, de ha ő nem lehet az enyém, senki sem kell. Nem fogok csak azért együtt lenni Jonghyunnal vagy akárkivel, hogy elfelejtsem Tomit. Lehet, hogy ez a szerelem elpusztít, és örök szenvedésre ítél, mégis jobban esik róla álmodoznom, mintha egy tizenkét éves kamasz lennék, mint valaki más karjaiban keresni a vigaszt.

Most azonban nemcsak Tomi iránti vonzalmam taszít el Jonghyuntól, hanem az is, amire rájöttem, és ez a két dolog együttvéve lehetetlenné teszi, hogy én valaha újra úgy nézzek rá, mint egykor.

– Szakítani akarok veled – közlöm szárazon, miközben le akarja tépni rólam a pólómat. A keze megáll egy pillanatra, de aztán még dühösebben esik nekem.

– Amiatt a lúzer miatt van, igaz? Beleestél a rapper gyerekbe! Azt tudtad, hogy ő adta el nekem a drogot? Azt hiszed, hogy ő olyan tökéletes? A nyomomba sem érhet. Nem is néz ki olyan jól, mint én. Mi bajod van? Eddig azt hittem, jó ízlésed van. – Csak mondja és mondja, én pedig azon szörnyülködöm, amit Tomiról állít. Persze meglehet, hogy kitalálta, hogy koholt vádakkal befeketítse előttem, de valami azt súgja, ezúttal igazat mond. Tehát mindenki megőrült körülöttem. Sürgősen le kell innen lépnem, mielőtt engem is magukkal rántanának a mocskos ügyletek. Majdnem sikerül kiszabadulnom Jonghyun szorításából, de túl gyorsan kapcsol, és kegyelmet nem tűrve nehezedik rám. Annyira fáj a törött lábam, hogy nem tudom visszafojtani a kiáltást, ami elnyomhatatlanul szökik ki a torkomból.

Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudok lépést tartani az eseményekkel. Hallom, hogy kivágódik az ajtó, aztán érzem, hogy már nincs rajtam Jonghyun súlya, végül látom, ahogy Tomi a falnak löki őt, és minden erejét beleadva őt használja bokszzsáknak. Hiába kérlelem Tomit, hogy hagyja abba, mert nem éri meg, képtelen leállítani magát. Odabotorkálok hozzájuk, és megérintem Tomi vállát. Mint egy varázsütésre, megdermed, aztán elkapja Jonghyunt, és kihajítja a folyosóra. Az ajtó hangosan csapódik be utána, Tomi pedig a földre roskad. Ő is kapott egy-két ütést, és abban reménykedem, hogy legalább a bordáját kímélte az az őrült. Mellé kuporodok, és óvón magamhoz ölelem. Úgy szorít magához, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elveszíthet. Simogatni kezdem a hátát, talán attól előbb lenyugszik, de ezúttal jobban felhergelte magát, mint a kórházi látogatások során. Érzem, hogy egész testében remeg, és nem bírom elviselni a szenvedését.

– Nem akarom, hogy bántson téged… Meg akarlak védeni… – Egyfolytában ezeket a szavakat ismételgeti, miközben a vállamra hajtja a fejét, és próbálja visszatartani a könnyeit. Amikor így viselkedik, elhiszem, hogy egyszer képes lesz úgy szeretni, mint én őt… Mi van, ha már most úgy szeret? Olthatatlan vágyat érzek arra, hogy megízlelhessem az ajkát, de nem léphetem át a határt. Ha ő többet akarna barátságnál, megtenné az első lépést. Nem fogom elrontani ezt a meghitt pillanatot azzal, hogy olyasmire kényszerítem, amitől meggyűlölne.

Az ajtó ismét kinyílik, gondolom, Jonghyun jött vissza, ehelyett Mr. Lance-t látom meg szigorúan fölénk magasodni. Ellenkezést nem tűrő hangon közli velünk, hogy azonnal menjünk le az irodájába, majd sarkon fordul, és dübörgő léptekkel ott hagy minket.

– Tutira ki fog baszni – jegyzi meg Tomi, mialatt csigalassúsággal haladunk a lépcsőn lefelé. Automatikusan megfogom a kezét, aztán rögtön el is engedem, mivel bárki megláthatja a hotelben.

– Akkor veled megyek. Együtt csövezünk majd L. A. utcáin, jól hangzik? Kiállhatnánk valamelyik sarokra, ahol te rappelhetnél, én meg táncolnék és énekelnék. Biztosan dobnának pár dolcsit a kalapunkba. – Tomi elmosolyodik, és folytatja az agyszüleményem csűrését-csavarását.

– Ja, és éjszakánként parkokban aludhatnánk, összebújva a csillagok alatt. Tök romantikus lenne, nem? – Rémülten nézek rá, nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak poénkodik. De amikor hangosan felnevet, rájövök, hogy az utóbbiról van szó. A lépcső aljára érve megtorpan, és újra magához ölel.

– Szeretlek Seyong! – Ez biztos egy álom. A hotel falai lassan eltűnnek Tomi háta mögül, és én már csak őt látom, és az ő szavai visszhangoznak a fejemben. Mielőtt kinyithatnám a számat, és azt mondhatnám, hogy „én is szeretlek”, folytatja, amivel visszaránt a valóság fájón hideg talajára. – Te vagy a legjobb barátom. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem. Remélem, hogy soha, semmi nem fog a barátságunk útjába állni. – Kényszeredetten rá vigyorgok, és megszaporítom a lépteimet, annak ellenére, hogy nehéz még a járás.

– Üljetek le! – dörren ránk Mr. L, amikor félszegen átlépjük az irodája küszöbét. Szorosan Tomi mellett foglalok helyet, még ha a kezét nem is foghatom meg, és az ölelésemmel sem biztosíthatom arról, hogy mellette vagyok, legalább a közelségem nyugtatóan hat majd rá. – Jonghyun felmondott. Azt állítja, megverted őt. Elmondanád, hogy milyen okod volt erre? – fordul Tomihoz a producerünk, aki nagy levegőt vesz, és félénken belekezd a védőbeszédébe. Tiszteli Mr. Lance-t, ezért viselkedik ennyire meghunyászkodva a társaságában. A mindig nagyszájú fiú tudja, hogy mennyit köszönhet ennek a férfinak, ezért nem kéri ki magának vérig sértve a vádakat, hanem őszintén, emelt fővel néz a producer szemébe. Örülök, hogy vele szemben nem olyan makacs és elutasító, mint Ethannel vagy Jonghyunnal, talán ez jelent pár jó pontot a főnökünknél.

– Erőszakoskodott Seyonggal, ezt nem hagyhattam annyiban. Nézze, el kell mondanom magának valamit, ha az a fickó még nem köpött be. Két alkalommal drogot adtam el, amivel Henry bízott meg. Ezért biztos ki fog rúgni, de tiszta lappal akarok kezdeni. Soha többé nem fogok ilyet csinálni, de megértem, ha nem tud szemet hunyni a baklövésem fölött.

– Valóban bántott téged Mr. Park? Azt hittem, hogy ti ketten… – A producer nem fejezi be a mondatot, de anélkül is tudom, hogy mire céloz. Becsülöm Tomiban, hogy bevallotta a ballépését, és hiszek benne, hogy végleg felhagyott ezzel az üzletággal. Bárcsak Mr. Lance is hinne neki!

– Drogot találtam a szobájában. Kérdőre vontam, mire nekem esett. Tomi pedig megvédett tőle. Ennyi történt. Kérem, Mr. Lance, ne dobja ki Tomit!

– Nem akarom őt kidobni, nyugodjatok már le! De mostanában sok probléma van veletek. Nem elég a fiam, még ti is fejfájást okoztok. Mindig is tudtam, hogy Lucas az én emberem. Nem hiába választottam őt leadernek. Na de visszatérve rátok… Ezt meg mire véljem? – Elénk terít egy újságot, ami a kórházban velünk készült cikket ábrázolja. – Heteken át azon dolgoztam, hogy ne derüljön ki a 4TUNE hallgatásának valódi oka, erre ti pár mondattal tönkrevágtok mindent. – Szemlesütve gondolok vissza arra a lányra, aki belopózott hozzánk a kórterembe. Azt mondta, követte a srácokat, amikor meglátogattak minket, és könyörgött, hogy hadd készítsen velünk egy interjút, mert akkor a főnöke végre ember számba fogja őt venni a lapnál, ahol évek óta gürizik. Nem tűnt olyan pletykára éhes firkásznak, aki kiforgatná a szavainkat, és visszaélne azzal, hogy a bizalmunkba fogadtuk. És nem is kellett csalódnunk benne, hiszen mindent úgy írt le, ahogy azt a tudtára adtuk. Örülök neki, hogy segíthettünk az előrelépésében, ugyanakkor sajnálom a producerünket a fáradozásai miatt. Hallom, hogy Tomi magyaráz valamit, de annyira belemerülök a magazin lapozgatásába, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy Mr. L azt mondja, „fátylat rá”, és hogy „nem akarok több balhét körülöttetek”. Aztán elrohan, mert szokás szerint valami ügyet kell elintéznie, Tomi pedig azt mondja, mindjárt visszajön, csak hoz egy kis piát.

Nem tudom letenni az újságot, amiben egymást követik a celeb hírek meg a zaftos pletykák. Egy olyan cikken akad meg a szemem, amitől hirtelen a levegő is belém szorul.

A népszerű táncos-koreográfus, Park Jonghyun a jövő hétvégén veszi feleségül szíve hölgyét, a gyönyörű modellt, Keira Castro-t. Az esküvőt családias körben tervezik megtartani, de lapunk bebocsátást nyert a kis templomba, így első kézből fogunk tudósítani arról, hogy miként mondta ki a boldogító igent az álompár…

Bámulom a képet, amin szemkápráztató mosollyal néznek egymásra, és eszembe jut, hogy nem hittem Tominak, amikor azt állította, hogy látta Jonghyunt egy nővel csókolózni. Olyan sebesen vágtatok fel a szobájába, ahogyan csak tudok, és nagyon remélem, hogy még ott találom őt. Nem érzek szomorúságot amiatt, hogy rá kellett ébrednem, nem az a pasi, akit én ismertem. Drogozik, és össze fog házasodni egy nővel… Nem bánom, viszont becsapva érzem magam, átverve, amit muszáj a képébe vágnom.

– Te féltékenykedtél Tomira, amikor feleségül fogsz venni egy nőt? – Az orra alá tolom az újságot, és jól megnyomom a „nő” szót, így adva hangsúlyt a csodálkozásomnak. Jonghyun bőröndje a lábánál hever, és miközben szórakozottan a magazinra tekint, folytatja a ruhái hajigálását a táskába.

– Sajnálom, Seyong. Sajnálom, hogy össze kellett törnie annak a képnek, amit az iskolás évek alatt építettél fel rólam. Beleszerettem Keirába, ne kérdezd, hogyan vagy miért, de így történt. Ugyanakkor nem tudtalak kiverni a fejemből. Amikor újra találkoztunk, úgy éreztem, szakítanom kell vele, mert csak te tehetsz boldoggá. De amikor vele voltam, őt akartam választani, amikor meg veled, akkor téged. Nem vagyok drogfüggő, életemben egyszer próbáltam ki, és tudod miért? Mert beleőrültem abba, hogy nem tudok köztetek dönteni. A nyakamon az esküvő, mégsem tudtam nyugodt szívvel azt mondani, hogy el tudlak engedni. De látom, hogy a mi közös utunk itt kettéválik. Ma végérvényesen rájöttem, hogy már nem szeretsz, és ez remélhetőleg elég lökést fog ahhoz adni, hogy kétség nélkül álljak az oltár elé. Látom, hogy nézel arra a fiúra… Régen rám néztél így… Azt kívánom, hogy légy vele boldog. Komolyan, Seyong. Szerintem az a srác ugyanúgy érez irántad. Már kétszer helyben hagyott miattad, szóval szerintem harcolnod kéne érte. – Úgy beszél, ahogyan régen. Egy csapásra eltűnik az az eszelős, aki az utóbbi napokban volt. És én nem haragudhatok rá amiatt, mert mást szeret, hiszen én is így vagyok ezzel. Az bánt, hogy kihasznált, hogy velem csalta meg a menyasszonyát, de mi, emberek sajnos annyi hibát követünk el életünk során, hogy csak a rossz döntéseinkből regényt lehetne írni. Nem mondok semmit Jonghyunnak, némán hagyom el a szobáját. Egyszer majd megkeresem, és kifaggatom, hogy sikerült a lagzija, és hogy milyen a házas élet, mert nem akarom végleg elveszíteni őt. De most annyi minden kavarog bennem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejem.

Kimegyek a hatalmas udvarra, ami a hotelt övezi, és a napba bámulok. A fénye elvakít, és könnyeket csal a szemembe, de a sugarai olyan jólesően cirógatják elgyötört testemet. Nem, nem a napból áradó világosságtól sírok, hanem a több hetes feszültség tör magának utat a szememen keresztül. A kórházban csak csendesen könnyezhettem, de itt átadom magam a mindent elsöprő zokogás megtisztító erejének. Semmit nem látok a fénytől és a könnyeim függönyétől, ezért vakon indulok meg előre, és feldúltságom miatt elfelejtem, hogy van egy lépcsőfok, amin még nem léptem le. Elesek, de szerencsére jók a reflexeim, és időben magam elé tartom a kezem, így akadályozva meg azt, hogy összetörjem az arcom. Négykézlábra esek, de annyira kimerültnek érzem magam, hogy nem bírok felállni. A lábam ismét sajogni kezd, de figyelmen kívül hagyom.

– Úristen, mi történt veled? – Tomi odavágtat hozzám, és a következő pillanatban már a karjában tart.

– Jonghyun meg fog házasodni – hüppögöm, holott nem ez a kiborulásom valódi oka.

– Az a szemét állat! Én megölöm! – Már indulna, de szorosabban húzom magamhoz, mert nem bírnám ki, ha most itt hagyna.

– Ne menj el! Kérlek, csak… csak ölelj át, jó? – A mellkasába fúrom a fejem, és beszívom bódító illatát. Nem locsolja magát parfümmel, némi izzadság szag keveredik a tusfürdője illatával, de számomra ez a világ legfinomabb aromája. Nem tudhatja, hogy Jonghyun már jó ideje nem érdekel, hogy az, aki miatt darabokra hullom, az ő maga. Hogy képes vagyok órákon át sírni, ha közben így ölel magához, mert más különben nem érne hozzám. Hogy én minden szavamat komolyan gondoltam, és ha Mr. L kidobta volna, a világ végére is követtem volna őt. Miért kell a szerelemnek egyszerre a világ legszebb, ugyanakkor legfájdalmasabb dolgának lennie? Egyszer azt hallottam, hogy szívfájdalom nélkül nem létezik igazi szerelem. Hogy aki miatt nem szenvedsz, nem szereted igazán. Ebben lehet valami igazság, de nem akarom végig szenvedni az életem. Érezni akarom a csókját, még ha utána örökre meg is utál.

És egyszer talán meg is fogom csókolni, de jelenleg beérem azzal, hogy úgy ölel, mintha nem lenne holnap.

4TUNE – A szerencse fiai

Tizenötödik fejezet

Ethan

Furcsa módon a fiúkat ért „baleset”, és a szerelmi bánat okozta közös nevező, közelebb hozott minket Lucasszal. Egyikünknek sem volt ahhoz kedve, hogy egyedül dekkoljunk a szobánkban, inkább késő éjszakába nyúló kártya partikat rendeztünk, ahol némi lelkizésre is sor került, de a nagy nevetések sem maradtak el. Szerettem, amikor Lucas a családjáról mesélt, ugyanakkor irigység fogott el, mert nekem sem testvéreim, sem szerető szüleim nem voltak. Én csak a kiskoromról tudtam beszélni, amikor még anya élt, mert az utána következő időszak szóra sem volt érdemes. Jól esett belemerülni a nosztalgia hívogató hullámaiba, és pár percre újraélni azokat a napokat, amikor egy lepukkadt busszal az országot jártuk, és minden este láthattam anyát a színpadon. A szerelmi ügyeket megpróbáltuk kerülni, bár Lucast többször le kellett beszélnem arról, hogy a Nirvanába menjen ahhoz a bizonyos csajhoz. A neten megmutatta a képeit, és meg tudom érteni, hogy miért van annyira oda érte, de azt tanácsoltam neki, hagyjon időt arra, hogy leülepedjenek benne a dolgok, és ne gondoljon folyton folyvást Lisette-re, próbálja meg azt a stratégiát követni, amit én találtam ki Sophiával szemben.

Naponta meglátogattuk a többieket a kórházban, és Tomi minden alkalommal bocsánatot kért tőlem azért, amiért nem tudott eleget tenni az ígéretének, és nem mentette meg Seyongot a támadók markából. Hiába ismételtem el neki százszor, hogy nem tehet róla, hiszen őt sebezték meg először, olyan mértékű bűntudatot láttam a szemében, ami nem fog egykönnyen semmivé válni. Annak ellenére, hogy fájdalmak kínozták őket, azt vettem észre, elég jókedvük van, ami szerintem annak köszönhető, hogy ők ketten is összecsiszolódtak a kényszerpihenő során.

Jonghyun kihasználva a srácok távollétét, kezelésbe vette Lucast meg engem, és fáradozásai nem voltak hiábavalók. Hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már nem úgy mozgunk, mint a fabábuk, amiket dróton rángatnak, és nem veszítjük el az egyensúlyunkat egy-egy cifrább lépésnél, hanem könnyedebben, erőfeszítések nélkül tesszük meg azokat. Tudom, hogy sosem leszek olyan profi, mint újdonsült koreográfusunk vagy Seyong, de örülök annak, hogy nem vagyok teljesen antitálentum ezen a területen sem. Jonghyun pár nap alatt többet ki tud hozni belőlünk, mint amire a sulis tánctanár több mint egy hónap alatt sem volt képes.

Lucasszal sokat jammelgetünk esténként. Megtanítom őt basszusgitározni, ami egyrészt könnyebb a normál gitárnál, másrészt gyorsan tanul a srác, úgyhogy hamar átlépünk a tanulós fázisból a zenélősbe. Lucas annyira fellelkesedik, hogy megveszi élete első basszgitárját, a kártyázást pedig felváltja a hajnalig tartó éneklés és gitártépés. Rövid idő alatt olyan összeszokott párossá válunk, mintha évek óta játszanánk együtt.

Egy napon Lucas felhívja a figyelmem arra, hogy egy újonnan megnyílt rock klubba énekest keresnek néhány este erejéig, és szerinte ki kéne használnom a kínálkozó alkalmat. Kezdetben vonakodom, de titkon mindennél jobban vágyom arra, hogy teljes zenekarral a hátam mögött lépjek fel, belekóstolva abba az életbe, amit mindig is élni akartam. Összeszedem a bátorságom, megbeszélek egy találkozót a zenekar tagjaival, és nemsokára már tőlünk hangos a klub rejtekében található próbaterem. Mivel Tomiék nélkül nem tudunk a 4TUNE munkálataival haladni, több szabadidőm van, így simán fel tudok készülni a várva várt koncertre, amin vérbeli rock slágereket fogunk feldolgozni. Az együttesben játszó fiúk jó fejek, nem olyan züllött alakok, amilyenek a kemény csávók szoktak lenni, ezért könnyen be tudok illeszkedni közéjük. Nem cikiznek azért, amiért valójában egy boyband tagja vagyok, inkább elismerik a tehetségemet, de nem próbálnak rávenni arra, hogy hagyjam ott a csapatot, amiben hivatalosan játszom. Apám szerencsére nem értesül a dologról, minden figyelmét az köti le, hogyan tartsa titokban a Seyongékat ért támadást, és hogy milyen fedő sztorit találjon ki a 4TUNE átmeneti hallgatása miatt.

Amikor eljön a fellépés estéje, idegesen megyek be a klubba. Lucas elkísér, azt mondja, semmi pénzért nem hagyná ki a debütálásomat, a pánikomon viszont nem segít túlzott lelkesedése. Sok minden múlhat ezen a koncerten. Már az első pillanatban látom, hogy ez a hely más, mint azok a füstös kocsmák, ahol eddig játszottam. A klubban nem negyvenes részegemberek dorbézolnak, a hallgatóság nagy részét fiatal fiúk és lányok képezik, akik jól fésültek, és maximum koktéloznak vagy egy-egy pohár bort hajtanak fel. Sosem voltam még lámpalázas, gondolom azért, mert eddig nem volt tétje a dolognak. A részegek előtt olyan volt fellépni, mintha otthon, magamban gitároztam volna, hiszen abban az állapotban azt sem tudták, hogy hova tértek be, mielőtt leitták volna magukat. Megrémiszt, hogy ezúttal fürkésző tekintetek fognak rám tapadni, mivel ezek a srácok azért jöttek el, mert tényleg érdekli őket az, amit csinálni fogunk. Nem az alkohol csábította be őket, hanem a zene iránti szeretet, és ha elcseszem, akkor többet nem léphetek itt fel. És én nem akartam elcseszni. Még ha egyszer sem fogok rock istenként feltűnni a több tízezres csarnokok színpadán, csak ebbe a kellemes hangulatú klubba nézek le időnként, akkor is elégedettnek fogom érezni magam. De jelenleg annyira kétségbe vagyok esve, hogy úgy érzem, képtelen vagyok kimenni a közönség elé. Szeretnék elmenekülni, pedig soha nem tettem ilyet. Talán nem is vagyok zenésznek való, hiszen ha egy kis klub ilyen érzéseket vált ki belőlem, mi lenne a hatalmas csarnokok esetén? El kell fogadnom, hogy nem tudom megállni a helyem, és inkább azelőtt lépek le, mielőtt még égőbb szituációba keverném magam. Például a zenekar elkezdene játszani, nekem viszont egy hang sem jönne ki a torkomon. Ezt nem kockáztathatom meg, idejében el kell hagynom a süllyedő hajót. Vannak elképesztő hangú énekesek, akikből azért nem válhatott nagy sztár, mert a lámpaláz olyan mértékben eluralkodott felettük, hogy élvezhetetlenné tette a produkciójukat. Semmi értelme nem lenne annak, ha egész műsor alatt remegnének a lábaim, szakadna rólam a víz, a hangom pedig hamisan csengene az izgalom miatt. Az a közönség számára sem lenne kielégítő, de nekem sem okozna örömet, csak rossz érzéseket keltene bennem. Inkább szólok Lucasnak, hogy menjünk haza, és folytassuk az otthoni közös zenélgetést, abban örömömet tudnám lelni. Felesleges egy olyan dolgot erőltetnem, amiben nem érzem jól magam. Ha itt maradnék, végig görcsben lenne a gyomrom, de nem akarom, hogy az egészségem rovására menjen a zene, aminek a felszabadulást kéne elhoznia, mint eddig.

Lucast keresve körülnézek, de sehol sem látom, viszont nincs időm a bámészkodásra. Pár perc múlva kezdenénk, ezért azelőtt kell elhúznom innen, mielőtt a többiek felrángatnának maguk mellé. Szégyenemben lehajtom a fejem, mivel nem szokásom cserbenhagyni azokat, akik számítanak rám. Mi lesz, ha rájönnek, szó nélkül mentem el, már helyettest sem fognak találni az utolsó pillanatban. De nagyobb bennem az ösztön, hogy a saját bőrömet mentsem, ezért fájó szívvel, de hátat fordítok a helynek, ahol annyira szerettem volna megmutatni, hogy mire vagyok képes. Kedvem lenne elmenni abba a pubba, amit régen annyira szerettem, és alkoholba fojtani a bánatom, de nem akarok találkozni azokkal a lúzerekkel sem.

– Ethan, mit csinálsz te itt? – megfordulok, amikor meghallom Rebecca hangját, és meglepetten bámulom őt. Én kérdezhetném tőle, hogy mit keres itt, de felfedezem, hogy két lány kíséretében érkezett, és előttük nem akarom kérdőre vonni őt. Csak állok ott némán, és akaratomon kívül kezdek elveszni szeme kékjében. Azt a piros ruhát vette fel, amit én vásároltam neki azon a napon, amikor megismerkedtünk, ami bár továbbra sem feszül rajta kellőképpen, mégis letaglóz a kisugárzása, ami olyan erős, hogy a másik két lány elbújhat mellette, mert számomra olyan jelentéktelenek, mintha ott sem lennének. – Csajok, menjetek előre, mindjárt követlek titeket én is – mondja Becky, a lányok pedig engedelmeskednek neki, bár vissza-visszafordulnak, és úgy néznek rám, mint akinek egyetlen szavától összepisilnék magukat. Én viszont rájuk sem hederítek, sőt, örülök neki, hogy végre kikerültek a képből. Csak zavaró tényezők voltak, bár Becky felbukkanása is hátráltat abban, hogy feltűnés nélkül távozzam a helyről.

– Mennem kell – közlöm a szokásos rideg hangszínnel, ahogy Rebeccához beszélek általában. Eszembe jut, hogy megfogadtam, barátok leszünk, ezért lágyabb tónusra váltok. – Nem jön be ez a hely, inkább másik után nézek.

– De hát te fogsz ma fellépni – mondja felháborodva, és határozottan tesz felém egy lépést.

– Ezt meg honnan tudod? – Zavartan söpör az arcába néhány kósza hajfürtöt, és az a gondolat suhan át az agyamon, hogy én szeretném az ujjaim alatt érezni selymes tincseit.

– Bent voltam Seyongnál a kórházban. Tudod… bírom őt…

Szóval… ő mondta, hogy ebben a klubban fogsz játszani. És mivel nem volt jobb programunk ma estére a barátnőimmel, gondoltam, beugorhatnánk. De ne tereld el a szót a lényegről. Miért nem vagy bent a többiekkel, néhány perccel a kezdés előtt? – Nem vallhatom be neki, hogy megfutamodtam, hogy csődöt mondtam, mint zenész. Ezzel saját magam előtt is elismerném, pedig sokkal könnyebb a tagadás homályába feledkezni. Miért avatkozik már megint az életembe ez a lány? Olyan egyszerű lett volna kisétálni innen, és kedvem szerint cselekedni, erre bele kellett botlanom, és szembe kell néznem vádló kérdéseivel. Megint megharagszom rá, ezért eldöntöm, nem fogok kertelni, végül is, semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok.

– Egyszerűen az egésztől elment a kedvem. Nem akarok ma fellépni. Ez van. Engedelmeddel megyek, és alszom egyet, mert eléggé lefárasztanak a táncpróbák. Rájöttem, hogy a kettő nem megy egyszerre, és inkább a 4TUNE-t választom, abban úgyis több lóvé van. – Elbúcsúzom tőle, és sietve megindulok, de egy kettőre mellettem terem, és elkapja a karom, amivel megállásra késztet.

– Hazudsz. Minden álmod a rock zene volt, és most csak úgy feladnád, amikor itt állsz a kapujában? Miért nem mondod el, hogy mi történt valójában? Apád megtudta, és megtiltotta, vagy mi? – Miért kell ilyen idegesítőnek lennie? Mint egy légy, amit nem tudsz levakarni magadról, és a bosszantó zümmögésével az őrületbe kerget.

– Tudni akarod az igazat? Hát jó. Beijedtem, lámpalázas vagyok, úgy érzem, megfulladok odabent. Most boldog vagy? Menj, és újságold el a barátnőidnek, hogy a nagy Ethan Lance, akiért úgy odavannak, egy beszari alak, aki harcolni sem képes az álmaiért. – De ahelyett, hogy elmenne, felemeli a kezét, és lassan végighúzza az ujjait az arcomon. Hideg a keze, de ez pont jól jön, mivel kellemesen lehűti a dühtől felforrósodott bőrömet. Ujjai nyomán távozik belőlem a félelem, pedig tudom, hogy nem lenne szabad élveznem, és nem lenne szabad megengednem, hogy ezt csinálja.

– Te zenésznek születtél, Ethan. Már az anyukád pocakjában megfertőzött a zene iránti szeretet. Ugye tudod, hogy anyukád azt szeretné, hogy fellépj ma? És én is. Kérlek, hadd hallgassalak egész este.

– Nem tudom megcsinálni – suttogom alig hallhatóan, mire Becky közelebb húzódik hozzám, és mielőtt ellenkezhetnék, szorosan magához ölel. A karjaim maguktól kelnek életre, és annak ellenére, hogy az agyam mást parancsol, a lány vékony derekán pihennek meg. Ez nagyon nem jó így. Becky már megint túl közel van hozzám, és ilyenkor sosem tudok józanul gondolkozni. Felemelem az egyik kezem, de csak azért, hogy megérinthessem a haját, amin megtelepszenek a hold pislákoló fényei.

– Becky, mi csak barátok lehetünk – suttogom, mert úgy érzem, nem bírok hangosabban beszélni. Nem tudom, kit akarok jobban meggyőzni erről, őt vagy inkább saját magamat.

– Tudom – feleli, és mintha a beletörődés csalódott hangján szólalna meg. Szükségem van rá, amitől egy gazembernek érzem magam. Nem akarom őt bántani, de azt sem tudom megadni neki, amit érdemelne. Darabokra hullok a ténytől, hogy nélküle nem tudom bevállalni a szereplést, de ha így ölel, talán elhiszem, hogy képes vagyok felülkerekedni a démonjaimon. De miért kell ehhez Rebecca támogatása? Próbálom magam azzal hitegetni, hogy csupán azért vált ilyen fontossá számomra, mert Sophia unokahúga, és érezhető hasonlóságok vannak közöttük, de nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így van-e. Ha viszont tényleg csak egy Sophia pótlékként használnám őt azon az elven, hogyha ló nincs a szamár is jó, azt soha nem tudnám megbocsátani magamnak. De attól tartok, amíg ilyen szorosan simul hozzám, nem fogok tudni jó döntést hozni.

– Egy utolsó szemétnek érzem magam… Szeretnélek megcsókolni, mert azt hiszem, az erőt adna, de… nem akarlak kihasználni téged… – nyögöm ki azt a gondolatot, ami egyre csak a fejemben jár, és amit nem tudok kiűzni onnan, akárhogyan is próbálom.

– Ha ez segít neked, akkor csináld… Nem érdekel, ha használsz engem… – A szánk már majdnem összeér, de az utolsó pillanatban ellököm magam tőle, mert képtelen vagyok megtenni azt, amit szeretnék. Ő nem azt érdemli, hogy játszadozzam vele, és amikor a kedvem tartja, smároljunk egyet, aztán meg napokig fel se hívjam. De amikor arra gondolok, hogy ez másként is lehetne, hogy járhatnánk, folyton Sophia arca villan be előttem, és nem tudok szabadulni attól a kényszeres vágyamtól, hogy meg kell őt szereznem. Az, hogy rokonok, még mocskosabbá teszi azt a játékot, aminek én vagyok a vezetője, és aminek nem tudok véget vetni, főleg most nem, amikor a zene miatt is mélypontra kerültem.

Rebecca nem engedi, hogy utamra induljak, visszaránt magához, a következő pillanatban pedig ajka éhesen tapad az enyémre. Nyelvével követelőzve végigsimít összezárt számon, és nem sokáig tudok küzdeni a csábítása ellen. Hagyom, hogy felfedezze a szám minden egyes négyzetcentiméterét, hamarosan levegőt is alig kapok túláradó szenvedélye miatt. Egy másodpercre elhúzódom tőle, de aztán én csókolom meg, és nem kímélem őt, ahogy ő sem tette. Hirtelen már nem is tartom olyan fontosnak, hogy fellépjek, sokkal szívesebben folytatnám ezt vele órákon át. Ez a vágy sokkal intenzívebb, sokkal erősebben tombol az ereimben, mint a Sophia iránti gyerekes vonzódásom, mégsem tudok eltekinteni attól, hogy csak kihasználom őt, még akkor is, ha ő maga kínálkozott fel.

– Gyere, szökjünk meg együtt – lihegem, de amint kimondom a szavakat, újra az ajkát keresem.

–  Nem. Fel kell lépned. Később haragudnál magadra, amiért elszalasztottad a lehetőséget. És nem foszthatsz meg attól, hogy színpadon lássalak. – nyom még egy futó csókot a számra, majd elindul a klub felé.

– Becky, várj! Szeretnék tőled bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó voltam eddig veled. Tudod… amikor megláttam Seyongot úgy helyben hagyva, arra gondoltam, hogy el is veszíthettem volna őt. Aztán meg arra, hogy téged sem szeretnélek elveszíteni… Kellesz nekem, Becky, mint barát vagy mint… Nem tudom, csak maradj velem… – Olyan esetlennek érzem magam, talán ezért is ölel át ismét, és ez a meghitt összebújás többet jelent minden csóknál. Megfogom a kezét, és úgy közelítem meg a klubot. Eleinte visszakozik, de amikor rájön, hogy nem fogom elengedni a kezét, rám mosolyog, és így lépjük át a helyiség küszöbét. Rebecca barátnői rögtön felkapják a fejüket, majd gyilkos tekintettel méregetnek minket. Küldök feléjük egy így-jártatok-lányok-ilyen-az-élet vigyort, aztán gyengéden megsimogatom Becky arcát, és a színpad felé veszem az irányt. A zenekar tagjai aggódva néznek rám, és egyszerre szakad ki belőlük egy megkönnyebbült sóhaj, amikor elfoglalom a helyem a dobos mellett.

A show elkezdődik, én pedig egy szempillantás alatt változok át, amint felcsendülnek az első dallamok. A testem megtelik energiával, úgy érzem, képes lennék puszta kézzel kamionokat emelgetni, az adrenalin jó hatással van rám. A gitár úgy sír fel a kezem alatt, mintha kegyelemért könyörögne, de legalább másfél óráig bírnia kell a tempót. A hangom magabiztos, nem remeg az izgalomtól, hiszen már nem is vagyok ideges. Mindent beleadok, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy kiadjam magamból a belőlem kikívánkozó melódiákat. Amikor észreveszem, hogy a közönségnek mennyire tetszik, amit csinálok, még nagyobb hévre kapcsolok, és közéjük hajítom a pengetőmet, hogy a koncert további részén az ujjaimmal becézzem a hangszerem. Egy lány üdvözülten kapja fel a pengetőt, és boldogan mutogatja a barátnőinek, hogy milyen szerencsében részesült. Ez az egyik lány a kettőből, akik Beckyvel jöttek, és azt hiszi, ő járt a legjobban, mert egy olyan tárgyat érinthet, amihez azelőtt az én kezem ért. Ha tudná, hogy Rebecca ajkait az én csókjaim égették nemrég, biztos nem lenne annyira elszállva magától.

Becky tekintete összekapcsolódik az enyémmel, és a fennmaradó dalok alatt nem eresztem el többé. Csak őt nézem, sőt, neki is éneklem a balladákat, amelyeket a műsor második felére hagytunk. A Nickelback Far away című számánál nem bírja tovább, és lesüti a tekintetét. Mintha egy könnycseppet is felfedezni vélnék a szeme sarkában megjelenni, a szívemet pedig valami megmagyarázhatatlan szúró érzés járja át, és csak azt tudom, hogy nem bírom elviselni, ha sírni látom. Azt akarom, hogy újra édes mosolya vegye át a könnyek helyét, ezért lemegyek a közönség sorai közé, és egyenesen azt az asztalt célzom meg, ahol ő ül. Mivel fásultan bámul maga elé, észre sem veszi, hogy előtte állok, úgyhogy óvatosan megérintem a haját, mire riadtan kapja fel a fejét. Először még több könnycsepp tódul a szemébe, amikor megfogom a kezét, de aztán sikerül kicsalnom belőle imádnivaló mosolyát, amikor lovagiasan letérdelek előtte, és csókot lehelek a kézfejére. A klubban lévő lányok száját egyszerre hagyja el egy féltékenységgel vegyített csodálkozó „ó” kiáltás, ezért inkább visszamegyek a helyemre, mielőtt nekiesnének szegény Beckynek. Összenézek Lucasszal, akinek a tekintetéből egyszerre olvasok ki elismerést, hogy drukkol ahhoz, hogy minden rendben menjen Rebecca és köztem, ugyanakkor szomorúságot amiatt, hogy ő nem romantikázhat e képpen Lisette-tel.

A koncert végén a fiúkkal egymás nyakába borulunk, és mindannyian egyetértünk abban, hogy ezt meg kell ismételnünk. Lehet, hogy nem fogok új dalokat írni, de ha annyit megtehetek, hogy a kedvenc dalaimat előadom egy jó csapattal, akkor már révbe értem. Sajnálom, hogy nem volt több időnk, mert annyira felvillanyozódtam, hogy órákon át is képes lettem volna játszani. Most nem mehetek haza, mert képtelen lennék aludni, túl frissek lennének az élmények, amik nem hagynák, hogy lehunyjam a szemem. Éhes vagyok, szomjas vagyok, tombolni akarok, csókolózni, szeretkezni…

Az ajtóban érem utol Rebeccát, és mielőtt kiléphetne rajta, megragadom a karját. Nem akarom, hogy elmenjen, vele akarom átélni azokat a dolgokat, amikre vágyom.

– Velem jössz a hotelbe? – duruzsolom a fülébe, mire ijedten rezzen össze. Úgy néz rám, mintha azt kérdeztem volna, eljön-e velem embert ölni, de ráébredek, hogy elég félreérthetően fogalmaztam. – Öhm, úgy értem, beszélgethetnénk, meg ilyesmi. A zene mindig felpörget, ilyenkor hajnalig le sem nyugszom. – Kétkedve méreget, de végül megfogja a felé nyújtott kezem, és hagyja, hogy az autómhoz vezessem. Lucas már ott áll a BMW mellett, és zavartan közli, hogy akkor ő busszal jön haza. Megrázom a fejem, és beparancsolom a hátsó ülésre. Nem fogom megengedni neki, hogy egyedül kószáljon L. A. veszélyes éjszakai utcáin, ráadásul az is lehet, hogy végül abban a sztriptíz bárban kötne ki, ami nem tenne jót neki.

Az autóban kínos csend uralkodik, amíg be nem kapcsolom a rádiót, amiből pár perc múlva a mi dalunk hangzik fel. Lucasszal felvidulunk, és a hangfalakból dübörgő dallamokkal együtt éneklünk. Eszembe jut az a túlfűtött jelenet, ami a klipforgatás alatt alakult ki Becky és köztem, utána pedig sorba pörögnek a fejemben az emlékek, amelyekben Becky elvarázsolt arcát látom, akárhányszor rám néz. A koncert alatt is olyan csodálattal kísérte végig minden mozdulatom, de nem tudtam rájönni, minek köszönhető ez a magas fokú rajongása irántam. Hiszen mindig is olyan lekezelően bántam vele, a maradék időben meg kedvemre használtam őt. De ma valami megváltozott. Segített nekem túljutni a krízisen, amiért örökre hálás leszek neki. De többet érzek iránta egyszerű hálánál. Mellette eltűnik az a csalódásoktól megkeseredett fiú, aki egyébként vagyok, és felszínre tör a bátor, szabadságra és boldogságra vágyó énem, amit csak ő képes előhívni a mélységből. Elég egy pillantása, egy mosolya, de amikor hozzám ér, akkor veszik el végleg a morcos és az egész világra dühös Ethan. Szeretném az autóban is fogni a kezét, simogatni őt, de nem akarom siettetni a dolgokat. Nyilván nem tudja hova tenni azt, hogy múltkor még azt mondtam neki, barátok sem lehetünk, most meg egyfolytában őt akarom. Ezért csak néhány kósza pillantást vetek rá, és örülök neki, amikor azt látom, hogy kezd felengedni, és nem tördeli idegesen a kezét. A mellettünk elsuhanó város fényeit fürkészi, ezért nem veszi észre, hogy őt tanulmányozom, és minél tovább nézem, annál inkább úgy érzem, hogy kell nekem. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de abban biztos vagyok, hogy alig bírom kivárni, hogy újra a karomba zárhassam. Olyan más ez, mint amit Sophia iránt érzek, pedig hosszú éveken át azt hittem, belé vagyok szerelmes. És lehet, hogy ez így is van, de akkor miért nem hozzá akartam rohanni a koncert után? Megtehettem volna, bevallhattam volna neki azt, amit múltkor véletlenül Rebeccának mondtam el, mégis ezt a lányt választottam. Azt a lányt, aki egyszerre dühít fel, és egyszerre ébreszt forróságot bennem, aki egyszerre idegesít a semmitmondó csipogásával, és egyszerre győz meg komoly szavaival, aki egyszerre tűnik törékeny kislánynak és szenvedély után áhítozó nőnek…

Hirtelen zavarba jövök, amikor kiszállok a kocsiból, nem tudom, mit kéne tennem. Odaszaladok a másik oldalra, és kisegítem Beckyt, mert a romantikus filmekben ezt szokták csinálni, de mi legyen ezután? És különben is, nem lesz nagyon gyanús, ha a lánnyal kettesben megyünk fel a szobámba? Apám kiakadna, vagy örülne, ha összejönnék vele? Szemmel láthatóan kedvelte Rebeccát, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy nem szabad csajoznunk, mert az elvonja a figyelmünket az együttesről. Sajnálom Lucast, mivel egyedül kullog fel a szobájába, de amikor megállítom félúton, és megkérdezem tőle, hogy minden rendben lesz-e, azt mondja, ne vele törődjek, hanem csavarjam végre az ujjam köré Beckyt. Rám vigyorog, bár nem természetes módon, de eleget kell tennem a kérésének.

Becky már Seyong ágyán ül, mikor belépek az ajtón, és szórakozottan gyűrögeti a takarót. Felhozatok magunknak egy-egy koktélt és chipset, majd elnyúlok az ágyamon a falatozó lányt figyelve. A telefonomat az éjjeliszekrényemre helyezem, és elindítom rajta azt a válogatást, ami csupa lassú dalt tartalmaz. Nem is értem, hogy rakhattam ilyen nyálas egyveleget a lejátszási listámra, de jó célt szolgál, mert a csend már kezdett feszélyezni.

– Köszönöm, hogy eljöttél a fellépésre. Meg hogy rávettél, maradjak. Nélküled nem ment volna. Komolyan mondom… Te adtál nekem erőt… – vallom be, de zavar, hogy Becky túlságosan visszafogottan és hallgatagon viselkedik. Szerintem a ropogtatnivalót is csak azért tömi magába, hogy ne kelljen megszólalnia. Túlságosan nagy távolságnak érzem a métereket, amik elválasztják egymástól a két ágyat, de nem merek odaülni mellé. Valahogy én sem érzem olyan felszabadultnak magam itt, a szobámban, mert elég intimnek találom a helyzetet.

– Ez a szoba nagyon szép – pattan fel Becky, amikor már nem bírja a közénk ülő feszültséget. Járkálni kezd, aprólékosan végignézi az összes tárgyat, ami nincs elzárva, de a legtöbb időt anya képe előtt tölti. Végigsimít az arcán, mintha az anyám érezhetné az érintését, aztán motyog valamit, amit nem értek, de mintha a képnek címezné. Aztán megpördül, és úgy csapja össze a kezét, mint egy kisgyerek, akinek verhetetlen ötlete támadt. – Megengeded, hogy lefesselek? – kérdezi olyan lelkesen, mintha az iránt érdeklődne, mikor lesz a következő szépségverseny, amin indulhat. Arcáról eltűnik a zavartság és a kétely, felhőtlen öröm költözik a helyére. Le akar festeni? Engem? Ahelyett, hogy rám vetné magát, mint a szobájában vagy a klub előtt? Mivel én sem vagyok a helyzet magaslatán, beleegyezem, hogy megtegye, hátha közben mindketten feloldódunk. Táskájából ecsetet, festékeket húz elő, és egy gondosan összegöngyölített vásznat feszít ki maga elé. Kicsit még bíbelődik, de engem nem zavar, leköti a figyelmem az, hogy nézhetem őt. Felfedezem, hogy a haja már nem olyan hidrogén szőke, mint amilyen az érkezése napján volt, fürtjei sokkal természetesebb színben pompázva hullanak a vállára. Vajon az én megjegyzésem miatt választott más árnyalatot? De miért tett volna ilyet? Ha neki tetszett az a szín, úgy kellett volna hagynia, bár ez jobban áll neki. Kihangsúlyozza kék szeme csillogását, és halványan lebarnult bőre tónusát. Ha felszedne néhány kilót, igazi bombázó válhatna belőle. Vajon az anyja írta neki elő a kényszer diétát? Vagy a modell ügynökségnél van egy súlyhatár, ami bele van írva a szerződésébe, és amit nem léphet át, különben kiteszik a szűrét? Egyszer majd meg fogom tőle kérdezni, de most inkább csendesen figyelem őt, ahogy szorgosan kevergeti a megfelelő színeket, és nagy hozzáértéssel méregeti a szöget, amiből megcsinálhatja a képet.

– Úgy érzem magam, mint Rose a Titanicban. – nevetek fel, amikor nem bírom tovább a régóta tartó csendet.

– Rose meztelenül volt, amikor Jack lefestette őt. – jegyzi meg, és olyan aranyos, amikor elpirul közben. Szeretem zavarba hozni őt, mert olyankor mindig pír lepi el az arcát, amitől még szebb lesz.

– Csak nem azt szeretnéd, ha levetkőznék? Micsoda rossz kislány vagy te! Nem volt elég a tengerparti fürdőzés? – kérdezem játékosan, majd szexibb hangszínre váltok. – Nem muszáj ilyen trükkökhöz folyamodnod, ha tényleg meztelenül akarsz látni. – Rebecca elejti az ecsetet, ami hatalmas kék foltot hagy a szőnyegen. Amikor lehajol érte, egy másik tubust is lever, de szerencsére azon rajta van a kupak. Pánikolva elkezd bocsánatot kérni, amiért összekoszolta a berendezést, én pedig nem győzöm mondogatni neki, hogy semmi baj nem történt, azért van a takarító szolgálat, hogy eltűntesse az ilyen kis balesetek nyomait. Mikor végre összeszedi magát, újra a vászonhoz hajol, és folytatja a munkát. Egy ideig hallgat, de végül lazaságot színlelve megszólal:

– Gombold ki az inged! Ha nagy festő leszek, milliókat fognak egy ilyen képért adni. Gondold el, árverésre bocsátom majd, és a gazdag tini lányok könyörögni fognak az apukájuknak, hogy minél nagyobb összegért licitáljanak rá. Minél több felület látszódik a mellkasodból és a hasadból, annál többet fogok kaszálni – jelenti ki nevetve, és kedvem lenne azt mondani neki, hogy szerintem csak ő akarja bámulni a felsőtestemet, de visszafogom magam, mert nem akarom, hogy megint összefestékezze a szobát. Elkezdek kigombolkozni, és annyira belejövök, hogy a végén teljesen szétnyitva hever a két oldalamon az ing, amit egyébként Lucastól kaptam kölcsön, mivel nekem egyetlen ilyen darab sem ékesíti a ruhatáram. Becky odajön hozzám, és óvatosan felhajtja az ing ujjait. Megborzongok, amint megérzem finom kezét, és bármit megadnék, ha abbahagyná a mázolást, és inkább engem választana az ecset helyett. Elhűlve nézi a nevet, ami cirádásan fut végig a bal alkarom belsején.

– Így hívták az anyukámat – mondom halkan, mire meghatottan rajzolja körbe a betűket a bőrömön. Azt terveztem, ha megtalálom életem nőjét, akkor az ő nevét fogom a jobb karomra tetováltatni, és a mai napig Sophia volt erre a legesélyesebb. De ahogy Becky keze a mellkasomon látható tetkókra téved, már abban sem vagyok biztos, hogy valaha szerettem-e a nagynénjét. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy Rebecca feltérképezze a tetoválásaimat, és nagy örömömre, elég sokáig időzik az ábrák pontos elmébe vésésével.

– Ezeket nem lesz könnyű lefesteni, de megpróbálom – mondja elfúló hangon, majd visszatér oda, ahonnan eljött néhány perccel ezelőtt. Képtelen vagyok tovább feküdni az ágyon anélkül, hogy ő mellettem lenne, hogy őt érinthetném, ezért gyorsan felpattanok, és megkerülve őt a háta mögé lépek. Egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam, amikor meglátom az eddig elkészült művét, és ezúttal saját magamról nem tudom levenni a tekintetem. Na, nem azért, mert annyira önimádó vagyok, a szememben tükröződő érzés fog meg igazán. Ha Becky hetekkel ezelőtt festett volna le, biztos vagyok benne, hogy egy unott arcú, élettelen tekintetű Ethan Lance nézne vissza rám a vászonról. Most azonban tüzet véltem felfedezni, amit ő gyújtott lángra. A tűznek köszönhetően olyan vidáman ragyog az arcom, ahogyan talán akkor fénylett utoljára, amikor még kisfiú voltam, és anya velem volt. Ez a lány keltette életre bennem azt a fiút, aki anyám balesete óta élve eltemetve sínylődött a bensőmben. Akit még a rock zene vagy Sophia kedvessége sem tudott visszahozni az élők sorába. Emellett annyira élethű a kép, mintha tükörbe néznék.

– Tudtad, hogy iszonyúan tehetséges vagy? – kérdezem lágyan, miközben a vállára teszem a kezem. Végleg abba kéne hagynia a modellkedést, és erre a pályára kéne összpontosítania. Lehet, hogy nem lenne annyira híres, mint modellként, de sokkal értékesebb dolgot tehetne le az asztalra, amit szeret is csinálni. Ezt senki sem kényszerítette rá, látszik rajta, hogy élvezi, hogy szépséges formák születnek meg az ecsete nyomán.

– Á, dehogy, még sokat kéne fejlődnöm – feleli szégyenlősen, és megint elpirul, amikor a válla fölött hátra néz rám. Alábecsüli magát, de ahogy ő rávett arra, hogy ne fussak haza gyáván a klubból, majd én is meggyőzöm arról, hogy ne adja fel a festészetet. De nem most. Jelenleg jobb dolgom is van a győzködésnél.

– Legközelebb folytatod a képet, jó? – kérdezem, miközben gyengéden megpuszilom a füle mögött.

– Miért… most mit szeretnél csinálni? – kérdez vissza kicsit rémülten, de mintha a kíváncsiság is ott bujkálna a szavaiban.

– Gyere velem, és megmutatom. – Magammal húzom, bár az ijedtsége továbbra sem múlik el. Óvatosan magam mellé fektetem az ágyra, és mielőtt bármit is tennék, lekapcsolom a lámpát. Ettől talán még jobban megrémül, annyira feszült, amikor hozzáérek, hogy attól félek, csak elképzeltem, hogy ő is vágyik rám. – Szeretnél inkább hazamenni? – súgom a sötétségbe, és tartok attól, hogy igen lesz a válasza.

– Nem – hallom meg tétova feleletét, amitől kétszer gyorsabban kezd verni a szívem. Kezdetben félénkek a csókjaink, egyikünk sem meri megtenni az első lépést, ami átszakítaná a köztünk lévő gátat. De idővel egyre hevesebbé és hevesebbé válunk, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az ingem a szoba másik felébe repül.

Amikor a nap első sugarai a falamra vetődnek, nyűgösen dörzsölöm meg a szemem, aztán rémület lesz rajtam úrrá, amikor üresnek érzem az ágyat magam mellett. Becky sehol sincs, és attól félek, hogy álmodtam az egész éjszakát, vagy hogy rájött, nem kellek neki, és egy szó nélkül faképnél hagyott. Megpillantom az éjjeliszekrényemen pihenő cetlit, amire sietősen firkantottak pár szót, mégis olyan szépnek hat az írása, hogy percekig bámulom, miután elolvastam.

Suliba kellett mennem, de köszönöm a felejthetetlen órákat. Hívj fel délután, ha szeretnél újra találkozni velem.
Becky

Nekem is készülődnöm kéne, mert bár nálunk később kezdődik a tanítás, mivel sokáig aludtam, nincs sok időm arra, hogy beérjek. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni délutánig, a visszaszámlálást rögvest elkezdem. Addig még hat óra van hátra, basszus. Azt hiszem, egész nap a Beckyvel történtekre kell gondolnom, úgy talán majd könnyebb lesz a várakozás. 

4TUNE – A szerencse fiai

Tizennegyedik fejezet

Lucas

A Nirvana most nem úgy fest, mint amikor a legutóbb itt jártam. Akkor az volt a lányok célja, hogy minél kevesebb ruhadarab fedje a testüket, most viszont mindenki jelmezbe bújt, mivel Halloween éjszakája van. Elég sokáig tudtam távol maradni a helytől, de az elmúlt napok eseményei visszatérésre késztettek. Egyszerűen képtelen voltam egyedül ücsörögni a hotel szobában, ami mindig azt juttatta eszembe, hogy a szobatársam egy kórházban fekszik megkéselve. Már stabilizálódott az állapota, de akkor sem tudtam kiverni azokat a képeket a fejemből, amelyek akkor fogadtak, mikor a rendőrökkel együtt bementünk abba az átkozott házba.

Még szerencse, hogy Ethan nem nyugodott bele abba, hogy a sorsára hagyjuk Tomit, és rábeszélt, hogy kövessük őt. Sajnos nem hívtuk rögtön a rendőrséget, vártunk egy ideig abban bízva, hátha tényleg ki tudja hozni Seyongot balhé nélkül. Idegesen néztünk percenként az óránkra, és eljött az a pillanat, amikor egyszerre nyúltunk a mobilunk után, és kezdtük tárcsázni a 911-et. A rendőrök megtiltották, hogy mi is belépjünk a házba, de nem hallgattunk rájuk. A nyomukban voltunk, míg végül a pincében találtuk magunkat, ahol borzalmas látvány fogadott. Tomiban még benne volt a kés, amivel leszúrták, és jókora vértócsa éktelenkedett körülötte, Seyong lábát pedig szilánkosra törték. Az egyetlen dolog, ami elégtételnek számított, hogy letartóztatták azokat a mocsadékokat, akik remélhetőleg nem szabadulnak ki egyhamar. Mindennap bementem hozzájuk a kórházba, de esténként megbolondultam a négy falból áradó csendtől. A suli valamennyire lekötötte a gondolataimat, de mivel a banda fele kidőlt, a munkálatokkal nem tudtunk délutánonként haladni. Ráadásul Mr. Lance folyamatosan azért aggódott, milyen rossz fényt fog ez az egész támadás vetni az együttesre, bár nem értem, hogy ezt miért gondolja így. Ha közülünk tett volna valaki rossz fát a tűzre, megérteném az aggodalmait, de arról egyikünk sem tehet, hogy szar emberek mászkálnak szabadon a világban. És lehet, hogy most lecsuktak párat, de ezzel nem arattunk győzelmet az erőszak felett. Mindig lesznek pszichopaták, akiknek más fájdalma okoz örömet, de nem szabad, hogy ez az együttes rovására menjen. A sajtó még nem szagolta ki, hogy miért állt be a hirtelen hallgatás a 4TUNE háza táján, úgy látszik bevették azt a mesét, hogy gőzerővel dolgozunk az első albumunkon, és stúdióba vonulva töltünk napi tizenhat órát, ezért nem érünk rá interjút adni egy magazinnak vagy tévé műsornak sem.

Visszatérve a ma estére, úgy gondoltam, hogy ki kéne kapcsolódnom az egyik kedvenc ünnepemen, amit először élhetek át L. A.-ben. Imádom a Halloweent, a bátyáimmal minden évben azon versenyeztünk, hogy kinek sikerült jobban a jelmeze. Persze nem volt pénzünk arra, hogy kölcsönzőbe járjunk, ezért saját kézzel készített maszkok mögé rejtőztünk. Mindig csapatostul kopogtattunk be a szomszédokhoz egy kis édesség reményében, és természetesen Alicia sem hiányozhatott a négyesünkből. Inkább velünk lógott, nem a barátnőivel, mint a legtöbb lány, és én azt hittem, ez annak tudható be, hogy nem az a plázacica féle, mindig is inkább a fiús dolgok érdekelték. De ezek szerint csak azért kereste a társaságunkat, hogy a közelemben lehessen. Annyi titkos jelet küldött felém, de én nem fogtam fel burkolt megjegyzéseit vagy valódi szándékát. De ha tisztában is lettem volna az érzelmeivel, akkor sem tudtam volna viszonozni őket. Sosem éreztem iránta úgy, ahogy más lány iránt sem, mint amikor megpillantottam Lisette-et a buszon utazva. Vagy később ebben a bárban. És amikor a laptopomon valami buli után keresgéltem, ahol végre lazíthatok egy kicsit, a Google elsőnek ezt a helyet dobta ki. Rákattintottam a honlapukra, és annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna eljönnöm, azt is tudtam, hogy nem leszek képes máshova menni. Kihasználtam a hirtelen jött népszerűségemet, és azt a tetemes összeget, ami a bankszámlámon csücsült, és megrendeltem a legdrágább jelmezt, amit valaha láttam. Nem kellett több húsz percnél, és a csomag már a hotel recepcióján pihent, ahonnan egy pohár pezsgő társaságában felhozta nekem a személyzet egyik tagja. Nem kellett sorban állnom vagy másokkal harcba szállnom az áhított darabért, mert vannak olyan jó emberek, akik a lábaim elé teszik. Na jó, nekem nincs ekkora arcom, szerintem csak arról próbálom elterelni a gondolataimat, hogy bármelyik pillanatban megláthatom Lisette-et, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni akkor.

Annál az asztalnál foglaltam helyet, ahol hetekkel ezelőtt Tomival ültem, és kisvártatva felfedezem Aphroditét, aki groteszk módon Hófehérkének maszkírozta magát. Mégis olyan jellegzetes vonásai vannak, hogy az egy tonna vakolat ellenére is felismerem, és intek neki, hogy jöjjön oda hozzám.

– Itt van Lisette? Mármint a Hableány – javítom ki gyorsan magam. A fekete lány szeme ördögien megcsillan, de ahelyett, hogy rögtön válaszolna, körülnéz, mintha keresne valakit.

– Szépfiú, tudtam ám, hogy vissza fogsz jönni, bár elég sokáig kelletted magad. Na és hol van a barátod? Múltkor elég jól elszórakoztam vele.

– Ő sajnos most nem tudott eljönni… – Elszomorodom, amikor arra gondolok, hogy amíg én egy buliban ücsörgök, Tomi egy kórházi ágyon sínylődik. Bevallom, hiányzik. Nélküle elveszettnek érzem magam ebben a bárban.

– Veled is beérem helyette, cukorfalat. Na jó, nem kell beparáznod, tudom, hogy a kis Hableányra buksz. Könnyen fel fogod ismerni, mert sellőnek öltözött a kicsike. Nem tudom, most hol van, lehet, hogy sminkeli magát. – Azzal ott hagy, és meg sem tudom kérdezni tőle, hogy honnan tudta, hogy én lapulok az álarc mögött, amikor ennél tökéletesebb álcát ki sem lehetne találni. Azért is döntöttem úgy, hogy ma eljövök, mert meg kellett ragadnom ezt a lehetőséget, amikor legálisan rejthetem el az arcom Lisette elöl.

Amikor megjelenik, minden fej egyszerre fordul felé, mindenkiben egyszerre áll meg az ütő attól a szemet gyönyörködtető látványtól, amit nyújt. A jelmeze nem nagy szám, de nem hinném, hogy ez bárkit is zavarna. Az arcát sem takarja el, ami ezen az estén természetesebbnek tűnik, mint az előző alkalommal. Kifestette magát, de nem olyan erősen, a halvány smink csak hangsúlyozza szépségét. A világoskék ruha olyan hosszú, hogy a földet verdesi, és biztos vagyok benne, hogy a férfiak abban reménykedtek, hogy rövidebb darabot választ, sőt, leginkább ruha nélkül látnák őt. Olyan esetlennek látszik, ahogy áll a tömegben, mintha most járna itt először. Nyoma sincs annak a királynőnek, aki egykoron beragyogta a színpadot, aki alattvalókként kezelte az őt körülzsongó lányokat. Sokkal inkább hasonlít a buszos lányra, akibe első látásra beleszerettem. Lesüti a szemét, amikor észreveszi, hogy mindenki őt bámulja, és látszik rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Amikor a színpadon van, dolgozik, de most csak egy magányos lány, aki nem tudja, mit kezdjen magával civilben. A társai nem törődnek vele, mivel féltékenyek rá, a pasik meg bárminél jobban azt szeretnék, ha velük foglalkozna, de szerintem ő legszívesebben elmenekülne innen. Biztos a főnök parancsa volt, hogy minden lánynak részt kell vennie ezen a partin, ami alól ő sem lehet kivétel. Pont ő nem hiányozhat, hiszen mindenki miatta jön ide. A honlapon is természetesen az ő fotóival hirdették a halloweenes bulit. Összerándul a gyomrom, amikor egyre hosszabb ideje bámulom bánatos tekintetét, és úgy érzem, muszáj valahogy segítenem rajta. Megindulok felé, de abban a pillanatban a színpadra ugrik egy köpcös, bajszos alak, aki fület sértően kiabál bele a mikrofonba, így vonva magára a figyelmet.

– Kedves uraim, örülök, hogy a Nirvanát választották ma este is. Ígérem, nem fognak csalódni a lányokban, ahogy eddig sem tették. Kitaláltunk egy kis játékot, amiben remélem, boldogan vesznek részt. Mivel normál esetben önök döntik el, melyik lánnyal szeretnének több időt tölteni, most fordítunk a dolgon. Hölgyválasz lesz, a lányok felkérik magukat táncolni, és amelyik páros a legmeggyőzőbb, az viheti el a főnyereményt. Azt még nem árulom el, mi lesz az ajándék, ez egyelőre legyen meglepetés. Hölgyeim, tiétek a terep!

Nem akarom, hogy bárki is engem válasszon, főleg Aphrodité idegesítő személyére nincs szükségem, pedig nagy valószínűsége van annak, hogy rám fog tapadni. Elhatározom, hogy amíg tart ez a hülye játék, elrejtőzöm a mosdóban, aztán majd visszajövök, amikor véget ér. Tudom, ez elég gyerekes cselekedet, az általános iskolában csináltam utoljára ilyet, amikor nem volt kedvem tesi órára menni. Inkább dekkoltam negyvenöt percig a vécében, minthogy Sr. Gomez üvöltését hallgattam volna, amiért nem vagyok képes kötelet mászni.

Már csak pár lépésnyire vagyok a céltól, amikor valaki megérinti a vállamat, és elkezd a táncparkett felé húzni. Basszus, nem voltam elég gyors! Hogy érhetett utol egy lány? Ez tök ciki! Ráadásul menekülésen kapott, ami még kínosabb. Istenem, csak ne Aphrodité legyen az!

– Táncolnál velem, Zorro? – Dios mío, ez Lisette hangja! És nem úgy beszél, mint múltkor, nem csengenek keményen és ridegen a szavai, ismét azt a lágy tónust hallom, amit annyira szeretek. Az valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy ő is választhat engem, ezért most egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében szakad ki belőlem a feszültség. Szembe fordulok vele, és el sem hiszem, hogy újra ilyen közel van hozzám. Lemerevedek, és egyszerűen nem tudok mit csinálni. Szeretném átölelni, magamhoz húzni, de moccanni sem bírok. Halványan elmosolyodik, a nyakam köré fonja a karját, úgy simul hozzám. Erőt veszek magamon, és a derekára helyezem remegő kezem, majd hagyom, hogy ő vezessen engem.

– Nem… nem vagyok jó táncos – dadogom, mire a léptei még határozottabbak lesznek. Hirtelen bánom, hogy rajtam van ez a francos jelmez, mert nélküle sokkal többet érezhetnék a teste melegéből. De azt is bánom, hogy ezen a helyen kell romantikáznunk, már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk a szalagavatónkon találkoztunk volna, és ott táncolnánk így összebújva. Képtelen vagyok kizárni az agyamból azt a tényt, hogy ez egy sztriptíz bár, ahol Lisette a legünnepeltebb sztár, és most az összes férfi utál engem azért, mert én tartom a karjaimban. Feszélyezve és kellemetlenül érzem magam, annak ellenére, hogy álmaim hölgyének ajkától csak pár centiméter választ el.

A táncnak túl hamar lesz vége, és ki sem élvezhettem az agyamba tóduló ostoba gondolatok miatt. Bárki más kiugrott volna a bőréből örömében, ha a helyemben lehetett volna, erre én nem tudtam átadni magam a pillanat varázsának csak azért, mert egy percre sem tudom kikapcsolni az elmémet. Mennyivel jobb lett volna egy felejthetetlen tánc Lisette-tel, ha megszűnt volna körülöttünk a világ, és csak arra koncentráltam volna, hogy milyen jó érzés hozzásimulva ringatózni. De nem. Nekem végig agyalnom kellet, aminek az lett az eredménye, hogy úgy múlt el a tánc, hogy szinte észre sem vettem, hogy megtörténik.

– Hölgyeim és uraim! Most pedig kihirdetem a győztes párt, akik abban a kiváltságban részesülhetnek, hogy egy luxus limuzinnal végigfurikázhatják a mi csodás városunkat. A győztes pedig nem más, mint a Hableány és választottja Zorro!

A tapsvihar elmarad, csupán egy-két „éljen” meg „hurrá” hangzik fel a tömegben, de azok sem a lelkesedésről árulkodnak. A férfiak csalódtak, amiért nem ők léphetnek le Lisette-tel, a lányok meg azért, hogy nem ők húzhatnak el bárkivel innen. Én teljesen meg vagyok zavarodva, amikor a köpcös fickó felhív minket maga mellé, hogy jelképesen átadja a nyereményünket, Lisette viszont annyira örül, hogy olyan gyorsan húz maga után, mintha nagyon sietne valahova. Amikor azonban kiérünk a bár elé, beharapja az alsóajkát, és úgy néz rám, mint egy kiskutya, aki mindent megadna egy falat kajáért.

– Nincs kedvem ahhoz a limuzinhoz. Mentem már egy párszor vele, nagyon uncsi. Nem akarnál elrabolni, Zorro? – Elakad a lélegzetem, amikor az utolsó mondatot kimondja főleg azért, amiért olyan sejtelmes hangszínnel ejti ki a szavakat. A tekintete már teljesen mást tükröz: most egy kalandokra vágyó, kíváncsi nő pillant vissza rám. De mégis hova vihetném? Nem vagyok én olyan spontán, hogy itt helyben kitaláljak valamit, ami még tetszene is neki. Sőt, inkább pánikba esek a kihívástól, és izzadni kezdek, miközben mégis fázom.

– Szóval nem akarsz Micsoda nőset játszani? Fizetek bármennyit, hogy velem töltsd az éjszakát, hogy végre elszabadulj innen. De a limó jó ötlet szerintem. Te nem úgy gondolod? – Próbálok mondani valamit, de elég hülyén hangzik. Remélem, az elmélyített hangom legalább tökösebbnek fog feltűntetni. De az arckifejezéséből nem az rí le, hogy bejött neki az ajánlatom.

– Te is csak olyan vagy, mint a többi. Azt hittem, te más vagy. Azért választottalak téged, mert Aphrodité leadta a drótot, hogy a Zorro-s maszk mögött az a srác van, aki… akivel csókolóztam. Mindegy, ezek szerint rossz döntés volt.

Szóval tudta, hogy ki vagyok, ezért választott engem? Nem azért jött oda hozzám, mert tetszett neki a jelmezem vagy ilyesmi, hanem miattam. És Aphrodité szólt neki? És Aphrodité tud arról, hogy Lisette és én csókolóztunk? Meg kell emésztenem ezeket az információkat, bár első gondolatra is eléggé feldobnak. Ha Lisette elmesélte a csókunkat a barátnőjének az azt jelenti, hogy számított neki valamit. Ha Aphrodité figyelmeztette arra, hogy ki lapul a jelmezem alatt, akkor ő sem olyan kemény csaj, amilyennek elsőre tűnik, és a jó szándék vezérelte, amit ki sem néztem volna belőle. Mialatt filozofálgatok, Lisette visszaindul a bárba, én pedig futva megyek utána, nehogy elérjen az ajtóig.

– Li… Lissy, várj! Nem úgy gondoltam!

Majdnem kiejtem a rendes nevét, de még időben eszembe jut az a becenév, amit Aphroditétől hallottam. A lány nem fordul meg, úgy látszik, tényleg megsértődött. Elkapom a karját, és megpördítem, hogy szembekerüljön velem.

– Fogalmam sincs, hogy hova vihetnélek, és azt hittem, hozzá vagy szokva a fényűzéshez. Attól tartok, hogy nem tudom majd überelni a limós városnézést…

– Engem nem érdekel, hogy hova megyünk, csak lépjünk már le! A limuzinban ott lenne a sofőr, aki idetartozik, szóval ott sem tudnék igazán elszakadni a Nirvanától.

Elindul valamerre, bár szerintem gőze nincs arról, hova megy, de követem. Még egy pillantást vetek a közelben ránk váró luxus járgányra, ami virágokkal van feldíszítve, és belesve látom, hogy a mini bárban sorakoznak a pezsgők, vörösborok, és mindenféle puccos étel, amit mi nem fogunk megkóstolni. Egy hatalmas bőrkanapé, egy mozivászon nagyságú tévé, és egy… jakuzzi? Te jó ég, miről kell lemondanom Lisette miatt! De megértem a problémáját, hiszen én sem tudtam kellően ellazulni a bárban, nem hinném, hogy a limóban ment volna. Az is csak a Nirvanára emlékeztetett volna, bár egyszer ki kell bérelnem egy ilyet, és nekem kell elvinnem vele Lisette-et egy körre.

Át kell vennem az irányítást, mert ki tudja nagy mérgében hova vezetne minket. Dacosan lépked előre, mintha már nem is törődne azzal, hogy vele megyek-e vagy egyedül teszi meg az előtte álló utat. Megfogom a kezét, amit nem húz el, és a fülébe súgom, hogy van egy ötletem. Ha ez a lány kalandra vágyik, akkor oda kell elvinnem, ahol én mindig felhőtlenül tudtam szórakozni. A vidámparkba. Bár Los Angelesben még egyszer sem jártam ott, és azt sem tudom, merre lehet, de egy perc alatt rábukkanok a telefonom segítségével.

– Már tudom, hova viszlek, de biztosan nem fog zavarni, hogy a limó helyett busszal kell mennünk?

– Most komolyan ennyire felszínesnek gondolsz? Azt hiszed, hogy engem mindennap sofőrök furikáznak csak azért, mert egy rohadt bárban táncolok? Nem vagyok én híresség, csak azon a helyen ismernek, sehol máshol. Ne bánj már úgy velem, mint valami hercegnővel!

Úgy kiabál, mint ahogy a mama szokott, amikor odaégeti az ebédet. Ez tetszik. Nem olyan arrogánsan beszél, mint a bárban, hanem dühében előtör belőle a latin vér, amitől ugyanolyan bájosnak tartom, mint amikor visszafogottan viselkedik. Az sosem baj, ha valaki kimondja azt, amit gondol, nem kell magunkba fojtani a véleményünket. Eszembe jut, hogy első alkalommal valóban úgy tekintettem rá, mint valami meséből szabadult hercegnőre, aztán ki kellett ábrándulnom ebből a képzeletből, amikor rájöttem, hogy mit dolgozik. De valahol mélyen benne akkor is ott lakozik az úri kisasszony, csak eddig még ismeretlen okokból megpróbálja elnyomni magában ezt az énjét. Úgy érzem, nem ma lesz, amikor kiderítem, hogy miért állt be vetkőzős, táncos lánynak a Nirvanába, mert ma egy olyan estét szeretnék neki adni, amikor elfeledkezhet arról a helyről. Ma szembesültem vele, hogy nem szeret ott lenni, hogy bármit megtenne azért, hogy távol legyen tőle. A múltkori viselkedése arról árulkodott, hogy imádja azt, ahogy körülrajongják, de ezek szerint az csak egy álca volt. Bár most van jelmezben, mégis most törnek felszínre a valódi érzései, melyeket én örömmel fogadok. Ha nem szeret a bárban lenni, akkor majd én kimenekítem onnan. Nemcsak egy estére, hanem örök időkre. De erről nem fogok neki beszélni, és én sem fogom arra pazarolni az időt, hogy ezen töprengek. Lesz elég unalmas órám egyedül a hotelben, hogy átgondoljam a dolgokat. Most azonban végre magam mögött fogom hagyni a gondokat, és képes leszek életemben először kikapcsolni az agyam, és csak az itt és mostra koncentrálni. Nekem is jót fog ez tenni, de leginkább az motivál, hogy Lisette-nek szerezzek egy önfeledt, szórakozással teli éjszakát.

– Még nem is tudom, hogy mi a neved – szólal meg hirtelen, én pedig nem tudom, mit válaszoljak. Szeretném letépni magamról az álarcot, és elmondani neki, hogy én vagyok Lucas, és bevallani neki mindent, amit azóta érzek, hogy megismertem. De az is lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám, hiszen annyi férfival találkozik nap, mint nap, miért pont egy idiótára emlékezne, aki elájult a busz kellős közepén? Ha meg tudná, hogy ki vagyok, nem értené, minek kellett ez a színjáték, és a szórakozás helyett magyarázkodásba torkollana az este. Egyszer majd el fogom neki mondani az igazat, talán akkor, amikor elhozom a Nirvanából. De most még nem ezen kell lennie a hangsúlynak.

– Szólíts csak szépfiúnak – mondom lazán, mert először az a jelző jut eszembe, amit Aphrodité ragasztott rám. Kurtán felnevet, de nem kezdi el játszani a sértődöttet a válaszomat hallva. Azt sem kérdezi meg, hová megyünk, csendesen jön mellettem, de a kezemet egy pillanatra sem engedi el. Az utca viszont annál zajosabb, mindenhol zombik és boszorkányok rémisztgetik a népet, mi pedig elvegyülünk az emberek forgatagában. Sokkal jobban érzem magam ebben a közegben, mint a bár fojtogató légterében. Nem zavar az sem, hogy nem szólunk egymáshoz, mert ez a csend nem kínos, hanem kellemes. Nem bírom azokat a csajokat, akik végigcsipogják az egész napot, és nem szánnak időt arra, hogy egy kicsit magukba szállva szemléljék a körülöttük zajló eseményeket. Ha végigcsacsognánk az életünket, annyi mindenről lemaradnánk. Ráadásul a szavak sokszor annyira jelentéktelenek tudnak lenni. Mondhatja azt valaki, hogy „nem szeretlek”, ha a szemében ott tükröződik az olthatatlan vágy a másik iránt. Ugyanakkor azt is hallhatod valakitől, hogy „szeretlek”, de nem lesz jelentősége, ha ezt a csodálatos szót úgy közli, hogy közben újságot olvas, és csak azért veti oda a kedvesének, hogy az végre abbahagyja a nyaggatását. Úgyhogy nekem jelenleg egyáltalán nem hiányoznak a szavak, még az is lehet, hogy azok rontanának el mindent. Sokkal többet ér az, hogy a kezem nem az üres levegőt markolássza, hanem Lisette puha bőrére simul. Közben pedig bepillantást nyerhetek mások életébe is, egy-egy foszlányt elkapva az ő beszélgetésükből. Egy vámpírnak öltözött lány például rá akarja venni a pasiját, hogy valóban próbálják ki a vérszívást, amin hangosan kell nevetnem. Lisette rám sandít, majd amikor a párocska felé biccentek, ő is elkapja a beszélgetés fonalát, és hamarosan nem tud ellenállni a kikívánkozó kacajnak.

Lisette álla majdnem leesik, amikor némi utazgatás után Disneyland bejáratánál cövekelek le. Nem akar bemenni, mert azt mondja, egy vagyon lehet a belépő, ami igaz is, de megtehetem, hogy kifizessem. Sosem voltam még itt, és minek gyűjtögessem azt a sok pénzt, amit a bandával megkeresek. Természetesen fogok félrerakni, küldtem haza is egy szép kis summát, de ezennel a szórakozásé a főszerep. Legalább fél óra a bámészkodással telik, miután bejutunk, mert ehhez foghatót egyikünk sem tapasztalt még. Hol van Disneylandhez képest a mexikói vidámpark, ahol a legnagyobb durranást egy viseltes hullámvasút jelenti? A Halloweennek köszönhetően a park tele van jelmezes alakokkal, ezért szinte lehetetlenség megkülönböztetni az itt dolgozó mesefigurának álcázott embereket azoktól, akik csak az ünnep kedvéért öltöttek gúnyát. Találkozunk az „igazi” Arielle-lel, de mivel Lisette sokkal szebb sellőnek bizonyult nála, a legtöbb kislány vele szeretne fotózkodni, és ő szívesen eleget tesz a kérésüknek. Örülök neki, hogy nem én vagyok reflektorfényben, és hogy ide is maskarában jöhettem el, mert anélkül biztos, hogy engem is megrohamoznának, de nem lenne kedvem a tinik sokaságának pózolni, amikor egy ilyen fantasztikus helyen lehetek. De Lisette-t szemmel láthatóan felvidítják a csöppségek, akik körülrajongják őt. Valahogy jobban illenek hozzá a gyerekek, akik ártatlansággal vegyes csodálattal néznek fel rá, mint azok a kiéhezett férfiak, akik a tekintetükkel fel tudnák falni őt. Igen, Lisette akár itt is dolgozhatna, mint Hableány, sokkal jobban áll neki, mint a bárban való vonaglás. Ha eljön az ideje annak, hogy kihozzam őt onnan, el is fogom ezt mondani neki.

Azért szerencsére arra is van alkalmunk, hogy kipróbáljuk azt a megannyi játékot, ami a parkba érkezők szolgálatában áll. Néhány szerkentyű olyan sebesen pörög, vagy gyorsan emelkedik fel-alá, hogy nem tudom eldönteni, én sikoltok hangosabban vagy Lisette. De a biztonság kedvéért úgy szorongatom a kezét, hogy szegénynek teljesen elfehérednek az ujjpercei. Minden menet után attól félek, hogy kinevet azért, mert puhánynak tart, de akárhányszor elmarad a korholása, megkönnyebbülten lélegzem fel. Következőleg egy olyan dologra szállunk fel, ahol Lisette-nek előttem kell ülnie, így a hátával teljesen a mellkasomnak préselődik. A kezemet átkulcsolom a hasa előtt, és gondosan odafigyelek arra, nehogy véletlenül feljebb csússzon a kelleténél. Gyorsan emelkedünk a föld fölé, de a gondolataim annyira elkalandoznak, hogy ezúttal észre sem veszem a szédülést keltő forgást. Végig az jár az eszemben, hogy másképp is alakulhatott volna az este. Ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy használjuk ki a nyereményünket, és végre megkaphattam volna őt. Talán nem is lenne szükségem máshoz, hogy lejjebb apadjon az érdeklődésem iránta, de persze tudom, hogy ezzel csak magamat szeretném álltatni. Amint az enyém lesz Lisette, nem azt fogom érezni, hogy na, ez az, ő is megvolt, pipa, lapozhatunk, hanem még halálosabban bele fogok zúgni. Ezért sosem lehet az enyém, mert nem eshetek bele ennél jobban. Hacsaknem ő is viszonozná az érzelmeimet, mert akkor minden más lehetne. Addig is vissza kell fognom a tomboló hormonjaimat, amik egyre inkább felélednek hozzám préselődő teste által. Érzem a haja illatát, ami hullámokban omlik a hátára, és amit szeretnék félrehúzni, hogy megcsókolhassam a tarkóját. Görcsösen szorítom őt, de nem azért, hogy ki ne essünk, hanem azért, mert félek, hogy különben egyik kezem a mellére, a másik pedig a combjára vándorolna. Izzadok, hányingerem van, de nem a sok pörgéstől lettem tengeribeteg, hanem az önmegtartóztatásba betegedtem bele.

Mikor leszállunk, rebegek neki valami elnézés félét, és meg sem állok az első mosdóig, ami az utamba akad. Muszáj kicsit lehűtenem magam, mert megőrülök a közelében. Azon csodálkozom, hogy eddig normálisan tudtam viselkedni. A hideg víztől, amit az arcomba fröcsköltem, kicsit higgadtabbnak érzem magam, de nem tudhatom, mikor tör rám egy hasonló roham, ha újra megérintem őt. Ez az! Nem szabad megérintenem! Maximum a kezét foghatom, akkor nem történhet baj, de semmi több annál.

– Vettem magunknak hot dogot. Gyere és egyél! – húz maga után, amint előbukkanok a tömegből. Egyáltalán nem vagyok éhes, főleg mert éjfél körül járhat az idő, de azért leküzdök egy-két falatot, a többit pedig Lisette-nek adom. Jó nézni, ahogy élvezettel tömi magába az ételt, mint aki még soha nem evett. Nem bírom azokat a csajokat, akik csak salátát hajlandóak enni, hogy megőrizzék az alakjukat. Lisette nem kórosan sovány, nem is kövér, de pont ott telt, ahol egy nőnek annak kell lennie. Nem! Fantáziálnom sem szabad róla, mert a puszta gondolattól is életre kel a testem. Mikor újra ránézek, látom, hogy tiszta ketchup az arca, ami mosolygásra késztet. A szépséges sellő csupa maszatosan elég viccesen hat, ezért fogok egy szalvétát, és gyengéden letörlöm a cseppeket az álláról.

– Köszönöm! – Elkapja a kezem, és pár másodperc erejéig az arcához szorítva tartja.

– Nincs mit. Nem hagyhattam, hogy összekent pofival mutatkozz a rajongóid előtt. – Felnevet, majd úgy öleli át a nyakamat, mint ahogy a bárban, tánc alatt tette.

– Nem azt, te buta! Hanem azt, hogy ismét eljöttél a Nirvanába. Azt hittem… nem foglak többet látni. Meg azt is, hogy átélhettem életem legszebb estéjét a te jó voltadból. Tudod, még sosem voltam vidámparkban. Komolyan mondom, kiskoromban sem. Egy argentin falucskában nőttem fel, és a nagyi már akkor idős volt, amikor én kicsi voltam, szóval nem vitt el a fővárosba, hogy ilyen élményekbe lehessen részem. Amikor idejöttem, kacérkodtam a gondolattal, hogy ellátogatok egyszer Disneylandbe, de pénzem sem volt, és kísérőm sem, egyedül pedig semmi sem buli. – Még mindig átölel, de próbálok szigorúan csak a szeméből áradó hálára és a csilingelő hangjára összpontosítani. Egy padon üldögélünk, ami távol esik a népes embertömeg fergetegétől. Csupán néhány szerelmespár lézeng a közelben, kihasználva az eldugott területet. A messzeségből lágy dallamok csendülnek fel, és hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és lassúzni kezdek a lánnyal. A zene nem olyan fülsüketítően szól, mint a bárban, és a légkör is jóval kellemesebb. El tudom engedni magam, és lehunyom a szemem, hogy teljesen átadhassam magam a varázslatnak, ami körülvesz minket ezen a helyen. Semmire sem vágyom jobban, minthogy megcsókoljam Lisette-et, de nem tehetem meg. Ha megtenném, azt gondolhatná, csak arra ment ki a játék, hogy végül smárolhassak vele egy jót, de ez nem igaz. Valóban hiányoznak a csókjai, és veszettül kívánom őt, de nem ronthatom el a szépen felépített tervemet. Meg kell őt szelídítenem, mint egy kis vadállatot, hogy közelebb férkőzhessek hozzá. Ha most letámadnám, elmenekülne, és minden eddigi próbálkozásom kútba vészne. És igaza lenne, hiszen akkor cseppet sem különböznék azoktól a férfiaktól, akik csak azt akarják tőle. De én mindenét akarom: a testét, a lelkét, a szívét, az egész életét… Képes lennék itt helyben megkérni a kezét, ami nyilván szintén elriasztaná, szóval inkább nem csinálok semmit. Egy csók talán nem lenne végzetes hiba, de nem kockáztathatok.

– Vedd le az álarcodat, kérlek! Látni szeretném az arcod! – Rémülten nyitom ki a szemem, és látom, hogy a maszkomhoz nyúl, és már majdnem le is rántja rólam, amikor gyorsan hátrálni kezdek.

– Halloween van. Ne szentségtelenítsük meg a hagyományokat. Én Zorro vagyok, aki elrabolta a kis Hableányt. Ha levenném az álarcom, kiderülne ki az a galád fickó, aki magával vitte a sellő lányt, és a végén még tömlöcbe vetnének a tettem miatt. Éljünk ma úgy, mintha egy mese szereplői lennénk, mintha semmi sem lenne lehetetlen.

– És ha a sellő lány meg szeretné hálálni azt, amit Zorro tett érte? Hozzám nem mehetünk, szóval… Hol laksz? – Összeszorul a szívem, amikor megint meghallom a bárban használt hangszínét. Olyan hízelgő, betanult szarság, amit minden kliensének mondana. Miért kell megtörnie a varázst, amikor direkt megkértem, hogy ne tegye.

– Hagyd ezt abba! Ne alázkodj meg, előttem ne! El sem tudod képzelni, hogy te mennyire értékes lány vagy. Azért hoztalak ma el, mert tetszel nekem, nem azért, mert le akartalak fektetni.

– Szóval nem is kívánsz? – Legörbül a szája, de tudom, hogy továbbra sem Lisette beszél hozzám, hanem az a marionett bábu, akibe ezeket a mondatokat programozták bele. Lassan kezd darabjaira hullani bennem mind az a szép, amit az eddig eltelt órák alatt együtt építettünk fel. Próbálom magam lenyugtatni, és azt ismételgetem, hogy idővel meg fogom tudni őt változtatni. A szerelmem majd eltörli mindazt, amit a bár borzalmai ültettek belé, de türelmesnek kell lennem. A megszelídítés nem megy egyik napról a másikra. Hatalmas munkával jár, izzadsággal, és könnyekkel, de a végén mindent megér a kitartás gyümölcseként megszülető eredmény.

– Ne forgasd ki a szavaimat, Lissy! Ha valakinek fontos vagy, az nemcsak arról szól, hogy kívánnak vagy sem. Ha valaki szerelmes…

– Én nem lehetek szerelmes! Miért kell ilyen nagy szavakkal tönkretenned az estét? Én csak jól akartam veled érezni magam. Gondoltam, megkoronázhatnánk a napot azzal, hogy… De ha nem akarod, akkor nem kell. De ne szövögess álmokat velem kapcsolatban, szépfiú! Sosem leszek az a nő, aki viszonozza a szerelmedet, aki feleségül megy hozzád, és aki gyerekekkel ajándékoz meg. Ha neked ez kell, keress mást, mert én egyiket sem adhatom meg.

És elszalad. Úgy, mint az első találkozásunkkor. Hiába megyek utána, a tömeg nem engedi, hogy elérhessem őt. Olyan gyorsan elvegyül az emberek alkotta kavalkádban, hogy szem elöl vesztem, mielőtt bármit is tehetnék. Kedvem lenne ordítani, puszta kézzel fákat kicsavarni a helyéről, és elmenni egy olyan lényhez, aki ki tudja törölni az emlékezetemből Lisette del Mart. Talán ha lenyugszom, és eltelik pár hét, megint úgy fogom szemlélni ezt a helyzetet, hogy képes vagyok őt megmenteni a bártól és saját magától, de jelenleg nem tudok józanul gondolkozni a bennem pusztító haragtól. Ha már igazából nem rombolhatok, legalább a bennem dúló érzelmek hadd tépjenek szét a testemben minden jót, ami még megmaradt. A hazafelé vezető úton átadom magam a fájdalomnak, ami már úgyis jó barátom, miért küldeném el? Az illetlenség lenne tőlem, nem igaz? Inkább kezet fogok vele, méltóképpen üdvözlöm, és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Ethan egyedül ücsörög a hallban, és meredten bámulja a falra szerelt nagy képernyős tévét, de biztos vagyok benne, hogy fogalma nincs arról, mi megy benne. Megkérdezem tőle, hogy leülhetek-e mellé, mire anélkül bólint egyet, hogy rám nézne. Követem a példáját, és én is a képernyőre meredek. Annyira kiégettnek érzem magam, hogy felőlem a harmadik világháború is kitörhet, akkor sem fogok innen mozdulni. Itt maradok, és ha kell, itt is halok meg.

– Hé, mi a helyzet, latino? Nem jött be a csajoknak a jelmezed? – Rádöbbenek, hogy az a francos maskara még mindig rajtam van, ezért felállok, és olyan hévvel rángatom le magamról, mintha égetne. Minden egyes részét a padlóra hajítom, és az sem izgat, ha megsérül. Majd kifizetem a járulékos kárt. Közben felrémlik, hogy Ethan előbb hozzám szólt, ami felér egy csodával, ezért válaszolnom kell neki, hiszen a csodák ideje nagyon ritkán köszönt be.

– Nem érdekelnek a csajok. Mármint ne értsd félre, de csak egy lány érdekel. Aki viszont pont most közölte, hogy ő nem lehet szerelmes, és ne is álmodozzak róla. Ja, és mellesleg amikor először találkoztam vele, egy angyalnak tűnt, aztán kiderült, hogy sztriptíz táncos. És ki tudja, milyen titkokat rejteget még. – Egy szuszra hadarom el a nagy részét annak, ami a szívemet nyomja. Ethan először csendesen méreget, ízlelgeti a szavakat, amiket megosztottam vele, majd elgondolkodik azon, mit is mondhatna erre.

– Szerelmes vagyok a halott anyám legjobb barátnőjébe, aki tizenöt évvel idősebb nálam. De ott van az unokahúga, aki folyton bekavar, mióta megjelent. És amikor elhatároztam, hogy végre színt vallok Sophiának, részegen eltévesztettem a szobájuk ajtaját, és Rebeccához mentem be. A sötétben nem láttam őt, ezért smárolni kezdtünk, mire Sophia ránk nyitott. Aztán meg amikor szégyenemben elfutottam, leestem a lépcsőjén.

– Baszki, akkor ezért lábadoztál Sophia házában napokig? Öcsém, asszem, te nyertél. Ez a sztori még az enyémnél is nyomorultabban hangzott. – Ethan felnevet, és kínomban muszáj vele nevetnem.

– Úgy látszik, a bandánk csupa lúzerekből áll. Seyong és Tomi majdnem belehaltak a verésbe illetve a késelésbe, velünk meg a szerelem fog előbb-utóbb végezni.

– Fú, hogy milyen költői lett a mi Ethanünk. De egyébként egyetértek veled. Szerintem ezek a karkötők nem is szerencsét hoznak, sokkal inkább nyomorba taszítanak minket.

– Ne is mondd! Amúgy ez a szerencse dolog csak egy flúgos öregember találmánya, egy percig sem hittem benne. – Ekkor egy pillanatra meglátom Luckyt, amint átsétál a folyosón, és mindentudóan rám mosolyog. Én moccanni sem bírok, megbabonáz a tekintetével, amiből azt vélem kiolvasni, egyszer úgyis hinni fogtok nekem.

– Nincs kedved pókerezni? Nem akarok felmenni a szobámba, utálok egyedül lenni ott. – Visszafordulok Ethanhöz, és nem említem meg neki, hogy az előbb láttam Luckyt.

– Azt akarod, hogy elnyerjem az egész fizetésed? Felőlem. De ne feledd, Lucas Davila, csak addig spanolok veled, amíg Seyongot ki nem engedik a kórházból, mivel nagyon unatkozom nélküle.

– Tudom, én csupán egy Seyong pótlék lehetek, annak is igen halovány, de én már azt is megtiszteltetésnek veszem, hogy megjegyezted a nevem. – Rávigyorgok, és ő is így tesz. Még ha nem is vallaná be, valami megváltozott köztünk azon a napon, amikor követtük Tomit a maffia barlangjába. Együtt vettünk részt egy küldetésben, ami összekovácsolt minket, és annak ellenére, hogy a kimenetele szörnyű lett, örülök, hogy Ethan és én végre tudunk beszélgetni. Sőt, nevetni, játszani, és az sem érdekel, ha az összes pénzemet elnyeri. Már úgy sem tudom kire költeni.