4TUNE – A szerencse fiai

Hetedik fejezet

Seyong

Hetek óta élek már Amerikában. De minden reggel úgy kelek fel, hogy nem hiszem el azt, ami elém tárul. Kinyitom a szemem, és először Ethan kócos fejét látom meg, ahogy békésen durmol a tőlem pár méterre lévő ágyon. Ethannel igazán megszerettük egymást. A félreértések elkerülése érdekében leszögezném, hogy nem, nem vagyok belé szerelmes. Úgy tekintek rá, mintha a bátyám volna, és ő is hasonlóképp érez irántam. Valamilyen oknál fogva egymásra hangolódtunk, mert rajtam kívül nemigen ért szót a többiekkel. Aztán ránézek a falra, amit az édesanyját ábrázoló kép díszít. Szívesen kiraknék én is egy képet anyáról, mert az igazat megvallva borzasztóan hiányzik.

Kikászálódom az ágyból, és lábujjhegyen odaosonok az ablakhoz, hogy fel ne keltsem Ethant. Órákon át is képes lennék gyönyörködni L. A. szépségében, amire kitűnő rálátást lehet nyerni a szobánkból. Ennél már csak este szokott szebb lenni, amikor a sötét éjszakát beragyogják azok a bámulatos fények, amelyekkel nem lehet betelni.

Némi bámészkodás után halkan ébreszgetni kezdem a barátomat, aki nyűgösen mormol valamit, majd átfordul a másik oldalára.

– Hyung – szólítom meg Ethant koreai szokás szerint. Bár ezt a kifejezést nálunk a fiatalabb fiú mondja tiszteletképpen az idősebbnek, mi pedig egyidősek vagyunk, én mégis bátyámként tekintek rá, mert sok dologban segít nekem. – Még csak két hete járunk suliba, és te már hat napot lógtál. Apád nagyon ki fog akadni, ha egyszer megtudja. – Próbálom rávenni arra, hogy szedje össze magát, de nem sok sikerrel.

– Nekem nincs szükségem a tanulásra. Tudod, hogy tökéletes vagyok – morogja a párna alól, amit a fejére húzott.

– Hát… lehet, hogy az éneklés terén az vagy, de a táncban… – nevetem el magam, amikor eszembe jut a botladozása, amit ő táncnak merészel nevezni.

– Én egy rocker vagyok. Persze, hogy nincs érzékem ahhoz a szarsághoz. – Tovább folytatná az eszmefuttatását, de hangos dörömbölés szakítja félbe. Tomi bekiabál, hogy ő már elkészült, és lent vár minket a hallban. Mivel csak Ethannek van kocsija, ő szokott minket furikázni, kivéve Lucast, aki jobban preferálja a tömegközlekedést.

Ethan morcosan mászik ki az ágyból, és kedvetlenül indul a fürdőszoba felé. És így megy ez minden reggel, amióta Mr. Lance kijelentette, hogy iskolába kell járnunk. Na nem matekot meg irodalmat tanulunk, hanem táncot, éneket, meg Tomi például rappet. Illetve olyan óra is van, ahol azt tanítják, hogy kell a rajongókat kezelni, mit kell mondani egy interjú során, vagy hogy kell elrejtőzni a paparazzik elöl. Heti egyszer még pszichológushoz is kell járnunk annak érdekében, hogy fel tudjuk dolgozni a hirtelen jött népszerűséget, és ne szálljunk el.

Engem felmentettek a táncórák alól, mert Mr. L. szerint nincs szükségem rájuk. Én viszont imádok táncolni, és nem gondolom azt, hogy tökéletes lennék. Mindig van hova fejlődni, még ha ezt egy kívülálló nem is érzékeli.

Beülök Ethan mellé az anyósülésre, Tomi pedig hátul gubbaszt szokás szerint. Általában én beszélem végig az utat, Ethan még túl kómás ahhoz, hogy hozzá tudjon szólni a témához, Tomi meg szimplán figyelmen kívül hagyja, amit mondok. Mint mindig. De nem sértődöm meg emiatt, hiszen ő mindenkivel ezt csinálja. Bár nemrég ő is rátalált a neki való társaságra. A suliban ugyanis összehaverkodott egy csapat rapper sráccal, akikkel úgy tűnik, megtalálta a közös hangot. Gyakran lóg velük, és olyankor felszabadultabbnak látszik. Bár a legkedvesebbnek akkor láttam őt, amikor Luckyval beszélgetett. Még el is mosolyodott, amiről komolyan azt hittem, hogy nem képes rá. Nevetett az öreggel közös emlékein, és olyan volt, mintha nem is ő lett volna. Luckyval lágy hangon társalgott, nem abban a flegma, lekezelő stílusban, ahogy egyébként szokott. Jó volt őt ilyennek látni. Remélem, az öreg többször meglátogatja majd, hogy egy kicsit jobb kedvre derítse.

A suliba érve szétválunk, mindenki máshová tart. A folyosón találkozok Angelával, akivel az első naptól fogva jó barátok lettünk.

– Mikor kérdezed már meg Ethantől, hogy van-e nála esélyem? – nyafogja egy hajfürtjét csavargatva. Igazán szép lány: hosszú, sötétbarna haj, mogyoróbarna szemek, és ott gömbölyödik, ahol kell. Valamiért mégis úgy érzem, hogy nem a barátom esete. De nincs szívem ahhoz, hogy összetörjem az álmait, ezért mindig kitérő választ adok.

A délelőtt szokásos módon telik. Egyik óráról megyek a másikra, majd végül a táncóra következik. Fellélegzem, hiszen abban semmi nehéz nincs számomra, végre lazíthatok egy kicsit. Ott találkozunk először mindannyian, és rajtunk kívül pár másik diák is csatlakozik a lelkes csapathoz. Illetve részben lelkes, mert néhányan utálják ezt az órát. Köztük Ethan és Lucas is, akik bár fantasztikusan énekelnek, de semmi ritmusérzékük nincs. Meglepő módon Tomi elég tehetséges, bár úgy tesz, mint aki szégyellné. Gondolom, ciki dolog egy nagymenő rappernek jól táncolni, ezért csak néha villantja meg, hogy bizony tud ő a parkett ördöge lenni, ha akar.

– Szerinted fogok valaha úgy táncolni, mint te? – kérdezi tőlem Lucas kifulladva a sok próbálkozás után.

– Nem – nevetek fel őszintén. – De nyugtasson meg az a tudat, hogy én sem fogok soha úgy énekelni, mint te. – Ő is nevet, és jól elszórakozunk, mint általában.

Óra végén közlöm Lucasszal, hogy bemegyek vele a városba, mert nincs kedvem még hazamenni. És segíthetek is neki keresni azt a lányt, akibe teljesen belezúgott, de akit napok óta nem lát viszont. Megkér, hogy várjam meg az aulában, mert még el kell szaladnia a mosdóba. Így is teszek. Nézegetem a képeket, amiket a falakra függesztettek ki, hallgatom a boldog sztárjelöltek csevegését, akik odaköszönnek nekem, mikor elhaladnak mellettem. Jókedvem van, ami azóta tart, hogy felültem a Los Angelesbe tartó repülőgépre.

Egyszer csak megjelenik Henry és a rappes sleppje. Halál lazán masíroznak felém, miközben tőlük zeng az épület. Persze Tomi is ott van köztük, bár az ő hangját nem sokat hallom. Elfordulok, mert nem akarok velük konfrontálódni. Eddig sikerült elkerülnöm a balhét, szeretném, ha ez így is maradna. De úgy látszik, Henry nem ezen az állásponton van. Ő a vezér, de a többiek is ugyanolyan taplók, mint ő. Magamban azért imádkozok, hogy menjenek tovább, szépen ki az ajtón, és ne szóljanak hozzám. De ezúttal nincs szerencsém.

Henry megáll, így az őt követők is lecövekelnek előttem. Remek! Siess már, Lucas, kérlek!

– Hogy ment a táncóra, kislány? Azt hiszed, csak azért, mert megrázod a segged, kellesz valakinek? Nézz csak magadra, szánalmas vagy! – fröcsögi.

Maradj csendben, Seyong! Nem vághatsz vissza neki, mert annak nem lesz jó vége… De annyira irritál ez az idegesítő barom, hogy muszáj kinyitnom a számat… Muszáj megvédenem magam, mert gyűlölöm az igazságtalanságot.

– Mi van, Henry? Savanyú a szőlő? Bánt, hogy a mi együttesünk egy hét alatt híresebb lett, mint a te szaros bandád egy év alatt? Tudod mit? Bekaphatod!

Csend. Halálos csend telepedik az aulára. Basszus… Már az első mondatommal is kivertem nála a biztosítékot, de amikor azt mondtam neki, hogy bekaphatja… Ezért meg fog ölni! Ráadásul végig a szemébe néztem, mintha cseppet se félnék a fajtájától. Olyan lazán köptem oda neki a szavakat, mint ahogy ők is beszélnek. De már megbántam. Jobb lett volna hallgatni, szemlesütve megvárni, hogy elmenjenek. Ha nem feleseltem volna, akkor hamar beleuntak volna a piszkálódásba. Azzal, hogy szembe szálltam velük, megástam a saját síromat.

– Halott vagy, kis köcsög!

Henry rám veti magát, és egy ütéssel le is küld a földre. Onnan aztán nincs menekvés! A kutyái úgy gyűlnek körém, mint dögkeselyűk a zsákmányuk teste fölé. A vezér egy pillantásával adja ki a parancsot: üssétek! Azok pedig agyatlan robotokként engedelmeskednek neki. Egy ökölcsapás az arcomba, egy rúgás a bordámba… Egy idő után már nem számolom, mennyit kapok. Egy feka csávó teljes erejéből a bokámba rúg azzal a felkiáltással, hogy „Gondoskodjunk róla, hogy ne tudjon többé táncikálni!”

Ámen. Milyen jó, hogy még a színes bőrűekbe is ennyi emberség szorult. Pedig azt gondoltam volna, hogy mivel ők is a kisebbséghez tartoznak, kiállnak azokért is, akik mások… Homofób állat! Bezzeg ők már azt is rasszizmusnak könyvelik el, ha valaki azt meri mondani rájuk, hogy néger. Sajnáltatják magukat, és sírnak az egyenlő bánásmódért, miközben ők ugyanolyan kegyetlenek egy másfajta kisebbség tagjaival szemben.

Lehunyom a szemem, és abban reménykedem, ha újra kinyitom, már nem lezsznek ott. Persze nem válik be. Egy újabb kéz súlyt le rám, és a fájdalom könnyeket csal a szemembe. Nem akartam ennyire gyengének látszani előttük, de nem bírom tovább.

Tomi az egyetlen, aki zsebre vágott kézzel áll a bántalmazóim mögött. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, az enyémből a szenvedés sugárzik, az övéből pedig… semmi. Sem sajnálat, sem együttérzés, sem öröm amiatt, hogy szenvedni lát. Nem csatlakozott a többiekhez, hogy ő is addig verjen, amíg csak mozgok, de nem is akadályozza meg a haverjait benne. Nem sokáig állja a tekintetemet, elfordul, és a falat kezdi meredten bámulni. Egy csapatban vagyunk… Tudom, hogy nem kedvel, de azért lehetne benne egy kis együttérzés irántam. Fél a többiektől, vagy mi? Attól tart, hogyha a védelmemre kelne, ő lenne a következő áldozat a sorban? De legalább az igazgatót idehívhatná! Vagy lekamerázhatná a mobiljával, hogy utána meg tudjuk mutatni Mr. Lance-nek, aki lépni tudna az ügyben.

De mégis min lepődöm meg? Egy arrogáns, antiszociális pszichopata, aki talán nem a verésben leli az örömét hanem abba, hogy végignézi a szenvedésem, ami elégedettséggel tölti el. Amikor Luckyval beszélt, hallottam, hogy árvaházban nőtt fel. Lehet, hogy vele is elbántak így néhányszor? De akkor annál inkább mellém kéne állnia.

A szívem sajgásától már nem is érzem az ütések okozta kínt. Viszlát amerikai álom! Vagy örüljek neki, hogy legalább két hétig tartott? Elhittem, hogy sztár lehetek, hogy az emberek rajongani fognak azért, amit csinálok. Hogy egy olyan csapat tagja lehetek, akik segítik egymást és együtt élik át a sikereket, meg a bukásokat is. Örültem, hogy egy olyan suliba járhatok, ahol a művészet több ágazatába is betekintést nyerhetek, és hogy egy luxus lakosztályban élhetek egy jó fej szobatárssal…

De minél több ütést kapok, az álom és a boldogság annál inkább távolodik tőlem. Los Angeles mégsem olyan szép, mint amilyennek képzeltem. Szöulban sosem bántottak. Lehet, hogy nem voltak tőlem elragadtatva a suli nagymenői, de ők legalább messzire elkerültek, és hozzám se szóltak, nemhogy megvertek volna. Néha szomorúsággal töltött el, hogy sokan nem vágytak a társaságomra, de ennél a pokolnál százszor jobb volt.

Angela vérfagyasztó sikolya húz vissza a felszínre. Megint kinyitom a szemem, és látom, hogy barátnőm teljes erejéből harapja, karmolja Henryt, mire a többi agyatlan zombi is leáll. Már azt hittem, sose lesz vége! Bár minden egyes porcikám úgy fáj, mintha továbbra is záporoznának a testemre az ütések. Angela olyan hangosan kiabál segítségért, hogy az ócska rapper bagázs felveszi a nyúlcipőt, és gyáván eliszkolnak.

– Drágaságom, mit tettek veled ezek a szemetek? – Letérdel mellém, és egy papírzsepivel próbálja letörölni az arcomról a vért. Hamarosan egy tucatnyi zsebkendő hever szanaszéjjel körülöttünk, de még az sem elég ahhoz, hogy elállítsa a vérzést. Angela könnyeit látva kicsit felmelegszik a szívem. Örülök neki, hogy van még, aki szeret, és ezt el is akarom neki mondani, de nem vagyok képes a beszédre.

– Mi a fasz történt itt? – Ethan ront oda hozzánk, és ő is rögtön térdre esik mellettem a másik oldalon. Hú, Angela még sosem volt ilyen közel Ethanhez, ha nem lennének olyanok a körülmények, amilyenek, biztosan kihasználná a helyzetet. – A rapperek voltak, igaz? Beszélj, Seyong! – dühöng a barátom teljesen kikelve magából. Mivel továbbra sem tudok beszélni, csak bólintok egyet. – Az a seggfej Tomi is megütött? – szűri ki dühösen a fogai között. Amennyire tudom, megrázom a fejem, de Ethant nem nyugtatja meg a válaszom. – De nem is tett ellene! Meg fogom őt ölni! Kicsinálom! Nem vagyok hajlandó együtt dolgozni egy ilyen lelketlen vadállattal!

Időközben megérkeznek a suli ápolói, és a beteg szobába visznek. Még jó, hogy van ilyen hely, és hozzáértő emberek az épületben! Mivel a táncórákon gyakran fordul elő, hogy rosszul lép valaki, és megsérül, muszáj alkalmazni néhány nővérkét.

Angela és Ethan is velem marad egy jó darabig, sőt, még Lucas is beesik, amikor értesül a támadásról. Nem hajlandóak elmozdulni mellőlem, de estefelé megmondom nekik, hogy menjenek haza. Itt úgysem eshet bántódásom, és szeretnék végre aludni. Még mindig annyira fel vagyok dúlva, hogy csak remélni tudom, hogy ha kialszom magam, akkor szebbnek fogom látni a világot egy fokkal. A lelkemen okozott sebek sokkal jobban fájnak, mint a testemet borító horzsolások. A sérüléseim előbb-utóbb el fognak múlni, de a szívem nem tudom, mikorra fog megnyugodni.

Iszonyú fáradt vagyok, mégsem tudok elaludni. Eszembe jut Jonghyun, és most jobban hiányzik, mint valaha.

– Miért hagytál el? – suttogom a sötétségbe, miközben lecsorognak a könnyeim az arcomon.

Ő volt az egyetlen, akinek kellettem. Aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Aki boldoggá tett, és aki boldog volt mellettem. Ennek ellenére egy nap azzal a hírrel fogadott, hogy egy híres producer felfigyelt rá, és Amerikába hívta táncot tanulni, és oktatni. Nagyon fájt a tudat, hogy meg sem fordult a fejében az, hogy maradjon, rögtön elfogadta az ajánlatot. Örültem volna, ha magával visz, de még a tizenhetet sem töltöttem be akkor, és ragaszkodott hozzá, hogy befejezzem a gimnáziumot. Nem lehettem olyan önző, hogy marasztaljam, hiszen mindig is ez volt az álma. Ahogy nekem is. Pont ezért nem hagyhattam, hogy miattam elszalassza a lehetőséget.

Nem panaszkodtam egy szóval sem, úgy tettem, mintha örülnék annak, hogy Amerikába utazik. A búcsú éjszakánkon megígérte, hogy vissza fog jönni értem, és ha nagykorú leszek, magával visz. De én nem hittem neki. Ugyan már! Tuti, hogy rég elfelejtett, és sorra falta a jobbnál jobb pasikat. Mégis miért tért volna vissza egy kisfiúhoz, aki tapasztalatlan volt, és akinél minden ujjára találhatott sokkal jobbat? Nem álltattam magam. Mikor búcsúzóul megcsókolt, hiába ígért mindenfélét, én tudtam, hogy ez az utolsó közös éjszakánk, és az utolsó csókunk volt. Rámosolyogtam, és sok sikert kívántam neki. De amikor kilépett az ajtón, nem bírtam tovább. Összerogytam a házunk padlóján, és órákon át zokogtam. Már pár perc elteltével úgy hiányzott, hogy nem tudtam elképzelni, mi lesz napok, hetek, hónapok múlva. Lett egy új tánctanár az iskolába, de nem jártam hozzá, már csak otthon gyakoroltam néha. Kifordultam önmagamból, és olyan bizonytalan, határozatlan lettem, mint azelőtt, amikor még nem ismertem Jonghyiunt.

Ő sokszor keresett skype-on, de sose válaszoltam neki. Ahogyan Facebook-on is gyakran rám írt, de letiltottam onnan. Nem akartam tartani vele a kapcsolatot, mert úgy nehezebben tudtam volna elfelejteni. A drasztikusabb utat kellett választanom, különben belehaltam volna, akárhányszor meghallottam volna a hangját, vagy elolvastam volna az üzeneteit. Többször olvastam a neten, hogy sok meleg srác nem talál párt, és ezért depressziósak. De szerintem az én esetem még ennél is rosszabb volt. Mert én megtaláltam a szerelmet, igazán boldog voltam, utána pedig egyik napról a másikra elvesztettem mindent. Azelőtt iskola után mindig hozzámentem, furcsa volt újra hazajárni, és könnyek között tölteni a délután nagy részét. A hétvégék még pocsékabbak voltak, újra az őrült nőkből álló családom körében kellett unatkoznom egész nap. De ahogy a mondás is tartja, az idő minden sebet begyógyít… Vagy nem.

Amikor megérkeztem L. A.-be, bolond módjára pásztáztam végig a repülőteret. Egész úton arról álmodoztam, hogy amikor leszállok a gépről, ő ott fog várni rám, odarohanok hozzá, szenvedélyesen megcsókoljuk egymást, és soha többé nem válunk el. De ilyen jelenetek csak a filmekben vannak. Amúgy meg, honnan tudhatta volna, hogy ideutazok? Ráadásul én sem tudhattam, hogy még Los Angelesben tartózkodik-e. Lehet, hogy már valamely másik városban ejti bámulatba a népet fantasztikus testével és tánc tudásával.

Hirtelen kedvem támad rákeresni a neten, biztos találnék róla információkat. De rá kell jönnöm, hogy a suli betegszobáján fekszem összeverve, és még ahhoz sincs erőm, hogy kinyissam a szemem, nemhogy az internetes böngészéshez. Pedig szeretném őt újra látni. Utána nem volt egyetlen barátom, de még kalandom sem. És ha Szöulban nem találtam senkit, aki megdobogtatta volna a szívem, hát itt még úgyse fogok. Ez a hely nem olyan mesés, mint amilyennek látszik. Nem álmodozhatok arról, hogy értem jön majd a herceg fehér lovon, inkább örülnöm kell majd annak, ha nem kapok ilyen verést minden nap.

Sokáig jár még az agyam, de egy ponton túl már szellemileg is túlságosan kimerülök. Végre megérkezik a várva várt „álommanó”, aki gondoskodik arról, hogy egy kicsit pihenni is tudjak. 

Könyvbe zárt karácsonyok

Megjelent az a karácsonyi antológia, amibe az Angyalom című kisregényemet is beválasztották!

Ki ne szeretné a hideg téli napokban egy jó könyvvel a kezében, a kandalló előtt várni a karácsonyt? A kandalló nem garantált, de az igen, hogy ez a kötet, amit Ön most a kezében tart, a legjobb választás az ünnepi készülődéshez. Tele van különleges, meghitt, mégis mai történetekkel, mindenki talál köztük kedvenceket. Ez a legjobb karácsonyi ajándék: magunk számára, mások számára, és nemcsak a tartalom miatt, hanem mert csupa szeretetből készült. Minden szerző, a műveket válogató zsűritagok, az illusztrátor és az ötletgazda-szerkesztő a szívét adta ebbe a könyvbe, hogy minél több olvasó kaphasson egy darabkát a szeretetükből. A lapokon hangulatos családi történetek, romantikus, elgondolkodtató, vagy épp rejtélyes események elevenednek meg. Megismerhetünk kamaszokat, középkorú és idős szereplőket, sorsokat, lányokat és férfiakat, boldog és szomorú főhősöket itthon és külföldön, de kizárólag mai, magyar írók tollából. Amikor Ön megveszi ezt a könyvet, nemcsak kap, hanem ad is. Ugyanis a szerzők és a kötet létrejöttében közreműködő csapat az eladásból származó profitot művészeti oktatással foglalkozó alapítványnak ajánlják fel, mert hiszik, hogy kicsiny országunkban szükség van a művészekre és az új történetekre, valamint hogy a karácsony lényege az, hogy adjunk.

Ezt írta a művemről Szeifert Nelli, a Prológus csapatának oszlopos tagja:

„Az írónő egy különleges történetet tár a szemünk elé, hiszen egyszerre jelenik meg a valóság és egy olyan világ, amelyben csak nagyon kevesen hisznek. Te hiszel az angyalokban? Lehetne akár a központi kérdése is ennek a műnek. Úgy gondolom, az Angyalom elolvasása után sokan szeretnének hinni abban, hogy mindenkinek van egy őrangyala.

A történet indítása meglehetősen szokatlan egy karácsonyi történethez képest, hiszen ez az ünnep általában a boldogságról, örömről szól. A valóság azonban, hogy ezen a gyönyörű napon is megtörténhet az a tragédia, amire senki nem számít. A főszereplőnk Gemma élete is ezen a napon változik meg örökre.Mennyire lehet boldog az ünnep, ha mindenedet elveszíted? Gemma számára a karácsony ezt követően a fájdalomról szól. A depresszió egyre mélyebbre húzza, lassacskán mindent elveszít maga körül. Az egykori életvidám lány csak árnyéka régi önmagának.

„Nem gondoltam semmire. Nem akartam élni, de meghalni sem, mivel azt se tudtam abban a pillanatban, hogy ki vagyok. (..) de abban biztos voltam, hogy nem én sírok, hiszen lélegezni is alig bírtam. Ő sírt. Sírt, és könyörgött a Mindenhatónak, hogy tartson életben legalább engem.”

Az őrangyalok azonban mindig a legjobb pillanatban jelennek meg és segítenek. Gemma ugyanis egy különleges ajándékot kap. Egy angyalt, pedig soha nem hitt bennük. Damien fiatalon vesztette életét, most esélyt kapott, hogy vigyázzon egy fontos személyre. Az egész történet itt válik misztikussá, hiszen két világ keveredése jelenik meg. Emellett nem maradhat ki a romantika és a szerelem sem, amely csak újabb csavarokat sző a történetbe. Létezik ugyanis szerelem ember és angyal között? Gemma és Damien találkozásai egyszer csak komolyabbra fordulnak. Azonban a szerelmesek az év 365 napjából, csak egyetlen egyet tölthetnek együtt, a karácsony napját! És bizony ez nem az a történet, amely ilyen egyszerűen véget is ér. Fájdalom, démonok, boldogtalanság és sok mást tartogat még számunkra ez a kisregény.

„A boldogság, mint egy tűnő pillangó, újra felsejlett az életemben, és minden erőmmel belekapaszkodtam, hogy ne kelljen többé elengednem.”

Én egyszerűen imádtam, és igenis szívesen olvastam volna még tovább. Egyrészt szerettem, hogy a történet ennyire misztikus, váratlan és megdöbbentő fordulatokban gazdag. Különösen örültem, hogy nem egy tipikus mézes-mázas karácsonyi történetet kap az olvasó. Emellett elgondolkodtatott abban, hogy talán tényleg létezik mindenkinek egy angyala, aki odafentről vigyáz ránk. A legfontosabb mégis, hogy egy tanulságot is tartogatott számunkra a történet. Igenis kaphatunk egy második esélyt arra, hogy beteljesítsük a vágyainkat, álmainkat. Gemma és Damien is megkapta ezt a különleges lehetőséget, mert karácsonykor valóban hihetünk a csodákban!

„Képtelen voltam elhinni ezt a csodát, de a remény, úgy látszik valósággá vált. Megtörtént a lehetetlen, amitől gyorsabban kezdett zakatolni a szívem.”

Ajánlom mindenkinek a novellát, aki szeretne egy olyan karácsonyi történetet olvasni, amelyben az angyalok léteznek. A szerelem továbbra is legyőzhetetlen erő. A valóság és a képzelet olykor eggyé válik. Nem utolsó sorban vágyik valami újszerűre, de mégis karácsonyira!”

Nelli azon kérdésére, hogy honnan jött az az ötlet, hogy a valóságot és egy képzeletbeli világot ötvözzek, ezt válaszoltam:

„Szerettem volna a „szürke” hétköznapokból kiszakítani az olvasókat, és elkalauzolni őket egy olyan világba, ahol még egy ilyen lehetetlen szerelem is beteljesülhet. Szerettem volna kicsit mesés elemeket csempészni bele, hogy aki olvassa, érezze, hogy valóban megérinti a varázslat, és ha csak arra a kis időre is, de higgyen újra a csodákban.”

Így vélekedett Diana Landry, híres blogger író a kisregényemről:

„Egy végzetes autóbalesetnek köszönhetően, a húszéves Damien Abrams és a tizennégy éves Gemma Parks élete örökre összeforr.

Damien, az életében elkövetett hibái vezekléseként azért jár a földön, hogy a mellé rendelt fiatal lány, Gemma életét vigyázza.

Szülei halálát követően Gemma képtelen visszailleszkedni a hétköznapokba. Teljesen magába zárkózva éli magányos mindennapjait nagymamájával és Pearl nevű cicájával. Még a legjobb barátnője, Hannah sem tudja kirángatni a búskomor hangulatból. Gemma nem hisz a csodákban, nem hisz az angyalokban. De egy karácsony éjjel újra találkozik Damiennel és ez a találkozás örökre megváltoztatja az életét.

“Miután megvacsoráztunk, apa táncolt velem. Minden karácsonykor felkérte az ő kislányát, hogy forogjuk körbe-körbe a házunk nappaliját.”

Nem véletlenül emeltem ki ezt a novellát a többi közül. Bár nem hiszek a túlvilágban és az angyalok létezésében, de mindannyian tudjátok, hogy nagy fantasy rajongó vagyok. Kimnach Alexandra pedig egy nagyon jó történetet alkotott, amikor megírta az Angyalom című novellát. A varázslat, ami körüllengi a novellát magával ragadó. Nincs benne erőszak, káromkodás, vagy hatalmas konfliktus. Persze kérdezhetnétek, hogy akkor mi van benne? Gyász, szeretet, újrakezdés, csoda. Egy kedves kis történet kellemes, édesen romantikus, helyenként megható jelenetekkel. Igazi nőies szórakozást fog nyújtani annak, aki elolvassa. Legfőképpen azok figyelmébe ajánlom, akik szeretik a romantikát egy kis fantasyvel fűszerezni. Mert az angyalok talán mégis léteznek.”

Örömmel töltene el, ha az Angyalomat is elolvasnátok, és persze várom a véleményeket is! Rettentő nagy dolog számomra, hogy első művem megjelenhetett nyomtatott könyv és elektronikus formában is. Kérjétek karácsonyra a kötetet, vagy ajándékozzátok meg vele család tagjaitokat, szeretteiteket!

Az e-könyvet innen lehet többek között megrendelni:

http://www.dibook.hu/konyv/Konyvbe_zart_karacsonyok

A nyomtatott példányt pedig itt találjátok:

http://undergroundbolt.hu/konyvbe-zart-karacsonyok-1344

Boldog, békés, meghitt ünnepeket kívánok Mindenkinek! :)

4TUNE – A szerencse fiai

Hatodik fejezet

Lucas

Végre beesik Ethan is, a hiányzó láncszem, akire vagy másfél órája várunk. Vizes a haja annak ellenére, hogy nem is esik kint az eső. A kedve viszont cseppet sem változott: morcos ábrázattal vágódik le a mellettem levő helyre. Kérdőn néz az ismeretlenre, aki nekünk Lucky néven mutatkozott be. Egész nap, amíg a várost jártam, azon gondolkodtam, mit jelenthet az, hogy mindannyian ugyanazon a napon, ugyanabban az évben születtünk, a karkötő rejtélyéről nem is beszélve. De persze nem találtam rá semmilyen értelmes magyarázatot. Mikor visszaértem, csapatunk másik két tagja már a szobánkban volt a fent említett öreggel együtt. Seyong egy sarokba húzódva csendesen figyelt, míg Tomi jókat beszélgetett az idegennel. Állításuk szerint ő volt az egyetlen közülünk, aki gyerekkora óta ismerte a fickót. Kivételesen én is hallgattam, és arra vártam, hátha egyszer kiböknek valami felhasználhatót, de sajnos csak semmiségekről fecsegtek. Hiába kérdeztem rá néhány engem foglalkoztató dologra, Lucky azt mondta, csak akkor lesz hajlandó beszélni, ha teljes lesz a kör, mert nem akarja ismételni magát.

– Ki ez a tag? – szólal meg Ethan, mivel senki sem mutatta be neki a titokzatos látogatót.

– Szólíts csak Lucky-nak – mondja neki ugyanazt az öreg, amit nekem is nem sokkal azelőtt. – Valószínűleg rájöttetek már arra, hogy ugyanakkor születtetek, és a karkötőiteket is összehasonlítottátok már. Tőlem kaptátok azokat az ékszereket. Ne kérdezzétek, miért pont ti, egyszerűen csak rátok esett a választásom. Én világ életemben szerencsés ember voltam, és szerettem volna, ha néhány fiúnak is olyan életben lenne része, mint nekem. Most biztos bolondnak néztek, de ezek a karkötők mágikus erővel bírnak, és amíg hordani fogjátok, nem érhet nagy baj titeket. Igazából ennyi a történet.

Csend. Senki sem szól semmit. Én személy szerint hiszek a férfinek, mert eddig még csak jó dolgok történtek velem. Tomi szerintem csupán azért nem kételkedik abban, amit az öreg mond, mert úgy tekint rá, mintha a nagypapája lenne, és nem akarja kétségbe vonni a szavait. Seyong hitetlenkedve csóválja a fejét, pedig azt gondoltam volna, hogy ő sem kérdőjelezi meg Lucky állítását.

– Most komolyan ezért hívtatok ide? Elég fárasztó napom volt, nincs időm az ilyen ostobaságokra! – csattan fel Ethan, majd elhagyja a szobát. El nem tudom képzelni, hogy mi lehetett az, ami annyira lefárasztotta, hiszen ő nem vett részt a több órán tartó értekezleten.

Luckyt nem igazán zavarja Ethan kirohanása, nélküle folytatja tovább. Elmondja, hogy mindig számíthatunk a segítségére, itt lesz a hotelben. Ha esetleg mégis úgy alakulna, hogy valamilyen zűrbe keveredünk, akkor keressük meg őt bátran, majd közösen megoldjuk a dolgot. Annak ellenére, hogy az elején tartottam tőle a távolságot, a végére egészen megkedveltem. Sokkal szimpatikusabbnak tűnik, mint producerünk, a nagy Mr. Lance. Szívesebben dolgoznék vele, bár olyan öregnek látszik, hogy csoda, hogy ilyen jól tartja magát.

A következő napok kaotikusan telnek. Felvesznek velünk néhány promo videót, amit rögtön tesznek is ki YouTube-ra, és amiknek a nézettsége már az első napon az egekben van. Mégiscsak tudhat valamit Mr. L, ha ilyen jól tálalja egy eddig még ismeretlen együttes hírét. Ethan gyakran furikázza Seyongot a menő verdájával, sőt, még Tomi is sokszor beül melléjük. Én még mindig nem untam meg tömegközlekedéssel járni a várost. Egyszerűen szeretem nézni a különböző embereket, érezni a kisugárzásukat, és néha kielemezni azt, hogy vajon honnan jöttek, mi lehet a hobbyjuk, stb. Ha van egy kis szabadidőm, azonnal nekivágok a városnak, mivel a tucatnyi látnivalóval sem tudtam még betelni eddig. És nem utolsó sorban, amikor a metrón ülök elvegyülve a hétköznapi emberek közt, úgy érzem, mintha még mindig otthon lennék. Csak egy vagyok a sok porszem közt, ami szüntelenül kavarog a levegőben. Nem vagyok sem sztár, sem kiválasztott, akinek a karkötője mágikus energiákkal bír, csak Lucas vagyok, aki szeret szemezni egy-egy lánnyal, aki szembe ül vele a járműveken. Ki kell élveznem ezt, amíg lehet, hiszen már nem sokáig lesz rá alkalmam. Hamarosan országszerte népszerűek leszünk, akkor pedig nem hódolhatok majd ennek a szenvedélyemnek.

Egy nap elindulok a szokásos körutamra. Amíg a többiek Ethan BMW-jével repesztenek, miközben bömböltetik a rádiót, én a busz megállóban ácsorgok. Megérkezik a busz, de nem az, amire fel szeretnék szállni. Ennek ellenére benézek az ablakán, és szokásomhoz híven az emberek vonásait tanulmányozom, amíg a busz a megállóban áll. Hirtelen a tömegben felfedezek egy arcot, ami kitűnik a többi közül. A lány fogva tart a tekintetével, és a szívem valamiért hevesebben kezd dobogni. Csokoládé barna szemei és telt ajka olyan erős vonzalmat keltenek bennem, amit eddig még sosem éreztem. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van velem, mivel senki nem keltette fel az érdeklődésemet úgy igazán. Legalábbis idáig. A lány félénken rám mosolyog, én pedig úgy érzem… tudom, hogy ő lesz a végzetem.

Képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől, mintha megbabonázott volna, és ezáltal a lábaimat sem tudom megmozdítani. Pedig fel akarok szállni erre a buszra. Igen, ezt kell tennem. Felszállni, és megismerkedni vele. Nem hagyhatom, hogy szem elöl tévesszem őt. Mire azonban feleszmélek, a busz becsukja az ajtaját, és nagy iramban megindul.

– Várjon! – kiáltok kétségbeesetten, és veszettül integetek a sofőrnek, aki tudomást sem vesz rólam. Futni kezdek. Tudom, hogy őrültség, de ha most elengedem, kizárt, hogy olyan szerencsém legyen, hogy újra lássam őt. Olyan sebesen futok, mintha a maratonra neveztem volna be. Mintha az életem múlna azon, hogy elérjem a célt. A piros lámpák és a semmiből a busz elé bevágó autók, mintha a segítségemre lennének abban, hogy utolérjem azt a bizonyos járművet, amin a lány utazik. Az adrenalin teljesen átjárja a testem, és ahelyett, hogy fáradnék, egyre jobb tempót diktálok. Egy percre sem vesztem szem elöl a buszt, és nem vagyok tőle messze, amikor beáll a következő megállójába. Néhány ember felszáll rá, úgyhogy még az a veszély sem fenyeget, hogy megállás nélkül száguldana tovább.

Mikor én is felszállok, megkapaszkodom egy pillanatra, hogy kifújhassam magam. Dög meleg van kint, de a légkondi legalább valamelyest hűteni kezdi izzadt testemet. Brrrr, hogy nézhetek ki? Így álljak most elé? De nem foglalkozhatok ilyen kicsinyes dolgokkal, amikor megismerhetem azt a lányt, aki csupán egy pillantásával elrabolta a szívemet. Elindulok előre, mert ott láttam őt, bár elég nehezen verekedem magam át az emberek sokaságán.

– Úristen! Ez Lucas! A mexikói srác abból az új együttesből! – hallom meg egy lány lelkendezését. Odakapom a fejem, ami hiba volt. Egy tucat tini lány kezd el visongani, előkapják a mobiljukat, és mindegyik azért könyörög, hogy hadd fotózkodhassanak velem. Bocsánat kérően rájuk mosolygok, és tovább haladnék, de az egyikük belecsimpaszkodik a karomba, és húzni kezd a barátnői felé.

Hirtelen megszédülök, és hányingerem támad. Olyan rosszul érzem magam, mint amikor Maria nénikém több napos tacójából ettem, és napokig hánytam utána. Biztos a hőségben lévő futás tehet róla, vagy ezek az erőszakos rajongók, akikre nem készültem fel, és akik miatt úgy érzem, nem kapok levegőt. A szédülésen és hányingeren túl azt is érzem, hogy mindjárt megfulladok. Még az is lehet, hogy pánik rohamom van, ki tudja. Ennek ellenére, nem adom fel. Erősebbnek kell lennem pár csitrinél, és oda kell jutnom az álomlányhoz. Folytatódik a huzavona, már több kezet érzek, amik görcsösen kapaszkodnak belém, de rendületlenül haladok előre. Még akkor is, ha már a látásom is homályos, és olyan, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Megtalálom a lányt, sőt, a tekintetünk is rögtön összekapcsolódik. Szeretnék mondani neki valamit, legalább köszönni, vagy ilyesmi, de nem tudom kinyitni a szám. Mi több, a következő másodpercben elsötétül előttem a világ.

***

Amikor magamhoz térek, nem hiszek a szememnek. Valamiféle rét szerűségen vagyok, legalábbis a sok zöldből arra következtetek. De ami ennél sokkal jobb, az a lány tart a karjában, akihez annyira oda akartam érni a buszon. A fűben ül, az én fejem pedig az ölében pihen. Nem veszi észre, hogy már magamnál vagyok, mert ábrándozó arckifejezéssel fürkészi az eget. Nem akarom megtörni a pillanat varázsát, így nem szólítom meg. Csak nézem őt, és még szebbnek látom, ahogy a nap sugarai aranyló csíkokat szőnek gesztenyebarna hajába. Arca szoborszerű, mintha Isten egyik tökéletes alkotása lenne. Elönt a forróság, és nem tudom, hogy ez a 37 fokos kánikulának köszönhető, vagy annak, hogy testközelből lélegezhetem be mámorító illatát. A szívem olyan hevesen ver, hogy kezdek megijedni tőle. Ha a szerelem ilyen hatással van rám, akkor félő, hogy elég hamar fog elvinni egy infarktus. Amikor pedig észreveszi, hogy fent vagyok, és ismét láthatom elbűvölő mosolyát, egy pillanatra szabályszerűen megáll a ketyegőm. Remek. Tényleg nem fogok sokáig élni a közelében, gondolom szórakozottan.

– A nevem Lucas – mondom egy kissé zavarban.

– Lisette del Mar – A hangja is passzol hozzá. Úgy csilingel, mintha angyalok énekét hallanám. – Mindjárt megérkezik a mentő. Amikor elájultál a buszon, néhány srác segített téged leszedni, és jobb híján idehoztak, amíg meg nem jön a segítség.

– Nem, nem kell mentő! Már kutya bajom. Csak a meleg miatt lehetett, de tényleg jól érzem magam – győzködöm, és bár semmi kedvem hozzá, de felülök. Jó lett volna akár egész nap a karjaiban lenni, de akkor azt gondolná, hogy még gyenge vagyok, és ragaszkodna ahhoz, hogy orvosi vizsgálatoknak vessenek alá. Nekem viszont eszem ágában sincs kórházba menni. Vele akarom tölteni a délutánt, meg akarom ismerni, és csupa olyan helyre menni vele, amiket szeret. – Mi lenne, ha lelépnénk innen? Mielőtt megjön a mentő?

– Én… sajnálom, de nem érek rá… De annak igazán örülök, hogy jól érzed magad. – Elkeseredem. Ezek szerint ő nem érezte azt a vonzalmat irántam, amit én iránta. Ugyanis én sem érnék rá elvileg, de érte képes vagyok lógni a próbáról, még akkor is, ha tudom, nagy fejmosást kapnék ezért Mr. L-től. De nem engedhetem így el. Én harcos típus vagyok, és ha most nem is tetszem neki, ez megváltozhat a későbbiekben. Meg fogom hódítani, vagy ne legyen a nevem Lucas Davila. Úgy érzem, jobban akarom őt még a zenei karriernél is, pedig tizennyolc éven át az volt a legnagyobb álmom. Nem tudom, miért van rám ekkora hatással, és tisztában vagyok vele, hogy a legrosszabbkor jött ez az egész. Ugyanis most gőzerővel az együttesre kéne koncentrálnom, arról nem is beszélve, hogy Mr. L szerint a kezdeti időkben nem lehet egyikünknek sem barátnője, mert az nem tetszene a rajongóinknak. Most viszont cseppet sem izgat ez a kijelentés, inkább azon agyalok, hogy tudnám még egy kicsit magam mellett tartani a lányt.

– Basszus, megint szédülni kezdtem egy kicsit. De nem szeretnék kórházba menni, mert elég rossz emlékeim vannak róla. Meg hát ki szereti a kórházakat, nem igaz? De félek, ha egyedül indulnék haza, és ismét rám törne a rosszullét, más nem segítene olyan kedvesen, ahogy te tetted. Nem… nem kísérnél el hazáig? – Próbálok minél gyengébbnek tűnni, hogy megessen a szíve rajtam. Erőtlenül ejtem ki a szavakat, mintha nehezemre esne a beszéd, és néha az egyébként nem fájó fejemhez kapok szenvedést színlelve. Még szerencse, hogy nem egy felmenőm volt színész, és minden bizonnyal örököltem némi tehetséget tőlük.

– Legyen – mondja félénken. Látom a szemében, hogy valóban aggódik értem, szóval az első menetet én nyertem.

Következő tervem, hogy olyan úton megyünk vissza a hotelbe, ami lényegesen hosszabb annál, amin általában szoktam közlekedni, szintén beválik. Lisette nem tudhat a rövidebb szakaszról, úgyhogy szó nélkül követ, ahová csak megyek.

– Szóval akkor te is latin vagy – jegyzem meg, mikor végre leülünk egymás mellé az egyik buszon. Nem értem, miért néz rám olyan szégyenlősen, hiszen semmi oka nincs rá. Gyönyörű és kedves lány, mégis távolság tartónak érzem, ami nem tudom, hogy csak nekem szól-e, vagy általában mindenkivel így viselkedik. Szeretném ledönteni azt a láthatatlan falat, ami kettőnk közt húzódik, és bebizonyítani neki, hogy nincs mitől félnie az én társaságomban. Megóvnám őt bármitől és bárkitől, ha esetleg valaki fenyegetné őt. Lehet, hogy erről van szó? Van egy agresszív, túl féltő apja, aki nem enged egy pasit sem a lánya közelébe, és ha valaki mégis átmerészkedik a határon, azt főbe lövi? Azt hiszem, túlságosan is elszállt velem a fantáziám. Mégis mennyi esély van arra, hogy ez a szépség egy maffia főnök lánya legyen? Azért lehetek ilyen paranoiás, mert túl sokat nézették meg velem a bátyáim a Keresztapát. Csupán arról van szó, hogy Lisette egy csendes, mondhatni titokzatos lány, ami még inkább felkelti az érdeklődésemet. Tetszik benne, hogy nem egy magamutogató, kényeskedő csaj, akinek csak a szája nagy, de agya az semmi. Ő visszafogott, bájos, és megvan benne mindaz, amire egy jövendőbeli feleség esetén szükség van. Tudom, tudom, már megint elszaladt velem a ló.

– Egy argentin kis faluból származom. Két éve költöztem ide. Ösztöndíjas vagyok egy művészeti suliban, és kollégiumban lakom. A nagyim nevelt fel, úgyhogy eléggé hiányzik nekem… Csak az ünnepek alatt tudom őt meglátogatni. Az álmom az, hogy énekesnő legyek, mert imádok énekelni – Bár nem mond túl sokat, amikor beszél, teljesen ámulatba ejt. Még azért is odavagyok, ahogy a szavakat megformálja, és úgy ejti ki őket, mint egy mesebeli hercegnő. Igen, határozottan az az érzésem vele kapcsolatban, mintha egy úri családban nevelkedett kisasszony lenne, pedig állítása szerint szegény sorból származik. Ennek ellenére olyan kifinomult, mint egy porcelán baba, ami egy antikvárium kirakatából mosolyog az előtte elhaladókra. Még közös pont is van bennünk, hiszen én is imádok énekelni, de ezt egyenlőre nem osztom meg vele.

Pár megállóval később mintha kicsit már feloldódna, és még egy csilingelő kacaj is kiszakad édes ajkai közül. A végállomáson szállunk le, ahol játszom a hülyét, hogy véletlenül rossz irányba indultunk el, de ne aggódjon, nem fogok eltévedni. Kicsit gyanakodva néz rám, de hamar elterelem a figyelmét.

– Gyere csak! Nézd ezeket a virágokat! Gyönyörűek, nem? Sokszor elhaladtam már a stand előtt, de eddig még nem volt senki, akinek virágot adhattam volna… – Veszek neki egy hatalmas csokor rózsát annak ellenére, hogy valószínűleg rommá hervad, mire hazaér. De mindent megér a tekintete, ahogy elragadtatva nézegeti a virágokat, néha-néha mélyen magába szippantva finom illatukat. Bár a rózsák illata messze elbújhat az övé mellett.

- Tényleg nagyon szépek. Ráadásul én még… még senkitől sem kaptam virágot. – vallja be szemlesütve.

– Én pedig még soha senkinek nem adtam virágot – mosolygok rá. Amikor viszont meg akarom fogni a kezét, elhúzódik, és megint kissé rideggé válik. Gyorsan túl teszem magam ezen a kis incidensen, és kis séta után felszállunk a hotelhez vezető buszra. Mikor nem közeledek úgy Lisette-hez, újra ellazul, és folytatjuk a kellemes beszélgetésünket. Nem kérdez rá arra, mi volt az a jelenet a buszon a kis csajokkal, én pedig nem említem meg neki a bandát. Nem akarom, hogy ha esetleg mégis belém szeretne, azt a leendő hírnevem miatt tegye.

Megsajdul a szívem, amikor megérkezünk a szálloda elé. Vajon eleget tettem azért, hogy Lisette újra akarjon látni? Megadom neki a számom, amit bár eltesz, ő viszont nem adja meg az övét. Ezt nem tartom jó jelnek, de nem erőszakolhatom ki egy lányból az elérhetőségét. Amúgy is megriad bármiféle közeledéstől, én pedig nem szeretném végleg elijeszteni. Észreveszek egy lányt a közelben ácsorogni. Fogalmam sincs róla, hogy ki az, de kockáztatnom kell. Szégyellem magam, amiért folyamatosan hazudozom Lisette-nek, de mindent be kell vetnem annak érdekében, hogy újra akarjon velem találkozni.

– Nagyon kínos, de kérhetnék tőled még valamit? Látod ott azt a lányt? Teljesen rám van állva. Képtelen vagyok őt levakarni magamról, pedig egyáltalán nem tetszik. Hiába mondtam neki azt, hogy van barátnőm, nem hitt nekem. Ha… ha bebizonyíthatnám neki, hogy tényleg van barátnőm… – Közelebb hajolok hozzá, neki pedig elkerekednek a szemei. Fél. Egy tűnő másodperc erejéig viszont a vágy is megcsillan a tekintetében. – Megengeded, hogy…? – Látom, hogy küzd önmagával, de végül egy aprót bólint.

A virág csokor valamennyire közénk férkőzik, de nem érdekel, ha összelapítom a rózsákat. Bár szívem szerint hevesen magamhoz húznám a lányt, tudom, hogy nem tehetem. Sőt, nem is úgy csókolom meg, ahogy azt szeretném. Csak gyengéden végigsimítok az ajkán a számmal, és néhány pillanatig ott tartom. Ez nem olyan szenvedélyes csók, mint amit Aliciától kaptam a reptéren, mégis minden porcikám beleremeg. Ezúttal Lisette illatába, a közelségébe szédülök bele, és bár nem mélyítem el a csókot, ennél meghittebb és édesebb pillanatot még nem éltem át. Az ölelésem viszont annál lényegretörőbb. Úgy szorítom magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni őt. És úgy érzem, hogy viszonozza ezt az érzést. Mintha ő sem akarna elválni tőlem, vagy mintha pont azért szorítana olyan erősen, mert tudja, többé nem teheti ezt meg. – Ugye látlak még? – kérdezem, amikor nagy nehezen elhúzódom tőle.

Nem válaszol, viszont a karkötőmet kezdi el bámulni. Felemelem a kezem, és megmutatom neki, hadd vizsgálja meg közelebbről.

– Ez meg mi? – kérdezi kissé feldúltan, amit nem tudok hova tenni.

– Állítólag egy szerencse karkötő. Nem tudom, hiszel-e az ilyesmiben. – Elborul a tekintete, amikor azokat a fura jeleket kezdi tanulmányozni. Talán érti a jelentésüket? Annyira csak nem lehet borzalmas vagy igen?

A következő másodpercben arra eszmélek, hogy Lisette szó nélkül elrohan, én pedig kétségbeesetten kiabálok utána. Megpróbálom utolérni, de gyorsabbnak bizonyul a busznál is. Menekül. Előlem menekül.

Én meg belehalok abba, hogy nem érhetem el őt. 

4TUNE – A szerencse fiai

Ötödik fejezet

Ethan

Felgyorsul a szívverésem, amint meglátom Sophia mosolyát. Ugyanolyan melegséget áraszt, mint gyerekkoromban, és talán még jobban rajongok érte, mint akkor.

– Ethan! De jó, hogy jössz! – kiáltja, és szorosan magához ölel. Mélyen beszívom az illatát, és próbálom magamban elraktározni, hogy otthon is fel tudjam majd idézni.

Sophia anyám legjobb barátnője volt, de a korkülönbség ellenére teljesen odavagyok érte. A velem egykorú fruskáktól a hajamat tudnám tépni, egytől egyig az őrületbe kergetnek. Annak ellenére, hogy a haverjaim nagy szívtiprónak tartanak, még sosem volt csajom. Tudom, hogy ez gáz, de ha Sophia nem lehet az enyém, akkor inkább egyedül maradok. A srácoknak persze jobbnál jobb történeteket találtam ki a különböző nő ügyeimről, amit ők tátott szájjal hallgattak. Folyton azt hajtogatták, hogy olyan nagymenők akarnak lenni, mint én, és többen el is kezdték utánozni a stílusomat. Tanácsokat kértek tőlem, amit én szörnyen untam, ezért az ő társaságukban sem tartózkodtam szívesen.

Miután anya meghalt, Sophia afféle pótanyuka szerepet töltött be az életemben. Apám nem igazán foglalkozott velem, ezért ő segített a lecke megírásában, sőt, gyakran még a szülői értekezletekre is ő jött el. Felnéztem rá és csodáltam őt, de egy idő után az érzéseim komolyabbra fordultak iránta. Amíg az osztálytársaim mindig valamelyik suliba járó lányról fantáziáltak, nekem csak ő járt a fejemben.

Sophia divattervező volt, így a gimi évei alatt szinte minden délutánt a szalonjában töltöttem. Nem érdekeltek a ruhák, még ha szebbnél szebbeket is álmodott meg, én csak őt akartam látni. Élvezet volt figyelni őt munka közben, mialatt persze rengeteget beszélgettünk. A haverok azt hitték, azért nem lógok velük, mert folyton valamilyen kiscsaj fejét próbálom elcsavarni, erről viszont szó sem volt. De nem vallhattam be nekik az igazat, ez csak a mi kettőnk kis titka volt.

Legkedvesebb egyben legijesztőbb emlékem vele kapcsolatban az, amikor ki akarták rabolni a szalont. A szokásos délutáni csevejünkre érkeztem meg, azonban szörnyű látvány fogadott. Sophia ott térdelt a szalon közepén, és egy pisztolyt tartottak a fejéhez. Közben egy másik fickó kapkodva pakolta ki a kasszát. Teljesen lefagytam, nem bírtam elmozdulni az ajtóból. Szerencsére ők nem láthattak, mert háttal voltak nekem, én viszont végig tudtam követni az eseményeket. Az egyik rabló azzal volt elfoglalva, hogy minél előbb végezzen a pénz megszerzésével, a másik pedig igyekezett kordában tartani Sophiát, ezért nem volt idejük hátrafordulni, és felfedezni engem. A helyzet viszont kezdett eldurvulni, amikor Sophia szabadulni próbált, és az őt fogvatartó tag ujja idegesen a ravaszra csusszant.

Torkomban dobogó szívvel nyúltam a mobilomért, hogy tárcsázzam a 911-et, de hamar elvetettem az ötletet. Nem volt rá idő, cselekednem kellett. Nagy levegőt vettem, és minden idegszálammal a férfi pisztolyt tartó kezére összpontosítottam. Egy jól megcélzott ütéssel kivertem a fegyvert a kezéből, ami nagy puffanással ért földet. Nekiestem a betörőnek, és sikerült leküldenem őt a padlóra. SOphiának szerencsére gyorsak voltak a reflexei, és felkapta az előtte heverő pisztolyt, amit utána a pénzt számolgató férfi felé fordított. A következő pillanatban pedig a plafonba lőtt figyelmeztetésképpen. Több se kellett a fickónak, hanyatt-homlok menekült el, és közben még a pénz nagyrészét is elejtette. A földön fetrengő társa agyát azonban elöntötte a vér, és előrántott egy kést a zsebéből. Megcsillant a fény a pengén, mielőtt megcélozta volna vele a hasam. Sophia viszont ismét nem volt rest, és karon lőtte a férfit, melynek következtében a szúró eszköz is a padlón végezte. Ezek után ő is inkább menekülőre fogta a dolgot, Sophia pedig a nagy stressz miatt azon nyomban elájult.

Még sosem éreztem olyan közel magamhoz, mint akkor. Nem szabadott volna kihasználnom a gyengeségét, de a történtek utáni sok miatt nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Az ölembe vontam a fejét, és perceken át bámultam őt. Annyira gyönyörű volt, mint az alvó Csipkerózsika, aki csak arra vár, hogy megmentse őt a herceg csókja. Még akkor is egész testemben remegtem a rémülettől, amikor Sophia fölé hajoltam, és gyengéden a szájára helyeztem az enyémet. Nem mertem pár másodpercnél tovább ott tartani, de nekem ez a rövidke élmény is a mennyországot jelentette.

Nem sokkal később magához tért, és szorosan átölelt, így köszönve meg, hogy megmentettem őt. De ez fordítva is így volt, ezért elneveztük magunkat a rettenthetetlen párosnak.  

Sosem mondtam el neki, hogy szeretem, csak plátói módon áhítoztam arra, hogy majd egyszer lesz elég bátorságom színt vallani. Ezerszer álmodoztam arról az unalmas órákon, hogy suli után veszek egy hatalmas virágcsokrot, beállítok vele a szalonba, és dalban mondom el neki, hogy milyen fontos a számomra. Aztán ő hevesen megcsókol, és az általa tervezett ruha kupac tetején elvesztem vele azt, amitől már rég meg kellett volna szabadulnom. Persze sosem volt merszem lépni, de elhatároztam, hogy ma lesz az a nap, amikor változtatni fogok ezen. Végzek azzal a kisfiúval, aki bálványként imádja az édesanyja barátnőjét, és férfiasan fogom megközelíteni, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem.

– Sophia, azért jöttem, mert el akarom mondani, hogy…

– Sophia néni! Csak nem ő a híres-neves Ethan Lance?

Egy idegesítően magas hangon vinnyogó lány tör elő a szalon hátsó részlegéből. Széles mosolyt küld felém, de én csupán egy pillantást vetek rá. Kérdőn nézek Sophiára, aki szintén mosolyog szokásához híven.

– Ő az unokahúgom, Becky. A szüleivel New Yorkban élnek, de a nővéremék úgy döntöttek, a következő évet utazgatással fogják tölteni, hogy kipihenhessék a sok munka fáradalmait. Ezért ez a tündér nálam fog lakni, és pár nap múlva itt fogja megkezdeni az utolsó évét a gimnáziumban. Nekem szokás szerint rengeteg munkám van, ezért arra szerettelek volna megkérni, hogy nem mutatnád meg Beckynek a várost? – Mond még valamit, de mérgemben már nem is hallom a folytatást.

Azért jöttem ide, hogy ma végre Sophiával lehessek, erre elvihetem az édes kis unokahúgát városnézőbe. Nyilván nem mondhatok neki nemet, hisz akkor elvágnám a hozzá vezető utat. Meg igazából ha ő kér tőlem valamit, arra képtelen lennék nemmel válaszolni.

– Persze, szívesen körbevezetem őt L. A.-ben – mondom nyájasan. Ha vele beszélek, teljesen más ember leszek. A társaságában kezes báránnyá változom, amit sokan nem néznének ki belőlem. Joggal. Ő mégis olyan hatást gyakorol rám, mintha kiszállna belőlem minden fájdalom, minden csalódottság csak egy pillantásától. Azt persze nem tudom, hogy leszek képes ezt a ránézésre is elkényeztetett, üresfejű New York-i libát elviselni, de ha a fiú együttest is bevállaltam, talán ezzel is képes leszek megbírkózni.

Miután kilépünk a szalonból leveszem a jófiús álarcot, és mogorván vánszorgok el a kocsimig. Úgy tűnik, a lány még nem vágta le, hogy semmi kedvem őt furikázni, mert egyfolytában csacsog a hátam mögött. Bevágódom a kormány mögé anélkül, hogy kinyitnám előtte az anyós oldal felöli ajtót. Nem zavartatja magát, jókedvűen mászik be, és hangosan csapja be azt maga után. Legszívesebben ráordítanék, hogy óvatosabban bánjon a BMW-mmel, mert ha kárt tesz benne, én sem fogom kímélni a bájos arcocskáját.

– Hova szeretnél menni? – szűröm ki a fogaim közül. Nyugalmat erőltetek magamra, bár tartok attól, hogy vár még rosszabb dolog is ezen a napon.

– A plázába – közli egyértelműen. Rám villant egy teli szájas mosolyt, majd megvizsgálja a sminkjét a visszapillantó tükörben.

– Tessék? Nem tudtál bevásárolni New Yorkban? Komolyan valami városi látnivaló helyett a plázába akarsz kiruccanni? – nézek rá fejcsóválva. Ő nem is érti, min akadok ennyire ki, természetesnek veszi, hogy első dolga a hőn szeretett shoppingolás lesz. Nem szálok vele vitába. Talán jobb is ez így. Leparkolok majd a bevásárló központ előtt, és amíg ő járja a boltokat, alszom egyet a kocsiban. Legalább nem kell az idegenvezetőt játszanom, ódákat zengve L. A. nevezetességeiről.

Kínkeservesen telik el az a húsz perc, amit az autóban töltünk. Az unokahuginak be sem áll a szája, és az sem zavarja, hogy cseppet sem érdekel a mondanivalója. Mesél a családjáról, a barátairól, akik hiányozni fognak neki, arról, hogy kicsit tart az új sulitól, ugyanakkor izgatottan várja… Egy idő után már csak a csipogást hallom, a szavait viszont figyelmen kívül hagyom. Arra eszmélek, hogy visszakérdez, mire zavartan köszörülöm meg a torkom. Fél perc múlva begördülünk a pláza elé, úgyhogy ez megment attól, hogy nekem is mondanom kelljen valamit.

Arra várok, hogy kiszálljon, mire vidáman rám nevet:

– Ne is álmodj arról, hogy egyedül fogok bemenni oda. Akkor mégis ki hozná a teli szatyrokat utánam? Én nem bírnám el egyedül őket, az biztos. – Én komolyan azt hittem, hogy ilyen csajok csak a filmekben léteznek. Őszintén megértem magam, hogy eddig kerültem ezeket a két lábon járó manipulátorokat.

– Otthon is mindig találtál valakit, akit kiszipolyozhattál? – nézek rá a szememet forgatva.

– Hogy mit csináltam vele? Áh, mindegy is. De volt egy meleg barátom, akivel mindig együtt vásárolgattunk. Annyira király volt! Nagyon hiányzik nekem. Kár, hogy te nem vagy meleg, akkor talán érzékenyebb és viccesebb lennél. – Képtelen vagyok tovább együtt tartózkodni vele ilyen kis légtérben, ezért kinyitom az ajtót, hogy kiszállhassak. De közben azért visszaszólok neki:

– Nálad meg az a kár, hogy festett szőke vagy, mert úgy látszik, a hidrogén az agyadat is kiszívta a helyéről. – Továbbra sem látom sértettség jelét az arcán, csak szó nélkül szegődik a nyomomba.

Komolyan csak egy öleb hiányzik mellőle ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy tökéletes Paris Hilton utánzat. Olyan áhítattal nézegeti a kirakatokat, mint egy kislány, aki soha nem látott még olyat.

Egy ruhabolthoz érve elkapja a kezemet, és elkezd befelé húzni.

– Ne is álmodj róla, hogy oda bemegyek! – sziszegem a fülébe. Válaszul csak egy elbűvölő mosolyt villant rám, majd ugyanazzal a lendülettel a biztonsági őrhöz fordul:

– Engedje meg, hogy a barátom segítsen nekem ruhát választani. Tudja, ő meleg, úgyhogy nem jelent nagy veszélyt a hölgyekre – közli bizalmasan az úrral. A férfi végigmér, majd elvigyorodik, és bólint, hogy menjünk tovább.

– Ezért még kinyírlak, Rebecca. – Megfogom a kezét, ami egy kedves gesztusnak tűnhet, de úgy megszorítom, hogy majdnem összeroppannak törékeny csontjai.

– Aú, ez fáj! És ne szólíts Rebeccának, azt utálom!

– Én meg azt utálom, hogy egy nyafka, elkényeztetett libát kell kísérgetnem, aki még meg is aláz mások előtt. Úgyhogy szerintem kvittek vagyunk. – Úgy tesz, mintha nem is hallaná, és válogatni kezd a temérdek mennyiségű ruha között. Iszonyú kínosan érzem magam, mert a biztonsági őrön kívül én vagyok az egyetlen pasi a boltban. Megállok egy polc előtt, amin kihívó fehérneműk tornyosulnak, és elképzelem Sophiát néhányban. Legalább valami jó is származik ebből a baromságból. De ábrándozásomból hamarosan Rebecca vijjogása ébreszt fel:

– Szerinted ez hogy áll nekem? – A piros ruha, amit magára vett, nem is lenne rossz. Elég rövid, és a megfelelő helyeken van kivágva ahhoz, hogy el lehessen csábítani benne egy pasit. Viszont rajta kicsit furán áll. Mintha nagy lenne rá, mert hát Rebecca méretében szerintem nem is gyártanak ruhákat. Annyira vékony, hogy a bordái is kilátszanak. Kinek tetszene egy ilyen csontváz?

– Úgy nézel ki benne, mint egy fogpiszkáló, amire ráhúztak egy kotont. – Jesszusom, ezt valóban kimondtam? Az arckifejezéséből ítélve, igen. Most először látom rajta, hogy sikerült megsértenem. Mi több, bemegy a próbafülkébe, és egy perc múlva már a rendes ruhájában tér vissza. A helyére akasztja a piros ruhát, és elviharzik mellettem. – Nem úgy gondoltam, Rebecca! Állj már meg!

De mire kiérek a bolt elé, már nem látom, merre futhatott. Bassza meg, nem veszíthetem el szem elöl! Mit mondok akkor Sophiának? Nem akartam őt nagyon megbántani, de már kiborított a viselkedése. Meg az, hogy babysittert kell játszanom mellette. Jó, hogy arra nem kért meg, hogy én húzzam fel a cipzárt a ruhán. Kis lelkiismeret-furdalással kullogok vissza a boltba, és leemelem a piros ruhát az akasztójáról. Választok egy sálat Sophiának, mert szenvedélyesen gyűjti őket, bár szívesebben vennék neki azokból a fehérnemű költeményekből egy párat.

Miután kifizetem a ruhadarabokat, Rebecca keresésére indulok. Ezen a szinten kudarcot vallok, ezért felmegyek a következő emeletre. Némi bóklászás után meglátom, amint egy ékszer üzletből jön ki, és egy másik pasival cipelteti a cuccát. Követem őket, és mikor Rebecca bemegy egy másik boltba, közlöm a sráccal, hogy leléphet. Kicsit hezitál, de végül beadja a derekát, és átnyújtja nekem a lány táskáját. Én belecsempészem a piros ruhát, majd türelmet erőltetve magamra várok a lányra. Mikor felbukkan, dühösen néz rám, és kikapja a kezemből a táskáját.

– Elmehetsz! Inkább vásárolok egyedül, mint rossz társaságban.

– Megígértem a nénikédnek, hogy haza foglak vinni, és tartom a szavam. – Amikor megemlítem Sophiát, valamiért szomorúság csillan meg a szemében.

– Persze, mert nem akarsz csalódást okozni az imádottadnak, ugye? Jaj, ne nézz így rám, Ethan! Már az első percben levágtam, hogy teljesen bele vagy esve a nénikémbe. Elég nagy lúzer vagy, ha azt gondolod, hogy neki egy ilyen kisfiú kell, amilyen te vagy – fröcsögi, majd elindul a mozgólépcsők irányába.

– Leszarom, hogy mit gondolsz rólam. De akkor is velem fogsz jönni! – Elkapom a csuklóját, és szinte végigvonszolom a plázán. Odavezetem a kocsim ajtajához, hogy nehogy esélye legyen megszökni, és belököm az autóba. – Erőszakos idióta! – visítja. – Ezért kárpótlásul el kell vinned a tengerhez. Fel kell avatnom a bikinit és a napszemcsit, amit vettem.

A tenger… Los Angeles következő nagy nevezetessége… De nem szólok semmit, mert úgy érzem, pattanásig feszült köztünk az a bizonyos húr. A parton Rebecca úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Vattacukrot majszol, amivel le is selfie-zi magát, majd felém fordítja a telefonját. Percekig röhög azon, hogy milyen képet vágtam, amit sikerült megörökítenie, és azzal bosszant, hogy fel fogja tenni a Facebook oldalára. Amíg átöltözik fürdőruhára, kitörlöm a béna képet, és poénból csinálok magamról egy olyat, amin szívdöglesztő mosolyt villantok a kamerába. Ezt már bárhova kirakhatja, bár szerintem csak a cikis fotóval akart égetni.

– Bekennél naptejjel? – nyomja kezembe a flakont. Az égre emelem a szemem, majd sóhajtozva nekiállok lekenni a vállát meg a hátát. Aranyosnak mondható a pillangós bikinijében, bár a termete miatt inkább tűnik kislánynak, mint egy tizenhét éves csajnak. Sikítozva gázol bele a tenger habjaiba, és ráeszmélek, hogy ő még minden értelemben kislánynak mondható. Bár valahol irigylem, amiért így képes élvezni az életet. Mikor volt az, hogy én önfeledten mártóztam meg a tenger hűsítő vizében? Talán akkor, amikor még anya élt. Elszörnyedek azon, hogy mennyire sivár az életem. Hogy a zenélésen kívül nincs is más, ami boldoggá tenne. Ráadásul mától a zenélés sem olyan keretek közt fog zajlani, ahogy én azt szeretném.

– Gyere be te is! – kiáltja Rebecca a vízben lubickolva.

– Nekem nincs fürdőgatyám.

– Ugyan már, Ethan! Ha tényleg annyira nagypályás vagy, amilyennek mutatod magad, igazán bevállalhatnál egy meztelen fürdőzést. – Elképedek azon, amit mond, és határozottan rázom meg a fejem. – Ne legyél már ilyen gyáva kisfiú! Hogy fog így beléd szeretni Sophia néni, ha ilyen kis félős nyuszi vagy? – Arra gondolok, hogy jó lenne egy kis időre megszabadítanom magam a láncaimtól, és kikapcsolódni egy kicsit. És vetkőzni kezdek. Ki gondolta volna, hogy ez az ellenszenves apuci kedvence fogja felszínre hozni bennem a régen szunnyadó szabadságot?

A lány eltakarja a szemét, amíg be nem sétálok derékig a vízbe. El kezdi bámulni a felsőtestem, de biztosít róla, hogy csak a tetkóimat veszi szemügyre. Aztán versenyt úszunk, többször arcon fröcsköljük egymást, és úgy nevetünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Nevetek? Hiszen azt sem szoktam gyakran csinálni. Szinte már azt is elfelejtettem, hogy milyen jó érzés az, amikor egész testedet rázza a kacagás. Hirtelen olyan felszabadultnak érzem magam, mint talán még soha.

– Egy kis békára emlékeztetsz, ahogy itt viháncolsz a vízben. – Mondom Beckynek, aki nem sértődik meg a hasonlatomon. – Ezentúl Brekinek foglak hívni.

– Ne már! – nevet fel, és megajándékoz egy jó nagy adag vízzel az arcomba. Feltolja a napszemüvegét a feje tetejére, így láthatóvá válik számomra a szeme. Eddig még nem is néztem igazán a szemébe, de most fel kell fedeznem, hogy gyönyörű. Olyan színe van, mint a tengernek, és a nap fénye gyémántként csillan meg benne.

– Mit szólnál, ha segítenék neked? – mondja komolyan. Fogalmam sincs, mire gondol, de nem hagyja, hogy rákérdezzek. – Segítek neked meghódítani Sophia nénit. – Nem tudom, mit válaszolhatnék erre, de ahogy meghallom a nevét, rögtön felgyorsul a pulzusom. De nem mondok semmit, inkább folytatom a játszadozást. Annyira belemelegedünk a bohóckodásba, hogy egy ponton felkapom Beckyt, és megpörgetem a vízben. El is felejtem, hogy meztelenül vagyok, és véletlenül lehet, hogy nem kívánatos testrészeim fognak hozzáérni.

A lány arcán valami megmagyarázhatatlan érzés fut át. Közelebb hajol hozzám, és szaporábban kezdi venni a levegőt. Azt hiszem, azt szeretné, ha megcsókolnám. De ez baromság! Hiszen mi nem bírjuk egymást. Arról nem is beszélve, hogy a nénikéjébe vagyok szerelmes. Abban a percben mégsem kívánok egyebet, csak hogy ez a pillanat örökké tartson. Érezni akarom azt a mindent elsöprő szabadságot, amit ma mellette tapasztaltam meg. Nevetni akarok, és hülyéskedni, és a karjaimban akarom tartani, amíg le nem megy a nap. Órákig akarom bámulni az arcát, ami sokkal szebbnek tűnik, mint amikor először megláttam. És abban a pillanatban meg akarom őt csókolni.

Nem úgy csókol, mint egy kislány, nagyon nem. Kezdem azt hinni, hogy ez rossz ötlet volt, mert ha így folytatja, nem fogok tudni megállni a csóknál. Valamiért úgy érzem, mintha régóta vágyakozott volna erre, mert olyan hevesen szorít magához, mintha sosem akarna elválni tőlem. Én nem tudom, mit érzek. Csak azt tudom, hogy jól esik, és hogy nem akarom abbahagyni. A következő pillanatban azonban Rebecca durván ellök magától, és szélsebesen megindul a part felé. Nem értem, mi ütött belé, és szüntelenül a nevét ismételgetem.

Mire azonban magamra kapom a ruháimat, már sehol sem látom. Hogy lehet ilyen gyors, mérgelődöm. Sportot űz abból, hogy megszökjön előlem, vagy mi? Az áruházban még megértem, miért lépett le, de most… Nem mondtam vagy csináltam semmi olyat, amivel megbánthattam volna. Elkeseredetten járkálok fel-alá a parton, hátha megpillantom őt valahol, de semmi eredménye. Most aztán tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék Sophiának!

Fél óra múlva megcsörren a telefonom, és látom, hogy a képernyőn az ő száma jelenik meg. Bepánikolok, de muszáj felvennem. El kell mondanom neki, hogy eltűnt az unokahúga, bár arról gőzöm nincs, hogy mit találjak ki, miért ment el.

– Szia Ethan! Köszönöm, hogy hazahoztad Beckyt. De igazán bejöhettél volna! Csináltam sütit, amiből szerettem volna neked is adni. Amúgy azt mondja, hogy jól érezte magát ma… - Értetlenül meredek magam elé. Szóval Rebecca azt mondta, én vittem haza, és nem árulta el az igazat. Sőt, azt álította, hogy jól érezte magát. Nem tudom ezt mire vélni.

Kavargó érzelmekkel és gondolatokkal indulok vissza a hotelbe. Mikor belépek a szobába, egy szép betűkkel megírt üzenet vár, amit az éjjeliszekrényemre helyeztek.

„Gyere át a szomszédos szobába! Fontos!”