4TUNE – A szerencse fiai

Harmincnegyedik fejezet

Tomi

Gondolatok nélkül bámulok bele a fekete mélységbe, ami alattam húzódik. Legalább fél órája ácsorgok ezen a hídon, amire az öngyilkosság iránti vágy kergetett. Nem hiányoznék senkinek, hiszen nincsenek szüleim, testvéreim, az egyetlen, aki gyerekkorom óta mellettem volt, nem más, mint egy szellem… Még mindig nevetségesnek hangzik, amikor kimondom magamban ezt a szót. A barátaimnak fájna, de mivel megtalálták a hozzájuk illő nőt, egy idő után úgyis túltennék magukat a megrázkódtatáson, amit a halálom okozna. A rajongók talán tíz, húsz év múlva is emlékeznének rám, mint John Lennonra vagy Jacko-ra, és a dalszövegeimben élnék tovább számukra. Igen, meg kéne tennem, határozottnak kéne lennem, és egy percen belül már a hideg víz mardoshatná a tüdőmet. Fájdalmas halál lenne, de nem hiszem, hogy sokáig tartana a szenvedés. Csak át kéne lendítenem a lábamat a korláton, és ennyi. A képlet annyira egyszerű, mégsem tudom megoldani. Gyáva vagyok… Még ehhez is gyáva vagyok, ahogy mindenben az életem összes területén. Gyáva vagyok ahhoz, hogy a szemébe nézzek, hogy megbocsássak neki, hogy magamhoz ölelve valljam be neki azt, ami időtlen idők óta hasítja ketté a testemet, és gyáva vagyok ahhoz is, hogy véget vessek ennek az egész kínlódásnak. Ezt nyilván a szüleimtől örököltem, hiszen bennük sem volt bátorság ahhoz, hogy felneveljenek. Vajon ha az anyám mellettem lenne, más ember vált volna belőlem? Ha nem éltem volna át az intézet poklát, máshogy tekintenék erre a helyzetre?

– Fiam, ne okozz csalódást. Semmit sem oldasz meg azzal, ha eldobod az életedet – hallom Lucky hangját a hátam mögül. Semmi joga ahhoz, hogy ossza nekem az észt, mert ő egy senki. Nem az apám, de még csak nem is hús-vér ember. – Félsz boldognak lenni. De miért?

– Honnan a faszból tudod, hogy én mitől lennék boldog? Gondolatolvasó is vagy? – Nem fordulok felé, felesleges lenne a szemébe mondanom, amit akarok, hiszen azok a szemek nem is valódiak. Makacsul ott tartom a tekintetemet egy ponton a mélykék vízen, a korlátot pedig olyan erősen és olyan görcsösen szorítom, hogy félő, el fognak törni az ujjaim.

– Minden embernek két út van megírva, amikor megszületik. Az tőle függ, hogy melyiket fogja választani. Az egyik út rossz, ha azt választja, nem fogja megtalálni a helyét a világban. A másik út helyes, ha arra lép, boldog élete lesz, habár kisebb-nagyobb bukkanók azon is vannak, de ha azzal teszi meg, akit szeret, végül minden akadályt le fog tudni küzdeni. Sikerült elérnem, hogy Ethan és Lucas a jó út mellett döntsön.

– Ez úgy hangzott, mint egy kibaszott regény prológusa. Oké, sikerült jó útra terelned a srácokat, de tudod, mindig is én voltam a fekete bárány, szóval nem vágom, min csodálkozol.

– Tudod, mi történt volna Ethannel, ha nem ismeri meg Beckyt? Bent égett volna abban a tűzben, ami a koncerten keletkezett, már nem élne. Azt meg ugye nem kell magyaráznom, hogy Lucasszal mi történt volna Lisette közbeavatkozása nélkül.

– Igen, de… Neki nincs semmiféle szuperereje. – Szörnyű, hogy már a nevét sem tudom kimondani. Azt a nevet, ami a karkötőmön áll… Pffff, ennek nem kellett volna eszembe jutni!

– Szeretnéd megtudni, hogy a te rossz utad milyen lenne? Akkor elmondom neked. Pár év múlva feleségül vennél egy nőt, akit folyamatosan csalnál, annak a reményében, hogy minél több nőt fektetsz meg, annál könnyebb lesz elfelejtened egy bizonyos személyt… Sokat innál, és részegen többször megvernéd az asszonyt. Egy napon a nő besokallna, és miközben az alkoholtól eltompult tudattal bámulnád a tévét, beléd mártaná a konyhakést.

– Lucky, neked komolyan írónak kellett volna állnod – nevetek fel keserűen, egy csepp vidámság nélkül a hangomban. Megborzongok a hideg széltől, ami dühöngve támad fel, és az a kósza gondolat fut át az agyamon, hogy milyen jó lenne, ha az ő ölelése melegítene fel…

– Miért állsz ennyire ellen a szerelemnek? Nem a sötét középkorban élünk, a társaid elfogadják, ha egy másik férfi oldalán találod meg a boldogságot. Rajtad kívül mindenki elfogadja, Tomi. És volt egy pont, amikor te is azon voltál, csak aztán megbántott, és igazán ez az, ami fáj neked. De mindent azért tett, mert a közeledben akart lenni. Fiam, egyik ember sem tökéletes, mindannyian hibákat követünk el, sokat… De hibák nélkül a siker sem létezne.

Várom, hogy Lucky mondjon még valamit, de hirtelen elhallgat, amit nem tudok mire vélni. Óvatosan megfordulok, hogy megnézzem, mi történt, de Lucky helyett vele találom szemben magam. Erre kurvára nem voltam felkészülve! Nem vagyok képes józanul gondolkodni, amikor rám emeli szomorúsággal teli szemeit, amikor megcsapja az orromat az a jól ismert édes illat, amikor itt áll előttem egy karnyújtásnyira, és egy mozdulattal magamhoz szoríthatnám. A lábaim vészes remegésbe kezdenek, ezért még erősebben kell markolásznom a korlátot. Istenem, a fagyos vas helyett mennyivel jobb lenne őt érinteni!

– Ne csinálj hülyeséget, oké? Gyűlölhetsz, és ha akarod, örökre elhagyom a hotelt meg a bandát… De ne csinálj őrültséget hirtelen felindulásból. – A hangja megtörten cseng, reményvesztetten hajtja le a fejét, mintha már a szemembe se merne nézni. A szívem veszélyes vágtába kezd, bármelyik vad paripát lekörözné. A lélegzetem szaggatottá válik, mert ismét rám tör az a rohadt félelem, ami nem engedi, hogy vele legyek. De elegem van ebből! Nem akarok félni, nem akarok egy nőt sem feleségül venni, de még megdönteni sem. Az egész eddigi életemet csukott szemmel éltem. Harcoltam egy olyan dolog ellen, ami a világon a legjobb. Elutasítottam valamit, de ha továbbra sem fogadom el, élve temetem el magam. Gyerekkoromban féltem a szörnyektől, mert a nagyobb fiúk folyton azzal riogattak, hogy megannyi vérszomjas lény lapul a szekrények mélyén. Sokáig hittem nekik, és nem mertem kinyitni egyik szekrényt sem az intézetben. Aztán egy napon megelégeltem ezt, és minden bátorságomat összeszedve odaléptem a legnagyobb szekrényhez, és félve bár, de szélesre tártam az ajtaját. Most ugyanúgy érzem magam, mint akkor. Egyszerre keveredik az ereimben a félelem és az izgatottság, de már tudom, hogy le fogom győzni azt a szörnyet, ami rettegést generálva bennem leselkedik rám a közelben. Ha megteszem az első lépést, el fog tűnni, ahogy a szekrényből is elpárolgott, amint az ajtaja mögé néztem.

– Nem gyűlöllek téged – suttogom rekedten, és elengedem a korlátot. Reszketeg kezemet felé nyújtom, amit kétségekkel szemében fogad, de végül megfogja. Az ujjai olyan finom melegek, egy pillanat alatt tüzet gyújt bennem lágy érintésével. – Volt egy fiú az intézetben, aki tetszett nekem. Rólam nem tudták, hogy ilyesfajta gondolatok motoszkálnak a fejemben, de rajta világosan látszott, hogy meleg. A többiek rászálltak, folyamatosan kínozták őt… Egyszer sem verték meg, de szerintem rosszabb volt az a lelki terror, amiben tartották. Egy este bementem a szobájába. Be akartam vallani neki az érzéseimet, de… Elkéstem… Csak a vért láttam, semmi mást, és teljesen sokkot kaptam. Az erei fel voltak vágva, és úgy állították be, mintha öngyilkos lett volna, de a mai napig azt gondolom, hogy azok a szemetek ölték meg. Annak ellenére, hogy egyfolytában basztatták, sosem tűnt olyannak, aki feladná. Rohadtul megijedtem, tudod? És elhatároztam, hogy ezután csak nőkkel fogok kezdeni, mert nem akartam én is úgy végezni, ahogy az a fiú… Amikor megismertelek… Beleőrültem minden egyes ütésbe, amit Henry rád mért, de annyira féltem, hogy megöl, ha közbelépek… A baseballütős incidens viszont az utolsó csepp volt a pohárban, akkor valami végleg elszakadt bennem. Ahogy telt az idő, egyre közelebb éreztelek magamhoz, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Tudod, hogy mennyire lenyűgöztél minden téren? Ahogy táncolsz, ahogy tanítasz, ahogy fogod a villát, amikor eszel… De reméltem, hogy ha találkozom shootingstarral, akivel évek óta chateltem, és aki felvidított, ahányszor beszélni tudtam vele, ki fogja verni a fejemből a veled kapcsolatos érzéseimet. Tisztára lefagytam, amikor megláttalak a kávézóba lépve, és merő dacból nem mondtam el neked, hogy én vagyok a chat partnered. Akkor már csak Sojin maradt, aki tényleg azért tetszett, mert annyira hasonlított rád… Lucasnak igaza volt. Shootingstar és Sojin is azért bűvölt el, mert mindkettő te voltál. De akárhogy próbáltam Sojinra koncentrálni, mindig te jutottál eszembe helyette. Azért utaztam el Ethannel, mert rendbe akartam tenni az érzéseimet, és amikor hazajöttem, én… El akartam neked mondani… De megtudtam, hogy hazudtál, és tulajdonképpen e mögé bújtam, hogy továbbra se kelljen elismernem a valódi érzéseimet. Rosszul esett, hogy becsaptál, de leginkább kapóra jött, hogy ezzel takarózva eltávolodhassak tőled. De én… nem bírom tovább… Nem bírom nélküled… – Nem tudom, a mondandóm melyik részén kezdtek el folyni a könnyeim, csak arra leszek figyelmes, hogy Seyong puha ujjai egyenként törlik le mindegyiket. Megfogom a kezét, hogy a tenyerébe csókolhassak, majd kissé hevesen magamhoz ölelem, és éhesen tapasztom a számat az övére. Idegesnek tűnik, és nem engedi, hogy elmélyítsem a csókot. Gyengéden eltol magától, és ezúttal egyenesen a szemembe néz.

– Ne kapkodjuk el, jó? Nem kell sietni… Össze vagy zavarodva, és ezért pillanatnyilag nem vagy biztos abban, hogy mit akarsz igazából. Gondold át szép lassan, és ha tudod a választ, akkor én ott leszek. Várni fogok rád, ha kell egy hetet, egy hónapot, éveket… És ha úgy döntesz, legyünk csak barátok, azt is megértem. – Halványan elmosolyodik, aztán gyors léptekkel elhagyja a partot. Túl gyorsan ment el, nekem ez nem tetszik. Végre mindent elmondtam neki, erre ahelyett, hogy hagyta volna, hogy fulladásig csókoljam, itt hagy a kavargó gondolataimmal. De hát én nem akarok gondolkodni! Nem akarok semmi mást, csak őt. Azt kérte, gondoljam át, de mégis mit? Már tudom a választ. A képlet végén az ő neve áll csupa nagy betűkkel, háromszor aláhúzva, és bekeretezve, a szívem kellős közepébe vésve.

– Szeretem őt… Szeretem őt, hallod, Lucky? Szeretem! – Az elején nem erősebb a hangom suttogásnál, aztán egyre hangosabban szól, míg végül kiabálásba torkollik.

– Jól van, fiam, akkor végre békében nyugodhatok. A küldetésem itt véget ér. Nagyon hiányzik már a feleségem, úgyhogy megharagudtam volna rád, ha tovább váratsz.

– Ne hagyj itt, Lucky! Mi lesz velem nélküled? – Karomat a teste köré fonom, ami érdekes módon annyira valóságosnak hat. Úgy csüngök rajta, mint kisfiúként, ő meg csak mosolyog.

– Már van családod, Tomi. Nem vagy egyedül, a legjobb kezekben hagylak. És csakhogy tudd, sosem fogom levenni rólatok a szemem. Fentről figyelni foglak, úgyhogy vigyázz, mit teszel! – Felnevetek, ezúttal őszintén. Még egyszer magamhoz szorítom, aztán végignézem, ahogy lassan eltávolodik, majd egy ponton köddé válik a fák közt. Elmorzsolok egy könnycseppet, mert hiányozni fog az öreg, de ez az élet rendje. Az emberek meghalnak, pont ezért ki kell használnunk azt az időt, amit kapunk. Egy percet sem fogok elvesztegetni mostantól, úgyhogy indulok is, hogy elkapjam Seyongot, hogy aztán soha többé ne eresszem el. Nem fog tudni lerázni, ha kell, veszek egy bilincset, amivel magamhoz fogom láncolni.

Amint belépek a hallba, felfedezem két szeretett párosunkat, akik összebújva ücsörögnek a kanapén. Elmosolyodom, amikor látom, hogy Lisette feje Lucas vállán nyugszik, az ujjaik pedig egymásba fűzve pihennek a karfán. A másik kettő szintén hasonló pózban helyezkedik el, azzal a különbséggel, hogy Becky félig Ethan ölében ül. Ez így van rendjén, a világ úgy kerek egész, ha Lucas és Lisette illetve Ethan és Becky együtt vannak. Vagyis majdnem kerek. Ugyanis az én másik felem hiányzik, nincs itt az, aki engem egésszé tehetne. Irigység fog el, amiért ilyen harmóniát látok a párok között, szeretném, ha én és Seyong is mellettük ülhetnénk ugyanolyan leírhatatlan, szétterülő örömmel az arcunkon. De mégis hol lehet?

– Hol van? – szegezem nekik a kérdést, és felesleges, hogy megnevezzem az illetőt, úgyis tudják, kire gondolok. Ethan fel akar ugrani, szemében harag villog, de Becky és Lucas a kanapén tartja. Azt hiszem, vele lesz egy pár köröm, mire elhiszi, hogy tényleg szeretem a barátját. De nem baj, sőt, örülök neki, hogy van valaki, aki ennyire védi Seyongot.

– Átment Angelához – csicsergi Lisette. Még jó, hogy nem Becky árulta el, mert a végén Ethan összeveszett volna vele emiatt. Épp megfordulnék, amikor észreveszem, hogy Lucas előhúz valamit a zsebéből, és felém nyújtja. A karkötőm az, amit nagy hévvel csatolok vissza a csuklómra. Soha többé nem fogok megválni tőle. Hálásan Lucas felé biccentek, mert kitalálta, mennyire szükségem van most erre az ékszerre, majd Ethanhöz fordulok.

– Utoljára kölcsönadnád nekem a kocsidat? – kérdezem negédes hangon.

– Nem! Felejtsd el! – Becky matatni kezd Ethan nadrágjában, de nem azért, mert rosszalkodni támadt kedve, hanem mert kihalássza a zsebéből a slusszkulcsát, és egy laza mozdulattal odadobja nekem. Szóval mégiscsak össze fognak veszni miattam! Isten óvja Beckyt!

Szerencsére tudom, hol lakik Angela, mert egyszer elkísértem Seyongot, amikor átment hozzá. Akkor untam a lány véget nem érő csacsogását, de most legszívesebben szentté avatnám, amiért nála megtalálhatom a szerelmemet. Miután leparkolok a ház előtt, előveszem a sprayt, amit nemrég szereztem be, és a szemben lévő falra festeni kezdek vele. Nem alkotok bonyolult mintákat, csupán három szót fújok a falra. Mindhárom szó ugyanazt jelenti, csak más nyelven. A tudtára akarom adni, hogy szeretem őt magyarul, koreaiul, és angolul, ami a közös nyelvünk. A koreai jelekkel szenvedek legtovább, folyamatosan puskáznom kell az iPhone-om segítségével a netről, hogy tökéletesre sikeredjen a mű. Egy vonalat sem akarok rossz helyre húzni, bár biztos nem zavarná, de nekem ez fontos. Szívesebben lennék már vele, de tudom, hogy imádni fogja ezt a romantikus gesztust. És megérdemli, hogy ezentúl elhalmozzam ehhez hasonló meglepetésekkel. Amikor befejezem, felveszek egy nagyobb követ az utcáról, és megcélzom vele Angeláék ablakát. Hú, remélem, nem fog betörni az üveg, de ha megtörténne, nem fogom bánni, ha ki kell fizetnem a megjavíttatását. Kisvártatva kinyílik az ablak, amin kidugja a lány a fejét. Eltátja a száját, amint rápillant a szemben álló ház falára, és ugrándozva kiált hátra. Amikor Seyong feje bukkan fel az övé helyett, ő először nem is a graffitit veszi észre, hanem engem. A tekintetét az enyémbe fúrja, és egy végtelennek tűnő idő után elmosolyodik. Nem bírom egyhelyben kivárni, amíg lejön, ezért mászkálni kezdek körbe-körbe, mint egy búgócsiga, amit többször felhúztak egymás után. Amikor meglátom őt a kapuban, szaladni kezdek felé, és ő is így cselekszik. Mintha egy film jelenetében lennénk, egymás karjába rohanunk, és ezúttal nem engedem meg, hogy csak egy puszi erejéig érjen össze a szánk. Basszus, hogy bírtam eddig úgy élni, hogy nem csókolgattam őt folyamatosan? Kettős érzelmek dúlnak benne. Egyrészt, repes az örömtől, amiért végre valóra válnak az álmai, másrészt viszont képtelen elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Nem tud teljes mértékben ellazulni, nem tud rám koncentrálni a kételyek miatt, amik belülről mardossák. Mivel tudnám bebizonyítani, hogy nekem már egy csepp kétségem sincsen? Óvatosan Ethan autója felé húzom, bár nehezemre esik elszakadnom az ajkától.

– Ugye nem loptad el? – kérdezi szája szegletében bujkáló mosollyal.

– Nem, de szerintem jobban haragszik rám miattad… – Az út alatt be nem áll a szám. Mindenféléről mesélek neki: a gyerekekről, hogy miket mondtak az árvaházban a legutóbbi látogatásaim alkalmával, hogy miket kommentáltak a rajongóink a legfrissebb képeinket látva, hogy mennyire örülök, amiért Lisette és Lucas újra együtt vannak… Néha közbeszúr egy-egy megjegyzést vagy helyesel, de hagyja, hogy kibeszéljem magamból mindazt, amit hetek óta nem tudtam megosztani vele. Rohadtul hiányzott. El akarok mondani neki mindent, még azt is, amiről én sem tudok semmit. Szörnyű volt távol lenni tőle, hiszen nemcsak szerelmes vagyok belé, ő a legjobb barátom, a bizalmasom, és a vele való beszélgetések legalább annyira kellenek nekem, mint az érintései. Egy percre sem engedem el a kezét, nem okoz nagy gondot, hogy nem veszem igénybe mindkét kezem a vezetéshez. Néha végigsimítok a combján, mire riadtan összerezzen. Nem megszokott számára, hogy így érek hozzá, érdekes módon számomra mégis halál természetesnek hat. Életemben először azt teszem, amit a szívem diktál, és az a bolond ketyegőm egyre őrültebb dolgokat sugdos a fülembe, úgyhogy jobb lesz, ha Seyongie összeszedi magát. Amikor a kilátóhoz érünk, kettesével vesszük a lépcsőfokokat, amíg meg nem pillantjuk a legmagasabb pontját. Olyan régen voltunk már itt, de valójában nem maga a hely hiányzott. Már nem számít, hogy régebben vonzott a magasság, egyedül nem élvezném a kilátó nyújtotta szépségeket. Ha nem láthatnám a holdfényét visszatükröződni a szemében, ha nem simíthatnám végig a hátát, az egésznek nem lenne semmi értelme. Azt hiszem, ez egy búcsú a múltamtól. Többet nem akarok feljönni ide. Magam mögött hagyom azt a fiút, aki képzelgésekbe menekülve rejtőzött el a valódi világ csodái elöl. Már nem érdekel, hogy anyám tényleg meghalt-e, és az égből néz le rám, vagy egy milliomos jachtján üldögél egy koktéllal a kezében, miközben egyszer sem gondol arra, hogy valahol van egy fia. Csak ő kell nekem meg a zene. Ha a világ két legnagyobb csodája a birtokomban van, semmi másra nincs szükségem a boldogsághoz.

– Csináljunk egy selfie-t a fanoknak! – kiáltja tettetet jókedvvel. Mindig cikizett azért, hogy folyton az Instán lógok, most meg hirtelen fotózkodni akar. Csak azért csinálja, mert addig sem kell hozzám érnie, de engem nem tud ilyen könnyen lerázni. Mielőtt megnyomhatná a gombot, odahajolok hozzá, és gyengéd csókot lehelek a meglepettségtől szétnyílt ajkaira. – Hé, ezt nem oszthatjuk meg a világhálón – pihegi szégyenlősen, és azon van, hogy kitörölje a képet. Elveszem tőle a készüléket, és beállítom háttérképnek, majd a zsebembe csúsztatom.

– Nem. De nézegethetjük hatvan év múlva, amikor őszen és görnyedten a szép fiatal éveinkről fogunk álmodozni, miközben várjuk a látogatóba érkező unokáinkat.

– Tomi, ez… Ez nekem túl gyors… Olyan jó téged ilyen felszabadultnak látni, de annyira félek, hogy pár nap múlva rájössz, hogy ez nem neked való, és visszamész Aphroditéhez…

– Fúj, jobb példát nem tudtál volna mondani? Hát nem érted? Ez nem egy hirtelen jött fellángolás. Nem tegnap eszméltem rá, hogy szeretlek. Hónapok óta feszít belülről ez az érzés, és borzasztóan megkönnyebbültem most, hogy nem kell többé elfojtanom magamban. Mindenem te vagy, Seyong. A legjobb barátom, a szerelmem, a munkatársam, a tanárom… Hihetetlenül jó ez az érzés, de ha te folyamatosan ellenállsz, nem tudom kiélvezni. Ha te nem osztozol az örömömben, akkor… – Idegesen megdörzsölöm a fejem, és éppen ki akarok húzni egy sört a táskámból, amikor megragadja a kezem, és szorosan magához ölel. Kicsit játszom vele, nem nyerhet bebocsátást rögtön a számba, pedig mindennél jobban vágyok erre, de olyan jó húzni az agyát. Amikor megunja a várakozást, finoman az alsóajkamba harap, amitől libabőr önti el a testem. Ebben a csókban végre elengedi magát, és olyan sokáig tart a nyelv csatánk, hogy elgondolkozom rajta, hogy vajon az ember nyelve is lehet-e izomlázas. Igen, a csókolózás határozottan egy olyan művelet, amit imádok végrehajtani, de csak akkor, ha Seyong benne a partnerem. Azonban képtelen vagyok ennyivel megelégedni. Olyan sokat vártam erre a pillanatra, muszáj még többet és többet kapnom belőle. Az inge alá csúsztatom a kezem, és ujjaim irányíthatatlanul lefelé indulnak meg a biztonságosabb felfelé helyett.

– T… Tomi… Ez nem jó ötlet… Nem kell ezt csinálnunk, komolyan. Szeretek veled csókolózni, nekem elég az. Nem akarom, hogy undorodj tőlem, a velem való… együttléttől.

– Lehet, hogy neked elég annyi, de nekem határozottan nem. És ha nekem nem hiszel, talán ezeknek hinni fogsz. Érzed ezt? – Egyik kezét hevesen dobogó szívemre helyezem, míg a másikat árulkodva dudorodó nadrágom elejére. – Ez csak miattad zakatol ilyen őrült tempóban. És ez… Szerinted felizgulnék, ha undorítónak találnám veled a szexet? – Elpirul, és minden igyekezetével azon van, hogy elhúzza a kezét az övem alatti területről, de szorosan ott tartom. – Hidd el, hogy szeretlek, jó? Hogy akarlak, kívánlak… Kellesz nekem az összes pózban, amiket csak ismerek… – A nyakamba fúrja a fejét, hogy ne lássam, mennyire zavarba jött a szavaim hallatán. Bezzeg annak a bájgúnár tanárjának rögtön letolta a gatyáját. Most rajtam a sor, hogy elbizonytalanodjak, és kissé elhúzódom tőle, mert rossz hatással van rám, hogy eszembe jutott a csávó. – Tudom, én nem érhetek a nyomába… Ő egy úriember, a tenyerén hordozott téged… Bárcsak korábban találkoztunk volna! Bárcsak egy országban éltünk volna, mert akkor lehettünk volna barátok a suliban, és lehettem volna neked az első…

– Hé, ne beszélj butaságokat. Nem az első szerelem számít, hanem az, ami örökké tart. És te vagy az én örökkévalóm, Görgey Tamás. – A csókunk nem olyan heves, mint előbb, lustán mozgatjuk a szánkat, mialatt Seyong keze is felfedező útra indul a hasamon. Megfeszülnek az izmaim, összeszorítom a szemem, mert esküszöm, hogy csupán ettől a mennyekbe tudnék menni. Ha ez így folytatódik, nem fogom megélni a reggelt, mert a szívem nem fogja kibírni a megpróbáltatásokat, amelyek elé Seyong állít. – Szerintem ez otthon kényelmesebb lenne, nem gondolod? – búgja olyan érzéki hangon, hogy majdnem hanyatt vágódom tőle. Szerintem kezdi elhinni, hogy ez nem csak egy álom, és ezért egyre bátrabb lesz, amire talán nem vagyok felkészülve. Eláll a lélegzetem, amikor lehunyt szemmel csücsöríti a száját, amitől legszívesebben egy pillanatra sem válnék el. Olyan gyönyörűek a vonásai, és a mozdulataiból már nem határozatlanság, hanem merő csábítás sugárzik, ami szinte teljesen lebénít. Nem tudok betelni vele. Nem tudom eldönteni, hogy bámuljam-e órákon keresztül, vagy inkább vessem rá magam, vagy hallgassam, ahogy énekel… És amikor arra gondolok, hogy azt mondta, nem az első szerelem számít, és hogy én vagyok az örökkévalója, attól ezernyi pillangó vet bukfencet a gyomromban. Nekem ő az első és az egyetlen is egyben.

Hazaérve a többieket még mindig a hall kanapéján találjuk. Bőven elmúlt már éjfél, de úgy látszik, nem akartak lefeküdni addig, amíg nem bizonyosodtak meg róla, hogy együtt vagyunk. Kéz a kézben lépjük át a hotel küszöbét, és emelt fővel nézek egyenesen Ethan szemébe, aki tajtékzik a dühtől. A lányok felpattannak, és Lisette az én karjaimba szalad, Becky pedig Seyongot vonja egy forró ölelésbe. Aztán cserélünk, majd Lucas is lepacsizik velünk, egyedül Ethan mered gyilkos tekintettel rám. A lányok kérdezgetni akarnak, és biztosra veszem, hogy elájulnának a gyönyörűségtől, ha Seyong elmesélné, milyen meglepetést készítettem neki, de nekem más terveim vannak. Holnap felőlem addig cseverészhetnek, amíg a kedvük tartja, de ez az éjszaka a miénk. Egy udvarias mosoly kíséretében arrébb tolom a lelkes hallgató tábort, és határozott léptekkel a szobánk felé indulok. Hangosan csattan az ajtó mögöttünk, a következő pillanatban pedig a falhoz préselem Seyongot. Nem bírom ki azt a pár lépést, ami elválaszt az ágytól, muszáj az ajkára tapadnom. Felkapcsolom a villanyt, és vetek egy röpke pillantást a szobánkra. Mennyire utáltam az elmúlt hetekben, amikor egyedül kellett álomra hajtanom a fejem. Nem mintha tudtam volna aludni, az idő nagy részében csak idegbeteg módjára hánykolódtam, a párnám pedig virágnak képzelhette magát, mert napi rendszerességgel öntöztem meg a könnyeimmel. Ez a szoba zord, rideg és elhagyatott volt Seyong nélkül, ahogy én is. Most, hogy újra itt van, kedvem lenne gyerek módjára ugrándozni az ágyon, és kikiabálni az ablakon, hogy mennyire boldog vagyok, amiért nekem ajándékozta őt az ég. Újra megcsókolom, és közben lassan az ágy felé kezdek araszolni.

– Azonnal gyere ki, Görgey, mert beszédem van veled! – Nem elég, hogy Ethan úgy bömböl, mint egy felbőszült oroszlán, még az ökle is akkorát csattan az ajtón, hogy mindketten megugrunk ijedtünkben. Morogva elszakadok Seyongtól, és kimegyek, mert tudom, hogy addig fog itt dörömbölni, amíg el nem mondhatja, ami böki a csőrét. – Szerencséd, hogy kijöttél, mert különben bementem volna érted. – Mielőtt bármit reagálhatnék, az ökle ismét lecsap, csak ezúttal az arcom a cél. Védekezni sem volt időm, ha készen álltam volna, esélye sem lett volna megütni. – Ezzel tartoztam még neked, amiért bántottad Seyongot. Engem senki sem vert pofán, miután lefeküdtem Sophiával, pedig megérdemeltem volna.

– Szívesen pótlom most, ha szeretnéd – vigyorgok rá, de inkább befogom baljósló tekintetét látva. Nem haragszom rá, mert tényleg rám fért egy alapos pofon korábbi viselkedésem okán.

– Idefigyelj, Tommy G! Láttam New Yorkban milyen ábrándosan járkáltál a szállásunkon. Olyan voltál, mint egy tizenkét éves kisfiú, aki arra készül, hogy először fogja meg a kiszemelt lány kezét. Láttam, hogy milyen gyengéden néztél rá előbb a hallban… Hajlandó vagyok elhinni, hogy tisztességesek a szándékaid felé. Áldásom adom a kapcsolatotokra, és megbocsátok neked, mivel tudom milyen seggfejnek lenni. Mindketten követtünk el hibát, mindketten megbántuk, és mindketten azon leszünk, hogy továbbiakat ne kövessünk el. De Istenre esküszöm, Tommy G, ha még egyszer megbántod a testvéremet, egyetlen fogad sem fog maradni abban a szép kis szádban, világos? És ezt halálosan komolyan mondom.

– Ha megbántanám őt, én magam foglak megkeresni feltett kezekkel, védtelenül, hogy verd szét a képemet. – Ethan halványan elmosolyodik, és közelebb lép, hogy megölelhessen.

– Úristen! Olyan csendben voltatok, hogy azt hittem, kinyírtátok egymást – mondja Seyong aggodalmaskodva, amikor a folyosóra lép. Még nagyobb pánikba esik, amint felfedezi a monoklimat, de egy szájra puszival elhallgattatom, és bevonom őt is az ölelésbe.

– Hé, engem ki akartatok hagyni a buliból? Elfelejtettétek, hogy nem haltam meg? Szép! Máris úgy kezelnek, mint aki nem létezik – nevet Lucas, miközben beleveti magát szélesre tárt karjainkba. Hamarosan a lányok is megjelennek, akik rögtön lefotózzák a szerintük rém cuki eseményt, aztán kis viccelődést követően kilépek a körből, és birtoklón Seyong derekára helyezem a kezem. Ethan először szúrósan néz, majd ellágyulnak a vonásai.

– Most pedig tipli! És jobban teszitek, ha füldugót vagy MP3 lejátszót dugtok a fületekbe, mert nem fogjuk visszafogni magunkat. Pápá, legyen nektek is eseménydús éjszakátok!

***

– Gyertek már, a rohadt életbe! Mostanában sosem tudjuk elkezdeni időben a próbát. Teljesen elrontod Seyongot, ő eddig olyan munkaszerető, becsületes gyerek volt! – kiabál Ethan az ajtó túl oldaláról. Már megszoktuk, hetek óta ugyanez megy minden áldott reggel. Mivel sokáig vagyunk fent, nehezünkre esik felkelni, és ha fel is ébredünk, a szerelem heve újra és újra visszahúz az ágyba. Oké, sikerült kinyitnom a szemem, de ettől még nem fogok pár perc múlva a próbateremben lenni. Seyong ki akar mellőlem mászni, de a derekára kulcsolom a kezem, és már fölötte is vagyok. Napról napra egyre szerelmesebb vagyok belé, de néha még mindig olyan hihetetlennek hat, hogy magamhoz tértem, és igent mondtam a boldogságnak. Régóta kopogtatott már az ajtómon, én meg folyamatosan elküldtem, de mivel kitartó volt, a próbálkozásai révbe értek. Kezdettől fogva szerettem Seyonggal aludni, mert megmagyarázhatatlan béke járt át, amikor hozzábújhattam éjjel. Azokat az időket viszont össze sem lehetett hasonlítani a mostanival. Esténként hosszasan szeretkezünk, nem zavarjuk le pár perc alatt, egymás kényeztetését mindketten fontosnak tartjuk. Aztán vagy egy órán keresztül beszélgetünk csókokat váltva közben, nevetünk, és legtöbbször újra tűzbe jövünk… Amikor már teljesen hulla állapotba kerülünk, két mondat közt nyom el minket az álom, és aztán Ethan óbégatása riaszt minket. Ébredés után Seyong mindig illemtudóan el akar kezdeni öltözni, de én rendre megakadályozom ebben. Szeretek próbálni, de ha egyszer van, amit még jobban szeretek annál… És végül mindig sikerül meggyőznöm Seyongot, hogy ha pár perccel tovább maradunk az ágyban, azon semmi sem fog múlni.

– Édesem, menjünk! Meg kell mutatnom az új koreót. – Felszisszen, amikor puszikkal borítom be a nyakát, a mellkasát, a hasát, mert pontosan tudja, hogy hova tartok éppen. – Tomi… Egy hónapunk van a nagy koncertünkig, addig meg kell tanulnotok, be kell gyakorolnunk. Ha lemaradsz, meg foglak büntetni, a jófiúk viszont jutalmat kapnak.

– Azt hiszem, a büntetésedet is imádnám – közlöm vele, és hanyatt fektetem az ágyon. Rendben, megemberelem magam, és egy forró csók után elengedem, mert a koncert egy olyan fegyver, amivel engem is le lehet győzni. – Beengedsz, bébi? – kérdezem reménykedve a fürdőszoba ajtóban állva. – Gyorsabban végeznénk, ha egyszerre zuhiznánk.

– Na persze! Minden egyébbel foglalkoznál, csak a fürdéssel nem.

– Gonosz vagy! – morgok sírós hangon, aztán letrappolok a próbaterembe. Végül is, minek zuhanyozzak le, ha nemsokára ismét tiszta izzadt leszek? Csak valahogy éljem túl a napot!

– Mizu, Casanova? Hol hagytad a mágnesedet? Vagy annyira elintézted, hogy lábra sem tud állni? – röhög Lucas, mialatt nyújtani kezdek, hogy bemelegítsem az izmaimat.

– Ja, a te csajodnak meg eléggé fájhat a torka, mert minden este úgy kiabál, hogy tuti bereked másnapra. Csak frusztrál, hogy nem értem, mit mond a spanyol miatt. Bezzeg Beckytől folyton az hallatszik át, hogy „Ó, Ethan, te vagy az isten, te vagy a megváltás!”

– Örülj neki, hogy nem érted, mit mond, mert elég mocskos a szája szex közben. – A vidámságunk a tetőfokára hág, amikor Seyong belép a terembe. Azonnal abbahagyom, amit éppen csinálok, hogy üdvözölni tudjam egy meghitt puszival. Ethan hányást mímelve fogja a fejét, de nem azzal van baja, hogy két pasit smárolni lát, hanem azzal, hogy az ő kedvese ilyenkor suliban van, és ő nem tudja ugyanezt csinálni. Lucas nyafog egy sort, hogy mennyire hiányzik neki Lisette, és hogy milyen igazságtalan az élet, amiért mi a nap huszonnégy órájában együtt lehetünk, majd belevágunk végre a gyakorlásba. A teljesítményem romlott, amióta járni kezdtünk Seyonggal, mert egyfolytában őt bámulom, de arra már nincs energiám, hogy le is utánozzam őt. Többször lefagyok próba közben, Ethan tockosa szokott észhez téríteni, mert ha nem lépne közbe, naphosszat állnék ott szoborrá merevedve, és őt nézném. A lemerevedésnél kínosabb is történik, a szimpla merevedés igekötő nélkül. Hát igen, ha táncolni látom, folyton az jut az eszembe, hogy az ágyban milyen jól tudja kamatoztatni a csípőmozgását, és hogy milyen csodákat művel a feneke művészi szintre emelt mozgatásával. Ilyenkor Lucas nyakon önt egy pohár jéghideg vízzel, és percekig veszekednek velem, amiért hátráltatom a munkát. Seyong csak édesen mosolyog, és néha megkegyelmez nekem, szájon csókol, majd ugyanott folytatja, ahol előtte abbahagyta. Nem lehet kizökkenteni, de látszik rajta, hogy néha az ő gondolatai is elkalandoznak, viszont vérprofi, úgyhogy sokkal jobban tudja álcázni a rátörő érzelmeket. Amikor végre befejeződik a „kínzás”, Lucas megkérdezi, hogy csatlakozunk-e hozzájuk vacsorázni. Előre mennek, hogy összeszedjék a lányokat, mi pedig kettesben maradunk a fülledt teremben. Nem tudom, melyikünk mozdul előbb, de amint becsukódik az ajtó, egymásnak esünk, és éhesen faljuk a másikat, ahol érjük.

– Remélem, kibírod vacsi nélkül, mert én egyáltalán nem kívánom a kaját, ellentétben mással.

– Én éhes vagyok, de nem a kajára éhezem – jegyzi meg egy pajkos mosoly kíséretében, mire felmordulok, és az egyik kezemmel bezárom az ajtót, a másikkal meg lehúzom a sliccét. Minek fáradoznánk azzal, hogy felmenjünk a szobánkba, amikor itt van ez a szép, tágas hely?

***

Csütörtök este van, ami azt jelenti, hogy Seyong csatlakozott a lányokhoz a rendszeresen ezen a napon megrendezett pizsama partijukon, én pedig Lucasék szobájában hason fekszem a padlón, és nyomkodom a PlayStationt. Nagy előnnyel vezetek, ezért kezd unalmassá válni a játék, ráadásul egy bizonyos idő eltelte után morcos leszek, ha nincs velem az én nyuszikám. Lehet, hogy papucs lettem, de én bírom ki a srácok közül a legnehezebben ezeket az estéket, és gyakran átsurranok a szomszédos szobába, hogy lophassak egy csókot tőle. A fiúknak azt hazudom, hogy sörért vagy jégkrémért megyek, a lányokat meg nem zavarja, sőt, el vannak ájulva attól, hogy mennyire ragaszkodom Seyonghoz. Néha kell egy-egy pasis este, mégis azt kívánom, hogy minél előbb érjen véget, hogy újra a karjaimba zárhassam. Nem tudom, hogy ez a túlzott rajongás csak az újdonság varázsának tudható-e be, de remélem, hogy évek múltán is ennyire meg fog őrjíteni, meg azt is, hogy ő ugyanígy megveszik értem.

– Srácok, mit szólnátok, ha lelépnénk, és úgy istenesen berúgnánk? Az emberek általában akkor isszák le magukat, amikor szomorúak, de ez hülyeség. Ünnepeljük meg, hogy mi vagyunk a világ legszerencsésebb hímnemű lényei! – A többiek egyetértően bólogatnak az ötletemre, és negyed órán belül ott is ülünk a Nirvanában. Nem azért, mert csajokat akarunk bámulni; a tekintetünket egy pillanatra sem fordítjuk a színpad felé. Itt jó a kiszolgálás, ütős piákat lehet kapni, és közel van a hotelhez, ezért esett rá a választásunk.

– Tomika, az alkoholtól vagy a szerelemtől csillog ennyire a szemed? – kérdezi Lucas, bár alig értem, amit mond. Nem ártana abbahagynia a vedelést, mert túlságosan belejött.

– Én alig ittam még, úgyhogy szerintem az utóbbitól. Komolyan, én… Meg se tudom fogalmazni, hogy mit érzek pontosan. Olyan, mintha eddig nem is éltem volna, csak egy üvegajtón keresztül meredtem volna a világban zajló eseményekre. És amikor bevallottam neki, hogy szeretem, amikor az enyém lett, darabokra zúztam azt az ajtót, hogy végre kiléphessek a fényre. Lehet, hogy Lisette és Becky megmentette az életeteket a képességük által, de képletesen Seyong is megmentett engem. Amikor vele vagyok, az… De felesleges ragoznom, mert nyilván ti is így éreztek a barátnőitekkel kapcsolatban. Hálás vagyok nektek, és meg szeretném köszönni, hogy nem undorodtok tőlünk. Ez sokat jelent számunkra.

– Ugyan már, ne hülyéskedj, a barátaitok vagyunk. Amúgy meg ez akkora faszság. Ti sem undorodtok attól, ha smárolni láttok minket a csajainkkal, akkor fordítva miért lenne úgy? – Annyira jólesnek Ethan szavai, de akár mit mond, nem mindenki vélekedne így. A legtöbb magát barátnak mondó ismerős elfordulna, de ők csodálatos barátok, testvérek, és én irtó mázlistának tartom magam, amiért ilyen emberek vesznek körül. Éretten és ítélkezés nélkül gondolkodnak, és remélem, hogy sok gyereket fognak a világra hozni, hogy átadhassák a következő generációnak a nézeteiket. Illetve ez nem is nézet, szimplán szeretet, semmi más.

– Igyunk a szerelemre, a barátságra és a zenére! A 4TUNE a legjobb! – kiáltom, és összekoccintjuk a poharainkat, de igazság szerint lassan le kéne állnunk az alkoholizálással.

Otthon eltévesztem az ajtót, és véletlenül Lisette mellé bújok be az ágyba, aki félig nevetve, félig mérgesen taszigál át a saját szobámba. Hallom, amint lehordja Lucast, amiért ilyen részegen állított haza, és örülök, hogy az én bébim nem akad ki ilyen semmiségek miatt. Lehúzom róla a takarót, hogy átvegyem én a melegítés szerepét, mire álomittasan pislog rám.

– Hé, te ittál? Fúj, ne érj hozzám, tökre pia szagod van! – Na tessék! Az előbb elkiabáltam a dolgot. Mit is várhattam volna az én virág lelkületű, rendmániás szuperpasimtól?

– Csak egy puszikát hadd kapjak, naaaaaaaaaa…

– Felejtsd el! Büdös vagy, és a végén még lehánynál. Majd legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt így jössz haza, drágaságom. Most pedig irány a kád!

– A kád? Mármint hogy fürödjek meg? Majd holnap reggel, most túl fáradt vagyok hozzá.

– Úgy értettem, hogy ott fogsz aludni. Nem gondolod, hogy egész éjjel az alkohol gőzt fogom belélegezni. Reggelre én is berúgnék tőle, és miattad nem tudnék a próbára koncentrálni.

– Tudom én, mi a bajod, szerelmem. Bánt, hogy téged nem hívtunk meg a dorbézolásra, de a következő alkalommal velünk jössz, és akkor te is inni fogsz, így nem akadsz majd ki rám.

– Szóval rendszeresen el akarod ezt játszani? Akkor ne lepődj meg azon, ha szakítok veled. – Basszus, még el sem vettem, és már olyan, mint egy házsártos feleség! Mondanék még neki valamit, de képtelen vagyok tovább nyitva tartani a szemem, az álom hamar magával ránt.

– Szerelmem, hát mégsem száműztél a kádba? Bocsi, odamentem volna, csak úgy bealudtam, mint akit fejbe vertek. – Hozzá bújok, és ezúttal nem húzódik el. Óvatosan megcsókolom, ami ellen szintén nem tiltakozik. Olyan jó illata van, és olyan frissnek és üdének tűnik korán reggel velem ellentétben. Nem csodálkoznék rajta, ha kiábrándulna belőlem, amiért ilyen állapotban lát. Én bűzlök, és annak ellenére, hogy nem néztem még tükörbe, vannak elképzeléseim arról, hogy festek. Ráadásul a fejem is hasogat, úgyhogy szép kis napnak nézek elébe. Bűnbánó szemeket meresztek rá, és elhatározom, hogy addig nem érek hozzá, amíg rendbe nem hozom magam. Mintha olvasna a gondolataimban, rám mosolyog, és magához húz, hogy megajándékozzon az előbbinél egy sokkal hevesebb csókkal.

–Becky sem tudott megmaradni Ethan mellett, úgyhogy együtt töltöttük az éjszakát.

– Hű, ne mondj nekem ilyeneket, mert féltékeny leszek arra a szerencsés lányra.

– Nyugi, a szőkék nem az eseteim – mondja, miközben játékosan összeborzolja világosbarna, rövidre nyírt hajamat. Megpuszilom a kezét, és merengő tekintettel nézek fel rá.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy szakítanál velem? Esküszöm, egy kortyot sem fogok inni ezután, csak ne dobj ki, jó? A csókjaid okozta részegség százszor jobb annál a szarnál.

– Jaj te! – Csak ennyit mond, és inkább az érintéseivel bizonyítja be, hogy nem szánta komolynak, amit este mondott. Ó, igen, a kezéről sem tagadhatná le, hogy egy művészhez tartozik, annyira jól érti a dolgát. Már éppen azon vagyok, hogy fölé kerekedjek, amikor megszólal a telefonja, ami kizökkenti a huncutkodásból. Lehet, hogy ő a mobiljával van jelenleg elfoglalva, de én attól még kedvem szerint simogathatom őt, ahol csak akarom. Felszisszen, amikor illetlen helyre érek, és lefogja a kezemet, hogy hadd tudjon nyugodtan beszélni. Egy kukkot sem értek belőle, mert az anyanyelvén hablatyol, de még akkor is szeretem hallgatni. – Itt vannak anyáék! – sivítja, és kiugrik az ágyból. Mi a franc? De hát csak két nap múlva kellett volna érkezniük. A fürdőbe sprintelek, és azon nyomban a zuhany alá állok. Seyong utánam kiabál, hogy kimegy értük a reptérre, mire én egy „oké”-nál többet nem tudok kinyögni. Tisztára beparáztam! Esküszöm, még soha nem voltam ennyire ideges. Sem a meghallgatáson, sem az első koncertünkön… Találkozni fogok a szerelmem családjával, ami számomra nagyon fontos esemény, ezért tökéletesen szerettem volna csinálni. De hogyan tudnám ezt összehozni kábé fél óra alatt? A tükörbe nézve sírni támad kedvem: az arcom beesett, a szemeim véreresek, túl sápadt vagyok. A fenébe már, hogy pont tegnap kellett kirúgnunk a hámból! Legalább tisztára mostam magam, és a hajam is frissen illatozik, pipa. De még annyi dolog van, és ahelyett, hogy tovább haladnék lépésről lépésre, itt toporzékolok a szoba közepén, mint egy ötéves, aki arra vár, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Egy szál törölközőben robogok ki a folyosóra, és bedörömbölök Lucasékhoz.

– Ha éppen szexeltek, hagyjátok abba egy pillanatra, mert vészhelyzet van!

– Szex? De hát kettőig sem látok… Mi az istenért nem alszol még ilyenkor? – nyöszörög Lucas egy párna alól, amit a fejére borított. Kinyitom a szekrényt, és őrült módra hajigálni kezdem belőle azokat a cuccokat, amik nem kellenek. Hamarosan úgy néz ki a szoba, mint egy csatatér, ezért Lucas meg fog ölni, ha magához tér. Megkérem Lisette-et, hogy szerezzen három virágcsokrot annak megfelelően, hogy egy sógornőnek, egy anyósnak és egy nagyinak szánom, majd magamra rángatom Lucas öltönyét. A picsába, ez kicsi rám! Nem baj, ez már rajtam marad. Muszáj elfednem a megannyi tetkót, ami a karomat borítja. Parfüm is kéne, bár azt soha nem szoktam használni. Elcsórok egyet Seyong gyűjteményéből, és azért fohászkodom, hogy ne az az illat legyen rajta, amit választottam. Amikor visszajön, úgy bámul, mintha szarvat növesztettem volna, vagy a bőröm besötétült volna, amíg távol járt.

– Kicsim, erre igazán nincs szükség. Nem kell megjátszanod magad miattuk.

– De én jó benyomást akarok tenni rájuk, és azt nem lehet egy szakadt farmerben, teletetoválva… – A mondat közepénél elcsuklik a hangom, ami miatt egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Seyong próbál nyugtatni, de nem tudok úrrá lenni a kezem folyamatos remegésén, és azon sem, hogy a lábam mindjárt összecsuklik, mert az ájulás határán vagyok. Ez rosszabb bármilyen lámpaláznál, ezt nem fogom túlélni!

– Te használtad a parfümömet? Magamon nem bírom ezt az illatot, de neked jól áll – jegyzi meg, én viszont fojtogató bűznek érzem, amit magamra locsoltam. Komolyan, megtapsolom magam, ha nem fogok hányni! És mi van, ha nagy ívben el fognak kerülni a szag miatt?

A nagy találkozásra a hallban kerül sor. Meghajolok az asszonyok és Seyong nővére előtt, ahogy tőle láttam, és átnyújtok nekik egy-egy virágcsokrot, amiket Lisette gondosan elkészíttetett. Seyong anyukája hamar megszabadul a virágoktól, és meleg ölelésbe von, amitől egy kicsit megnyugszom. Köszöntöm őket pár mondattal, amit gyorstalpalóval tanultam, de annyira félek tőle, hogy nem jó a kiejtésem, hogy össze-vissza makogok. Elmegyünk egy közeli étterembe, de úgy érzem, egy falat sem fog lemenni a torkomon. Az öltöny mindenhol feszül rajtam, ráadásul szakad rólam a víz, mert kint hőség tombol. Mindenki rövid cuccokban van, amíg én megsülök a magamra aggatott göncökben. A cipő is kicsi rám, nyomja a lábam. Egyfolytában vakarózni lenne kedvem az idegességtől, fáj a fejem a másnaposságtól, és hányingerem is támad, amint megérzem az ételek illatát. Bebeszélem magamnak, hogy biztosan összehasonlítanak Jonghyunnal, és hogy vele szemben esélyem sincsen. Ő egy érett férfi, rajta minden jól állt, áradt belőle a magabiztosság, én meg egy rakás szerencsétlenségnek tűnhetek, aki azért kapar, hogy becsüljék valamire. Továbbá nem értem a nyelvüket, ha mondani akarok valamit, Seyongnak le kell fordítania, amit olyan kellemetlennek találok. Szerencsére Hyuna tud angolul, úgyhogy vele sikerül pár szót váltanom, bár ő méreget a leginkább, amit nem viselek elég jól. A borzalmak megkoronázásaként magamra öntöm a vörösbort, illetve Lucas öltönyére, ami szintén a bénaságomat igazolja a família szemében. Kisomfordálok a mosdóba, és lehűtöm magam. Seyong rögtön mellettem terem, és gyengéden tisztítani kezdi a foltot több-kevesebb sikerrel.

– Mi a baj, kicsim? Nem vagy önmagad. A családom imád, hidd el, de még jobban szeretnének, ha magadat adnád. Még én sem szerettem volna beléd, ha ilyen vagy alapjáraton.

– Kösz a vigasztalást! – fintorgok, de nem haragszom meg rá. Amikor hazaérünk, kedvetlenül dobálom le magamról a ruhákat, és eltervezem, hogy lemegyek edzeni, mert azzal talán sikerül levezetnem a gőzt. Seyong mögém lép, amikor még csak az alsógatyám van rajtam, és finom csókokkal hinti be a hátamat. El akarja feledtetni velem a balul elsült ebédet, amiért igazán hálás vagyok neki. Szükségem van rá, hogy érezzem, mellettem van, a testére az enyém alatt, a körmei lenyomatára a bőrömön, hogy tudjam, akkor is kellenék neki, ha a családja nem fogadna el. Imádom, ahogy egyre hangosabban kiáltja a nevem, és már nem is bánkódom a történtek miatt. Kicsit húzom még az időt, mert szeretem őt édes kínzásnak kitenni, hogy aztán úgy érezze, hogy felrobban körülötte az egész világegyetem, ahogy én is.

Amint befejezzük, és kimerülten simul a szám Seyongéra, meghalljuk Hyuna hangját, aki bowlingozni invitál minket, és akinek jól kivehető kuncogás cseng ki a szavai mögül.

– Szerinted… hallotta…?

– Szerintem nemcsak ő, hanem a nagyi is, mert mindketten bajkeverők. Hyuna, a nagyi veled van? – kiált ki Seyong, mire a lány hangos nevetésben tör ki, amit a nagymama csilingelő kacaja harsog csak túl. A párnába temetem a fejem, és kijelentem, hogy kizárt, hogy én még egyszer a szemük elé járuljak, de Seyong addig noszogat, amíg a játékteremben nem találom magam. Ezúttal egy térdig érő, koptatott farmert vettem fel, és a fekete rövid ujjú sem sokat takar a karomból. A fejemre csaptam egy baseball sapkát, mert azt gondolom, védelmet nyújt, és az új napszemcsimet sem hagytam fent a fiókomban porosodni. Sokkal fesztelenebbnek érzem így magam, hát még mikor Seyong hátulról hozzám simul, és a nyakamba csókol.

– Határozottan jót tett neked a szex – súgja a fülembe Hyuna egy ördögi vigyor kíséretében.

– Tudod, mit mondott a nagyi? – kérdezi Seyong. – Hogy sokkal előnyösebb neked ez az öltözet, mert kiemeli a formás hátsódat. – Amikor a nagyira nézek, sunyin elmosolyodik, majd könnyűszerrel rácsap a fenekemre. Eszembe jut, amikor Seyong elmesélte, hogy a nagyi rá van állva a fiatal fiúkra, amitől rám jön a röhögő görcs, amit képtelen vagyok abbahagyni. Olyan vagyok az est folyamán, mint akit kicseréltek. Miután laza énem felszínre tört, végig a sógornőmmel meg a nagyival poénkodok, amit Seyong és az anyukája mosolyogva néznek.

Az éjszaka közepén egy sikoly ráz fel legmélyebb álmomból, és esküdni mernék rá, hogy Seyong anyukája a hang tulajdonosa. Riadtan a szobájába futok, ahol egy férfit találok, aki kést szegez a torkának. Seyong dermedten áll meg mellettem, és halálra váltan suttogja:

– Ő az apám… – A férfi megfordul, és a fiára néz, de gyorsan visszatér az eredeti tervéhez. Ejt egy vágást a volt felesége csuklóján, amitől elszakad nálam a cérna. Észreveszem, hogy a nő arcát ütés nyomok tarkítják, és egész testemben remegni kezdek. A férfi koreaiul ordibál, de azt hiszem, tudom, mi gerjesztette ekkora haragra. Rájött, hogy éveken át azt hazudták neki, hogy a kisebbik gyereke is lány lett, és ezért bosszúra szomjazik. Kicsavarom a kezéből a fegyvert, és farkasszemet nézek vele. Eluralkodik rajtam az az olthatatlan vágy, ami évekkel ezelőtt is a hatalmába kerített. Bele akarom döfni, egyenesen a szívébe, hogy többet ne bánthassa a szeretteimet. Meg fogom védeni a családomat, az életem árán is. – Kicsim, nyugodj meg, oké? Nem lesz semmi baj. Ethan már hívta a rendőrséget, ne csinálj hülyeséget, jó? – Seyong remegő kezét a karomra helyezi, és lágy puszit lehel az arcomra. Simogatni kezdi a karom, és folyamatosan nyugtató szavakat duruzsol a fülembe. Az apja szemében mélységes gyűlölet villan, és a következő pillanatban arcon köp. Ez nem érdekel, de amikor megindul Seyong felé, magasba lendítem az öklöm, és akkorát ütök a pofájába, amekkora csak tőlem telik. Félek, hogy nem fogok tudni leállni, és köszönetet rebegek az ég felé, amikor megérkeznek a rendőrök, és bilincsben elvezetik azt a vadállatot.

– Köszönöm – mondja Seyong anyukája angolul, és a karjaimba omlik. Vállai rázkódnak a sírástól, ami engem is fojtogat, ezért pár könnycseppet az útjára engedek.

– Seyongie… Azon gondolkoztam, hogy a családodnak ide kéne költöznie. Az a szemétláda pár éven belül kiszabadul, és távol tőlünk sosem lennének biztonságban. Hyuna tovább tanulhatna itt, anyukád dolgozhatna a hotel éttermében, a nagyi meg tutira imádná a ropogós, amcsi fiúkákat. Ha itt lennének, nem kéne aggódnunk értük, és… Az anyukád lehetne az én anyukám is, a nagyid pedig… – Újra elérzékenyülök, mire megszorítja a kezem.

– Ez remek ötlet, édesem. Melletted nagyobb biztonságban érzem magam, mint tíz testőrrel a hátam mögött. És anyu már most nagyon szeret téged, ugye tudod? Nála jobban csak egy valaki szeret, remélem, kitalálod, ki az. Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem.

***

A tengerparton állok büszkén, emelt fővel. Eszembe jut a tegnap este, és melegség áraszt el, ha csak rá gondolok. Pár napja élvezzük hatosban a megérdemelt vakációnkat ezen a csodálatos helyen, aminek minden percét imádtam. Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapok mókuskerekéből, és távol a nagyvárostól a nap huszonnégy órájában csak Seyonggal foglalkozni. Ha együtt voltunk hatan, akkor sem engedtem el a kezét, akkor is apró csókokkal halmoztam el, ahogy Lucas és Ethan is tette a barátnőikkel. Boldogok voltunk, iszonyú boldogok, és egy nap, amikor a csajok meg Seyong valami puccos divat show-t néztek a tévé képernyőjére tapadva, mi összedugtuk a fejünket a srácokkal, és elmentünk a legközelebbi városkába ékszerboltot keresni. Este olyan izgatott voltam, úgy éreztem, a kis ékszer égeti a testemet a zsebemen keresztül, és majd’ meghaltam a vágytól, hogy kivehessem onnan. Tüzet raktunk, Ethan gitározott, mi énekeltünk, egymáshoz bújtunk, forralt bort szürcsölgettünk, szóval minden tökéletesnek volt mondható. De az egész akkor lett csak még tökéletesebb, amikor eljött a nagy pillanat, és fél térdre ereszkedtünk a szerelmeink előtt. A lányok mindent elsöprő zokogásban törtek ki, de Seyong csak édesen mosolygott, amitől ott helyben rommá olvadtam. Nem szűntettük meg a szemkontaktust, mialatt egymás ujjára húztuk a gyűrűket, utána pedig egy véget nem érő csókban egyesültünk. A meglepetések nem értek véget, hiszen a jegyeseink azt hitték, az esküvő csak hónapokkal az eljegyzés után fog bekövetkezni, de ma reggel felvilágosítottuk őket arról, hogy nem akarunk egy perccel sem többet várni. A lányok beparáztak a ruha miatt, de mi arra is gondoltunk, és Sophiával egyedi darabokat készíttettünk.Seyong megjegyezte, hogy kár, hogy a családja nem vehet részt ezen a fantasztikus eseményen, de neki is sikerült örömet okoznunk, hiszen amikor kisétáltunk a partra, az anyakönyvvezetőn kívül ott volt mindenki, aki számított. Ethan mindkét apja eljött, és Dannel tartott Sophia is természetesen. Becky anyja nem volt kíváncsi sem a lányára, sem a férjére az incidens óta, de az apja büszkén feszített az örömapák között. Ideutaztak Lucas szülei, sőt, még a bátyái is, illetve Lisette részéről az apukája és Santiago csatlakozott. És nemcsak Seyong családját hívtam meg, hanem Angelát is, aki a legjobb barátnője volt, és aki szemmel láthatóan flörtölni kezdett Santival az esküvőnk kellős közepén. Talán végre sikerül kivernie Ethant a fejéből!

Egyedül az én részemről nem érkezett senki, de nem érdekel. Lehet, hogy vér szerint nem vagyunk rokonok, de itt vannak a testvéreim, a sógornőim, a fogadott anyukám és nagyim… És életem szerelme, akinél jobb barátot, szeretőt, társat egy életen át kívánni se tudtam volna. Megakad a szemem egy falevélen, ami a semmiből bukkan elő, és egyenesen a lábam előtt telepszik meg. Biztos vagyok benne, hogy Lucky küldte ezt a jelet, hogy tudjam, ő mindig velem lesz. Ránézek a karkötőmre, a gyűrűmre, amik Seyonghoz láncolnak, de valójában semmilyen bizonyíték nem kell ahhoz, hogy igazoljam, az övé vagyok. Ráeszmélek, hogy azért szegezi mindenki rám a tekintetét, mert rajtam a sor, hogy kimondjam a boldogító igent, ezért hangosan és tisztán érthetően kiejtem a varázsszót.

– Amúgy tudtátok, hogy egyedül mi nem szegtük meg a Mr. L által lefektetett szabályt? – kérdezem a srácoktól a repülőn ülve a hazafelé vezető úton. – Igen, mert Mr. L azt mondta, nem akarja, hogy becsajozzunk. És ezt a kitételt Seyongie meg én szigorúan betartottuk!

4TUNE – A szerencse fiai

Harmincharmadik fejezet

Lucas

Ismét a földön fekszem, és most nincs itt Ethan, hogy felsegítsen. Nem bánom, mert egy idő után eléggé terhessé vált a folytonos jelenléte. Mindenhol a nyomomban volt, és rajtam tartotta a szemét, pedig pont ezt akartam elkerülni. Azt hittem, miután kibékült Beckyvel, majd leszáll rólam, de tévednem kellett, mivel továbbra is gyakran találtam a szobámban vagy akár a fürdőmben. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne ordítsam le a fejét, szívesen visszaküldtem volna a barátnőjéhez, de nem bánthattam meg, hiszen ő csak jót akart nekem. Néha jó lett volna rajta levezetni a frusztrációmat, de inkább magamba fojtva őrlődtem a megváltoztathatatlan tényeken. Szólnom kellett volna a szüleimnek, haza kellett volna utaznom, hogy elbúcsúzzam tőlük, de anya még Ethannél is rosszabb lett volna, és azt tényleg nem tudtam volna elviselni. Lehet, hogy önző vagyok, de azt szeretném, ha egészségesen és vidáman emlékeznének rám az emberek, nem egy kórház steril falai között fekve halálsápadtan. Ethan szerint meg kellett volna adnom Lisette-nek a választás jogát, és valószínűleg ebben is igaza van. Lisette-nek az, hogy szakítottam vele, legalább annyira fájt, mint majd a halálhírem fog, de előtte nem lettem volna képes a színlelésre. Végignézte volna a rosszulléteimet, a számtalan elhullatott könnyet, a fájdalomtól eltorzult vonásaimat, de én meg akartam kímélni ettől. Hogy helyesen cselekedtem-e, nem tudom, ebben a helyzetben talán nem is beszélhetünk helyes tettekről. Csak abban reménykedem, hogy Lisette új életet fog kezdeni a halálom után. Még annyira fiatal, gyönyörű és élettel teli, nem adhatja fel miattam. Persze az rosszul esne, ha pár héttel a távozásom után összejönne valakivel, de a megfelelő idő eltelte után szeretném, ha találna valakit, aki legalább olyan boldoggá fogja tenni, mint amilyenné én tettem volna. Remélem, a srácok be fogják fogadni a jövendőbelijét, és nem hagyják magára Lisette-et, mert ők akkor is egy család lesznek, amikor én már nem leszek. A fizikai fájdalomnál jobban fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy a fiúk nélkülem fognak színpadra lépni, de meg kell tenniük, mert az még jobban fájna, ha nem folytatnák az éneklést. Fáj Lisette-et egy másik fickó oldalán látnom egy másik fickó gyerekével a karjában, de azt sem tudnám elviselni, ha örök egyedüllétre ítélné magát az emlékem miatt. 

A kín nagyobb, mint eddig bármikor, éles késként döfködi az egész testem. Erőlködöm, próbálok legalább az ágyig elmászni, de nem megy. Sírni sincs erőm, kiabálni főleg nem, pedig olyan jó lenne világgá üvölteni a vádjaimat, melyek a semmibe vészve hagynának el. Tehetetlenül fekszem, és kezdem elfogadni a tényt, hogy ezúttal tényleg itt a vég. De hát ezt akartam, nem? Megúszni a kórházat, a körülöttem zokogó embereket… Minden kívánságom így teljesüljön. Egyedül fekve a hideg padlón mégis elfog a rettegés, hogy nem akarok egyedül meghalni. Valaki itt lehetne, valaki foghatná a kezem, amíg le nem hunyom a szemem, de ezt is elrontottam, ahogy életem során oly sok mindent. A szenvedéseim közepette azonban észreveszem Luckyt, aki aggodalmas arckifejezéssel hajol fölém. Mond valamit, de nem értem, csak zavaros hangfoszlányokként lebegnek szavai tudatom peremén. Megnyugszom, mert ő mellettem van, nem vagyok egyedül, úgyhogy most már elengedhetem az élethez való görcsös ragaszkodást. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a sötétség lehúzzon. Nem küzdök tovább ellene, hiszen a sötétség jó, ha őt választom, vége a gyötrelemnek, örök béke vár. Mielőtt elveszíteném az eszméletem, végig gondolom, hogy mit tettem Lisette-tel, hadd fájjon még egy kicsit a szívem, aztán úgysem fog többé. 

L. A. ragyogó napra virradt, mint általában. Mióta itt vagyok, mindig rácsodálkozom, hogy miért van örökös jó idő ebben a városban, hogy süthet szüntelenül a nap, és hogy eshet olyan kevés eső. Ha az angyalok városában esik, még az sem olyan taszító, mint a világ más pontjain, mert a vízcseppek selyem függönyként cirógatják a bőrödet. A mennydörgés sem hat olyan hangosnak, mint otthon, a szél sem tépázza a fákat, inkább simogatva közelíti meg őket. Talán én vagyok túlságosan elfogult ezzel a hellyel, de nem tehetek róla, mert egész életemben arról álmodtam, hogy itt fogok élni. Szerettem a hazámat, a családomat, de az volt az egyik legjobb dolog az életemben, amikor megkaptam Mr. L e-mailjét, hogy én vagyok az egyik kiválasztott. Úgy éreztem magam, mint egy fantasy főszereplője, és a „kiválasztott” szóra véresen komolyan tekintettem. Mindent megtettem azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak, mert azt nem bírtam volna elviselni, ha visszaküldenek Mexikóba, miután belekóstoltam az istenek által készített nedűbe. Sok viszontagságon mentünk át a srácokkal, de én az első perctől kezdve éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan kötelék fűz minket össze. Semmit sem bánok, és az egészet újrakezdeném, ha lenne rá lehetőségem. 

A következő legjobb dolog az volt, amikor megláttam Lisette-et a busz ablakából kibámulni. Ebben az esetben is tudtam, ő az a lány, a nagybetűs szerelem, és rajta kívül nem kell senki más. Nem volt egyszerű, vele talán még a bandánál is nehezebb dolgom volt, de Lucas Davila nem arra született, hogy könnyedén feladja. Egy valami ellen nem tehet semmit, mert akármilyen bátor, a halált még ő sem győzheti le. Ezért hiába szerettem és szeretem mindent elsöprő szerelemmel Lisette-et, el kellett küldenem, hogy egyszer majd boldog lehessen.

Azon a verőfényes napon meg akartam kérni a kezét, a tökéletes gyűrű már a kezemben volt, amikor ijesztő szédülés fogott el. Miután megvettem az ékszert, odatántorogtam egy ház falához, és addig támaszkodtam neki, amíg jobban nem éreztem magam. Amikor elindultam, őrjítő hasogatást kezdtem érezni a fejemből kiindulva elterjedve az egész testemben. Moccanni sem bírtam, nem estem össze, de a fájdalom földhöz szegezte a lábaimat. Nem törődtem vele, de a következő nap újra ismétlődött az egész. Ahogy a harmadikon és a negyediken is. A nap ugyanolyan szikrázóan ragyogott, az emberek ugyanolyan vidámnak tűntek körülöttem az utcán, csak én lettem egyre rosszabbul, és ezt nem tartottam fairnek. Megembereltem magam, és elmentem egy orvoshoz, aki hamarosan közölte a hírt, ami mindent elrontott. A nap továbbra is szikrázott, én mégis halványabbnak éreztem a fényét. A színek eltűntek, az agyamban csak egy mondat zakatolt, amibe ott rögtön bele tudtam volna halni. Dühös voltam a fáradhatatlanul ragyogó napra; azt gondoltam, tekintettel lehetne rám, és legalább egy fél órára elbújhatna az egyik felhő mögé, de nem foglalkozott a nyomorommal, gúnyosan röhögött a pofámba, és én szerettem volna leszakítani a helyéről, hogy addig tapossak rajta, amíg végleg ki nem huny a fénye. Ha én meghalhatok, akkor az a rohadt nap miért röhöghet örökösen az égen trónolva, mint egy halhatatlan királynő? 

A borzalmas tudattal szívemben a tengerpartra sétáltam, és egy mozdulattal a vízbe hajítottam a gyűrűt, ami addig a zsebemben pihent. Ki kellett dolgoznom egy tervet, aminek a végrehajtására nem voltam elég. Lisette nem vette volna be, ha simán szakítottam volna vele egyik percről a másikra, ezért lassanként kellett kiköveznem a véghez vezető utat, amelynek a végére egy pusztító robbanást kiváltó bombát helyeztem. Először csak bunkó voltam vele, de minden goromba szó kiejtése nyílként talált a saját szívem közepébe is. Színész vagyok, ennek ellenére nagyon nehéz volt megjátszanom előtte, hogy már nem érdekel, hogy meguntam, minden bajom van vele… Tudtam, hogy ez nem lesz elég neki, küzdeni fog, hogy visszahódítson, ezért kellett az a bizonyos bomba. Először Chelsea-re gondoltam a robbanószerkezet megszemélyesítőjeként, de gyorsan rájöttem, hogy nem tehetem őt ki ennek. Vége lett a kapcsolatának, amiben eleget szenvedett, aztán éreztünk valamit egymás iránt, ezért őt nem használhattam ki. Jobb ötlet híján Aphroditéra esett a választásom. Gondoltam, a Nirvanában vigyük véghez a tervet, de a hotel hatásosabb helynek bizonyult. Odahívtam Aphroditét, és gondoskodtam arról, hogy Lisette lássa, amikor bejön a szobánkba. Ő nem tudta, hogy én látom őt, ahogy Aphrodité sem tudott a kelepcéről. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, amikor elkezdtem széttúrni az ágyat, mintha abban hancúroztunk volna, főleg akkor meresztett rám nagy szemeket, amikor megkértem őt, hogy vegye le a bugyiját, és amikor megtette, nem rohantam le őt, csak a takarók tetejére hajítottam az említett darabot.

– Miért csinálod ezt, szépfiú? Én azt hittem, teljesen oda vagy meg vissza a Hableányért – kérdezte tőle túlságosan szokatlan megszeppent hangon. 

– Az nem rád tartozik. És most kezdj el úgy nyögdécselni, mintha életed legjobb dugásában vennél részt. – Ismét úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról, de amikor felajánlottam neki egy akkora összeget, amit a Nirvanában egy hónap alatt sem keres meg, belefogott, és pornó színésznőket meghazudtoló előadást nyújtott. Arcomat a kezembe temetve vártam, hogy legyen már vége, mert annyira hiteles volt, hogy még én is elhittem, hogy éppen Lisette-et csalom. Aphrodité a haját is összeborzolta, a ruháját megtépkedte, hogy még hihetőbbé váljon a sztori, majd elhagyta a szobát. Hallottam, ahogy Lisette nekiesett, kiabált, szerintem Aphrodité haját sem kímélte, még szerencse, hogy nem vágta a falnak. Némi csend után berontott az ajtón, és magából kikelve kért számon. Semmit sem tagadtam, ami még jobban feldühítette, nem beszélve az ágy látványáról. A kiborulása egy pontján szerettem volna elmondani neki, hogy hazugság az egész, hogy beteg vagyok, és fittyet hányva az elképzelésemre a karjaiban elsírni a félelmeimet, de természetesen nem tettem meg. Vissza kellett fognom magam, hogy még egyszer, utoljára ne csókoljam olyan szenvedélyesen, ami mindkettőnk számára örök emlékként vésődhetne az elménkbe. Nem ölelhettem magamhoz, mert akkor nem tudtam volna elengedni. Úgyhogy végignéztem, ahogy bedobálta a cuccait egy nagyobb táskába, aztán szó nélkül kisétált az ajtón. Akkor már nem kiabált, nem sírt, csak ott hagyott magamra, hogy olyan magányosnak érezzem magam, mint azelőtt soha. Kiszakadt belőlem mindaz, amit addig gondosan magamba rejtettem, és egész testemet rázó zokogás tört rám. Levágódtam a padlóra, kivételesen nem a betegség, hanem a szomorúság miatt, és úgy bőgtem ott, mint egy tini lány, akit visszautasított a régóta kiszemelt fiú. Később megtudtam, hogy visszaköltözött Santiagóhoz, és mikor elmondtam Ethannek az igazat, megkértem, hogy néha kövesse őt, és mondja el, mi van vele. Az volt a legjobb, amikor új klipje jelent meg, amit vagy ezerszer megnéztem egy nap. Betéve tudtam a dalszövegét, előre tudtam, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban, de képtelenség volt megunni. Amikor élő chatelést tartott a rajongóival, a laptopom monitorjára tapadva követtem figyelemmel az eseményeket. Nagyon sokan kérdezték, hogy mi történt vele és Lucasszal, és ilyenkor láttam, hogy mennyire elszomorodtak a szemei, csak a szájával próbált tovább mosolyogni. Azt mondta, jött egy srác, aki megdobogtatta a szívét, és bár tudtam, hogy ez hazugság, mégis rosszul esett ezt hallani. A rajongók majdnem annyira ki voltak akadva, mint Lisette, amikor elment. Rengeteg fórumon olvastam, hogy a mi szakításunk felér egy Brangelina válással, és minduntalan azt találgatták, mi lehet a valódi ok, mintha ők sem hitték volna el, hogy Lisette beleszeretett valaki másba, mintha teljes képtelenség lenne, hogy rajtam kívül mást szeressen.

A rohadt életbe, még mindig fáj! Ezek szerint most sem volt olyan szerencsém, hogy végre megszűntek volna a szenvedéseim. Ha Istennek olyannyira szüksége van rám, nem bánom, szólítson magához, de esküszöm, nem bírok ki még egy percet ebben az átkozott testben. 

– Tesó, mi bajod van? Miért nem mondtad el, miért? – Tomi tombol mellettem. Még nem látom az arcát, de hisztériát hallok kicsengeni a hangjából. Egyfolytában ugyanazt kérdezgeti, és azt hiszem, sír, pedig le mertem volna fogadni, hogy ő egyetlen könnycseppet sem hullajtott el élete során. Ha jobban koncentrálok, érzékelem, hogy mindkét kezemet fogják. Az egyiket gyengéden simogatja valaki, a másikat görcsösen szorongató ujjak veszik körül. 

– De jó, hogy csak ti ketten vagytok itt, beszédem van veletek. – Óriási erőfeszítésembe kerül nyitva tartani a szemem, mert szörnyen bánt az éles fény. Ethan nem tartózkodik a kórteremben, ahova beszállítottak, Seyong ül néma szomorúsággal a szemében az ágyam egyik oldalán, Tomi pedig a másikon sír megfékezhetetlenül. – Becky és Ethan együtt vannak, pedig sok szaron vannak túl. Boldog vagyok, hogy úgy mehetek el, hogy őket boldognak látom. De addig nem nyugodhatok békében, amíg nem látlak titeket is annak. Tomi, évek óta odavagy Seyongért, ezt nem tagadhatod. Ugyanis ő volt a chatelős partnered, akivel órákon át beszélgettél, aki az egyetlen örömforrást jelentette számodra az intézet zord falai között. Láttam, hogy ragyogott az arcod minden alkalommal, amikor beléptél a chat szobába, és ő bejelentkezett. Sojin is azért tetszett, mert tudat alatt minden Seyonghoz húzott. Hibát követett el, igen, de Ethan is elkövetett párat, Becky is, de mindennek ellenére megbocsájtottak egymásnak, mert szívből szeretik egymást. És ez rátok is igaz. Ne hagyd veszni a boldogságot… Most vagytok fiatalok, és lehet, hogy évek múltán rájössz, hogy hibát követtél el, és rohadtul bánni fogod az elpocsékolt éveket. Vigyázzatok egymásra, és… És még valamit szeretnék kérni tőletek: ne adjátok fel az együttest, oké? – Tomi szemei szikrákat szórnak a tehetetlen dühtől, de nem szól semmit, inkább összepréselt ajkakkal bámul maga elé. Felemelem a kezüket, bár be kell, hogy valljam, az összes maradék erőmet fel kell használnom ehhez, de sikerül elérnem, hogy megfogják egymás kezét, és pár pillanat erejéig összefűzött ujjakkal meredjenek a másik szemébe. Hirtelen Tomi felugrik, mint aki megvilágosodott, és kirohan a kórteremből. Megkérem Seyongot, hogy énekeljen nekem, mert annak ellenére, hogy csak vokalista a csapatunkban, nagyon szép hangja van. Ő nem őrjöng, nem vádol, nem keresi a miértekre a választ, hanem szó nélkül teljesíti a kérésemet. 

Elalszom, és ismét abban reménykedem, hogy nem kelek fel többet. Kisvártatva azonban Lisette zokogására ébredek, amiért nagyon mérges vagyok. Szóval ezért rohant úgy el Tomi, mert felhívta őt. Ha nem lennék ágyhoz kötve, tuti bevernék neki egyet ezért. Körülnézek, de Lisette-en kívül senki mást nem látok. Lisette szorosan átölel, és végigcsókolja az arcom minden egyes négyzetcentiméterét, a szemem, az állam, majd végül az ajka az enyémen telepszik meg. Már én sem tudom visszatartani a könnyeimet, de nem is akarom, így a cseppek egyesülnek, amikor lefolynak a párnára, hogy legalább ők együtt lehessenek, ha mi nem lehetünk. Folyamatosan úgy érzem, mintha baltával csapkodnák a fejemet, a bőröm mindenhol lángokban áll, és hiába imádom Lisette-et, ez a csók nyomokban sem hasonlít az eddigiekre. Képtelen vagyok élvezni, pedig szeretném magammal vinni az utolsó csókunk ízét, hogy örökre el tudjam raktározni magamban. Lisette annyira sír, hogy belerázkódik az ágy, amitől még nagyobb fájdalmak képződnek bennem, de nem kérem arra, hogy hagyja abba. 

– Meg van írva a sorsomban, úgy, ahogy anyának is… – motyogja, amiből nem értek semmit. A következő pillanatban a homlokomra helyezi mindkét kezét, és lehunyja a szemét. Látom rajta, hogy erősen koncentrál, de fogalmam sincs arról, hogy mit csinál. A fájdalmam felerősödik, olyan, mintha kiszakítanák a lelkem a testemből. Ha eddig azt hittem, ismerem a fájdalom fogalmát, hát nagyot tévedtem. Ordításra nyitom a számat, és biztosra veszem, hogy millió darabra fogok robbanni másodperceken belül. Először minden zsong körülöttem, hangosan, vakítóan, őrjítően… Aztán hatalmas csend uralkodik el felettem, és minden megnyugszik. Lassacskán érzem, hogy megkönnyebbül a testem, kezdetben egyre kevésbé fájnak a tagjaim, végül teljesen elmúlik a gyötrelem. Nemrég még az őrület határán voltam, annyira szenvedtem, most meg olyan jól érzem magam, mintha semmi bajom nem lett volna, és az egészet csak álmodtam volna. Szóval ilyen a halál… Megkönnyebbülsz, és úgy érzed, újjászülettél. Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy végre megszabadítottál a kínoktól. 

De valami annyira furcsa… Érzékelem magam alatt a kemény ágyat, amin a kórházban feküdtem… A levegőben ugyanaz a fertőtlenítő szag terjeng, mint ott… Ha kinyúlok, a kezem az ágy hideg vas szélét érinti… Egy ideig még nem merem kinyitni a szemem, csak Ethan hangja billent ki nagy elmélkedésemből, aki egyre csak Lisette-et szólongatja. 

– Mi a kurva élet… Lisette! – Felpattanok az ágyról, és a földön fekvő szerelmem mellé térdelek. A fiúk körbevesznek minket, Ethan és Seyong értetlenül merednek egymásra, Tomin viszont egy csepp meglepettséget sem látok. – Mi a faszt csináltál? – Ott hagyom Lisette-et, és rávetem magam Tomira. Szóval mégiscsak megkaphatja azt a monoklit. De nem elégszem meg egy jókora ütéssel, fojtogatni kezdem, mint akinek teljesen elment az esze. Ethan nagy nehezen leszed róla, Seyong pedig kitereli Tomit a helyiségből, mielőtt újra rátámadhatnék. 

– Ne haragudj rá, szerelmem! Ő csak jót akart… – Visszarohanok Lisette-hez, amikor meghallom gyenge hangját. Felfektetem az ágyra, és szorosan a karomba vonom őt. – Lucas… Tudod, Beckynek van az a látnoki képessége… Én is rendelkezem egy képességgel, amit az anyámtól örököltem. Gyógyító vagyok. Anya is az volt, és azért halt meg, mert megmentette az apám életét. Apa azért hagyott el engem, mert nem tudta feldolgozni ezt az egészet. Ricky… az első barátom… Meghalt, és én nem mentettem meg őt. Nem szerettem őt eléggé, hogy feláldozzam magam érte. Ebbe belebetegedtem, és elhatároztam, hogy többé nem leszek szerelmes, mert vagy a szerelmem, vagy én meg fogok halni, és egyik opciót sem tudtam volna elviselni még egyszer. Aztán megismertelek téged… Azért álltam sokáig ellen, mert nem akartalak szeretni… Rettegtem attól, hogy elveszíthetlek, de a nagyi meg Santi meggyőztek arról, hogy ne hagyjam elrohanni az életet szerelem és boldogság nélkül… Bárcsak ne hallgattam volna rájuk! Amikor tűz ütött ki a koncerten… Tomi karja megégett, és én meggyógyítottam őt. Egyedül ő tudott a képességemről, de azt nem tudta, hogy ha egy halálos betegségből gyógyítok ki valakit, akkor én fogok meghalni helyette. Egy törött láb, egy égési sérülés, egy láz nem nagy cucc, de a te betegséged… A Nirvanát azért nem hagyhattam ott, mert a tulaj egyszer meglátta, amikor Aphroditét meggyógyítottam, és azzal fenyegetett, hogy elárulja a titkomat, ha elhagyom a bárt. Aztán megtudtam, hogy csalja a feleségét, és felhasználtam ezt az információt ellene, így végre leléphettem onnan. De úgy látszik, ugyanazt a sorsot kaptam, mint anya… Egyszerűen nem lehetek boldog. 

– Hallgass! Hagyd ezt abba, és csináld vissza, megértetted? Nem akarok nélküled élni, Lisette del Mar, nem fogok nélküled élni! – Azt hiszem, az előbbi monológjából csak annyit fogtam fel, hogy ő fog meghalni helyettem, de ebbe a tudatba újra bele fogok betegedni. Gyengéden magához húz, és megcsókol, mintha búcsúzkodna, de én ellököm magamtól, és talpra ugrok, mert nem bírom ezt elviselni. Az egész testem erőtől duzzad, kicsattanok az egészségtől, amíg ő olyan összetörten fekszik abban az ágyban, ahol nemrég még én voltam, ahogy én feküdtem. Nem akartam cserélni vele! Ha választanom kéne a közül, hogy meghalok vagy nélküle élek tovább, akkor az előző lehetőséget választanám. Puszta kézzel széjjel tudnám verni ezt a rohadt termet, mintha Lisette nemcsak meggyógyított volna, hanem szupererővel ruházott volna fel. Mégis milyen világba kerültem? Igen, Mexikóban unalmas életem volt, és egy szürke kisegér szintjén tengődtem, de ennél az is jobb volt. Sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de hiányoznak a semmittevéssel töltött napok, és Alicia véget nem érő fecsegése a semmiről. Mióta L. A.-ben vagyok, csak szerencsétlenséggel súlyt a sors, amit eddig emelt fővel fogadtam. Túltettem magam Lisette múltján, kivertem a fejemből Chelsea-t, elviseltem, hogy a bandánk hol az egekben van, hol a porban hever, de mindezt azért éltem túl, mert ő velem volt. A picsába, még abba is belenyugodtam, hogy meg fogok halni, de azt nem viselem el, ha őt elvesztem. Az itteni életmód nehézségeket von maga után, de hogy létezik az, hogy Becky látnoki képességekkel bír, Lisette meg…? Magamban sem merem kimondani azt a szót, amit használt, mert annyira hihetetlennek tűnik. Lassan már azon sem lepődnék meg, ha Tomiról például kiderülne, hogy egy vámpír. Végül is, az megmagyarázná a mogorva viselkedését. Lehetséges, hogy azért utasítja el Seyongot, mert attól fél, ha kettesben maradna vele, kiszívná az összes vérét, és végül a srác holtan esne össze? A francba már! Mindig ez van, ha bepánikolok, ostobaságok szöknek az elmémbe, amik nem hagyják, hogy a lényegre koncentráljak. Mély levegőt veszek, egy pillanatra lehunyom a szemem, és megmasszírozom a halántékomat. Abban reménykedek, hogyha újra felnyitom a pilláimat, kiderül, hogy az egészet csak álmodtam, és Lisette ott fog feküdni mellettem a hotel béli ágyunkban. Vagy Isten színe előtt találom magam, aki felvilágosít, hogy az eddigieket csak hallucináltam, mert nehezemre esik megválni a földi élményeimtől és a szeretteimtől. 

– Lisette, kicsikém, mit tettél? – Lisette nagymamájának hangjára felpattan a szemhéjam. Amikor a barátnőmre pillantok, teljesen azt hiszem, hogy már halott, ezért odarohanok hozzá, és térdre esem az ágy mellett. Rázogatni kezdem, és úgy óbégatok, mint egy rém idegesítő sziréna, aminek a vijjogása az agyadig hatol, amikor elszáguld előtted a körúton. Lisette kinyitja a szemét, és rámosolyog a nagymamájára, amikor meglátja őt. A nagymama gyengéden lefejti a kezem az unokájáról, és mellé ül. Nyilván ő is el akar búcsúzni tőle, nem lehetek olyan önző, hogy megtiltsam neki, pedig szívem szerint egy percre se engedném el Lisette-et. A nagymama hátrasimítja az unokája haját, megcirógatja az arcát, és olyan elbűvölően mosolyog, mint aki éppen férjhez készül őt adni, nem pedig a halálba vezető útra segíti. A nagymama egész lényéből békesség és elképesztő nyugalom árad, amit gyűlölök. Ő nevelte fel Lisette-et, anyja helyett anyja volt, akkor miért nem tombol úgy elkeseredettségében, mint én? Talán megedzette az, hogy a lányát is elvették tőle? 

– Nagyi, nem kellett volna ideutaznod… Minek fáradoztál ezzel a hosszú úttal? – Lisette hangja egyre kevésbé hasonlít a sajátjára, és nekem a tenyerembe kell vájnom a körmeimet, hogy fel ne kiáltsak a mérhetetlen csalódottságtól, amiért többet nem fogom őt énekelni hallani. 

– Olyan vagy, mint édesanyád… Boldog vagyok, hogy te is megtaláltad azt az embert, akiért mindent feladnál… – Boldog? Hogy mondhat ilyeneket? Én komolyan nekirontanék, ha nem lenne nő, és nem tisztelném a korát. Jobb lenne, ha kimennék innen, mert a végén még be fogok neki olvasni, ha több ehhez hasonló ostobaság hagyja el a száját. – Nekem nem sikerült olyan férfival találkoznom, akiért feláldoztam volna magam. Csak az anyád és te voltatok nekem, de rajta nem segíthettem, mert titokban hajtotta végre a gyógyítást. Te sem szóltál volna, de szerencsére egy kedves úr felhívta rá a figyelmemet, hogy mire készülsz. Kicsikém, tudom, hogy nem fogsz egyetérteni azzal, amit tenni fogok, de egyszer majd talán megérted. – Lisette mondani akar valamit, de mielőtt ellenkezhetne, a nagymama a homlokára helyezi a kezét, úgy, ahogy Lisette csinálta velem nem is olyan régen. A szerelmem vergődni kezd, ki akar szabadulni az asszony fogságából, és egyre csak azt sikoltozza, hogy ne tegye ezt. Meg kell kapaszkodnom a kilincsbe, mert a támasz nélkül tényleg felmondanák a lábaim a szolgálatot. A szemem látja, hogy mit művel a nagymama, de az agyam még nem képes felfogni, és a szívem sem tud örömtáncot járni a döbbenettől. Az asszony hamarosan összeesik, és ezúttal Lisette térdel úgy mellette, mint ahogy én tettem azelőtt az ő testével a karomban. – Légy boldog, mi vida, légy nagyon boldog! Előtted még ott az egész élet, nekem maximum pár évem lett volna hátra. Értsd meg, és ígérd meg, hogy boldog leszel! – Lisette nem ígér meg semmit, és még nagyobb zokogásba kezd, amikor a nagymamája örök álomra hajtja a fejét. A nagyi békés mosollyal arcán fekszik percekig Lisette ölében, így találnak ránk a fiúk, akik berontanak a nagy ricsajra. Értetlenkedve kapkodják a fejüket hol Lisette-re, hol rám, hol a halott asszonyra, de nem mernek semmit sem kérdezni. Kituszkolom őket a kórteremből, mert nem akarom, hogy Lisette hallja, hogy mit mondok nekik. 

– Srácok, tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de Lisette valami gyógyító… 

– Tomi elmondta, hogy ezért hívta ide őt – vág Ethan a szavamba. 

– Meggyógyított, de mivel halálos betegségben szenvedtem, ez azzal járt, hogy ő halt volna meg helyettem. Tisztára begőzöltem, még most is remegek, és úgy érzem, nem lenne indokolatlan, ha beraknátok egy elmegyógyintézetbe… Szóval… utána megjelent a nagymamája, és feláldozta magát az unokájáért. Így most mindketten élünk, de Lisette szerintem beleroppan ebbe. És hogy fogjuk ezt eltusolni? Mit mondunk az orvosoknak? A mentő behozott engem, és a nagyi hulláját fogják kivinni a kórteremből? – Tanácstalanul pislogunk egymásra, nem csodálkozom rajta, ha a többieknek sem sikerül elsőre összerakni a képet. Egy kedves hang azonban kizökkent minket az agyalásból, amikor hirtelen megszólal.

– Bízzátok rám, majd én mindent elintézek. – Lucky ugyanolyan békét áraszt magából, mint Lisette nagymamája, talán mindegyik idős ember rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. De várjunk egy percet! A nagyi azt mondta, valaki felhívta őt, hogy figyelmeztesse arra, mire készül az unokája. Ki más lehetett volna Luckyn kívül? Ő mindig ott van körülöttünk, és segít a bajban, megpróbálja rendbe hozni azt, amit mi sikeresen elcsesztünk. De honnan tudhatott Lisette képességéről, meg az én betegségemről, és egyáltalán honnan tud minden egyes tettünkről? Teljesen össze vagyok zavarodva, de nem engedi meg, hogy kérdésekkel bombázzam őt, túl akar esni a „piszkos munkán”, ahogy ő fogalmaz. Nekem egy feladatom van: lecsillapítani Lisette-et, és kivinni a kórházból. Nem tudom, Lucky mire készül, de lehet, hogy még az is könnyebb annál, mint Lisette-et lenyugtatni. Hiába suttogok szeretetteljes szavakat a fülébe, hiába bánok vele olyan gyengéden, amennyire tudok, nem hagyja abba a hisztérikus zokogást, és folyamatosan el akar lökni magától. Amikor kiérünk a kórház parkolójába, minden erejét beleadva veselkedik nekem, így kiszabadul a szorításomból. Szerencsére nem megy vissza az épületbe, de nem örülök neki, hogy elrohan, az ég tudja hová. A fiúk ismét mellettem vannak, és azt mondogatják, hogy adjak neki időt, hadd heverje ki a történteket, és jobb híján kénytelen vagyok megfogadni a tanácsukat. 

***

A napok egyre csak telnek, de Lisette-ről semmi hír. Adtam neki időt, de meddig kell még várnom, hogy figyelembe vegye a megannyi hívásomat, a számtalan SMS-t, amiket az álmatlan éjszakáimon hagyok neki? Becky sokat foglalkozik velem ebben az időszakban, azzal bíztat, hogy ő is sokáig váratta Ethant, de végül nem tudott lemondani a szerelmükről. Szerinte nem az a kérdés, hogy Lisette szeret-e még, hanem hogy mikor találja elérkezettnek az időt arra, hogy a múltat maga mögé utasítva szaladjon a karjaimba. Az a szerencse, hogy Santiago megszán, szóba áll velem, és elárulja, hogy mikor lesz a nagyi temetésének dátuma. Ott a helyem, hiszen az idős asszony részben miattam halt meg, hálát szeretnék neki adni az áldozatáért. És titkon abban reménykedem, hogy Lisette egy temető közepén nem fog jelenetet rendezni, és meghallgat végre. Ha Santiago lakásán keresném fel, tuti, kidobna, ez az egyetlen esélyem arra, hogy meghallgasson, és én mindent el fogok követni annak érdekében, hogy velem tartson, amikor a ceremónia véget ér. Istenem, add, hogy így legyen! 

Fáj, amikor látom, hogy könnyek csorognak végig az arcán, és zavar az a fekete ruha, amit magára kellett vennie. Olyan sápadt, olyan soványnak tűnik, még a nagymamája is jobban nézett ki nála. Reszkető kézzel dob egy gyönyörű csokrot a sírba, és ha Santiago nem lenne ott mellette, gyanítom, összerogynának a lábai. Nem vett észre, mert egy fa rejtekében maradtam, nem akartam megzavarni őt a búcsújában. Innen is tudok imádkozni, innen is meg tudom kérni Istent, hogy a legjobbakat adja a nagyinak, mert nem érdemel mást. De persze önző is vagyok, mert közben magamról sem feledkezhetek el. Azért fohászkodom a nagymamához, hogy adjon Lisette-nek egy jelet, ami elvezeti őt hozzám. Elrévedésemből Lisette csodálatos hangja ránt ki. Amikor énekelni kezdi az Amazing Grace-t, megváltoznak a vonásai. A könnyei elapadnak, szeme fakón csillog, az arca átszellemül, mert a zene számára is gyógyírt jelent. Azt hiszem, ez a valódi búcsúja, és nem akarja elrontani szomorkodással. Nem akarja, hogy a nagyija megtörtnek lássa, nem bánatot akar neki adni az utolsó útjára, hanem a hangját, ami örökre vele lesz, bárhova sodorja a szél. Mivel Lisette látványától még mindig megfacsarodik a szívem, inkább becsukom a szemem, hogy kizárólag a hangjára koncentrálhassak. A melódia végig szárnyal, mintha angyalok énekét hallgatnám, egy hamis hajlítás sem vegyül bele, tökéletes, mint egy Broadway előadás egyik betétdala. Hallom belőle kicsengeni a fájdalmat, a gyerekkor örömét, amikor még együtt voltak, a nagy beszélgetéseket, titkokat, amiket Lisette csak neki suttogott el, a boldogságot, amikor rólam számolt be neki… Minden ott van egyetlen dalban, ahogy a remény is, aminek a körvonalai egyre élesebbek lesznek előttem a szólamok előre haladtával. A végén, amikor azt mondja, „Isten veled, nagyi”, elcsuklik a hangja, amit mindaddig kontrollálni tudott, ameddig énekelt.

– Beszélhetnénk? – megyek oda félszegen hozzá. Lassan, de határozottan megrázza a fejét, és védelmet keresve menekül Santiago mögé. – Lisette, kérlek, csak néhány mondatot hadd mondjak, aztán elküldhetsz, ha akarsz. Egyetlen percet kérek csak tőled!

– Én… odamegyek anyához egy kicsit… – mondja Santi, mire hálálkodva biccentek felé. 

– Bonita, én szeretlek téged, és tudom, hogy te is szeretsz engem. Most haragszol rám vagy magadra… ebben nem vagyok egészen biztos, talán mindkettőnkre egyaránt. Tudom, hogy a nagymamád egész életedben veled volt, engem meg pár hónapja ismersz, ezért nem is akarok vele versenyezni. De ő hozott egy döntést, amit kár lenne veszni hagyni. Ha egymás nélkül élünk tovább, te járod az utad, én az enyémet, nem lesz semmi értelme annak, amit tett. Hozzá mehetsz valakihez, lehetnek tőle gyerekeid, de te is tudod, hogy akkor a további életed hazugság lenne, hiszen nem hiába akartál értem meghalni. Ha nem szeretnél, nem akartad volna feláldozni magad helyettem. Szerinted a nagymamád azért csinálta ezt, hogy ezután soha többet ne legyen közünk egymáshoz? Nem úgy tudnánk meghálálni neki ezt a hatalmas ajándékot, ha boldogan élnénk tovább? Együtt, jóban-rosszban… – Közelebb lépek hozzá, de hátrálni kezd. Megfognám a kezét, de úgy elrejti a háta mögé, mintha savat akarnék ráönteni. Szóval ennyi volt. Hiábavaló volt a nagymamája erőfeszítése, és minden közösen átélt vagy megszenvedett napunk. Nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy tovább próbálkozzak, ezért lassan megfordulok, és a temető kijárata felé veszem az irányt. 

– Kicsikém, miért bánsz így azzal a fiúval? –Azt hiszem, Lisette apja szól a lányához, ami megtorpanásra késztet, hátha válaszol neki valamit a barátnőm… illetve ex barátnőm, de ő nem hajlandó feloldani makacs hallgatását. – Tudod, a nagyanyád egész életében gyűlölte magát azért, amiért nem tudta megmenteni anyádat. Neked sosem mondta, hogy ne okozzon vele fájdalmat, de nem telt el úgy nap, hogy ne ostorozta volna magát a történtek miatt. Ha most téged is elveszített volna, abba is belehalt volna, drágám, ezt már nem bírta volna ki az idős szíve. Azzal, hogy téged megmentett, úgy érezhette, feloldozást nyert anyád halála alól. Én hosszú-hosszú éveken át szenvedtem, és nem akarom, hogy te is így járj. Amúgy meg… Egyszer mindenki meghal. A nagymamád idős volt már, nemsokára talán kapott volna egy olyan betegséget, ami fájdalmakkal járt volna… Persze semmiben sem lehetünk biztosak. Lehet, hogy száz évesen is a cipőjét lerúgva táncolt volna, de ez az ő döntése volt. Ha Lucas elütötte volna a kocsijával, vagy lelőtte volna, megérteném a haragodat, de így nem. Légy boldog, szívem, légy boldog azért, mert én nem lehettem az anyáddal, és amiért a nagyi sem találta meg élete párját. Ne dobd el magadtól azt a csodát, amit szerelemnek neveznek. – Én tovább akartam haladni, komolyan, de Lisette apja olyan őszintén beszélt, és annyira igaznak éreztem a szavait, hogy muszáj volt a földhöz szegeznem magam, és végig hallgatnom. Amikor véget ér a monológja, Lisette nem reagál rá semmit, ezért elindulok, nehogy meglássa, hogy még mindig a közelben ácsorgok. Biztosan emiatt is haragudna. 

– Lucas… Én… szeretnék ma este apával vacsorázni, mert holnap visszatér Argentínába, de utána… utána találkozhatnánk? – Alig merek megfordulni Lisette hangját hallva, mert azt hiszem, csak képzelem, amit mond. Egyszerűen nem lehet valóság, hogy találkozni akar velem! Halványan rámosolygok, és odalépek hozzá. A kezembe teszi az övét, és gyengéden megszorítja. Úristen, mennyire szeretném itt helyben megcsókolni, de tudom, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá. De nekem egyelőre az is rettenetesen nagy boldogságot okoz, hogy újra érezhetem a bőrét, és hogy a tekintetét az enyémbe fúrja, és nem olyan dühösen néz rám, mint eddig. Nem kell elsietni a dolgokat, haladjunk lépésről lépésre. Hamarosan elengedi a kezem, és az apjához fordul, aki karon fogva kivezeti őt a temetőből. Ott állok, mint egy idióta, arcomon levakarhatatlan vigyorral, és csak később jut eszembe, hogy meg sem beszéltük, hogy hol fogunk találkozni. Mindegy, majd felhívom, de most hadd töltsön el egy kis időt az édesapjával. Már nem félek attól, hogy nem fogja felvenni a telefont, úgyhogy jókedvűen vágok neki a hazafelé vezető útnak. Pár óra, és Lisette újra velem lesz!

Otthon egy kisebb kupaktanács vár. Mindenki Ethanék szobájában gyűlt össze, mert állítólag Lucky akar nekünk mondani valamit. Türelmetlen vagyok, nem tudok egy helyben ücsörögni, a járkálás valamilyen szinten lenyugtat. Bírom az öreget, de annyira várom az estét, hogy nem vagyok képes koncentrálni a mondanivalójára. Arra leszek figyelmes, hogy Becky furán néz, de nem engem méreget úgy, mint aki nem százas, hanem a barátját. 

– Szívem, mégis kihez beszélsz? Hiszen nincs ott senki. – Most Ethanön a sor, hogy kiakadjon Beckyre. Amíg vitatkoznak, bennem nőni kezd a gyanú, ami egyre biztosabbá válik számomra, ahogy visszagondolok az elmúlt hónapok eseményeire. 

– Becks, te komolyan nem látod Luckyt? – fordulok hozzá, így megszakítva a csetepatét. 

– Nem látok senkit rajtatok kívül, srácok. Ne mondjátok, hogy együtt szívtatok valamit, amitől nem létező embereket láttok! Az egy dolog, hogy nagy sztárok vagytok, de nem akarom, hogy betépve fetrengjetek ezentúl a koncertjeitek után. – Becky összehúzza a szemöldökét, és próbál mérgesen nézni, de lerí róla, hogy túlságosan viccesnek találja, hogy láthatatlan fickókkal kommunikálunk. Ethan már magánkívül forrong a dühtől, amiért a barátnője kineveti, Seyong értetlenül mered maga elé, Tomi szemében pedig ugyanazt a megvilágosodást látom, amit én érzek, ami keveredik egy cseppnyi fájdalommal. 

– Szóval te csak egy rohadt szellem vagy? – morogja Tomi, aki próbál keménynek tűnni, de a hangja elcsuklik, miközben egykori pótapjának szegezi a kérdést. Ethan hitetlenkedve rázza a fejét, és felszisszen a képtelennek hangzó feltételezésre. Lucky elmosolyodva szólal meg. 

– Erről akartam veletek beszélni. Volt egy küldetésem, ami hamarosan véget ér, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem hoztam rendbe mindannyiotok életét. Legjobb lesz, ha az elején kezdem. Nekem sosem született gyermekem, annak ellenére, hogy nagyon boldog házasságban éltem hosszú éveken keresztül. Amikor a feleségem meghalt, a napjaim céltalanná váltak, nem is bírtam ki sok időt nélküle. De a halálom után nem kerültem rögtön oda, ahova ő, megrekedtem a két világ közt, aminek nem értettem a miértjét. Aztán jött egy sugallat, egy zsigeri érzés, ami megmutatta, mit kell tennem. Azon a napon több ezer gyerek született világszerte, de valamiért egy határozott erő hozzátok húzott. Én voltam az első, aki a karjában tartott titeket, akkor helyeztem rátok a szerencsét hozó karkötőket. Ígéretet tettem arra, hogy addig nem hagyom el a földet, amíg ti négyen nem találjátok meg a valódi boldogságot. Tudom, most azt gondoljátok, egy csomó szerencsétlenség ért titeket, de az igazi boldogságért vérrel kell fizetni, és ezernyi könnycseppet kell hullatni. Ethan és Becky a sok szomorúság ellenére együtt vannak, ennek egyszerűen így kell lennie. Bármi történjék, soha ne hagyd el ezt a lányt, Ethan, mert ő a te egyetlen boldogságod. Lucas, kár, hogy Lisette nincs itt, de garantálhatom neked, hogy pár órán belül ti is boldogok lesztek. Neked ugyanazt tudom tanácsolni, hogy sose engedd el őt. Nyilván lesznek a jövőben is nehéz dolgok, lesz, amiben nem értetek egyet, ami miatt pár napig haragban lesztek, de olyan nem történhet, ami szétválaszthatna titeket. A neheze ezután következik… Tulajdonképpen ha csak Ethanről és Lucasról lenne szó, már mehetnék is, de itt van még Tomi és Seyong. Tomi, előtted azért jelentem meg már kiskorodban, mert tudtam, hogy neked van a legnagyobb szükséged rám. Tudom, te fogod a legnehezebben viselni, hogy nem találkozhatunk többé, de a szívedben örökre tovább élek. Az életed egy harc; folyton az ellen küzdesz, ami egyértelmű, és sokkal könnyebb lenne számodra, ha elfogadnád. Miért utasítod el a boldogságot? Amikor rátok helyeztem a karkötőket, csak a lóhere szimbólum volt rajta, de pár perc után megjelent rajtuk egy név. Annak a neve, aki a boldogságotok lesz. Lucas karkötőjén Lisette neve szerepel, de ő már tudja ezt. Ethanén Beckyé, talán ez is világos mindenki számára. Szerintem, pontosan tudjátok, hogy kinek a neve van belevésve a ti ékszereitekbe, de muszáj kimondanom hangosan, mert különben sose lépnétek egyről a kettőre. Seyongén a Tamás név áll, Tomién pedig… – És ekkor Tomi teljes erejéből letépi magáról a karperecet, és a falhoz vágja, majd nagy léptekkel kidübörög a szobából. Becky riadtan pislog, hiszen szegény annyit érzékelt az egészből, hogy perceken át néma csendben ültünk, hiszen ő nem hallotta Lucky hangját, aztán Tomi őrjöngve elrohant. Ethan ismét fullra kiakad, mert ő volt az egyetlen, aki semmit nem vett észre a Tomi és Seyong közt folyó dolgokból, és vérig sértődik, amiért a legjobb barátja nem avatta bizalmába. Ethan lehordja Seyongot, miközben Lucky kisurran, gondolom, Tomi után megy. Én kapok egy üzenetet Lisette-től, és annak ellenére, hogy bűntudatom van, amiért itt kell hagynom ezt a felfordulást, felállok, mert nem bírom tovább nélküle. 

– Tartanád a frontot? – kérdezem Beckytől egy bátorító mosoly kíséretében. Bólint, pedig ugyanolyan zavart lehet, mint én. Bele fog telni egy kis időbe, amíg feldolgozom a hallottakat. Minden Lucky műve volt. Az, hogy minket választottak az együttesbe, azért, hogy egy helyen legyünk. Ha ő nem jár közben, még mindig Mexikóban lennék, valami gyárban güriznék, és talán Alicia már a feleségem lenne. Hálásnak kéne lennem Luckynak, de ugyanakkor azon jár az agyam, hogy akkor nem is a saját érdemeinknek köszönhetően lettünk azok, akik. Mr. L Ethant biztos mindenképp berakta volna a bandába, de a többi három tag más lenne, ha Lucky nem avatkozik közbe. Idehozott, hogy találkozzak a fiúkkal és Lisette-tel… Basszus, ha nem találkoztam volna Lisette-tel, halott lennék. Ha Lucky nem hívta volna fel Lisette nagymamáját, a szerelmem lenne halott. Ebbe a láncolatba bele lehet őrülni! Mindenesetre nemcsak a népszerűséget és a boldogságot köszönhetem Luckynak, hanem az életemet is, úgyhogy nincs jogom ahhoz, hogy szemrehányást tegyek neki. 

Belépek a Nirvanába, ugyanis Lisette semmi mást nem írt az SMS-ben, csak elküldte a hely címét. A gyomrom egy percre görcsbe rándul, amikor benyitok, mert nem tudom mire vélni azt, hogy itt akar találkozni velem. Az is eszembe jut, hogy mi van, ha ez egy csapda. Mi van, ha a főnöke, aki sakkban tartotta, bosszút akar rajta állni, és elrabolta őt, most pedig a szemem láttára fog golyót ereszteni a fejébe. Na, megint el kezdtem hülyeségeket beszélni a pánik miatt. A rémületem csak nő, amikor vaksötét fogad a teremben. Nem szól a zene, mint általában, nem villódznak fények, egyáltalán jó helyen járok? Már épp megfordulnék, amikor felhangzik az a hang, amiért az életemet adnám. Hiányzik Lisette csókja, ölelése, de talán mindennél jobban hiányzik a gyönyörűséges hangja, amit most csak én hallhatok. Acapella énekel, de nem is kell alá zene, mert azzal csak elrontaná. Könnybe lábad a szemem, amikor felismerem az I will always love you jellegzetes melódiáját. Még mindig sötét van, nem látom őt, de ez a produkció így tökéletes. Egyik részem szeretne odarohanni hozzá, és a karjába zárni, hogy testközelből hallgathassam őt, de a dallamok a padlóhoz béklyóznak, így a helyemen maradva hallgatom végig a nekem szánt sorokat. Ahányszor énekelni hallom őt, annyiszor esek szerelembe vele újra és újra. Annyi mindenen mentünk át, de a zsigereimben érzem, hogy ezután már csak jó fog jönni. Sosem hittem a szerelem első látásra elvben, mégis megtörtént velem, amikor megpillantottam a buszmegállóban ácsorogva Lisette-et. Abban viszont mindig bíztam, hogy olyan boldog házasságom lesz, mint a szüleimé, és most végre elhiszem, hogy Lisette és én meg tudjuk csinálni. Meg fogjuk csinálni! 

Hirtelen éles fény hasít a szemembe, a kezemet védelmezőn kapom elé. Kikukucskálok az ujjaim közül, és látom, hogy ezúttal fényárban úszik a színpad, és ezzel egy időben egy ütemes zene első szólamai hangzanak fel a hangszórókból. Lisette gyönyörű, bár elég sok ruha van rajta annak ellenére, hogy bent vagyunk. Megértem, mi fog következni, amikor lassan kigombolja a fekete kabátot, ami rajta van, és elegánsan maga mellé ejti a földre. Nem énekel, de az ő dala szól, pont az, ami elég szexire sikeredett. Nem tudom, melyik Lisette-et szeretem jobban, azt, aki minden alap nélkül csodálatosan elénekli nekem a világ legszerelmesebb dalát, ami könnyekig hat, és amitől meg sem bírok moccanni, vagy azt, aki szégyentelenül mosolyog rám, kihívóan, kacéran, úgy mozog, mint egy párduc testű istennő, és olyan mértékű erotika árad belőle, amitől mindjárt hanyatt esem. Azt hiszem, felesleges ilyeneken agyalnom, mert én mindkettőt teljes szívemből imádom. Csak kapkodom a fejem, olyan gyorsan kerül le róla a harisnya és a falatnyi ruha is, hogy levegőt sincs időm venni. Egy ijesztően magas sarkú cipőn kívül nincs más rajta, csak a fehérneműje, amit eddig még soha nem láttam. Ezek szerint vásárolni is beugrott, hogy ezzel kedveskedjen nekem. Bárcsak tudná, hogy nekem ruha nélkül tetszik a legjobban! A melltartóját egy jól célzott dobással a vállamra hajítja, majd őrületesen lassú léptekkel megindul felém. 

– Szeretnél egy öltáncot, szépfiú? – búgja érzékien, és szempilla rebegtetve néz a szemembe. Gyengéden elsöpröm a haját, ami eddig a mellét takarta, és rátapadok, hogy megmutassam neki, nemcsak ő tud piszkosan játszani. Felszisszen, a hajamba túr, a következő pillanatban pedig már a derekam körül érzem a lábát. Határozottan nem így képzeltem el az újrakezdésünket; azt gondoltam, gyertyákkal fogom őt várni a szobánkban, de arra még sokszor kerülhet sor. Lisette végleg búcsút akar inteni a sztriptízes múltjának, de előtte eltervezte, hogy lead egy show-t, ami kizárólag nekem szól, és ami annyira beindított, hogy valószínűleg nem is bírnám ki hazáig. Asszem, legalább egyszer egy hónapban meg fogom kérni, hogy kápráztasson el egy hasonló előadással. Lehúzza a sliccem, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy megint nem vettem fel alsógatyát. Félrehúzom a tangáját, és már benne is vagyok. Igen, ez nem az előjáték ideje, most sürgősen kell cselekedni. Annyira hiányzott a belőle áradó forróság, a hangja, ami szex közben legalább annyira elképesztő, mint amikor énekel, az érintése, mert minden egyes mozdulata egyre közelebb sodor az Édenhez… 

– Lucky egy szellem… El tudod ezt képzelni? – kérdezem tőle, amikor a buszon ülve hazafelé tartunk szorosan összebújva, és egymás kezét szorongatva. Autóval gyorsabb lenne, és hamarosan nem ártana nekem is jogsit szereznem, de a buszokhoz mindig különleges emlékek fognak fűzni. Különben is, sokkal kényelmesebb, hogy nem az utat kell figyelnem vezetés közben, hanem lomhán kibámulhatok az ablakon, elveszve a város fényeiben vagy Lisette szemében. Szerencsére a késői óra miatt rajtunk kívül csak néhány részeg fickó tartózkodik a járművön, úgyhogy a tini lányok veszélye sem fenyeget. Lisette ámuldozva hallgatja végig a mesémet, aztán némi hallgatás után komoly arcot vág, és belefog az ő mondanivalójába. 

– Apa azt mondta, van rá lehetőség, hogy átadjam a képességemet valaki másnak. A régi falumban sok lány van, akik nem rendelkeznek gyógyító erővel, de szeretnének. Legszívesebben óva inteném őket ettől, de… Át kell adnom az egyiküknek az erőmet, mert én nem szeretnék úgy élni tovább, hogy folyton attól rettegek, mikor fog az egyik szerettem megbetegedni, akiért fel kéne áldoznom magam. Normális, hétköznapi lány akarok lenni, aki énekel, és aki halálosan szerelmes a világ leghelyesebb popsztárjába. Gyerekeket akarok, akik megfáznak, eltörik a lábukat, amikor leesnek a fáról, és én ott leszek mellettük, hogy betakarjam őket, teát adjak nekik, gyógyszert… nem pedig azért, hogy átvegyem a bajukat. Szerinted ez önzőség a részemről? Szerinted meg kéne tartanom…? 

– Bárhogy döntesz, én melletted leszek. Én sem akarok semmi mást, csak szerelmes lenni a világ leggyönyörűbb énekesnőjébe, és boldoggá tenni őt. Elmegyünk a faludba, és megteszed azt, amit szeretnél. De készülj fel, mert aztán elmegyünk az én szülővárosomba. Már alig várom, hogy a bátyáimat megegye a sárga irigység, amikor meglátnak. 

– Lucas Davila, csak azért akarsz hazavinni, hogy villogj velem a tesóid előtt? 

– Hát persze! Meg azért, hogy bemutassam a szüleimnek a hamarosan megszülető unokáik édesanyját. Remélem, tudod, hogy egy focicsapatnyi gyereket akarok!