4TUNE – A szerencse fiai

Kilencedik fejezet

Tomi

Arra ébredek, hogy egy ököl csapódik az arcomba. Nem kell kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, ki ébreszt ilyen szívélyesen. Mondjuk elég sunyi dolog álmomban letámadni, de hát szemtől szemben nem lenne esélye, ezzel ő is tisztában van. Bárcsak egy órával később jött volna! Éppen olyan szépet álmodtam.

– Megmondtam, hogy még egyszer ne merészeld hagyni, hogy a mocskos bandád hozzáérjen Seyonghoz! Semmi emberség nem szorult beléd? Ha így folytatod, vissza fogsz takarodni oda, ahonnan jöttél! – üvölti Ethan fél centire az arcomtól. Jaj annyira unom már ezt az egészet! Miért engem kell hibáztatni mások szemétsége miatt?

– Miért véded annyira azt a gyereket? Bejön neked vagy mi? – Tudom, hogy a flegma hangszínemmel csak olajat öntök a tűzre, de ezt hozza ki belőlem a szöszi. Ethan keze újra ütésre lendül, csakhogy most már ébren vagyok. Mielőtt célba érhetne az ökle, elkapom, miközben kipattanok az ágyból. Hátracsavarom mindkét kezét, így elfogyott minden reménye arra, hogy tovább játszhassa a nagymenőt. – Szállj le rólam, és húzz ki a szobámból! És ha annyira tudni akarod, fogalmam sem volt arról, hogy megint megverték őt. Nem voltam ott!

Ezzel szélesre tárom az ajtót az egyik kezemmel, a másikkal pedig kilököm őt rajta. Még hallom a szitkozódását a folyosóról, de hamar elnyomom, mikor max hangerőre állítom a hifit. A hangfalakból 50 Cent dübörög, amitől remélhetően gyorsabban fogok lehiggadni.

Mégis mit képzel magáról ez a senkiházi Ethan Lance, akinek még az apja sem ad a szavára? Hogy merészel korán reggel a baromságaival zaklatni, ráadásul jogtalanul! Igen, alapjáraton egy seggfej vagyok, és igen, Henryék már kétszer verték meg úgy a koreai gyereket, hogy én is ott voltam. Nem szálltam be, és szerencsére ezt el sem várták tőlem. De egy szó nélkül néztem végig, ahogy a földbe döngölték szerencsétlent. Nekem nem volt vele semmi bajom, ahogyan Lucasszal sem. Egyszer komolyan rá fogom uszítani Henryt Ethanre, mert ő sokkal jobban megérdemelné, hogy valaki móresre tanítsa. De hát Henrynek a szöszivel nem volt semmi baja. Seyonggal is csupán annyi, hogy Henry megszállott módon gyűlöli a melegeket, és ezért megszállott módjára kezdte kicsinálni szegényt. Nem értem, hogy lehet valakit egy ilyen dolog miatt gyűlölni. Ha Seyong egy nagyképű barom lenne, hivalkodó vagy gonosz, akkor lehetne őt miért utálni, na de ő pont az ellenkezője az előbb felsoroltaknak. Ő kedves, szerény, mindenkihez van egy jó szava… Igazából azzal haragította magára Henryt véglegesen, amikor beszólt neki. Okosabb lett volna csendben kivárni, amíg a rapperek és én néhány megjegyzés kíséretében elhagyjuk az iskolát, ő mégis megvédte magát, amiért csak csodálni tudom. Nem futamodott meg, pedig tudhatta, hogy mi vár rá, ha kinyitja a száját.

És én nem védtem meg őt… Egy hónapja folyamatosan terrorizálják, ha tettlegességig nem is mindig fajul a dolog, de szóban szinte mindennap bántják őt azok az idióták. Egy hónapja nem léptem egyszer sem közbe, sőt, magunk közt még ki is nevettem, amikor Henry kigúnyolta őt, mikor nála lógtunk a szabad délutánokon. De miért is érdekel ez most engem? Hiszen eddig sem hatott meg egy alkalommal sem a szenvedése. Vagy mégis? Magamnak aztán igazán nem lenne muszáj hazudnom.

Az igazság az, hogy minden egyes alkalommal lebénított a félelem. Eszembe jutottak a javító intézetben elszenvedett verések, és újra kisfiúnak éreztem magam, aki retteg attól, hogy ha közbeszól, ő fog az ütlegelés tárgyává válni. Mégis kerestem Henry társaságát, és jól éreztem magam a bandájában. Inkább illettem közéjük, mint a szépfiúkból álló együttesünkbe, ahol mindenkinek volt valami jó tulajdonsága engem kivéve. A rapperek olyanok voltak, mint én: érzéketlenek és szívtelenek. Nem aggódtak semmi miatt, csak élvezték az L. A. adta örömöket, és eddig én is így tettem.

Lekapcsolom a zenét, és elindulok arra a helyre, ahova már napok óta el szeretnék menni. Amikor azonban elhaladnék a szomszédos szoba előtt, akaratlanul is lecövekelek az ajtóban, és a lábaim nem visznek tovább. Szeretnék benyitni, és megnézni, hogy van Seyong, de mi van, ha Ethan is bent tartózkodik. Nem akarok még egy vitát vele a mai nap folyamán. A kilincsre helyezem a kezem, mégsem merem lenyomni. A gyávaságom győz, ezért inkább megfordulok, és gyors léptekkel megindulok lefelé a lépcsőn.

Hangokat hallok az ebédlő felöl, ezért óvatosan bekukucskálok. Szerencsére Ethan nincs ott, Seyong beszélget Lucasszal. Reggeliznek, bár úgy látom, Seyong számára még az evés is nehézséget jelent. Az arca ismét tele van zúzódásokkal, pedig nemrég gyógyultak csak be az előző sebei. A rohadt életbe! Emlékszem, milyen szép volt, amikor még az első nap jobban szemügyre vettem őt a padlón elterülve. Finom vonásai azonban semmivé lettek, szinte már nem is emlékeztet a régi önmagára.

Hirtelen mélységes harag és megvetés önt el azok iránt, akik ezt tették vele. Ezt nem hagyhatom többé! Seyongnak szépnek kell lennie! Ő a csapat táncosa… Még ha az én arcom nézne ki így, az nem lenne annyira gáz egy rapper esetében, de neki vigyázni kell a külsejére. Megsajdul az arcom a szemem alatt, ahol a monoklim található. Ha ez nekem ennyire fáj, mit érezhet szegény Seyong? Hiszen neki nemcsak egy van!

– Ethannek nem kellett volna megütnie Tomit. Nem az ő hibája volt. – Szégyenemben lehajtom a fejem, és a hotel kövezetét bámulom. Ez hihetetlen! Képes engem védeni. Bezzeg én nem tettem meg, amikor neki sokkal nagyobb szüksége lett volna rá.

Végre érzek valamit. Mégsem vagyok annyira érzéketlen. Gyűlölöm saját magamat.

***

Sikerül kicsit lenyugodnom, mire az árvaházba érek. Pár napja kaptam meg az első fizetésemet, amitől majdnem leesett az állam. Életemben nem láttam még annyi lóvét egyben, konkrétan sokkolt a tudat, hogy ez mind az enyém. Akkor elhatároztam, hogy legalább a felét minden hónapban egy árvaháznak fogom adni, mert annak idején nekünk is jól jött volna a támogatás. Persze senkinek sem mondtam el, hogy mire készülök, nem akartam lerombolni a rólam felépített „kedves” képet. Ha Henryék megtudnák, tutira halálra cikiznének, és ki is raknának a bandából. A csapat társaim csak meglepődnének, és talán el sem hinnék, hogy van jó oldalam is. És talán igazuk is lenne. Mi van akkor, ha csak ezzel akarok kompenzálni a Seyonggal történtek miatt? Ha valamivel jóvá akarom tenni, és azt gondolom, hogy a mérleg egyensúlyba fog kerülni attól, mert jótékonykodom egy kicsit?

Ismét hezitálok azon, hogy bemenjek-e, de ezúttal nem fogok meghátrálni. A gyerekeknek szükségük van az adományra, nem vonhatom meg tőlük csak azért, mert én nem vagyok biztos magamban. Egyszerűen nem tudom, mit kéne tennem. Végleg ott kéne hagynom Henry bandáját, és minden erőmmel a 4TUNE-re kéne koncentrálnom, vagy esetleg ki kellene szállnom a fiú együttesből, és nemcsak szabadidőmben együtt lógni a rapperekkel, hanem hivatalosan is? Nem hiszem, hogy a kettő egymás mellett huzamosabb ideig meg fog férni, de egyelőre képtelen vagyok választani.

A kapun belépve egy kedves arcú, duci nő fogad, aki már akkor mosolyog, amikor még nem is tudja, hogy adományt hoztam nekik.

– hoztam egy kis pénzt és némi ennivalót a gyerekeknek, amit szeretnék az önök intézményének adni. Fogadja el, kérem! – mondom sután. Jesszusom, nem vagyok a szavak embere, illetve csak akkor, hogyha zenei aláfestést kapok hozzá.

– Jöjjön csak be, fiatalember! A gyerekek nagyon hálásak azoknak, akiktől ajándékot kapnak. Adja át nekik személyesen!

– Nem… én… – Eszem ágában sincs bemenni! Még a legtöbb felnőttel sem tudok szót érteni, nemhogy gyerekekkel. Mégis, mit mondhatnék én nekik? Nem vagyok egy követendő példa. Hm, legközelebb inkább megkérem Lucast, hogy hozza el ő a pénzt, amit küldök. Ő nyilván jól elmókázna a kölykökkel, énekelne nekik, amit a srácok imádnának. A rapben nincs semmi, ami gyereknek való lenne. Mondjuk az első dalunk rap szövege elég nyálasra sikeredett, attól nem állnának meg a fejlődésben, ha azt adnám elő nekik. De nem! Inkább átmegyek Henryhez, és írunk együtt egy értelmes dalszöveget. Ott legalább kiélhetem magam.

Megpróbálok kedvesen rámosolyogni a nőre, nem tudom, mennyire jön össze, és elnézést kérve elindulok a kijárat felé.

– Az ott nem Tomi a 4TUNE-ből? – hallom meg a hátam mögött egy kissrác hangját. Lassan megfordulok, mire egy tucat gyerek kezd el felém rohanni, és hamarosan körül is vesznek, belém csimpaszkodnak és a nevemet kiabálják.

– Hoztál nekünk valamit? – kérdezi egy pufók kisfiú.

– Ethan nem jött el? – teszi fel a legborzalmasabb kérdést egy kislány, amit valaha hallottam. Hihetetlen, hogy még itt is akad rajongója annak a pöcsnek! Na de mit is várhatna az ember egy ilyen tündéri kiscsajtól? Nyilván nem az én fajtámra bukik. Nincs min meglepődnöm.

– Te vagy a példaképem! – kiáltja egy másik kissrác. Váó, most viszont meglepődtem! Én, mint példakép? Na és mi alapján? Hiszen eddig még csak egy klipünk jelent meg. Ennyire jó voltam abban a pár sorban, amit elhadartam a számban?

– Olvastuk a veled készült interjút. Tudjuk, hogy te is árvaházi gyerek voltál. Olyan király, hogy te ilyen sokra vitted! Én is ezt szeretném elérni, ha majd annyi idős leszek, mint te! – magyarázza a fiú, aki a példaképének tart. Aha… interjú. De hát én le sem nyilatkoztam, hogy intézetben nőttem fel. Úgy látszik, az újságírók szokás szerint alapos munkát végeztek. Alig várom, hogy megírják, hogy kamaszként meg akartam ölni a nevelőapámat.

Órák óta az árvaházban tartózkodom, mégsem unom. Rappeltem a gyerekeknek, néhány fiú megcsillogtatta a tudását, és őszintén szólva ígéretes tehetségnek tűntek. Még a lányok is megkedvelnek a végére, és egyre kevesebbet hallom a többiek nevének emlegetését. Egy kislány azt mondja, csiszolhatnék még a tánctudásomon, és mutat pár lépést, amit lehetetlenség leutánozni. Meghívnak ebédre, bár nem eszek sokat, mivel nem akarom előlük elvenni a kaját. Társasjátékozunk, és sikerül teljesen elfeledkeznem a külvilágról. Nem gondolok sem az együttesre, sem Henryékre, sem arra, hogy életemben először cselekedtem jót. Magamat is meglepem azzal, hogy mennyire kikapcsol a kölykök társaságában töltött idő, hiszen ők csak gyerekek! Mégis ugyanolyan viccesek, kedvesek, szókimondóak, veszekedősek, mint bármelyik felnőtt.

Henry hívása szakít ki az idilli hangulatból, amit legszívesebben nem vennék fel, de valamiért úgy érzem, muszáj.

– Csá Tommy G! Meg kéne csinálnod nekem egy melót, menni fog?

Egy melót? Mégis mire gondolhat? Ha tudná, hogy éppen egy csapat gyerek vesz körül, akikkel épp most fejeztem be a ki-tud-több-sütit-megenni-egy-perc-alatt nevezetű játékot. Henry hangja elég furán cseng, ezért nem akarok ellenkezni vele.

– Miről lenne szó, és mikorra kéne?

– El kéne vinned egy kis árut egy ügyfélnek. – Árut? Ügyfélnek? Remek! Szóval Henry még díler is. Basszus, mibe keveredtem bele! Ja, még semmi különösbe, és ennek így is kell maradnia. – Figyu, Tommy G, a tesónk vagy. Közénk tartozol, haver. Nem érek rá, de a cuccot le kell szállítani még ma. Légyszi, menj el a lakásomba, és vidd el a címre, amit majd elküldök SMS-ben, oké?

– Oké. – Ne! Miért egyeztem bele? Én eszeveszett barom! De mielőtt visszakozhatnék, Henry már bontja is a vonalat, pár perc múlva pedig meg is jön az üzenete. Hát jól van, Tommy G, akkor edd meg, amit főztél.

Elbúcsúzom a gyerekektől, akik egyre csak azt kérdezgetik, mikor jövök legközelebb. Megígérem, hogy minden héten el fogok jönni, és egyszer majd elhozom magammal a többieket is. Gyors léptekkel haladok kifelé, mert minél előbb túl akarok lenni ezen az egészen, de egy kétségbeesett hang arra késztet, hogy megálljak.

Nem messze tőlem egy fiú gonoszkás vigyorral az arcán püföl egy nála kisebbet. Először megrohannak az emlékek. Látom magam kicsiként, amikor körül fognak a nagyfiúk, és azon versengenek, hogy ki tud nagyobbat rúgni belém. Nem merek sírni, mert azzal csak felszítanám a dühüket. Pedig annyira fojtogat a sírás, hogy még a verésnél is nagyobb fájdalmat okoz. Csak azért fohászkodom, hogy minél előbb legyen már vége!

Aztán változik a kép, és már én vagyok az, aki a gyengébbeket helyben hagyja. Nem sajnálom őket, nem esik meg rajtuk a szívem, csak kiadom magamból a feszültséget, ami évek óta forr bennem.

Végül Seyong szép arcát látom, ami egyre csak csúnyul a rapperek keze nyomán. Vakon kapok a kölyök után, aki a kisebbet gyötri, és szorosan tartom a nyakánál fogva. Most nem kell attól félnem, hogy ő majd visszaüt, vagy hogy bosszút áll a tetteim miatt. Félelem ragyog a szemében, ami tetszik. Féljen is! Ne merészeljen még egyszer hozzáérni a kissráchoz, mert esküszöm, velem gyűlik meg a baja. Tudom, hogy Seyongot is így kellene megmentenem, és megfogadom, hogy legközelebb így is fogok tenni.

– Jól vagy? – kérdezem a kisfiút, aki bátortalanul bólint egyet. Még mindig szorongatom a rossz gyereket az egyik kezemmel, a másikkal viszont a táskámba nyúlok. – Vedd el, ez a tiéd! És szeretném, ha most ennéd meg, itt előttem! – nyújtok át egy egész tábla csokoládét a kisfiúnak.

Elbűvölve nézegeti, és egy kis idő múlva ki is bontja. Mohón kezdi el falni, mire a gyerek a kezem alatt felmordul. Erősebben szorítom meg a nyakát, mire rögtön visszavonulót fúj.

– Ha nem fogod őt bántani, és senki mást sem, akkor neked is fogok hozni csokit. De édesség csak a jó gyerekeknek jár, szóval rendesen kell viselkedned, különben nem kapsz semmit, megértetted? – mondom a kölyöknek, aki szemrehányóan bámul rám. Sokkal durvább stílusban szerettem volna a tudtára adni, hogy állítsa le magát, de remélem, a kevésbé erőszakos fellépés is meghozza majd a gyümölcsét.

Nem mozdulok onnan, amíg a kisfiú el nem pusztítja a csoki utolsó morzsáját is, mivel tudom, ha lelépnék, a hülye gyerek egy mozdulattal elvenné a kicsitől a finomságot, és azt nem hagyhatom.

Este fáradtan dobom le magam az ágyra. Kimerültem, és nem vágyom másra, csak egy kis kikapcsolódásra. Bekapcsolom a laptopom, és felmegyek az egyik kedvenc zenekarom fórumára. Évek óta rajongok a Simple Planért, ők az egyetlen együttes, akiket képes vagyok meghallgatni a rapen kívül. Egyszerűen megfogott a Shut up és a Perfect című daluk, és azóta vagyok rákattanva a zenei munkásságukra.

A javítóban minden héten volt egy óra, amikor számítógépezhettünk, akkor bukkantam rá a fórumra. Miközben másokkal beszélgettem, szóltak a honlapon aláfestésként a számok, és az az egy óra vált a legjobb dologgá a hétben. Főleg azok után, hogy megismerkedtem egy különleges személlyel az oldalon. Valami erős kisugárzást éreztem a gondolataiból áradni, és egy napon írtam neki egy privát üzenetet, hogy ne csak a világ szeme láttára beszélgessünk. Teljesen egymásra hangolódtunk, tulajdonképpen lelki társként tekintettem rá. Minden egyes héten baromira vártam a péntek délutánokat, hogy végre írhassak neki, és elolvashassam az üzeneteit. Szerencsére az az időpont neki is megfelelt, így tudtunk chatelni, ami nagy örömet jelentett számomra a sivár kis életemben.

Mióta Los Angelesbe jöttem, nem is írtam neki. Kiment a fejemből a sok teendő miatt, de most égető szükségét érzem annak, hogy bepótoljam az elmaradásomat. Meglepődve tapasztalom, hogy ő sem írt, pedig arra számítottam, hogy levelek százai fognak várni, amiben arról érdeklődik, miért tűntem el szó nélkül. Annyira remélem, hogy most ő is elérhető. Szükségem van rá, hogy beszélgessünk. Bejelentkezek, és írni kezdek neki.

@dark_knight2.0: Szia! Régen beszéltünk. Itt vagy?

Percek telnek el, de nem érkezik válasz. Elkeseredem, de attól én még küldhetek neki egy hosszabb levelet. Már éppen belekezdenék, amikor a csipogó hang jelzi, hogy üzenetem érkezett.

@shootingstar: Helló! Örülök, hogy látlak! Már azt hittem, teljesen elvesztél.

Beszélgetni kezdünk a zenéről, ahogy mindig is szoktunk. Kielemezzük az új dalszövegeket, megvitatjuk az interjúkat, amiket utoljára láttunk az együttessel, és semmiségekről cseverészünk. Annak ellenére, hogy több mint két éve chatelünk, ráeszmélek, hogy szinte semmit sem tudok shootingstarról, ahogy ő sem rólam. Sosem dumáltunk a magánéletünkről, és mégis úgy érzem, hogy Lucky mellett ő az, akit a legjobban ismerek. Imádom az okfejtéseit és azt, ahogy a világot látja. Még ha nem is tudom, hogy mi a kedvenc színe, vagy hogy ki a legjobb barátja a suliban, azt tudom, hogy okos, vicces és rendkívül érzelmes. Egy óra elteltével úgy érzem, mondanom kell neki valami mást is. Valami olyat, ami tényleg rólam szól.

@dark_knight2.0: Képzeld, ma ellátogattam egy árvaházba. Tök cukik voltak a gyerekek, pedig nem is tudtam magamról, hogy csípem őket.

@shootingstar: Tényleg? Én is szeretem a gyerekeket. Olyan őszintén és tisztán szemlélik a körülöttük zajló dolgokat. Ők még olyan ártatlanok. Nem fertőzte meg őket a sok szemét, ami a felnőtteket a hatalmába keríti.

@dark_knight2.0: Te is ilyen vagy. Mármint tiszta és őszinte és ártatlan. Ezért szeretek veled beszélgetni.

@shootingstar: Én is szeretek veled beszélgetni. Hiányoztál.

@dark_knight2.0: Te is nekem. Na és veled mi újság? Mesélj te is valamit!

@shootingstar: Hát mostanában az életemet egy hullámvasúthoz tudnám leginkább hasonlítani. Tudod, egyszer fenn, egyszer lenn. Egyik nap nagyon jól érzem magam, aztán a következőn meg a poklot is megjárom. De azért mégiscsak boldogsággal tölt el az a tény, hogy L. A.-ben lehetek.

@dark_knight2.0: Te L. A.-ben vagy? Én is! Egyszer összefuthatnánk! Szeretnélek személyesen is megismerni.

@shootingstar: Az jó lenne. Majd beszéljünk róla később, mert most tényleg elég zűrös napok állnak mögöttem és előttem is. De mindenképp klassz lenne majd megejteni a talit.

Váltunk még néhány szót, majd elbúcsúzunk. Felvillanyoz az a tudat, hogy shootingstar itt van a közelben. Még azt sem tudtam, hogy hol lakik. Én csak annyit mondtam neki anno, hogy Európában élek, mire ő azt felelte, hogy ő a Föld másik részén lakik, és nem beszéltünk többet a témáról. Azt sem mondtam el neki, hogy bekerültem az együttesbe, mert nem akarom, hogy ezután csak a hírnevem miatt barátkozzon velem. Vagy esetleg úgy érezze, hogy azért mert már sztár vagyok, nem fogok többet dumálni vele. Nem tudjuk egymás nevét, és fotót sem láttunk egymásról, mert nekem Jokerről van beállítva egy kép a profilomhoz, neki meg a Simple Plan harmadik lemezének a borítója. De nem is érdekel, hogy hívják, vagy hogy néz ki. Engem ő érdekel, és a lénye teljesen átjön, még ha csak online tudunk társalogni, akkor is. De most van rá lehetőség, hogy megismerjem, és ez elégedettséggel tölt el.

Miután letettem a laptopot, a fejemre húzom a takarót, és befordulok a fal felé. De mielőtt elaludhatnék, Lucas halk hangja veri ki az álmot a szememből.

– Kérlek, állítsd le Henryéket! – mondja csendesen.

– Ne aggódj! Gondoskodni fogok róla, hogy ne bántsák őt többet. – Nem mondom ki a nevét, de mindketten tudjuk, hogy kiről van szó. – Sajnálom, hogy egy idiótaként viselkedtem. Tudom, nem kaptatok túlságosan jó képet rólam ebben az egy hónapban, de megpróbálok változtatni ezen.

– Jesszusom! Többet beszéltél most ebben az egy percben, mint az utóbbi egy hónapban összesen! Tényleg fejlődsz, tesó – nevet fel, és valamiért kedvem van vele nevetni. Valamiért hozzájuk húz a szívem, nem pedig a rapperek felé.

Valami megváltozott bennem ma. De nem tudom, mi ébresztett fel. Talán Ethan monoklija, ami még mindig fáj, de már nem tartom jogtalannak. Vagy Seyong meggyötört arcának a látványa, amit újra a réginek szeretnék látni. Vagy azok az őszinte gyerekek az árvaházban, akik arra az ártatlan kisfiúra emlékeztetnek, aki én voltam valaha. Vagy az a verekedős kissrác, aki a későbbi önmagamra emlékeztetett, de én már nem akarok olyan lenni. Vagy az, amikor egy csomag kokót nyomtam egy tizenéves fiú kezébe, és elborzadva néztem végig, hogy milyen mohón nyitja ki a zacskót előttem, meg sem várva, hogy magára maradjon. Vagy az, hogy végre újra beszélhettem shootingstarral, akivel nemsokára találkozni fogok. Miatta jobb emberré kell válnom, mert ő nem egy faszkalapot érdemel, aki végignézi, hogy agyonverik a társát, majd dílernek szegődik a szemétládák mellé. Ő azt a fiút érdemli meg, aki meglátogatja az árva gyerekeket, és megvédi a gyengébbeket. A kettő együtt nem létezhet: nem lehetek egyszerre szörny és angyal egy személyben. Választanom kell. Döntenem. És most, az álom határán lebegve jobban szeretnék angyal lenni, mint valaha.