4TUNE – A szerencse fiai

Huszonkettedik (bónusz) fejezet

Becky

Egy hónapja költöztem vissza New Yorkba, de még mindig hiányzik L. A. melege, a nap sugarai, amelyek februárban sem szűntek meg ragyogni, az új iskola, ahol az ott töltött pár hónap sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult az itteni évek unalmas hétköznapjainál, de a legjobban természetesen egy olyan személy hiányzik, akinek nem lenne szabad.

Nem pakoltam össze Sophia néni házában a cuccaimat, néhány dollárral a zsebemben indultam útnak anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna. Nem akartam a szüleimet értesíteni, mert rohadtul nem volt szükségem a papolásukra, és hogy azt hallgassam, anyám azt hajtogatja: „én megmondtam, hogy ez lesz”. A házunk üresen álldogált, és egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha haza tértem volna. Amíg Los Angelesben éltem, egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy milyen jó lenne otthon lenni, nem volt honvágyam, sőt, kifejezetten örültem neki, hogy magam mögött hagyhattam New Yorkot a múlttal együtt. Most mégis ide kellett menekülnöm, hogy a jelen égető fájdalma elől elbujdokoljak. A szobámba képtelen voltam bemenni, annyi kínzó emléket tartalmazott, ezért a nappali kanapéján aludtam, már amikor néhány órára sikerült álomba ringatni magam, mert az idő túlnyomó részében csak álmatlanul hánykolódtam, vagy a plafont bámultam. Nem tudtam eldönteni, hogy a múltban történt dolgok ráztak meg jobban, vagy a nemrégiben leforgott események, inkább egyikre sem akartam gondolni. Nem mentem vissza az itteni sulimba, mert nem volt kedvem válaszolgatni osztálytársaim véget nem érő kérdéseire, amelyek arra irányultak volna, hogy miért jöttem ilyen hirtelen haza. A modell ügynökséghez sem mentem vissza, pedig lassan ideje lett volna, mert fogyóban volt a bankkártyámon lévő összeg. Bár nem költöttem sokat, mert hanyagoltam szeretett plázáimat is, kaját meg minimálisan vittem be a szervezetembe, de valahogy lassacskán utánpótlásra volt szükségem.

Naphosszat feküdtem a kanapén mindig más könyvvel a kezemben, melyeknek a tartalmára nem is emlékszem, de próbáltam azok segítségével elterelni a figyelmemet. Esténként beraktam a kedvenc filmeimet, de a Camp Rock sem tudott úgy felvillanyozni, mint annak idején. Az volt a legborzalmasabb, amikor véletlenül a zene csatornára kapcsoltam, és persze, hogy a 4TUNE klipje ment, ráadásul az, amiben én is szerepeltem. Annyira bekattantam tőle, hogy nem elégedtem meg azzal, hogy kikapcsoltam a tévét, még ki is húztam a konnektorból, nehogy kísértésbe essek, és a képernyőre tapadva bőgjek, amíg véget nem ér a szám. De sajnos az ellen semmit nem tehettem, hogy a fejemben néha felcsendült Ethan hangja, ezzel továbbmélyítve beforratlan sebeimet. Tisztán hallottam, ahogy énekel, ahogy ujjai magabiztosan pengetik imádott gitárját, ahogy nevet, amikor az agyára mentem a hülyeségeimmel, és ahogy az utolsó találkozásunkkor azt mondja, hogy szeret. Ez a szó ott visszhangzott az elmémben, és bármit megtettem volna azért, hogy ki tudjam törölni onnan. Hogy Ethant úgy ahogy van, ki tudjam űzni az emlékeim közül, hogy a szívem mélyére temetve tudjak neki örökre búcsút mondani. Milliókat is kifizettem volna egy olyan varázsitalért, amit ha megiszom, semmivé válik az emléke, és aminek a hatására a felejtés megváltó tengerébe merülhetek. De szembe kellett néznem a valósággal, ami néha annyira nehéznek bizonyult, hogy többször nyúltam egykori pszichiáterem száma után, de végül a tárcsázásig sosem jutottam el. Régen sem segített, sőt, gyűlöltem oda járni, csak a szüleim erőltették rám, mint minden más dolgot, amit eddig csináltam.

Egy nap úgy érzem, ha nem kezdek el festeni, végleg becsavarodom, viszont a mázoláshoz szükséges kellékeim a szobámban vannak. Mérlegelnem kell, hogy bemerészkedjek-e arra a területre, aminek a látványa még nagyobb vihart kavarna a lelkemben, vagy futamodjak meg, és továbbra is koptassam a kanapét az ecset helyett. Felosonok a lépcsőkön; olyan halkan haladok, mint valami tolvaj, pedig senki sem tartózkodik a házban, akinek megzavarhatnám a nyugalmát. Mivel lassan megyek, tovább tart megtennem az emeletre vezető távot, mintha kiugornék a közeli kisboltba. Az ajtóm előtt percekig ácsorgok, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy újra a szemem elé táruljon az a szentély, amit itt hagytam. Kezemet a kilincsre helyezve további perceket várok, majd egy nagy levegő vétel kíséretében benyitok, de először csak csukott szemmel próbálom ízlelgetni szobám atmoszféráját. A parfümöm illata ennyi idő távlatában sem szökött ki a falak közül, az ágyneműm tapintása is ugyanolyan selymes, mint amikor utoljára feküdtem benne. A többi dologra viszont nem vagyok felkészülve, ezért vakon tapogatózva kutatok a festékes cuccom után, hiába. Sehol sem találom, ezért kénytelen vagyok kinyitni a szememet, ha nem akarok üres kézzel távozni. Gyerünk, Becky, menni fog! Ha már idáig eljöttél, kár lenne annyiban hagyni a dolgot, ne légy ilyen gyáva!

Fejbe kólint a látvány, pedig igazából csukott szemmel is pontosan magam elé tudtam idézni minden egyes részletet. A falaim tele vannak Ethant ábrázoló képekkel, dalszövegeivel, festményekkel, amiket róla készítettem, mert nem először rajzoltam le, amikor modellt állt nekem, megannyi példány megelőzte azt, amiket titokban készítettem. Abban reménykedtem, miután elköltöztem itthonról, anyámék eltakarították a múlt maradványait, de miért törődtek volna ezzel, amikor várta őket a napfényes tengerpart a pálmafákkal együtt? Az asztalom fiókjában megtalálom a naplómat is, melynek minden sorát betéve tudom, és aminek minden sora Ethannel kapcsolatos. Nem írtam a sulis élményeimről vagy a kifutó világáról, a plátói szerelmemmel kapcsolatos érzéseimet viszont muszáj volt valakivel megosztanom. Beleolvasok a bejegyzésekbe, amelyek olyan távolinak és álomszerűnek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Sokkal valóságosabb az utóbbi pár hónap, bár ha a kimenetelét nézzük, életem egyik része sem mondható kiegyensúlyozottnak vagy felhőtlenül boldognak.

A dolgok irányítása négy évvel ezelőtt csúszott ki a kezemből. Tizenhárom éves voltam, amikor anyámék Sophia nénihez küldtek nyaralni, aminek nagyon örültem, mert előtte sosem jártam L. A.-ben. Imádtam a nénikémet, valójában sokkal inkább éreztem őt anyámnak, mint a sajátomat. Kiskoromban a szomszédságunkban élt, így akkoriban rengeteg időt töltöttünk együtt. Amíg az anyám arról tartott kiselőadást, mit és mikor ehetek, milyen ruhát vehetek fel, Sophia néni befonta a hajam, játszott velem, és mielőtt elaludtam volna, nem csukta rám az ajtót azzal a címszóval, hogy „meg kell tanulnod egyedül átaludni az éjszakát”, hanem addig maradt mellettem a kezemet fogva, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mély álomba merültem. Saját készítésű ruhákkal halmozott el, amiért nagyon menőnek számítottam a suliban, hiszen én egyedi darabokban jelentem meg, amíg a többiek azon veszekedtek, melyikük vette meg előbb ugyanazt a ruhát a bevásárló központban. Nagyon elszomorodtam, amikor egy nap bejelentette, hogy a karrierje továbblendítése érdekében Los Angelesbe költözik, de szerencsére gyakran látogatott haza, és folyamatosan küldött nekem rucikat.

Azon a nyáron kivételesen ő hívott meg magához, én pedig izgatottan ültem fel a repülőre, és még izgatottabban léptem át a háza küszöbét. Egy nap leforgása alatt otthonosabbnak éreztem a lakását, mint a miénket, és szívesen ott maradtam volna a tanév kezdés idejére is.

Egy nap a szobám ablakából megláttam egy fiút, akit kábé egy-két évvel idősebbnek tippeltem, de aki fiatal kora ellenére olyan dögösen nézett ki, amit az öreg rockerek megirigyelhettek volna. Sosem fogom elfelejteni, amikor először megláttam őt, belém égett minden pillantása, minden mozdulata… A gitártok pántja hanyagul át volt vetve a vállán, fekete, szegecselt bakancsot és egy szintén szegecselt motoros dzsekit viselt, ami növelte a rosszfiús benyomást. Tekintete azonban arról árulkodott, hogy nem olyan vad, amilyennek mutatja magát; szemeiben valamiféle megfejthetetlen ártatlanság bújt meg, szégyenlős mosolya pedig kíméletlenül elbűvölt, annak ellenére, hogy nem nekem szánta.

Ahogy magához ölelte Sophia nénit, megmagyarázhatatlan féltékenység lett rajtam úrrá, és elhatároztam, hogy tartani fogom a távolságot vele szemben. Amikor a nénikém kopogtatott az ajtómon, hogy menjek le, hadd mutassa be nekem szeretett barátnőjének a fiát, rosszullétre hivatkozva a szobámba zárkózva maradtam. Később kiderült, hogy minden pénteken meglátogatja a nagynénémet, így olyankor elmentem otthonról, mert valamiért nem akartam találkozni vele. Ettől függetlenül alaposan kifaggattam Sophia nénit, megkértem, hogy mindent meséljen el a fiúról, és én ámuldozva ittam a szavait, annyira a rocker srác hatása alá kerültem. Hamarosan nem bírtam tovább, és elszöktem az egyik klubban adott koncertjére, ahol végleg beleszerettem. Azt követően ott voltam az összes koncertjén, csak ő nem tudott róla, mivel nem is ismert. Nem mentem túl közel a színpadhoz, távolból figyeltem rajongásom egyetlen tárgyát. Egy idő után előre tudtam, mikor fog a hajába túrni szám közben, mikor dobja el a pengetőjét, vagy mikor mosolyog rá egy lányra, aki szemmel láthatóan cseppet sem érdekelte, csak a show kedvéért hajtotta végre a várt elemet. Akkoriban még nem volt nagy sztár, a csajok mégis a lábai előtt hevertek, és csak azért jöttek le a klubba, hogy őt lássák, nem azért, mert valóban szerették azt a zenei műfajt. Egyszer kiszúrt engem az utolsó sorok egyikében, és rám villantotta díjnyertes fogsorát, amivel a világ legboldogabb emberévé tett. Tudtam, hogy nem kifejezetten nekem szólt kedves gesztusa, hogy én csak egy lány vagyok a tömegből, akinek holnap már az arcára sem fog emlékezni, mégis ajándékként tekintettem a pillanatra, hiszen tudtam, hogy ennél többet úgysem kaphatok tőle.

A következő nyáron ragaszkodtam hozzá, hogy ismét Sophia néninél nyaraljak, és a naptáromban számoltam a napokat a vakáció beköszöntéséig. Róla álmodoztam a padban ülve, amíg a matek dolgozat lapjára nem írtam semmit, és szórakozottságomnak köszönhetően a jegyeim rohamosan romlani kezdtek. A délutánokat nem tanulással, hanem Ethan lefestésével töltöttem. Nem volt szükség arra, hogy élőben ott legyen előttem, emlékezetből minden egyes vonását fel tudtam idézni. De amikor újra eljutottam a klubba, titokban fotózni kezdtem őt. Nem voltam megelégedve a rajzaimmal, valós fényképeket akartam róla a birtokomban tudni. Természetesen egy olyan fotót sem tudtam ellőni, amikor kifejezetten a kamerának pózol, de büszke lehettem magamra, mert igazán művészi képeket sikerült készítenem. Amint hazaértem, kitapétáztam a falam új szerzeményeimmel, és melléjük raktam a saját kezűleg megfestett portrékat. A telefonommal hangfelvételeket is tudtam készíteni, így végérvényesen a rabjává váltam. Minden este úgy aludtam el, hogy az ő hangja ringatott álomba, és minden reggel az ő hangjára ébredtem. Beállítottam háttérképnek a telefonomon, a számítógépemen, így mindenhol Ethan Lance virított. Az MP3 lejátszómról töröltem minden egyéb dalt, csak az övéit hagytam rajta, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a megszállottjává váltam. De rajongásomat továbbra sem fedtem fel előtte, túlságosan önbizalom hiányos voltam akkoriban, és ez mára sem javult sokat. Úgy gondoltam, hozzá valamilyen észveszejtő bombázó illik, magamat viszont messze nem tartottam annak.

A szüleim aggódni kezdtek az Ethanhöz fűződő mániám miatt, és a következő nyáron nem akartak L. A.-be engedni. Addig kötöttem az ebet a karóhoz, míg végül belementek, de visszagondolva arra, mi történt azután, belátom, jobb lett volna itthon maradni.

Az idő nagy része ugyanúgy telt, mint az előző alkalmakkor: csodáltam Ethant a fellépései alatt, sőt, egyszer még a tengerparton is sikerült meglesnem őt. Lenyűgözött szörfözés közben; imádtam szemeimet bronzbarna bőrén és nap szívta fürtjein legeltetni, miközben a hullámok enyhén izmos karjához csapódtak. Abban a pillanatban közel álltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és elmondjak neki mindent, de bátorságom rögtön elpárolgott, amikor szexi lányok tucatja vette őt körül, ezzel pillanatnyi akaraterőm a szél szárnyán illant el.

 Pár nappal haza utazásom előtt olyan dolog történt, amire azóta sem vagyok képes remegés nélkül visszagondolni. Ethan aznap egy olyan helyen lépett fel, ahova nem kellett volna elmennem. Nem a megszokott klub volt, hanem egy züllött pub féle, és valami azt súgta, meneküljek innen, amikor tétován nézelődtem a helyiség előtt. De győzött az a tény, hogy az volt az utolsó koncertje, amit abban az évben láthattam, ezért bármennyire paráztam, helyet foglaltam az egyik hátsó asztalnál. Csodálkoztam, hogy egyáltalán beengedtek, de mivel kifizettem a belépő árát, gondolom, nem foglalkoztak azzal, hogy még kiskorú vagyok. Egész este olyan furcsa benyomásom volt, mintha valaki figyelne, de próbáltam a zenére koncentrálni, és elhessegetni magamtól a túlzott paranoiát. Az utolsó szám közepén odamerészkedett mellém egy kissé ittas alak, és az asztalomra támaszkodva az után érdeklődött, hogy mit szeretnék inni, mert ő szívesen meghívna valami erősre. Feszülten szorongattam a limonádés poharamat, és szememmel a lehetséges menekülő utakat mértem fel. A férfi nem tágított, és addig erősködött, amíg az üdítőt vodkára nem váltotta a poharamban. Nem csempészett bele semmilyen szert, azt láttam volna, mert minden a szemem előtt történt, ezért felhajtottam, hátha utána békén fog hagyni. A pubban hirtelen áramszünet lett, amit talán az alak egyik társa generált, és ezt kihasználva a fickó feltűnés nélkül rángatott ki a helyről. A kezét a számra tapasztotta, nehogy feltörni készülő sikolyom lebuktassa, és pár perccel később már egy sötét sikátorban kezdett taperolni. Azt kívántam, bárcsak többet ittam volna, vagy bárcsak bedrogozott volna, mert akkor legalább nem lettem volna tudatában annak, amit művelt, ehelyett végig magamnál voltam, és mindent olyan kínzóan józanul éltem meg, mintha az érzékszerveim a veszély helyzetben kiélesedtek volna. A férfi kényszerített, hogy érjek hozzá, kezemet lehúzott slicce mögé tuszkolva, amíg ő a szoknyám alatt matatott. Azért imádkoztam, hogy ájuljak el, de nem jött az égi segítség. Helyette megérkezett a pasas társa, aki még erőszakosabbnak bizonyult, és fejemet a testéhez szorítva próbálta azt csinálni a számmal, amit a másik a kezemre erőltetett. Ethan egyik dalának szövege járt a fejemben, ami éltető erővel bírt, de hozzájuk képest nagyon gyenge voltam. Ketten voltak, ráadásul egyikük sem tűnt túl vékonynak, sokkal inkább hasonlítottak egy két ajtós szekrényhez. Mikor már éppen beletörődtem a sorsomba, dühös kiáltás ütötte meg a fülemet, és éreztem, ahogy a földre zuhanok. Az egyik fickót fejbe verték egy téglával, a másikat ugyanabban a pillanatban erősen hasba rúgták, ezért nem tudtak tovább fogva tartani. Látni akartam megmentőm arcát, meg akartam neki köszönni, hogy az erőszaktevők nem tudták véghezvinni mocskos tervüket, de rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban magukhoz térhetnek, ezért felpattantam, és rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta.

Bár fizikailag nem sérültem meg, lelkileg teljesen magam alá kerültem a történtek után. Nem tudtam leplezni a félelmemet, minden férfi közelében megállíthatatlan reszketés fogott el, ami a kifutón nem tűnt előnyösnek. A szüleim faggattak, hogy mi történt, de valójában nem amiatt aggódtak, hogy valami bajom esett, csupán attól tartottak, nem tudok nekik több pénzt termelni a modellkedéssel. Pszichológushoz küldtek, aki mindenféle hülyeséggel tömte tele a fejüket, amelynek az lett a vége, hogy azt szűrték le, Ethan rossz hatással van rám, és soha többé nem mehetek a közelébe. Nem tudtam, mi borított ki jobban, az Ethantől való tilalom vagy az a borzalom, ami velem történt, és egyre mélyebbre zuhantam a gödörbe, amit az erőszaktevők ástak ki számomra. Minden miattuk volt, de róluk szándékosan hallgattam.

Két év elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a szüleim úgy véljék, túl vagyok az őrületemen, és mivel mindent elsöprő vágyat éreztek arra, hogy utazgatni kezdjenek, jobb híján Sophia néni házába küldtek. Elhatároztam, hogy nem játszom tovább az idióta tini lányt, aki csak messziről képes kifejezni szeretetét a kedvence iránt, és Ethan barátja szerettem volna lenni. Illetve a barátnője, de az első alkalommal végleg tudatosult bennem, hogy ő a nénikémért van oda, ezért meg is bántam, hogy felfedtem előtte kilétemet. Jobb lett volna örök homályban maradni, és összejönni egy kedves sráccal a suliból, ahova újonnan jártam. Valami láthatatlan erő mégis felé hajtott, és amikor véletlenszerű csókban forrt össze az ajkunk, már tisztában voltam vele, hogy nem fogom magam túltenni rajta. Sem akkor, ha távol tartom magam tőle, sem akkor, ha mással kezdek járni, mert én nem egy elvakult, mindenre elszánt fan csaj voltam, valóban szerettem Ethan Lance-t, és a mai napig nem szűntem meg szeretni őt. Amikor az első csókunkat több követte, nem ringattam magam csalóka illúziókba, mert pontosan tudtam, hogy ő a nénikémbe szerelmes, mégsem tudtam ellenállni a kezdeményezéseinek. Nem érdekelt, hogy kihasznál, nem érdekelt, hogy utána jobban fog fájni a hiánya, mint előtte. Azokban a percekben képes voltam kikapcsolni az agyam, és csak arra koncentrálni, milyen gyengéd, ugyanakkor milyen szenvedélyes, és azzal hitegettem magam, hogy előbb-utóbb meg fogom hódítani. Úgy éreztem, több van a csókjaiban szimpla szórakozásnál, hogy szüksége van a támogatásomra és arra, hogy mellette legyek. Amikor járni kezdtünk, mindent elfelejtettem. Mintha törölték volna a Sophia néni iránti érzelmeit a fejemből, mintha én lennék az egyetlen, akit valaha szeretni tudott. A föld felett lebegtem, és nem kételkedtem abban, hogy szerelmes lett belém, még akkor sem, ha sosem mondta ki azt a szót, ami minden lány álma. A cselekedetei egyszerűen azt mutatták, hogy igazak a szándékai, és hogy nemcsak ő tett engem boldoggá, hanem fordítva is megtörtént ez a csoda. Nem játszhatta meg a szeme ragyogását, az önfeledt mosolyokat és heves érintéseket… legalábbis ezt gondoltam. Ezt hittem addig a bizonyos napig, ami újra a semmibe taszított, ami jobban fájt annál is, amit annak idején megéltem a sikátorban. Nem akarok arra a látványra gondolni, ami a szemem elé tárult, mert akárhányszor az agyamba villan, kezemet a számra tapasztva kell a fürdőszobába rohannom, mert az a kevés étel is kikívánkozik belőlem, amit megettem. Valami elpattan bennem, és elmebeteg módjára tépem le a képeket a falról. A földre hajítom őket, majd rájuk borulok, hogy könnyeimmel áztassam el a szenvedést okozó papírdarabokat. Fogalmam sincs róla, meddig fekszem ott, csak arra eszmélek, hogy egykori legjobb barátnőm, Kelly aggodalmasan rázogat, és a nevemen szólongat. Nem tudom, hogy kerül ide, mert nem látogattam meg, pedig ő az egyetlen, aki a szüleimen kívül tud az Ethanhöz fűződő megszállottságomról. Ő az egyetlen, aki hiányzott, akinek az ölelésére nagyobb szükségem van, mint valaha. Miért büntetem én folyton magam? Miért nem kerestem meg, hogy egy nagy beszélgetést követően megkönnyebbülve fojtsam fagyiba a bánatom az oldalán?

– Hogy kerülsz te ide, Becks? – teszi fel azt a kérdést, amit én címeztem neki gondolatban. Mielőtt válaszolhatnék, elmondja, hogy a szüleim megkérték őt, egy héten egyszer jöjjön el, és gondozza a magára hagyott növényeket, ezért adtak neki kulcsot. Furcsa, hogy eddig nem találkoztunk, de biztos akkor érkezett, amikor én kaját mentem beszerezni. Az én sztorim túl hosszú lenne, ezért kitalálja, hogy üljünk be a régi törzshelyünkre, és nem foglalkozik azzal, hogy háromszor is elutasítom ötletét. Ki akar rángatni a depresszióból, és kitartó próbálkozásának köszönhetően eldöntöm, semmi értelme a fiatalságomat arra pazarolni, hogy a négy fal között búslakodva vészeljem át a napokat. Nevetni akarok a barátnőmmel úgy, mint kislány korunkban, elfeledve a felnőtt lét fájdalmas velejáróit.

Az étteremben azonban majdnem leesek a székről, amikor meglátom, hogy a pincér, aki a rendelésünket egyensúlyozza a kezében nem más, mint Ethan. Mégis miért teszik ezt velem? Én csak arra vágytam, hogy néhány vidám órát töltsek el rég látott barátnőm társaságában, hogy kiszakadjak abból a melankóliából, ahonnan az ő pozitív és optimista természetén kívül más nem tudna kihúzni. Erre az utolsó ember is elárul, akiben még megbíztam. Úgy ugrom fel, hogy a szék éles csikorgással csúszik hátra a padlón, sőt, a nagy lendülettől fel is dől.

– Ne haragudj, Becks, csak a te érdekedben tettem. Valójában már két hete felfedeztem, hogy itthon vagy, és azt is, hogy valami nem stimmel. Felhívtam Sophia nénit, és ő mindent elmondott. Azt gondoltam, Ethannek tudnia kell arról, mit tett veled. Nagyon mérges voltam rá, és őt is felhívtam a megadott számon. Vele nem tudtam beszélni, csak Seyonggal, de az elmondása alapján megváltozott a véleményem Ethanről. Hidd el, ő is szenvedett. Soha többé nem ment Sophia közelébe, és teljesen megzakkant. Pár nappal később visszahívott, és…

– És csapdába csaltál. Ehhez nem volt jogod, Kelly! Te pontosan tudod, hogy min mentem át, ennek ellenére kijátszottál. Hagyjatok engem békén! – kiáltom barátnőm arcába, és kiviharzok a friss levegőre. Persze nincs olyan szerencsém, hogy Ethan ért a dologból, és nem követ; alig lépek párat, máris foglyul ejti a csuklómat. Gyengéden fonódnak köré ujjai, nekem mégis erős szorításnak hat. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy azzal a kézzel érintsen, amivel őt érintette nem sokkal ezelőtt. Az iránta való rajongásom és szerelmem megszűnt abban a pillanatban, amikor őket kettesben láttam. Hmm… Ez sajnos nem igaz, bárcsak az volna. Akkor nem érezném úgy, mintha vasmarokkal akarnák kitépni a szívemet a helyéről, mintha a pokol mélyén sínylődnék minden egyes nélküle eltöltött napon. És így még sokkal nehezebb, hogy ilyen közel van hozzám, mert az ösztöneim, testem összes porcikája a csókjai után sikoltozik, nekem mégis ellent kell állnom, és határozottan el kell löknöm a kezét.

– Gyere vissza, esküszöm, eltűnök. De enned kell, Becky. Annyira sovány vagy… Fogadok, hogy alig ettél az elmúlt időszakban. És ne haragudj a barátnődre… Én vagyok a hibás mindenért. Nem szabadott volna megzavarnom a nyugalmadat, bocsáss meg! – Hangja megtört, szeme el nem sírt könnyekbe lábad. Még jobban megnehezíti a dolgomat, ha ilyen elesettnek látom. Nem vagyok hozzászokva az elhagyatott Ethan látványához, az én emlékeimben mindig nevet vagy keményen mered arra, akit nem kedvel, de semmi esetre sem áll sírásra a szája. Átölelném, hogy vigaszt nyújtsak neki, hiszen nem lehetett könnyű számára, amikor megtudta, nem Peter az apja, de ez nem magyarázat arra, hogy akkor rögtön Sophia karjába rohant. Ha egy vadidegen lányról lenne szó, nyilván az is bántana, de ezt képtelen vagyok kiheverni. Rémülten kapom a tekintetem a kezére, és túlságosan sok aggodalommal a hangomban fogalmazom meg a fejemben vészesen villódzó kérdést:

– Mi történt a kezeddel? – Azt feleli, semmiség, de nem tudom levenni róla a szemem. Megtudta, hogy nem az nevelte, aki nemzette, én elhagytam, és még gitározással sem tudta levezetni a felgyülemlett feszültséget. Ha a lába tört volna el, nem rázna meg annyira, de neki szüksége van a kezére ahhoz, hogy kiadja magából a bánatát. Olyan feltűnően bámulom, hogy valami mást is észreveszek, ami cirádás betűkkel fut végig az alkarján. Rátetováltatta a nevem úgy, ahogy a másikon az anyukája neve díszeleg. Megszédülök, mert ez nekem túl sok, mire elkap, és remegő karral húz magához, mintha nem hinné el, hogy végre újra így lehetünk.

– Nem érdekel, ha soha az életben nem fogsz nekem megbocsátani. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit tehettem, de tudom, hogy mit érzek. A szívem örökre a tiéd, történjen bármi. Egyszer megfogadtam, hogy az igaz szerelmem nevét magamra varratom. Akkor is, ha ő már nem szeret, akkor is, ha jogosan gyűlöl, és többé hallani sem akar rólam. – Elhúzódom tőle, és szipogva próbálok uralkodni feltörő érzelmeimen. Felőlem tíz csokor vörös rózsával is térdre borulhat előttem, akkor sem fogom visszafogadni őt. Elindulok haza, de a nyomomban van, ami mérhetetlenül idegesít. Egy hónapig nyugtom volt, erre most nem tudom majd levakarni magamról az elkövetkezendő időben? De legalább nem szól hozzám, nem próbál meggyőzni az igazáról, csak némán jön utánam, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy épségben hazaérek. Sokszor majdnem hátra fordulok, és sajnos nem azért, hogy behúzzak neki egyet, hanem mert olthatatlan vágyat érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljem, és többé el se engedjem. Magamban utasításokat kell adnom a lábaimnak, hogy haladjanak célirányosan előre, csak azt nem tudom, mire számítsak, amikor megérkezem a házunk kapujába.

Úgy tűnik, az ég is ellenem van, mert abban a pillanatban, amikor magamra akarnám csukni az ajtót, éktelen mennydörgés hasít a csendbe, villámok szelik ketté a sötétlő égboltot, és úgy kezd zuhogni az eső, mintha valaki megnyomott volna fent egy gombot, aminek következtében nagy mennyiségű víz ömlik a földre. Mintha direkt állítanának próbatétel elé, és azt figyelnék, hogy oldom meg a rám kiszabott feladatot. És vajon mikor cselekednék szerintük helyesen? Ha hagynám, hogy ázzon szét az esőben, vagy ha behívnám, annak ellenére, hogy tudom, az semmi jóhoz nem vezet. A zuhé közepén még szerencsétlenebbnek látszik, és én képtelen vagyok ott hagyni őt. Lehet, hogy nem fog nekem jót tenni, ha beengedem a lakásomba, de nem tudnék belenyugodni abba, ha kint hagynám a tomboló vihar kegyetlenségére bízva őt. Mi van, ha az én hibámból belecsapna egy villám, vagy rázuhanna egy kidőlni készülő fa, és még sorolhatnám. Attól, mert megbántott, nem kívánom a halálát, hiszen ugyanúgy szeretem, mint négy éve az első napon.

– Gyere be – mordulok rá, és nem várom meg, hogy dönt, határozott léptekkel a házba indulok. Hallom, hogy mögöttem halkan csukódik az ajtó, és hogy lábak dobognak a kövezeten. Nem szólok hozzá, mire csendesen leül az egyik karosszékbe, ami a nappaliban található. Kintről beszűrődik a vihar pusztító zaja, de azon kívül csak a lélegzetvételünket lehet hallani. Én fel-alá járkálok, mert képtelen vagyok egy helyben maradni, és hamarosan eltűnök a konyhában, hogy készítsek magamnak egy forró teát. Ráveszem magam, hogy Ethant is megkérdezem, mit kér inni, de amikor visszamegyek a nappaliba, hűlt helyét találom. Felbaktatok az emeletre, és természetesen ott áll a szobám közepén elborzadva meredve a földön heverő képekre, melyek mindegyikéről ő néz vissza magára. – El kell menned! – közlöm ridegen, és lökdösni kezdem, hogy minél előbb hagyja el a kínos területet.

– Kelly elmondta, hogy évek óta rajongasz értem. Te miért nem említetted?

– Min változtatott volna, ha tudod? – kérdezem nyersen, és elhatározom, hogy Kellyt is ignorálni fogom a jövőben. Simán kiteregette a magánéletem minden mocskos részletét anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem rá, és nem is akárkinek fecsegte el a kellemetlen információkat. Pont imádatom megszemélyesítőjének kellett továbbadnia azt, amit mindig is szégyelltem? Ethan nem törődik azzal, hogy védő bástyákat húzok közénk; magabiztosan odalép hozzám, és a karjaiba zár, hogy menekülni se legyen lehetőségem. Ajkait az enyémre helyezi, de nem megy tovább, megelégszik azzal, hogy ennyit kap belőlem. Én szeretném, ha továbbmenne, ha lenne indokom a pofonra, amit adni akarok neki, ha lenne mire emlékeznem, amikor néhány perc múlva ki fogom dobni, ha lenne még egy utolsó csók, amivel örökre magához láncolna, még ha nem is maradnék vele az eset után. De ő csak áhítattal végigsimít a hajamon, az arcomon, mind ezt olyan lassúsággal, mintha magába akarná vésni minden vonásomat. A szemében látom a megbánást, a bűntudatot, az irántam érzett szerelmet, és tudom, hogy nem hazudik. Immár elhiszem, hogy ha tehetné, visszafordítaná az időt, és nem menne el aznap Sophiához. Elhiszem, hogy csak a kétségbeesett düh hajtotta hozzá, és az éveken át tartó megszállottság, ami hozzá kötötte. Elhiszem, hogy ez a megszállottság megszűnt, miután Sophia az övé lett, nem úgy, mint az én rajongásom iránta. Mindent elhiszek neki, hogy velem képzeli el az életét, hogy nélkülem számára nincsenek holnapok, hogy ha nem lehet velem, inkább nem lesz senki mással ezután. Mégis eltolom magamtól, és ő tudja, ez mit jelent. Még egy utolsó pillantást vet rám, aztán lassú léptekkel leballag a lépcsőn, majd az ajtó végleg becsukódik mögötte, és én újra magányosan fekszem a földön. Kétségbeesetten ütöm ököllel a padlót, és bömbölve azt hajtogatom, hogy „maradj itt, kérlek, ne menj el”, de hangomat már csak a róla készült fotók hallhatják. Mi aztán tudjuk, hogyan kell totálisan elcseszni az életünket, mert ha másképp döntöttem volna, most az ágyamon feküdnék az ő súlya alatt, megrészegülten az ő csókjaitól. A megbocsátás egy kiváltságos dolog, és nem megbocsátani valakinek, akit szeretsz, és aki emiatt szenved, ugyanakkora bűn, mint amit ő elkövetett, és azóta is bán minden reggel, amikor felébred, és nem talál maga mellett. Azzal, hogy elutasítottam, ugyanolyan bűnössé váltam, mint ő, és számunkra már nincs feloldozás. Csakis egymás oldalán találhatnánk meg a békét, de túl késő, már messze jár. És lehet, hogy a döntésemmel újra más ölelésébe hajtom őt, és megérdemlem, ha ez így fog történni. A kezemben volt a megoldás kulcsa, de én a mélybe hajítottam Ethannel együtt.

***

Reszketve és sikoltozva ébredek az éjszaka közepén. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, csak azt érzékelem, hogy minden porcikám sajog. Rájövök, hogy nem az ágyamban fekszem, hanem a szobám közepén a széttépett papír halmaz tetején, de nincs időm arra, hogy fájó testrészeimmel foglalkozzak. Kirohanok a házból, és egyenesen a reptér felé veszem az irányt. Taxit fogok, melynek sofőrje az ötödik percben kiakad attól, hogy egyfolytában azt hajtogatom, siessen már, mert életek múlnak azon, hogy időben odaérjek.

A látomásaim szintén évekkel ezelőtt kezdődtek, de olyan rég jelentkeztek, hogy azt hittem, végleg megszabadultam tőlük. Tisztán emlékszem az elsőre, amikor nem úgy szembesültem azzal, hogy a szüleim rosszban vannak, hogy hallottam őket ordibálni egymással, hanem látomás formájában ért el az információ. Nem mindig éjjel tört rám, amikor álmodtam, gyakran lettem rosszul a suliban, de senkinek nem árultam el kiborulásom valódi okát. Tudtam, hogy amiket látok, nem egyszerű álmok, nem is fantáziám szüleménye, hanem a valóság, hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy amit láttam, az nem sokkal azután megtörtént. Ezenkívül olyan valóságosnak hatott a látomás, mintha ott lettem volna, még ha nem is én éltem át a történéseket. Olyan volt, mintha az én arcomon csattant volna a pofon, amit anyám apámnak adott vitájuk során, és amit letagadtak előttem, mert nem akarták, hogy a nagyvilág számára kiderüljön, hogy az álompár háza táján nem mennek olyan fényesen a dolgok, ahogyan ők azt tálalják a sajtónak. Olyan volt, mintha az én tüdőm telt volna meg  vízzel, amikor Kelly majdnem belefulladt a medencéjükbe. Ha nem hívtam volna fel az anyját, hogy azonnal menjen ki a kertbe, és húzza ki a lányát a víz alól, be is következett volna a tragédia. Furcsa, hogy szép eseményeket sosem láttam előre, mindig tragikus képek villantak be előttem, amelyek megtörténését nagy részt meg tudtam akadályozni.

Egyik tanárom életét viszont nem tudtam megmenteni, pedig nagyon szerettem őt, és ebbe bele is rokkantam. Bekerültem a pszichiátriára, mert a szüleim akkor már tényleg azt gondolták, hogy nem vagyok normális, amikor azt hajtogattam, hogy én megakadályozhattam volna Mrs. Olsen halálát, ha időben figyelmeztettem volna. A zárt osztályon tudatosult bennem, hogy senkinek sem beszélhetek a képességemről, mert akkor így fogok járni, és apámékkal elhitettem, hogy a modellkedés okozta stressz váltotta ki belőlem az őrület e fajta megjelenését. Hetek múlva hazavittek, mivel közelgett a következő divatbemutató időpontja. Igazság szerint azt is előre láttam, hogy Ethan meg fog csalni Sophiával, de annyira reménykedtem benne, hogy ezúttal tévednek az elém táruló képek. Akármennyire szenvedtem, amikor együtt találtam őket, muszáj volt róla megbizonyosodnom, mert az örök kételybe beleőrültem volna. Jobb volt szembesülni a kínzó valósággal, mint azon tanakodni, hogy vajon megtörtént-e a dolog vagy sem. A legutóbbi látomásom viszont minden eddiginél szörnyűbb volt, és bele sem mertem gondolni, mi lesz velem, ha nem érkezem időben. Felhívtam Kellyt, aki megerősítette a gyanúmat, miszerint Ethan felszállni készül a hamarosan induló gépre. A látomásomban a többiek is szerepeltek; bár nem tudom, ők hogy kerültek ide, nem akarom, hogy bármelyiküknek egy haja szála is meggörbüljön.

Kivágódom a kocsiból, és jóval több pénzt hagyok ott a taxisnak, mint amit érdemelne. Odaszáguldok az információs pulthoz, és elhadarom, hogy az éjfélkor induló gépnek nem szabad felszállnia, mert bár nálunk elcsitult a vihar, őket a felhők fölött fogja utolérni, amely halálos csapást fog mérni a gépre.  Ismét szúrós szemek kereszttüzébe kerülök; annyira megszoktam már ezt a tekintetet, amikor úgy bámulnak rám, mint egy ufóra, vagy inkább, mint egy elmebajosra, aki most szabadult a szanatóriumból. Legszívesebben rögtön kényszerzubbonyba dugnának, de mielőtt megtennék, felrobbantják a bombát, ami darabokra zúzza a szívemet. Amitől megint a földön fetrengek, csak ezúttal a reptér fagyos kövezetén.

– A repülő negyed órája már felszállt. – A hangok messziről jutnak el hozzám, mintha lelassulna a világ forgása, és nem is a felszínen feküdnék, hanem egy földalatti sírban, ahova csak néhány hangfoszlány jut el. Önkívületben hánykolódom, a sikolyaim betöltik a sötétséget, de hirtelen erős kezek fognak le, amik nem engedik, hogy megsértsek valakit vagy önmagamat. Az ürességet, a totális megsemmisülést szerencsére nem tudom sokáig érezni, mert a sokk kiüt, és elvesztem az eszméletemet, ami megváltásként köszönt rám. Mielőtt elájulnék, azt kívánom, ne keljek fel többé, hogy maradjak abban az állapotban, amiben nem tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Ájulás, kóma, halál, tök mindegy melyik, csak az ébrenlét ne húzzon a felszínre, mert ha megteszi, kénytelen leszek saját kezűleg gondoskodni arról, hogy újra a tudattalanság mezejére lépjek.

– Becky, ébredj! Kicsikém, itt vagyok, nézz rám, kérlek! – Biztos csak álmodom, hogy a kezemet fogja, hogy hallom a hangját, hogy folyamatosan a hajamat simogatja… Ha ilyen jó érzés ebben a kómaszerű állapotban időzni, akkor örökre így akarok maradni. Ha végig azt fogom hallucinálni, hogy Ethan itt van mellettem a kórteremben ahova valószínűleg a reptéri tébolyom után hoztak, egész további életemet az ágyhoz kötve akarom élni.

– Nézd, megmozdította az ujjait, szerintem fent van. Becky, nyisd ki a szemed. Tudom, néhányunk nem olyan szép, mint Ethan, de azért olyan rondák sem vagyunk, hogy ne merj ránk nézni. – Ez Tomi hangja. Szóval az egész banda eljött hozzám, hogy angyalként beragyogják a kórházban töltött napokat. Akkor tényleg kinyithatom a szemem, mert ha nem képzeletem szüleményei, hanem angyalok, akkor nem fognak köddé válni.

– Ethan… angyalként még helyesebb vagy… Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak titeket megmenteni… Nem érdemlem meg, hogy itt legyetek mellettem, amikor miattam haltatok meg… Ethan… megbocsájtok… megbocsájtok neked, hogy békében nyugodhass…

– Jesszusom, elmentek neki otthonról! Négyünk közül maximum Seyong lehetne angyal.

– Tomi, fogd már be! Figyelj, drágaságom, hallgass meg, jó? Nem szálltunk fel arra a gépre, mert meggyőztük Ethant, hogy maradjunk még egy pár napot, hátha sikerül elérnie a szívedig. Volt jegyünk, de nem voltunk rajta a repülőn, érted? Itt vagyunk mindannyian, és arra kérünk, hogy fogadd vissza ezt a bolondot. Te vagy a mindene, és esküszöm neked, soha többet nem fog ilyet csinálni. – Könnyekben török ki Seyong szavait hallva, és szorosan magamhoz ölelem. Aztán végigölelgetem Tomit és Lucast is, de Ethanre csak megbűvölve nézek. Annyira boldog vagyok, amiért itt van velem, és hogy nem szállt fel arra az átkozott gépre. Sajnálom az áldozatokat, akik mostanra már nincsenek az élők sorában, és akiket nem tudtam megmenteni, de jelenleg önző módon a szeretteimre koncentrálok, és madarat lehetne velem fogatni, amiért meg tudom őket érinteni, és hallhatom a hangjukat.

– Jó lenne, ha újra járnátok, mielőtt Ethan összetöri a hotel összes tükrét. Mégis hol állítaná be akkor Lucas a szuper séróját? – Tomi elneveti magát, de én riadtan kapom a tekintetem Ethan kezére, és értelmet nyer az, hogy miért van bekötözve. Összeszorul a szívem, amikor elképzelem, hogy elkeseredésében összezúzza a tükröt, és féltőn magamhoz húzom.

– Becky, ti annyira szépek vagytok együtt. Ethan hibázott, de már akkor megbánta, mielőtt elkövette volna. Tudom, ez nem menti fel a bűnei alól, de ne dobjátok el magatoktól a szerelmet. Ethan az egyetlen közülünk, aki abban a kegyben részesült, hogy megtalálta az igazit, ne tegyétek ezt tönkre. Titeket egymásnak teremtettek, és bolondok lennétek, ha ezt figyelmen kívül hagynátok. Ethan veled annyira boldog volt, azóta rosszabb, mint korábban. Szüksége van rád, és kezeskedem azért, hogyha még egyszer megbántana, én látom el a baját. – Halványan Lucasra mosolygok, majd udvariasan jelzem a fiúknak, hogy szeretnék kettesben maradni Ethannel. A srácok bíztató pillantásokat vetnek felénk, majd vidáman távoznak. Ethan mellém fekszik az ágyban, és szorosan magához ölel. Beszívom az illatát, elveszek a tekintetében, és élvezem, ahogy ujjai felfedező útra indulnak a bőrömön. Borzalmasan hiányzott, és nem tudom elképzelni, hogy élhettem volna a közelsége nélkül.

– Annyira nyálas ez a Lucas – mondja nevetve Ethan, de tudom, hogy egyetért barátja minden szavával, csak nem az ő stílusa ilyen romantikus dolgokat mondani. Attól függetlenül ő is érzi, csak megfogalmazni nem tudja, amit a szíve súg neki.

– Nem csókolnál meg végre? – kérdezem kissé incselkedve, mire áhítattal néz rám.

– Szabad? – kérdez vissza halkan, de hiába bólintok, először nem a számat veszi célba. Végigcsókolja arcom minden négyzetcentiméterét, a nyakam, a hajfürtjeim, én pedig úgy fogadom minden érintését, mint a szomjazó, szikkadt föld az esőt több hetes szárazság után.

– Én is szeretnék egy ilyet a te neveddel – bökök a tetkójára, mire felhúzott szemöldökkel mered rám.

– Nem lesznek berágva miatta a modell ügynökségeknél?

– Kit érdekel? – legyintek, majd magamhoz rántom, mivel továbbra sem egyesítette ajkainkat. A csókja életre kelt, reményt ad, és minden benne van, amire vágyom: a bocsánata, a szerelme, a boldogsága, amiért újra így bújhat hozzám, és minden, amit imádok benne.

Másnap együtt ülünk repülőre, de nem félek attól, hogy le fogunk zuhanni, mert azt biztos előre láttam volna. Nem beszélek a srácoknak arról, hogy honnan értesültem a gépük lezuhanásáról, ők abban a hitben élnek, hogy a hírekben hallottam, hogy a vihar miatt következett be a tragédia.

– Mi van veled, szívem? Nem mondtad még el Tominak…? – kérdezem Seyongot, egyik hajtincsét birizgálva.

– Halkabban, nehogy meghallja! Hogyan mondhatnám el neki? De ne törődj velem, élvezd az örömödet, és foglalkozz a pasiddal – mondja egy szégyellős mosoly kíséretében.

– Hé, unatkozom. Neked ott a pasid, ne sajátítsd ki Seyongot is – mondja Tomi megjátszott sértődöttséggel hangjában, és birtoklón magához húzza a barátját. Még ha Seyong nem is hiszi el, biztos vagyok benne, hogy Tomi nem közömbös iránta, és megfogadom, hogy segíteni fogok nekik az egymásra találásban. És Lisette-tel is beszélni fogok, mert megszakad a szívem Lucas fancsali képét látva. Úgy sajnálom, amiért egyedül ücsörög a zenébe mélyedve, ami a fülében bömböl, amíg engem Ethan ölel, Tomi meg Seyong agyát húzza. Lisette és én nem vagyunk barátnők, igazából elkerültem őt, mert idegesített, hogy rosszul bánik Lucasszal, de minden éremnek két oldala van. Szeretném megismerni az álláspontját, hátha az olyan dolgokra fog rávilágítani, ami más fényt fog vetni a viselkedésére. Nem elégszem meg azzal, hogy Ethan meg én boldogságban úszunk, azt szeretném, ha a többiek is megtapasztalnák végre ezt a csodát. És ki tudja? Talán kiderül, hogy jó kerítőnő vagyok.

– Ez a tiéd – húz elő a zsebéből Ethan egy összehajtogatott papírlapot. Felcsillan a szemem, mert azt hiszem, hogy egy szerelmes levél, amiben szép szavakkal ecseteli irántam táplált érzéseit, de meg kell lepődnöm, amikor a tiszta fehérséggel találom szemben magam.

– Egy üres lap? Ennél azért több romantika is szorulhatott volna beléd, Ethan Lance! – vijjogom nagy szemeket meresztve rá, de ő nem kezd mentegetőzni, csak szerelemittasan vigyorog rám.

– Ez a papír azt szimbolizálja, hogy szeretnék veled mindent tiszta lappal kezdeni. Mostantól ne gondoljunk a múltra, ne siránkozzunk azon, amit már nem tudunk megváltoztatni. Ha tehetném, minden nap ezerszer bocsánatot kérnék tőled, de ezzel újra és újra feltépném a sebeinket. Ezért kérem azt, hogy felejtsünk el mindent, és kezdjük nulláról az egészet. – Nem mondok semmit, csak gondosan összehajtom a lapot, és elteszem, mert számomra többet ér bármelyik szerelmes levélnél a jelentése miatt. Mindig titkoltuk a nagyvilág előtt a kapcsolatunkat, de most senkivel sem foglalkozva csókolom meg Ethant a repülő kellős közepén, és az sem érdekel, ha holnap több újság címlapján fog virítani a rólunk készült lesi fotó.

4TUNE – A szerencse fiai

Huszonegyedik fejezet

Ethan

Az első igazi karácsonyomat ünnepelhetem az idén. Azelőtt sosem volt díszektől roskadozó fánk, ami alá ajándékokat csempészett volna anya vagy később apa, de valójában én nem is éreztem ezek hiányát. Hozzászoktam, hogy nekünk nincs, ráadásul idegesítőnek találtam azt a felhajtást, amit az emberek ezen ünnep köré kreáltak. De ahogy megváltoztam az utóbbi pár hétben, úgy változott meg a véleményem is sok dologgal kapcsolatban.

Ezért nem kezdtem el ellenkezni, amikor Becky bejelentette, hogy elmegyünk fát venni, sőt, tulajdonképpen romantikus hangulatba kerültem az ötlettől, hogy este majd a fenyőillattal átitatott szobában ölelhetem őt magamhoz. Arra viszont nem számítottam, hogy közel három és fél órát fog arra áldozni, hogy megtalálja a számára megfelelő darabot. Naivan azt gondoltam, csak a ruhák között tud szüntelennek tűnő ideig válogatni a plázában, de úgy látszik, nem az a lényeg, hogy mit vesz meg; a vásárlás minden területen kihívást jelent számára. Legyen szó egy csillogó szájfényről, egy feszes shortról vagy egy fenyőfáról, neki az volt a fontos, hogy a tökéletes példánnyal a birtokában térjen haza. Nekem az összes fa teljesen egyformának hatott, de én csupán egy pillantást vetettem rájuk, amíg ő mértani pontossággal vizsgálgatta az ágakat, és ki tudja, még milyen szempontok alapján döntött. Szerencsére Tomi is velünk jött, így nem untam magam halálra a nagy kiválasztás közben. Elmondta, hogy a nevelőotthonban csak néhány hervatag fenyőágat helyeztek ki az asztal közepére, a javítóban meg szó sem lehetett ünneplésről, úgyhogy számára is sokat jelentett az idei karácsony. Néha elkalandoztunk, és betértünk egy-egy boltba, hogy vegyünk valami apróságot a többieknek, hogy meg tudjuk őket lepni vele, amikor haza térnek. Az ajándékok kiválasztása is izgalommal töltött el, mert Sophián kívül senkinek nem vettem semmit tizennyolc évem alatt. Illetve apámnak olykor adtam valamit, de azt sokkal inkább kötelességből tettem, mint önszántamból vagy gyermeki gondoskodás okán.

Amikor anya élt, sosem tartotta számon az ünnepeket, még a születésnapomat sem. Nem bántam, mert véletlenszerűen gyakran kaptam tőle valamilyen apróságot évközben, és érdekesebbnek tartottam arra a napra várni, amikor nem számítottam rá, mégis kaptam valamit, mint egy arra kijelölt, mások által előírt ünneplésre alkalmas napon tortát enni, amin gyertyák sorakoznak, vagy fát állítani, aminek a jelentőségét nem is értettem. Nem zavart, hogy a szentestét rendszerint a zenekar kis buszában töltöttük, ahol a karácsonyi dalok éneklése volt az egyetlen, ami ünnepi hangulatot kölcsönzött nekünk. Persze azok a dalok sem a megszokott módon csengtek; anyáék igazi rock stílusban dolgozták fel őket, amitől a legtöbb ember, főleg a vallásosak nyilván kitértek volna a hitükből. De én imádtam ezt az életformát, és sokkal jobban élveztem annál, ami utána következett. Apám társaságában minden rosszabb lett. Az összes napot végig dolgozta, számára nem léteztek piros betűs ünnepek, a munka szent és sérthetetlen volt minden körülmények között. Amikor haza esett, a kezembe nyomott egy drága órát vagy egy nyakkendőt, amelyeket persze sosem viseltem azután. De őszintén szólva nem is bántam, hogy nem ültünk le meghitten vacsorázni a családi asztal köré, mert úgysem tudtunk volna miről beszélgetni, és kínos feszengésbe torkollott volna az egész. A napom fénypontját az jelentette, amikor egy kis időre átmentem Sophiához, és egy forró tea mellett kellemes karácsonyi ünnepeket kívántunk egymásnak. Tőle mindig olyan dolgot kaptam, amire valóban vágytam: az egyik kedvenc együttesem CD-jét, autós kártyát, és így tovább. Tőlem minden alkalommal sálat kapott, mivel nagy gyűjteményt ápolt belőlük, ezért képes voltam órákig a boltokat járni, hogy találjak egy különleges darabot, ami hiányzik a kollekciójából. Idén lesz az első karácsony, amikor nem fogok neki semmit adni, sőt, meg sem látogatom őt, hogy jókívánságokkal árasszam el régi szokásunk szerint. Biztosan furcsállja, hogy ilyen drasztikus módon kerülöm őt, de nem érzem magam késznek a viszontlátásra, és fogalmam sincs arról, hogy valaha készen fogok-e állni rá.

Haza érve Becky kijelenti, hogy ő fogja elkészíteni az ünnepi menüt, és kiadja parancsba, hogy addig Tomival díszítsük fel a fát. Fél órával később katasztrofális helyzetek uralkodnak otthon, ugyanis a konyha felöl égett bűz terjeng, a fán pedig kevesebb dísz foglal helyet, mint előtte széttörve a földön. Tomival gondoltuk, feldobjuk a hangulatot, hogy ne legyen annyira unalmas a dekorálás folyamata, és kábé három méteres távolságból kezdtük felhajigálni a törékeny díszeket a fára, melynek túlnyomó része természetesen a padlón landolt.

Becky beletörődőn az egyik séfre bízza az étel elkészítését, és fejcsóválva lép be a hallba pusztításunkat látva. Jókedvét csak az ajándékozás pillanata tudja visszahozni; akkor újra azzá a cserfes kislánnyá válik, akit annyira szeretek. Hatalmas izgatottsággal nyújtja át az óriási szatyrot, ami tele van ruhákkal, amiket nekem vásárolt. Gondolhattam volna, hogy sosem fog beleunni a ruhatáram bővítésébe, és bár jobban örültem volna egy új gitártoknak, széles mosollyal arcomon veszem át tőle az ajándékot. Hiszen ez az első közös karácsonyunk, az első közös fánk alatt, ami itt-ott egy kissé csupasz, mégis a miénk.

Becky meghatottan pislog, amikor kiveszi a nyakláncot a kis dobozból, amit átnyújtottam neki. Az ékszer egy ugyanolyan szerencsehozó lóherét ábrázol, mint amlyeni a karkötőnkbe van vésve; ezzel szerettem volna kifejezni az összetartozásunkat. Miközben felcsatolom rá a nyakláncot, apró puszikat hintek a nyakára, végül pedig az ajkán állapodik meg a szám. Tomi zavartan köszörüli meg a torkát, és halk léptekkel oson ki a kertbe, így kettesben hagyva minket.

Az önfeledt, boldog percek után azonban valami olyan dolog következik, amire egyikünk sem számított. Rebecca éppen az ölemben ül, és a világot kizárva csókoljuk egymást, amikor hangos kopogtatás ránt vissza minket a valóságba, amire egyikünk sem vágyik. Erősebben szorítom magamhoz a barátnőmet, és próbálom rávenni arra, hogy ne nyissuk ki, de amikor meghall egy férfihangot az ajtó túloldaláról, rémülten pattan fel, és igazgatni kezdi a haját.

– Úristen! Ez az apám, ez az apám! Biztos anyám is vele van. Hogy kerülnek ide, miért jöttek el? – hadarja kétségbeesett hangon, és rögtön tördelni kezdi a kezét. Szeméből süt az aggodalom, láthatóan tart a szüleitől, ami ismeretlenül is unszimpatikussá teszi őket számomra. Odalépek hozzá, és gyengéden átölelem, miközben kisöpröm kócos tincseit az arcából. Úgy érzem, mintha remegne, és legszívesebben elküldeném a picsába az őseit, de összeszedi magát, és emelt fővel ballag az ajtóhoz, hogy határozottságot színlelve nyomja le a kilincsét. – Apa, anya, mit kerestek ti itt? Azt hittem, még hónapokig tart az utazásotok. Igazán nem kellett volna félbeszakítanotok miattam – közli remegő hangon.

– Becky cica, ki jön apuci karjaiba? – A negyvenes évei elején járó férfi széttárja a karját, úgy várja, hogy a lánya odarohanjon hozzá, mint kiskorában tette. De Beckyn látszik, hogy semmi kedve a családi összejövetelhez, és sokkal inkább engem ölelgetne az apja helyett. Talán kötelességből mégis óvatos léptekkel odamerészkedik a férfihez, és lazán köré fonja a karját. Az apja úgy szorongatja, mintha így akarná a világ tudtára adni, hogy a lánya csak az övé, és senki más nem érhet hozzá. Vajon mit szólna ahhoz, hogy az én kezem érintette a lányt pár perccel ezelőtt? Esetlenül álldogálok, amíg Beckyt az anyja is üdvözli, majd még kínosabban érzem magam, amikor a szülők tekintete megtalál engem, és szúrós szemmel kezdenek méregetni. Becky zavartan kezdi csavargatni egyik haj fürtjét, és idegesen rám mutat. – Ő Ethan Lance. Tudjátok, Sophia néni legjobb barátnőjének a fia. Az ő együttesének első klipjében szerepeltem. – Sophia néni legjobb barátnőjének a fia? Miért nem úgy mutat be, mint a barátját? Szégyell vagy mi a franc? Az egy dolog, hogy a nagyvilág előtt titkoljuk a kapcsolatunkat, de a szülők más lapra tartoznak. Az én apám is tudja, hogy járunk, pedig elég necces volt neki elmondani, Becky mégis fenntartások nélkül bevallotta. Akkor a saját szülei előtt miért nem vállalja fel? Talán jobb partit képzelnének el a lányuk mellé?

– Örvendek – mondja morcosan az apja, és úgy megszorítja a kezem, hogy azt hiszem, mindjárt kettétöri. Az anyja teljesen figyelmen kívül hagy, mintha lenne valami, amiről én nem tudok. Valami, amiért a Hale család eldöntötte, az én nevemet a közellenségek listájára vésik fel. Becky küld felém egy kedves pillantást, de továbbra sem lép mellém megfogva a kezem, és tisztázva a kapcsolatunk miben létét. A vacsora pont elkészül, ezért meghívja a szüleit, hogy egyenek velünk, akik ha lehet, még dühösebben néznek rám, amikor a lányuk mellett foglalok helyet a szálloda éttermének egyik asztalánál.

– Szóval nem válaszoltatok arra a kérdésemre, hogy miért jöttetek – jegyzi meg Rebecca, én pedig rátalálok a kezére az asztal alatt. Először el akarja húzni, de mikor rájön, hogy a hosszú terítőtől úgysem láthatják, hagyja, hogy e képpen próbáljam megnyugtatni őt.

– Ennyire zavarunk, kicsikém? Egyszerűen csak őrületesen hiányoztál a mamiéknak, és különben is, karácsony van. A családnak ilyenkor együtt kell lennie – csicsergi Mrs. Hale, és végigsimít a lánya haján. – Életem, miért váltottál hajfestéket? És jársz te rendesen fodrászhoz? Rendkívül töredezett és szálkás a hajad! – A szívéhez kap, mintha azt tudta volna meg, hogy a lánya holnaptól apácának áll. Most kezdődött csak a vacsora, de én már alig bírom türtőztetni magam. Elképzelem, hogy felszaladok a szobámba egy ollóért, és egyenként vagdosom le az asszony gondosan kontyba fésült haj fürtjeit, ezzel valószínűleg nagyobb fájdalmat okozva neki, mintha késsel szurkálnám valamelyik testrészét. A nő nem hagyja abba Becky piszkálását; színpadiasan kap a szája elé, amikor a lány megkapja a tányérját a pincértől. – Uram atyám, te azt mind meg akarod enni? A fele is sok lenne, mégis hogy gondolod ezt? Látom is rajtad, hogy meghíztál, kicsim. Ha ezt így folytatod, apád cica helyett kis malacnak fog hívni, mert gurulni fogsz, kincsem! – Felszisszenek, és a kezem ökölbe szorul Becky ujjai alatt. Addig simogatja görcsbe rándult végtagomat, amíg el nem ernyed az érintésétől. De az agyamat nem lehet ilyen könnyen lenyugtatni. Először is, Becky haja gyönyörű, másodszor pedig tényleg felszedett kábé három kilót, de legalább még ötöt magára kéne kapnia ahhoz, hogy ne tűnjön anorexiásnak. Hogy mondhatja ez az elviselhetetlen tehén azt neki, hogy kövér? Nézzen már magára! Ha a lányára rákényszeríti a diétát, akkor ő miért nem követi a beteges soványság elméletben? De akkor gurulok igazán méregbe, amikor Becky engedelmesen arrébb tolja a tányért, és csupán a salátát kezdi eszegetni, azt is mértékkel, és közben a tekintete folyton az anyján van, mintha azt figyelné, helyesli-e a nő a tetteit. Durván visszalököm elé a tálat, és kemény hangon szólalok meg:

– Edd meg! Mindet! – A levegő megfagy körülöttünk; Becky rémülten pislog rám, a szülei pedig egyre több strigulát húznak be számomra a „rosszfiú” kifejezés mellé.

– Mégis kinek képzeled te magad ahhoz, hogy előírd, mit csináljon a lányunk? – csattan fel Mr. Hale, és fenyegetően megrázza felém az öklét. Felőlem megüthet, ha neki ettől jobb lesz a karácsonya, de nem fogom engedni, hogy tönkretegyék azt, amit néhány hét alatt elértem Beckynél. Mióta velem van, sokkal többet eszik, amire szüksége van a szervezetének, és boldog, nemcsak azért, mert járunk, hanem azért is, mert azt csinálhatja, amit szeret. Festhet, amit a szülői házban biztos ugyanúgy megtiltottak neki, mint a jóízű falatozást.

– A lányuk barátjának képzelem magam. Illetve nem képzelem, az is vagyok. – Mindenkiben bent reked a szó, és kezdem azt hinni, a bejelentésem után többé egyikük sem fogja kinyitni a száját. Bárcsak ez történt volna, mert rosszul leszek attól, amit meghallok, amikor Mr. Hale magához tér az első sokkból, amivel kivertem nála a biztosítékot.

– Te nem járhatsz a lányommal! – közli nemes egyszerűséggel, és hogy nyomatékossá tegye a szavait, egy hatalmasat csap az asztalra, amibe még a poharak is beleremegnek.

– Tehát nem elég, hogy megszabják neki, hogy milyen hajfestéket használjon, és mit egyen, még azt is előírják neki, hogy kivel járhat? Azt hittem, az én apám a leggázabb a földön, de látom, tévedtem. – Mintha meg sem hallanák, amit mondok, Becky anyja elhagyva a csicsergő stílust, szigorú hangnemben fordul a lányához, ahogy a férje tette az imént.

– Haza jössz velünk New Yorkba! Vagy eljöhetnél utazgatni velünk! Minden országban készíthetnének veled egy fotó sorozatot, így összeköthetnénk a kellemest a hasznossal. Pár órát a karrierednek szentelhetnél mindennap, a szabadidődben meg azt csinálhatnál, amit akarsz. Majd bepótlod a kimaradt hónapokat a gimnáziumban. De ha neked fontosabb a tanulás, természetesen megértjük, és veled maradunk New Yorkban. – Becky továbbra sem szól semmit, csak könnybe lábadt szemmel ücsörög a kezemet szorongatva.

– A lányuk nem akar modellkedni. Láttak már legalább egy képet, amit ő festett? Tudják maguk, hogy milyen tehetséges? Továbbá nem fogom engedni, hogy elhurcolják innen. Szeret itt élni, és nem dobálgathatják ide-oda kényük-kedvük szerint.

– Rebecca, mondd meg neki, hogy velünk jössz! – kiált fel az apja, mire a barátnőm tétován megrázza a fejét, majd kissé határozottabban szólal meg:

– Itt akarok maradni Los Angelesben a barátommal. – Mrs. Hale felugrik, és elkapja Becky csuklóját, hogy magával rángatja, ki az ebédlőből. Utána kapok, de Becky végigsimít az arcomon, és azt mondja, váltania kell pár szót kettesben az anyjával, és hogy ne aggódjak érte. Hagyom, hogy az a szipirtyó magával vigye, de a kérése azon részét, miszerint ne aggódjak érte, nem tudom teljesíteni. Mr. Hale kihasználja, hogy a nők eltűntek a színről, és fölém tornyosulva rángat fel ültemből, hogy szemtől szembe kerülhessünk egymással.

– Ne Közelíts A Lányomhoz! Te csak egy mocskos rocker vagy, aki fűvel-fával össze fog feküdni a rajongói közül. Amúgy is a véredben van a megcsalás; anyád a világ legnagyobb ribanca volt, mit várhatnánk tőled? – Az öklöm gondolkodás nélkül az állába csapódik, és nem várom meg, hogy válaszoljon rá, rögtön a kijárat felé veszem az irányt. A kertben Tomi egyik cigit szívja a másik után, nekem pedig muszáj követnem a példáját. Kiveszek egy szálat a dobozából, amit zsinórban öt további követ. Alapból nem szoktam cigizni, csak egy-egy buli hevében gyújtok rá általában, de most úgy érzem, ha nem éri pár mérgező slukk a tüdőmet, felrobbanok. Tomi sem a dohányzásról híres; nem is értem, miért füstölög itt fél órája.

– Mi van, haver? Az anyósodék elbaszták a karácsonyt? Figyu, szerintem lépjetek le Beckyvel, majd én elszórakoztatom azokat a jó embereket.

– Tényleg megtennéd? Akkor jövök neked egyel!

– Hagyd csak! Kárpótlás az autód elkötése miatt – vigyorog, és jobb kedvre derülve összecsapjuk a tenyerünket. Lesben állva várunk, amíg Becky és az anyja meg nem jelennek a lépcső aljában, majd Tomi elkapja a nő karját, és az ebédlő felé kezdi vonszolni. Mrs. Hale arcára kiül a döbbenet és talán a félelem is, amint meglátja barátom zord tekintetét, akit minden bizonnyal betörőnek hisz, nem az együttesünk másik tagjának. Látom, ahogy Tomi megjátszott illedelmességgel kihúzza a széket a nő előtt, aki riadtan rogy le rá, miközben felsikkant férje feldagadt állát látva. Tomi valami olyasmit mond nekik, hogy „Most pedig fültanúi lehetnek Tommy G Rap-Karácsony című összeállításának, ami a hotel ajándéka az ízletes vacsora elköltése mellé. Érezzék jól magukat!” És amikor rappelni kezd, kitör belőlem a nevetés a szülők arcán tükröződő szörnyülködés miatt. Nem mernek felállni, undorodva próbálnak magukba tuszkolni minél több falatot abban reménykedve, hogy akkor előbb véget ér a műsor. Becky fülébe súgom, hogy tűnjünk el innen, és csak akkor veszem észre, hogy szemei könnyesek, tekintete végtelen szomorúságról árulkodik.

– Ugye nem fogsz velük menni? – kérdezem halálra váltan, és előre félek a választól.

– Nem… Csak rossz volt velük találkozni, mert feltéptek néhány régi sebet… – Átölelem, és cuppanós puszit nyomok az orra hegyére. Úgy érzem, ki kell őt emelnem ebből a mélabús állapotból, és ehhez egy romantikus összebújás nem lenne elég. Valami vidám mókázásra van szüksége, ami elfeledteti vele a szülei váratlan betoppanását.

Egy terv kezd kirajzolódni a fejemben, és gyorsan feltárcsázok egy számot, hogy minél előbb kivitelezhessem az ötletet. Rendelek egy mikulás és egy krampusz jelmezt abból a kölcsönzőből, ahonnan Lucas a Zorro maskaráját vette Halloweenkor, és mikor megérkeznek, Beckyből végre kiszakad egy őszinte nevetés. Én belebújok a piros télapó jelmezbe, és nagy fehér szakállat is aplikálok magamra, Becky pedig felveszi a cseppet szexi krampuszos göncöt. Annyira dögösen fest benne, hogy majdnem meggondolom magam, és otthon maradunk, hogy egymás kívánságait tudjuk teljesíteni, de mivel szórakozásra van szüksége, ellenállok az ellenállhatatlannak, és a küldetésünkre koncentrálok.

Bevetjük magunkat az első utunkba eső plázába, és kezdetét veszi a nagy karácsonyi bolondozás. A gyerekek örömmel rohannak oda hozzánk, és ajándék után követelőznek. A szerint adunk nekik édességet vagy virgácsot, hogy a szülők milyen információkkal látják el Beckyt. Ha a barátnőm bólint, akkor ajándékot húzok elő a puttonyomból, ha viszont nemet int a fejével, jöhet a virgács, amiért nem igazán rajonganak a gyerkőcök. Néhány anyuka megjegyzi, hogy túl rövid a krampusz ruhája, de nem firtatják tovább a témát, amikor látják, hogy milyen jól mulatnak a gyerekeik. Egyszer csak egy túlontúl koros lány ül az ölembe, szerintem tizenhat is elmúlt már, és valószínűleg másra vágyik, mint egy kacatra a zsákból. Kicsit megijedek, hogy talán felismert, de mivel nem esik önkívületi állapotba, azt feltételezem, csak azért kokettál velem olyan pimaszul, mert fiatal vagyok, pedig a mikulások nagy része öreg, mint az országút. Becky féltékenyen villantja rám a tekintetét, mire eltolom magamtól a rám akaszkodó fruskát. De úgy tűnik, a barátnőm túlságosan belelovallja magát a történtekbe, és átveszi a lány helyét a karjaimban. Amennyiben folytatni akarjuk az ajándékosztogatást, abba kéne hagynunk a csókolózást, de kifejezetten szórakoztat Becky merészsége, na meg az, hogy az anyukák száját felháborodott sikolyok hagyják el, a kölykök pedig sírva fakadnak, amint ilyen helyzetben látják a mikulást és a krampuszt.

Mielőtt a feldühödött apukák hívhatnák a biztonsági őröket, vagy ők maguk vehetnék kezükbe a dolgokat, sietősen eltávozunk a helyről, és közben nem tudjuk abbahagyni a nevetést. Pont ez kellett ahhoz, hogy Becky kimásszon abból a gödörből, ahová a drága szülei taszították őt.

– Mi borzalmasak vagyunk! Én úgy tudtam meg, hogy a mikulás nem létezik, hogy alvást színleltem, amikor anyám ágyba dugott, de miután elhagyta a szobámat, kiosontam, és végignéztem, ahogy ők maguk csempészik be az ajándékokat a fa alá. Az is elég nagy megrázkódtatást jelentett számomra, gondold el, mit érezhetnek azok a gyerekek, akik látták a műsorunkat. Szerencsétlen szüleiknek szereztünk pár órát, ami arra fog rámenni, hogy valahogy kimagyarázzák a helyzetet. Tuti, felrobbantam volna a helyükben, így viszont annyira vicces! – A piros lámpánál állva hosszú csókot nyomok a szájára, és hálát adok az égieknek, amiért engem választott, és amiért boldoggá tudom őt tenni. El akarták rontani az első közös karácsonyunkat, de a szerelmünk elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy leküzdje ezt az akadályt. Jöhet bármi, mi ketten együtt leszünk jövő ilyenkor, és sok-sok év múlva is.

***

Január közepén ismét minden figyelmünket a zenére fordítjuk. A kis szünetnek, amit kaptunk, bottal üthetjük a nyomát, de mindannyian örömmel ugrunk fejest az új dalok készítésébe. Egy nap rég nem látott ismerős lépi át a próbatermünk küszöbét, és amikor lelkesen üdvözöljük egymást, rájövök, hogy mennyire hiányzott. Hét éves voltam, amikor utoljára találkoztunk, és amint eltemettem anyát, az ő emléke is homályba veszett. Dan kedvessége azonban eszembe juttatja azokat az időket, amikor sokkal inkább tartottam őt apámnak, mint a sajátomat. Leül velünk szemben, és végignézi a produkcióinkat, melyek alatt lelkesen tapsol, pedig egy vérbeli rockernek biztos nyálasnak tűnik a fellépésünk, mégsem mutatja ki. A próba után elhív egy kávézóba, ahol közösen elevenítjük fel az emlékeket, amelyeket eddig mindketten a lelkünk mélyére száműztünk. Dan volt a harmadik ember, aki rajtam és apán kívül a legjobban szerette anyámat. Gyakran láttam őket együtt, és tudtam, hogy van köztük valami, de hát anya bárkivel szívesen csókolózott egy este erejéig, ezért nem gondoltam, hogy komolyabb érzelmeket tápláltak volna egymás iránt. Anya szerette kiélvezni a hírnévvel együtt járó rajongást, amit a férfiak szíves-örömest fejeztek ki irányába, és én sosem ítéltem el emiatt. Talán ma már máshogy látnám az egészet, de azt hiszem, mindennek ellenére ugyanúgy imádnám, mint régen. Nem érdekel, hogy mit tett a hátam mögött, mert mindig én voltam számára az első, és akármilyen őrült életet élt, egy percre sem fordult meg a fejében, hogy engem otthon hagyjon, amíg ő kitombolja magát. Dan szavai azonban arról árulkodnak, még ha nem is mondja ki kerekperec, hogy halálosan bele volt zúgva anyámba. Emlékszem, mennyire kiborult, amikor értesült a halál híréről, de akkor annyira a sokk hatása alá kerültem, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Ráadásul kicsi is voltam még ahhoz, hogy felfogjam a felnőttek ügyes-bajos szerelmi életét, utána pedig nem gondoltam többet a múltra, mert csak fájdalmat okozott. Dannel mégis jólesik nosztalgiázni egy kicsit, bár nem értem, miért pont most jelent meg, és miért érzek akkora szenvedést kicsengeni a hangjából, amekkorát nem tartok indokoltnak. Hiszen anya tizenegy éve meghalt, azóta tovább kellett volna lépnie.

Dan a hotelben marad egy pár napig, amitől apám a plafonon van. Biztos ő is tud arról a valamiről, ami anya és Dan közt volt, és annak ellenére utálja őt, hogy ezer év eltelt az eset óta. Nem nézi jó szemmel azt sem, amikor szabadidőmben vele gitározom, és többet beszélgetek vele ezalatt a kis idő alatt, mint apámmal egész életemben. Olyan, mintha az öregem féltékeny lenne, amit eddig még sosem tapasztaltam, de előbb-utóbb rájövök a viselkedése miértjére, és azt kívánom, bárcsak örökre titokban maradt volna.

Mielőtt Dan visszautazna San Francisco-ba, nagy kiabálásra leszek figyelmes apám dolgozószobája felöl. Megállok az ajtó mögött, hogy kihallgassam a beszélgetésüket, mert szeretném megtudni, miért fújnak úgy egymásra, mint két veszett kandúr. Tisztán hallom, amit mondanak, a szavak mégis őrjítően lassan érnek el a tudatomig. Hallom, de nem tudom felfogni a jelentésüket, mert egyfajta védekező mechanizmusként az elmém magas falakat húz fel, ami jelentős akadályt képez a megértés területén. Amikor a szavak megpróbálnak áttörni a falon, nagyon lassan, betűről betűre állnak össze, mint egy kirakós darabkái.

– Meg kell tudnia, hogy az én fiam! – kiáltja Dan, és abban az egyben biztos vagyok, hogy rólam beszél. Az információk akkor is olyan lassan jutnak el hozzám, mintha nemrégiben agyvérzést kaptam volna, és most újra kéne tanulnom a dolgok értelmezését, újra meg kéne ismernem a világot. Egy részem teljes erejéből tiltakozik az ellen, amit hall, a másik viszont túláradó örömmel fogadja, és legszívesebben Dan nyakába vetné magát.

– Ő az én fiam! Én neveltem, én tanítottam meg arra, amire te nem voltál képes.

– Nem voltam rá képes? Elszakítottad tőlem! Azt mondtad, ha nagykorú lesz, eljöhetek, és bevallhatom neki az igazat. Itt vagyok, és nem fogok úgy elmenni, hogy tovább hallgatok. – Hallom a cipője nyikorgását a padlón, amint megindul az ajtó felé. Az elutasító énem felülkerekedik a befogadón, melynek következtében őrült tempóban vágtatok el a helyről. Ki a hotelből, ki az udvarról, be a kocsimba… Csak egy valaki társaságára vágyom jelen pillanatban, és ahhoz sajnos el kell mennem Sophia házához, de ezúttal nem tehetek mást. Amíg vezetek, számtalan kérdés jár versenyt a fejemben: Miért nem vitt Dan magával, amikor mellette sokkal boldogabb gyermekkorom lehetett volna, mint itthon. Vele beutazhattam volna a világot, és folytathattam volna azt az életet, amit anya mellett éltem. Miért ragaszkodik apám ahhoz, hogy továbbra se tudjam meg az igazat, amikor sosem kezelt fiaként? Legalább most már értem, hogy miért bánt úgy velem, mint egy kívülállóval. Arra a gaz tettre emlékeztettem, amit anya elkövetett ellene. De akkor miért nem adott oda egy szó nélkül Dannek annak idején? Nem örült volna annak, ha megszabadult volna tőlem? És ha Dan annyira szeretett, miért nem harcolt értem? Ha csináltatott volna egy DNS tesztet, apámnak esélye sem lett volna vele szemben… Ezeken kívül még számtalan kérdés cikázik nyugtalan gondolataim között, de mind megválaszolatlanul lóg a levegőben. Nem lennék képes Dan szemébe nézni ilyen állapotban, hogy számon kérjem rajta, amit tett, talán ha lenyugszom, jobban tudom majd mérlegelni az elém táruló esetleges jövőt. Végül is, már nem vagyok gyerek, szóval pereskedésre vagy gyermek elhelyezési tárgyalásra nem fog sor kerülni, és azt sem írhatja elő nekem senki, hogy melyik apámmal tartsam a kapcsolatot ezután. Bár Petertől nehéz lenne eltávolodnom, hiszen ő a menedzserem és producerem is egyben, és nem akarom, hogy miattam az együttesünk is szívjon.

Sophia nyit ajtót, amire szintén nem készültem fel. Fejbe vág az a friss és üde látvány, ahogy egy egyszerű, fehér ruhában álldogál, mosolyog, és az a felejthetetlen illat árad belőle, mint régen. Annyira más, mint Rebecca anyja, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Gyönyörű, és kedves, és hirtelen minden felszínre tör bennem, amit valaha iránta éreztem. Az egyik tőlem kapott sál díszeleg a nyakában, amitől még inkább nosztalgikus hangulat fog el.

– Rebeccához jöttem – préselem ki magamból alig hallhatóan.

– Nincs itthon. Egyik barátnőjénél alszik ma éjjel. De gyere be, kérlek! Olyan rég láttalak már, és… hiányzol nekem, Ethan! Komolyan, olyan érzésem van, mintha kerülnél engem. – Bingó, fejen találta a szöget. De most nem mehetek haza. Nem akarom látni azokat az embereket, és máshova nem tudok menni. Szükségem van néhány vigasztaló szóra, amit Beckytől szerettem volna megkapni, de jobb híján be kell érnem a nagynénjével. Nincs erőm azon filozofálni, hogy jó ötlet-e Sophia közelében tartózkodni, mert ha logikusan belegondolnék, nyilván nemleges választ adnék magamnak, de akkor egyedül maradnék, azt meg nem bírnám elviselni. Tehát kockáztatok, és jelenleg nem törődöm azzal, hogy a játszma végén lehet, hogy mindent el fogok veszíteni. Követem hát Sophiát a nappaliba, ahol annyi ismerős dolog fogad. Olyan, mintha tegnap jártam volna itt, nem pedig hónapokkal ezelőtt, mintha mindig is itt éltem volna, és minden este együtt ücsörögnék vele a kanapén egy palack jóféle bort iszogatva. – Ethan, te nem vagy jól. Mi a baj? Ugye nem Beckyvel van gond? Én annyira örülök, hogy ti együtt vagytok, még nem is tudtam gratulálni neked, szívem! – Süteményeket pakol elém, és a saját bögrémbe tölti a teát, csak az a probléma, hogy én valami erősebbre vágyom. Összerezzenek, amikor a kezét az alkaromra helyezi, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam a fejemből azokat a gondolatokat, amik a társaságában folyton üldöznek. Reméltem, hogy Becky létezése kitörli ezeket az elcseszett érzelmeket belőlem, de sajnos rá kell döbbennem, hogy itt ül mellettem az egyetlen nő, akivel képes lennék megcsalni őt. Fáj ez a felismerés, rohadtul fáj, és nem tudom, meddig kell még együtt élnem ezzel.

– Te tudtad, hogy Peter Lance nem az igazi apám? – szegezem neki a nagy kérdést, és válaszolnia sem kell, a szeméből mindent pontosan ki lehet olvasni. Hát persze, hogy tudta, hiszen az anyám legjobb barátnője volt. És ő sem mondta el nekem. Pedig éveken át ő volt az egyetlen támaszom, bizalmasom, de ugyanúgy becsapott, mint mindenki más.

– Honnan tudtad meg?

– Dan meglátogatott, és pár napra megszállt a hotelben. Most hallottam egy beszélgetést, és rögtön idejöttem, mert egyikükkel sem vagyok hajlandó társalogni egy darabig. Egyébként biztos, hogy Dan fia vagyok? Tudod, azt mondják, az anyám… az anyám egy ribanc volt…

– Ethan, ne mondj ilyet! Anyukád halálosan szerelmes volt Danbe, csak félt felvállalni a kapcsolatukat, mert attól tartott, az a hír, hogy megcsalta a neves producert, ártana a karrierjének. Meg hát Peter is elég keményen bánt vele, így nem merte elmondani az igazat neki. De hidd el, ők ketten szerették egymást. Anyád imádta, amikor körülrajongták a férfiak, de egy bizonyos határt sosem lépett át. Miután meghalt, Dan elment Peterhöz, és magával akart téged vinni. De Peternek mindig is jó volt a meggyőző képessége, és elhitette Dannel, hogy ő sokkal többet tud neked nyújtani nála. Danék zenekara nem ment olyan jól, messze nem volt annyi pénze, mint Peternek, ezért Dan ott hagyott neki, hogy hozzád méltó neveltetésben legyen részed. De megegyeztek, hogyha nagykorú leszel, visszajön, és akkor majd te eldöntöd, hogy melyiküket kívánod ezután apádnak.

– Engem nem érdekel Lance mocskos pénze! Többet ért volna Dan szeretete és az, hogy mellette önmagam lehettem volna. Nem kellett volna a flancos magán iskola, és… – Elcsuklik a hangom, és akaratomon kívül kezdenek végigfolyni a könnycseppek arcomon. Nem akarok gyengének látszani Sophia előtt, de úgy érzem, azt sem tudom, ki vagyok. Elvileg két apám is van, mégsem tartom annak egyiket sem. Az anyám meghalt, és Becky sincs itt, hogy csókjaival itassa fel könnyeimet. Csak ő van itt, egyedül ő, akihez annyi emlék fűz, akit annak ellenére nem tudok elengedni, hogy szerelmes vagyok Beckybe. Mert valahol mélyen még belé is szerelmes vagyok. Vagy legalábbis azt hiszem, de sajnos a hit is elég ahhoz, hogy ne tudjak reálisan gondolkodni. Megkérem, hogy hozzon whiskyt, és ő egy szó nélkül teljesíti kérésemet. Nem egy pohárral hoz, az egész üveget kettőnk közé helyezi, és felváltva húzunk bele a torkunkat keserűen égető italba. Egyre többet döntök le a piából a megváltást remélve, de nem akar elérni az a felszabadító köd, ami nem hagyna gondolkozni.

Sophia azonban hamar elázik, és vihorászva kezdi felidézni anyával kapcsolatos emlékeit, majd rátér a közös múltunkra. Harsányan nevet, elfeledve azt a szomorúságot, ami miatt megértésre vágyva jöttem hozzá. Annyira kész van, hogy kicsúszik a pohár a kezéből, és amikor összetörik, azon is felettébb jól mulat. Régebben nem láttam őt ilyennek; a higgadtság és jó modor mintaképe volt, ezért teljesen megrökönyödöm, amikor cifra káromkodások hagyják el a száját. Olyan, mintha az alkohol felszabadítaná benne azokat a gátakat, amelyeket nap, mint nap maga elé állít. Jó látni, hogy nem olyan karót nyelt, és nem szalad kétségbeesetten seprű után, hogy feltakarítsa a szilánkokat, inkább kacagva arrébb rugdossa azokat. Egy ponton közelebb hajol hozzám a kelleténél, és én azt hiszem, hogy a könnyeimet akarja letörölni, de rájövök, hogy azok már felszáradtak egy ideje.

– Mindig is szerelmes voltál belém, nem igaz? – búgja érzékien, amitől megfagy a vér az ereimben. Egyrészt halálra rémülök a kérdésétől, és attól a ténytől, hogy ő végig tisztában volt az érzéseimmel, csak eddig nem mert szembesíteni velük. Másrészt rendkívül izgatónak találom, ahogy tétován az alsóajkát harapdálva azon gondolkodik, mi legyen a következő lépés. De nem sokat teketóriázik: reagálni sem tudok, olyan hirtelen mozdul, és szája éhesen tapad az enyémre. Sajnos túlságosan józan vagyok, az a rohadt whisky egy kicsit sem vette el az eszemet, pedig akkor arra foghatnám azt a borzalmat, amit éppen elkövetni készülök. Ugyanis nem hajolok el előle, nem lököm el magamtól, sőt, még szorosabban ölelem át, és minden pillanatát kiélvezem annak a csóknak, amiről évek óta álmodoztam. Amikor véget ér, fel akarok állni, de szeme ördögi csillogásából arra következtetek, itt még nincs vége a ma estének. Olyan gyakorlottan tépi le rólam a pólómat, mintha minden este ezt csinálná, és egy percet sem habozva szabadít meg a többi ruhadarabtól, ami a testemet fedi. Hamarosan ott állok teljesen meztelenül, és ezt nemcsak a testemre értem, a lelkemet is totál lecsupaszítom előtte. Nem ellenkezem, nem mondom azt, hogy ezt nekünk nem szabad megtennünk, abban a pillanatban a gondolataimtól is megszabadulok. Amint meglátom őt ruha nélkül, már tudom, hogy nincs visszaút. Mégsem én kezdeményezek, továbbra is ő tartja a kezében a gyeplőt. Lelök a kanapéra, még a hálószobájáig sem hajlandó elmenni, és vadul esünk egymásnak. Több csók nem csattan el köztünk, csak annak az egyetlennek az ízét érzem a számban, amíg kielégítjük nyers vágyainkat. Nincs előjáték, sem gyengéd simogatások, és felötlik bennem, hogy nem okozok-e neki fájdalmat, de az arcán elterülő kéjes mosoly láttán elhessegetem a gondolatot. Nem húzom sokáig a dolgot, gyorsan túl akarok esni rajta. Végig ott zakatol bennem az az ősi vágy, ami arra késztet, hogy ezt tegyem, és biztos vagyok benne, hogyha túl leszek rajta, többé semmi sem fog Sophiához kötni. Érzem, hogy minél több lökést mérek a csípőjére, annál inkább száll ki belőlem az a méreg, ami eddig a testemben lappangott. És ha felkel a nap, Sophia már csak egy emlék lesz számomra, nem pedig a vágyaim örökös tárgya, mint azelőtt. Ez kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni, hogy többet véletlenül se szökjön az álmaimba, vagy hogy az iránta érzett rajongásom Becky és közém álljon.

Becky… Ez sehogy sem jó! Lehet, hogy ezzel véget ér a mániákus vonzalmam Sophia iránt, de hogy fogok elszámolni a lelkiismeretemmel? Hiszen éppen most szexelek vadállatok módjára a barátnőm nénikéjével annak kanapéján. Görcsösen arra koncentrálok, hogy legyen már vége, különben zokogásban fogok kitörni a rám nehezedő teher alatt. Távolról hallom, hogy Sophia az én nevemet kiáltja, és érzem, hogy nekem is jó, bár olyan, mintha a lelkem kiszállt volna a testemből, és kívülállóként nézném végig a bűnt, amit egész életemben bánni fogok. Amikor befejeződik kettőnk ámokfutása, a lelkem és a testem újra egyesül, és utána már csak szüntelen ürességet érzek eluralkodni magamon. Gépiesen rángatom vissza magamra a cuccaimat, miközben nem érzek semmit. Se örömet, se bánatot, se fájdalmat… Talán ez lesz a büntetésem azért, mert ezt műveltem: ezentúl semmit nem fogok érezni. Már nem érzem Sophia parfümjének finom illatát, amit évekkel ezelőtt én választottam neki. Nem érzem az ujjait karomon, amik maradásra akarnak kényszeríteni. Nem hallom az ajtó csapódását, amikor valaki belép rajta, és nem érzem a kövek szúrását a lábam alatt, amikor mezítláb kirohanok Becky után a kertbe. A belőle áradó színtiszta fájdalmat és csalódottságot viszont kibaszottul intenzíven érzékelem, konkrétan majdnem belehasad a szívem.

– Becky, várj! Hadd magyarázzam meg! – Keze hangosan csattan arcomon, amit szintén nem érzek, csak látom, ahogy lendíti a karját. Mindketten zokogásban törünk ki, de még egyszer utoljára megpróbálom magamhoz ölelni. Szükségem van rá, hogy még egyszer érezzek, hogy egy röpke pillanatra megérintsen tűnő boldogságunk lágy fuvallata, és ő engedi, hogy egymás karjaiban sirassuk el a fájó múltat, és a szép jövőt, ami már sosem fog beköszönteni.

– Engedj el! Én hülye… én ostoba… Rohantam haza, amikor Seyong felhívott, hogy valószínűleg meghallottad apádék beszélgetését. Tudtam, hogy csak ide jöhettél, de… Miért? Miért tetted ezt velem? Minek jöttél velem össze, ha még mindig Sophiára fájt a fogad?

– Mert szeretlek… Szeretlek Becky!

– Eddig egyszer sem mondtad, hogy szeretsz. Nem gondolod, hogy túl késő? Nem gondolod, hogy meggyalázod ezt a csodás szót azzal, hogy azután mondod nekem, miután… – A földre rogy kétségbeesettségében, és én követem őt. Hiába ellenkezik, magamhoz szorítom, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

– Tudom, hogy ez szánalmasan és undorítóan fog hangozni, de ez kellett ahhoz, hogy lezárjam a Sophiával közös múltamat. Becky, én esküszöm, hogy nem éreztem semmit közben… Csak rád gondoltam, a te bőrödet érintettem…

– Hallgass már el! Nem vagyok kíváncsi a részletekre! A szüleimnek igazuk volt. Velük kellett volna mennem, és akkor nem kellett volna ekkora fájdalmat átélnem. És te még őket nevezted kegyetlennek a diéta és egyéb baromságok miatt. Pedig ők csak meg akartak védeni tőled! Soha többé nem akarlak látni, Ethan Lance! – Ismét eltaszít magától, és egy szökkenéssel talpon terem. Olyan gyorsan kezd futni, mint egy rémült őzike, aki a vérengző vadász puskája elől menekül. Utolérhetném, de semmi értelme nem lenne. mindenben igaza van, és ha ő valaha meg is bocsátana nekem, én képtelen lennék a tükörbe nézni ezután. Rebecca gyűlöl, ahogy apám is mindig tette, és most már én is beálltam a sorba. Újra érzek, de egyetlen egy érzelemre vagyok képes: a gyűlöletre önmagam iránt.

Becky távolodó alakja a messzeségbe vész, amit csupán homályosan látok könnyeim fátylán át. Futni kezdek, de nem utána, utam a tengerpartra vezet. Időközben vihar kezd tombolni, villámok hasítják ketté az eget, és olyan hangosan dörög, hogy szeretném a fülemre tapasztani a kezem, mint gyerekkoromban. A szél hajthatatlanul csap az arcomba, a homokot szemembe fújva, melynek hatására vakon teszem meg a maradék távot. Amikor lábam megérzi a hűvös víz érintését, belegázolok a tengerbe, amiben nemrég Beckyt először megcsókoltam. Milyen szabadnak éreztem magam akkor, most viszont új élményeket kapok tőle, melyek sokkal rosszabbak. Úszni kezdek, ami szemben az árral nehezemre esik, de kifejezetten örülök a kihívásnak, mert azt remélem, az erőfeszítéstől előbb fog elmúlni a mellkasomat kínzó fájdalom. Felettem vihar dúl, alattam a tenger hullámai vetnek ide-oda egyre vadabbul, de a lelkemben tomboló örvényt semmi sem tudja felülmúlni. Titkon abban reménykedem, hogy a víz elragad, és egy lakatlan szigetre sodor, ahol remeteként vezekelhetek a szerelmem elárulásáért. Vagy fulladjak meg, és érjen véget az életem, ami úgysem számít sokat. Nincs sem apám, sem anyám, és magamnak köszönhetően eltaszítottam magamtól az egyetlen lányt, akit valóban szeretni tudtam. Mert akármilyen szemétséget tettem, legalább arra ráébredtem, hogy Sophiába sosem voltam szerelmes, csak betegesen vonzódtam hozzá, és amikor megkaptam, jelentéktelenné vált számomra, sőt, el sem tudom hinni, hogy valaha szeretni véltem őt. Legalábbis úgy, mint nőt, mert barátként és anya pótlékként továbbra sem közömbös számomra. De tök mindegy, ki iránt mit érzek, mert ezek után senki sem lesz rám kíváncsi, és joggal. Talán az lesz a legnagyobb szívás, hogy úgy kell leélnem az életemet, hogy a gusztustalan fejemet kell bámulnom a tükörben mindennap, és hallanom a hazug szavakat éneklés közben, amik elhagyják a számat. Mert a dalaink a szerelemről szólnak, de én minden alkalommal, amikor színpadra fogok állni, tudni fogom, hogy mit tettem, és olyankor minden egyes szépen megírt dalszöveg késként fog belém fúródni.

Amikor végkimerültség miatt már nem bírok tovább küzdeni a tenger háborgásával, kitámolygok a partra, ahol belebotlok egy földön kuporgó alakba. Éppen elnézést kérnék tőle a bénaságom miatt, amikor felemeli a fejét, és szomorúan pislog rám. Sophia az, és láthatóan elpárolgott belőle az alkohol, melynek hatására önmagából kikelve viselkedett. Most újra az a visszafogott, hallgatag nő, akit olyan jól ismertem, és aki nélkül nem tudom, hogy fogok élni ezután. Mert tisztában vagyok vele, hogy ezennel őt is elveszítettem.

– Gondoltam, hogy itt leszel. Ugye tudod, hogy nem találkozhatunk többet? Búcsúzni jöttem. A kocsid itt parkol pár méterre, és benne van a cipőd is. Felvehetnéd, mert vérzik a lábad… Annyira sajnálok mindent... – Elcsuklik a hangja, és az utolsó szavakat már könnyek közt rebegi el, amit alig értek reszketeg beszéde miatt. Lebámulok a lábamra, mert képtelen vagyok a szemébe nézni, és észreveszem, hogy vér folydogál a talpamból, mivel beleléptem mindenféle éles kavicsba meg kagylóba, ami az utamba akadt. Vicces, hogy fel sem fedeztem volna, ha Sophia nem figyelmeztet. Aprót bólintok jelezve, hogy egyetértek az álláspontjával, mire nagyobb hévvel ragadja magával a zokogás. – Utoljára megölelhetlek? – Megint bólintok. Nem nézünk egymásra, és nem szólunk egy szót sem, csak olyan erősen szorítjuk egymást, mint amikor a falevél utolsó erejével kapaszkodik az ágba, hogy el ne válassza tőle a kegyetlen szél. Egy nap leforgása alatt több embert veszítettem el, mint más hosszú évek során. Nekem már csak a zene maradt, ami hűséges társként fog végigkísérni az életemen. Őt nem csalhatom meg, nem árulhatom el, velem lesz akkor is, amikor a sírba tesznek, és rám szórják a földet, ami óvó takaróként fog rám borulni. Velem van, amikor hazamegyek, és nem találom Beckyt az ágyamon ücsörögve ecsettel a kezében, és mosollyal a szája szélén. Velem van akkor is, amikor a tébolytól megszállottan belevágok a tükörbe, hogy ne kelljen látnom vádló tekintetemet. És akkor is, amikor hetekig nem tudok gitárt venni a kezembe a kötés miatt, ami a tenyeremet és ujjaimat védi, mivel annak a bizonyos tükörnek a szilánkjai maradandó sebeket okoztak a bőrömön.