4TUNE – A szerencse fiai

Huszonhetedik fejezet

Tomi

– Kiszállok az együttesből – közli Ethan rezzenéstelen arccal. A többiek némán pislognak, mint hal a szatyorban, így szokás szerint rám marad az, hogy helyre tegyem a dolgokat.

– Mi van, ember, elment a maradék eszed is? Mégis hogy képzeled azt, hogy az első nagy koncertünk előtt szarban hagysz minket? Szállj ki pár hónap múlva, nem érdekel, nem foglak megsiratni, de nem lehetsz annyira önző, hogy kizárólag magadra gondolva bedobod a törölközőt. Sosem akartál velünk lenni, de most az egyszer szem előtt kéne tartanod a mi érdekeinket is. Egyáltalán minek vágtál bele? Az apád kényszerített, mi? Annyira unalmas ez a duma! Ha lenne egyéniséged, akkor nem hajlottál volna meg apád akarata előtt…

– Leállítaná valaki? Rohadtul nem vagyok most erre vevő. Azért akarok kiszállni, mert a barátnőm élete fontosabb, mint ez a nyavalyás együttes. De persze te erről semmit nem tudhatsz, Tomika, mivel fogalmad sincs arról, milyen szeretni valakit, és érte feláldozni mindent, csak hogy biztonságban tudhasd. Nem teszem kockára Becky életét miattatok.

– Hé srácok, ne essetek egymásnak! Mindkettőtök érvelését meg lehet érteni. De ha nélküled lépnénk fel, sok rajongót veszítenénk, ezért talán jobb lenne abbahagynunk az egészet.

– Tessék, ezt akartad? Seyong, aki beleadta szívét-lelkét ebbe a szarba az elejétől fogva, most megfutamodna, és eldobná az álmait miattad… Önző seggfej, elegem van belőled!

– Hé, csillapodj már, Tomi! Nincs itt a világ vége. Akkor kéne megbeszélnünk ezt, amikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, és nincs lincs hangulat kettőtök közt. – Lucas szorosan tart, és őszintén szólva jól teszi, mert ha nem állná az utamat, már rég bevertem volna a szőkeség képét. Mostanában olyan jól ment minden a banda körül. Összebarátkoztunk, eltűntek az ellentétek, mindenki jóban lett mindenkivel, és a munkán kívül rengeteget lógtunk együtt. Sajnos én nem vagyok olyan, mint a többiek, és nem tudom lenyelni a mérget, amit Ethan szolgált fel nekünk. Lehet, hogy nem vagyok jó barát? Hiszen ha az lennék, akkor odamennék hozzá, átölelném, megveregetném a vállát, és azt mondanám neki, hogy megértelek, tesó, és mindennek ellenére a barátságunk folytatódni fog. De ahogy mondtam, én nem vagyok az a fajta, aki elfogult lenne a szeretteivel. Ha baromságot csinálnak, akkor a szemükbe mondom, ha fájdalmat okoznak, nem fogok álarc mögé rejtőzve szerepet játszani, és a háta mögött elmondani, hogy mit gondolok az üggyel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a többiek sem örülnek a hírnek, még sincs vér a pucájukban ahhoz, hogy megmondják a véleményüket Ethannek. Jó, hogy nem kezdenek el tapsikolni, és éljenezni nemes tette miatt, mert komolyan, még ezt is kinézném belőlük. Legszívesebben rohannék Mr. Lance-hez, hogy beköpjem a fiacskáját, és hogy megkérjem, kötelezze arra, hogy fellépjen velünk, és hogy az együttesben maradjon. De előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, ezért nem játszom spiclit, inkább a konditerembe megyek, hogy levezessem a hirtelen támadt feszültséget. A srácok nem akadályoznak meg abban, hogy elhagyjam a próbatermet, hiszen most már úgyis felesleges lenne gyakorolni, nem igaz? Ők vigasztalgassák csak Ethant, nekem ehhez sem kedvem, sem türelmem sincsen. Megint felszínre tör az, hogy én kilógok a sorból, hogy én mennyire különbözöm tőlük, de személy szerint büszke vagyok arra, hogy én mindig megmondom azt, amit a szívem diktál, és nem nyalizok csak azért, mert a helyzet úgy kívánja meg. Mellesleg Ethannek nem volt teljesen igaza abban, hogy nem tudom, milyen igazán szeretni valakit. De hát engem már az elején rossz fiúnak könyveltek el, akinek természetesen nem lehetnek érzései mások iránt, és ha az sem változtatott a véleményén, ahogy az utóbbi időben viselkedtem, hát akkor minden bizonnyal még most sem ismer.

Miután szétütök egy bokszzsákot, fogom magam, és elindulok arra a helyre, ahol hónapok óta bármi történjen, jól érzem magam. Ha ott vagyok, elfelejtem a dühöt, amit a szüleim iránt táplálok, akik magamra hagytak, mikor megszülettem. Elfelejtem a nevelő szüleimet, akik olyan csúnyán elárultak. Az árvaházban töltött sanyarú éveket, és a javító poklát. És azt a lányt, aki angyalként szállt alá az égből, hogy megmentse az életemet, de aki pár óránál tovább nem maradhatott a földön. Sojin pár perc alatt megbabonázott. Úgy éreztem, köztünk lehet valami, hogy végre csatlakozhatok a banda azon tagjaihoz, akik örömködve fogják a barátnőjük kezét, levakarhatatlan mosollyal bámulják őket, elkísérik őket akárhova, még ha nincs is kedvük hozzá, de a lány olyan hirtelen vált köddé, ahogy megjelent. Azelőtt sosem láttam őt a Nirvanában, és azóta sem, pedig minden este ott dekkolok arra várva, mikor bukkan fel újra. Kérdezgetem a többieket, hogy mit tudnak róla, de folyamatosan falakba ütközöm, mert olyan, mintha nem is létezett volna. Nem őrültem meg, más is látta, nemcsak én, még sincs róla semmilyen információjuk. Őszintén bevallhatom, hogy akkor este voltam életemben a legboldogabb. Sojin vicces volt, ami általában nem jellemző a lányokra. Nem a szokásos női témákkal fárasztott, okos volt, jó meglátásai voltak olyan dolgokról, amikben ráadásul egyet kellett értenem vele. Nem tudtam leküzdeni magamban azt a benyomást, hogy a lány tulajdonképpen Seyong ikertestvére is lehetne, mert nemcsak külsőre hasonlított rá, hanem a gondolkodásmódja is eléggé megegyezett legjobb barátoméval. És bevallom, ez fogott meg benne a legjobban. Mert régóta üldözött már az az érzés, hogyha Seyong lány lenne, akkor ő lenne a tökéletes nő számomra. Ezért madarat lehetett fogatni velem, amikor rátaláltam a női megfelelőjére, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, nem fogom őt elengedni. Kicsit zavart, hogy a Nirvanában dolgozik, de ha Lucas meg tudta ezt bocsátani Lisette-nek, én sem tehettem másképp. Ez az aprócska baki nem állhatott a tökéletesség és közém, és elhatároztam, hogy a következő alkalommal el fogom őt hozni a bárból. Nem leszek olyan, mint Lucas, aki még az után is hagyja a barátnőjét ott dolgozni, miután járni kezdtek. Fantasztikus volt a vele töltött kis idő, mesébe illőnek tudnám mondani, pedig én sosem hittem a szerelemben, a szerelem első látásra fogalmában meg aztán főleg nem. Azt hittem, hogy egy olyan gyerek, aki úgy nőtt fel, hogy ezt az érzést nélkülöznie kellett, aki nem tanulta meg, milyen az, ha szeretik, és ő viszonozza ezt, nem képes szerelembe esni. Hogy nekem csak annyi jár, hogy lenyomok pár menetet Aphroditéval vagy a hozzá hasonló könnyűvérű csajokkal, és utána üresen térek haza, még rosszabb állapotban, mint amilyen a szex előtt voltam. Mindenki azt feltételezi, hogy én nem vágyom másra, hogy ellentétben a banda hős szerelmes vonalával nekem csak arra van szükségem, hogy kielégítsenek, és több nem is kell a boldogságomhoz. Mindenki azt hiszi, hogy én ilyen egyszerűen működöm, és persze én is tehetek arról, hogy ilyen kép alakult ki rólam. Valamiért nem tudok őszintén beszélni az érzéseimről, inkább eljátszom a nagypályás csávót, ami passzol a rapper imidzshez, de ha elvonatkoztatunk a színpadtól, a való életben nagyon más vagyok. Gyengéd énemet talán csak három ember ismeri, de abból az egyiknek már bottal üthetem a nyomát. Nem értem, Sojin miért rohant el a csókunk után… Érezhetően élvezte, mégis annyira kiborult, mintha azt képzelte volna, hogy gyilkos vagyok, aki táncosnőket öl meg, miután magához édesgette őket. Talán a sors így akar megleckéztetni a sok baromságért, amit elkövettem eddigi életem során. Hagyta, hogy megismerjek egy elbűvölő lányt, hogy utána elszakítsa tőlem, ezzel nagyobb szenvedésre kényszerítve, mint amikor azt gondoltam, az én szívem jégből van, amin senki nem törhet át. Adott egy ajándékot, amit csak néhány percig tudhattam magaménak, mert aztán vissza kellett küldenem a feladónak. És Sojin még a rohadt cipőjét sem vesztette el, pedig esküszöm, végigjártam volna az egész várost, hogy ráleljek a tárgy gazdájára.

Mielőtt belépnék a nevelő otthonba, amit rendszeresen látogatok, és minden alkalommal nem csekély pénzadománnyal támogatok, megpillantom a fiúkat, akik halvány mosollyal az arcukon szállnak ki Ethan BMW-jéből. Követtek? De miért? Azért jöttem ide, hogy elfelejtsem a szöszi bejelentését, erre bepofátlankodnak az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetek? Hát nem értik, hogy én nem tudom olyan könnyedén feldolgozni ezt a hírt?

– Nézzétek, a mi Tommy G-nknek mégiscsak van lelke. Megölt minket a kíváncsiság, hogy hova mehetsz, amikor órákra eltűnsz, de egyikünk sem gondolta volna, hogy gyerekeket látogatsz meg. Nem ijednek meg tőled? – Csúnyán nézek Lucasra, mert marhára nem tetszik, hogy olyan stílusban beszél, mintha semmi nem történt volna.

– Minek jöttetek ide? Kopjatok le rólam! Nem akarok idegeskedni a kölykök előtt.

– Biztosan örülnének a kicsik annak, ha adnánk nekik egy rögtönzött koncertet – mondja Seyong, és lágyan a karomra teszi a kezét. Mostanában eléggé eltávolodott tőlem, amit nehezen viselek. Nem elég, hogy Sojin lelépett, még ő is került, amit végképp nem tudtam mivel magyarázni. Jól esik az érintése, és annak is örülök, hogy úgy néz rám, mint régen.

– Szóval legyen ez Ethan búcsú fellépése? Hát ez marha nagy ötlet! – Pufogok még egy sort magamban, de mivel tudom, hogy nem fognak tágítani, és a hely vezetője is elénk jött, ezért késő lenne elküldeni őket a fenébe. Megnyugszik a lelkem, amikor a látom a gyerekek kitörő örömét. Hát igen… A mosolyukért megéri elviselni ezeket a majmokat. Ethan és Lucas elhozták a gitárjukat, és néhány fontos akkordot megtanítanak az érdeklődő srácoknak. Seyong tánclépéseket mutat a lányoknak, én pedig az árnyékba húzódva figyelem őket. Hagyom a többieket érvényesülni, mivel én minden héten láthatom a kicsiket, meg amúgy sincs kedvem most semmihez. Az egyik kissrác észreveszi, hogy külön vonultam, és odajön hozzám. Timothy az, akit megvédtem az első napon, amikor idelátogattam. Leül mellém, és mesélni kezd. Elmondja, hogy mióta kiálltam mellette, erőre kapott, és már nem hagyja, hogy a nagyobbak piszkálják. Írt egy szöveget, amit elrappel nekem, és én semmi másra nem vagyok képes, csak tátott szájjal bámulni, mert meg kell állapítanom, hogy ez a gyerek őstehetség. Ha én ilyeneket írtam volna kilenc évesen, talán könnyebben át tudtam volna vészelni a nehéz időket. A szövegben benne van minden: fájdalom, csalódottság, de egy cseppnyi remény is, ami nem hagyta el őt annak ellenére sem, hogy itt kell élnie. Megkérdezem, hogy nekem adná-e a dalát, mert szívesen tovább dolgoznék rajta, és ha nem is a 4TUNE-nel, de egyszer nagy slágert csinálok belőle. Örömujjongásban tör ki, és odarohan a pajtásaihoz, hogy eldicsekedjen vele, hogy ő írta meg a 4TUNE következő számát.

– Ethan, feleségül veszel, ha megnövök? – kérdezi az egyik kislány az ebédnél ülve.

– Ethan az idősebb nőkre bukik – mondom gonoszan, mire Seyong bokán rúg az asztal alatt.

– Én egyáltalán nem vagyok féltékeny, szívesen osztozom rajtad – közli a kislány, mire mindannyian nevetésben törünk ki. Ethan megígéri, hogy megfontolja az ajánlatot, aztán egy csapat lány Lucast kezdi „zaklatni”. Ezúttal befogom a számat, pedig szívesen megállapítanám, hogy Lucas meg a sztriptíz táncosnőkért van oda, és ha egy mód van rá, a lányok ne ezt a nemes hivatást válasszák, de tekintettel kell lennem a gyerekekre, és meg kell fékeznem a nyelvemet, mert az ilyesfajta beszólások nem tennének jót a fejlődésüknek.

– És ti szeretitek egymást? – mutat rám és Seyongra egy másik kislány.

– Mindannyian szeretjük egymást. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család – válaszolja Seyong diplomatikusan, de az aprócska lány nem hagyja annyiban a dolgot.

– Úgy értem, szerelmesek vagytok egymásba, ugye? – Seyong majdnem megfullad az üdítőtől, amibe éppen belekortyolt. Imádom, amikor zavarban van, és az ilyen kérdések mindig kínosan érintik őt. Hogy mentsem a helyzetet, átveszem tőle a szót.

– Többet érzek Seyong iránt, mint a szerelem. Tudod, a szerelmesek megcsalják egymást, sokat veszekednek, rengeteg dologban nem értenek egyet, de nálunk ez nem fordulhat elő.

Seyong az udvaron álldogál a semmibe bámulva, amíg a többiek búcsúzkodnak. Az ominózus kérdés óta meg sem szólalt, ezért kijöttem utána, mert utálom őt levertnek látni.

– Hé, mi a baj? Olyan furcsa vagy mostanában… Miért nem mondod el, hogy mi nyomja a szíved? Régen mindent megosztottál velem. Talán megbántottalak valamivel?

– Csak fáradt vagyok a sok próba miatt, ennyi. – Már a szemembe se néz, de anélkül is tudnám, hogy hazudik. Legszívesebben megráznám, hátha azzal egy kis életet vernék belé, de ehelyett inkább szorosan magamhoz ölelem. Ijedten hátrálna, de nem hagyom. Annyira görcsös az egész teste, feszült, nem engedi el magát, ideges… Addig simogatom a hátát, amíg kissé el nem lazul, és a fejét a vállamra nem hajtja. Végigsimítok sötét tincsein, és mélyen magamba szívom az illatát, ami ha nem vigyáznék, teljesen elbódítana.

– Annyira hiányoztál… – suttogom a fülébe a vallomást. Észre sem vesszük, hogy az a kislány, aki azt kérdezte, szerelmesek vagyunk-e, mellénk lopózik, és csillogó szemekkel mered ránk. Amikor egy apró sikkantás hagyja el a száját, szétrebbenünk, és zavartan nézünk hol egymásra, hol a cserfes gyerekre. A lány a szája elé tartja a mutatóujját, és halkan közli:

– Én tudtam. De ne aggódjatok, nem árulom el senkinek, ez a mi titkunk marad.

Az autóban oldódik a hangulat, és valahogy már nem is vagyok olyan dühös Ethanre. Abban állapodunk meg, hogy hárman fogjuk folytatni, de nem szólunk az apjának erről, egyszerűen Ethan nem fog eljönni a koncertre, ahol bejelentjük a fanoknak a döntését. Mr. L utána tajtékozni fog, de nem akarjuk, hogy emiatt lefújja a koncertet. Seyonggal is rendeződni látszanak a dolgok, már nem olyan visszautasító velem, mint az elmúlt hetekben. A szobánkba érve rávetem magam, és leveszem a pólóját, majd az ágyára fektetem.

– Te meg mi a francot csinálsz? – morog felháborodottan. A kezem már a vállát nyomkodja, de azért szavakkal is alátámasztom, amit csinálni fogok vele a következő egy órában.

– Megmasszírozlak. Túlságosan feszült vagy, ezért lelazítalak egy kicsit. Vedd le a nadrágodat! Shhhh, ne rinyálj már! Farmerben nem tudsz igazán ellazulni, meg kényelmetlen is. – Percekbe telik, mire lekönyörgöm róla a ruhadarabot, de végül szokás szerint én nyerek. Keresek egy flakon baba olajat, és lassan szétkenem a hátán. Már az első pillanatokban érzem, hogy elernyednek az izmai, ezért még nagyobb erő bedobással folytatom. A lábát is jól átgyúrom, hiszen sosem szokta kímélni, és ráfér a kényeztetés, és hirtelen azon kapom magam, hogy megragad a tekintetem a feszes, fekete bokszerbe bújtatott fenekén. Próbálok a küldetésemre koncentrálni, vagyis arra, hogy kiűzzek minden feszültséget a barátomból, de a kezem hiába jár a hátán vagy a vállán, a tekintetemet nem tudom levenni arról a helyről, ahova elég illetlenség részemről nézni. Seyong torkából jóleső nyögések szakadnak ki, ami már tényleg sok nekem. Izzadni kezdek, és fogamat összeszorítva próbálok ellenállni annak, ami fölött az elmémnek nincs uralma. Nem tudom legyőzni a késztetést, és a kezem pár másodpercig az ominózus területre téved, ami az utolsó cseppet jelenti abban a bizonyos pohárban. Berohanok a fürdőbe, és hideg vizet fröcskölve az arcomba próbálom lenyugtatni magam. A homlokomat a hűvös csempének támasztva szándékozom csillapítani szívem heves lüktetését, de elég nehéznek tűnik a testem kordában tartása. Erősen beleharapok az alsóajkamba arra a gondolatra, hogy felizgultam, miközben Seyongot masszíroztam. Képek villannak az agyamba, amiket messzire akarok száműzni, ennek érdekében párszor a falba fejelek, de ennek a tettemnek csak egy fejfájást köszönhetek pluszba. Remegő kézzel törlöm le magamról az izzadságot, miközben azt ismételgetem magamban, hogy ez lehetetlenség. Elképzelem tökéletes porcelán bőrét, amin megcsillan az olaj, a lábát, ami enyhén izmos a sok tánctól, a hangját, amit más helyzetben is hallani akarok… NEM! Ez egyszerűen képtelenség! Miért ment el Sojin, miért? Ha most itt lenne, nem támadnának ilyen beteg gondolataim. Ha itt lenne, elfeledtetné velem ezt a gyötrelmet, ami egy ideje fojtogat, de mostanáig le tudtam küzdeni a ketrecbe zárt oroszlánt, aki ebben a pillanatban közelebb áll ahhoz, hogy áttörje a rácsokat, mint valaha. Kiveszem a telefonom a zsebemből, és ránézek a háttérképre, amin Seyong és én ketten vagyunk. A fotó a kilátónál készült, amikor először ott jártunk, de azóta gyakran mentünk fel oda. A mobil kiesik a kezemből, és nagy csattanással ér földet, amikor eszembe jut, milyen érzések kavarognak bennem, ahányszor átölel, ahányszor rám néz… De ezt eddig nem realizáltam, mivel mesterien eltemettem magamban a valódi érzéseimet. De annak a kislánynak nem lehetett igaza… Seyong a legjobb barátom, a testvérem, mindent megtennék érte, akár az életemet is feláldoznám, annyira szeretem… De ez nem… ez nem… Még gondolatban sem tudom kimondani azt a szót, amit a kislány használt. És mi van, ha mégis igaza van? Amit Lucas és Ethan iránt érzek, az ugyanolyan, mint amit Seyong váltott ki belőlem? Az agyam azt ordítja, hogy persze, ugyanúgy szereted mindhármukat, de az már mindennek a legalja, amikor magának is úgy hazudik az ember, hogy el is hiszi, amit gondol.

– Jól vagy? – Az ajtó kinyílik, és merő aggodalommal a hangjában lép oda hozzám. Én a vécé előtt kuporgom térdeimet magamhoz ölelve, a tekintetemet pedig a padló felé fordítom, mert nem akarok a szemébe nézni. Nem akarok rá nézni.

– Csak erős fejfájás tört rám, amúgy semmi bajom. – A hangom olyan távolian és idegenül cseng, hogy fel sem ismerem. Seyong mellém térdel, és a kezét a homlokomra helyezi.

– De hát te tüzelsz a láztól! – Ellenkezni akarok, de akkora rosszullét tört rám, hogy nem jellemző módon egy szót sem bírok kinyögni. Létezik, hogy belebetegedtem a… Seyong óvatosan felhúz, és az ágyamhoz vonszol. Már fel van öltözve, amiért hálát adok az égieknek, mert ha még egyszer majdnem meztelenül látnám, lehet, hogy láz helyett infarktust kapnék. A nem várt betegségnek köszönhetően gondolataim még kuszábbak, mint előtte, és olyan szinten kezd sajogni minden tagom, hogy az is elvonja a figyelmemet a valódi problémáról. – Szeretnéd, hogy itt maradjak?

– Nem… igen… nem tudom… – A tétovázásom hallva Seyong úgy dönt, mellettem marad, de nem fekszik mellém, csak az ágyam szélén üldögél, mint egy gondoskodó anyuka. Kezét néha a homlokomra simítja, nyakig betakar, énekel nekem, borogatást hoz, aztán vizet… Hamar elalszom, és az álmaim ködén át egy angyal hangját hallom, aki szüntelenül azt ismételgeti, „gyógyulj meg”. Álmomban az angyal rossz útra téved, és minden tiltás ellenére beleszeret egy démonba, aki a pusztulást jelenti számára. Kiabálok az angyalnak, hogy ne csináljon hülyeséget, menjen vissza oda, ahol biztonságban van, ahol nem okozhat neki fájdalmat a démon, de az angyal dacolva a kérésemmel közelebb jön hozzám, és megcsókol. Ráébredek, hogy a démon én magam vagyok, és rémülten veszem észre, hogy az angyal nem más, mint Sojin. De amikor szétválunk, a lány átváltozik, és immáron Seyong mosolyog vissza rám.

– Nyugi, nyugi, csak rosszat álmodtál, nyugi! – Seyong lefogja vergődő testem, és óvón húz magához. Úgy látszik, nemcsak álmomban kiabáltam, hanem a valóságban is, pedig nem állt szándékomban a frászt hozni rá. Már nem is emlékszem, mitől borultam ennyire ki; a szavak összemosódnak a fejemben, a képek elhalványulnak, és nem érzek mást, csak a kínzó tüzet, ami bármelyik pillanatban porrá égetheti egész testemet. Talán a láz tehet róla, talán valami megnevezhetetlen dolog, de a lángok egyre nagyobb hévvel csapnak fel, és attól félek, nem élhetek tovább, ha nem oltom el őket.

– Szeretlek… szeretlek… – hallom a saját hangom, de nem tudom értelmezni a szavaim jelentését. Nem tudom, kinek mondom, vagy legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy kihasználva a betegség előnyeit, a magas láztól hülyének tettessem magam.

– Én is téged – mondja valaki válaszul valamire, de már nem tudom felidézni, mire felelte ezt. Inkább újra átadom magam a tudattalanságnak, és a lángok közé vetem magam.

***

Izgatottan készülődünk az öltözőben. Be sem áll a szánk, utoljára elpróbáljuk a koreók neccesebb részeit, bíztatjuk egymást, és néha szomorúan megállapítjuk, hogy milyen rossz, hogy Ethan nem éli át velünk ezt az élményt. Kiadtuk az első albumunkat, eljártunk mindenféle interjúkra, ahova még ő is velünk tartott, de a mai napon már nincs itt. El sem jön megnézni minket, mert a közönség soraiban kissé feltűnő látványt nyújtana. Mindannyian parázunk az apja, na meg a fanok reakciójától, de reménykedünk benne, hogy ez nem fog az együttes rovására menni. Elég gáz lenne, ha az elején bejelentenénk, hogy Ethan kilépett, és a rajongók nagy része kivonulna a csarnokból, mi pedig énekelhetnénk pár lelkes lánynak, akik hűségesen mellettünk maradnának. Ethan ott volt minden próbán, hiszen fent kellett tartanunk a látszatot, és kezdetben morogva fogadtam a jelenlétét, de később át tudtam érezni, hogy milyen az, ha valakiért képes lennél mindent feladni. Seyong és köztem minden a régi; barátok vagyunk, és elmondjuk a másiknak a problémáinkat és az örömünket. Persze vannak dolgok, amiket nem teregethetek ki neki, mint például a masszírozós incidenst, de biztos vagyok benne, hogy neki is van egy-két titka, amiről nem tudok. Ami akkor este történt velem, pillanatnyi zavarnak fogom fel, és azóta egyszer sem fordul meg olyasmi a fejemben, hogy jó lenne újra közelebb kerülni Seyonghoz. Mivel Sojin továbbra sem tért vissza, Aphroditéval ütöttem el az időt, aki készségesen állt a rendelkezésemre, akárhányszor megjelentem a bárban vagy a lakásán. Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy számomra nem jelent többet a testi vágyaim kielégítésénél, vagy esetleg hiú ábrándokat kerget velem kapcsolatban, de ha találkoznék Sojinnal, egy percig sem gondolkoznék, mielőtt végleg ott hagynám őt. Amúgy szerintem Aphrodité is így tenne, ha mondjuk, Lucas adna neki egy esélyt, mert ő tetszett neki először, rám csak akkor startolt, amikor Lucas Lisette után kezdett koslatni. Mindenesetre az élet megy tovább, akármi is történt, és a legfontosabb, hogy pár perc múlva színpadon leszünk, és egy iszonyat nagy show-t fogunk lenyomni.

Elindulunk az öltöző kijárata felé, amikor kivágódik az ajtó, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem kólint fejbe. Más se hiányozna, minthogy feldagadt homlokkal álljak a közönség elé, vagy hogy rosszabb esetben agyrázkódással terüljek el a földön. Kikerekedett szemmel bámulunk Ethanre, aki minden magyarázat nélkül az egyik padhoz rohan, és miután előrángatja a táskájából a fellépős cuccát, gyorsan magára kapja. Aztán berobban Becky is, aki segít megigazítani a haját, a nyakkendőjét, és megitat vele valamit, mielőtt útjára engedné.

– Becky megtudta, hogy mire készülök, mivel eljött a koncertre, de nem talált itt. Haza rohant, és addig erőszakoskodott, amíg rá nem vett, hogy nekem mellettetek a helyem.

– Isten áldja Beckyt! Akkor ez azt jelenti, hogy a koncert után is velünk maradsz?

– Igen, Tomika. Látod, mégsem tudsz olyan könnyen megszabadulni tőlem. – Körülfogjuk Ethant, és egy erős ölelésbe vonjuk. Az, hogy ismét négyen vagyunk, még jobban felspannol, így erőtől duzzadva vonulunk ki a sikoltozó fanok elé. El sem tudom mondani, milyen tökéletes az egész műsor. Arra nem figyelek, hogy esetleg elhangoznak-e hamis hangok, vagy hogy elrontunk-e néhány lépést, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy istenien érezzük magunkat. Nemcsak a közönség, mi is leírhatatlan boldogságban úszunk, és teljes szívünket-lelkünket feltárjuk a nagyvilág előtt. Lucas megható szóló produkcióján mindenki sír Lisette-tel az élen, aki az első sorban néz egész koncert alatt szerelmesen a barátunk szemébe. Amikor Ethan elkezdi tépni imádott gitárját, a rajongók bevadulnak, és véget nem érő skandálásba kezdenek, amivel a szöszit éltetik. Seyong táncmozdulatait megpróbálják leutánozni, bár olyan tökéletesen úgysem tudná senki megcsinálni, mint ő, ráadásul a szűk hely miatt kivitelezhetetlen is a feladat. A szóló produkciók közül az enyém az utolsó. Reszketeg lábakon sétálok ki a színpad közepére, és hirtelenjében nagyon egyedül érzem magam. Amíg a srácok mellettem vannak, nincs baj, úgy pörgök, mint egy felajzott bika, de nélkülük magányosan ácsorgok a reflektorok fényében. Megrémít, hogy minden szem rám szegeződik, hogy a kamerák csak engem vesznek, én vagyok a középpontban, és tőlem várják el, hogy valami nagyot alkossak. Megpillantom Timothyt, aki a többi gyerekkel együtt vidáman tombolja végig a koncertet, és nagy levegőt véve belekezdek abba a dalba, aminek a szövegét ő írta. Ez a dal nagyon különleges számomra, mert rengeteg benne a rap rész, viszont a refrénjét Seyong énekli. Amikor ő következik, lazán felém sétál, és mielőtt belekezdene, ragyogó mosolyt villant rám. A szívem egy másodpercre megszűnik dobogni, és a lélegzetem is eláll. Annyiszor próbáltuk már el, de eddig valahogy nem éreztem azt a szikrát, ami könnyedén lángokba borít, amint egyre közelebb ér hozzám. Becsukja a szemét, és szélnek ereszti gyönyörű hangját, ami ismét könnyeket csal a többség szemébe, köztük az enyémbe is. Nem volt eltervezve, de megfogom a kezét, és gyengéden megszorítom, amivel azt szeretném jelezni neki, hogy mi mindig együtt leszünk, tűzön-vízen át. A pillanatot örökre az elmémbe vésem, ahogy azt is, amikor egyszerre kezdik kiabálni Seyong és az én nevemet. Mintha a közönség is tudná, hogy mi ketten összetartozunk…

A közös duettük erejéig Lisette is a színpadra fárad, hogy Lucasszal együtt lenyűgözzék az embereket. Ők most a legnagyobb álompár Hollywoodban, és érdekes módon senki sem támadta le Lisette-et a dolog miatt, néhány utálkozó komment kivételével, ami elég elenyésző ahhoz képest, amire számítottunk. Valahogy az elejétől kezdve imádják a párosukat, és ezen az sem változtatott, amikor bejelentették, hogy nemcsak munka kapcsolat van köztük, hanem a valóságban is szeretik egymást. Lisette egyben a sztár vendégünk is, aki szintén elkészítette debütáló albumát, és akinek a fellépése ugyanolyan üdvrivalgást vált ki, mint a miénk. Legvégül azt a számot adjuk elő, ami az első olyan dal, amit mi magunk raktunk össze, és ami a legnagyobb sikert hozta el nekünk. Ütősek az én részeim, lebilincselő Lucas klasszisokat megszégyenítő hangja, bámulatba ejtő Seyong bonyolult elemekből álló tánca, és észveszejtő az a gitárjáték, amit Ethan ujjai generálnak. A visszatapsolás nem maradhat el, de arra egyikünk sem számított, hogy kétszer is megtörténik. Iszonyú fáradtan, de annál boldogabban rogyunk le az öltözőnk padlójára, és letörölhetetlen vigyorral az arcunkon bámuljuk a plafont, a semmire gondolva. Úgy érzem, órákig képtelen leszek innen felállni, és olyan üresnek hat a fejem, mintha én lennék a Madárijesztő az Ózból. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a rajongók sikolya visszhangzik a fülemben, boldogságtól ragyogó arcuk képe jelenik meg előttem, amit mi okoztunk, és ettől a világ urainak képzelem magunkat. Hiszen a mi zenénket hallgatják, ha fáj a szívük egy szakítás után, és valamelyik balladánkon sírják el utolsó könnyeiket a szerelem oltárán. A mi zenénket bömböltetik, amikor lenyúlják a faterjuk autóját, és lehúzott ablakokkal szelik az utakat hangosan énekelve a szöveget. A mi zenénk egyszerre ad vigaszt nekik, és egyszerre dobja fel őket, egyszerre lehet altatódal, mielőtt elalszanak, és ébresztőnek beállított csengőhang az utálatos reggel megkezdéséhez. Minket hallanak este utoljára, és minket hallanak meg reggel először. Mindig ott vagyunk velük, és ők is mindig velünk vannak, amikor kifejezik az érzéseiket a közösségi portálokon, a dedikálásokon vagy az ilyen fantasztikus koncertek alkalmával. Lucas egy hideg sört nyom a kezembe, ezzel kizökkentve az álmodozásból, de egy hajtásra kiiszom a doboz tartalmát, mivel szörnyen szomjas vagyok, amit eddig észre sem vettem.

– Hogy mi? Kicsim, te jól vagy? Igen, azonnal megyünk! – Ethan olyan riadtan ugrik fel, hogy kilöki a sörös dobozt a kezemből, aminek a maradéka a földre ömlik. – Becky volt az. Tudjátok, neki… neki vannak látomásai, és most azt látta, hogy perceken belül tűz fog keletkezni az épületben. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen.

– Hol van Seyong? – nézek idegesen körül, amikor sehol sem látom őt.

– A mosdóba ment, ami a folyosó végén van – mondja Lucas, és ő meg Ethan rögtön a kijárat felé indulnak. Én megcélzom a mosdót, de hülyét kapok, amikor nem találom ott a barátomat. Felhívom, de a telefonja nincs bekapcsolva, amiért ezerszer is elátkozom őt. Időközben a hangos bemondóban közzétették a hírt, miszerint tűz van, ezért a tömeg egy emberként akar menekülni, ami csúfos kudarcba fullad. Amúgy is lassan menne a kijutás ennyi embernek, de a pánik hangulat tovább ront a helyzeten. Nem törődve a másikkal mindenki a saját életét akarja menteni, így sokan a földre esnek, de szerencsére senkit nem taposnak agyon. Legalábbis eddig még nem tették meg. A sikolyok örömteliből rémültbe csapnak át, az arcok halálra váltak, én pedig nem tudom elhinni, hogy egy ekkora csoda, hogy fordulhat ilyen hirtelen rémálomba. Szeretem a rajongóinkat, nagyon, de jelen esetben nem tudok koncentrálni rájuk, csak azon jár az eszem, hogy hol a picsába lehet Seyong. Életemben nem imádkoztam még, de most összekulcsolom a kezem, és azért könyörgök, hogy megtaláljam. „Istenem… meg kell értened, hogy én nem élhetek nélküle…” „Istenem… inkább az én életemet vedd el, de őt ne szólítsd magadhoz… Én nem kellek neked, igaz? Én túl rossz vagyok ahhoz, hogy beválassz az angyali seregbe…” „Istenem… soha többé nem teszek semmi rosszat, ha megmented őt…” A mobilom csörgése ránt vissza a talajra, és reménykedve kapok utána, de csak Mr. L kétségbeesett hangját hallom a vonal végén. Arra szólít fel, hogy azonnal jöjjek ki, mert a ruhatár felől egyre jobban terjednek a lángok, de megszakítom a hívást, és ahelyett, hogy kimennék, pont abba az irányba indulok, ahol a tűz már pusztításba kezdett. Valami megmagyarázhatatlan erő azt súgja, Seyong ott van, és ha Seyong ott van, akkor nekem is ott a helyem, hogy segítsek neki. Nem érdekelnek a következmények, és ezt meg kell érteniük. Ha Lisette vagy Becky ragadt volna bent, a fiúk ugyanígy cselekednének, ugyebár…

Az előérzetem nem csalt, Seyong valóban ott van, és egy ájult lányt vonszol maga után. Tehát ezért halad lassabban, mert van valaki, aki megakadályozza a gyors menekülésben. Odarohanok hozzá, és megragadom a karját, de lerázza magáról a kezem. Olyan erővel lök hátra, hogy alig bírok talpon maradni, pedig én jóval magasabb és több kiló vagyok nála. De úgy látszik, az elszántság eddig fel nem fedett erővel vértezi fel, aminek a súlyát a szemében is látom. Sosem tűnt még ennyire határozottnak, ennyire magabiztosnak, mint most, amikor meg akarja menteni ennek a lánynak az életét. A lángok olyan sebesen közelednek, hogy pánikolni kezdek, és hisztérikusan kifakadva könyörgök neki, hogy jöjjön már velem. A tragédia egy beomlott tetőszerkezet képében érkezik, ami úgy temeti maga alá a lányt, hogy csak a felsőteste látszik ki alóla. Seyongot még ez sem téríti észhez, teljes erejéből rángatja a lány karját, hátha sikerül kihúznia a szerkezet alól, de a lángnyelvek hamarosan nyaldosni kezdik a fából készült tákolmányt, és vele együtt a lány lábát is. Amikor megrángatom a megszállott Seyong kezét, egy égő gerenda a karomra zuhan, és az eszméletlen fájdalom kizökkent abból, amit csinálni akartam. Könnyek szöknek a szemembe a gyötrelemtől, és a tehetetlenségtől, mert Seyong még ezzel sem foglalkozik, csak a lánynak szenteli minden figyelmét, amikor neki már úgyis késő. A gerenda szerencsére tovább esik a földre, de ettől függetlenül alig bírom elviselni az engem kínzó, pokoli fájdalmat.

– Az Isten szerelmére, itt akarsz megdögleni? Én ezt nem fogom hagyni, megértetted? – ordítom, és felkapom Seyongot, hogy esélye se legyen ellenkezni. Folyamatosan küzd, rúgkapál, szabadulni akar, és közben szüntelenül azt kiabálja, hogy vissza kell mennie a lányért. Megnehezíti a dolgomat, hiszen szinte csak fél kézzel tartom a másik sérülése miatt, de a szar elönti az agyamat, és ettől olyan erőre kapok, mint ő az előbb. Seyong kitekeredve visszafordítja a fejét, és szemtanúja lesz annak, ahogy a lány testének egyre nagyobb felülete lángra kap, ráadásul szerencsétlen magához tért az ájulásból, így a fülsüketítő üvöltése is az agyunkba ég a látvány mellett. Összeomolhatnék, mert úgy érzem, egy lépést sem bírok tovább menni. Ólomként nehezedik rám a fáradtság, a több napos kialvatlanság, az izgalom, a buli heve, a félelem, a gyász, és minden, amit el tudok képzelni. Az lenne a legegyszerűbb, ha itt most szépen elterülnék, és aludnék egyet, hogy másnap újult erővel folytathassam az életet. De ha így cselekednék, éppen hogy nem élném túl, és ha ezzel a ténnyel még meg is tudnék birkózni, Seyong miatt nem adhatom fel. Lehet, hogy én mentettem őt ki a tűzből, de ha nem lenne velem, nem bírtam volna megcsinálni, ezért kölcsönösen mentettük meg egymás életét. Amikor a mentőben egymás mellé fektetnek, végre ellazulhatok, végre lehunyhatom a szemem, hogy pihenjek egy kicsit, ami rohadtul rám fér a történtek után.

– Segíteni akarok neked, Tomi, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, amit csinálni fogok. – Bágyadtan nézek fel Lisette-re a kórházi ágyon fekve, és nem értem, mit kereshet itt. Mindig ellenségesen bántam vele, meg sem kellett volna látogatnia, erre azt mondja, segíteni akar. Először nem is figyelek arra, mit mond, aggodalmasan a mellettem fekvő Seyongra összpontosítok, aki a tragédia óta nem tért magához. – Figyelj rám! Meg fogom gyógyítani a karodat, jó? – Gyengéden végigsimít a sérült karomon, de az óvatossága ellenére is felszisszenek, annyira fáj. Leveszi róla a kötést, amit nem tudok mire vélni, majd hosszú ideig rajta tartja finom ujjait. Becsukom a szemem, mert valami jóleső érzés jár át, és amikor újra kinyitom, ledöbbenve pislogok hol a karomra, hol Lisette-re. Eltűntek rólam a sebek, az égett terület helyén ismét a tetkóim virítanak, és a szenvedés is egy csapásra tovaszállt. Lisette visszarakja rám a kötést, és megpaskolja a karomat. – Ezt hagyd magadon, hogy ne okozzon feltűnést az orvosoknak. Kicsit így is furcsállni fogják, hogy egy heg sem maradt, de valahogy majd kimagyarázod. Mondhatnád például, hogy elmentél egy plasztikai sebészhez, vagy ilyesmi. – Lisette arca fájdalmasan megrándul, amikor felhúzza a pulóvere ujját. A karját pontosan az az égési seb csúfítja, ami nemrég még az enyémen éktelenkedett.

– Azt a kurva… Te boszorkány vagy? – Kérdésem mosolyt csal ki belőle, de megrázza a fejét.

– Felénk gyógyítónak hívják, de nevezd, ahogy akarod. Ez egy örökletes, veleszületett képesség, amit személy szerint utálok, de ha már van, néha használhatom. Tudod, azért nem tudtam még eljönni a Nirvanából, mert a főnököm egyszer rajta kapott, hogy meggyógyítottam Aphroditét, miután egy vadállat összeverte, és azóta arra használ, hogy másokat is gyógyítsak meg. Azzal fenyegetőzik, hogy kitálal, ha ott hagyom a helyet, és  fogalmam sincs, hogy oldhatnám meg, de mindenképpen megfogom. Tudom, hogy nem kedvelsz, de szeretem Lucast, komolyan… – Felállok, és hagyom, hogy a késztetés magával ragadjon, és szorosan megöleljem Lisette-et. Elhúzódik, mivel most az ő karja sajog, ami miatt aggódom, de elmagyarázza, hogy sokkal hamarabb fog regenerálódni, mint ahogy az én esetemben történt volna, és hegek sem fogják tarkítani szépséges bőrét.

– Köszönöm! Seggfej voltam veled, de félreismertelek. Ezután számíthatsz a támogatásomra. De nem gyógyítanád meg Seyongot is? Tudod… annyira féltem őt…

– Nem kell aggódnod, csak sokkot kapott a látottak miatt. Magához fog térni, de lenne egy javaslatom, amivel felgyorsíthatnád a folyamatot. Mit szólnál egy csókhoz?

– Egy csókhoz? Megkedveltelek, de nem szeretném elárulni Lucas barátságát…

– Nem velem, te buta! Csókold meg Seyongot! Tudod, mint a mesékben. Egy csók, ami visszahozza a herceget az élők sorába a hosszantartó álomból, ami átokként sújtott le rá.

– Azt hittem, a hercegnőket kell csókkal felébreszteni…

– Nem az számít, hogy fiú-e vagy lány, a műveleten van a lényeg. – Lisette láthatóan jól szórakozik, majd miután kimulatta magát, magamra hagy az alvó szépséggel.

– Ébredj fel, kisherceg! Szükségem van rád, hallod? – Olyan közel hajolok hozzá, hogy az ajkam az állát súrolja. Eszembe jut az a képtelen ötlet, miszerint magához térne egy csóktól, és ettől mosolyognom kell. Anélkül, hogy végiggondolnám, mit teszek, a számat óvatosan az övére helyezem, de egy másodperc múlva el is kapom onnan. Mégis mit művelek én itt? Végre olyan jól ment minden. Seyong és én újra barátok vagyunk, amin nem szabad változtatnunk. Az az aprócska valami, amit messziről sem lehet csóknak nevezni, mégis áramcsapásként ért. Úgy ég a szám, mintha az a nyavalyás gerenda nem a karomra esett volna, hanem az arcom közepét vette volna célba. És Seyong sápadt ajkai mágnesként vonzanak magukhoz. Úgysem fogja megtudni, mit tettem, mivel nincs magánál. Senki sem fogja megtudni, ha még egyszer… Senki, kivéve engem, és ez pont elég ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen életem további részében. De hát nem lennék én, ha nem használnám ki a bűnös élvezeteket, ezért lassan megint fölé hajolok. Ezúttal hosszabb ideig tapadok az ajkára, és közben eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha felébredne, és vadul magára rántana, hogy szenvedélyesen elmélyíthessük a csókot. Mit tennék akkor? Elrohannék, vagy kiéhezett vadállatként vetném rá magam, és addig csókolnám, amíg a hirtelen jött levegő veszteségtől újra a párnára hanyatlana? A kérdésre sosem fogok választ kapni, ugyanis Seyong nem ébred fel, én pedig kissé csalódottan vackolódom be mellé. Magamhoz ölelem, és addig kalandoznak ujjaim selymes tincsei között, amíg el nem ragad az álom. Újraélem, ami pár nappal ezelőtt történt. Olyan élesen látom magam előtt az eseményeket, mintha ebben a pillanatban játszódnának le. Érzékelem az illatokat, a színeket, és belém hasít a felismerés, ahogy azon a napon is; húsba vágón és letaglózón.

Miután Sojin felszívódott, és mindennél jobban el akartam fojtani a Seyong iránt táplált érzéseimet, úgy gondoltam, nem fordulhatok máshoz, csakis régi chat partneremhez, shootingstarhoz. Az elmúlt időben is rengeteget beszélgettünk a neten, a találkozóra mégsem sikerült sort kerítenünk, pedig majdnem egy éve egy városban tartózkodtunk. Egy nap megírtam neki, hogy találkozzunk a közeli kávézóban, és rábólintott az ötletre. Emlékszem, mennyire izgatott voltam amiatt, hogy végre találkozhatok azzal a személlyel, akivel évek óta úgy chatelek, hogy még egy képet sem láttam róla, és még az igazi nevét sem tudom. Kíváncsi voltam, vajon milyen lehet élőben, és azért drukkoltam, hogy ne okozzon csalódást, mert ő jelentette számomra az egyetlen mentsvárat. Sosem vettem részt még vak randin, és más esetben ódzkodtam volna a dologtól, de miatta annyira lázba jöttem, mint egy ostoba kisfiú. Rajongtam minden szaváért, minden gondolatáért, de azért egy kicsit tartottam attól, hogy valami stréberrel hoz össze az élet, akinek nincsenek barátai, szabadidős elfoglaltsága, minden percét a gép előtt tölti kockulással. Az ilyen lányok nem voltak az eseteim… És hogy miért voltam olyan biztos abban, hogy lány az illető? Mert olyan mély érzések és szép megfogalmazások csak egy lánytól származhattak. Meg hát vonzódtam hozzá, és ez is azt a tényt támasztotta alá, hogy csajnak kell lennie. Amikor megérkeztem a kávézóba, meglepetten fedeztem fel, hogy Seyong forró csokit szürcsölgetve vár valakire egy asztalnál. Nagy vidáman odamentem hozzá, és természetesen faggatni kezdtem, hogy kivel van itt találkozója.

– Sosem meséltem neked róla, de van valaki, akivel évek óta chatelek. Nem tudom a nevét, még egy képet sem láttam róla, de annyira egy hullámhosszon vagyok vele. Tartok a vak randiktól, de benne bízom, benne hiszek… – Ezek az én szavaim voltak, mégis az ő szájából hangzottak el. Jobban megnézve egy farmer és egy piros póló volt rajta Simple Plan felirattal, aminek a partneremen is kellett volna lennie. Én miért nem láttam soha eddig ezt a rohadt pólót? És miért nem jöttem rá? Seyong szereti a Simple Plant, ahogy shootingstar is. És shootingstaron kívül az ismerőseim közül csak ő beszél olyan finoman, hogy akár egy lány is lehetne. Annyira feldúlt a dolog, hogy dadogtam valamit arról, hogy mennem kell Aphroditéhoz, de helyette a tengerparton kötöttem ki. Egész éjjel a sötétlő vizet bámultam, mintha onnan kiolvashatnám kérdéseimre a választ. Összetörtem, elvesztettem az utolsó reménysugarat, ami a boldogsággal kecsegtetett. Sokkolt a tudat, hogy azzal a fiúval kommunikáltam éveken át, aki a világ másik felén élt, de aki később egy együttesbe került velem, majd annyira közel hozzám, hogy az már fáj. Mi ez, ha nem a sors keze? De miért ilyen szívtelen a sors, amikor én minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem Seyongot, ő mégis folyton az utamba keveri? Ahelyett, hogy elfogadtam volna a végzet akaratát, nem néztem meg többé a rajongói oldalhoz tartozó postaládámat, sőt, töröltem magam a honlap felhasználói közül. És amikor hazatérve Seyong szomorúan elmesélte nekem, hogy járt, nem árultam el neki, hogy én voltam az, aki felültette őt, csak jó barátként hagytam, hogy az én vállamon sírja ki magát. Mindent a szőnyeg alá söpörtem, és abban reménykedtem, hogy addig nem lesz gond, amíg valaki fel nem emeli azt a szőnyeget, hogy kiporolja. És ha egyszer valaki felemeli, akkor gondoskodni fogok arról, hogy visszakerüljön a helyére, amilyen gyorsan csak lehet.

– Miattam halt meg! Az a lány miattam halt meg! – Hajnalban arra ébredek, hogy Seyong elkeseredetten hánykolódik mellettem, és könnyekben úszva ugyanazokat a mondatokat ismételgeti. Mivel halk szavaimra nem reagál, megrázom, hátha felébred a rémálomból, bár biztos vagyok benne, hogy neki a valóság legalább akkora rémálmot jelent. A mellkasomba temetve az arcát zokog, én pedig darabjaimra hullok, amiért ilyen állapotban kell látnom őt. Általában megnyugszik, ha megsimogatom, ha elsuttogok néhány kedves szót, de most semmi nem segít, és tanácstalan vagyok az ügyben, hogy miként tudnám elfeledtetni vele azt a borzalmat, amit átélt. Legalább félórányi hisztérikus kiborulás után lecsitul, és csendesen azt mondja: – Köszönöm, hogy megmentettél.

– Sajnálom, hogy őt nem tudtam megmenteni – vallom be kiszáradt torokkal, amit komolyan is gondolok. Seyong furán néz rám, és attól tartok, rájött, hogy Lisette meggyógyított, de a kötés a karomon pihen, eltakarva az egész létező felületet.

– A szemed… gyönyörű… Mármint… úgy értem, sosem láttalak még napszemüveg nélkül, és ez meglepett – hebegi Seyong zavartan, és a fejemhez kapva érzem, hogy tényleg nincs rajtam semmi. Biztosan a tűzben vesztettem el, de annyira elvonták a figyelmemet az egyéb tényezők, hogy nem volt időm ezzel foglalkozni. Seyong nem veszi le rólam a tekintetét, ami zavarba ejt, ezért inkább becsukom a szemem, és alvást színlelve tovább agyalok.

– Hogy van Seyong? – kérdezi másnap Mr. L, amikor rajta kívül mindenkit összehív egy megbeszélésre a kórház büféjében.

– Nem tudom, valaha ki fogja-e heverni a dolgot, de legalább már magánál van. Hány áldozata lett a tűzesetnek? És kiderült, hogy mi okozta?

– Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az az egy lány halt meg, akit ti is láttatok. Sérültek vannak, de túl fogják élni. Viszont van valami, ami elég durva, úgyhogy erősnek kell lennetek… Nem véletlenül gyulladt ki valami az épületben, szándékos gyújtogatás történt.

– Micsoda? Valaki azt akarta, hogy az együttes tagjai bent égjenek? – csattan fel Ethan.

– Nem az összes tag… Aki a tüzet okozta egy meleg gyűlölő ember volt… Azt akarta, hogy Seyong… – Érzem, hogy a fiúk elkapnak, mert különben lefordulnék a székről. Lucas egy poharat ad a kezembe, hogy igyak vizet, Ethan kinyitja az ablakot, hogy áradjon be friss levegő, de egyiktől sem érzem jobban magam. A könnyek akaratlanul szántanak végig arcomon, de ebben a helyzetben nem érdekel, hogy mit fognak rólam gondolni.

– Kérem, ne mondja el neki! Így is magát hibáztatja a lány halála miatt… Ha megtudná… – A többiek is megrendülnek a hír hallatán, és csak akkor nyugszunk meg valamelyest, amikor Mr. Lance biztosít arról, hogy az az állat jó pár évig a sitten fog rohadni.

– Először Becky ügye, most meg ez! Mi lesz a következő? Agyon lőnek a nyílt utcán? Én ezt nem bírom, srácok, nem bírom! – zokogom, miközben ököllel csapkodom az asztalt.

– Egy időre vissza fogtok vonulni, és azalatt átértékelhetitek magatokban a dolgokat. Ha arra a döntésre juttok, hogy abbahagyjátok, én megértem...

4TUNE – A szerencse fiai

Huszonhatodik fejezet

Ethan

Becky és köztem minden a lehető legjobban alakul. Az életünk ott folytatódott, miután visszajött New Yorkból, ahol az idiótaságomnak köszönhetően félbeszakadt a Sophia incidens miatt. Vele egyikünk sem beszélt, ami igazság szerint fáj, mert Sophia miattam veszítette el az unokahúgát és engem is. Nem fair, hogy amíg mi ketten a boldogságban fürdőzünk, ő egyedül tölti a mindennapjait, elzárva a szeretteitől. Ki kell találnom valamit, ami megoldást jelent erre a problémára, mert nem akarom végleg magára hagyni azt a nőt, aki anyám helyett anyám volt. Láttam, hogy az új kollekciója osztatlan sikert aratott, és szerettem volna küldeni neki egy gratuláló SMS-t, de úgy döntöttem, még nem érkezett el az ideje.

Amikor tehetem, elmegyek Becky elé suli után, de mostanában rengeteget próbálunk, amit be kell vallanom, igazán élvezek. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de boldog vagyok a srácokkal és a szerelmi életem is sínre került. Mi másra vágyhatnék még? Azt csinálhatom, amit szeretek, és mellettem van az a lány, aki képes volt megbocsátani nekem azt, amit még én sem fogok tudni soha magamnak. Egy dolog van, amiért egyre többször támad hiányérzetem, főleg mióta tudom, hogy Lucas és Lisette az első éjszakán megtették… Sokáig úgy voltam vele, hogy nem akarom sürgetni Beckyt, de elég régóta együtt vagyunk ahhoz, hogy most már ne tűnjön siettetésnek. Nem értem, mi történik vele, de amikor megpróbálok úgy közeledni hozzá, teljesen befeszül, magába zárkózik, így a próbálkozásaim folyamatos visszautasításba torkollanak. Néha azt képzelem, hogy Sophia miatt van az egész, hogy Beckynek eszébe jut, hogy mit tettem a nagynénjével, és ezért nem engedi meg, hogy tovább menjek, mert az túlságosan emlékeztetné a ballépésemre. De akkor nem is csókolna és nézne rám olyan nagy szerelemmel, hiszen a bűnöm mindig velem van, nemcsak abban a pillanatban, amikor szeretkezni akarok vele. De nem mond semmit, én pedig nem kérdezek, mert attól félek, hogy az újra távol lökne minket egymástól, és azt nem bírnám ki. Inkább csendben tűrök, és hagyom, hogy befejezze a rólam készített festményt, aztán újba kezdjen, mert ilyenkor olyan földöntúli békességet látok megpihenni az arcán, mint amilyen az enyémen szokott lenni, miközben zenélek. Néha kísértésbe esek, és amikor a medencében hülyülünk, elkap a hév, és megfeledkezve magamról benyúlok a bikini felsője alá, de rögtön elhátrálok, amikor meglátom a szemében gyúló rémületet, ami gyilkos nyílként fúródik a szívembe. Nem értem, miért váltok ki belőle rettegést, hiszen tulajdonképpen bálványoz engem, akkor meg miért nem fogadja örömmel a közeledésemet? Miért nem beszéljük meg a dolgot, amikor ezen kívül mindenről fesztelenül tudunk cseverészni?

Becky és Lisette minden hét szerdáján Lucasék szobájában tartanak pizsama partit. Általában én addig a fiúkkal szoktam elütni az időt, de ma nincs hozzá kedvem. A hallban ücsörgök egy magazint lapozgatva, mivel a szobámban sincs maradásom. Minden untat, és amikor ilyen lehangolt vagyok, még a gitározás sem tud visszahozni az élők sorába. Aludnom kéne, mert a próbák sokat kivesznek belőlünk, de az agyam kattogása úgysem hagyná, hogy alámerüljek az álmok tengerében. Úgy látszik, tényleg nem tudok hálás lenni az életnek azért, amit adott.

– Mi a baj, haver? – hallom meg Seyong hangját, aki közvetlenül mellettem foglal helyet.

– Ezt én is kérdezhetném tőled… Mostanában nem vagy önmagad. Miért nem bízol bennem te sem? Sem a barátnőm, sem a legjobb barátom nem mondja el, mi a problémája…

– Gondjaitok vannak Beckyvel? Én azt hittem, boldog vagy, és minden oké köztetek…

– Igen, de… Nem akar velem lenni… érted? – Seyong úgy néz rám, mintha pontosan tudná, mi az oka Becky viselkedésének, és ez megrémiszt. Hasonlóan ijedt arcot vág Beckyhez, és ez nem lehet véletlen, biztosan tud a titokról, amiről nekem gőzöm sincs. Hogy lehet az, hogy a barátnőm jobban megbízik Seyongban, mint bennem? Mellesleg Seyong remekül terelt, így nem faggatom tovább az ő helyzetéről, pedig tuti, hogy nála sincs rendben valami. Az ő bajáról meg nyilván felvilágosította Beckyt, szóval én vagyok az egyetlen, akit kirekesztettek.

– Seyong, azonnal áruld el, hogy mit tudsz! És ne próbáld meg tagadni, mert rád van írva!

– Nem tehetem… Nincs jogom arról beszélni, amit Beckynek kéne megosztania veled.

– De ő nem mond semmit, és biztos vagyok benne, hogyha rákérdeznék, akkor ugyanolyan reakciót váltanék ki belőle, mint amikor hozzá akarok érni. El sem tudod képzelni, hogy milyen szar érzés, hogy ott fekszik a karodban az, akit szeretsz, de nem akar veled lenni minden értelemben… – Seyong arca megint elfelhősödik, mintha nála jobban senki sem lenne tisztában azzal, amit előbb felvázoltam. Mintha ő is egy cipőben járna velem. Rá kéne kérdeznem, hogy mi bántja, de jelenleg Becky titka jobban érdekel. Percekig nézünk némán farkasszemet Seyonggal, de ha kell, egész éjjel nem mozdulok innen, muszáj megtudnom az igazságot. A magabiztos szemkontaktus okozta kényszer megtöri, és beszélni kezd. Tekintetét az asztalra fordítja, mert nem örül neki, hogy elárulja a barátját, aki megbízott benne, amikor felfedte előtte féltett titkát, ujjai idegesen dobolnak az előtte heverő magazinon, száját pedig erősen beharapja minden olyan szó után, amit nehezére esik kiejtenie.

– Azt tudod, hogy Becky régebben beszökött a klubokba, ahol énekeltél… Szóval az egyik alkalommal elkapta két fickó… Nem… nem tudtak a végletekig elmenni, mert valaki leütötte őket, de előtte fogdosták Beckyt, ami nagyon megijesztette. Nem tehet róla, de folyton azok a szemetek ugranak be neki, amikor veled van… –Felpattanok a fotelből, és elborult aggyal kicsörtetek a hotelből. Seyong kiabál utánam, hogy ne üljek be az autóba ilyen állapotban, de szinte meg sem hallom, amit mond. Minden pillanatot élénken magam elé tudok idézni, amíg a sztrádán száguldozom. Minden pillanat az elmémbe égett, csak azt nem tudtam, ki volt a támadás elszenvedője, akit azon az átkozott estén megmentettem.

Emlékszem, szokásos örömmámorban úsztam, mint minden fellépés után, és egy húzásra felhajtottam a piát, amit az egyik haverom a kezembe nyomott. Bulizni akartam, megünnepelni, hogy ismét nagyot alkottunk, de az áramszünet keresztet vetett a terveimre. A többiek azt mondták, menjünk át egy másik helyre, ahova gyalog indultunk el, mert csak pár utcányira helyezkedett el a klubtól. Ők csak mentek, nem figyeltek fel semmire, röhögve zártak ki a tudatukból minden zavaró tényezőt, ami a jókedvüket szeghette volna. Én azonban lemaradtam, valamiért egy kis magányra volt szükségem, mielőtt újra a buli hevébe vetettem volna magam. Ahogy ott bandukoltam, meghallottam egy lány fojtott kiáltását, és valami erős vonzás odavezetett, ahol a „harc” folyt. Mindig kerültem az összecsapásokat. Apám arra tanított, ne kerüljek verekedésbe, mert azzal rossz fényt vetek rá. Belém nevelte, hogy ne balhézzak, mert nem vagyok az a fajta srác, aki egy ütéssel maga mögé tudna utasítani másokat, inkább csendben húzzam meg magam, azzal senkinek sem okozhatok kárt. Sosem hitt bennem, így abban sem bízott, hogy meg tudnám védeni magam, és én bevettem azt a rizsát, amit gyerekkorom óta szüntelenül nyomatott. Szerencsére nem is keveredtem olyan szituációba, amikor használnom kellett volna az öklömet, hiszen a suliban minden srác a barátom akart lenni, a szórakozóhelyekre meg falkában jártunk a haverokkal, ezért senki sem rontott ránk. De akkor, ott nem arról volt szó, hogy ne generáljak balhét, inkább lépjek le, mert nem tudnám megvédeni magam, ott egy lány élete forgott kockán, egy ártatlan teremtésé, akit nem hagyhattam cserben. Ha rám támadtak volna, valószínűleg fülemet-farkamat behúzva iszkoltam volna el a helyszínről, de annak a lánynak segítenem kellett. Olyan sötét volt, hogy nem láttam semmit, vakon lendítettem a lábam rúgásra, a karom ütésre, és megkönnyebbültem, amikor a lány némi tétovázás után magához tért, és elfutott. Akkor már én is futottam volna, de az egyik támadó, aki a földön feküdt, elkapta a bokámat, így mellé estem. A két gazember hamar életre kapott, és tudtam, innen már nincs menekvés, hogy apámnak igaza volt, de nem bántam meg, amit tettem. Nem gondoltam arra, hogyha visszaforgathatnám az időt, akkor semmissé változtatnám a dolgokat, hálát adtam az égnek, hogy a lány már távol járt, és nem neki kell elviselnie azt, ami rám várt. De ismét szerencsém volt, mert a zenekar tagjai visszajöttek értem, és így megúsztam pár horzsolással, mert fölénybe kerülve sikerült móresre tanítanunk a barmokat, akik felvették a nyúlcipőt.

A mai napig fogalmam sem volt arról, hogy az a lány Becky volt. Sokat jutott eszembe, hogy vajon mi történhetett vele. Hogy időben érkeztem-e vagy addigra túl estek-e a lány meggyalázásán, de legmerészebb álmomban sem képzeltem volna azt, hogy Becky és az a lány egy és ugyanaz a személy. Lehet, hogy nem erőszakolták meg, mégis örök sebeket égettek érzékeny lelkébe, ami rányomta a bélyegét egész további életére. A bosszú csillapíthatatlanul fojtogat, és annyira kifordít önmagamból, mint még soha. Voltak emberek, akiket utáltam, akikkel nem jöttem ki, akiket a pokolba kívántam, de leírhatatlan az a gyilkos harag, amit irántuk táplálok, amióta megtudtam, mit tettek a barátnőmmel. Nem élhetek tovább úgy, hogy azok a szemetek a markukba röhögve tengetik az életüket, miközben Becky retteg a saját barátja érintésétől. Annak idején Becky arcát nem láttam, de a fickók vonásai tisztán belém vésődtek, amikor egy arra járó autó fényszórója tökéletesen megvilágította őket. Évek teltek el, de nem esne nehezemre pontos személyleírást adnom róluk. De sajnos nem az a tervem, hogy bemegyek a rendőrségre, és feljelentést teszek ellenük, hiszen úgyis azt mondanák, hogy az ügy már elavult, miért nem rögtön jelentettük az esetet. Nem számíthatok az igazság szolgáltatásra, csak saját magamra, és én ezúttal sem fogok meghátrálni.

Leparkolok a klub előtt, bár annak az esélye, hogy pont itt vannak a nullával egyenlő, mégis próbát kell tennem. Valami azt súgja, jó nyomon járok, ezért egyenesen a bejárat felé indulok. Elvegyülök a tömegben, és úgy vizslatom a betérőket, mint valami beépített zsaru. Elborzadva látom, hogy tizenéves kislányok öntudatlanra isszák magukat, fiúk drogoznak, az egyik csaj poénból lesmárolja a másikat, hogy a pasiját idegesítse vele, mindenki kavar mindenkivel, és senki nem kíméli a másikat. Egy kéz megérinti a vállamat, ami meglepően gyengéd, nem illik bele ebbe a fertőbe, és amikor megfordulok, Seyonggal találom szemben magam.

– Követtelek egy taxival. Nem akarom, hogy bajod essen… Miért jöttél ide? Ethan, menjünk haza, jó? – Meghat, hogy ennyire aggódik értem, de csak az első mondatára tudtam koncentrálni, mivel a látóterembe került egy alak, aki kísértetiesen hasonlít arra a múltbéli vadállatra. Pár másodpercen belül megjelenik hűséges cimborája is, és akkor már kétség sem férhet ahhoz, hogy ők azok. Nem törődve barátom óvó szavaival, lábaim maguktól visznek feléjük, és amikor észreveszem, hogy egy tizenöt év körüli lány agyát fűzik, az utolsó idegszálam is elpattan. A kezemet idegesen ökölbe szorítom, majd kiengedem, és ezt olyan sokszor ismétlem meg, hogy kezdenek görcsbe rándulni az ujjaim. Nem vetem rájuk magam, mert nem akarok szemtanúkat. Szépen kivárom, amíg kicsalják a kislányt a klubból, és egy percre sem veszítem őket szem elöl. Seyong folyamatosan a nyomomban van, ami bosszant, mert nem akarom, hogy véletlenül neki is baja essen, de nem kezdhetek magyarázni neki, mert akkor lebuknék. A fickók ugyanabba a sötét sikátorba vezetik áldozatukat, és ki tudja, hogy az elmúlt évek alatt hányadik lánnyal teszik ezt. Hányingerem támad, és komolyan úgy érzem, hogy nem tudom végigcsinálni, hogy Seyong helyett a torkomban egyre növekvő gombóc fog eltéríteni a hadművelettől. Mélyen belélegzem a jótékony levegőt, és hosszan kifújom, de próbálom minél halkabban tenni. Amikor a kislány sikolya az éjszakába hasít, előre lendülök, és olyan erősen kezdem szorítani az egyik gaztevő nyakát, hogy az ujjperceim belefehérednek. A másik előkap egy pisztolyt, de nem hagyom, hogy használja. Immáron nemcsak a lányt kell megmentenem, hanem Seyongot is, és ez még elszántabbá tesz. Szorításom nem enyhül az egyik nyakán, miközben akkorát rúgok a másik kezébe, hogy az elejti a fegyvert, ami a következő pillanatban már az én kezemben virít. Meglököm a lányt, és felszólítom, hogy tűnjön el innen, aztán egy jól megcélzott rúgással, ami az egyik férfi ágyékát éri, a földre terítem. Az agyam teljesen elszáll, és addig rugdosom, amíg az eszméletét nem veszti. A másik épp eliszkolna, de megragadom a karját, és térdre kényszerítem. Seyong folyamatosan kiabál, és könyörög, hogy hagyjam abba, de a düh nemcsak elvakít, hanem süketté is tesz. Hatalmas késztetést érzek arra, hogy letoljam a nadrágom, és arra kényszerítsem ezt a férget, amire ő szokta a lányokat, de nem fogom a testemet bemocskolni, mert a végén még én is olyan problémákkal fogok küszködni, mint Becky. Ezért akciófilm hősöket megszégyenítve dugom le a torkán a pisztoly csövét, és kimondhatatlanul nagy elégedettséggel tölt el, amikor a fickó szemében megjelenik a rettegés legmagasabb foka. Kiveszem a szájából a fegyvert, és a halántékához szorítom. Kicsit megijeszt, hogy képes lennék meghúzni a ravaszt, és ha nem hallanám Seyong remegő hangját, aki arra kér, hogy gondoljak azokra, akik szeretnek, talán meg is tenném. Időközben viszont a földön fekvő csávó magához tér, és egy ütéssel kiveri a kezemből a fegyvert. Nem nyúl utána, helyette az öklét használja, és elkezdődik a péppé verésem. Hálát adok a sorsnak, hogy Seyong velem van, mert már az első pillanatokban kihívta a rendőrséget, így a szemétládák nem tudnak elmenekülni, és beviszik őket oda, ahová valók. És legalább én sem halok meg a kezeik közt, csak nagy fájdalmak közepette szállítanak kórházba, mert elég durva sérüléseket sikerült összeszednem e rövid idő alatt is. Seyong a kezemet fogja a mentőben, és olyan jó, hogy velem van, de megkérem őt, hogy Beckynek nehogy szóljon a történtekről. Alig bírok kinyögni valamit, még a beszéd is fájdalmasan nyilall a mellkasomba, de meg kell ígérnie, hogy a barátnőm nem fog ilyen állapotban látni, és nem fogja megtudni a miértjét.

Amikor magamhoz térek, először gépek idegesítő csipogását hallom meg, aztán egy elkeseredett hangot, ami szüntelenül zokog. Szememet kinyitva elém tárulnak a fehérre meszelt falak, a zord helyiség, amit mindenki messzire elkerülne, és az én kicsikém, aki a kezemet szorongatva ül az ágyam szélén. Meg fogom ölni Seyongot!

– Ne haragudj rá, így is másfél napig magában tudta tartani a dolgot. De amikor már mindenki égen-földön téged keresett, nem titkolózhatott tovább. Különben is, melletted a helyem…

– Te gondolatolvasó vagy? Amúgy, ne sírj már! Nincs semmi bajom. Bár a fater ki fog nyírni, hogy napokra kiesem a próbákból, de tudod, milyen zseni vagyok, próbák nélkül is simán kenterbe verek mindenkit. – Becky nem viszonozza a mosolyomat, szomorúan mered maga elé, és csak akkor néz rám, amikor végigsimítok a karján. – Becky… Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt ezután. Bármilyen kínos dologról legyen szó, velem megbeszélheted. Szeretlek, ezért bármi történjen, melletted állok és megértelek.

– Tudom, és annyira sajnálom… És… köszönöm… Tudtad, hogy te vagy a hősöm? – halványan elmosolyodik, és óvatosan odahajol hozzám egy csókra. Elmeséli, hogy járt bent az őrsön beazonosítani a férfiakat, és hogy több lány is követte a példáját, ezért éveket a rácsok mögött fognak rohadni. Nem hajlandó elmozdulni mellőlem egy percre sem, megetet, megitat, ápol, és ott alszik velem, ami boldoggá tesz, annak ellenére, hogy sokáig nem tud úgy hozzám érni, hogy ne kezdjen valamim sajogni. A fiúk is gyakran nálam dekkolnak, berendezkednek egy sebtében lezavart próbára, majd azt állítják, direkt húzom ki magam a mindennapos gyakorlás alól, és csak arra szolgált ez az egész, hogy tudjak egy kicsit pihenni.

Pár nappal később kiengednek, de Becky nem tud róla, mivel meglepetést akarok neki szerezni. Ma van a tizennyolcadik születésnapja, és szegény abban a hitben él, hogy nem leszek ott a partin. Jó színész módjára beadtam neki, hogy mennyire sajnálom, hogy nem lehetek ott, de minden próbálkozása ellenére megtiltottam, hogy ne menjen el a saját bulijára, és helyette mellettem rostokoljon, mint általában. Vonakodva bár, de belement, és nemrég távozott, így el tudom kezdeni a meglepi lebonyolítását. Elmegyek a helyre, ahol speciális tortákat gyártanak, és bemászom abba a hatalmas darabba, amit Beckynek szánunk ajándékozni. A srácok persze halálra cikiztek, mert általában lányok szoktak kiugrani egy tortából majdnem meztelenül, de tudtam, hogy Becky teljesen odalesz az ötletért, úgyhogy nem hagytam, hogy a többiek a kedvemet szegjék. Az út rázkódik, és folyik rólam a víz, annyira meleg van idebent, ezért kezdem megbánni, hogy nem valami csicsás ékszert vettem a barátnőmnek, de most már nem fogok visszavonulót fújni.

– Meglepetés! – Becky álla majd’ leesik, amikor elé perdülök a torta gyomrából. Kezdeti megilletődése hamar alábbhagy, és boldogan veti magát a nyakamba. Ahogy körülnézek, örömmel mérem fel, hogy mennyi barátja van, mert nagyon sokan eljöttek az iskolájából, a modelltársai közül, és jóleső érzéssel tölt el, hogy ennyien szeretik. De úgy látszik, őt nem igazán érdeklik a többiek, mert egész este el sem mozdul mellőlem, hiába mondom neki, hogy csacsogjon nyugodtan a barátnőivel. Tulajdonképpen ma jelentjük be először hivatalosan, hogy járunk, hiszen eddig titkoltuk még az osztálytársai előtt is, de a lányok nem tűnnek irigynek. Gratulálnak nekünk, de azért néhányan nem hagyják ki, hogy autogramot kérjenek tőlem, ezt leszámítva nyugisan halad a buli. A tortaevés után nem tudunk ellenállni a folyamatos nyomásnak, és előadunk pár számot a srácokkal. Úgyis rég próbáltam már normális körülmények között, úgyhogy rám fér egy kis bemelegítés a hamarosan elkövetkező koncertünk előtt. Közben csak Beckyre összpontosítok, és annak ellenére, hogy a rögtönzött színpadon állva nem tarthatom a karomban, minden pillantásunk azt érezteti a másikkal, hogy összetartozunk. Amikor visszamegyek hozzá, egy elbűvölő mosoly kíséretében felhúzza a ruhája ujját, és megmutatja, milyen ajándékot kapott a barátainktól. Elhűlve vizsgálgatom a nevemet az alkarján, ami pontosan ugyanolyan betűtípussal és ugyanakkora méretben díszeleg rajta, mint az enyémen az övé. Kár volt így elcsúfítani hamvas bőrét, de valójában meghat, hogy ilyesmire adta a fejét miattam. Számomra akár egy eljegyzési gyűrűvel is felér, ami szinte könnyeket csal a szemembe. Ennél már csak az sokkol jobban, amikor Sophia megjelenik az ajtóban, és arcán egy halvány mosollyal várja, hogy bebocsátást nyerjen az ünnepségre.

– Öhm… szóval… én úgy tudtam, hogy te ma még a kórházban leszel, ezért meghívtam, mert szeretném, ha újra jóban lennénk… Akármi történt, szeretem a nénikémet, jobban, mint az anyámat, és nem akarok minden hidat felégetni köztünk. De ha zavar a jelenléte, akkor…

– Dehogy, ha téged nem zavar, akkor engem sem. – Az igazság az, hogy iszonyatosan feszélyez ez az egész helyzet, és ugyanezt látom Sophián is. Érthetetlen módon Becky az egyetlen, aki úgy csicsereg, mintha semmi sem történt volna, és nem tudom, hogy ez csupán színjáték-e, vagy tényleg annyira érett, hogy képes volt túllépni a történteken, és feltételek nélkül megbocsátott mindkettőnknek. Sophia beszélget Beckyvel, de hozzám inkább nem szól, és ez jól is van így. Megtettük az első lépést a felé, hogy minden olyan legyen, mint régen azzal, hogy meg lett hívva, de jobb, ha szépen lassan haladunk fokról fokra.

Éjfél körül felkérem Beckyt táncolni, de ahhoz képest, hogy a lányok odavannak azért, hogy összebújva ringatózzanak a párjukkal, Becky elég hamar leállít, amit meglepve fogadok.

– Menjünk fel a szobánkba – búgja tőle nem megszokott erotikával fűszerezett hangon.

– És mi lesz a vendégekkel? – Kissé megijedek a szemében gyúló tűztől, mert annyira hozzászoktam, hogy mindig elutasít, ha kezdeményezek, hogy arra végképp nem számítottam, hogy egyszer ő fog kezdeményezni, és ez pillanatnyilag lebénítja a végtagjaimat.

– Olyan jól mulatnak, hogy szerintem észre sem fogják venni, hogy felszívódtunk. – Klassz a szobámban lenni a kórházban töltött napok után. Fáradt vagyok, mert bent nem tudtam kialudni magam, annak ellenére, hogy más egyebet nemigen csinálhattam, ezért leheveredem az ágyra. Azt feltételezem, hogy Becky odasimul hozzám, és a csókjaival álomba ringat, de nem ez történik. A szemem lecsukódik, és már majdnem elalszom, amikor végigsimít az arcomon, és arra kér, hogy nézzek rá. Álmosan pislogok párat, és nem tudom eldönteni, hogy Becky valóban egy tűzpiros, szexi hálóingben áll-e előttem vagy csak képzelem az egészet.

– Ezt Lisette-től kaptam. Nem tudtam, hogy már ma felavathatom, de arra az időre tartogattam, amikor kijössz a kórházból. – Végigmérve a testét, további pár kilót szedett fel az utóbbi hetekben, és így ő lett a leggyönyörűbb a világon. már nem egy rakoncátlan kislányt látok magam előtt, aki megragadt a csókolózás szintjén, hanem egy érett, kívánatos nőt, aki a tekintetével elég sok mindent üzen, amiket egyelőre meg sem merek fejteni.

– Becky… Tudok várni… Nem kell ezt csinálnod, drágám, ráérünk még ezzel…

– Hmmm, lehet, hogy te tudsz várni, de én nem. Évek óta szerelmes vagyok beléd, Ethan. Persze a mostani érzéseimet nem lehet összevetni a gyerekkori rajongásommal, de a lényeg az, hogy többé nem akarom, hogy bármilyen értelemben plátói maradjon a kapcsolatunk. El sem tudod képzelni, hogy amióta veled alszom, hányszor képzeltem el, hogy… De visszatartott valami, ami elmúlt, amikor azok a szemetek börtönbe kerültek. Felszabadítottál, Ethan. Te vagy a megmentőm, a bálványom, a múzsám, a szerelmem, és érezni akarlak… mindenhogy… Tőled kaphatom a legszebb szülinapi ajándékot, ugye nem akarsz megfosztani ettől? – Asszem, nekem túl sok az információ. Túl nagy teher számomra, hogy ennyire imád, és annyira félek attól, hogy csalódást fogok neki okozni. Hosszú ideig vártam erre a pillanatra, most mégsem tudok cselekedni, ami elég rosszul érint. Lefagyva fekszem, csak nézem őt, nem tudok beszélni vagy hozzáérni, a nagy Ethan Lance-t leigázta a szerelem, és örökre a foglyává tette. Becky nem riad vissza a reakcióm láttán, gyengéden csókolni kezd, aztán a kezdeti lágyság egyre követelőzőbb mozdulatokba fordul át. Ezen a ponton már én is felébredek átmeneti bénultságomból, és átveszem felette az irányítást. A vadonatúj hálóing nem sokáig bírta, ugyanis annyira fellelkesedem a nagy tétlenség után, hogy sikerül elszakítanom, amikor a kelleténél kicsit nagyobb hévvel leveszem róla. Ismét megdöbbenek, amikor a ruhadarab alatt nem találok semmi egyebet, csak csodálatos testét, ami arra vár, hogy az enyém lehessen, senki másé. Nem tudok betelni vele, és nem törődöm azzal, hogy nekem jó legyen, csak ő a fontos, csak őt akarom boldoggá tenni, de rá kell jönnöm, hogy az ő boldogsága az enyém is, így nem telik sok időbe, és kéz a kézben lépünk át a mennyország kapuján. Oda, ahonnan nincs visszaút, mert ha velem van, minden perc mennyei.

***

Szerettem volna elmenni egy hétre Beckyvel Párizsba vagy akárhová, de apám nem egyezett bele a próbák miatt. Lucasnak és nekem muszáj volt mindent beleadva teljesítenünk, nehogy az öreg eltiltson minket a barátnőinktől, hiszen folyton azt hangoztatta, hogy ha rájön, hogy a szerelem elveszi az eszünket, és ez a banda rovására megy, akkor vagy mi megyünk az együttesből vagy a lányok az életünkből. Egyik opció sem tűnt szimpatikusnak, ezért a magánélet és a munka terén is ki kellett hozni magunkból a maximumot. Én személy szerint nagyon boldog vagyok, mert ezennel kijelenthetem, hogy tényleg mindenem megvan, már semmi sem hiányzik a tökéletesség érzetéhez. Beckyvel gyakran járunk le a tengerhez, hogy felelevenítsük első csókunk emlékét, sőt, mostanában egyéb dolgokat is művelünk a part eldugott részein. Tényleg olyan, mintha azzal, hogy Becky életének megrontói lekerültek a térképről, teljesen más személyiséggé változott volna, mintha eddig toronyba zárva arra várt volna, hogy eljöjjön érte a hős lovag, aki kiszabadítja a sárkány fogva tartó karmai közül. És miután ez megtörtént, felszínre került valódi énje, amit eddig elnyomott, amit egy kislány bőrébe bújva leplezett előlem, és amiről sosem gondoltam volna, hogy annyira kiéheztették, hogy alig lehet az étvágyát csillapítani. Na, de azért vagyok én, hogy hűséges katonaként lessem minden óhaját, és teljesítsem minden kívánságát, amint kiejti a száján.

Belépek a fodrászatba, ahol szemöldök ráncolva keresem Beckyt, de sehol sem találom. A suli után beugrott megcsináltatni a haját, és úgy volt megbeszélve, hogy itt találkozunk, nem értem, miért nincs itt. Megkérdezem az egyik itt dolgozó lányt, aki azt mondja, egy barátnőjével ment el. Furcsa érzésem támad, ezért felhívom Lisette-et, de nem vele van. Becky számát hiába tárcsázom ezredjére, ő ki van kapcsolva. Nem tudom, mivel magyarázni a dolgot, mert Becky mostanában nem igazán mászkált el senkivel, minden lehetőséget kihasználtunk arra, hogy együtt lehessünk. Egyik részem abban reménykedik, hogy megint valamilyen meglepetéssel rukkol elő, de egy alattomos hangocska azt súgja a fejemben, hogy baj van, és sajnos azt hiszem, ezúttal a pesszimista énemnek lesz igaza.

Amikor SMS-t kapok, idegesen rántom ki a telefont a zsebemből, ami majdnem a földön landol. Az üzenet egy ismeretlen számról jött, és a szövege elég fura ahhoz, hogy megijedjek.

Gyere el az alább olvasható címre, ha látni akarod Rebeccát. Egyedül érkezz, és ne szólj senkinek arról, hogy idejössz. Siess, és akkor nem fog semmi baja esni a barátnődnek.

Felismerem a címet, itt található Becky iskolája. A szavak egyre jobban összezavarnak, hiszen olyan, mintha egy emberrablótól származnának, de akkor miért mondta a fodrász, hogy egy barátnőjével távozott, illetve miért az iskolába hívnak? Kavargó érzelmekkel lépem át az épület küszöbét, amiben eddig még sosem jártam, csak előtte várakoztam mindig Beckyre. A folyosók kihaltak, mivel legalább egy órája véget ért a tanítási idő, sem diákok, sem tanárok nem tartózkodnak a falak között, csak a portás őrzi hűségesen a helyet. És ezután mégis merre menjek? Az iskola hatalmas, honnan kéne tudnom, melyik teremben keressem őket? Mintha a gondolataimban olvasnának vagy figyelnének valahonnan, újabb SMS-t kapok, amiben az ismeretlen leírja, hogy a második emeleti kémia laborban várnak. Sietős léptekkel szelem át a folyosót, és annyira ideges vagyok, hogy több terembe benyitok, pedig látom, hogy nem a megfelelő helyen járok. Amikor elérek a laborhoz, félve nyomom le a kilincset, mert érzem, hogy semmi jó nem köszönthet rám, amikor belépek a terembe.

A gyanúm beigazolódik, sőt, még túl is szárnyalja a valóság a képzeletet. Becky lekötözve fekszik a padokon, karját és lábát olyan pózba helyezték, mint Jézusnak volt, amikor keresztre feszítették. Ében fekete ruhát adtak rá, amit még életemben nem láttam, szóval kétlem, hogy az övé lenne, és egy glória szerűséget is a fejére helyeztek. Annyira ledöbbenek, hogy másodpercekig nem bírok megmozdulni, aztán felocsúdom végre, és odaszaladok a barátnőmhöz. Riadtan pislog fel rám, de szólni nem tud, mert a száját betömték valamivel. Épp meg akarnám szabadítani a testét gúzsba kötő láncoktól, amikor a terem hátuljából előre sétál egy lány, aki csupa hófehérben van tetőtől talpig. Egyetlen pillantásából látom, hogy zavarodott az elméje, ezért egyelőre nem merek semmit csinálni, inkább húzom az időt.

– Légy üdvözölve, Ethan! Te nem ismersz engem, de ennek gyorsan véget kell vetnünk. A nevem Olivia, de szólíts csak Livie-nek. Olyan régóta álmodozom arról, hogy te és én találkozzunk, és végre beteljesültek a vágyaim! Te nem tudhatod, hogy mennyire szeretlek téged, Ethan! Tele van a képeddel a szobám, ami elég sok munkámba került, mert a legtöbb képen rajta vannak azok a hülye csapattársaid is, ezért mindegyikről ki kellett vágnom téged. Szerintem, egyedül te vagy tehetséges a bandában, és az lenne a legjobb számodra, ha szóló karrierbe kezdenél, de nem akarok beleszólni. Viszont a magánéletedbe muszáj beavatkoznom, mert segítség nélkül nem tudsz jó döntéseket hozni. Szakítanod kell Rebeccával, szívem! Te nem tudod, valójában milyen ez a lány. Tipikus bálkirálynő, aki a sleppjével fennhordott orral vonul végig a folyosón, és lenézi azokat, akik valójában sokkal többet érnek nála. Másról sem tud beszélni csak a divatról, hogy mi az új trend körömlakkok terén és hasonló ostobaságokról. Neked egy olyan lány kell, aki olyan tiszteletet tanúsít a zene iránt, mint te. Akivel nem a plázákat kell járnod délutánonként, hanem együtt élheted át a zene varázsát. Én fuvolázom, tudtad? Annyira izgalmas lenne, ha összehoznánk a komoly és a könnyű zenét, és együtt alkotnánk valami olyat, amit még senki nem csinált meg előttünk. Boybandből volt már ezer a történelem során, de ez kuriózum lehetne. Mellette pedig járhatnánk… Komolyan, ha engem választasz, a legboldogabb férfivá foglak tenni! – Mindig ettől féltem. Azért nem akartam világsztár lenni, mert tartottam az ilyen sültbolondoktól, mint amilyen ez a spiné is. Amíg ismeretlen klubokban nem túl populáris zenét játszottam, egyszer sem környékezett meg hozzá hasonló elmebeteg, és annyira tudtam, hogy nem fog elkerülni a szerencsétlenség, ha népszerűbb leszek. Ha rólam lenne szó, nem izgatna a dolog, de itt van Becky, aki a légynek sem ártott, és aki reszketve várja az ítéletet, aminek a meghozása egy őrült agyára van bízva. Nem tudom, mit kéne tennem, mert jelen esetben úgy tűnik, mintha túszok lennénk, és ilyenkor bármilyen rossz mozdulat végzetesnek számíthat. Ezerszer elátkozom magam, amiért nem szóltam senkinek, hogy idejövök, de az sem feltétlenül lett volna jó húzás. Amikor az ember akciófilmeket néz, mindig okosabbnak tartja magát a főszereplőnél. Felháborodunk, amiért a főhős nem teszi azt, amit mi jónak tartunk, de ha a való életben olyan körülmények uralkodnak, mintha a mozivásznon lennénk, rögtön tanácstalanná válunk, és egy helyben toporgunk ahelyett, hogy cselekednénk. Ez olyan, mint amikor a tévé előtt ülve a kisujjadból kirázod a kvíz játékokban feladott kérdésekre a választ, de amikor ott vagy a stúdióban, egy értelmes gondolat nem jut az eszedbe. Nem értem, miért rémít meg jobban ez a csaj, mint azok a gazemberek, akiknek gondolkodás nélkül nekimentem. Hiszen ez csak egy törékeny lány, simán leüthetném vagy mozgásképtelenné tehetném, amíg kiviszem innen Beckyt, de valami azt súgja, hogy a képlet nem olyan egyszerű, ahogy én azt levezetem. Azok a fickók ostobák voltak, csak az öklükre támaszkodhattak, de Oliviából messziről süt az értelem. Olyan őrült tudós benyomását kelti, akinek agyára ment az, hogy zseninek született. Nyilván van valami a tarsolyában, amit nem lesz rest használni, ha valami olyat teszek, ami számára nem megfelelő. Ezért hát játszanom kell. Az nem vezetne célra, ha lerohannám, nála más eszközökhöz kell folyamodnom.

– Most, hogy mondod, nem is hangzik rosszul az ajánlatod. Nyílt titok, hogy engem belekényszerítettek az együttesbe, és az elejétől kezdve azon vagyok, hogy megszabaduljak tőle. A felvetésed nagyon tetszik, akár most azonnal elmehetünk próbálni egyet. Azt nem ígérhetem meg, hogy járni fogok veled, hiszen még nem is ismerlek, de nincs kizárva, hogy beléd szeretek, ha több időt fogunk együtt tölteni. – Kimondhatatlanul nehezemre esik mézes-mázos stílusban beszélni, amikor belül majd’ szétrobbanok, és legszívesebben a hajánál fogva hajítanám ki ezt a ribancot az ablakon át. Meg kellett fontolnom, hogy mit mondjak, mivel az nem lenne túlságosan hiteles, ha szerelmet vallva a lábai elé borulnék, mégis meg kellett csillantanom előtte azt a lehetőséget, miszerint nem tartom szamárságnak annak a gondolatát, hogy járjak vele. Látom, hogy a lány küzd magával, nem tudja eldönteni, hogy hihet-e nekem vagy sem. Magamban azért fohászkodom, hogy a szerelmes énje győzedelmeskedjen a zakkant felett, és jöjjön el velem, hogy riasztani tudjak valakit, aki közben kimenti innen Beckyt. Olivia megrázza a fejét, mintha nemet mondana belső monológja végén, és hozzám lép. Olyan közel hajol, mintha meg akarna csókolni, én pedig úgy érzem, sosem esett ennyire nehezemre visszafogni magam. Szoborrá dermedve állok, ahelyett, hogy szembe köpném, vagy neki taszítanám a falnak, amit érdemelne, és hagyom, hogy az ajka pár másodpercre az enyémre tapadjon. Az undortól leküzdhetetlen hányingerem támad, és hálát kell adnom az égnek, hogy nem megy tovább, mert akkor végleg búcsút inthetnék a tűrőképességemnek.

– Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Bár ha két lélek társ találkozik, nincs, ami útjukat állja. Akkor mehetünk is! – Belém karol, és az ajtó felé indul. Küldök Beckynek egy nyugtató pillantást, de mielőtt magam mögött hagyhatnám a termet, észreveszem, hogy egyre sápadtabb, és a szemem láttára ájul el. Visszarohanok hozzá nem törődve az őrült lánnyal, és a karjaimba vonva próbálom magához téríteni. A szám az övét súrolja, aggódva ismételgetem a nevét, simogatom az arcát, közben a mobilom után kapok, hogy hívjam a mentőket. Olivia dühösen mered rám haragtól villogó tekintettel, és egy mozdulattal kiüti a kezemből a készüléket. – Nem lesz semmi baja. Ez egy teszt volt, amin elbuktál! Beadtam neki egy szert, hogy elveszítse az eszméletét, mert kíváncsi voltam, hogy fogsz rá reagálni. Nem kellett volna foglalkoznod vele! Velem kellett volna jönnöd, és elfelejtened őt. Miért hazudtál nekem, Ethan? Nem gondoltad komolyan, amikor azt mondtad, hogy lehet esélyem nálad, ugye? De miért? Azért, mert én nem vagyok csontváz és nem festett a hajam? Mert nem tátong hatalmas üresség az agyam helyén?

– Azért, mert egy elmebeteg picsa vagy, aki nem tud barátot szerezni magának normális módon, csak ha kényszerít rá valakit. Szánalmas vagy, és remélem, sosem fogsz találni senkit, aki el tudna viselni! – Belesétálok a legnagyobb csapdába, amibe a főszereplő önként és dalolva esik bele, amikor már nem képes tettetni a nyugalmat. Ez egy olyan hiba, amit nézőként szintén kikerülne az ember, és hangosan szidja a főhőst a képernyő előtt, amiért egy bolondot tovább bosszant ahelyett, hogy meghúzná magát. Ezzel csak olajat öntök a tűzre, nem oldok meg vele semmit, de hiába tudom, hogy rossz ötlet volt nekiesni, nem bírom tovább a bennem felgyülemlett feszültséget. Bölcsebb maradtam volna, ha hallgatok, de ilyenkor érvényét veszti minden aranyszabály, amit ha nem lenne veszély helyzet, követnék.

– Ezennel nagyot hibáztál, Ethan Lance! Elhajítottad a boldogságom kulcsát, amit sosem fogok megbocsátani neked. De ha én nem lehetek boldog, akkor ti sem lesztek azok! Szépnek tartod ennek a nyavalyás libának a bájos arcocskáját, ugye? Szerintem bűn ronda, de teszek róla, hogy te is annak lásd! Majd meglátjuk, hogy ezek után vágysz-e még a társaságára vagy undorodva ellököd magadtól, hiszen elég ciki lenne, ha a nagy Ethan Lance egy szörnyeteg pasija lenne. – Elővesz egy üvegcsét, amiben nem tudom, mi van, de kétség sem férhet hozzá, hogy sav, azok alapján, amiket elregélt az előbb. Lecsavarja a kupakját, és a szemében megbúvó őrületből kiolvasva semmi sem fogja megakadályozni abban, hogy Becky arcába öntse. De ezúttal tényleg eljött annak az ideje, hogy nem nézhetem tétlenül végig, amit művel. Olyan hirtelen ugrok fel, hogy Becky a földre esik, de jelenleg nagyobb veszélyben van annál, hogy megüti magát. Dulakodni kezdek a lánnyal, melynek következtében az üveg vészesen megbillen, és attól tartok engem fog érni az átok, de nem érdekel, ha ezzel megmenthetem Becky életét. Az üveg azonban irányt vált, és ahelyett, hogy rám ömlene a tartalma, Olivia pólóján landol. A sikolyát sosem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből, ahogy a látványt sem, amit a sav másodperceken belül tesz a bőrével. Könnyű szerrel hatol át a ruha anyagán, és nem kímélve a hasa egész területét lemar róla mindent, amit ott talál. A lány összeesik, én pedig teljesen megzavarodva tárcsázom a mentőket végre.

Beckynek szerencsére tényleg nem lett semmi baja, annak a szernek a hatása, amit Olivia beadott neki, már a mentőben kiszállt a testéből, ezért be sem kellett feküdnie a kórházba. Valahol mindketten sajnáltuk a lányt, de még apa is megértette, hogy nem volt más választásom, és nem kezdett el azon lamentálni, hogy mi lesz, ha ez kiderül, és a sajtó úgy fogja beállítani az egészet, hogy én tehetek Olivia sérüléséről. Amikor a lány felébred, olyan zavarodottan beszél, hogy a családja sem vacillál azon, hogy orvosi segítségre van szüksége, amit egy szanatóriumban kaphat meg, ami jó messze van innen. A rendőrség megtalálja a naplóját, amiben mindent precízen és pontosan leírt attól kezdve, hogyan fogja az iskolába csalni Beckyt a savval való tervéig, így a történtek ellenére senki sem gyanúsít engem semmivel. Mondhatni, fellélegeztünk, és az élet ott folytatódhat, ahol pár órával ezelőtt abbahagytuk, de az események olyan mély hatást gyakoroltak rám, hogy képtelen vagyok a megszokott kerékvágásban maradni. Egész éjjel csak forgolódom, nem találom a helyem, jobban kikészültem, mint Becky, aki édesdeden szundikál a karjaimban, de egyszerűen nem hagy nyugodni egy gondolat, aminek reggel hangot is adok a próba kezdete előtt.

– Kiszállok az együttesből.