4TUNE – A szerencse fiai

Tizenkettedik fejezet

Ethan

Az egyik kedvenc pubomban ülök, előttem egyre gyűlnek az üres poharak. A régi haverjaim társasága felvillanyoz, velük úgy érzem, kiszakadhatok abból a körforgásból, amibe apám kényszerített bele. Élvezem, hogy bódultan röhöghetek olyan poénokon, amelyeknek a felét sem értem, és hogy csámcsoghatok a volt osztálytársaimon, akik nem vitték semmire. Egy percre sem gondolok videoklipekre, nyálas dalokra és a holnapra, amikor egy talk showban kell részt vennem Rebeccával együtt.

Hamarosan egy srác kezd gitározni a részeg hallgatóságnak, és bármit megadnék, hogy a helyében legyek. Annak idején nem voltam megelégedve az ilyen fellépésekkel, de most a fél karomat is odaadnám a lehetőségért. Talán két éve játszottam is itt, de most én vagyok Amerika egyik új üdvöskéje, akinek vigyáznia kell azzal, hogy mit tesz.

Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy odamegyek a sráchoz, kedvesen rámosolygok, és megkérem, hogy legalább egy szám erejéig adja kölcsön nekem a gitárját, ő pedig nagy örömmel tesz eleget a kívánságomnak. Ha magától nem megy bele, képes lennék a tettlegességig vinni a helyzetet, csak hogy egyetlen este érezhessem a múlt ízét. Ehelyett hagyom, hogy a más által játszott zene átjárja a testemet, és a képzeletemben én pengetem azokat a húrokat. A panaszos dallamok a szívemig hatolnak, nem bírom tovább hallgatni a lelkemet szaggató ritmust. Már nem hallom, mit mondanak a haverok, távolinak hat nevetésük, ami néha bekúszik a fülembe, egy pillanatra elnyomva a fájdalmas gitár szólót. Lehettem volna híres rock zenész, ha apám egyszer az életben támogatott volna. Ha nem lennék gyáva, nélküle is meg tudtam volna csinálni. Mégis a könnyebb utat választottam, de milyen áron?

Azt hiszem, velem van a baj. Sosem éreztem még igazán boldognak magam. Amikor a saját zenémet játszottam, hiányzott az elismerés, a rajongók, akik a lábam előtt hevernek, és így tovább. Most vannak rajongók, és még a szakma is odavan az együttesért, én mégis úgy kelek fel minden nap, mintha kivégző osztag elé kéne állnom, ahogy kilépek a szobámból. Sehol nem érzem jól magam, itt sem, pedig annak a reményében jöttem el, hogy egy kis időre lazíthatok. Ködös emlékfoszlányok vánszorognak lomhán az elmém mélyén, amíg egy ki nem emelkedik közülük. A kép kiélesedik, szinte már bántóan fényes, megfájdul tőle a fejem. Beckyt látom a tengerben lubickolni, haján megcsillannak a lemenő nap utolsó sugarai. Hirtelen csak az ő nevetését hallom a gondolataimban visszhangozni, és ez egy pillanatra kiűz belőlem minden keserűséget.

A kép viszont hamar tovaszáll, és átveszi a helyét Sophia nyugtató mosolya, az egyetlen dolog, ami éveken át tartotta bennem az erőt. Amiért érdemes volt reggelente felébredni, végigszenvedni a napot a suliban, és kibírni apám szidalmait. Ha a zenében nem azt választottam, amihez a szívem húz, legalább a magánéletemet helyre kell tennem. Nem vagyok már az a pisis kis hétéves, akiben egy szeretnivaló gyermeket látott. Holnap, amint véget ér a forgatás, pontot teszek ennek az ügynek a végére. Beszélni fogok vele, és ha elutasít, addig fogok küzdeni azért, hogy legalább egy esélyt adjon nekem, amíg be nem adja a derekát.

– Ethan, játssz valamit! – csap a karomra Randy, akit még az általános suliból ismerek. Olyan kába vagyok, hogy kettőig sem látok el, nemhogy gitárt fogjak a kezembe. Meg amúgy is, ha egyszer belekezdenék, többé nem tudnám abbahagyni. Akkor újra meg újra le akarnék jönni ide, és újra meg újra szét akarnám zúzni ezt az átkozott helyet. Jobb csírájában elfojtani azt a vágyat, ami úgysem teljesülhet. Legalábbis egy ideig még nem.

– Hamarosan újra fel fogok itt lépni, nyugi. Tudjátok, hogy csak ugródeszkának használom ezt a szaros együttest. Ti tudjátok, hogy hányok az egésztől, és csak azért mentem bele, hogy utána majd könnyebb legyen rock vonalon betörni a piacra. Addigra mindenki imádni fog, és amikor pár hónap múlva bejelentem, hogy ott hagyom a fiúkákat, kapkodni fognak utánam a jobbnál jobb lemez kiadók. Tudom, hogy játszam ki a jó lapokat, amiket a sorstól kaptam. Nálam van a pik ász, de nem mindegy, mikor terítem ki a kártyáimat.

– Szóval neked csak ennyit jelent ez az egész, hyung? – Egy ismerős hang csendül fel a hátam mögött, amit rögtön nem tudok beazonosítani. Seyong? Ő meg hogy kerül ide? Lassan megfordulok, és szembe találom magam vele. Tekintetéből süt a megbántottság, talán el is sírná magát, ha nem vennének minket ennyien körül. A haverjaim gúnyolódni kezdenek rajta, és azon röhögnek, hogy Seyong biztos belém van zúgva, és féltékenységből jött utánam.

Döntenem kell a fennhangon becsmérlő, gonoszkodó gyerekkori ismerősök, és Seyong között, aki az utóbbi időben a legjobb barátommá vált. Ha a haverokat választanám, bebizonyítanám, hogy olyan vagyok, mint ők. De hát ezt akartam, nem? Egy lenni közülük, bepiálva szívni az olyan jófiúk vérét, mint Seyong, és olyan felszínes témákról dumálni, mint a sport meg a szépség királynők. Ha most Seyongot választom, talán soha többet nem akarnak velem lógni, még az is lehet, hogy a helyre sem fognak beengedni legközelebb.

– Hadd magyarázzam meg – mondom Seyongnak, és tántorogva felállok. Muszáj rátámaszkodnom, különben ott helyben összecsuklok. Végig a hülye beszólásokat és gúnyos megjegyzéseket kell hallgatnom, amíg kifelé haladunk. – Hogy kerültél te ide? – kérdezem a barátomat, aki dühösen rázza le magáról a kezem, amint kiérünk a friss levegőre.

– A fiúk mondták, hogy idejöttél, és mivel unatkoztam, gondoltam, benézek, de elég rossz ötlet volt. Tudtam, hogy nincs kedved ehhez az egészhez, és hogy csak apád miatt csinálod, de azt reméltem, hogy idővel megszereted majd. Erre meg kell tudnom, hogy cserben hagysz minket, hogy elárulsz, hogy mindent romba fogsz dönteni…

– Ne dramatizáld túl, kérlek! Attól mert kiszállok, nektek nem kell abbahagynotok. Vihetitek tovább hárman, vagy kereshettek egy olyan embert a helyemre, aki szívből csinálná – mondom alig forgó nyelvvel. Továbbra sem enyhül a pillantása, én pedig megijedek, hogy ez a tény ezentúl be fogja árnyékolni a kapcsolatunkat. – Attól még mert kiszállok, maradhatunk barátok. Nem akarlak téged elveszíteni. Ebben a fiú csapatos szarságban az volt az egyetlen jó dolog, hogy megismerhettelek.

– Csalódtam benned. De nem akarok az álmaid útjába állni. Azt akarom, hogy boldog legyél, szóval ha téged ez tesz boldoggá, felőlem már holnap ott hagyhatsz minket. – Fejét lehorgasztva áll, én pedig próbálom kihasználni a hűvös levegő józanító hatását. Végül is, miért lenne jobb egy kocsmában tölteni az estéket holt részegen egy tucat agyatlan barom társaságában? Ha a srácokkal maradok, nem feltétlenül kell lemondanom a rockról. Az együttes mellett néha bevállalhatok egy-egy fellépést, ilyet másoknál is láttam már. És talán idővel valóban meg fogom szeretni ezt a mostani felállást. Lelki szemeim előtt megjelenik egy hatalmas csarnok, ami csak azért telt meg, mert az emberek kíváncsiak ránk. Mert együtt olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyekre egyedül nem lennénk azok. Szükségünk van egymásra, mert mindannyiunk más területen jó, és ez teszi színessé a bandánkat. Ha mától elkezdeném másképp szemlélni a világot, talán még élvezhetném is egy kicsit azt, amibe belecsöppentem. Csak rajtam áll, hogy miként viszonyulok a történésekhez. És ha minden próbálkozásom ellenére is rosszul érzem magam, még mindig abbahagyhatom.

– Adj időt nekem! És ne mondd el ezt a többieknek, jó? És bocsáss meg, amiért csalódást okoztam neked! – A nyakába borulok, és sírhatnékom támad. Nem kellett volna ennyit innom, mert az alkohol teljesen kifordít önmagamból, és érzelgőssé válok tőle. Seyong ütemesen veregeti a hátam, ami kicsit megnyugtat, és abból, hogy nem lök el úgy magától, mint pár perccel ezelőtt tudom, hogy megbocsátott.

Hirtelen azonban el kell engednem őt, mert elemi erőként tör rám a hányinger. Teszek pár imbolygó lépést, hogy eltávolodjak tőle, és kétrét görnyedek egy bokor óvó takarásában. Annyira szédülök, hogy meg kell kapaszkodnom az ágakban, és be kell csuknom a szemem, hátha úgy alábbhagy. Szerencse, hogy ezen a környéken nem lézengenek paparazzik, mert irtó ciki lenne, ha most lekapnának.

– El kell mennem Sophiához – szólalok meg visszaérve Seyong mellé. Ő elborzadva néz rám, és határozottan megcsóválja a fejét. – Beszélnem kell vele. Most… most úgy érzem, elég bátorságom van hozzá. Szeretem őt, haver! Szeretem őt hosszú évek óta. És nem bírok tovább hallgatni. Ez a szerelem megöl, belülről elemészt, és talán ha rendezem vele a kapcsolatomat, egyéb dolgokhoz is máshogy fogok állni. – Elhúzza a száját, de nem mond semmit. Pedig jó lenne, ha bíztatna, ha azt mondaná, van esélyem, és Sophiával egymásnak teremtettek minket. Még az is jobb lenne, ha kiakadna a bejelentésem miatt, de a hallgatását nem tudom hová tenni. Előhúz a zsebéből egy mentolos rágót, és a kezembe nyomja.

– Elkísérlek – közli végül, mire hálásan mosolygok rá. Bár szerintem inkább tűnik erőltetett vicsorgásnak, amit produkálok.

Csendesen baktatunk egymás mellett, Seyong néha meg-megfogja a karomat, amikor azt észleli, mindjárt közelebbről fogom szemlélni a betont, ha közbe nem lép. Én mámoros kábulatban töltöm az egész utat. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki lépten-nyomon rácsodálkozik arra, hogy milyen szép is az anya természet.

– Nézd, Seyong! Ott egy süni! Milyen cuki! – kiáltom, miközben bőszen a lábait szaporán szedő kis állat irányába mutogatok.

– Jesszusom, ember! Lehet, hogy többet kéne berúgnod, mert az előhozza a kedvesebbik énedet – szakad ki Seyongból egy őszinte kacaj. Vele nevetek, mert már nem érzem rosszul magam, nincs hányingerem és nem is émelygek. Már csak a mély elszántságot érzem magamban, ami egyre hajt előre, Sophia háza felé. Útközben találkozunk még egy kóbor macskával is, amihez lehajolok, hogy megsimogassam, utána pedig alig bírunk szabadulni tőle. Győzködöm Seyongot, hogy vigyük magunkkal, majd elbújtatjuk a szobánkban, de szerinte gyorsan lebuknánk, apám meg hülyét kapna, ha kiderülne. Hát persze, hiszen kiskoromban sem engedte meg, hogy akár egy hörcsögöt tartsak, ami enyhítetett volna a magányos évek vasmarkán. Miatta lettem ilyen zárkózott, mert egyrészt nem bánt úgy velem, mint egy édesanyját elvesztő gyerekkel, akinek még nagyobb szüksége lett volna az apjára, másrészt, mindent megtiltott, ami mosolyt csalhatott volna a kis Ethan arcára. Sosem szeretett, és tisztában vagyok vele, hogy azt kívánta, bár én haltam volna meg anyám helyett. Még most is az után a nő után vágyakozott, aki igazán sosem lehetett az övé.

A hold ezüst csíkokat fest Sophia házának kapujára, és sejtelmes derengéssel vonja be a barátom sziluettjét. Örülök, hogy Seyongot sokkal kiegyensúlyozottabbnak látom azóta, hogy a volt szerelme visszatért az életébe. Megköszönöm neki, hogy elkísért, és biztosítom róla, hogy innentől boldogulok magam is. Kétkedve bár, de lassan hátralép, és elindul a hotel felé vezető úton. Van kulcsom a házhoz, mert amikor Sophia elutazik nyaralni, mindig én szoktam gondozni a virágait és rendben tartani a kertet. Remegő ujjakkal kutakodom a kulcscsomó után, ami kisvártatva könnyedén a kezembe csusszan. Aztán a zárral bíbelődöm egy darabig, és amikor végre átlépem a ház küszöbét, hatalmas sóhajként szakad ki belőlem a felgyülemlett feszültség.

Bent sötétség uralkodik, de nem akarok villanyt kapcsolni, nehogy azt higgyék, betörők garázdálkodnak az otthonukban. Rendületlenül haladok fel a lépcsőn, egy percre sem állok meg, nehogy a végén visszavonulót fújjak. Nem zavar a sötétség, mert kívülről ismerem a ház minden zugát. Kisebb koromban sokat játszottam a régimódi falak között, mostanában pedig gyakran jártam át teázni Sophiához. Egy pillanatra elbizonytalanodom, amikor arra gondolok, hogy nem fog neki örülni, ha részegen lát. De aztán azzal nyugtatom magam, hogy már szinte teljesen kijózanodtam, amíg ideértem. Néha azért neki kell dőlnöm a falnak, amíg visszanyerem az egyensúlyt, de akkor is fényévekkel jobb már a helyzet, mint amikor kijöttem a pubból.

A lépcső mellett az első ajtó jobbra Sophia szobája. A kezem ismét remegni kezd, amikor megfogom a kilincset. De nem tétovázom sokáig, határozottan lenyomom, és már bent is vagyok. A szívem a torkomban dobog, annyira izgulok, mintha egy veszélyes kígyókkal teli verembe léptem volna, ahol bármelyik percben megmarhat az egyik ragadozó. Ha Sophia elutasít, az felér egy kígyómarással. Meg fogja mérgezni az estémet, a hetemet, és talán az egész hátralévő életemet is. Mit kéne mondanom, hogy igen legyen a válasza? Előre meg kellett volna írnom a mondatokat, amiket előadok neki, mint egy jól megfogalmazott dalszöveget. Egy dal! Írnom kellett volna egy dalt, és a legszebb szerelmi vallomásként szerenád formájában prezentálni neki.

De most már nincs visszaút, mert meghallom, hogy mocorogni kezd az ágyon. Görcsösen azon agyalok, hogy kezdjek bele, miközben úgy tördelem a kezem, mint amikor kisfiúként nem kaptam meg a szeretett játékot, csak a kirakat előtt bámultam szomorúan. De Sophia nem kerülhet fel arra a listára, ahol az Ethan-nem-kapta-meg dolgok vannak felsorolva. Ezért nagy levegőt veszek, és a lehető legmagabiztosabb hangon vágok bele.

– Sophia, azért jöttem ma el hozzád, mert el kell mondanom valamit, ami már évek óta nyomja a szívem. Kérlek, ne mondj semmit, előbb hallgass végig. Miután anya meghalt, jobban számíthattam rád, mint akármelyik rokonomra. Úgy bántál velem, mint a saját fiaddal, és biztonságot adott az a tudat, hogy van valaki, aki nemcsak kötelességből szeret. Amikor nagyobb lettem, az érzelmeim megváltoztak irántad. Beléd szerettem, és ez nem csupán egy múló szeszély, amit egy kis kamasz dédelget, mert még most is ugyanúgy érzek. Nem tudok együtt lenni más lánnyal, mert csak te jársz a fejemben. Szükségem van rád ahhoz, hogy boldog legyek. Az életem olyan sivár, ha te nem vagy mellettem. Úgy élem meg a napokat, mintha egy koszos ablaküvegen keresztül nézném: minden színtelen, nincsenek illatok, ízek, amikor nem vagyok veled. Adj nekem egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, nem vagyok egy felelőtlen kölyök, ahogy a velem egykorúak. Tudom, hogy csalódtál egy-két férfiban, de esküszöm, én sosem okoznék neked fájdalmat. Ha a barátnőm lennél, mindent megadnék neked, amit megérdemelsz, sőt, még többet is.

Nem tudok többet mondani, bár annak ellenére, hogy nem vagyok teljesen józan, és fel sem tudtam készülni a beszédre, nem volt rossz teljesítmény. Tapogatózva indulok meg az ágy felé, és mikor megtalálom, óvatosan leülök a szélére. Szipogást hallok, aminek a hallatán egyszerre rándul görcsbe a gyomrom, és egyszerre tör ki örömujjongásban a lelkem. Nem hinném, hogy a szomorúságtól fakadt sírva, sokkal inkább a szavaim hatották meg könnyekig. Megérintem az arcát, és egyenként csókolok le róla minden egyes könnycseppet. De mintha nem akarnának elapadni, folyamatosan újabbak gördülnek le az arcán, a testét pedig szüntelenül rázza a zokogás. Kezdek megijedni, ezért szorosan magamhoz ölelem. A hátunkat a hideg falnak támasztjuk, de hamar felmelegszem a testéből áradó kellemes hő nyomán. A karjaimban lassan alábbhagy a remegés, ami addig uralta, majd ujjaival finoman végigsimít az ajkamon.

Ez azt akarja jelenteni, hogy meg akar csókolni? Még szerencse, hogy Seyong adott egy rágót, és az is, hogy miközben a lépcsőn araszoltam felfelé, kidobtam a fordulóban lévő kukába. Közelebb húz magához, és egyre követelőzőbbek a mozdulatai. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni, de egy cseppet sem bánom. Mikor a szánk végre egymásra talál, az idő megáll egy pillanatra. Egyre csak arra gondolok, hogy azt a nőt csókolhatom, akire egész életemben vágytam, és ez a tény, mintha lebénítana. De ő nem hagy sok időt a tétlenkedésre, olyan szenvedéllyel bújik hozzám, mintha ő is erre várt volna olyan régóta, mint én. Lehetséges az, hogy én is tetszettem neki, csak ő sem mert színt vallani? Akárhogy is legyen, az a fontos, ami itt és most történik. És itt és most Sophia az enyém, és többé már nem fogom elengedni. Érzem rajta, hogy ő is azt kívánja, bárcsak örökké tarthatna ez az este.

– Annyit álmodoztam már erről – suttogom két csók közben, de a kijelentésem hallatán újabb könnycseppek hullanak a párnájára. Ezután inkább csendben maradok, mert akkor nem sír, akkor úgy viselkedik, mint egy kiéhezett párduc, aki nem tudja visszafogni magát a zsákmánya láttán. Szívesen leszek az áldozata, és fel is falhat, szép halál lenne.

Benyúl a pólóm alá, én pedig megdermedek, amikor megérzem hideg, fürkésző ujjait, ahogy a mellkasomon kalandoznak. Valahogy nem tudtam ezt elképzelni Sophiáról, aki olyan nyugodt, olyan összeszedett, hogy ilyen hevesen reagál majd a közeledésemre. De ez jó. Nagyon is az. Felemelem a kezem, de mégsem merek benyúlni a hálóinge alá. Ő számomra olyan volt, mint egy szent, ha megérinteném a meztelen bőrét, az olyan lenne, mintha megbecsteleníteném. Másik kezét a hajamban érzem, és azzal én sem tehetek semmi rosszat, ha beletúrok a hajába. Egy futó gondolat suhan át az agyamon: Olyan, mintha Rebeccát csókolnám. De elhessegetem magamtól a közénk férkőző pillanatnyi érzést. Különben is rokonok, biztos azért fedeztem fel hasonlóságot köztük.

– Becky, jól vagy? Zörgést hallottam, ezért…

Mindhárman kővé dermedünk. Az elemlámpa fénye, amit Sophia szorongat a kezében az ajtóban állva, ridegen világít rá a valóságra, miszerint Beckyvel összegabalyodva fekszem az ágyon, az ő keze még mindig a pólóm alatt van. Olyan gyorsan ugrom fel, ahogy csak tudok, és megkerülve Sophiát kivágtatok az ajtón. Viszont mégsem vagyok olyan jól, ahogy hittem, mert a lépcsőn futva megbotlom az utolsó fokoknál, és arccal a padlóra zuhanok.

***

Nem tudom, hol vagyok, amikor felébredek. Rögtön Seyongot keresem, meg az anyám képét a falról, de helyette egy One Directionos poszter virít az ágy felett, mellette pedig… egy 4TUNE-os?

Az emlékképek egyszerre tódulnak a fejembe, és egymással versenyre kelnek, hogy melyikre gondoljak először. Legjobb lesz kronológiai sorrendben felidézni az eseményeket, akkor talán kevésbé fogok összezavarodni. Behunyom a szemem, mert zavarja az ablakon át beömlő fény, a poszterek látványa meg egyenesen hányásra késztet. Megint. Igen, tegnap kocsmáztam a haverokkal, mikor felbukkant Seyong, és én inkább őt választottam, amit nem bántam meg. Emlékszem az útra is, melynek az elején kiadtam magamból a nagy alkohol mennyiség egy részét, amit megittam aznap, és állatkákkal társalogtam, mint valami suttogó, aki ért az állatok nyelvén. Emlékszem arra a mély elhatározásra, ami Sophia házához vezetett, és arra is, hogyan basztam el életem nagy lehetőségét. Úgy tűnik, részegen nemcsak az érzelgős oldalam kerül előtérbe, hanem a jobb és bal megkülönböztetésére is képtelen vagyok. Ugyanis elrontottam az irányt, és bár tudtam, hogy Sophia szobája jobbra van, mégis balra mentem. Ebből következik, hogy Rebeccánál kötöttem ki, és neki mondtam el mindazt, amit a nénikéjének szántam. Aztán annyira magával ragadott a hév, hogy nem figyeltem fel azokra az árulkodó jelekre, hogy Rebecca haja rövidebb, vagy hogy az a jellegzetes illat áradt belőle, amit már megszoktam. Annyira azt akartam hinni, hogy végre Sophiával vagyok, hogy be is beszéltem magamnak. Vagy tudat alatt már az elején ráébredtem arra, hogy az Rebecca, mégsem állítottam le magunkat? Egyszer megfordult a fejemben, hogy annyira hasonlít Rebeccára, de nem vettem komolyan a megérzésemet. Vagy szándékosan hagytam figyelmen kívül?

Elönt a forróság, amikor eszembe jut az a jelenet, ami ebben az ágyban lejátszódott. Olyan intenzív az érzés, mintha Rebecca ujjai most is a bőrömet cirógatnák, a szája pedig vágyakozón tapadna az enyémre. A gondtalan perceket mégis beárnyékolja az a tény, hogy Rebecca átvert engem, és ezt nem tudom neki megbocsátani. Nem volt joga ahhoz, hogy tönkretegye a tervemet. Annyira dühös vagyok rá, amiért ilyen megalázó szituációba kerültem. Életem legkínosabb pillanata volt, mikor Sophia ránk nyitott, és rá kellett döbbennem, hogy nem őt tartom a karomban. Ezután már bármit csinálhatok, Sophia nem fog velem foglalkozni. Miután szinte rámásztam az unokahúgára, kizárt, hogy meghallgassa az iránta táplált érzelmeimről szóló kiselőadásomat. Rebecca végleg elvágta a hozzá vezető utat, és ezt sosem fogom neki elfelejteni.

A lány belép a szobába, kezében egy tálcát egyensúlyoz, ami jól meg van pakolva. Van rajta croisant, narancslé, kávé, pirítós, meg még valamilyen sütemény. Már a látványtól is felfordul a gyomrom, a szagoktól meg egyenesen a fürdőbe tudnék rohanni.

– Vidd el ezt innen, nem vagyok éhes! – mordulok rá, és örömmel tölt el, amikor látom, hogy összerezzen elutasító hangszínemet hallva.

– Legalább a narancslevet idd meg – mondja halkan, de nem engedelmeskedem neki. Lerakja az éjjeliszekrényre, és csak akkor hajtom fel, amikor elhagyja a szobát. Hirtelen megérzem, hogy egy hatalmas dudor éktelenkedik a homlokom közepén, és az orrom is meg van dagadva. Hát persze! Mert nem elég, hogy Sophia rajta kapott az unokahúgával, még azt is látta, ahogy egy utolsó szerencsétlen senki módjára legurulok a lépcsőjén. Ennél szánalmasabbat kitalálni sem lehetne! Ezért Beckyt kísérteni fogom halálom után is, addig fogom kínozni, amíg bele nem roppan. Vajon miért sírt, amikor végighallgatta a Sophiának szánt mondókámat? És vajon miért volt annyira beindulva rám? Lehetséges lenne, hogy belém van esve? Az még jobb! Akkor attól fog szenvedni, hogy sosem kaphat meg.

Újra a szobába lép, ezúttal üres kézzel. Odaül az ágy szélére, mire én automatikusan fel akarok pattanni, de mozdulni sem bírok. Amíg csak feküdtem, nem éreztem azt a fájdalmat, ami akkor hatol belém, amikor megmozdítom bármelyik testrészemet. Gyengéden a mellkasomra helyezi a tenyerét, hogy úgy nyomjon vissza, de nem örülök neki, hogy már megint hozzám ér.

– Ethan… Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Tudod… New Yorkban senkinek sem kellettem… Annak ellenére, hogy modell vagyok, valamiért nem bírnak a pasik. Vagy akik akartak volna valamit, azok nekem nem jöttek be. Amikor először megcsókoltál, azt hittem, talán… De mindegy. Tudom, hogy mennyire ragaszkodsz a nénikémhez, és ezentúl nem fogok közétek állni. Ne aggódj, nem hiszi azt, hogy járunk vagy ilyesmi. Azt mondtam neki, részegen idejöttél, mert nem akartál úgy mutatkozni apád előtt, és a dolgok csak úgy megtörténtek. De egyikünk sem gondolta komolyan, csak egy kis szórakozás volt. Figyelj, mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? Legyünk barátok, jó? – Bűnbánóan néz rám, és olyan halkan beszél, hogy néhány szavát alig lehet érteni. Tényleg úgy látszik, megbánta, amit tett, de ez még nem jelenti azt, hogy én túl tudok ezen lépni.

– Nem barátkozom lányokkal – jelentem ki hűvösen. Rágni kezdi a körmét, ami a gyengeségéről árulkodik. Azt hittem, nem tenne kárt a szépen lakkozott és manikűrözött körmeiben, de legyőzte őt az idegessége. Megint az elveszett kislányt látom benne, akit a megismerkedésünk napján fedeztem fel először.

– Akkor békén hagylak. Ne aggódj, én Sophia néni szobájában aludtam, nem értem hozzád egész éjjel, és soha többet nem is fogok. Az interjút elhalasztottuk az állapotod miatt, egy hét múlva kerül majd felvételre. Sajnálom, hogy az én szobámban kell eltöltened még pár órát, de próbáld meg magad kipihenni.

Ezzel feláll, és magamra hagy. Bárcsak tudnék aludni, mert gondolkodni semmi kedvem. Ebben a szobában még egy tévé sincs, a hifi meg túl messze van, nem tudnék most addig elmászni. Amúgy is borzalmas zenéi lehetnek Rebeccának, úgyhogy nem veszítek sokat. Az éjjeliszekrényre téved a pillantásom, és kihúzom a legfelső fiókját, hátha találok benne valami érdekeset. Egy fénykép album akad először a kezembe, amit kíváncsian lapozok fel.

Az első fotókon a kis Becky vigyorog fogatlanul a kamerába, ami olyan szívmelengető látványt nyújt, hogy egy percre elfelejtem utálni őt. Több képen a szüleivel szerepel, akik egyben kedvesnek, egyben pedig túl nagyviláginak látszanak. Az apja méregdrága öltönyben feszít, az anyja napbarnított és annyi arany ragyog rajta, hogy elvonja minden másról a szemlélő figyelmét. Becky hasonlít az anyjára: kábé tíz éves lehet, de ugyanúgy pózba vágja magát, mint a mellette álló nő. Ki van festve, és magas sarkút adtak rá már olyan fiatalon. Sok olyan kép következik, melyeken szépségversenyen vagy divatbemutatón szerepel, és az életkora itt sem érheti el a tizenkettőt. Milyen gyerekkora lehetett, ha ahelyett, hogy babázott volna, a fényképezőgépek kereszttüzébe kényszerítették? Mert abban biztos vagyok, hogy nem önszántából mondta azt tíz évesen, hogy modellkedni akar. Az anyja vágyálma lehetett, és ezt annyira undorítónak találom. Ez olyan, mint amikor egy kiskutyát csillivilli ruhába bújtat a bolond gazdája, bele sem gondolva abba, hogy szegény állatnak ez teljes mértékben természetellenes. Becky azt hihette, hogy ez egy jó mulattság, az anyja viszont véresen komolyan vette a képeken látható arckifejezése láttán. Az is lehet, hogy néha eljárt a keze, ha Becky inkább a barátnőivel lógott volna a plázában, nem pedig a reflektorfényben illegette volna magát. A lány mosolya egyik képen sem természetes. Egyiken sem néz ki úgy, mint aznap a tenger parton… Olyan elveszettnek látom, amilyennek magamat is érzem. Ez lehet bennünk a közös pont. Emiatt érezhettük felszabadultnak magunkat egymás társaságában, mert megértettük azt, hogy min ment át a másik. Az én apám is folyamatosan nyomást gyakorolt rám, és ez meghatározta azt, hogy milyen emberré váltam. A szülők gyakran rossz út felé terelgetik porontyaikat, és az a gyerek, aki nem elég erős, elveszik. Elbukja azt a csatát, amit a saját szüleivel szemben vív, és anélkül hal meg a harci mezőn, hogy megvalósíthatta volna önmagát.

Találok egyetlen olyan képet, ahol Becky mosolya igazinak tűnik, és nem tudom miért, de kiveszem az albumból, és a zsebembe rejtem. Még egy utolsó pillantást vetek a lány emlékeit őrző kis könyvre, majd óvatosan visszacsúsztatom a helyére. Elhatározom, hogy megpróbálom jól érezni magam az együttesben, adok egy esélyt a srácoknak és magamnak mindenféle fenntartások nélkül. Sophiáról sem fogok lemondani, de egy kicsit várnom kell, mielőtt beszélnék vele. Túl korai lenne most rázúdítani az érzéseimet, és ezután nem is fogom olyan görcsösen akarni őt. Gyakran mondják, hogy amíg a párok azon feszengenek, hogy mindennél jobban szeretnének egy kisbabát, nem jön össze nekik, de amint elengedik a görcsösséget, és nemcsak a gyerek körül forognak a gondolataik, rögtön sikerül nekik összehozni egyet. Ha nem fogok minden nap azon parázni, Sophia mikor lesz már az enyém, lehet, hogy egyszer önszántából fog a karomba sétálni.

És még egy dolgot megfogadok: Becky és én barátok leszünk. Még egy kicsit hagyom, hadd főjön a levében, de aztán megbocsátok neki, és eleget teszek a kérésének. Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy felszabaduljunk, hogy kitörjünk a szülői nyomás alól. Ha összefogunk, megnyerhetjük azt a csatát, amit ellenünk indítottak, amikor megszülettünk. Meg fogom őt tanítani arra, hogy nem kell mindenre igent mondania, amit az anyja elvár tőle, és közben én is meg fogom tanulni, hogyan szálljak szembe az apámmal, mert csak akkor lehetek szabad, ha kilépek a hatásköre alól. Az elmúlt időben lett egy legjobb barátom Seyong személyében, pedig erre sem számítottam. Most azon a sor, hogy megint meglepjem saját magamat is, és Rebecca legjobb barátja legyek, aki megvédi őt azoktól, akik ki akarják használni.  

4TUNE – A szerencse fiai

Tizenegyedik fejezet

Seyong

Már azt hittem, sosem fog eljönni az a nap, amikor nem sajog egy porcikám sem a verésektől, és amikor nem kell egy tonna vakolattal elfedni a sérüléseimet. Mára valahogy a kedvem is jobb lett, és hosszú idő óta újra optimistán szemlélem a világot. A többiek nagyon rendesek voltak hozzám ebben a nehéz időszakban, még Tomival is sikerült váltanom pár szót, aki valamiért beszédesebbé és felszabadultabbá vált mostanában. Mr. Lance azt mondta, nem akar botrányt, de ha még egyszer elő fog ez fordulni, rögtön megy az iskola igazgatójához, és olyan cirkuszt csinál, hogy azt nem fogják zsebre tenni.

Annak viszont igazán örülök, hogy az első dalunk már a toplisták élére került, ahogy elkezdték adni a rádiók. Több talk show-ba meghívtak már minket, ahol a felkészítő óráknak köszönhetően minden kérdésre helyes választ tudtunk adni. Csupán akkor állt meg egy percre bennem az ütő, amikor az egyik műsorvezető arról érdeklődött, hogy milyen típusú lányok jönnek be nekem. Erre a válaszra nem készültem fel, és mivel először Becky bájos arca jelent meg előttem, ahogy brillírozott a klipforgatás alatt, hát őt írtam le. Ethan rögtön rájött, kiről beszélek, és fintorogva hallgatta, miként áradozom arról, hogy milyen kedves és elbűvölő az a lány. Mindenki más azt hitte, hogy csak egy kitalált személyről beszélek, de Ethan jobban ismerte Beckyt náluk. Amikor ment a klipünk a tévében, gyakran azon kaptam rajta a barátomat, hogy a szája sarkában megbúvó mosollyal nézi végig a csókjelenetüket. Többször is rákérdeztem, hogy miért nem hívja el randizni a lányt, de folyton csak lehurrogott.

Pedig én az ő helyében egy percig sem halogatnám ezt a dolgot. Ha lenne valaki, aki megdobogtatná a szívem, nem húznám az időt, mivel addig kell kiélvezni az életet, amíg még fiatalok vagyunk. Persze ezt a mondást úgy is lehetne értelmezni, hogy amíg fiatalok vagyunk, legyen részünk minél több kalandban, hogy évek múltán le tudjunk horgonyozni egyetlen személy mellett, de addig is használjuk ki a sztárság adta lehetőségeket, de ez nem az én stílusom. Én annak örülnék, ha a tánc és az együttes mellett lenne valaki, akivel megoszthatnám a boldogságomat, és nem attól lennék elégedett, ha minél több strigulát tudnék húzni egy képzeletbeli füzetbe. De őszintén szólva nem reménykedem abban, hogy a közel jövőben rám talál a nagy Ő. Talán jobb is ez így, hiszen Lucast is teljesen kifordította önmagából az a lány, akibe egyik napról a másikra belezúgott. Elég elviselni az ő szomorú ábrázatát, nincs szükség arra, hogy még én is szenvedjek. Persze a szerelem az nem feltétlenül egyenlő a fájdalommal, de amilyen szerencsétlen vagyok, azt hiszem, nálam is hasonlóképpen mennének a dolgok, ha beleszeretnék valakibe.

A hallban találkozom a többiekkel, ugyanis ma nem megyünk suliba, mert megismerkedünk az új koreográfusunkkal. Mr. L azt mondta tegnap, hogy nem elég a táncóra, sem az a tanár, aki az iskolában oktat, szerzett számunkra egy saját koreográfust, aki ezentúl minden dalunkhoz készíteni fog egy koreót, amivel majd fel tudunk lépni. A többiek nyilván nem voltak elragadtatva az ötlettől, hiszen ez azt jelentette, hogy mostantól még több időt kell töltenünk a tánccal, ez a hír egyedül engem villanyozott fel. Mr. L nagyon titokzatos volt, és nem árulta el az új coach-unk nevét, de még azt sem, hogy fiúról vagy lányról van-e szó.

Ahogy végigmérem kis csapatunk többi tagját, az élettől is elmegy a kedvem. Tomi szokás szerint a földet vagy a falat bámulja teljesen érzelemmentesen. Lehet, hogy megindult benne valamiféle változás, de azért a jól bevált dolgoktól nehezen válik meg, ahogy látom. Ethannek semmihez sincs kedve, ami abból fakad, hogy a rock zenét sokkal jobban preferálja, és legszívesebben egész nap az ágyában feküdne, és az MP3 lejátszóját üvöltetné. Lucas arcára meg még inkább kiült a világfájdalom azóta, hogy Tomival ketten elmentek bulizni. Fogalmam sincs róla, hogy mi a fene történhetett azon a helyen, mert mindketten mélyen hallgatnak róla, de az biztos, hogy Lucas még lejjebb zuhant a szakadékba, pedig ő legalább az elején élvezte az együttes körül történő dolgokat. Komolyan, én kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy jókedvem van, pedig nekik kéne szégyellniük magukat azért, mert nem értékelik ezt a fantasztikus lehetőséget, amit kaptunk. Akkor mégis minek jelentkeztek? Így azok elöl vették el a helyet, akik talán sokkal szívesebben lennének a helyükben, Kivéve Ethan, mivel őt az apja kényszerítette arra, hogy legyen az együttes tagja, mondjuk ő is megerőltethetné egy kicsit magát, nem kéne állandóan olyan képet vágnia, mintha a fogát húznák. Senkinek se legyen nagyobb gondja annál, hogy egy feltörekvő csapat tagja, akik a debütálásuk első heteiben már nagy sikereket könyvelhetnek el maguknak!

– Jó reggelt, fiúk! Na, kíváncsiak vagytok már az új koreográfusotokra? –lép be Mr. Lance egy hatalmas mű vigyorral az arcán. Ő is tisztában van vele, hogy a színfalak mögött mennyire nehezen jövünk ki egymással, de jár neki egy pár piros pont azért, mert mindent megtesz annak érdekében, hogy ez változzon. Annak ellenére, hogy folyamatosan ellenálló falakba ütközik, nem adja fel, szüntelenül újra próbálkozik, és örökös optimizmusának köszönhetően, néha sikerül is megremegtetnie azokat a falakat, amik egyszer talán majd le is dőlnek. Rajtam kívül mindenki csak egyhangúan hümmög a kérdésére, én viszont kedvesen visszamosolygok rá, és biztosítom arról, hogy minden rendben lesz a mai próbák alatt. Ezután Mr. L szélesre tárja a karját, és egy színpadias „tádám” felkiáltással beinvitálja az újdonsült tanárunkat.

Egy másodperc erejéig úgy érzem, megáll az idő, a tér eltűnik, én pedig semmivé válok. Csak ő létezik, ahogy áll velem szemben, és olyan mélyen néz a szemembe, hogy minden porcikám beleremeg átható pillantásába. Egy pillanat az egész, amíg úgy bámuljuk egymást, mintha csak mi ketten léteznénk, mintha sosem lett volna köztünk több tízezer kilométer távolság, és mintha még mindig csak az enyém lenne. Fel sem eszmélek, olyan hirtelen rohan oda hozzám, és szorít magához. Annyira örül neki, hogy láthat, hogy hangos nevetésben tör ki, ami ragadós, ezért én sem tudok ellenállni a feltörni készülő kacajnak. Nevetünk, ölelkezünk mindenki szeme láttára, de most nem tud érdekelni, hogy bámulnak, hogy megvan a saját bajuk, és biztos kiakadnak majd rám, amiért én kilógok a sorból. Nem akarom leplezni a boldogságomat, annyira felszabadultnak érzem magam a karjaiban, hogy azt kívánom, sose engedjen el.

– Krm, ti ismeritek egymást? Mármint ez elég hülye kérdés volt, mert nyilvánvaló… – szólal meg zavartan Lucas torok köszörülések közepette.

– Srácok, bemutatom nektek Park Jonghyunt, aki még a középsuliban volt a tánctanárom. Aztán az élet úgy hozta, hogy Amerikába jöhetett, és azóta nem láttuk egymást.

– Hát… biztosan jó tanár volt, ha ennyire megszeretted – jegyzi meg Lucas gyanakvón, miközben szüntelenül hol engem, hol Jonghyunt vizsgálgatja. Ethan arcán megjelenik egy halvány mosoly, ugyanis neki már meséltem a hozzá fűződő érzelmeimről, és úgy látszik, a barátom örül annak, hogy ilyen boldognak lát. Tomit viszont majdnem szétveti a méreg, legalábbis ezt olvasom ki a tekintetéből. Nem értem, min húzta fel magát, de legalább nem azt a közömbös kifejezést látom rajta, amit általában. Jó tudni, hogy más érzelmeket is képes produkálni.

– Seyong, megengedem neked, hogy eltölts egy pár órát Mr. Park társaságában, de délután négyre gyertek vissza, rendben? – Köpni-nyelni nem tudok producerünk kijelentése hallatán, mivel erre aztán végképp nem számítottam. Mióta L. A.-ben vagyok, sokkal gyakrabban gondoltam Jonghyunra, mint otthon. Annyi kép pörgött már végig az agyamban, amelyeken más-más helyeken találkoztam vele, de az sosem szerepelt köztük, hogy ő lesz a koreográfusunk. Elképzeltem, hogy véletlenül szembe jön velem az utcán, vagy hogy ott fog csápolni az első sorban, amikor először fogunk koncertezni, vagy hogy összefutunk egy stúdióban, ahova mindkettőnket meghívták egy interjúra. De tudat alatt mindig is azt gondoltam, hogy ez csak egy álom, ami nem fog valóra válni.

Erre most itt áll előttem egy karnyújtásnyira, és ez nem elég, kimenőt kaptam a főnöktől, hogy együtt lehessek néhány felejthetetlen órát vele. Talán mégiscsak el kéne kezdenem hinni a karkötőink mágikus erejében. Végül is, az élet nem lehet mindig fenékig tejfel. Lehet, hogy az egyik nap úgy megvernek, hogy kiskanállal kell utána összeszedni, de a következőn egy olyan tökéletes ajándékkal jutalmaz meg a sors, mint Park Jonghyun. Egyszer fenn, egyszer lenn. De ha ez az ára annak, hogy vele lehetek, akkor ezentúl bátran fogok szembe nézni a támadóimmal. Üssetek csak barmok, majd begyógyítja a sebeimet a világ legjobb pasija!

Ethan azért vet egy figyelmeztető pillantást Jonghyunra, mint egy óvó báty, aki azt akarja üzenni a tekintetével, hogy „vigyázz, mert ha fájdalmat okozol neki, megtalállak.” Nyugtatóan Ethanre mosolygok, mert tudom, hogy Jonghyun mellett nem érhet semmi baj, és elindulunk a kijárat felé. Száj tátva bámulom a Mercedest, amihez odavezet, és meg kell állapítanom, hogy ez még Ethan BMW-jénél is dögösebb egy fokkal, pedig azt gondoltam, hogy azt a kocsit nem lehet felülmúlni. Az út alatt egy szót sem szólunk egymáshoz, de Jonghyun olyan sebesen száguld, hogy feltételezem, hamar oda akar érni valahova. A magnóból azok a dalok szólnak, amire annak idején együtt táncoltunk, vagy csak sokat hallgattuk őket közösen, és nem tudom, hogy ez szándékos-e, vagy csak véletlenül rakta be ezt a válogatást. Önkénytelenül is el kezdem énekelni az EXOPeter Pan című dalát, amivel mosolyt csalok az arcára. Az édes dallamok felidézik bennem az első csókjaink egyikét, amikor szintén ez a szám bömbölt a hangfalakból.

Gondolatban visszarepülök három évvel ezelőttre, amikor is Jonghyun házi bulit szervezett kettőnk számára. Nem akart elvinni egy meleg bárba, mert azt mondta, túl fiatal vagyok még ahhoz, és amúgy is valami meghittebb dolgot szeretett volna adni nekem. A suliban gyakran tartottak olyan estéket, amikor zenés-táncos összejöveteleket szerveztek, ahol a fiúk és a lányok kényük-kedvük szerint lassúzhattak perceken keresztül összesimulva. Kezdetben még eljártam az ilyen mulatságokra, de mindegyik után fájó szívvel mentem haza, hiszen hozzám senki sem jött oda, hogy szívesen táncolna velem. Általában két barátnőmmel bőgtük végig ezeket az alkalmakat, akik szintén nem kellettek senkinek. Persze néha poénból felkértem őket egy tánc erejéig, de azt inkább csak baráti lötyögésnek lehetett nevezni, nem pedig romantikus lassúzásnak. Már jártunk Jonghyunnal, amikor egyik este meglátta, hogy a sarokban pityergek, de hiába jött oda hozzám, nem kezdhettünk el a többiek szeme láttára egymáshoz bújva táncolni. Akkor találta ki, hogy akárhányszor bulit rendeznek a suliban, mi a házában fogunk ünnepelni, és ez százszor jobb volt minden sulis mulatságnál. Azt a zenét hallgattuk, amit szerettünk, nem azt, amit a DJ berakott, akit valamelyik hülye iskolatársam testesített meg. Továbbá nem volt szükségem arra az ember tömegre, aminek a nagy részével jóban sem voltam, nekem csak rá volt szükségem, csak ő kellett. A négy fal között bármit megtehettünk, ami két fiúnak nyilvánosan tilos volt: a nyaka köré fonhattam a karom, miközben az ő keze a hátsómon pihent, és addig csókolózhattunk, amíg levegő után nem kellett kapkodnunk.

Emlékszem, hogy az első ilyen estén Jonghyun bekapcsolta a hifit, én pedig koktélt kevertem magunknak a konyha pultnál. Amikor mögém lopózott, a kezébe nyomtam egy Sex on the beach-et, amit a nevében rejlő enyhe célzásként készítettem neki. Ő kortyolt belőle párat, aztán amikor felcsendült a Peter Pan, gyorsan lecsapta a pultra a poharat, majd magával húzott a nappaliba. A helyiségben félhomály uralkodott, a hangulatvilágítás sejtelmes árnyakat festett a mögöttünk lévő falra. Kicsit már bódult voltam, mert én már megittam két pohár koktélt, de az alkohol jólesően bizsergett az ereimben. Jonghyun úgy nézett rám, mintha én lennék a világ közepe, az egyetlen, aki fontos neki, és ha mellette voltam, mindig elhittem magamról, hogy jól nézek ki, és hogy egy értékes ember vagyok. A szemében tükröződő szerelmet nem lehetett meghazudtolni. Hozzám simult, ringatózni kezdtünk, és én tényleg úgy éreztem magam, mintha Csodaországba érkeztem volna. A hercegem a karjaiban tartott, a kedvenc dalomat hallgathattam abban a tökéletes pillanatban, és ezen a tökéletes éjszakán lettem először igazán az övé.

Itt, most, az autójában ismét úgy érzem, mintha csoda történt volna. Nem tudom levenni a szemem az arcáról, ami épp olyan ábrándos, amilyen az enyém lehet, szóval szerintem neki ugyanazokon az emlékeken jár az esze, mint nekem. Hú, még sokkal jobban néz ki, mint régen. Levágatta a haját, a bőre enyhén lebarnult a Los Angeles-i napfénytől, a szeme pedig úgy csillog, mint valami drágakő, aminek mindennél jobban szeretnék a tulajdonosa lenni. Hirtelen megijedek, hiszen attól még, mert a nyakamba borult a viszontlátás hevében, egyáltalán nem biztos, hogy ez azt jelenti, mostantól járni fogunk, és minden olyan lesz, mint azelőtt. A szótlansága aggaszt, ez nem jelenthet semmi jót. A vigyor lehervad az ajkamról, de mikor észreveszi, futó csókot lehel rá. Csak egy pillanatra ér össze a szánk, mégis áramütésként halad végig a testemen egy fájón ismerős érzés, amire már olyan régóta vágyom.

Tíz perccel később leállítja a motort, és mikor körülnézek, egy mesés környéket fedezek fel. De nem gyönyörködhetem sokáig a tájban, ugyanis megragadja a karom, és türelmetlenül vonszol maga után. Amint belépünk az épületbe, mohón nekem esik, és úgy csókol, mintha ő is erről a percről álmodozott volna már egy ideje. Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy a testünk teljesen összepréselődjön, egy kis rés sem lehet köztünk. Érezni akarom őt. Mindenhol. Úgy mint régen, elfeledve a sok-sok könnyekbe fulladt napot, a magányosan töltött éjszakákat, amikor annyira sajgott a szívem, hogy azt hittem, a családomnak ilyen fiatalon kell majd eltemetnie, a sírkövemre pedig azt vésték volna: „Ez a fiatal a szerelembe halt bele”De most mindez nem számít, csak az a fontos, hogy ezek szerint ő sem felejtett el engem, és ő is ugyanúgy akar továbbra is, mint én őt.

– Amint megláttam a klipeteket az MTV-n, rohantam a telefonhoz, hogy felhívjam Lance-t. Komolyan mondom, úgy el kezdtem ugrándozni a lakásban, mint egy megveszett tini. – árulja el lihegve két csók között, és közben úgy vigyorog, mintha most nyerte volna meg a lottó ötöst.

– Szóval csak miattam jelentkeztél az állásra? – kérdezem meghatottan. Bólint, és a válasza örömmel tölt el. Úgy tűnik, képtelen mást mondani, nem bír elszakadni a szája az enyémtől, ez pedig igencsak nagy akadályt képez a beszéd terén.

Hamarosan rájövök, hogy egy tánc stúdióban vagyunk, de rajtunk kívül senki más nem tartózkodik az épületben. Egy örökkévalóság után Jonghyun eltávolodik tőlem, és már csak az fizikai fájdalmat okoz, hogy pár méterrel messzebb megy tőlem. Berak egy CD-t a lejátszóba, és jól felcsavarja a hangerőt. Felcsendül a BtoB-től a Wow, egyik kedvenc K-pop számom, és kezdetét veszi a legalább egy órán át tartó tánc maraton. Egymás után következnek a jobbnál jobb dalok, és mindketten kifulladás nélkül nyomjuk végig az etapot. Közben végig Jonghyun felsőtestét bámulom, és meg kell állapítanom, hogy jól megizmosodott, mióta nem láttam. Igen, kétségtelenül ő a legszexibb férfi, akivel valaha találkoztam. Ő sem veszi le rólam a szemét, pedig én nem változtam semmit, mióta megérkeztem az angyalok városába, bár én még csak pár hete élek itt.

A zene és a tánc volt mindig is a közös nyelvünk. Volt, hogy nem töltöttük mással a szombatot, mint órákon át tartó táncolással, majd ugyanannyi időt szenteltünk a csókoknak, és egymás kényeztetésének. Ritkán mozdultunk ki, de igazság szerint, egyikünknek sem volt hiányérzete emiatt. Tánc közben ugyanúgy forr köztünk a levegő, mint akkoriban. Jonghyun néha-néha elkapja a csípőmet, és vadul magához ránt egy csók erejéig, majd ott folytatjuk a mozgást, ahol abbahagytuk előtte. Olykor persze hibázunk is, ilyenkor nagyokat nevetünk egymás bénázásán, de véletlenül sem sértődünk meg azon, ha a másik jót derül a rossz lépés láttán. Jól éreztem magam Amerikában, ezt nem tagadhatom, de ez valami teljesen más. A szabadság, a múlt, a vágyaim kavalkádja, amelyek egyetlen testben egyesülnek: Jonghyunéban. Muszáj többször hozzáérnem, hogy elhiggyem, hogy valóban itt van, nemcsak álmodom. A verések után, amikor az ájulás küszöbén egyensúlyoztam, gyakran hallucináltam azt, hogy Ethan helyett ő fogja meg a kezem, Angela helyett ő simít végig az arcomon. Hihetetlen, hogy most tényleg itt van, hogy a fájdalmas könyörgésem végre meghallgattatott.

Együtt ebédelünk egy japán étteremben, ahol a kinti részen foglalunk helyet. Annak ellenére, hogy már október van, az idő jó, a nap kellemesen melengeti a hátunkat. A többi vendég mégis inkább a benti asztalokat választotta, így csak ketten ücsörgünk a napsütötte teraszon. Sushit rendelünk, és végig egymás kezét fogjuk. Jonghyun villával esik neki a kis tekercseknek, mire kigúnyolom őt, hogy már ennyire elfelejtette a szokásainkat, hogy lemondott a pálcikáról. Lepereg róla a heccelődésem, inkább fog egy falatot, és érzékien a számba adja, majd végignyalja az ajkaimat. Félve hátrapillantok, de senki nem néz minket.

– Hé, lazíts! Ebben a városban szinte mindenütt bukkannak fel meleg párok, de senkit nem izgat. Amúgy mesélj, hogy tetszik a Los Angeles-i tündérmese? – És mesélni kezdek neki, persze gondosan ügyelve arra, hogy kihagyjam a megverős részleteket. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, ráadásul azt sem szeretném, ha gyengének kéne feltűntetnem magam előtte. Még szerencse, hogy egy ideje nem kaptak el, így a sebeim teljesen be tudtak gyógyulni. Belehaltam volna a szégyenbe, ha úgy kellett volna látnia. Ő is sok mindent elmond nekem, el tudnám hallgatni késő estig is. Elmondja, hogy több helyen is oktató lett, illetve egy táncos formációban is részt vesz négy másik fiúval és három lánnyal egyetemben. Viszont az új kihívás lesz számára, hogy egy együttesnek csináljon koreográfiákat, de kíváncsian áll a dolog elébe. Mellette olyan gyorsan száll az idő, hogy arra leszünk figyelmesek, hogy indulnunk kell, ha négyre vissza akarunk érni. A kocsiban Jonghyun közli velem, hogy ideiglenesen ő is a hotelbe fog költözni, és hogy minden vágya, hogy a munka után az ő szobájában aludjak. A gondolatra, hogy újra egy ágyban lehetek vele, felforrósodik a vérem. Tudom, hogy abból nemcsak alvás lenne, és úgy érzem, képtelen vagyok végigcsinálni a táncos órákat úgy, hogy közben folyton azon jár az eszem, mikor lesz már este tíz.

Amikor belépünk abba a nagy terembe, amit a próbákra jelölt ki számunkra Mr. L, már mindenki minket várva ácsorog a helyiségben. Lepacsizok Ethannel, aki meglepő módon beszélgetésbe elegyedik Jonghyunnal, majd a többiekhez fordulok. Már csak azt veszem észre, hogy Tomi feldúltan kiviharzik a teremből, Lucas pedig idegesen néz utána.

– Hozd vissza! Kérlek, beszélj vele! Mióta elmentél, tisztára ki van akadva – suttogja Lucas, mert nem akarja, hogy a többiek meghallják a szavait.

– Miért pont én menjek utána? Veled lett jóban mostanság, beszélj te a fejével – válaszolom értetlenkedve, de Lucas csak a fejét rázza. Szilárd meggyőződése, hogy nekem kell visszahívnom a rapperünket, úgyhogy puffogva bár, de elindulok Tomi felkeresésére.

A szobájában nem találom, ahogy az ebédlőben sem. Kinézek az udvarra, ott sem lelem. Tanácstalanul mászkálok a hotel folyosóin, de egyszerűen olyan, mintha a föld nyelte volna el. Lemegyek az alagsorba, ahol a fitness terem és a wellness részleg található. Kizárt, hogy a jakuzziban áztatná magát, ezért oda be sem nézek. Az edző terem előtt azonban megállok, és dühös csapkodások meg nyögések ütik meg a fülemet. Mikor belépek, nem látok ott senki mást, Csak Tomit, aki teljes erejéből püföl egy bokszzsákot. Nem vesz észre, mivel háttal van nekem, és egy ideig nem szólítom meg. Annyira elkeseredettnek látszik, hogy kedvem lenne megvigasztalni, bár nem érdemli meg. Nem tudom, mi történhetett vele, de nem szabadna megsajnálnom őt. Hiszen az ő szíve sem esett meg rajtam egyszer sem, amikor a mocskos bandája félholtra vert. Nekem miért kéne vele törődnöm? Hirtelen megharagszom Lucasra, amiért erre kényszerített. Olyan jó napom volt eddig, most meg elrontja ennek az érzelmek nélküli baromnak a hisztije. Mi lehet a gondja, talán Henry nem avatta be a legutóbbi tervébe, vagy nem hívta át magához video játékozni? Elegem van abból, hogy mindig a többiek nyavalygását hallgatom, élvezni akarom azt, amit kaptam a sorstól.

– Mi a franc bajod van? – köpöm oda Tominak. Próbálok minél hanyagabbul beszélni, bár annyira felbosszantott, hogy most nem esik nehezemre. Megfordul, és a szemembe néz. Legalábbis csak ezt gondolom, mivel a sötét napszemüvegen keresztül képtelenség látni a szemét. Ez is baromi idegesítő benne! Miért nem veszi le idebent azt a szart?

– Húzz vissza a hercegedhez, és hagyjatok engem békén! – A „herceg” szót úgy ejti ki, mintha valami undorító, keserű lé lenne a szájában, amitől minél hamarabb meg akar szabadulni. A pillantásom a kezére téved, és látom, hogy véresek az ujjai. Jesszusom, ez olyan erősen ütötte azt a szarságot, hogy teljesen szétverte vele a kezét! Lábaim maguktól indulnak meg felé, be akarom kötözni a kezét, azt akarom, hogy meggyógyuljon… De nem! Megállok, és nem mozdulok többet. Ő sem kötözte be a sérüléseimet, az ő szíve sem sajdult bele abba a borzalmas látványba, amit nyújtottam. Nem sajnálom őt, dehogy! Nekem sokkal több seb borította a testem, neki csak pár horzsolás virít az öklén. De a vér… egyre csak szivárog belőle, és nem akar megállni.

– Ne hisztériázz már tovább! Vonszold fel a segged a próbaterembe, és erőltesd meg egy kicsit magad! Tudom, hogy utálsz táncolni, de ez is a munkád része. Ha nem tetszik, mehetsz haza, vagy Henryhez. – Olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, nem fog semmit mondani, de amikor megszólal, olyat mond, amivel fájdalmat okoz.

– A hercegednek már van egy hercegnője. Seyong, az a pasi átbasz téged! Esküszöm neked, hogy láttam őt múltkor az egyik buszmegállóban, amint egy csaj torkán dugta le a nyelvét. Tudod, hogy mióta Ethan megtiltotta, hogy beszálljak a kocsijába, én is busszal közlekedem. – Elkapja a karom, és kétségbeesetten szorítja meg. Az ingem véres lesz a kezétől, de ez most cseppet sem érdekel. Nem lehet igaz, amit mond. Jonghyun sosem volt együtt egy nővel sem. Ha még azt mondta volna, hogy másik pasival látta… De azt sem tudnám elhinni. Jonghyun annyira örült nekem, ezt nem játszhatta meg. Ugyanazt a ragyogást láttam a szemében, és ugyanazzal a szenvedéllyel csókolt, mint amikor még jártunk. Sosem hazudott nekem, mindig őszinte volt velem, akkor is, amikor el kellett utaznia otthonról. Nem fogok egy antiszociális hülyegyereknek hinni ahelyett, akiben jobban bízom bárki másnál. Kitépem a karom Tomi szorításából, és hátrálok tőle egy lépést.

– Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy. Miért fáj az neked, ha én boldog vagyok? Tudom, te azt élvezed, ha a földön láthatsz vérbe fagyva, ugye? Mondd csak, mit éreztél, amikor végignézted a szenvedésemet? Örömet, elégedettséget? És most, hogy boldognak látsz, gondolom, rohadtul szar ez neked.

– Ne dumálj faszságokat! Már bocsánatot kértem azért, hogy akkor nem védtelek meg téged! – Ismét elkapja a karomat, és olyan erősen szorítja, hogy már fáj. – De ha akarod, most elmondom újra. Bocsáss meg azért, amiért egy idióta voltam, amiért nem állítottam le a többieket. Nem fog többé előfordulni. De higgy nekem! Seyong, én szeretnék megváltozni. Szeretném, ha barátok lennénk… Ha tiszta lappal kezdhetnénk mindent. Bocsáss meg nekem! – Ellököm magamtól, és ezúttal több lépésnyire távolodom el tőle. Nem akarom, hogy még egyszer hozzám érjen. Szeretnék a szemébe nézni, mert akkor talán kiolvashatnám belőle az igazságot. Bár a hangja annyira megtörten cseng, süt belőle a megbánás és a vágy, hogy higgyek neki, de képtelen vagyok rá.

– Megbocsátok neked, de nem akarom, hogy barátok legyünk. Tudod, az első benyomás az fontos, és marhára nem voltál szimpatikus nekem, ahogy én sem neked, ne is tagadd! Már késő, Tommy G! Lógj csak továbbra is a rappes haverjaiddal, úgyis jobban illesz oda, mint közénk. Nem kell muszájból haverkodnunk. Én csupán annyit szeretnék, hogy tiszteljük egymás akaratát. Én Jonghyunnal akarok lenni, úgyhogy ebbe nem szólhatsz bele. Éljünk úgy tovább, ahogy az elején is tettük. Ne szóljunk egymáshoz, ne is nézz rám! Kettőnkben nincs semmi közös. De attól még, mert egy együttesben vagyunk, nem kell barátkoznunk. Nem akarok az ellenséged sem lenni, egyszerűen semmit sem akarok tőled. Nézz levegőnek, és ennyi. Hagyjuk egymást élni, csak ennyit szeretnék. Fordult a kocka. Lehet, hogy te változni szeretnél, és mostantól jófiú leszel, de úgy látszik, én is változom. Talán ezentúl én leszek a szívtelen állat, ami eddig te voltál, de te ne foglalkozz ezzel. És ha nem leszel öt perc múlva a próbateremben, akkor szólok Mr. L-nek, neki biztosan engedelmeskedsz majd.

Ledermedve áll előttem, de én faképnél hagyom. Valamiért mégis megállok az edző terem ajtaja előtt, és hallom, hogy újra neki esik a bokszzsáknak. De nemcsak a hangos csattanásokat hallom, hanem azt is, hogy… sír… Uramisten, ezt most tényleg jól hallom? Szaggatottan szakad fel a mellkasa közepéből az elkeseredett zokogás, aminek hallatán meg kell támaszkodnom a falban, különben összeesem. Mi a franc van ezzel a hülyével, és miért van rám olyan hatással, ami nagyon nem tetszik nekem? Szeretnék visszarohanni, és magamhoz ölelni, és addig nyugtatni, amíg az összes fájdalom ki nem száll belőle. Ennyire kemény lettem volna vele? Eddig kettőnk közül ő volt a kemény, nem értem, miért bántódott meg annyira… Muszáj elmennem, mert különben nem fogok tudni parancsolni magamnak.

Gyorsan átveszem az ingemet, mert nem szeretnék így mutatkozni a srácok előtt. Amikor visszaérek a terembe, Tomi még sehol nincs, mondjuk még van másfél perce. Pontban akkor lép be, amikor lejár az öt perc, és a helyiség legtávolabbi sarkába húzódik, hogy a legmesszebb kerüljön mindenkitől. Nem néz senkire, nem szól senkihez, csak gépiesen követi a mozdulatokat, amiket én csinálok. Ugyanis Jonghyunra egy pillantást sem vet, végig engem bámul, és az én mozgásomat utánozza le. Többször esek kísértésbe, amikor látom, hogy ront, és küszköd azzal, hogy kijavítsa. Szeretnék odamenni hozzá, és megmutatni neki a helyes lépéseket, de nem teszem.

És amikor a próba végén magába roskadva kullog ki a teremből, szeretnék utána menni, és bocsánatot kérni azért, amit mondtam. Elmondani neki, hogy felőlem lehetünk barátok, csak ne legyen már ennyire összezuhanva.

És amikor találkozik a tekintetünk, mielőtt bemennék este Jonghyun szobájába, és ő dühös csattanással vágja be a saját szobája ajtaját, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a fájdalmas kifejezést, amit az arcán láttam.

És amikor Jonghyun csókokkal borít el, csak rá… csak Tomira tudok gondolni…

4TUNE – A szerencse fiai

Tízedik fejezet

Lucas

Kettős érzelmek uralják a napjaimat. Egyrészt elképesztően örülök az első klipünk sikerének, amit rommá játszanak a csatornák, illetve a rádiók is előszeretettel adják le a dalt többször egy nap. A videónk igazán jól sikerült köszönhetően annak, hogy a végén lecseréltek engem Ethanre. Egyáltalán nem vagyok féltékeny amiatt, hogy ezúttal a háttérbe szorultam, sőt, klassz, hogy Ethan is tudott érvényesülni. Az apja nem bánik túl jól vele, ezért is válhatott ilyen savanyú alakká. Becky mégis máshogy nézett Ethanre, mint rám. De ami még ennél is meglepőbb volt, hogy Ethan tekintete is megváltozott, amikor Beckyt nézte. Eltűnt az unott ábrázat a képéről, helyét az elragadtatás és a vágyakozás vette át. Bárki láthatta azt az erős vonzalmat, ami kialakult kettőjük közt, és tudom, hogy ez nemcsak színészkedés volt. Ha Becky tudna színészkedni, akkor velem is el tudta volna játszani a jelenetet, Ethan meg sosem tudta leplezni az érzéseit. Örülnék, ha összejönnének, legalább egy valaki legyen boldog a bandából.

Másrészt beárnyékolta a sikerélményeket Lisette hiánya. Minden nap felültem arra a buszra, amin először megláttam őt, és abban reménykedtem, hogy újra felbukkan majd. Ott voltam, ha zuhogott az eső, és ha ezerrel tűzött a nap, nem érdekelt, hogy esetleg megint rosszul lehetek. Kihasználtam minden szabad percemet, és megszállotként loholtam a busz megállóba, de semmi értelme nem volt. Nem láttam őt többet, még távolról sem, és kezdtem azt hinni, hogy nem is létezik. Talán csak beképzeltem őt, a kánikula ilyen hatással lehetett az agyamra, és a lány csak egy szépséges álomkép volt.

Ennél persze racionálisabb magyarázat az, hogy aznap arra volt dolga, de különben nem szokott a környéken járni. Akkor viszont hol keressem? Beírtam a Facebookra a nevét, de nem dobott ki találatot. Már az is megfordult a fejemben, hogy ki kéne használnom az együttes által megszerzett hírnevet, és el kéne mennem egy talk show-ba, ahol beszélhetnék a Lisette-hez fűződő érzelmeimről. Hátha látná az adást, és meghatnák a szavaim. De amilyen szerencsétlen vagyok, tutira nem nézné a tévét akkor, amikor lemenne a műsor.

Mégis mire alapozta azt Lucky, hogy a karkötőink szerencsét hoznak? Seyongot már nem először verték meg, Ethan bár szemmel láthatóan vonzódott Beckyhez, valamiért elfojtotta az érzéseit, én pedig először életemben egy olyan lányba szerettem bele, akivel egyetlen egyszer találkozhattam csak. Milyen igazságtalan az élet! Inkább az az egy alkalom se történt volna meg. Akkor élhetném tovább a gondok nélküli életet, és élvezhetném azt, hogy elszabadultam Mexikóból. Kinek hiányzott a sóvárgás és a fejfájás, amit ez az elérhetetlen lány okozott? Nem így képzeltem el azt a csodát, ha végre rám talál a szerelem. Otthon voltak barátnőim, de egyik sem dobogtatta meg igazán a szívemet. Jó volt lógni velük, smárolni és élvezni a társaságukat, mert alapvetően a női nem csodálója voltam és vagyok most is. Mégis ahelyett, hogy kihasználnám a népszerűség adta lehetőségeket, itt szomorkodom a szobámban a falat bámulva, és rá gondolva. Ez igazságtalanság! Miért pont most és miért pont így ért el Ámor nyila? Legalább egy fél évet adhatott volna, amíg istenesen kibulizhattam volna magam.

Annak viszont örülök, hogy Tomit a napokban jobbkedvűnek látom, mint valaha. Remélni sem mertem, hogy egyszer majd megváltozik, de úgy látszik, csodák mégiscsak léteznek. Bárcsak az én esetemben is így lehetne! Azt gyanítom, hogy Tomira az a személy lehet ilyen jó hatással, akivel mostanában végig chateli az estéket. Most is épp az ágyán fekszik elterülve, ölében a laptopjával, szája szegletében bújkáló mosollyal. Szeretném tudni, hogy ki ez a sejtelmes idegen, akár még köszönetet is mondanék neki azért, mert miatta úgy tűnik, hogy a srác végre jó útra tér, de nem merek rákérdezni a chat partnere nevére.

Hirtelen kedvem támad nekem is felkeresni egy régi barátot, ezért a szobatársam példáját követve, előkapom a laptopomat.

– Nem zavar, ha skype-on beszélek egy barátommal? – érdeklődöm Tomitól. A srác egy percre sem veszi le a szemét a képernyőről, csak nemet int a fejével, de továbbra is teljesen belemerül a társalgásba. Csodálkozom rajta, hogy egyáltalán meghallotta a kérdésemet.

Kicsit félek, hogy Alicia nem szívesen áll velem majd szóba, de pozitívan kell csalódnom. Ahogy feljelentkezem a skype-ra, Alicia már hívást is kezdeményez, mintha csak a gép előtt töltötte volna az egész napját arra várva, hogy végre megjelenjek. Lelkiismeret-furdalás kezd gyötörni, hiszen elég sok idő telt el úgy, hogy nem vettem fel vele a kapcsolatot, pedig megígértem anno. Nem is tudom, mit mondhatnék neki, ezért tétován köröz az ujjam a „hívás fogadása” gomb fölött, de végül megnyomom.

– Lucas! Azt hittem, már teljesen a fejedbe szállt a dicsőség! Még szerencse, hogy a cikkekből nagyjából tudom, hogy mi van veled. De azért jó lett volna hallani a hangod, és nemcsak dalban. Bár be kell vallanom, hogy imádom az első számotokat! Attól tartottam, hogy valami igénytelen szar lesz, amilyeneket általában kiadnak a nagy Amerikában, de mindenféle elfogultság nélkül mondom, hogy fantasztikus!

Annak ellenére, hogy Alicia állítólag hallani akarta a hangomat, szóhoz se hagy jutni. Ismét bűntudat lesz rajtam urrá, mert amíg ő az együttesről áradozik, és azt ecseteli, hogy mennyire hiányzom neki, nekem egyre csak Lisette-en jár az eszem. Azt reméltem, ha felhívom a legjobb barátomat, majd ő eltereli a figyelmemet, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Akkor viszont kifogytam az ötletekből.

– És veled mi újság? – kérdezem szórakozottan, amikor arra eszmélek, hogy Alicia már elhallgatott.

– Á, itt minden a régi. Nélküled meg aztán unalmasabb is lett. Meg kell ígérned, hogy az első nagy koncertetekre meghívsz, annyira szeretném már látni Los Angelest!

– Hát persze – vágom rá gondolkodás nélkül. Talán ha személyesen találkoznánk, örök vidámságával sikerülne kirángatnia a depressziómból. Fura, hogy nem vette rajtam észre, hiszen azelőtt minden szerelmi csalódásomat kiszagolta.

– Na és összejöttél már valami csini csajjal? Tutira bomlik utánad minden lány! – Remek, témánál vagyunk. Régen minden kalandomról beszámoltam neki, és jólestek vigasztaló szavai, Lisette-ről viszont inkább hallgatok. Ő nemcsak egy kaland, ráadásul nem szeretném megbántani Aliciát azzal, hogy máris beleszerettem valakibe, ahelyett, hogy őt választottam volna, amikor bevallotta nekem az érzéseit a reptéren.

– Nincs senki. Az összes időmet elveszik a próbák, a tánc tanulás, a klip forgatás, meg a suli, ahova járnunk kell a fejlődésünk érdekében.

– Suli? Az szívás! De azért néha kapcsolódj is ki egy kicsit. Tudom, hogy maximalista vagy, és képes vagy agyonhajszolni magad, de fontos a szórakozás is. Ott fel tudsz töltődni a következő napra.

Beszélgetünk még egy ideig, de aztán Alicia bontja a vonalat, mert az anyukája hívja vacsorázni. Eszembe jut a mama főztje, és még nagyobb szomorúság tölt el. Mennyire boldog voltam azon a napon, amikor felszállt a gépem, és hogy tönkre tudott tenni mindent egy lány… Lehajtom a laptop fedelét, és becsúsztatom az ágy alá. Még zuhanyozni sincs kedvem, ezért magamra húzom a takarót, és a fal felé fordulok. Lisette legalább az álmaimban el szokott jönni hozzám, ezért mostanában egyre több időmet töltöm alvással.

– Kelj fel, haver! Ma este bulizunk!

Meglepetten pislogok Tomira, aki időközben szintén lerakta a gépét, és most vigyorogva áll az ágyam mellett. Na ne! Neki előbb van kedve bulizni, mint nekem? Tényleg nagyot változott a világ!

– Ne haragudj, de nincs kedvem – mormolom, és szeretném, ha minél előbb elmenne, és lekapcsolná a villanyt.

– Figyu, nem akarok egyedül kimozdulni. És te vagy az egyetlen a csapatból, aki valamennyire elvisel engem. Ráadásul jót tenne neked a kikapcsolódás, ahogyan a barátod is mondta. Egy bár, pár ital, és máris szebbnek látod majd a világot. Ne készülj már ki egy olyan csaj miatt, akit csak egyszer láttál. Basszus, mi lenne, ha egy évekig tartó kapcsolatodnak lett volna vége?

– Miért nem mész Henryékkel? – teszem fel a kérdést. A mondandója többi részére ugyanis nincs kedvem reagálni.

– Valami újra vágyom – közli egyszerűen.

Nagyot sóhajtok, és kimászom az ágyból. Talán igazuk van. Egy bulitól nem lehetek szarabbul, és még az is lehet, hogy fel fog dobni. Ha pedig hazaértem, szomorkodhatok tovább kedvemre. Magamra kapom a kedvenc farmerem, amit a napokban szereztem be, és egy pávakék színben pompázó inget, amit még Aliciától kaptam a tizenhetedik szülinapomra. Mikor belenézek a tükörbe, elborzadok az arcom láttán. Több napos borosta borítja, még soha nem hagytam meg ennyi ideig. Kicsit ápolatlan külső benyomását kelti, de a borotválkozáshoz aztán tényleg nincs kedvem. Meg amúgy sem akarok senkinek se tetszeni, úgyhogy felesleges lenne annyira kicsípnem magam. Azért abból a parfümből locsolok magamra, amit Seyong adott kölcsön azzal a megjegyzéssel, hogy ha már tusolni nem vagyok képes nagy bánatomban, legalább ezzel illatosítsam magam. Tetszik az illata, venni fogok magamnak egy ilyet, és ezt vissza fogom neki adni.

Tomi nem öltözik át, a szakadt farmerében és egy bő, fekete pólóban marad. Fején ott virít az elmaradhatatlan napszemüveg, amit még bent sem hajlandó levenni. Egy baseball sapkát azért lekap a polcról, és miután a fejébe nyomja, indulhatunk is. Fogalmam sincs, hogy hova akar vinni, de rábízom a választás lehetőségét. Bár sok helyet bejártam már L. A.-ben, nem a szórakozóhelyeket figyeltem meg. De úgy látszik, van egy konkrét hely, ahova Tomi menni akar, mert magabiztosan halad a cél felé, én pedig szó nélkül követem őt.

Negyed óra sem telik bele, mikor lecövekel egy bár előtt. Neon betűkkel hirdetik a hely nevét: Nirvana. Hát, eléggé sejtelmes egy név, remélem, nem valami buddhista szertartásra rángatott el Tomi. Lehet, hogy azért változott meg ennyire, mert megvilágosodott? Na jó, nem kéne komplikálnom, ez csak egy jól hangzó név, nem lesz bent semmi különös.

A bárba lépve azonban leesik az állam. Szemem rögtön a színpadra téved, ahol lányok vonaglanak egy szál semmiben.

– Te egy sztriptíz bárba hoztál? – nézek kérdőn Tomira.

– Miért, talán baj? Lazíts már, pont ez kell ahhoz, hogy elfelejtsd azt a csajt – vigyorog rám mindent tudóan.

Sosem jártam még ilyen helyen, pedig a bátyáim nem egyszer hívtak magukkal. Eléggé lealacsonyítónak tartom, hogy kanos pasik mindenféle trágárságot kiabálnak, amíg a lányok kiszolgáltatottan vetkőznek nekik. Ráadásul az értelmét sem látom, hiszen ezeket a lányokat úgysem kaphatja meg a néző közönség, és az este végén kielégületlenül térnek majd haza. Ezzel az erővel inkább prostikhoz kéne járniuk, azok legalább tudják a frankót. Na nem mintha azt próbáltam volna már!

Nincs kedvem a csajokat bámulni, inkább a poharamra szegezem a tekintetem. Sajnálom őket, mert nyilván kevésnek tartják magukat. Azt hiszik, normális munkát nem tudnának elvégezni, ezért a könnyebbik utat választják, és közben nem jönnek rá arra, hogy mennyire megalázó az, amit csinálnak. Azt hiszik, ők többet érnek a prostiknál, pedig szerintem egyikük sem különb náluk. Szégyellhetnék magukat, amiért egy kis erőfeszítésre sem képesek egy jobb meló érdekében.

– Azta! Az a csaj nagyon ott van! Nézd csak meg, ő biztosan kiverné a fejedből azt a kis szentet! – Először Tomi arcára nézek, aki élvezettel bámulja az egyik lányt. Nemrég érkeztünk, de azóta felhajtott már egy-két felest. Ugyanolyan bárgyú kifejezés ül az arcán, mint az összes többi férfinek, akik a bárban tartózkodnak. Akármerre nézek, mindenki a nyálát csorgatja, és olyan bambán néz, mintha az elmúlt percekben agykárosodást szenvedtek volna. Még a füttykoncert és a bekiabálások is elmaradnak, mindenki tátott szájjal összpontosít valakire, aki teljesen letaglózta őket. Muszáj megnéznem, kitől vannak ennyire elájulva, pedig simán el lettem volna továbbra is a poharam társaságában. Követem Tomi vágyakozó tekintetét, ami a színpad közepén csábosan mozgó lányon nyugszik.

A lány lassan gombolja ki a blúzt, ami addig a testére feszült, majd egy kecses mozdulattal elhajítja a ruhadarabot. Egy kiéhezett negyvenes röptében veti rá magát a felsőre, aztán úgy szorítja az arcához, mint egy ereklyét. Jó teste van a csajnak, azt elismerem. Bőre napbarnított, mozgása olyan, mint egy gazelláé, az arcát viszont egy fátyol takarja. Szeretném tudni, hogy ki lapul a lepel mögött, a szemébe nézni, hátha ki tudom belőle olvasni, hogy mit érez.

Több lány is a színpadra libben, de az ő arcukat nem takarja semmi. Azon veszem észre magam, hogy sokkal inkább szeretném a fátylas lány arcát látni, mint azt a közönséges mutatványt, amit táncnak mernek nevezni. Egyre több ruhadarab landol a közönség sorai között, bár sokan nem foglalkoznak vele, néhányan perverz módon szagolgatják, hozzádörgölőznek. A fátylas lányt úgy körülrajongják a társai, mintha ő lenne a méhkirálynő közöttük. Kéjes mosollyal végigsimítják a combját, a karját, sőt, az egyik feka csaj még a mellét is megmarkolja. A bárban ülő férfiak zombi módjára mordulnak fel, nyilván azon fantáziálnak, hogy ők fogdossák a lányt, és hogy még mi mindent művelnének vele. Undorító!

Épp fel akarnék állni, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni, de arra leszek figyelmes, hogy a feka csaj letépi a fátylat a lányról, akinek végre láthatóvá válik az arca.

A hely hirtelen forogni kezd velem, ezért görcsösen megmarkolom az asztalt, hogy le ne essek a székről. Biztos csak a szemem káprázik, vagy túl sokat ittam. Esetleg csak arról van szó, hogy mindenkiben őt látom, képtelen vagyok megszabadulni az emlékétől.

De nem. Minél tovább bámulom, annál biztosabb vagyok abban, hogy nemcsak hallucinálok, és annyira részeg sem vagyok, hogy ne ismerjem fel. Bár vérvörös rúzs ég az ajkain, és olyan erősen van kisminkelve, hogy a festék alatt nehezen lelhetők fel finom vonásai, de a szeme a régi, még ha a tekintete kemény és üres, akkor is. A rohadt életbe!

– Az arca legalább olyan szép, mint a teste, nem? – fordul hozzám Tomi továbbra is vigyorogva. – Hé, jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz. Figyu, ha ennyire kiakaszt ez a hely, felőlem…

– Az ott Lisette – bökök a színpad közepén magát illegető lányra.

– Mármint az az angyali, ártatlan, érzékeny lány, akit megismertél a buszon? Az lehetetlen, tesó! Ez egy ribi, akit az izgat fel, hogy felhergeli a férfi népet, akik sóvárognak azért, hogy legalább egy pillantást vessen rájuk. Tudod, mit élvezhetnek ezek a csajok? Hogy a hatalom a kezükben van. A pasik egy csomót perkálnak azért, hogy végignézzenek egy ilyen show-t, majd felspannolva menjenek haza. De a kis cicák tudják, hogy egy bizonyos pontot nem léphetnek túl, és kihasználják ezt. Azt élvezik, hogy minél inkább gyötrik a pasikat, aztán meg faképnél hagyják őket, és jót röhögnek rajtuk az öltözőjükben. De a pasik mégis visszatérnek estéről estére, mert sajnos mi már csak ennyire manipulálhatóak vagyunk. A csajok okosabbak, és mi ezt tudjuk, mégsem tudunk leállni, mert olyanok számunkra, mint a drog.

Hallom, amit Tomi mond, de nem tudok rá reagálni. Tudom, hogy igaza van, de az a lány ott akkor is Lisette. Az én álomcsajom, aki olyan csendesen és visszahúzódóan viselkedett aznap. A szemében félelmet láttam, és óvatosságot, ez a lány viszont úgy tűnik, senkitől és semmitől nem fél. Olyan magabiztosan mozog, mintha az övé lenne az egész hely, vagy talán az egész világ. Látszik rajta, hogy élvezi, hogy mindenki a lábai előtt hever férfiak, nők egyaránt. A pasik őt akarják, a lányok pedig olyanok akarnak lenni, mint ő.

– Az ott akkor is Lisette, basszus! Most mit csináljak?

– Lehet, hogy skizofrén, vagy ez csak a gonosz ikertesója. De bármi is legyen, szerintem hagynod kéne. Zűrös egy bige, nem neked való.

Már megint igaza van, de valami nem hagy nyugodni. Valami felé hajt, akár angyali, akár démoni. Meg akarom tudni az okát annak, amiért itt van. Amiért képes volt ilyenné válni. Bár az is lehet, hogy ez a valódi énje, és a buszos lány volt az álca. De ez a rejtély, ami körüllengi őt, még inkább felcsigáz, még jobban meg akarom ismerni ezt a lányt. Tudom, hogy a tűzzel játszom, és félő, hogy meg fogom égetni magam, de muszáj kockáztatnom. Mivel ő az egyetlen, aki megdobogtatja a szívem, az egyetlen, akit meg akarok szerezni. Meg kell szereznem, mert ha nem lehet az enyém, abba beleőrülök. Nem érdekel, hogy jó vagy rossz, nekem csak ő kell. És biztosan van magyarázat a viselkedésére, csak még nem tudom, mi lehet az.

Ezúttal tényleg felállok, de ahelyett, hogy levegőzni mennék előző terveim szerint, célba veszem a feka csajt, aki időközben lejött az asztalok közé, és éppen egy izmos srác agyát húzza.

– Bocsi, elrabolhatom a hölgyet? – lépek oda hozzájuk határozottan. A lány végigmér, majd megnyalja a száját. Szóval az ínyére való vagyok. Ez jó hír, mert akkor könnyebb lesz információkat kiszedni belőle.

– A tiéd vagyok, szépfiú – dorombolja, majd szó nélkül ott hagyja a srácot, akit eddig hülyített. Visszanézek a fiúra, aki fancsali képpel bámul a lány után, felém pedig küld egy gyilkos pillantást. Sajnálom haver, nemsokára visszakaphatod a csajt.

– Tetszett a show? – Hozzám simul, karjait a nyakam köré fonja. Már most úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, de nem lökhetem el magamtól. Most még nem.

– Ja, nagyon szexi voltál – búgom csábos hangon. Ismét hasznát veszem a színészi kvalitásaimnak. Úgy nézek rá, mintha ő lenne a legvonzóbb lány a földön, és gyengéden megsimogatom a haját. Úgy tűnik, nem éri be ennyivel, mert vészesen közel hajol, és nem sokon múlik, hogy meg nem csókol. Kitérek előle, és feltűnően a színpad irányába nézek. – Mit tudsz nekem mondani arról a lányról?

Szemében düh villan, és azon nyomban elenged. Már azt hiszem, hogy annyira felhúzta magát, hogy arrébb áll, de kelletlenül válaszol:

– Szóval téged is csak ő érdekel. Nem vagyok meglepve! – Hangjából süt a féltékenység és a csalódottság. Megsajnálom szegényt, hiszen abban reménykedett, hogy tetszik nekem, erre csak egy eszköznek használtam őt arra, hogy közelebb férkőzhessek Lisette-hez.

– A haverom szerintem odalenne érted. Bemutatlak neki, csak válaszolj néhány kérdésemre, oké? – Hitetlenkedve rázza meg a fejét, de azért továbbra is mellettem marad, és kis idő múlva újra megszólal.

– Ő Lissy, a Hableány. Tudod, a vezetékneve tengert jelent, ezért kapta ezt a becenevet.

– Téged hogy hívnak? – Valójában nem érdekel, de nem akarok annyira bunkó lenni, hogy még a nevét sem kérdezem meg tőle.

– Aphrodité – mosolyodik el. Hableány, Aphrodité… Egyre jobb! Kérdőn nézek a lányra, várom a folytatást, de nem kapcsol.

– Szóval… Hableány mióta van itt? – Megtudom, hogy körülbelül egy éve már a lokál oszlopos tagja, és mindenkinek ő a kedvence. Aphrodité perceken keresztül beszél arról, hogy mennyien akarják megkapni Lisette-et, amitől a rosszullét kerülget. Megkérdezem tőle, hogy meddig lehet elmenni az ügyfeleknek, de félek a válaszától.

– Erre nincs szabály. Ha a lány benne van a szexben, akár arra is sor kerülhet, kényszeríteni viszont nem lehet rá. Mindent mi döntünk el, de hivatalosan a privát tánc az utolsó lépcsőfok. Ha utána a lánynak van máshoz is kedve, azért már nem fizet a kliens. Azt úgy veszik, mintha csak két ember megtetszett volna egymásnak egy bárban, és elmentek volna együtt.

Vajon Lisette meddig szokott elmenni? Ezt nem merem tőle megkérdezni, pedig tutira tudja rá a választ. Inkább megköszönöm a kimerítő útba igazítást, és elindulok vissza az asztalunkhoz. A lány még utánam kiabál valami olyasmit, hogy „Én szívesen hazamennék veled, szépfiú!”, de már nem figyelek rá. Tudom, hogy megbántom, de nem törődhetek mindenkivel, jelenleg a saját problémámat kell megoldanom.

– Add oda a napszemüveged meg a sapkád… és a pólód! – csapok rá Tomi vállára, amint mellé érek.

– Mi van? – Rám bambul, tekintete ködös a sok piától.

– Beszélni akarok Lisette-tel, de nem Lucasként. Nekem úgyis megjátszaná magát, de egy idegennek talán megered a nyelve. Tudnom kell, hogy mit keres ezen a helyen – Tomi a mosdóba vezető úton folyamatosan azt motyogja, hogy ne foglalkozzak azzal a spinével, de tovább lökdösöm a cél felé. A mosdóban felsőt cserélünk, mert a kék ingem túl jófiús, én pedig nem akarok annak látszani. Még az is megfordul a fejemben, hogy a farmerjeinket is cseréljük ki, de arról végül lebeszélem magam. A napszemcsi a baseball sapkával, meg a több napos szőr, ami az arcomat borítja, nem fogja hagyni, hogy Lisette felismerjen. A karkötőmet gondosan a nadrágom zsebébe rejtem, ugyanis pontosan emlékszem rá, mennyire kibukott Lisette, amikor meglátta a hotelnél. 
Megmutatom Tominak a feka csajt, és megmondom neki, hogy nyomuljon rá, mire a srác engedelmesen odamegy hozzá, egy pillanat múlva pedig már a lány seggén van a keze.

Kivárom az alkalmat, amikor Lisette levonul a színpadról, és a nyomába szegődöm. Az öltözője felé tart, és minden közeledést hárít, ami éri az odavezető úton. Amikor belép a helyiségbe, elkapom az ajtót, mielőtt becsapódhatna az orrom előtt, és gyorsan beslisszolok utána.

– Ki a franc engedett be ide? – rivall rám hangosan. Hangja keményen cseng, nyoma sincs annak az édes, lágy tónusnak, ahogy azon a napon beszélt. Határozottságot színlelek, pedig igazából remeg a gyomrom.

– Jól táncoltál – mondom neki magabiztosan, és elkapom a csípőjénél fogva. Magamhoz húzom úgy, hogy az arcunk csak pár centire legyen egymástól.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezi egy fokkal halkabban. Olyan áthatóan vizslat, hogy attól tartok, rá fog jönni, ki vagyok, de azért továbbra is játszom a nagymenőt.

– Téged akarlak, bébi – Megcsókolom. Vadul, szenvedélyesen, ez a csók teljesen más, mint amit a hotel előtt adtam neki. Az ártatlan volt, és alig mertem hozzáérni, nehogy elijesszem, most viszont nem kímélem őt. Miért is tenném, amikor úgy néz ki, mint egy kurva? Feldühít, hogy vastag rúzs virít az ajkán, ami anélkül sokkal szebb lenne. Feldühít, hogy egy szál melltartóban és bugyiban ölelem magamhoz, mégsem örülök neki. Nem akarom őt kihasználni, mégis elborul az agyam, és minden haragomat beleadom a csókba. Nekilököm a falnak, és éhesen falom a száját. Hetek óta a csókjáról álmodoztam, és most végre megkaphatom. De az álmaimban nem így történt. A busz megállóban voltunk, ő ragyogó mosollyal az arcán rohant oda hozzám, és a karjaimba vetette magát. Örült, hogy újra találkoztunk, és szerelmesen nézett rám. Csókolóztunk, és azt mondta, soha többé ne engedjem el.

Ehelyett most egy sztriptíz bár öltözőjében estem neki állatiasan, miután végignéztem, hogy más lányokkal együtt vonaglott több tucat férfi szeme láttára. Eltaszítom magamtól, és undorodva nézek rá. Gyűlölöm őt, amiért nem az az ártatlan lány, akinek megismertem, és gyűlölöm magamat is, amiért így is kell nekem. Talán még jobban, mint akkor. A testem elárul, vágyik az övére. Örülnöm kéne, hogy egy ilyen jó csajt tarthatok a karomban majdnem meztelenül, de ennek nem így kéne lennie. Nem itt, és nem úgy, hogy azt sem tudja, ki vagyok.

– Csókolj meg még egyszer – suttogja vágytól fűtve. Dühömben ökölbe szorítom a kezem. Aznap alig mertem hozzáérni, féltem az elutasítástól, attól, hogy meg fog rémülni. Erre most tetszett neki, hogy úgy bántam vele, mint egy ronggyal, úgy támadtam le, mint valami vadállat, aki nem tud uralkodni az ösztönein. Szóval ezt élvezi? Ha bántják, ha semmibe veszik? Mindenkivel ezt szokta csinálni? Biztosra veszem, hogy ha akarnám, lefektethetném ma este. De nem akarom. Kiabálni szeretnék vele, de már arra sincs erőm, hogy megkérdezzem, miért. Miért van itt, és miért alázza meg magát. Már nem vagyok kíváncsi a válaszára. Mert már nem akarok semmit tudni róla. Ő nem nekem való.

Elindulok az ajtó felé, és csak abban reménykedem, hogy a színészi képesség ezúttal sem hagy cserben. Nem akarom, hogy lássa a fájdalmat az arcomon, mert akkor tutira lebuknék. A kezem már a kilincsen, az ő keze viszont a vállamon. Végigsimít rajta, én pedig megfordulok. De miért? hogy lehetek ennyire gyenge? Ő nem az én Lisette-em. Ki kell innen mennem. Muszáj!

Most először látok a szemében gyengédséget az este folyamán. Most először látok benne valamilyen érzelmet egyáltalán. Nem ellenkezem, hagyom, hogy újra összeforrjon a szánk. Érzem, ahogy megremeg a teste az érintésem nyomán. Érzem, ahogy egyre szorosabban ölel, mintha így akarna magához láncolni. Mintha nem akarná, hogy szétváljunk.

Ez a legtökéletesebb csók. Nem olyan gyermeki, mint az első, és nem olyan durva, mint a második. Gyengéd, ugyanakkor szenvedélyes, heves, mégis lágy, egyszerűen tökéletes.

Szeretlek Lisette del Mar! Gyere velem, hagyd ott ezt a helyet örökre! Boldoggá foglak tenni, ígérem. Maradj velem, maradj velem, maradj velem…

– Ne gyere vissza többet! Ez a hely nem neked való. Most menj, nem akarlak többet látni! – Nem taszít el magától, csak finoman eltol a csók végén. A hangja nem mérges, inkább a reménytelenség cseng ki belőle. Vetek rá még egy utolsó pillantást, majd ott hagyom az öltözőben.

Gépiesen megyek előre, nem nézek semerre. Talán jobb lenne itt maradni, és addig inni, amíg már a saját nevemre sem emlékszem, de mégsem emellett döntök. A szemem sarkából látom, hogy Tomi és Aphrodité még mindig egymáshoz vannak tapadva, ezért nem zavarom meg őket. Majd írok neki egy SMS-t, hogy ne keressen, már hazamentem.

A hideg levegő jótékonyan hat rám, bár a gondolataimat még ez sem képes helyre állítani. Tisztában vagyok vele, hogy a legjobb az lenne, ha soha többet nem lépném át a bár küszöbét, de vajon meg tudom majd állni? Ha képes voltam heteken át buszozgatni annak a reményében, hogy újra látom őt, ezután otthon fogok úgy maradni, hogy tudom, hol találom meg?

Kizárt.

Csak abban reménykedhetem, hogy minél tovább bírom nélküle, legalább addig sem mérgez meg a közelsége. De az csak idő kérdése, hogy mikor jelenek meg újra a Nirvanában.