4TUNE – A szerencse fiai

Tizenharmadik fejezet

Tomi

Lucky az elmúlt hét minden egyes napján meglátogatott. Jó hatással volt rám a vele való beszélgetés, egy pszichológus és egy apa elegyét kaptam meg egy személyben, melyekre mostanában nagy szükségem volt. Luckynak legalább nem kellett nagy összegeket perkálnom, mint az agykurkászoknak, és elvárásokat sem támasztott, mint a legtöbb apa. Csak meghallgatott, és néha mondott egy-két vigasztaló szót, de tanácsot sosem adott. Azt az elvet vallotta, hogy mindenkinek magától kell megoldania a problémáit, és a saját útját kell járnia anélkül, hogy bárki is letérítené róla. Volt, hogy nem értett egyet a döntéseimmel, mégsem akart más irányba terelni, esetleg csak magában reménykedett abban, hogy egyszer majd meg fogom látni, hogy mi a helyes, a nekem való cél. Az tény, hogy az utóbbi napokban összezavarodtam, és nagy erőfeszítéseim ellenére sem tudtam tartani magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy megjavulok.

Minden szabad percemet a hotel edzőtermében töltöttem, hogy ott vezessem le a felgyülemlett feszültséget, amit leginkább új koreográfusunk jelenléte táplált bennem. Nem tudom megmondani, hogy miért utálom őt annyira, de az biztos, hogy amikor a bokszzsák elé állok, az ő arcát képzelem el magam előtt, amit jólesik szanaszéjjel verni. Bár az ő csinos kis pofikája nem tenné úgy tönkre a kezem, mint ahogy a helyettesítésére szolgáló tárgy, de engem a fájdalom sem zavar. Sőt, legalább elvonja a figyelmemet, és adrenalint pumpál az ereimbe, amitől csak még jobban bevadulok. Igazság szerint hiányzott ez a fajta érzelem kinyilvánítás, bár ezt még Luckynak sem merem bevallani. Amikor a javítóban szegény fiúk baját láttam el, valami megmagyarázhatatlan elégedettség járta át a testem minden alkalommal, amikor a földbe döngölhettem valakit. Nem attól éreztem jobban magam, mert bánthattam valakit, mint a legtöbben, csupán a testemnek volt szüksége arra a megkönnyebbülésre, amit a verés szabadított fel bennem. Talán ha lett volna az intézetben bokszzsák, soha nem folyamodtam volna mások bántalmazásához. De az is lehet, hogy ezzel csak meg szeretném nyugtatni háborgó lelkiismeretemet, mivel azokban az időkben a bosszúvágy is vezérelt, amiért annyit kellett szenvednem. És meglehet, hogy ez ma sincs másképp. Most is szeretnék bosszút állni egy bizonyos táncoló selyemfiún, aki előbb-utóbb fájdalmat fog okozni Seyongnak, és biztos vagyok benne, hogy az a fájdalom még annál is elviselhetetlenebb lesz, mint amit a Henry keze által szerzett sebek váltottak ki belőle.

Meg akarom őt védeni, és nemcsak Henrytől, hanem akárkitől, aki bánthatja. Fogalmam sincs róla, hogy mi keltette fel bennem ezt a védelmező ösztönt, főleg iránta, de mérhetetlen harag és düh önt el, amikor azzal szembesülök, hogy nem tudok segíteni neki. Hiába mondtam el neki az igazat a pasijáról, nem hitt nekem, mivel ő a csodálatos, a megismételhetetlen és utánozhatatlan Park Jonghyun, amíg én csak egy gettóból érkezett árva kölyök vagyok, aki mindenütt csak bajt generál, és akinek senki sem tanított szeretetet. Azt gondolja, nem vagyok képes eltűrni mások boldogságát, ezért akarom őket szétválasztani, pedig ez hazugság. Lucast sem engedném szívem szerint annak a sztriptíz táncosnak álcázott ribancnak a közelébe, mert tudom, hogy bántani fogja őt az a csaj. Tűzön-vízen át képes lennék azokért harcolni, akikhez kötődöm, bár az tény, hogy nem sok ilyen emberi lény van a földön. Lucky az egyetlen biztos pont az életemben gyermekkoromtól fogva, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Ha ő nem lett volna, most nem tartanék itt. Ha ő nem bátorított volna, nem tanított volna, akkor most valószínűleg bepiálva fetrengenék valamelyik budapesti utcán. Lucasnak azért tartozom köszönettel, mert nem pattintott le, amikor megpróbáltam közeledni hozzá, és azóta egész jól kijövünk. És Seyong… Szerettem volna vele is olyan jó viszonyba kerülni, mint Lucasszal, de úgy tűnik, ő nem kér belőlem. Persze mostanában nagy cimborájával, Ethan Lance-szel sem lóg gyakran együtt, mivel minden idejét a tenyérbe mászó ficsúrral tölti. Amíg én az edzéssel próbálom elnyomni magamban a rosszabbik énemet, ő boldogan sétálgat kéz a kézben a nagy Ő-vel.

De még ennél is jobban zavar, hogy kedvenc chat partnerem felszívódott. Amikor újra egymásra találtunk, minden este órákon át beszélgettünk, és bennem ezek az eszmecserék tartották a lelket. Amikor épp nem társalogtunk, akkor arra gondoltam, hogy nemsokára találkozni fogok vele, és végre személyesen is megismerhetem őt. Hallhatom a hangját, láthatom a tekintetét, ahogy az érzelmek átfutnak az arcán, mikor az imádott dalairól és hőseiről beszél. Annyira elragadó benne, ahogy tiszteli és felnéz a kedvenc zenészeire, hogy az az áhítat, amivel róluk áradozik, még az éteren át is képes átsugározni, és beragyogni a szürke hétköznapokat. Ha találkoznánk, biztos még nagyobb erővel hatna rám a rajongása és az élethez való viszonyulása. De pár napja eltűnt, és nem elég az a gyötrelem, amit a tánc órákon át kell élnem, még ő sem vidít fel, amikor este fáradtan bezuhanok az ágyba a laptopom társaságában. Minden alkalommal gyorsuló szívveréssel kapcsolom be a megviselt darabot, és minden alkalommal csalódnom kell, amikor meglátom, hogy nincs újabb üzenetem tőle. Én többször írtam neki pár soros leveleket, de nem elég, hogy nem reagált rájuk, még el sem olvasta őket. Azelőtt mondta, hogy elfoglalt, de én is az vagyok, rá mégis tudok időt szakítani. Úgy látszik, ő fontosabb nekem, mint én neki. Igen, őt is fel kell írnom arra a listára, ami azoknak az embereknek a nevét tartalmazza, akikhez kötődöm. Lehet, hogy összejött valakivel, és már nincs szüksége arra, hogy virtuális csevegésekkel üsse el az időt, mert már van valaki, akihez hozzábújjon esténként ahelyett, hogy a monitor előtt gubbasszon. Az jó, ha boldog, de azért remélem, hogyha alábbhagy a kezdeti lelkesedése, visszatalál hozzám, hiszen azzal nem választanám el a szerelmétől, ha dumálgatnék vele egy kicsit. Bár ha őszintén magamba nézek, be kell vallanom, hogy többet várok attól a jövőbeni találkozástól, mint egy baráti csevej, amiben folytatnánk a Simple Plan dalainak kielemzését. Titkon mindig is azt reméltem, hogy ő is lát bennem valamit, és a „randi” végén bevallja, hogy ő is többet szeretne a chat partnerségnél vagy akár a barátságnál. De jelenleg abban sem lehetek biztos, hogy sikerül-e valaha összehozni azt a találkozót.

Henry akkor hív, amikor épp befejezem a napi edzésemet. Megint arra kér, hogy szállítsak le neki egy anyagot, és én újra belemegyek, mivel ismét a rossz oldalam került előtérbe az utóbbi időben. Sokat lógtam velük, mert legalább addig sem kellett bámulnom a felhőtlenül kacarászó párocskát, és amúgy is jobban éreztem magam a rapperekkel. Vagy csak szerettem volna azt hinni, hogy jobban érzem magam velük. Mindenesetre jól tudtam művelni az elfojtás és az önhitegetés becses művészetét, úgyhogy Henry jobban számított rám és bízott bennem, mint bárki másban, akit sokkal régebben ismert nálam. Egy-két srác ki is volt rám hegyezve rendesen a bandában, mivel ők már évek óta versengtek Henry kegyeiért, erre én felbukkantam a semmiből, és leromboltam mindazt, amiért ők keservesen megküzdöttek. De hát ilyen az élet, nem igaz? Az erősek nyernek, vagy azok, akik bevágódnak valamivel a főnöknél, akik egy hullámhosszon vannak vele, vagy akikben a banda feje saját tükörképét látja. Rám szerintem mindegyik meghatározás igaz, ezért bánik úgy velem Henry, mint egy hímes tojással. Nekem meg bejön, hogy Henry bír, talán Seyong helyett ő is megteszi. Minden csak az önámításon múlik. Ha bebeszélem magamnak, hogy imádok Henryvel lógni, akkor úgy is fogom érezni. Ha eddig működött ez a stratégia, ezután sem fog cserbenhagyni.

Beugrom Henry lakására a cuccért, amihez már saját kulcsom is van. Egy cetli is áll a kis csomag mellett, amelyen az olvasható, hogy miután megszabadulok a drogtól, menjek a közös helyünkre. Felnyalábolom a kábítószert, óvatosan az övtáskámba csúsztatom, és indulok is a cédula másik oldalán látható címre. A vezérünk még a pontos útvonalat is ráfirkantotta, úgyhogy nem kell a Google mapsszel nyűglődnöm. Fél órán belül ott vagyok a megjelölt negyedben, ahol letaglóz a látvány, ami fogad. Azt hittem, Los Angelesnek csak szép arca van, álmodni sem mertem róla, hogy olyan része is lehet, mint a hazámban. A parkok hiába zöldellenek, tele vannak dobálva szeméttel, a csövesek pedig egymás hegyén-hátán fetrengenek. Egyik hajléktalan idegesen próbálja magától elhessegetni a galambokat, amik rászállnak a fejére, a lábára, és tulajdonképpen a teste minden négyzetcentiméterét ellepik. Nem tudom, hogy a madaraknak mi lehet olyan vonzó a fickóban, bár olyan hosszú, bozontos szakálla van, hogy lehet, abba akarnak belefészkelni. Elszörnyedek a jeleneten, és kész szerencse, hogy olyasminek nem leszek szemtanúja, hogy az öreg elkapja az egyik galamb nyakát, kicsavarja, majd nyersen felfalja, így csillapítva az éhségét. Fúj! Bele kell húznom, mert csak attól rám jön a viszketés, hogy körbenézek ezen a lepratelepen. Szeretnék már abban a pincében lazulni, ami az egyik tagunk háza alatt húzódik, és ahol órák hosszat szoktuk szívni a jófajta füves cigit, miközben velősebbnél velősebb rap szövegeket gyártunk. Mondjuk ihlet forrásnak nem rossz ez a hely, úgyis a gettóról szól a rap kilencven százaléka.

Már majdnem odaérek az utcába, ahol találkozni fogok azzal a fószerrel, aki megveszi az anyagot, amikor egy tizenéves lány elkapja a csuklómat, és maradásra késztet. A csontjai majdnem átszúrják a piszkos ruhát, ami rajta van, haja zsírosan és élettelenül lóg a vállára. Látom rajta, hogy reszket, de nem a hideg miatt, hiszen L. A.-ben szinte sosem lehet fázni. Kinyitja a száját, és olyan sárgáknak látom a fogait, mintha még hírből sem ismerné a fogkefét. Undorodom az érintésétől, és szabadulni szeretnék, de nem enged.

– Adj egy kis anyagot, kérlek! Tudom, hogy van nálad, mert az ilyen normális alakok csak azért jönnek erre a környékre, mert drogot akarnak eladni vagy venni. – A hangja is remeg, és olyan akadozottan beszél, hogy alig értem, mit mond. Nem tudom, mit tegyek. Egyrészt rosszul vagyok tőle, és szeretnék az arcába ordítani, hogy miért választotta ezt az életformát. Másrészt mérhetetlen sajnálatot érzek iránta, és szeretném megadni neki azt, amire szüksége van. A gyerekek az árvaházban annak örülnek, ha viszek nekik egy tábla csokit vagy egy finom kakaós csigát. Ez a lány attól lenne boldog, ha pár percre el tudná felejteni a nyomorát, és a drog kábulatában olyan normálisnak érezhetné magát, mint amilyen valószínűleg egykoron volt. Hiszen senki sem születik drogosnak. Nem tudom, mi vezethetett odáig, hogy ennyire fiatalon így lecsússzon, de nincs időm meghallgatni az élet történetét. Ráadásul szerintem nem is szívesen osztaná meg velem, neki csak a táskámban lapuló szerre fáj a foga. Rossz vagyok, ha adok belőle neki egy kicsit? De hát mi mást tehetnék? Nem vihetem el az elvonóra, onnan úgyis megszökne, én pedig nem a rokona vagyok, aki kezeskedhetne érte. Nem tudok rajta segíteni. A hajléktalanokat is maximum pár dolcsival tudom megdobni, nem tudok házat, kocsit venni nekik, munkát adni nekik, pedig a valódi segítség az lenne. Sajnálom ezeket a kölyköket, de nekik sem tudnék semmi olyat nyújtani, amivel jobbá tehetném az életüket. Kivéve azt, amire bárminél jobban vágynak. Lucky biztos nem értene egyet a nézőpontommal, de már eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Végül is, ha egy tüdőbeteg utolsó kívánsága egy szál cigi lenne, az ő kérését is teljesíteném. Nincs nálam szép ruha, amit a lánynak adhatnék, de még kaja sem. Egyébként is tuti, hogy elutasítana bármit a drogon kívül. Kiveszem hát a negyedét annak, ami nálam van, és gyorsan a kezébe nyomom.

Hálálkodva kiabál utánam, de megszaporázom a lépteim, mert nem akarom, hogy még egy züllött tag a nyomomba szegődjön. Megérkezek a megadott pontra, és percekig várok, de senki nem jelentkezik. Fogalmam sincs, hogy néz ki a vevőm, Henry azt mondta, meg fog ismerni, mert leírta neki, hogy milyen ruhát fogok viselni meg az elmaradhatatlan napszemüvegemet. Borús az idő, úgyhogy rajtam kívül nem hiszem, hogy sokan hordanak ma napszemcsit. Annyira elbambulok, hogy riadtan összerezzenek, amikor valaki megkocogtatja a vállam. Kicsit félve fordulok meg attól tartva, nehogy csak egy újabb drogra éhes idegen legyen. A meglepettségtől viszont egy pillanatra levegőt sem kapok, hiszen az, aki előttem áll cseppet sem számít idegennek. A következő pillanatban azonban kárörvendő vigyorra húzódik a szám, és gúnyos hangon szólalok meg:

– Nézzenek oda! Vajon hány mocskos kis titka van még Mr. Parknak? Holnap az fog kiderülni, hogy van két zabigyereked, vagy az, hogy kinyírtál pár embert? A koreográfusok gyöngye, a táncosok legjobbika egy kábszeres lúzer? Nem gondolod, hogy ezt zabálni fogják a lapok? – Elmegy a kedvem, amikor azt látom, hogy ahelyett, hogy rémülten könyörögne kegyelemért, az ő szája is lenéző vigyorba torzul, a hangja pedig csöpög az iróniától, úgy vág vissza:

– Hát nem is tudom, mit zabálnának jobban a lapok. Talán az még nagyobb szenzáció lenne, ha a szegény sorból, a tenger másik oldaláról érkezett Görgey Tamásról, alias Tommy G-ről derülne ki, hogy nem elég neki az a pénz, ami az újonnan felkapott együtteséből származik, ezért másodállásban dílernek állt. Ne húzz velem ujjat, mert megjárod, te kis taknyos! Az én nevemet már évek óta ismerik és elismerik, viszont ha te ennyire korán elbuksz, a fene se fog melléd állni, és kihúzni a szarból. Fogadjunk, hogyha választani kéne kettőnk közt, még Peter Lance is mellettem tenné le a voksát. Seyong is engem választott, és úgy látom, ez téged marhára zavar, öcskös. – Ökölbe szorul a kezem, és kész vagyok arra, hogy megadjam mindazt ennek a baromnak, amit eddig a bokszzsák kapott tőlem. Ez az ember biztosan skizofrén. A hotelben úgy viselkedik, mint egy álompasi, mint egy követendő példa, mint a legjobb munkatárs, a legjobb oktató, a legjobb szerető, és sorolhatnám még tovább. Itt viszont, a nyomornegyed kellős közepén, ahol senki sem ismeri, megmutathatja a valódi arcát. Nyilván azért szervezte ide a találkozót, mert tudta, hogy ezen a környéken nem rejtőznek paparazzik, nem szaladgálnak újságírók egy újabb pletyka után áhítozva, csak olyanok láthatják meg, akik nem néznek tévét, és magazinokat sem bújnak. Az a fickó, aki a közelben lévő fa rejtekéből figyel meg minket, nem azért teszi, mert felismert minket, csupán abban reménykedik, hogy neki is csurran-cseppen majd valami.

– Idefigyelj te szánalomra méltó idióta, ne merészelj fájdalmat okozni Seyongnak, mert velem gyűlik meg a bajod! Ő sokkal jobbat érdemel nálad.

– Amikor azt mondod, jobbat érdemel nálam, esetleg magadra gondolsz? Tudod, Seyong a férfiakra bukik, akik érettek, és bármit meg tudnak neki adni. Nem az ilyen kisfiúkra, akik azt hiszik, attól lesznek nagyok, mert drogot árulnak.

Reccsenést hallok, és látom, hogy Jonghyun fájdalomtól eltorzult arccal kap az orrához. Gyerekjáték volt behúzni neki egyet, és nem is sajog úgy az öklöm, mint amikor az edzőteremben adom ki magamból a gőzt. Gyakrabban kéne az ő fejét használnom a dühöm levezetésére. Lassanként vér borítja be a kezét, amivel még mindig az orrát szorongatja, engem viszont ismét átjár az elégedettség, pedig csak egy ütéssel ajándékoztam meg. De milyen tökéletesen bevitt csapás volt! Eltört az a finom szabású orra, és remélem, úgy fognak benne összeforrni a csontok, hogy egy életre elcsúfítja a csini arcocskáját.

A lába elé hajítom a zacskót, és szánakozón nevetek fel, amikor megalázkodva lehajol érte. Mindennél többet ér számomra a vérző orrú, porban turkáló Mr. Park látványa. Most már tutira jó napom lesz! A zsebébe nyúl, hogy kifizesse a cuccot, de megrázom a fejem, és vetek rá egy utolsó lefitymáló pillantást. Nem kell nekem a mocskos pénze, majd inkább kifizetem Henryt a saját lóvémból. Tartsa meg magának, és vegyen belőle egy következő adagot, és minél előbb vágja gallyra magát ezzel a szarral. Egy újabb káröröm hullám rohamoz meg, amikor látom, hogy pár csöves kárt tett Jonghyun luxus Mercijében. Mégis hogy lehet annyira hülye, hogy autóval jön be erre a környékre? Még ha lenne is verdám, akkor sem tenném ki ilyen veszélynek. De hát ő uraságának fő a kényelem, így hát egye meg azt, amit főzött. Mikor elhaladok a kocsija mellett, jólesően én is belerúgok az oldalába, majd fütyörészve állok tovább, arra bíztatva a hajléktalan csordát, hogy ne kíméljék a puccos járművet. Nem tudom, Jonghyun hogy fogja ép bőrrel megúszni a nyomornegyedbe tett kiruccanását. Természetesen rólam is lerí, hogy kilógok innen, mégis jobban be tudok illeszkedni a szakadt farmerommal meg a karomat borító tetkókkal, mint ő a szépen vágott hajával és a méregdrága Gucci öltönyével. Ha nem fogják darabokra szedni őt, akkor hálát adhat a sorsnak. Egy pillanatra tényleg megszánom őt, és úgy döntök, elég volt neki mára az orrtörés meg a kocsija megrongálása.

– Hé srácok! Az úriember ad nektek egy kis anyagot, ha hagyjátok lelépni. – Jonghyun arca megnyúlik, de annyira vág az esze, hogy felfogja, ez az egyetlen esélye. Odadobja a zacskót a csöveseknek, akik úgy vetik rá magukat, mint a dögkeselyűk az elhullott állatok tetemére. Rögtön marakodni kezdenek, amit Jonghyun ki is használ, és bepattan a kocsijába. Nem ajánlja fel, hogy elvisz, de még csak nem is biccent felém köszönetképpen azért, hogy megmentettem a hátsóját. De nem érdekel. Úgyis visszautasítottam volna a lehetőséget, hogy egy légtérben utazzak vele, a köszönetére meg nincs szükségem. Látom megjelenni az aggodalmat az arcán, amikor első indításra nem indul be a kocsija, de amikor harmadik próbálkozásra sikerrel jár, beletapos a gázba, és úgy száguld el a helyről, mintha üldöznék.

Hazaugrom a kábítószer áráért, mielőtt Henryhez mennék. Megtorpanok, amikor azt a csajt pillantom meg a folyosón magyarázni, akivel Seyong szokott a suliban beszélgetni. Olyan rémültnek látom, mint fél órával ezelőtt Jonghyunt a szegénynegyedben, de ő ráadásképp még zokog is. Mi a franc történhetett a kis kirándulásom alatt? Ha ez az Angela, azt hiszem, így hívják, ennyire ki van bukva, biztosan Seyonggal történt valami. Ráadásul őt sehol sem látom, csak Ethan és Lucas pánikolnak a lány szavainak hallatán. Közelebb megyek, mert ebből a távolságból csak a reakciókat látom, de egy szót sem értek.

– Még egyszer mondom, hogy elvitték őt! Az utolsó óra után elkapták a suliban, és magukkal cipelték! Meg fogják őt ölni! Gyűlölik őt, meg fogják ölni! – visítja a lány magából kikelve. Mielőtt a fiúk bármit is mondhatnának, előlépek az árnyékból, és megragadom a lány karját.

– Kik vitték el, Henryék? – Angela bólint, Ethan viszont félrelök, és lekezelően rám ordít.

– Ne avatkozz bele! Majd én elmegyek érte. Felhívom Jonghyunt, hogy segítsen, és majd együtt megmentjük. Ez nem rád tartozik. – Örömtelenül felnevetek, és ököllel a falba vágok Ethan feje mellett.

– Semmit sem tudsz Jonghyunról, a verekedésről meg pláne nem. Ha valaki segíthet Seyongnak, az én vagyok. Ismerem Henryt, és talán rám hallgat. Bízik bennem, de ha nem tudom meggyőzni szép szavakkal, akkor majd használom a kezemet. – Gúnyosan ejtem ki annak a vesztesnek a nevét, akiért mindenki úgy odavan, és már indulok is, hogy ne pazaroljunk el egy percet sem.

– Honnan tudjam, hogy nem fogsz te is beállni közéjük? Hogy nem fogod te is bántani őt…? – kérdezi Ethan elhaló hangon. Annak ellenére, hogy nem vagyunk jóban, hogy utál engem, ahogyan én is őt, odamegyek hozzá, és mélyen a szemébe nézek. Megszorítom a kezét, amit először el akar húzni, de aztán mégis az enyémben tartja.

– Esküszöm, hogy nem fogom őt bántani. Nem lesz semmi baja. Épségben fogom visszahozni. – Annak ellenére, hogy alap esetben nem hiszi el egy szavamat sem, tudom, hogy ezúttal hisz nekem. Lucas odarohan hozzám, és szorosan átölel, miközben azt mondja, vigyázzak magamra, és valamit motyog még spanyol nyelven, amiből csak a Dios szót értem. Tudom, hogy Lucas mélyen vallásos neveltetést kapott, de itt Istennél nagyobb segítségre lesz szükség. Ráadásul Isten nem törődik a nyomornegyedben tengődő lecsúszott alakokkal sem, miért pont Seyonggal tenne kivételt? Eltolom magamtól Lucast, mert sietnem kell, bár igazán jólesik, hogy valaki értem is aggódik. Angela és Ethan csak Seyong életét féltik, de Lucas rám is gondolt.

Eszeveszetten nyomom a csengőt Tony házához érve. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire kinyitja az ajtót, amin senkivel sem törődve vágtatok be. Egy futó pillantást azért vetek Tonyra, aki már jócskán be van állva, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Az én fejemben viszont már nem lebeg a kikapcsolódás könnyed gondolata, az önámítás helyét átveszi a harag, az elfojtásét pedig a tomboló tűz, amivel képes vagyok bárkit elégetni. Nem tudom, Henryre és a követőire haragszom-e jobban, akik tönkre akarják tenni mások életét, vagy magamra, hogy akkora ökör voltam, hogy egy percet is fecséreltem az időmből rájuk. Amíg rendületlenül haladok lefelé a lépcsőn, folyamatosan azt mantrázom magamban, hogy soha többé nem fogok érintkezni Henryékkel. Inkább ülök egész nap egyedül a hotel szobában, semhogy a mocskos játékaihoz asszisztáljak. Biztos vagyok benne, hogy itt van Seyong, máshová nem vihették. Azért hívott engem is ide, hogy ismét végignézzem a kegyetlenségeiket. De ezúttal nem fogok hallgatni. Soha többet nem fog alávetni az uralmának, és nem fog szenvedést okozni másnak. Majd én teszek róla. Jonghyunt is könnyűszerrel levertem, Henry sem lesz sokkal nehezebb falat.

A pincében vérfagyasztó kép fogad. Seyongot egy ágyhoz kötözték, még nem csináltak vele semmit, mégis a szívem szakad meg, mikor halálra vált tekintete találkozik az enyémmel. Odaszaladok hozzá, és bátorítóan megfogom a kezét, miközben a másik kezemmel el akarom oldozni az őt fogva tartó köteleket.

– Hé, Tommy G! Mit művelsz, tesó? Gyere csak ide! – Henry hangja olyan keményen cseng, mint a jég, amit a tavaszi nap sugarai sem tudnak megenyhíteni. Seyong némán azt formálja a szájával, hogy „menekülj”, de én egyiküknek sem engedelmeskedem. Henry néhány lépéssel mellettem terem, és a nyakamnál fogva talpra ránt. Olyan mértékű gonoszság csillog a szemében, amitől még én is megijedek. Eddig szimplán bolondnak tartottam, és a bolondok eszén könnyű túljárni. Egy gonosz ember ellen azonban nem tudom, mennyi esélyünk van. – Drága barátom, eljött az idő, amikor neked is bizonyítanod kell, hogy mennyire fasza csávó vagy. Nevezhetjük ezt beavatásnak, kihívásnak, bizonyítéknak arra, hogy közénk tartozol, hívd, ahogy csak akarod. Ne aggódj, nem te vagy az első, aki ezen átesik. Itt mindannyian megtettük ezt, így bizonyítva, hogy összetartozunk. Az, hogy kábszert szállítottál le, még semmi. Most jön a java. – A kezembe ad egy baseball ütőt, amit majdnem azon nyomban el is ejtek, annyira remegni kezdek. Az ájulás kerülget, muszáj nagyokat lélegeznem, hogy észnél maradjak. Nem eshetek itt össze, mert akkor nem lesz senki, aki megvédhetné Seyongot.

– Először is, ne hívj még egyszer Tommy G-nek, mert hányok tőle – sziszegem, és csak remélni tudom, hogy határozottnak tűnök. – Másodszor, most azonnal engedd el Seyongot!

A helyiségben tartózkodók egy emberként nevetnek fel, de Henry gúnyos kacaja felülmúlja mindegyiket. A padlóra hajítom az ütőt, és magabiztosan az ágy felé indulok, de ezúttal hárman vetik rám magukat, így akadályozva meg, hogy elérjem a célom. Odarángatnak Henry elé, és attól kezdve nem engednek el.

– Azt hiszem, valami nem volt világos a számodra, Tommy G. Te már a miénk vagy, és azt kell csinálnod, amit mondunk. Tudom, hogy ez egy kicsit kellemetlen, hiszen egy csapatban vagy ezzel a köcsöggel, de hidd el, rendkívül jó érzés lesz őt agyonverni. Tudod, én a legjobb barátomat vertem úgy meg, hogy aztán mozdulni sem bírt egy ideig. Archie annyira tökéletes volt, mindenki imádta őt, én is. Mindenben utánoztam, és lestem minden szavát, olyan akartam lenni, mint ő. De amikor el kezdtem rosszalkodni, ő nem állt ki mellettem, ezért meg kellett büntetnem. Az összes ütés, amit rámértem elégtétel volt azért, amiért egész életemben azt kellett hallgatnom, hogy ő mennyire jó, mennyire szép, mennyire okos… Utána én lettem az, akit a többiek tiszteltek, akinek leborultak a lábai előtt, és akinek megtettek bármit, amit parancsolt. Hídd el nekem, hogy felszabadító érzés lesz, amikor ütni kezded. Megérdemli, Tommy G, hiszen egy mocskos buzi! Mi mást érdemelne? És az is lehet, hogy te fogod őt meggyógyítani. Lehet, hogy kivered belőle a ferde hajlamot, és mikor magához tér, már a csajokra fog bukni. Amúgy meg… elnyomnak téged abban az együttesben, Tommy G. Te vagy köztük a legjobb, mégis alig jutsz szerephez, bassza meg! De ma este tiéd a főszerep, tesó. És meglátod, annyira rá fogsz kapni az ízére, hogy holnap a másik hülye gyereket akarod majd lezúzni, aztán a harmadikat a csapatodból. Győzd le mindet, legyél te a király!

– Mi lenne, ha téged győznélek le, te utolsó féreg?! – Kitépem magam a többiek szorításából, és nekiesek Henrynek. Gyűlölöm őt, amiért annyiszor kimondta azt a becenevet, amit ő ragasztott rám. Gyűlölöm őt, amiért így beszél Seyongról, amiért rettegésben tartja, amiért könnyeket csal a szemébe… Gyűlölöm, amiért gyűlöli őt, és nem vagyok hajlandó továbbhallgatni a beteges monológját. Végig úgy beszélt, mint egy őrült, mint akinek tényleg baj van az elméjével, szóval egyszerre bolond, gonosz, és ki tudja, még milyen jelzőkkel lehetne őt illetni. Állon vágom, de olyan erősen, hogy a feje hangosan csattan a mögötte lévő falban. Amikor látják, hogy bántom az imádott vezetőjüket, az agyatlan zombik rám vetik magukat, és minden reményem veszni látszik. Henry is hamar visszatér a csatába, és addig taszigál, amíg az ágy mellé nem érek. A kezembe adja a baseball ütőt, és ezúttal nem úgy szólal meg, mint akinek hiányzik egy kereke, hanem úgy, mint Hitler, aki senkinek sem kegyelmez.

– Üsd! Üsd, vagy te fogod megszívni, Tommy G. – A becenevemet úgy sziszegi a fülembe, mint egy mérges kígyó, aki azt akarja sugallni, hogy nincs menekvés. Erősen markolássza a csuklómat, és rettegek attól, hogy ő fogja irányítani a kezemet. Nem! Nem lehetek olyan gyenge, hogy ő tudja uralni a mozdulataimat.

Az idő megáll, amikor Seyong és én újra egymás szemébe nézünk. Mindketten tudjuk, hogy ez az este egyikünk számára sem fog jól végződni. Mindketten tudjuk, hogy feláldoznánk magunkat a másikért, de itt egyikünknek sem fognak kegyelmezni. Mindketten tudjuk, hogy az sem lehetetlen, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatjuk egymást… De egyetlen egy másodpercre kiszakadok a rideg valóságból, és elképzelem, ahogy Seyong táncol. Fantasztikus, lenyűgöző, és azt kívánom, legyen még alkalmam legalább egyszer az életben nézni, ahogy táncol. Hogy legyen lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam neki, érdemes vagyok a barátságára. Nem tudom, ő mire gondolhat, de a szemében csillogó könnycseppek arról árulkodnak, hogy megbocsátotta minden ellene elkövetett bűnömet. Némán teszünk egymásnak fogadalmat arra, hogy ha túléljük ezt az éjszakát, akkor minden meg fog változni közöttünk. Hogy ezután mindig meg fogom őt védeni, ő pedig sosem fog elhagyni. Könyörgöm, sose hagyjon el…

– Tomi, vigyázz! – Seyong kiáltása szakít ki a gondolataimból, de ha nem figyelmeztetne, már akkor is késő lenne. Henry a másik kezével időközben egy kést húzott elő a zsebéből, amit egyetlen döféssel a bordáim közé szúrt. Olyan pontosan célzott, mint én a parkban, amikor eltörtem Jonghyun orrát. A hirtelen jött fájdalomtól megtántorodom, majd úgy esek össze, mint egy élettelen bábu. Seyong megpróbálja letépni magáról a köteleket, hogy a segítségemre siessen, de az ő törekvései is hiába valóak. Henry fölém hajol, és arcán győzedelmes mosollyal simít végig a karomon.

– Annyira sajnálom, de te akartad így. Te akartad azt, hogy helyetted én vegyem kezelésbe a kis ázsiai barátunkat. És tudod, én bárkinél rosszabb vagyok. Jobban járt volna, ha te mérsz rá pár ütést… De te egy gyáva patkány vagy. Nem is tudom, mit láthattam benned. Most végignézheted, ahogy játszadozom egy kicsit. Jó móka lesz, hidd el. – Azzal ott hagy, és Seyong fölé áll. – Nos táncoskám, gondoskodni fogok arról, hogy egy jó darabig ne tudd használni a lábadat. Annyira jó fej leszek, hogy csak az egyik lábadat fogom helyretenni, oké? Majd a srácokkal megszavaztatom, hogy a bal vagy a jobb legyen a szerencsés kiválasztott. Nem kell félned, pár hétig esetleg hónapig nem tudod majd mozgatni, de utána újra táncikálhatsz majd. Jobb, mintha a fejedre kapnál, higgy nekem. – Egyre homályosabb körülöttem a szoba, de azt tisztán látom, amikor Seyong arcon köpi Henryt. Magamban pezsgőt bontok, de ez a tette még inkább felingerli a vadállatot. Tényleg megszavaztatja, hogy a jobb vagy a bal lábát törje el, és a többiek tényleg szavaznak. Hat-három arányban a jobb láb „nyer”, én pedig közben beleőrülök, hogy nem tudok felállni. Odakúszom az ágy lábához, és megpróbálom talpra húzni magam, de olyan gyenge vagyok, hogy egyre csak visszaesek. Henry nevetgél a szánalmas próbálkozásaimon, miközben Seyong azt üvöltözi, hogy hívjanak mentőt nekem. Miért engem félt, amikor nekem nincs semmi bajom. Az ő lábát fogják mindjárt eltörni, a rohadt életbe!

– Engedd már el, Henry! Itt vagyok én, csinálj velem, amit akarsz… – Meglepődöm azon, hogy suttogásnál többre nem vagyok képes, és még azt is nehezen préselem ki magamból.

– Olyan naiv vagy, Tommy G! Nem veszed észre, hogy veled már elbántam? Szerinted az ott kinek a vére? – Ráébredek, hogy körülöttem minden csupa vér, ami még mindig nem állt el. De ez akkor sem számít. Nem érdekel, hogy mi lesz velem, csak Seyong ússza meg.

De hiába fohászkodom, Henry már diadalmasan magasodik Seyong fölé, és a következő pillanatban lesújt a kezében tartott ütővel. Olyan, mint egy gépezet, ami ha egyszer beindult, többet nem tud leállni. Nem tart pihenőt két ütés közt, mintha arra lenne beprogramozva, hogy például fél órán keresztül ne hagyja abba azt, amit elkezdett. Seyong némán tűri, egyetlen hang sem szakad ki a torkából, pedig én a helyében úgy ordítanék, mint egy megsebzett oroszlán. Lehunyom a szemem, mert nem bírok többet elviselni, a hangok viszont így sem hagynak nyugodni. Henry csatakiáltása, a csontok reccsenése, a többiek éljenzése örökre az elmémbe vésődnek.

Mielőtt elájulhatnék a nagy vérveszteségtől és attól a kíntól, amit Seyongból érzek átszivárogni magamba, szirénák vijjogását hallom, és kétségbeesett ordibálást, ami a házból jön. Henry megzavarodik, kiesik az ütő a kezéből, de már úgyis elvégezte a munkáját. Menekülni próbálnának, a rendőrség viszont az útjukat állja. Végre! Most nektek nincs menekvés, szemétládák, gondolom, mielőtt rémisztően elsötétül előttem a világ.