4TUNE – A szerencse fiai

Negyedik fejezet

Tomi

Fel-alá járkálok a hotel szobában, amit a mexikói fiúval kell megosztanom. Még szerencse, hogy elment várost nézni, mert jobban szeretek egyedül lenni. Főleg most, hogy feldúlt ez a karkötős, egy napon születtünk mindannyian história. Bár úgy tettem, mintha nem izgatna a dolog, eléggé felkavar, de ezt nem fogom az orrukra kötni. Igazság szerint van egy tippem, hogy kiáll a dolog mögött, de ha ezt elmondanám a többieknek, úgysem hinnének nekem. Már amúgy is leszerepeltem előttük a viselkedésemmel, főleg a kis szöszi, apuci kisfia volt rám kihegyezve, de kit érdekel? Neki csak annyi problémája van az életben, hogy apuci nem őt választotta frontembernek, de fogalma sincs a valódi fájdalomról. Nem tudja milyen lehet fázni, hiszen itt nőtt fel a napsütötte Los Angelesben, míg én megtapasztaltam a fagypont alatti hőmérsékletet is, mialatt az utcákon csavarogtam.

Valójában nem tudom, miért jelentkeztem erre az egészre. Ott akartam hagyni a szegénységet, a nyomort, meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok valamire az életben. De hogy fogom azt elviselni, hogy mások dirigálnak nekem? Vagy mit fogok akkor csinálni, amikor a rajongók megrohamoznak? Újdonsült frontemberünk és az az ázsiai gyerek biztosan elárasztja majd őket autogrammokkal, fotózkodnak velük, és mosolyognak rájuk, átölelik őket, de én erre képtelen leszek. Utálom, ha hozzám érnek, és nem hinném, hogy ezt a fóbiámat le fogom tudni küzdeni a közeljövőben. Ráébredek, hogy nem való nekem ez az egész, és komolyan elgondolkozom azon, hogy lelépek. Nincs itt a szöszi meg a latino sem, úgyhogy anélkül tűnhetnék el, hogy bárki is észrevenné. Bár nem tudom, hogy a kis táncosunkkal mi a helyzet. Megmarkolom egyetlen bőröndöm fülét, és halkan kilopózok a folyosóra.

A mellettünk lévő szoba ajtaja félig nyitva van. Se… akárkicsoda éppen táncol, de háttal van nekem, úgyhogy nem láthatja, hogy bámulni kezdem. Elég jól nyomja, azt meg kell hagyni, és valamiért a látvány odacövekel a padlóhoz. Nem megyek tovább, csak nézem, és fogalmam sincs róla, hogy mennyi idő telik így el. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a fiú elterül a szőnyegen, és nem tudom, hogy vajon ez a koreográfia része-e. De mikor már egy perce mozdulatlanul hever, ledobom a bőröndöt a kezemből, és odarohanok hozzá. Arca falfehér, és szakad róla a víz. Biztosan túlhajtotta magát, gondolom, és viszek neki egy pohár friss vizet a fürdőszobából. Olyan szép az arca, mintha egy lányé lenne. Hosszú fekete szempillái és vastag ajkai egy babára emlékeztetnek. Bár nincs magánál, arcán mégis fájdalom tükröződik. Vajon miért szomorú? Talán ő is rájött, hogy nem akar sztár lenni… Előhúzok egy zsebkendőt a zsebemből, és vizes borogatást helyezek a homlokára. Nem sokkal később mocorogni kezd, én pedig abban a pillanatban kiiszkolok a szobából. A poharat ott hagyom mellette, és felkapom a bőröndömet. Nem tudhatja meg, hogy segítettem neki, hogy megsajnáltam őt. Ha már amúgy is szörnyként könyveltek el, hadd tartsam fenn a látszatot. Meg amúgy is utálom, ha hálálkodnak nekem. Egyáltalán bármilyen fajta érzelem kinyilvánítást utálok.

Lehet ezt a nyomorúságos életemre fogni, vagy egyszerűen csak alapból ilyen a természetem. Talán nem hiába dobott el születésemkor az anyám. Talán érezte, hogy egy szívtelen szörnyeteget hozott a világra, és ezért döntött úgy, hogy megszabadul tőlem. Nehéz volt feldolgoznom azt, hogy az édesanyám magamra hagyott, bár szerintem még ma sem tettem túl magam rajta. A gyermekotthonban mindig más nő ringatott el, mindig más olvasott mesét, és mindig más játszott velem. Ez szabály volt azért, hogy ne kötődjünk egyik gondozónkhoz sem túlságosan. Nekem mégis lett egy kedvencem közülük. Amikor ő jött, valamiféle békesség töltötte el a szívemet. Ő csak egy férfi önkéntes volt, de jobban bánt velem, mint bármelyik asszony, aki ott dolgozott. Mikor kimentem a kertbe, mindig megjelent a kedves bácsi, és sokat játszottunk együtt. Azt mondta, a neve Lucky, és rengeteget mesélt az életéről. Még ma is kívülről tudom az összes történetét, amiket sokkal jobban szerettem, mint az ócska Grimm meséket. Mesélt nekem Amerikáról, és azt mondta, egyszer én is ott fogok élni. Én mindent elhittem neki, mégha képtelenül is hangzott. Angolul tanított kiskoromtól fogva, hogy tudjam majd a nyelvet beszélni, ha a tengeren túlra költözöm.

Öt éves voltam, amikor egy család magához vett. Nem fogadtak örökbe, csupán nevelő szüleim lettek, és azt sem szívjóságból tették. Kellett nekik a pénz, amit ezért a nemes cselekedetükért kaptak. Gyűlöltem ott lenni. Féltem, hogy többé nem láthatom Luckyt, ezenkívül pedig rosszabbul éreztem magam ott, mint a gyermekotthonban. A családnak három édes gyermeke volt, akikkel persze sokkal jobban bántak, mint velem. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, mert a két nagylány halálra gyötört az odakerülésem napjától fogva. Velem takaríttatták ki a szobájukat, nekem kellett gondoznom a rohadt macskájukat, ami szanaszéjjel karmolt, akárhányszor a közelébe merészkedtem. Éjjel gyakran felkeltettek, csak mert azt olyan poénosnak találták, és sokszor ijesztgettek mindenféle rémtörténetekkel. Az öccsük jobb volt egy fokkal, ő csak szimplán levegőnek nézett.

Három évet húztam le ebben a pokolban, és ezalatt az idő alatt egyszer sem láttam Luckyt. Egy napon azonban a lányok tovább mentek a kelleténél. Pénzt loptak az apjuktól, ékszereket az anyjuktól, és mindezt persze rám fogták. A szülők nem hittek nekem, mitöbb, az apa istenesen meg is vert. Én pedig fogtam magam a következő éjszakán, és megszöktem tőlük. Nyolc évesen egyedül róttam a város utcáit céltalanul, fázva, amíg Lucky rám nem talált. Hosszú idő óta boldogság töltött el, ám hamar tova is szállt, mikor közölte, hogy vissza kell mennem vele az otthonba.

– Nem lakhatnék veled, Lucky? Miért nem fogadsz engem örökbe? Esküszöm, nem fogok sokat enni, és ha akarod, egész nap csendben és mozdulatlanul fogok ülni egyhelyben – könyörögtem neki. Ő csak megrázta a fejét, és szomorúan nézett rám.

– Jaj kicsi Tomi! Azt hittem Seyonggal lesz a legtöbb gond, de úgy látszik, tévedtem.

Megkapaszkodom a bőröndömben, mert beleszédülök az emlékekbe. Tehát Lucky már akkor ismerte Seyongot! Tudtam, hogy köze van ehhez az egészhez! Mindig azt hajtogatta, hogy nincsenek véletlenek, hogy higgyek a sorsban, satöbbi. Zaklatottan térek vissza a szobámba, és eldöntöm, hogy mégsem hagyom el a hotelt. Addig maradok, amíg ki nem derítem, hogy mi folyik itt. Folytatom az értelmetlen járkálást, és próbálok visszaemlékezni még valamire, ami segítségemre lehet az ügy felgöngyölítésében.

Lucky visszavitt az otthonba, de továbbra is gyakran látogatott meg. Mikor tizenkét éves lettem, jött egy pár, aki örökbe akart fogadni. Tiltakoztam, mert attól féltem, olyan rossz sorom lesz náluk, mint az előző helyen volt. De a pár kitartó volt, és néhány találkozás után én is megenyhültem. Igazán kedveseknek tűntek, és végül örömmel tartottam velük.

– Miért nem egy kisbabát fogadtatok örökbe? – kérdeztem tőlük a hazafelé tartó úton.

– Ha már nem lehet saját gyerekünk, úgy gondoltuk, segítünk egy árva gyermeken, aki idősebb. Ugyanis a kisebbeket sokkal többen akarják hazavinni – mondta a nő. Igaza volt. Elég ritka esetnek számított, hogy egy olyan gyereket fogadjanak örökbe, aki tíz éves elmúlt. Ha ők nem jöttek volna, már biztosan senki másnak nem kellettem volna.

Életem legboldogabb másfél éve következett. Bár ez idő alatt sem láttam Luckyt, de akkor nem hiányzott. Először szólíthattam valakit apának és anyának, akik valóban úgy is viselkedtek. Először juthattam el moziba, színházba, cirkuszba, és én minden első alkalmat mélyen elraktároztam a szívemben. Minden nap finom, meleg ételt ehettem, és nem gyötörtek rémálmok, mikor lehajtottam esténként a fejem a puha párnára. Akkor volt az első szülinapom, amit valójában megünnepeltünk, és először kaptam ajándékot, nem is egyet. Apa minden hétvégén focizott velem, anya pedig segített a házi megírásában. Minden olyan tökéletesnek tűnt, és minden olyan hirtelen tört össze…

Egy nap meghallottam, hogy apa valakivel telefonál. Szerelmes szavakat suttogott az idegennek, és randit beszélt meg vele. A kezemben lévő hógömb, amit tőle kaptam az első boldog karácsonyomon, kicsúszott a kezemből szavai hallatán, és darabokra tört. És akkor már tudtam, hogy így fog darabokra hullani a tökéletes családunk is.

Attól kezdve minden egyes telefon beszélgetését kihallgattam. A szavak éles tőrként fúródtak belém, de nem tudtam megállni a hallgatózást. Anya közben esténként ízletes vacsorával várta őt, és úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Anya továbbra is úgy nézett apára, mint a hősére, mint arra a férfira, akivel le szeretné élni az életét. Mérhetetlen düh öntött el ilyenkor, és képes lettem volna nekimenni apának csalódottságom okán. Hogy teheti ezt egy ilyen csodálatos nővel? Miért csalja meg, amikor anya mindent megad neki?

Nem tudtam, mi tévő lehetnék. Mondjam el anyának, hogy a férje mit művel? Nem élhet ilyen álszent kapcsolatban élete végéig. Ugyanakkor nem akartam összetörni a szívét. Ha megtudja, biztosan össze fog omlani, gondoltam. A napjaim azzal teltek, hogy hadakoztam önmagammal, és érveket, ellenérveket sorakoztattam fel az igazság és a hallgatás mellett.

Egy nap anya elutazott a munkájából kifolyólag, én pedig hivatalos voltam egy iskolatársam születésnapi zsúrjára. Korábban értem haza a kelleténél, mert a srác rosszul érezte magát, és a szülei inkább mindenkit hazaküldtek. Otthon azonban borzalmas látvány fogadott. Az apám nem szégyellte hazavinni azt a ribancot, és a hitvesi ágyban hentergett vele. A harag hullámokban tört rám, de próbáltam magam visszatartani. Mikor meghallottam a szeretője vihogását, és hogy apa úgy beszélt anyáról, mintha soha sem szerette volna, elpattant bennem valami. Felkaptam az asztalon heverő konyhakést, és a lábaim maguktól vittek fel az emeletre. Olyan volt, mintha külső szemlélőként néztem volna végig az egészet. Láttam őket, ahogy az ágyon viháncolnak, és láttam magamat is kívülről, ahogy lassan, gépiesen közelítettem meg a szobát. Hangok cikáztak a fejemben, az egyik azt ordította: „ne tedd”, a másik rendületlenül hajtott előre.

Mindketten halálra rémültek, mikor meglátták kifejezéstelen arcom és üres tekintetem. Megcéloztam a nő testét, de az utolsó pillanatban apa félrelökte, így az ő hasába szúródott a kés. Azután csak a mindent elsöprő ordibálásra emlékszem, meg a mindent elborító vérre. A nő elmenekült a helyszínről, én pedig gyorsan kihívtam a mentőket. Az orvosok aztán anyát is értesítették, aki rögtön hazautazott. Megkérdezte tőlem, hogy mi történt, én pedig elmondtam neki az igazat végre. Hogy apa megcsalta, és hogy már nem bírtam ezt tovább nézni, főleg mikor hazavitte a szeretőjét, és véget akartam ennek vetni. Nem apát akartam bántani, hanem azt a nőt, bár ő is megérdemelte, amit kapott. Apám persze mindent tagadott. Az ő verziója az volt, hogy bekattantam, és meg akartam őt ölni. Azt merészelte kitalálni, hogy én betegesen beleszerettem anyába, és elterveztem, hogy amíg ő nincs otthon, elteszem a férjét láb alól, hogy utána boldogan élhessek kettesben vele. Anya természetesen nem nekem hitt, és másnap már újra az otthonban voltam. A férfi nem halt meg, de a tettem miatt javító intézetbe küldtek tizennyolc éves koromig. Anya egy éven át minden nap bejött, szeretett volna látni, de én sosem jelentem meg a fogadószobában. Nem tudom, melyiküket gyűlöltem jobban, a férfit azért, mert tönkretett mindent, vagy a nőt, aki nem hitt nekem, inkább vaknak tettette magát. Én csak meg akartam őt védeni, igazságot akartam szolgáltatni, szerettem volna olyan boldognak látni, mint kezdetekben volt, de ő ezt nem értékelte.

A javítóban viszont többet szenvedtem, mint valaha. Napi szinten vertek meg, rengeteget sírtam, és baromi gyengének éreztem magam. Semmi tekintélyem nem volt, azok közé a pisisek közé tartoztam, akiket a nagymenő csávók gyakorta leckéztettek meg. Volt egy idősebb fiú, aki sokszor mellém állt, de az ő segítsége sem volt elég ahhoz, hogy megmeneküljek a számomra kijelölt verés adagok nagy része elöl. Amikor viszont betöltötte a tizennyolcat ez a srác, és ott hagyhatta az intézetet, odaadta nekem a napszemüvegét. Nem értettem, miért teszi ezt, de kérdés nélkül is megkaptam a választ. Azt mondta, mindig hordjam a napszemüveget, mert amíg rajtam lesz, a többiek nem fogják látni a fájdalmat, a könnyeket a szememben, és valamennyivel erősebbnek fogok tűnni. Attól a naptól kezdve nemcsak a karkötőm az, amitől sosem váltam meg, hanem a fiútól kapott ajándék is. Ami ráadásul nem csupán az érzelmeimet fedte el, hanem valamiféle furcsa erő szállt meg, mikor viselni kezdtem. Elpárolgott belőlem a félelem, és fordult a kocka. Már nem én voltam az, akit esténként addig ütöttek, amíg nem sírta álomba magát, azzá váltam, aki halálra gyötri a gyengébbeket. Azt gondoltam, úgy tudom kiadni magamból a több éves frusztrációt és dühöt, ha a kínzóim nyomdokaiba lépek. Csak arra nem jöttem rá, hogy ugyanolyan ártatlan áldozatokat találtam meg, mint amilyen én is voltam egy koron a szemetek helyett.

A múlton való merengésből a kopogtatás ránt ki. Reménykedem benne, hogy nem Lucas jött vissza, mert szeretnék továbbra is egyedül lenni. Azért kedvetlenül az ajtóhoz ballagok, hátha a producerünk az, nála pedig nem kéne kihúznom a gyufát rögtön az első napon.

A folyosón azonban egy rég nem látott barát áll, akinek a jelenlétére nagyobb szükségem van, mint bármikor.

– Lucky! Hogy kerülsz te ide? – kérdezem fellelkesedve, és szorosan magamhoz ölelem. Évek óta nem láttam, de az öreg semmit sem változott.

– Az enyém a hotel – közli könnyedén. Elképedek a kijelentésén, de most fontosabb dolgokat kell megvitatnunk. – Szeretném, ha a többieket is idehívnád, mindnyájatokkal beszélni valóm van – mondja komolyan, én pedig egy pillanatra hátra hőkölök a hangjában megbúvó szigortól…