4TUNE – A szerencse fiai

Második fejezet

Ethan

Unottan húzom fejemre a takarót, kizárva a nap betolakodó sugarait, amik idegesítően ömlenek be az ablakomon. Szokás szerint későn feküdtem le, és amúgy sem vagyok híve a koránkelésnek. Legszívesebben az egész napot az ágyban töltöttem volna, átaludva mindazt a borzalmat, ami rám vár.

Apám óbégatását hallom meg lentről, mire morogva a párnám alá nyúlok az MP3 lejátszómért. Maximális hangerőn kezdem bömböltetni a Green Day egyik számát, és pár pillanatra teljesen kikapcsolom az agyam. Megfeledkezek arról, hogy a mai lehet talán életem egyik legpocsékabb napja, és belemerülök abba a zenébe, amit mindig is akartam játszani. Ha anya még élne, akkor…

Ha anyára gondolok, általában öröm és béke lesz rajtam úrrá, nem pedig fájdalom az elvesztése miatt. Persze nem volt ez mindig így, de egyszerűen rá nem lehet szomorkodva gondolni. Nála fantasztikusabb nőt még életemben nem láttam, és tudom, hogy igazából sosem hagyott el. Mikor élt, annyira energikus volt, annyira erős kisugárzása volt, hogy a jelenlétét most is gyakran érzem magam körül. Főleg ha gitározom. Akkor olyan, mintha velem játszana, s nemcsak a húrok kelnek életre az ujjaim alatt, hanem ő is megelevenedik olyankor. Mit szólna szegény, ha tudná, hogy mire vállalkoztam? Hogy eladtam a lelkem az ördögnek, és mától hátat fogok fordítani a rock zenének, amit már az anyatejjel szívtam magamba?

Anya ízig-vérig rocker volt, és csupán tizenhét évesen esett teherbe velem. Apám már akkor nagymenő producer volt, több mint tíz évvel volt idősebb nála, és be akarta őt törni, mintahogy egy fiatal csikót szoktak. De anya vadabbnak bizonyult bármelyik lónál. Bár összeházasodtak, de az idill nem tartott sokáig. Anya nem bírta a tipikus anyuka szerepet, aki a négy fal közt ülve nevelgeti gyermekét, és vezeti a háztartást. Három hónapos lehettem, amikor elvitt az első próbára, amit egy lepukkant garázsban tartottak. De nem volt rossz anya, mert ahogy felsírtam, ő rögtön ledobta a gitárját, és rohant oda hozzám, hogy felvegyen. Apám persze teljesen kiakadt, amiért ilyen felelőtlenül bánt velem. Azt mondta neki, meg ne próbáljon még egyszer füvesek közé vinni, és felejtse el azt a borzalmat, amit zenének hív. De anya titokban továbbra is magával vitt, és három évesen már én is a gitárt nyúztam apám nagy örömére. Anya esténként sem meséket olvasott fel nekem, hanem énekelt, de persze nem altatókat. A legvadabb rock számokat adta elő, és annak ellenére, hogy nem egy koncerten volt, csak az én szobámban, úgy tolta, mintha tízezer ember előtt lépett volna fel. Emlékszem, minden este bebújtam a takaróm alá, és onnan bámultam tátott szájjal a produkcióját. Olyan gyönyörű volt, ahogy teljesen átadta magát a zenének, ahogy a boldogság ragyogott az arcán…

Aztán egy nap bedobált néhány cuccot egy nagy táskába, és elmentünk otthonról. A zenekar turnéra indult, és anya engem is magukkal vitt. Én nagyon élveztem a hosszú utakat, amit a saját buszukkal tettünk meg, hogy mindig új helyen aludtunk, az összes koncertet, amit láthattam. Anya összejött a zenekar dobosával, de valahogy emiatt sem keseredtem el. Nem hiányzottt az apukám, sem a házunk, csak az volt a lényeg, hogy anya mellett lehessek. És amit ő csinált, vagy ő mondott, azt én mindenestül imádtam. És amikor csókolózni láttam anyát egy rajongójával, aztán egy másikkal, azon sem csodálkoztam. Egyszerűen mindent természetesnek gondoltam, amit ő tett. Ha ő csinálja, akkor az biztosan úgy van jól, gondoltam.

Egy este vártam őt abban a hotelben, ahol éppen megszálltunk. A zenekar tagjai egymás után értek haza, de ő nem jött. Kezdtem megijedni, bár úgy véltem, az én anyukám egy szuperhős, szóval nem eshet semmi baja. A basszusgitáros fagyival kínált, hogy elűzze a feszültségemet, és annak ellenére, hogy már éjjel 11 is elmúlt, falni kezdtem a hűsítő finomságot. Aztán megcsörrent a telefon, és Dan kezéből pár másodperc múlva kiesett a kagyló. Úgy nézett rám, mintha földönkívüli lettem volna, és teljes testében remegni kezdett.

– Az anyukád meghalt – mondta reszketeg hangon, majd sírni kezdett. Én nem sírtam. De emlékszem, hogy egy hatalmas kanál fagyit tuszkoltam a számba, mielőtt közölte volna a rossz hírt, és mikor meghallottam a szavait, úgy éreztem, mintha megfagyott volna bennem minden, szó szerint. Először csak a fogaim bizseregtek fájdalmasan a hidegtől, majd az agyamig is elhatolt, de nem bírtam lenyelni a falatot. Addig ültem ott magam elé bámulva, amíg a fagyi utolsó cseppje is elolvadt, majd az egészet visszahánytam a tányérra.

A fiúk hazavittek apámhoz, aki teljesen kiborult a hír hallatán. Annak ellenére, hogy anya lelépett tőle, és engem is magával vitt, apa mindig is szerette őt. Megtudtuk, hogy anya akkor este hirtelen ötlettől vezérelve felült egy repülőre, mivel találkozni akart egy híres producerrel, aki fűt-fát ígért neki. A zenekaruk nem volt igazán népszerű, és ő arra vágyott, hogy teltházas koncerteket adhassanak országszerte. Ezért mindenre képes lett volna, úgyhogy nem hagyhatta ki a kínálkozó lehetőséget. A gép viszont viharba keveredett, és lezuhant. Ennyi. Így veszítettem el hét évesen azt, aki addig a világot jelentette számomra.

Apám kikötötte, hogy soha nem ülhetek repülőre, ha valaha is akarok zenélni, csak ő lehet a producerem, persze csak ha nem rock zenét játszom, mert ő ahhoz nem fogja a nevét adni. Én pedig soha többé nem ettem fagyit.

Érzem, hogy valaki lerángatja rólam a takarót, és kitépi a fülemből a fülhallgatót. A nap fénye elvakít, hunyorogva nézek fel apára, és közben unott képpel ásítozom.

– Ethan, szedd már össze magad! A többiek már a hallban vannak, ne hozz rám szégyent, könyörgöm! – Meg sem várja válaszom, már ki is viharzott a szobából.

Nagyot nyújtózok, és próbálok magamba életet lehelni. Ki kell ezt bírnom, mondogatom magamnak. Muszáj, muszáj, muszáj!

Kiskorom óta zenéltem. Anya gitárján tanultam meg gitározni, és a mai napig azon játszom. Arról álmodoztam, hogy majd nagy rocksztár leszek, és valóra váltom anya álmát. Hogy tízezrek fogják majd a nevemet skandálni, és mindenki a lábam előtt hever majd egy autogrammért cserébe. De valahogy nem sikerült betörnöm ezzel a zenével a piacra. Néhány sráccal összeálltunk, és igazán jó dalokat játszottunk, mégis csak kis klubokba jutottunk el, és ott sem arattunk nagy sikert. Mondjuk az nem volt meglepő, hiszen a közönség 90%-át részeg csávók alkották, akik azt se tudták, hol vannak, nemhogy azt, hogy mit hallgatnak. De én nem erre vágytam. Azt akartam, hogy olyan emberek előtt léphessek fel, akiket valóban érdekel a zeném. Ez viszont egy jó háttér nélkül nem jöhetett létre. Mikor felvetettem apámnak, hogy legyen a managerem, hallani sem akart róla.

Ehelyett előrukkolt egy szerinte zseniális ötlettel. Hogy összerak egy fiú bandát, aminek lehetnék én az egyik tagja, a többieket meg a világ túlsó feléről válogatná össze. Első reakcióm ez volt:

– Megőrültél, fater? Komolyan azt gondolod, hogy nyálas majmokkal, még nyálasabb zenére fogok ugrálni és hülyét csinálni magamból? Felejtsd el! – Aztán rájöttem, hogy ezt a baromságot a magam javára is fordíthatom. Pár hónapig elbohóckodom velük, hírnévre teszek szert, és amikor már egész Amerika ismerni fogja a nevemet, akkor szépen kiválok az együttesből. Ha már tudni fogják, ki vagyok, ha már lesznek rajongóim, akkor bármit csinálok, szeretni fogják. Akkor végre megmutathatom mindenkinek, hogy mi az az igazi zene! De előtte még…

Tartok tőle, hogy a kislányok nem ilyen tini bálványra vágynak, mint amilyen én vagyok. De fontos az első benyomás, és tudatni akarom azokkal a fiúkákkal, hogy én más vagyok, mint ők. Így hát felveszem a szegecselt bakancsomat, a legszakadtabb farmeromat, amin láncok lógnak, egy fekete, halálfejes pólót és a világ legkirályabb bőrkabátját. A tetkóim sajnos nem látszanak, de sebaj, arra is sor fog egyszer kerülni. Még egy kis zselé a hajra, és már kész is a remekmű. Elszörnyedve nézek végig a szobán, amikor eszembe jut, hogy nem sokára meg kell osztanom valamelyik nyálgéppel. De ki fogom bírni! Ki kell bírnom!

Úgy vonulok le a hotel lépcsőjén, mint egy király, már csak a szolgák hiányoznak a hátam mögül. Bár lehet, hogy nemsokára alattvalóimmá teszem majd azokat a fiúkat. Belépőm akkor lehetett volna hatásosabb, ha a luxus BMW-mel gurultam volna eléjük, de úgy látom, az álluk így is majdnem leesik. Úgy vizsgálgatom szegényeket, mint egy oroszlán a zsákmányát. Ott ülnek mind a halban, és valóban már csak rám várnak. Az egyikük feláll, odaszalad hozzám, és kezet nyújt.

– Lucas Davila. Örvendek a szerencsének! – Arcáról le sem fagy az a bárgyú mosoly, amit én szívesen letörölnék egyetlen ökölcsapással, de visszafogom magam. Be sem mutatkozom, hiszen egyértelmű, ki vagyok. El kell fojtanom a rám törő röhögőgörcsöt, amikor felfedezem, hogy a srác öltönyben van. Öltönyben! Ekkora lúzert… Kreol bőre és akcentusa arra enged következtetni, hogy valamelyik dél-amerikai országból érkezhetett. – Mexikóból jöttem. Jártál már ott? Nagyon szép, egyszer szívesen meghívlak a szüleim farmjára. – Ez most hozzám beszél? És azt hiszi, hogy érdekel amit mond? Nem veszi észre, hogy nincs velem egy súlycsoportban? Mormolok valamit az orrom alatt, majd a fotelek felé veszem az irányt.

Mikor már majdnem odaérek, a másik fiú zavartan pattan fel, és idegesen meghajol előttem.

– Lee Seyong. Igazán örülök, hogy megismerhetem, Mr. Lance! – Úristen, ez meg egy másik bolygóról csöppenhetett ide! Vagy talán csak egy közeli diliházból szabadult. Élére vasalt, fehér inget visel, bár a hónalja alatt el kezdett már terjengeni egy kisebbfajta izzadságfolt. Olyan rémültnek látszik, mint egy kisegér, aki épp most sétált be a macska karmai közé. Olyan alacsony és törékeny, hogy attól félek, ha tovább folytatja a reszketést, össze fog törni. Ennyire azért nem lehetek ijesztő. Esküszöm, megsajnálom őt, ezért hajlandó vagyok arra, hogy szóba álljak vele.

– Először is, remélem, nem gondoltad komolyan ezt a magázós, hajolgatós cuccot. Másodszor, ne parázz annyira! Ha bekerültél, biztosan jó vagy. – Képzeletben vállon veregetem magam, hogy ilyen kedves hangon tudtam hozzá beszélni, aztán levágódom a legközelebb elhelyezkedő fotelbe.

– Ne haragudj, csak nálunk Dél-Koreában ezt így szokás. Amúgy meg, klassz a bakancsod. – Leül mellém, és félénken rám mosolyog. Én bíztatóan visszamosolygok rá, aztán gyorsan visszaváltok a „velem meg ne próbáljatok ujjat húzni” arckifejezésemre.

A negyedik fiú lehet, hogy még nálam is antiszociálisabb. Maga elé bámulva ül, és az arca sem árul el sokat, mivel napszemüveggel takarja el tekintetét. Egyébként meg olyan, mint egy olcsó Jay-Z utánzat, csak fehérben. De ha ő nem akar velem kontaktust teremteni, én nem fogom törni magam.

Belép apám, mire minden szempár rászegeződik, még Jay-Z2 is felé fordul. Az én tekintetem viszont máson akad meg. A raper gyerek rövidujjú pólóban van, így látszik a karkötő, amit visel. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor felfedezem, hogy szakasztott mása annak a darabnak, ami az én bőrkabátom alatt pihen. Valami okból késztetést érzek arra, hogy a másik két fiú ingjét is feltűrjem, és szemügyre vehessem a csuklójukat, de valószínűleg, elmebajosnak tartanának.

– Isten hozott titeket! Örömmel tölt el, hogy végre megismerhetlek benneteket személyesen is. Bár a beküldött videók alapján mindannyian elvarázsoltatok, de már nagyon vártam, hogy élőben is láthassam ezeket a produkciókat. Később megismerkedhettek alaposabban is, de most szeretnélek megkérni titeket arra, hogy egyenként, adjatok elő valamit. – mondja apám mézes-mázos hangon.

A koreai fiú tekintetéből süt a félelem. És amikor apám felkéri, hogy ő szerepeljen először, láthatóan az ájulás kerülgeti. Ránézek, és ismét rámosolygok, bár meglepődök a saját viselkedésemen. A fiú lassú léptekkel ballag a hal közepére, és mély levegőket vesz, hogy megnyugodjon. Ahogy megszólal a hangszórókból Jacko egyik világslágere, a srác egy varázsütésre változik át. Mosolyog, és már nem félénken, az arca átszellemül, a teste felett pedig mintha maga Michael venné át az irányítást. Minden mozdulata tökéletes, mintha nem is ember, hanem egy gép lenne, akit beprogramoztak. Olyan könnyedén lépked, szökken, forog, csavarja a csípőjét, mintha csak erre született volna. Egy perccel ezelőtt még egy kis szürke egérke volt, aki a saját árnyékától is összerezzent, most meg egy valódi szupersztár. Mindannyian álmélkodva nézzük, kivéve Jay-Z kistesóját, aki inkább a falat bámulja helyette.

A szám végén a latin gyerek megöleli a táncbajnokot, én pedig elismerően bólintok felé. Apám hangosan tapsikol, majd a rappert szólítja színpadra. Ez a srác sem rossz, bár őszintén szólva mindig is utáltam ezt a stílust. Mármint a rappet. De van benne valami egyedi, melynek köszönhetően lekörözi néhány elődjét. Az előadás közben ő is kinyílik, és elkápráztat néhány bámészkodót is, akik időközben körénk gyűltek.

Aztán Lucio következik, vagy hogy is hívják. Jól énekel, de továbbra sem bírom a tenyérbe mászóan kedves képét. Olyan hajlításokat vet be, és olyan magas hangokat képes kiénekelni, hogy kezdek elbizonytalanodni a saját produkciómat illetően. Be kell vallanom, hogy elképesztő, de ezt neki sosem fogom elárulni.

Én jövök. Kérek egy percet, és felrohanok az emeletre a gitáromért. Felnézek az életnagyságú képre, ami a falamat borítja, és megcsókolom az arcát. Az én legnagyobb bálványom, az anyám, szemet gyönyörködtetően mosolyog rám, és ettől újra felbátorodom. Otthon sosem poszterek lepték el a falamat, hanem ez a kép anyáról. És amikor kiderült, hogy az együttes miatt be kell költöznöm ebbe a hotelbe, természetesen magammal hoztam. Nélküle biztosan nem bírnám ki az elkövetkező hónapokat!

Visszaérve elfoglalom a helyemet, és hagyok egy kis hatásszünetet. Aztán belevágok. Éneklek, gitározok, és beleadok mindent, mert le akarom nyűgözni a fiúkat. Ők is jók voltak, de nálam nem lehetnek jobbak. Seyong őszinte csodálattal néz rám. A mexikói szemében is elismerés csillan, bár tudom, hogy mi ketten riválisok leszünk. Még a rapper is figyelemmel követi a dalt, bár az arcáról semmit nem lehet leolvasni. Apám a fejét csóválja, mivel egy igazi rockos számot választottam. Ezután apám tapsol egyet, hogy magára hívja a figyelmet.

– Szeretném bejelenteni, hogy az együttes frontembere Lucas lesz. – Gyilkos pillantást lövellek először apám, majd az öltönybe bújt majom felé. Bár nem tudom, min csodálkozom. Jellemző apámra, hogy megalázzon mások előtt. Mindenki számára egyértelmű volt az, hogy a fia lesz a vezér, még a mexikói is meglepetten mered rá. De a nagy Mr. Lance szokás szerint keresztül húzza a számításaimat, és a földbe tiporja a tekintélyemet. Nem akarok durcás képet vágni, mint egy kisgyerek, de nem is szándékozom tovább a társaságukban tölteni a napot.

– Bocs, de nekem most mennem kell – közlöm, és megcélzom a kijáratot.

– De még rengeteg megbeszélnivalónk van! – csattan fel apám.

– Nem baj. Seyongot választom szobatársnak, remélem, ebbe nem szólsz bele. Majd este beszámol nekem a történtekről, oké Seyong? – A fiú feláll, és fejet hajt. Bár ez elég bosszantó szokása, de majd én „megnevelem”. Biztosít róla, hogy mint egy jó diák le fog jegyzetelni minden elhangzott szót.

Mikor beülök imádott autómba, végre fellélegzek. Rosszabb is lehetett volna ez a reggel, de ennyi elég volt belőle. Alig várom, hogy megérkezzek ahhoz a nőhöz, aki a második legfontosabb az életemben az anyám után.