4TUNE – A szerencse fiai

Ötödik fejezet

Ethan

Felgyorsul a szívverésem, amint meglátom Sophia mosolyát. Ugyanolyan melegséget áraszt, mint gyerekkoromban, és talán még jobban rajongok érte, mint akkor.

– Ethan! De jó, hogy jössz! – kiáltja, és szorosan magához ölel. Mélyen beszívom az illatát, és próbálom magamban elraktározni, hogy otthon is fel tudjam majd idézni.

Sophia anyám legjobb barátnője volt, de a korkülönbség ellenére teljesen odavagyok érte. A velem egykorú fruskáktól a hajamat tudnám tépni, egytől egyig az őrületbe kergetnek. Annak ellenére, hogy a haverjaim nagy szívtiprónak tartanak, még sosem volt csajom. Tudom, hogy ez gáz, de ha Sophia nem lehet az enyém, akkor inkább egyedül maradok. A srácoknak persze jobbnál jobb történeteket találtam ki a különböző nő ügyeimről, amit ők tátott szájjal hallgattak. Folyton azt hajtogatták, hogy olyan nagymenők akarnak lenni, mint én, és többen el is kezdték utánozni a stílusomat. Tanácsokat kértek tőlem, amit én szörnyen untam, ezért az ő társaságukban sem tartózkodtam szívesen.

Miután anya meghalt, Sophia afféle pótanyuka szerepet töltött be az életemben. Apám nem igazán foglalkozott velem, ezért ő segített a lecke megírásában, sőt, gyakran még a szülői értekezletekre is ő jött el. Felnéztem rá és csodáltam őt, de egy idő után az érzéseim komolyabbra fordultak iránta. Amíg az osztálytársaim mindig valamelyik suliba járó lányról fantáziáltak, nekem csak ő járt a fejemben.

Sophia divattervező volt, így a gimi évei alatt szinte minden délutánt a szalonjában töltöttem. Nem érdekeltek a ruhák, még ha szebbnél szebbeket is álmodott meg, én csak őt akartam látni. Élvezet volt figyelni őt munka közben, mialatt persze rengeteget beszélgettünk. A haverok azt hitték, azért nem lógok velük, mert folyton valamilyen kiscsaj fejét próbálom elcsavarni, erről viszont szó sem volt. De nem vallhattam be nekik az igazat, ez csak a mi kettőnk kis titka volt.

Legkedvesebb egyben legijesztőbb emlékem vele kapcsolatban az, amikor ki akarták rabolni a szalont. A szokásos délutáni csevejünkre érkeztem meg, azonban szörnyű látvány fogadott. Sophia ott térdelt a szalon közepén, és egy pisztolyt tartottak a fejéhez. Közben egy másik fickó kapkodva pakolta ki a kasszát. Teljesen lefagytam, nem bírtam elmozdulni az ajtóból. Szerencsére ők nem láthattak, mert háttal voltak nekem, én viszont végig tudtam követni az eseményeket. Az egyik rabló azzal volt elfoglalva, hogy minél előbb végezzen a pénz megszerzésével, a másik pedig igyekezett kordában tartani Sophiát, ezért nem volt idejük hátrafordulni, és felfedezni engem. A helyzet viszont kezdett eldurvulni, amikor Sophia szabadulni próbált, és az őt fogvatartó tag ujja idegesen a ravaszra csusszant.

Torkomban dobogó szívvel nyúltam a mobilomért, hogy tárcsázzam a 911-et, de hamar elvetettem az ötletet. Nem volt rá idő, cselekednem kellett. Nagy levegőt vettem, és minden idegszálammal a férfi pisztolyt tartó kezére összpontosítottam. Egy jól megcélzott ütéssel kivertem a fegyvert a kezéből, ami nagy puffanással ért földet. Nekiestem a betörőnek, és sikerült leküldenem őt a padlóra. SOphiának szerencsére gyorsak voltak a reflexei, és felkapta az előtte heverő pisztolyt, amit utána a pénzt számolgató férfi felé fordított. A következő pillanatban pedig a plafonba lőtt figyelmeztetésképpen. Több se kellett a fickónak, hanyatt-homlok menekült el, és közben még a pénz nagyrészét is elejtette. A földön fetrengő társa agyát azonban elöntötte a vér, és előrántott egy kést a zsebéből. Megcsillant a fény a pengén, mielőtt megcélozta volna vele a hasam. Sophia viszont ismét nem volt rest, és karon lőtte a férfit, melynek következtében a szúró eszköz is a padlón végezte. Ezek után ő is inkább menekülőre fogta a dolgot, Sophia pedig a nagy stressz miatt azon nyomban elájult.

Még sosem éreztem olyan közel magamhoz, mint akkor. Nem szabadott volna kihasználnom a gyengeségét, de a történtek utáni sok miatt nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Az ölembe vontam a fejét, és perceken át bámultam őt. Annyira gyönyörű volt, mint az alvó Csipkerózsika, aki csak arra vár, hogy megmentse őt a herceg csókja. Még akkor is egész testemben remegtem a rémülettől, amikor Sophia fölé hajoltam, és gyengéden a szájára helyeztem az enyémet. Nem mertem pár másodpercnél tovább ott tartani, de nekem ez a rövidke élmény is a mennyországot jelentette.

Nem sokkal később magához tért, és szorosan átölelt, így köszönve meg, hogy megmentettem őt. De ez fordítva is így volt, ezért elneveztük magunkat a rettenthetetlen párosnak.  

Sosem mondtam el neki, hogy szeretem, csak plátói módon áhítoztam arra, hogy majd egyszer lesz elég bátorságom színt vallani. Ezerszer álmodoztam arról az unalmas órákon, hogy suli után veszek egy hatalmas virágcsokrot, beállítok vele a szalonba, és dalban mondom el neki, hogy milyen fontos a számomra. Aztán ő hevesen megcsókol, és az általa tervezett ruha kupac tetején elvesztem vele azt, amitől már rég meg kellett volna szabadulnom. Persze sosem volt merszem lépni, de elhatároztam, hogy ma lesz az a nap, amikor változtatni fogok ezen. Végzek azzal a kisfiúval, aki bálványként imádja az édesanyja barátnőjét, és férfiasan fogom megközelíteni, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem.

– Sophia, azért jöttem, mert el akarom mondani, hogy…

– Sophia néni! Csak nem ő a híres-neves Ethan Lance?

Egy idegesítően magas hangon vinnyogó lány tör elő a szalon hátsó részlegéből. Széles mosolyt küld felém, de én csupán egy pillantást vetek rá. Kérdőn nézek Sophiára, aki szintén mosolyog szokásához híven.

– Ő az unokahúgom, Becky. A szüleivel New Yorkban élnek, de a nővéremék úgy döntöttek, a következő évet utazgatással fogják tölteni, hogy kipihenhessék a sok munka fáradalmait. Ezért ez a tündér nálam fog lakni, és pár nap múlva itt fogja megkezdeni az utolsó évét a gimnáziumban. Nekem szokás szerint rengeteg munkám van, ezért arra szerettelek volna megkérni, hogy nem mutatnád meg Beckynek a várost? – Mond még valamit, de mérgemben már nem is hallom a folytatást.

Azért jöttem ide, hogy ma végre Sophiával lehessek, erre elvihetem az édes kis unokahúgát városnézőbe. Nyilván nem mondhatok neki nemet, hisz akkor elvágnám a hozzá vezető utat. Meg igazából ha ő kér tőlem valamit, arra képtelen lennék nemmel válaszolni.

– Persze, szívesen körbevezetem őt L. A.-ben – mondom nyájasan. Ha vele beszélek, teljesen más ember leszek. A társaságában kezes báránnyá változom, amit sokan nem néznének ki belőlem. Joggal. Ő mégis olyan hatást gyakorol rám, mintha kiszállna belőlem minden fájdalom, minden csalódottság csak egy pillantásától. Azt persze nem tudom, hogy leszek képes ezt a ránézésre is elkényeztetett, üresfejű New York-i libát elviselni, de ha a fiú együttest is bevállaltam, talán ezzel is képes leszek megbírkózni.

Miután kilépünk a szalonból leveszem a jófiús álarcot, és mogorván vánszorgok el a kocsimig. Úgy tűnik, a lány még nem vágta le, hogy semmi kedvem őt furikázni, mert egyfolytában csacsog a hátam mögött. Bevágódom a kormány mögé anélkül, hogy kinyitnám előtte az anyós oldal felöli ajtót. Nem zavartatja magát, jókedvűen mászik be, és hangosan csapja be azt maga után. Legszívesebben ráordítanék, hogy óvatosabban bánjon a BMW-mmel, mert ha kárt tesz benne, én sem fogom kímélni a bájos arcocskáját.

– Hova szeretnél menni? – szűröm ki a fogaim közül. Nyugalmat erőltetek magamra, bár tartok attól, hogy vár még rosszabb dolog is ezen a napon.

– A plázába – közli egyértelműen. Rám villant egy teli szájas mosolyt, majd megvizsgálja a sminkjét a visszapillantó tükörben.

– Tessék? Nem tudtál bevásárolni New Yorkban? Komolyan valami városi látnivaló helyett a plázába akarsz kiruccanni? – nézek rá fejcsóválva. Ő nem is érti, min akadok ennyire ki, természetesnek veszi, hogy első dolga a hőn szeretett shoppingolás lesz. Nem szálok vele vitába. Talán jobb is ez így. Leparkolok majd a bevásárló központ előtt, és amíg ő járja a boltokat, alszom egyet a kocsiban. Legalább nem kell az idegenvezetőt játszanom, ódákat zengve L. A. nevezetességeiről.

Kínkeservesen telik el az a húsz perc, amit az autóban töltünk. Az unokahuginak be sem áll a szája, és az sem zavarja, hogy cseppet sem érdekel a mondanivalója. Mesél a családjáról, a barátairól, akik hiányozni fognak neki, arról, hogy kicsit tart az új sulitól, ugyanakkor izgatottan várja… Egy idő után már csak a csipogást hallom, a szavait viszont figyelmen kívül hagyom. Arra eszmélek, hogy visszakérdez, mire zavartan köszörülöm meg a torkom. Fél perc múlva begördülünk a pláza elé, úgyhogy ez megment attól, hogy nekem is mondanom kelljen valamit.

Arra várok, hogy kiszálljon, mire vidáman rám nevet:

– Ne is álmodj arról, hogy egyedül fogok bemenni oda. Akkor mégis ki hozná a teli szatyrokat utánam? Én nem bírnám el egyedül őket, az biztos. – Én komolyan azt hittem, hogy ilyen csajok csak a filmekben léteznek. Őszintén megértem magam, hogy eddig kerültem ezeket a két lábon járó manipulátorokat.

– Otthon is mindig találtál valakit, akit kiszipolyozhattál? – nézek rá a szememet forgatva.

– Hogy mit csináltam vele? Áh, mindegy is. De volt egy meleg barátom, akivel mindig együtt vásárolgattunk. Annyira király volt! Nagyon hiányzik nekem. Kár, hogy te nem vagy meleg, akkor talán érzékenyebb és viccesebb lennél. – Képtelen vagyok tovább együtt tartózkodni vele ilyen kis légtérben, ezért kinyitom az ajtót, hogy kiszállhassak. De közben azért visszaszólok neki:

– Nálad meg az a kár, hogy festett szőke vagy, mert úgy látszik, a hidrogén az agyadat is kiszívta a helyéről. – Továbbra sem látom sértettség jelét az arcán, csak szó nélkül szegődik a nyomomba.

Komolyan csak egy öleb hiányzik mellőle ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy tökéletes Paris Hilton utánzat. Olyan áhítattal nézegeti a kirakatokat, mint egy kislány, aki soha nem látott még olyat.

Egy ruhabolthoz érve elkapja a kezemet, és elkezd befelé húzni.

– Ne is álmodj róla, hogy oda bemegyek! – sziszegem a fülébe. Válaszul csak egy elbűvölő mosolyt villant rám, majd ugyanazzal a lendülettel a biztonsági őrhöz fordul:

– Engedje meg, hogy a barátom segítsen nekem ruhát választani. Tudja, ő meleg, úgyhogy nem jelent nagy veszélyt a hölgyekre – közli bizalmasan az úrral. A férfi végigmér, majd elvigyorodik, és bólint, hogy menjünk tovább.

– Ezért még kinyírlak, Rebecca. – Megfogom a kezét, ami egy kedves gesztusnak tűnhet, de úgy megszorítom, hogy majdnem összeroppannak törékeny csontjai.

– Aú, ez fáj! És ne szólíts Rebeccának, azt utálom!

– Én meg azt utálom, hogy egy nyafka, elkényeztetett libát kell kísérgetnem, aki még meg is aláz mások előtt. Úgyhogy szerintem kvittek vagyunk. – Úgy tesz, mintha nem is hallaná, és válogatni kezd a temérdek mennyiségű ruha között. Iszonyú kínosan érzem magam, mert a biztonsági őrön kívül én vagyok az egyetlen pasi a boltban. Megállok egy polc előtt, amin kihívó fehérneműk tornyosulnak, és elképzelem Sophiát néhányban. Legalább valami jó is származik ebből a baromságból. De ábrándozásomból hamarosan Rebecca vijjogása ébreszt fel:

– Szerinted ez hogy áll nekem? – A piros ruha, amit magára vett, nem is lenne rossz. Elég rövid, és a megfelelő helyeken van kivágva ahhoz, hogy el lehessen csábítani benne egy pasit. Viszont rajta kicsit furán áll. Mintha nagy lenne rá, mert hát Rebecca méretében szerintem nem is gyártanak ruhákat. Annyira vékony, hogy a bordái is kilátszanak. Kinek tetszene egy ilyen csontváz?

– Úgy nézel ki benne, mint egy fogpiszkáló, amire ráhúztak egy kotont. – Jesszusom, ezt valóban kimondtam? Az arckifejezéséből ítélve, igen. Most először látom rajta, hogy sikerült megsértenem. Mi több, bemegy a próbafülkébe, és egy perc múlva már a rendes ruhájában tér vissza. A helyére akasztja a piros ruhát, és elviharzik mellettem. – Nem úgy gondoltam, Rebecca! Állj már meg!

De mire kiérek a bolt elé, már nem látom, merre futhatott. Bassza meg, nem veszíthetem el szem elöl! Mit mondok akkor Sophiának? Nem akartam őt nagyon megbántani, de már kiborított a viselkedése. Meg az, hogy babysittert kell játszanom mellette. Jó, hogy arra nem kért meg, hogy én húzzam fel a cipzárt a ruhán. Kis lelkiismeret-furdalással kullogok vissza a boltba, és leemelem a piros ruhát az akasztójáról. Választok egy sálat Sophiának, mert szenvedélyesen gyűjti őket, bár szívesebben vennék neki azokból a fehérnemű költeményekből egy párat.

Miután kifizetem a ruhadarabokat, Rebecca keresésére indulok. Ezen a szinten kudarcot vallok, ezért felmegyek a következő emeletre. Némi bóklászás után meglátom, amint egy ékszer üzletből jön ki, és egy másik pasival cipelteti a cuccát. Követem őket, és mikor Rebecca bemegy egy másik boltba, közlöm a sráccal, hogy leléphet. Kicsit hezitál, de végül beadja a derekát, és átnyújtja nekem a lány táskáját. Én belecsempészem a piros ruhát, majd türelmet erőltetve magamra várok a lányra. Mikor felbukkan, dühösen néz rám, és kikapja a kezemből a táskáját.

– Elmehetsz! Inkább vásárolok egyedül, mint rossz társaságban.

– Megígértem a nénikédnek, hogy haza foglak vinni, és tartom a szavam. – Amikor megemlítem Sophiát, valamiért szomorúság csillan meg a szemében.

– Persze, mert nem akarsz csalódást okozni az imádottadnak, ugye? Jaj, ne nézz így rám, Ethan! Már az első percben levágtam, hogy teljesen bele vagy esve a nénikémbe. Elég nagy lúzer vagy, ha azt gondolod, hogy neki egy ilyen kisfiú kell, amilyen te vagy – fröcsögi, majd elindul a mozgólépcsők irányába.

– Leszarom, hogy mit gondolsz rólam. De akkor is velem fogsz jönni! – Elkapom a csuklóját, és szinte végigvonszolom a plázán. Odavezetem a kocsim ajtajához, hogy nehogy esélye legyen megszökni, és belököm az autóba. – Erőszakos idióta! – visítja. – Ezért kárpótlásul el kell vinned a tengerhez. Fel kell avatnom a bikinit és a napszemcsit, amit vettem.

A tenger… Los Angeles következő nagy nevezetessége… De nem szólok semmit, mert úgy érzem, pattanásig feszült köztünk az a bizonyos húr. A parton Rebecca úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Vattacukrot majszol, amivel le is selfie-zi magát, majd felém fordítja a telefonját. Percekig röhög azon, hogy milyen képet vágtam, amit sikerült megörökítenie, és azzal bosszant, hogy fel fogja tenni a Facebook oldalára. Amíg átöltözik fürdőruhára, kitörlöm a béna képet, és poénból csinálok magamról egy olyat, amin szívdöglesztő mosolyt villantok a kamerába. Ezt már bárhova kirakhatja, bár szerintem csak a cikis fotóval akart égetni.

– Bekennél naptejjel? – nyomja kezembe a flakont. Az égre emelem a szemem, majd sóhajtozva nekiállok lekenni a vállát meg a hátát. Aranyosnak mondható a pillangós bikinijében, bár a termete miatt inkább tűnik kislánynak, mint egy tizenhét éves csajnak. Sikítozva gázol bele a tenger habjaiba, és ráeszmélek, hogy ő még minden értelemben kislánynak mondható. Bár valahol irigylem, amiért így képes élvezni az életet. Mikor volt az, hogy én önfeledten mártóztam meg a tenger hűsítő vizében? Talán akkor, amikor még anya élt. Elszörnyedek azon, hogy mennyire sivár az életem. Hogy a zenélésen kívül nincs is más, ami boldoggá tenne. Ráadásul mától a zenélés sem olyan keretek közt fog zajlani, ahogy én azt szeretném.

– Gyere be te is! – kiáltja Rebecca a vízben lubickolva.

– Nekem nincs fürdőgatyám.

– Ugyan már, Ethan! Ha tényleg annyira nagypályás vagy, amilyennek mutatod magad, igazán bevállalhatnál egy meztelen fürdőzést. – Elképedek azon, amit mond, és határozottan rázom meg a fejem. – Ne legyél már ilyen gyáva kisfiú! Hogy fog így beléd szeretni Sophia néni, ha ilyen kis félős nyuszi vagy? – Arra gondolok, hogy jó lenne egy kis időre megszabadítanom magam a láncaimtól, és kikapcsolódni egy kicsit. És vetkőzni kezdek. Ki gondolta volna, hogy ez az ellenszenves apuci kedvence fogja felszínre hozni bennem a régen szunnyadó szabadságot?

A lány eltakarja a szemét, amíg be nem sétálok derékig a vízbe. El kezdi bámulni a felsőtestem, de biztosít róla, hogy csak a tetkóimat veszi szemügyre. Aztán versenyt úszunk, többször arcon fröcsköljük egymást, és úgy nevetünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Nevetek? Hiszen azt sem szoktam gyakran csinálni. Szinte már azt is elfelejtettem, hogy milyen jó érzés az, amikor egész testedet rázza a kacagás. Hirtelen olyan felszabadultnak érzem magam, mint talán még soha.

– Egy kis békára emlékeztetsz, ahogy itt viháncolsz a vízben. – Mondom Beckynek, aki nem sértődik meg a hasonlatomon. – Ezentúl Brekinek foglak hívni.

– Ne már! – nevet fel, és megajándékoz egy jó nagy adag vízzel az arcomba. Feltolja a napszemüvegét a feje tetejére, így láthatóvá válik számomra a szeme. Eddig még nem is néztem igazán a szemébe, de most fel kell fedeznem, hogy gyönyörű. Olyan színe van, mint a tengernek, és a nap fénye gyémántként csillan meg benne.

– Mit szólnál, ha segítenék neked? – mondja komolyan. Fogalmam sincs, mire gondol, de nem hagyja, hogy rákérdezzek. – Segítek neked meghódítani Sophia nénit. – Nem tudom, mit válaszolhatnék erre, de ahogy meghallom a nevét, rögtön felgyorsul a pulzusom. De nem mondok semmit, inkább folytatom a játszadozást. Annyira belemelegedünk a bohóckodásba, hogy egy ponton felkapom Beckyt, és megpörgetem a vízben. El is felejtem, hogy meztelenül vagyok, és véletlenül lehet, hogy nem kívánatos testrészeim fognak hozzáérni.

A lány arcán valami megmagyarázhatatlan érzés fut át. Közelebb hajol hozzám, és szaporábban kezdi venni a levegőt. Azt hiszem, azt szeretné, ha megcsókolnám. De ez baromság! Hiszen mi nem bírjuk egymást. Arról nem is beszélve, hogy a nénikéjébe vagyok szerelmes. Abban a percben mégsem kívánok egyebet, csak hogy ez a pillanat örökké tartson. Érezni akarom azt a mindent elsöprő szabadságot, amit ma mellette tapasztaltam meg. Nevetni akarok, és hülyéskedni, és a karjaimban akarom tartani, amíg le nem megy a nap. Órákig akarom bámulni az arcát, ami sokkal szebbnek tűnik, mint amikor először megláttam. És abban a pillanatban meg akarom őt csókolni.

Nem úgy csókol, mint egy kislány, nagyon nem. Kezdem azt hinni, hogy ez rossz ötlet volt, mert ha így folytatja, nem fogok tudni megállni a csóknál. Valamiért úgy érzem, mintha régóta vágyakozott volna erre, mert olyan hevesen szorít magához, mintha sosem akarna elválni tőlem. Én nem tudom, mit érzek. Csak azt tudom, hogy jól esik, és hogy nem akarom abbahagyni. A következő pillanatban azonban Rebecca durván ellök magától, és szélsebesen megindul a part felé. Nem értem, mi ütött belé, és szüntelenül a nevét ismételgetem.

Mire azonban magamra kapom a ruháimat, már sehol sem látom. Hogy lehet ilyen gyors, mérgelődöm. Sportot űz abból, hogy megszökjön előlem, vagy mi? Az áruházban még megértem, miért lépett le, de most… Nem mondtam vagy csináltam semmi olyat, amivel megbánthattam volna. Elkeseredetten járkálok fel-alá a parton, hátha megpillantom őt valahol, de semmi eredménye. Most aztán tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék Sophiának!

Fél óra múlva megcsörren a telefonom, és látom, hogy a képernyőn az ő száma jelenik meg. Bepánikolok, de muszáj felvennem. El kell mondanom neki, hogy eltűnt az unokahúga, bár arról gőzöm nincs, hogy mit találjak ki, miért ment el.

– Szia Ethan! Köszönöm, hogy hazahoztad Beckyt. De igazán bejöhettél volna! Csináltam sütit, amiből szerettem volna neked is adni. Amúgy azt mondja, hogy jól érezte magát ma… - Értetlenül meredek magam elé. Szóval Rebecca azt mondta, én vittem haza, és nem árulta el az igazat. Sőt, azt álította, hogy jól érezte magát. Nem tudom ezt mire vélni.

Kavargó érzelmekkel és gondolatokkal indulok vissza a hotelbe. Mikor belépek a szobába, egy szép betűkkel megírt üzenet vár, amit az éjjeliszekrényemre helyeztek.

„Gyere át a szomszédos szobába! Fontos!”