4TUNE – A szerencse fiai

Első fejezet

Lucas

- Kicsikém, annyira fogsz nekem hiányozni! – kiáltja a mama, miközben úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. Mivel pár napja töltöttem be a tizennyolcat, eléggé zavar, hogy még mindig „kicsikémnek” szólít, de ma hajlandó vagyok szemet hunyni a kifejezés felett. Ugyanis ma van életem eddigi legjobb napja. Pár órán belül Los Angelesbe fogok utazni, és egy újonnan megalakuló fiú banda egyik tagja leszek. Bár imádom Mexikót, és a családom nélkül még sosem töltöttem el egy percet sem, erre a lehetőségre vártam, mióta öt évesen először adtak a kezembe mikrofont. A mama persze nagyon szomorú, hogy a legkisebb fia ilyen hamar kiröppen a családi fészekből, és azért az én szívem is megfájdul, ha arra gondolok, hogy többé nem az ő buritóját majszolhatom reggelente. Az utóbbi napokban legalább ezerszer megkérdezte, hogy miért nem tudok a hazámban karriert csinálni, ha már annyira énekelni akarok.

– Na és Ricky Martin? Bár a szülőhazájában kezdte, de előbb-utóbb ő is Amerikában kötött ki – érveltem mindenegyes alkalommal. A mama nagy rajongója volt Rickynek, így ilyenkor néhány percre elhallgatott. De nem telt bele sok idő, és újra rákezdett. Nem akart megakadályozni abban, hogy azt csináljam, amire régóta vágyom, csak túl fiatalnak tartott még hozzá.

– Na és Justin Bieber? Ő talán tizenöt sem volt, amikor befutott – hoztam fel példának a srácot.

– Hogy kicsoda? – meredt rám értetlenkedve a mama, ahányszor meghallotta ezt a nevet.

Kibontakozok az erősen ölelő karok szorításából, és tekintetemmel egy lányt keresek. Őt legalább olyan nehéz lesz itt hagynom, mint a családomat.

Alicia és én kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Szomszédokként nőttünk fel, és ugyanabba az óvodába, iskolába jártunk. A szüleink már pelenkás korunkban összeboronáltak minket, ahogy a suliban az osztálytársaink is hasonlóképpen jártak el. Alicia gyönyörű lány, de én mindig is a legjobb barátomnak tartottam. És az emberek általában nem jönnek össze a legjobb barátjukkal. A gimi évei alatt sokszor egymás vállán sírtuk ki magunkat a nagy szerelmi csalódások után. Gyakran aludt nálunk azokon az estéken, amikor az apja részegen ment haza, és nem akart vele olyan állapotban találkozni. De sosem fordult meg a fejemben, hogy ki kéne használnom az alkalmat, és meg kéne „vígasztalnom”, hogy az én karjaimban felejtse el a családi problémákat. Mindig hittema  fiú-lány barátságban, és mi rá is cáfoltunk azokra, akik azt állították, hogy ilyen nem létezik.

Csalódottan állapítom meg, hogy Alicia nincs búcsúztatóim népes táborában. Két bátyám viszont rögtön letámad, és lebirkóznak a földre. Úgy püföljük egymást a földön hemperegve, mintha csak hét évesek lennénk, amikor még természetesnek számított az ilyesfajta játék.

– Srácok, most öltözhetek át! Nem állíthatok oda fű foltos farmerben – nyafogom, mire a bátyáim szívni kezdik a véremet.

– Jaj, bocsáss meg, hogy tönkretettük az egyetlen menő farmeredet, hermano! Melegítőben mégsem állhatsz az elé a híres producer elé. Mi lesz most? – gúnyolódik Aldo, aki a legidősebb közülünk.

– Szerintem az lenne igazán menő, ha minél szakadtabban jelennél meg! A többi srác biztos ki lesz csípve, de úgy tudnál csak kitűnni közülük, ha úgy néznél ki, mint egy csavargó. Gyere Aldo, kócoljuk össze a haját! – A fiúk ugrásra készen állnak, én pedig feltartott kezekkel menekülök el a közelükből. Felrohanok az emeletre, és öltönybe bújok. Nem tehetek róla, de tényleg az volt az egyetlen jó farmerem, amit azok a barmok pár perccel ezelőtt bemocskoltak. Bár nem szokásom órákon át bámulni magam a tükörben, de most egy pillanatra megállok előtte. Végigmérem magam, és meg kell állapítanom, hogy jól nézek ki. Megforgatom a csuklómon lévő karkötőt, majd egy csókot nyomok a négylevelű lóherére, ami szépen kidolgozva van belekarcolva. Valami írás is áll rajta, de nem tudom elolvasni, mert talán kínai jelekkel vésték rá.

– Ez a te szerencsekarkötőd – mondogatta mindig a mama. Nem tudta pontosan felidézni, hogy ki adta nekem az ékszert, de azt bizton állította, hogy amíg rajtam lesz, a szerencse nem fog elpártolni mellőlem. Sosem hitt a véletlenekben, és szavai alapján már születésemtől fogva tudta, hogy én más vagyok, mint a többi gyerek. Persze ezt csak nekem mondta el, nehogy a bátyáim kiütést kapjanak az irigységtől.

Nem tudom, hogy a mamának igaza van-e, mindenesetre ami most történik velem, azt még a szerencsénél is többre tartom.

Pár hónapja láttam egy felhívást az interneten, ahol egy új fiú együttes megalapítását hirdették. Nem szokványos módon nemcsak amerikai srácok jelentkezését várták, hanem a világ minden pontjáról számítottak az érdeklődésre. Meg akarták adni az esélyt akár a legkisebb szigeten élő fiataloknak is arra, hogy ünnepelt sztár vállhasson belőlük. Az nyilvánvaló volt, hogy azért egy akármilyen előadót nem fognak beválasztani a csapatba, valami egyedire, egy kiemelkedő tehetségre vágytak. Vagyis nem csak egyre, hanem háromra. Bár az együttes négy tagú lesz, de a producer fiának biztos helye volt a bandában, tőle nem vártak el semmilyen lenyűgöző produkciót. Az egészben csak ez a tény zavart nagyon, mert amíg mi, többiek beleraktuk szívünket-lelkünket a felkészülésbe, és akár harmincszor újravettük a bemutatkozó kisfilmünket, addig ő anélkül bejutott, hogy a kisujját megmozdította volna. De mivel nem vagyok haragtartó, és nem mérgelődöm hetekig egy dolog miatt, gyorsan túlléptem ezen a kellemetlenségen, és a lényegre koncentráltam. Soha nem izgultam még annyira mint akkor, amikor Alicia egy kamerával a kezében megállt előttem, és azt mondta: „Felvétel indul!” Pontosan huszonnyolcszor vettük újra, mert mindig találtam benne valami kivetnivalót. Barátnőm már az első előadásomat is csodálatosnak találta, de én nem voltam megelégedve a teljesítményemmel. A huszadik újraéneklés után már olyan fáradt voltam, hogy kezdtem elfelejteni a dalszöveget, néhol megremegett a hangom, vagy szimplán csak olyan fejet vágtam, mintha mindjárt bekövetkezne a világ vége. Akkor Alicia hozott nekem forró teát, ettünk, és próbáltam kikapcsolni az agyamat fél órára. A lány megnevettetett, és azt mondta, ha nem kerülök be, az minden bizonnyal csak azért történhet meg, mert az amcsik nem szívlelik a mexikóiakat.

Miután újult erővel vágtam bele az előadásba, végre sikerült számomra elfogadható produkciót nyújtanom. Marc Anthony egyik spanyol nyelvű dalát választottam, amiben a balladai elemek és a latin ritmusok keveredtek egymással. Imádtam anyanyelvem dallamos csengését, és gondoltam, ha bekerülök az együttesbe, úgyis angolul kell majd énekelnem, ezért döntöttem úgy, hogy ezen a nyelven adom elő a számot. Mielőtt elküldtem volna a videót, még a felvételnél is többször játszottam vissza a kisfilmet. Újra és újra kielemeztem a hangomat, a hajlításokat, az arckifejezésemet, míg végül a laptopom előtt aludtam el, valamikor hajnal tájban. Másnap Alicia átjött, az iránt érdeklődve, hogy elküldtem-e már a jelentkezésemet, mire én csak a fejemet ráztam. Ő megmakacsolta magát, odavágtatott a számítógéphez, és egy percen belül már fel is volt adva az ominózus e-mail.

Attól kezdve mindennap remegő ujjakkal nyomtam le a billentyűzet betűit, amíg bementem a postafiókomba. Egy hónapig semmilyen visszajelzést nem kaptam. Már kezdtem lemondani a dologról, amikor egy esős délután üzenetem érkezett egy bizonyos Peter Lance nevű fickótól.

„Kedves Mr. Davila!

Örömmel tájékoztatjuk Önt, hogy a több száz beérkező jelentkezés közül, az Ön előadása volt az egyik, amelyik teljesen lenyűgözte a producerekből és népszerű énekesekből álló zsűri tagjait.

Küldeni fogunk egy repülőjegyet, amivel két hét múlva szombaton utazhat Los Angelesbe. A szállást, étkezést, egyéb felmerülő kiadásokat mi álljuk! Önnek csak továbbra is olyan fantasztikusan kell énekelnie, ahogy azt a bemutatkozásában tette.

A pontos címet a levél alján találja meg. Találkozó 2015. augusztus 28-án a Hotel Good Luckban, ahol a tárgyalás után el is szállásoljuk Önöket.

Üdvözlettel:

Peter Lance”

Mindennap elolvastam ezt a levelet legalább kétszer, és most, hogy itt vagyok a szobámban, késztetést érzek arra, hogy megint megtegyem. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez valóban nem álom. De nincs időm ilyen badarságokra, ezért utoljára még körülnézek a helyiségben. Hiányozni fog. Nagyon. A ház melege, ahol a mama süteményeinek illata árad szét, a poszterekkel beborított fal, az ágyam, amin fekve naphosszakat álmodoztam arról, hogy egyszer majd elmegyek Amerikába szerencsét próbálni. És tessék! Itt állok én, a legkisebb fiú a meséből, aki most valóban útnak indulhat, és akinek mégis kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Gyorsan letörlöm, mert a bátyáim halálra cikiznének miatta, a mama pedig tutira nem engedne el, ha sírni látna.

Papa visz ki a reptérre, és mikor kiszállok az autóból, meghatottan ölel át.

– Ne is törődj anyád sirámaival, majd megszokja. És szeretném, hogy tudd, hogy iszonyatosan büszke vagyok rád, fiam. Ha bárki bánt, vagy rosszul viselkednek veled azok a nagymenő producerek, csak szólj, és én már repülök is utánad, hogy helyre tegyem őket. – Boldogság tölt el, mert csodálatos családom van. Igen, kétség sem férhet hozzá, hogy szerencsés vagyok, hiszen nem mindenkinek vannak ilyen nagyszerű szülei, mint nekem. Egyedül csak azt sajnálom, hogy Aliciától nem tudok elbúcsúzni, de sürget az idő, ezért elindulok a beléptető kapu felé.

– Lucas, várj! – Mikor meghallom a hangját, szélsebesen pördülök meg. Alicia fut felém, én pedig ledobom a bőröndömet a földre, hogy magamhoz tudjam szorítani. A lány a nyakamba ugrik, és keserves sírásba kezd. Utoljára akkor láttam ennyire kiborulni, amikor valami filmdráma végén meghalt a főszereplő pasi. Spanyolul suttogok a fülébe néhány kedves szót, de nem csillapodik a bánata.

– Mindennap skype-olunk majd, jó? – kérdezem tőle reménykedve. Elhúzódik tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, és szavaival felrobbantja a bombát, amit érkezésekor helyezett el kettőnk közt.

– Szeretlek Lucas! Nem úgy, mint egy iskolatársat, vagy legjobb barátot… Szerelmes vagyok beléd teljes szívemmel… – Letaglózva állok, és fogalmam sincs, hogy mit válaszolhatnék erre.

– Mióta? – kérdezem, mivel semmi értelmes nem jut az eszembe.

– Az első szakításom óta. Annyira kedves voltál, ahogy vigasztaltál, hogy akkor rájöttem, hogy igazából nem is azt bánom, hogy az a srác dobott engem. Hanem azt, hogy nem lehetek veled… – Emlékképek pörögnek le a szemem előtt, ahol Alicia úgy néz rám, mint azok a  lányok a filmekben, akik alig várják, hogy a partnerük megcsókolja őket, vagy szerelmet valljon nekik. Annyira vak voltam, hogy ezt eddig nem vettem észre!

– És miért nem mondtad el? – kérdezem sután.

– Engem olyan szellemiségben neveltek, hogy a fiúnak kell kezdeményeznie, különben a lányt könnyűvérűnek fogják tartani. De most, hogy elmész… Nem akartam idejönni, mert tudtam, akkor csak jobban fog fájni ez az egész… De úgy éreztem, muszáj elmondanom, hogy szeretlek. – Őszintén szólva nem remegnek meg a lábaim a lány szavaitól, és az sem fordul meg a fejemben, hogy nem szállok fel a repülőre, és vele maradok. Ez lehetne egy romantikus film befejező jelenete is. Én azt mondanám Aliciának, hogy ugyanúgy szeretem, mint ő engem, egymás nyakába borulnánk, és egy hét múlva megtartanánk az esküvőnket. Én valami unalmas gyárban dolgoznék napi tizenkét órát, ő pedig otthon nevelné a gyerekeinket. És esküszöm, ha egy kicsit is megdobbanna a szívem ezektől a gondolatoktól, hagynám Amerikát, meg a karriert, és a szerelmet választanám.

Csak az a gond, hogy én nem vagyok szerelmes. Sem belé, sem másba, és ettől a helyzettől elég kínosan érzem magam.

A hangosbemondóba egy női hang arra figyelmeztet, hogy már csak öt percünk van elfoglalni a helyünket. Zavartan kérek elnézést a lánytól, és közlöm vele, hogy muszáj felszállnom a gépre. De mielőtt a bőröndömért nyúlhatnék, Alicia újra átölel, sőt, meg is csókol. Nem szakadok el tőle, hagyom, hogy teljesüljön a vágya, bár én sajnos a csók hatására sem érzek semmit a barátságon kívül.

– Sok szerencsét, Lucas! Remélem, LA-ben a szerelmet is meg fogod találni – mondja, és a történtek ellenére őszintének érzem a szavait. Annyira zavarban vagyok, hogy nem kívánok neki hasonló jókat, csak intek egyet, és magamban reménykedem abban, hogy fogok még a lányról hallani, és egyszer beszélgethetünk úgy, mint ahogy régen tettük.

Miután felszállok a gépre, hirtelen piszok fáradtnak érzem magam. Annak ellenére, hogy első osztályon utazhatok életemben először, hogy egymás után hozzák a méregdrága pezsgőt, és mindenféle finom falatot, pár percen belül elnyom az álom. Végig alszom az utat, ahol csinos stewardess lányok szolgálnak fel, és ahol élvezhetném mindazt, ami egy jövendőbeli popsztár kiváltsága. De sebaj, lesz még rá elég időm.  

Jövő héten megismerhetitek Ethant, aki… hmmmm… enyhén szólva nem olyan jó természetű, mint Lucas:D

Sőt, a másik két fiú is fel fog bukkanni, hiszen megtörténik az első „nagy” találkozás!:-)  
Ha gondoljátok, dobjatok egy lájkot az FB-s oldalamra, így talán könnyebben nyomon tudjátok majd követni, ha új bejegyzés jelenik meg a blogon!^^

https://www.facebook.com/kimnachalexandrairoioldal/?fref=ts