4TUNE – A szerencse fiai

Harmadik fejezet

Seyong

Órákon át tárgyalunk, és kezd megfájdulni a kezem a sok jegyzeteléstől. Mr. Lance legalább fél órát hőzöngött amiatt, hogy a fia csak úgy lelépett, de valahol meg tudtam érteni őt. Elég szemétség volt az az apjától, hogy nem őt állította a banda élére. Bár Ethan próbálta a kőszívű machót játszani, én rögtön felfedeztem a fiút a maszk alatt, aki a sebeit akarja elfedni a kemény álcával. Bár Lucas rendes srácnak látszik, úgy gondolom, benne nincs meg az a plusz, ami egy frontember viselkedésében ott van, ahogy belőlem se válna jó leader. Ethan lett volna a megfelelő választás, és megértem, ha emiatt berágott az öregére.

A negyedik tag, Tomi végig mereven bámul maga elé, mintha egy másik galaxisban lenne, mióta megérkezett. Bár jó ember ismerő vagyok, rajta egyszerűen nem tudok kiigazodni. Gyakran vetek rá egy sanda pillantást, hogy senkinek ne legyen feltűnő, de semmi sincs, amit elemezni tudnék a viselkedésében. Úgy ül, mint egy szobor, és szabályszerűen úgy érzem, hogy hideget áraszt magából. Fogalmam sincs róla, miért jelentkezett egyáltalán. Abszolút nem tűnik csapat játékosnak, szerintem még önmagát sem képes elviselni.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy vége van a megbeszélésnek, pedig a szorgosan író tollam már nem serceg egy ideje. Mr. Lance közli, hogy elfoglalhatjuk a szobáinkat, vagy akár várost nézni is elmehetünk, már csak holnap lesz ránk szüksége. A lelkemre köti, hogy adjak át minden információt a fiának, majd eltűnik a szálloda hosszú folyosóján. Mikor már éppen felállnék, megakad a szemem a Tomi csuklóján lévő karkötőn. Úristen, ezt hogy nem vettem eddig észre? Azért lehetett, mert elejétől fogva csak az arcát tanulmányoztam, lejjebb nem csúszott a tekintetem. Megfogom a karját, és közelebbről is szemügyre veszem az ékszert.

– Honnan van ez neked? – kérdezem feldúltan. Durván ellöki magától a kezem, és felugrik.

– Még egyszer hozzám ne érj, kislány, megértetted? – köpi a szavakat, és már indulna is az emeletre vezető lépcső felé. Azonban már Lucas is a csuklójára szegezi a szemét, és utána kiált.

– Hé, várj! Nekem pontosan ugyanilyen karkötőm van! – közli. Hogy állítását bizonyítani is tudja, felhúzza az öltönye ujját, így téve közszemlére a tárgyat. Tomi megfordul, és most először látok valami érzelmet megjelenni az arcán. Talán rémület suhan át rajta, de amilyen gyorsan jött, el is tűnik. Én viszont teljesen pánikba esem az elém táruló látványtól. A kezem remegni kezd, pedig meg kéne mutatnom, hogy nekem is van egy szakasztott olyan darabom. Bár jómagam lefagyva állok, Lucas odalép hozzám, és megvizsgálja az én csuklómat is. Tátott szájjal bámul, és Tomi is megint kétségbe esett arcot vág.

– Ezek ugyanolyanok – suttogom. Lucas megrázza a fejét, és a kínai jelekre bök.

– Majdnem ugyanolyanok. Viszont a jelek mindannyiunk karkötőjén mások. Más szó van rájuk írva. – Tomi felém fordul, és rám szegezi a mutatóujját.

– Te! Mit jelentenek ezek a jelek? – Udvariasan elmosolyodom, és közlöm vele, hogy én nem kínai, hanem dél-koreai vagyok, mire sértődötten áll arrébb.

– Vajon Ethannek is van ilyenje? – érdeklődik Lucas. Teljesen biztos vagyok abban, hogy csapatunk negyedik tagja is büszkélkedik egy ilyen karpereccel. Félve kérdezem meg Lucast, hogy mikor és kitől kapta a darabot.

– A születésemkor kaptam, de a mama nem emlékszik rá, hogy pontosan kitől. – Nálunk ugyanez a helyzet. Édesanyám soha nem tudta elmondani, hogy kitől származott ez az ajándék. Valamilyen oknál fogva fontosnak tartom azt is megkérdezni, hogy mikor születtek, és az ájulás kerülget, amikor Lucas közli a születési évét és napját. Ugyanis pontosan megegyezik az enyémmel. Ő is ledöbben, amikor közlöm ezt vele, és mindketten Tomi felé fordulunk. Ő csak mereven bámul a semmibe, szokásához híven, majd mikor már egy perce várunk a válaszára morcosan megszólal.

– Elvileg én is aznap születtem. Vagy egy nappal előbb, vagy egy nappal később… Mivel a nő, aki megszült, berakott egy gyerekotthonba, sosem tudtam pontosan a születésem napját. – Megrendülve hallgatom végig, és kezdem megérteni azt, hogy miért olyan mogorva. Hiszen őt sosem ringatta egy meleg kéz, sosem ölelte szorosan magához, sosem mondta neki senki, hogy „szeretlek kisfiam”. A fiú viszont nem kér a sajnálatunkból, fogja magát, és szó nélkül feltrappol az emeletre.

– Részvétem – közlöm Lucassal, arra célozva, hogy ezzel a figurával kell majd megosztania a szobáját.

– Hát Ethan sem lesz egy könnyű falat – mosolyodik el. De arca hamarosan újra gond terheltté válik. Legalább fél órát töltünk még azzal, hogy azon agyalunk, mit jelenthet ez az egész karkötő és egy napon születtünk história. De nem jutunk közelebb az igazsághoz. Annyiban viszont megegyezünk, hogy ez nem lehet véletlen.

Mikor befejezzük a töprengést, Lucas azt mondja, elmegy kiszellőztetni a fejét. Én viszont a szobám felé veszem az irányt, mert meg kell valahogy emésztenem a történteket. Mikor belépek, az első dolog, amin megakad a szemem, az a falat plafontól a padlóig borító kép. A nő, akit ábrázol, lélegzetelállítóan gyönyörű, és egy percre azt hiszem, hogy valami rock díva. De aztán némi tanulmányozás után rájövök, hogy ő Mr. Lance elhunyt felesége. Annak idején a csapból is az ő tragikus halálának a híre folyt, és bár kicsi voltam még, de valahogy megfogott az asszony kisugárzása. Emlékszem, ott ültem a TV előtt, és az járt a fejemben, hogy mennyire sajnálom a kisfiát, aki egy idős lehet velem. És hogy mi lenne velem, ha az én anyukám halna meg.

Leülök a szépen bevetett ágyra, és felhívom a családomat. Első csöngésre felveszik, és kihangosítanak. A vonal túl oldalán ott van a nagyi, anya és a nővérem, és elárasztanak a kérdéseikkel. Egymás szavába vágnak, kacagnak, tulajdonképpen engem alig hagynak szóhoz jutni, elszórakoztatják ők saját magukat. Egy idő után zsongani kezd a fejem, és elnézést kérve tőlük, arra hivatkozom, hogy hív a főnök, ezért mennem kell. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor végre megszabadulok tőlük, és végignyúlok a mesésen kényelmes ágyon.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem a családomat, de öt perc után nagyon sok tud lenni belőlük. Amellett, hogy mindig is szerettem volna egy együttes tagja lenni, azért is örültem, hogy végre elköltözhetek otthonról, mert nem bírtam már a túlzó szeretetüket, amivel sokszor majdnem megfojtottak. Én voltam az egyetlen fiú a családban, bár kiskoromtól fogva inkább lányként kezeltek.

A nagypapa halála után a nagyi odaköltözött anyához, akinek hamarosan megszületett az első lánya, az én nővérem. Apám akkor még velük élt, bár sosem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Nem is házasodtak össze, és apám valójában csak azért maradt mellettük, mert élősködött anyámon. A nagypapa tetemes vagyont hagyott a feleségére és egyetlen gyermekére, amiből apám szeretettel lopott kisebb összegeket néha napján. Amikor anya terhes lett velem, apám egy nagyobb pénz összeget akart tőlük lenyúlni, mert tartozása volt mindenféle kétes alaknak. A nagyi viszont rajta kapta rablás közben, és kihívta a rendőrséget. Közben azok is feljelentették, akik felé tartozása volt, így évekre börtönbe került. Anya ezután nem engedett közel magához többet egy férfit sem. Mindig azt mondta, hogy a pasik megbízhatatlanok, nem becsülik meg a nőket és, hogy jobb lenne a világ nélkülük. Kisfiúként ezt elég rossz volt hallanom, mivel tudtam, hogy egyszer belőlem is férfi válik majd. Aggódtam amiatt, hogy akkor anya már nem fog szeretni, és minden elalvás előtt azért fohászkodtam, bárcsak lánynak születtem volna.

Nővéremtől is gyakran hallottam, hogy sokkal jobban örült volna egy hugicának, de hamar rájött arra, hogyan tud belőlem is „lányt” csinálni. Hosszú hajam volt, amit órákon át képes volt fésülgetni, mindenféle szalagot tűzött bele, de idővel még az arcomat is kifestette. Én tűrtem mindezt, mert valahogy sosem érdekeltek az autók, vagy a focizás. Kiskoromban szerettem az ő babáival játszani, nagyobb koromban pedig a divat magazinokat bújni. De nem azért, hogy a mély dekoltázsú, comb villantó nőkre csorgassam a nyálamat, egyszerűen csak érdekelt a divat, és a szépen megtervezett ruhák.

Volt, amikor testvérem barátnői átjöttek, és azt játszották, hogy egy képzeletbeli kifutón vonulnak végig, magukat illegetve, mint a manökenek. Én nem azért szöktem be nővérem szobájába, hogy a nálam idősebb csajokat stírölhessem, hanem azért, hogy én is végigvonulhassak azon az áhított kifutón. Nevettek rajtam, és sokszor mondták azt a nővéremnek, hogy „Hé, nem meleg az öcséd?” De én akkor még azt sem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy meleg.

Egy nap aztán borzalmas sikoltozásra ébredtem. Anya és nagyi teljesen kétségbe estek attól a hírtől, hogy apám kiszabadult a börtönből. Tudták, hogy első útja hozzánk fog vezetni, és ettől teljesen frászt kaptak. Azt mondogatták, el akar majd vinni engem magával, mert mindig is egy fiú gyereket szeretett volna. Bár azt már sosem tudta meg, hogy fia született, mivel addigra már a rácsok mögött sínylődött.

Mire feleszmélhettem volna, már hallottam is a durva és kemény hangot, ami bezengte az egész házat. Összerezzentem a félelemtől, főleg amikor apám azt ordította, hogy gyűlöli ennek a családnak minden női tagját, és csak azért jött, hogy magával vihesse a fiát. Bár bolondos egy családom volt, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ezzel a vadállattal tartsak, és lassan el kezdett kibontakozni egy terv a fejemben.

Átrohantam a nővérem szobájába, és el kezdtem magamra rángatni a kinőtt ruháit. Nagy piros masnit kötöttem a hajamba, és virágos csattokkal tűzdeltem meg. Rúzst kentem szét a számon, és fekete szemceruzával húztam ki a szemem. Mikor nővérem kijött a fürdőszobából, és meglátott, majd’ leesett az álla. De aztán kézen fogott, és így mentünk le együtt a földszintre. Anya és nagyi szemében rettegés tüze villant, de szerencsére anyukám gyorsan kapcsolt, és mosolyogva fordult apánk felé.

– Ő itt Hyuna, a nagyobbik lányunk, nem tudom, hogy emlékszel-e még rá. Ő pedig Sojin, a mi kis hercegnőnk. – Odafutottam anyához, ő felkapott, és megpörgetett a levegőben. Hyuna szoknyája úgy fodrozódott rajtam, mintha rám öntötték volna.

Apánk a földre köpött nagy káromkodások közepette, majd örökre elhagyta a házat. Nem láttuk többé, de ismerősöktől azt hallottuk, pár év múlva megint dutyiba került. Nem sajnáltam, és sosem hiányoltam. Jól éreztem magam a mi kis feje tetejére állt familiánkban.

Nem voltak fiú barátaim, mindig a lányok társaságát kerestem. Különc voltam, bár szerencsére az osztálytársak sosem bántottak emiatt. Mivel elég sok fura gyerek járt a sulinkba, szinte már az számított kívülállónak, aki normálisnak volt mondható. Az osztályunkban sok pár született, és én nem értettem, nekem miért nem tetszik senki sem. Nagyon jól elhülyültem a csajokkal, de eszem ágában sem volt lesmárolni őket.

Művészeti középiskolába kerültem, ami azt jelentette, hogy lehetett választani valamilyen hangszeren való tanulás, tánc és a festészet között. Mivel még egy nyulat sem tudtam lerajzolni, azt az ágat passzoltam. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy van-e tehetségem akár a tánchoz, akár a gitározáshoz vagy zongorázáshoz. Megnéztem egy zongora órát, ahol rendkívül untatott Mozart akárhanyadik szimfóniája, bár az is lehet, hogy Beethovené volt. Aztán beléptem egy terembe, ahol 20-30 tátott szájú lány bámult valakit, és csak egy-két fiú lézengett a közelben. Követtem a lányok tekintetét, és akkor megláttam őt. És rögtön beleszerettem.

Park Jonghyun volt a tánc tanár. Idősebb volt nálam, és igen, pasi volt. Lenyűgözött minden mozdulatával, egész testéből zene áradt szét, és döntött ámulatba mindenkit, aki láthatta önfeledten táncolni őt. Az óráira csak lányok jártak, ezért elbújtam a teremben álló egyik szekrény mögé, és onnan figyeltem őt minden nap. Nemcsak a tánc órákon töltötte ott az idejét, minden szabad percét legnagyobb szenvedélyének szentelte. Gyakran lógtam el a többi óráról azért, hogy gyönyörködhessek benne akár reggeltől estig. Ő nem fáradt bele a táncba, én pedig sosem untam meg naphosszat nézni őt. Minden mozdulatát kívülről tudtam, és amikor egyszer otthon megpróbáltam letáncolni az egyik koreográfiáját, szinte tökéletesen ment.

Egy nap, amikor már hónapok óta csodáltam őt búvóhelyemről, észrevettem, hogy elcsendesedett a zene. Nem tudhattam, mit csinál, de nem mertem kikukucskálni rejtekhelyemről, nehogy felfedezzen. Már nem láttam őt, feltételeztem, hogy kiment felfrissíteni magát vagy szívni egy cigit. A következő pillanatban viszont azt éreztem, hogy karok ragadnak meg, és rángatnak ki a terem közepére. Ott állt szemtől szembe velem, én pedig kővé dermedtem.

– Mutasd, mit tudsz! – mondta könnyedén, és felhangosította a zenét. Fél percig lemerevedve álltam ott, majd felidéztem mozdulatait, és akaratomon kívül én is mozogni kezdtem. Hogy bátorítson, ő is táncolni kezdett, és egy idő után testünk összesimult a dal ritmusára. 15 éves voltam, meleg és őrülten szerelmes. De Jonghyun sem tétovázott sokáig, szorosan magához húzott, és ajkunk heves csókban forrt össze. A gyomrom görcsbe rándult, a pulzusom az egekbe szökött, de nem mutattam ki idegességemet. Álmodni sem mertem arról, hogy ez a tökéletes pasi egyszer egy ilyen jelentéktelen kis senkivel fog kezdeni, mint amilyen én vagyok, de ezt nem éreztettem vele.

Ezután hivatalosan is járni kezdtem az óráira, és bizony az összes lányt leköröztem a táncot illetően. Egyébként is sajnáltam őket, mert mindegyik az életét adta volna Jonghyun egy pillantásáért, ő viszont általában engem nézett, sőt, ha a lányok nem látták volna annyira rózsaszínnek a világot, észrevehették volna, hogy majd’ felfalt a tekintetével.

A családom groteszk módon öröm ujjongásban tört ki, amikor megtudták, hogy meleg vagyok. Bár masszívan férfi ellenesek voltak, állításuk szerint egy meleg fiú még a lányoknál is jobb. Persze örültem, hogy nem tagadtak ki, meg hasonlók, mint ahogy más családokban lenni szokott, de azért túlzás volt a mindent elsöprő lelkesedésük. Jonghyunt imádták, akivel másfél évig jártunk. Szinte minden este nálunk vacsorázott, én pedig minden hétvégét nála töltöttem. Más anya ilyen fiatalon nem engedte volna el egy „idegen” fickóval a gyerekét, az enyém viszont el is küldött volna, ha nem mentem volna.

Egy napon azonban véget ért nagy boldogságunk…

Megdörzsölöm a szemem, amiben már megjelent néhány könnycsepp. Felnézek az Ethan anyukáját ábrázoló képre, és jobban hiányzik a családom, mint valaha. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, ráadásul már az első napon.

Elindítok a telefonomon egy számot, amit rendre követi a többi. Táncolni kezdek, mert ha rám tör a nosztalgia csak úgy tudom magam túl tenni rajta, ha kiadom magamból a feszültséget. És erre nincs jobb mód annál, mint hogy addig táncolok, ameddig rongybabaként nem esek össze a hotel padlóján.