4TUNE – A szerencse fiai

Tizenhatodik fejezet

Seyong

Nézem, ahogy alszik, ahogy a mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik minden lélegzetvételénél. Hallgatom a szuszogását, amely szebben cseng számomra bármelyik dallamnál. Ha rémálmok törnek rá, néhányszor végigsimítok a kezén, amíg alább nem hagy a remegés, ami a testét kínozza. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miről álmodik ilyenkor, és azt válaszolta, hogy Henryt látja a baseball ütővel a kezében, amint lecsapni készül a lábamra. Én nem akarok aludni, mert attól félek, engem is hasonló démonok vennének üldözőbe, de legfőképpen azért, mert akkor nem láthatnám, hallhatnám őt, és nem vigasztalhatnám meg, amikor szüksége van rá. Cseppet sem vagyok fáradt. De ha az lennék, akkor is ki kéne használnom azt az időt, amit a sorstól kaptam. Tudom, furán hangzik, de nem bánom azt, hogy eltörték a lábam, mert más különben sosem kerülhettem volna ilyen közel hozzá. Őt sajnálom, amiért miattam késelték meg, de ha ez nem így történt volna, nem fekhetne mellettem, én pedig nem gyönyörködhetnék naphosszat a vonásaiban. A támadás alatt lehullott róla az álarc, ami egy angyalt rejtegetett maga mögött, de én már akkor szerettem őt, amikor még nem láttam valódi énjét.

Egyik napról a másikra szerettem bele Tomiba, ami talán életem legnagyobb baklövése lehet. Nem tudok kiigazodni saját magamon, nem tudom, miért nem rajongok már úgy Jonghyunért, ahogy azt régen tettem. Amikor újra találkoztam vele, pár órára zavartalan boldogság vette át felettem az irányítást, de lehet, hogy csak a viszontlátás öröme keltett bennem hamis illúziókat. Hosszú ideje arról álmodoztam, hogy Jonghyun és én ismét együtt legyünk, erre amikor megjelenik, és ugyanolyan hévvel szeret, mint a kapcsolatunk kezdetén, menthetetlenül belezúgok egy olyan fiúba, aki sosem lehet az enyém. Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem? Annyiszor kértem az égiektől, hogy adják vissza nekem a nagy szerelmemet, és mikor végre meghallgattatott a könyörgésem, semmibe veszem az ajándékukat, és valaki másért kezdek el imádkozni. Biztos vagyok benne, hogy velem van a baj. Egyszerűen nem akarok boldog lenni, jobban szeretem a szenvedést, ezért döntöttem úgy, hogy nem élvezem többé Jonghyun társaságát. Megjátszottam magam, és úgy tettem, mintha imádnám, hogy újra vele lehetek, de vajon meddig leszek képes színlelni? Nem akarom megbántani Jonghyunt, mert olyan jó hozzám. A tenyerén hordozott, amíg a hotelben voltunk, a kórházban pedig mindennap meglátogat, és kedves szavakkal áraszt el. Hoz a kedvenc péksüteményemből, és arról mesél, hogy megtáltosodtak a fiúk, és mire haza engednek, le fognak körözni engem a táncban. Örülök a sikereiknek, és nem mondom el Jonghyunnak, hogy legszívesebben örök életemet az ágyhoz kötve tölteném, ha így Tomi mellett lehetnék.

– Miért nem alszol? – kérdezi lágy hangon Tomi, miközben a napszemüvege után nyúl. Minden alkalommal ezt csinálja ébredéskor, mielőtt kinyitná a szemét, vakon az után a tárgy után tapogatózik, amivel elfedheti tekintetét. Annyira szeretném látni a szemeit, de valami oknál fogva takargatja őket, és nem tudtam még megfejteni, hogy miért. Nem hinném, hogy olyan csúnya lenne, szerintem ez is csak a maszk része, és arra még nem áll készen, hogy álarca utolsó darabkáját is maga mögött hagyja.

– Aludtam. Nemrég ébredtem fel – hazudom, és a plafont kezdem bámulni, nehogy rájöjjön, hogy végig őt lestem. Az ujjaink összeérnek a fehér takarón, amitől egyből szikrák pattogását érzem a testem minden területén. Tomi ragaszkodott ahhoz, hogy összetolják az ágyainkat, arra hivatkozva, hogy segíteni tudjunk egymásnak, ha a másiknak valami baja van. Az orvosok nem ellenkeztek, mivel Mr. Lance több pénzt fizetett nekik, mint amennyit kellett volna, Jonghyun viszont eléggé furcsállta a dolgot, amikor először meglátta. Én sem értettem igazán, hogy Tomi miért fogja meg egyre gyakrabban a kezem, és miért aggódik úgy értem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kezdetben levegőnek nézett, nem avatkozott bele az ellenem irányuló támadásokba sem, aztán valami miatt megváltozott, és a barátom akart lenni. Amióta össze vagyunk zárva, annyira kedves velem, hogy reményt kelt bennem gyenge pillanataimban. De nem vagyok annyira hülye, hogy abba a lehetetlen álomba ringassam magam, hogy egyszer úgy fog szeretni, mint én őt. Láttam őt megannyi lánnyal flörtölni a suliban, és Lucas szerint igencsak egymásra kattantak egy Aphrodité nevezetű csajjal a Nirvanában. Ezenkívül cseppet sem néz ki úgy, mint egy meleg, túlságosan zord külső és a rapperek kemény stílusa jellemzi őt. Szöges ellentéte Jonghyunnak, nem is értem, mi tetszett meg benne. Illetve dehogynem. Pontosan tudom, hogy a belőle áradó nyers erő fogott meg, és az, hogy ennek ellenére mégis látom benne azt az ártatlan kisfiút, aki szeretetre és törődésre vágyik. Én akartam az lenni, aki megadja neki mindazt, amit oly sokáig nélkülöznie kellett, de nem kergethetem csalóka ábrándokba magam. Neki egy bájos, takaros lányra van szüksége, aki gyerekeket szül neki, és finom vacsorával várja otthon a munka után. Főzni én is tudok, de… Nem, nem szabad olyan gondolatok közé kalandoznom, amelyek csak még nagyobb fájdalmat okoznak. Talán a családom meg van átkozva, hiszen anya sem találta meg azt a társat, aki élete végéig vigyázott volna rá. Rossz a karmám, ami ellen semmit sem tehetek, maximum abban reménykedhetek, hogy a következő életemben valóban rám mosolyog a szerencse. Eszembe jut Lucky, aki kiskora óta Tomi mellett volt. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy szerelmes vagyok belé? Biztos nem bíztatna, hiszen ő egy normális ember, akinek volt egy felesége, miért támogatna egy olyan aberrált alakot, mint amilyen én vagyok? Annak idején sosem tekintettem magamra másként, sőt, nyíltan vállaltam magam a világ előtt, a Tomihoz fűződő érzelmeimet mégis mocskosnak tartom, amik megmérgezik a köztünk kialakult barátságot. Ha egy másik meleg fiúba estem volna bele, akkor nem éreztem volna magam ilyen alávalónak, de Tomit szeretni bűn. Bűnösnek érzem magam, amikor lopva, titokban figyelem őt, és amikor csukott szemmel elképzelem, mi történhetne, ha ő is a fiúkhoz vonzódna. Az ilyen fantáziálásokkal piszkítom be azt az ártatlan barátságot, amit ő táplál irántam. De minden egyes nap megfizetek a bűneimért, amikor könnycseppeket hullatok a párnámra, miután elnyomja őt az álom.

– Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezi továbbra is olyan gyengéden, amitől felgyorsul a pulzusom. De fáj. A szívem jobban sajog, mint bármelyik megkínzott testrészem, gondolom magamban. De megérdemlem ezt a fájdalmat, ha annyira hülye vagyok, hogy nem tudok boldog lenni Jonghyunnal. Amikor egyedül voltam, utána siránkoztam, most, hogy velem van, Tomi után epekedem. Lehet, hogyha megkapnám Tomit, már ő sem érdekelne, és valaki másba esnék bele? Nem lehetek ennyire felszínes. És amit iránta érzek, az más, mint a gyerekes rajongásom Jonghyun iránt. Akkor tomboltak bennem a hormonok, és minden létező pasira felizgultam, főleg egy olyan szexi példányra, mint a tánctanárom. Ráadásul összekötött minket a tánc buja nyelvezete, ami még egy lapáttal rátett, hogy vonzódjak hozzá. Nem mondom, hogy sosem szerettem Jonghyunt, mert akkor hazudnék. Ő volt az első szerelmem, ezt nem tagadhatom, mert akkor hátat fordítanék a múltamnak. Nem fogom azt mondani, hogy ő semmit nem jelentett számomra, és amikor megismertem Tomit, rájöttem, hogy minden, amit addig éreztem, csak szimpla szenvedély volt, de az igazi szerelmet miatta tapasztalhattam meg. Sokan mondják, hogy annak ellenére, hogy több párkapcsolaton túl vannak, igazán egyik partnerüket sem szerették csak azt, akivel végül összekötötték az életüket. Aztán évek múlva, amikor két gyerekkel és hitelekkel megáldva elválnak, azt mondják, ez sem szerelem volt. Én sosem fogom elfelejteni a Jonghyunnal közös éveinket, mindig szép emlékként fogok rájuk gondolni. De Tomival minden olyan más. Nem volt szerelem első látásra, nem a vágy vezérelt, őt magát szeretem. Nem a kinézetével fogott meg elsőre, hanem az esendőségével, amit nem fedett fel mindenki előtt.

– Jól vagyok, csak megéheztem. – Kotorászni kezd a kis szekrényen, ami az ágya mellett áll, majd egy tábla csoki tűnik fel kezében. Lassan kicsomagolja, tör belőle egy kockát, és felém nyújtja.

– Jelenleg mással nem szolgálhatok, de ezt imádni fogod. Nyisd ki a szád!

– Hé, a lábam tört el, nem a kezem. És csecsemő sem vagyok, úgyhogy képzeld, tudok magamtól enni. – Nem foglalkozik a tiltakozásommal, és a számba nyomja a falatot. Ujjai csak pár másodperce súrolják az ajkam, de olyan, mintha áramütés érné a testem. Egyszerre jó és gyötrő, mégis több kell belőle. Megvárom, amíg a csoki szétolvad a nyelvemen, aztán Tomi felé fordulok, aki már a kezében tartja a következő darabot. Nem tudok a csoki ízére koncentrálni, csak azért kérek újabb és újabb falatot, hogy az érintésében fürdőzhessek. A végén már émelygek a sok édességtől, és szégyellem is magam, amiért ő alig evett belőle.

– Ez tényleg nagyon finom volt – közlöm vele, de titkon nem a csokoládéra gondolok. Eszembe jut egy másik dolog, amivel még közelebb tudhatnám magamhoz, és tudom, hogy nem játszok tisztán, és amikor vége lesz, csak jobban fog fájni, de szükségem van rá. Emlékezni akarok ezekre a pillanatokra, amikor majd otthon leszünk, és nem lehetek többé vele egy szobában. – Öhm, segítenél kimenni a mosdóba? – Tomi már fel is pattan, mintha minden óhajomat lesné, így téve jóvá azt az időszakot, amikor semmibe vett. Két mankó is éktelenkedik az ágyam mellett a falhoz támasztva, de kapok azon, hogy Tomi készségesen felajánlotta múltkor a segítségét. Tudom, hogy ő így akar kompenzálni a hibáiért, és meg sem fordul a fejében, hogy én csak kihasználom őt.

– Óvatosan! El ne ess nekem! Nem akarok többet ütés nyomokat látni rajtad. – Azt sem engedi, hogy egyedül álljak fel, a hónom alá nyúl, és gyengéden talpra húz. Mivel jóval magasabb nálam, nem tudok a vállára támaszkodni, ezért átölel, és így araszolunk a fürdőszoba irányába. Nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy mutatom, direkt megjátszom a szerencsétlen, törött lábú fiút, hogy tovább tartson az út, mialatt élvezhetem a testéből áradó meleget. Megbotlom, persze nem véletlenül, mire Tomi elveszíti az egyensúlyát, és visszazuhan az ágyára, magával rántva engem is. Tényleg szánalmas vagyok, ha ilyenekhez kell folyamodnom azért, hogy rajta fekhessek, hiszen tudom, hogy más szituációban ez nem jöhetne létre. Egy percre mégis kizárom a vádló gondolatokat a fejemből, és csak a belőle áradó illatra összpontosítok, és a szívverésére, ami az én szívem bolond lüktetését visszhangozza. De ezt a csodát csupán a pillanat töredékéig élhetem át, mielőtt meghallanám, hogy fájdalmasan felszisszen. Amilyen gyorsan csak tudok, lemászok róla, és aggodalmasan fürkészem őt.

– Basszus, a sebed! Ne… ne haragudj… – Az ajkamba harapok, ezzel megakadályozva, hogy elbőgjem magam. Hogy lehetek ennyire barom, hogy arra nem gondoltam, ő is meg van sérülve? Bár gyorsabban gyógyul, mint a lábam, de más nem is hiányzik, minthogy miattam szakadjon fel a sebe. Az eszem csak azon járt, hogy nekem legyen jó, ezzel szenvedést okozva neki. Kétségtelenül önző vagyok, de ennek itt és most véget fogok vetni. Bánat jár át, amikor Tomi kínlódó arckifejezéssel a bordájához kap, és szemlesütve próbálok meg felállni, hogy eljussak a mankókig.

– Nem a te hibád. Seyong, várj! Hadd segítsek. Csak előtte pihennem kell egy kicsit. – Visszafordulok, és rémülten látom, hogy vér szivárog a pólója alól. Nem bírom ennek a piros folyadéknak a látványát, általában ájultan esek össze akkor is, ha vért vesznek tőlem, de nem hagyhatom cserben Tomit. Óvatosan megszabadítom a pólójától, és bekötözöm vele a sebet, ami megint beforratlanul tátong az oldalán. Megnyomom a feje felett elhelyezkedő gombot, ami arra szolgál, hogy riasszuk a nővéreket, ha valami baj történik. Közben nem tudom levenni a szemem meztelen felsőtestéről. Muszáj elfordulnom, nem használhatom ki akkor is, amikor fájdalmak közt fekszik. Vissza akarok menni a helyemre, de nem hagyja. Elkapja a csuklómat, majd végigsimít a kezemen. – Maradj velem… – suttogja, én pedig nem utasíthatom el a kérését. Annyi mindent tett már értem, most rajtam a sor. Megszorítom a kezét, amit addig el sem engedek, amíg a nővér a kórterembe nem lép. Próbálom az arcát nézni, de nem bírom elviselni azt a látványt, hogy minden erejével azon van, hogy eltitkolja előlem, mennyire szenved. Pillantásom néha a mellkasára siklik, és kockás hasára, ami szerintem az utóbbi időkben kezdett kemény edzéseknek köszönhetően lett ilyen szexi… Nem! Már megint ezek az abnormális gondolatok! Inkább külön terembe fogok költözni, meg kell tisztítanom magam az elmémet beszennyező kísértéstől. De hogy hagyhatnám itt őt, amikor most is a kezemet fogja? Nem lehetek megint olyan önző, hogy magára hagyjam őt azért, hogy nekem ne okozzon lelkiismeret-furdalást a közelsége. Mellette maradok, és úgy fogok szembenézni a bűnre csábító almával. Nem fogom leszakítani a tiltott gyümölcsöt, mint ahogyan Éva, hiszen ezzel a tettével ő is csak rosszat hozott Ádámra és saját magára, de én Tomit mindentől meg akarom óvni. Nem lehetek én az, aki miatt pokolra kerül, még ha engem nem is érdekelnének a tisztítótűz mardosó lángjai, ha ő velem lenne. Papnak kéne állnom. Igen, ha közelebb kerülnék Istenhez, talán eltávolodhatnék tőle. De elég groteszkül festene egy pap, aki popsztár is egyben. Mondjuk korszakalkotó lenne, ha úgy tartanám a miséket, hogy közben előadom a Thriller koreográfiáját. Legalább egy kis életet csempésznék a sok begyepesedett néni életébe, akiknek abból állnak a mindennapok, hogy a templomba járással űzik el a rájuk telepedő unalmat.

– Mi történt? – kérdezi az ápolónő, én pedig villámgyorsan elengedem Tomi kezét. Elmagyarázom neki a helyzetet, és miután ellátja Tomi sérülését, ő kísér ki a mosdóba. Közben azt hajtogatja, hogy el kellene kezdenem használni a mankókat, mert hamarosan ki fognak engedni, és otthon folytathatom a lábadozást, de muszáj lesz hozzászoknom ahhoz, hogy annak segítségével kell közlekednem egy darabig. A hablatyolásából csupán annyit fogok fel, hogy nemsokára kitesznek a kórházból, és nem lehetek többé ilyen közel Tomihoz, amitől mélységes szomorúság lesz rajtam úrrá. De hát előbb nem papnak akartam állni azért, hogy minél messzebbre kerülhessek tőle?

Amint visszafekszem az ágyra, Tomi a kezemet keresi, és erőtlenül szorítja meg, amikor rátalál. Leveszem róla a napszemüvegét, és megkérem, hogy aludjon egy kicsit. Simogatni kezdem a kézfejét, mire egy jóleső sóhaj hagyja el a száját.

– Mesélnél nekem? Imádom a családodról szóló történeteket – mosolyodik el csukott szemmel. Rengeteget beszélgettünk, mióta itt tartózkodunk, szinte már Ethannél is jobban ismerem őt. Bár szívesebben hallgatta az én sztorijaimat, nem hagytam, hogy ő ne ossza meg velem eddigi élete morzsáit. Minden érdekelt vele kapcsolatban: az árvaházi évek, Luckyhoz fűződő kapcsolata, amikor nevelőszülőkhöz került… És ő elmondott mindent töviről-hegyire. Még azt is, amikor javító intézetbe vitették, mert rátámadt a nevelő apjára, és annak szeretőjére. Azt mondta, eddig senkiben sem bízott annyira, hogy felfedje előtte életének legsötétebb szakaszát, engem pedig leírhatatlan öröm járt át, amiért én lehettem a szerencsés kiválasztott, akinek kiönti a szívét. Biztos jót tett neki, hogy kibeszélhette magából azt a dolgot, ami már hosszú ideje nehezedett mázsás teherként a vállára. Megkérdezte tőlem, hogy nem ítélem-e el azért, amit elkövetett, mire én határozottan megráztam a fejem. Ha az én apám okozott volna fájdalmat a családomnak, én sem lettem volna rest bármit megtenni annak érdekében, hogy eltávolítsam a szeretteim közeléből.

– Azt meséltem már, hogy a nagyi rá van gerjedve a nála minimum húsz évvel fiatalabb pasikra? – Tomi megrázza a fejét, és kíváncsian várja a folytatást. – Miután a nagyapa meghalt, teljesen becsavarodott, és nem állt meg annál a résznél, hogy a tévében felbukkanó szupermodellek bámulásával beérje. Elkezdett bárokba mászkálni, és gyakran járt sikerrel. Egyszer haza is hozta egyik áldozatát, anya majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta a srácot a nappalinkban. Puhatolózni kezdett az iránt, hogy a nővérem udvarlója-e, mire a nagyi berobbant a konyhából, és szájon csókolta a srácot. Másnap megint eljött hozzánk, viszont akkor a nővérem is otthon volt, és mikor meglátta őt, első látásra belezúgott, és azután őt hívta randizni. A nagyi romokban hevert, de csak addig, amíg két nap múlva be nem cserkészte a következő kiszemeltjét. A gond csupán annyi volt, hogy annak a srácnak meghalt a nagymamája, és naivan abban reménykedett, hogy az enyémben szert tehet egy pót nagyira. Ráadásul kiderült, hogy ő is meleg, és bejövök neki. Kikosaraztam, és mikor fény derült a nagyanyám valódi szándékára, fülét-farkát behúzva menekült el. A nagyi persze kiakadt, hogy az unokái lecsapják a kezéről a fiúit, anya meg nem győzött szégyenkezni a szomszédok előtt, amikor azok együtt látták az édesanyját egy-egy perverz alakkal. Amikor felhívom őket, a nagyit nem nagyon érdekli, mi van velem, folyton a legújabb „szerelméről” tart kiselőadást.  

Tomi felnevet, de utána rögtön a bordáihoz kapva jajdul fel. A nevetés sem tesz neki jót, ezért inkább énekelni kezdek neki, hátha az elaltatja. A CNBlue Teardrops in the rain szomorkás dallamai kívánkoznak ki ajkaim közül, és megnyugszom, amikor hamarosan meghallom Tomi egyenletes szuszogását. Nemrég azt mondta, többet kéne énekelnem az együttes számaiban, mert nemcsak a tánctudásom zseniális, a hangom is többet ér, minthogy csupán a vokál részt erősítse. Én meg vagyok elégedve jelenlegi státuszommal, és ki tudja, később változhatnak a dolgok. Végül is, még csak egy dalt vettünk fel. Egy darabig nézem még, ahogy zárt szemhéja néha idegesen megrándul, és azért fohászkodom, hogy ne ragadják ismét magukkal azok az átkozott rémképek.

– Seyong, ébredj! Megjött a te lovagod. – Fáradtan pislogok, és nem vagyok elragadtatva attól, hogy mikor végre sikerült pihennem egy kicsit, Jonghyun pont akkor zavar meg.

– Halkabban! Nem akarom, hogy felébreszd Tomit. – Jonghyun arcáról lefagy a mosoly, amint meglátja, hogy kéz a kézben fekszem a csapat társammal. Olyan fancsali képet vág, hogy azt hiszem, meg sem fog szólalni, aminek egyébként örülnék, de végül mégsem tud uralkodni feltörő féltékenységén.

– Szerinted az normális dolog, hogy miközben velem jársz, egy másik fiúval enyelegsz? – sziszegi dühösen, de legalább lejjebb vette a hangerőt.

– Ne gondolj olyanokra, amik nem léteznek. Barátok vagyunk, és szükségünk van egymás támogatására ebben a cudar helyzetben. – Jonghyun hitetlenkedve csóválja a fejét, és nem sokkal később el is megy. Máskor egy-két órát maradt, most viszont csak levágja a szekrényemre a süteményt, amit hozott, és már nyomát sem látom. Nem fogok neki magyarázkodni, pláne azért, mert tényleg nem történt köztünk semmi. Az más kérdés, hogy el kéne neki mondanom, hogy már nem érzek úgy iránta, mint régen, és szakítanom kéne vele. De ez várhat addig, amíg fel nem gyógyulok. Nem akarok Tomi füle hallatára drámázni, főleg mivel ő utálja, amikor Jonghyun meglátogat engem. Még jó, hogy most alszik, különben ugyanúgy bevágná a durcát, mint ahogy eddig minden alkalommal. Ránézni sem volt hajlandó Jonghyunra, hozzászólni meg aztán végképp nem. Olyankor morcosan hátat fordított nekünk, és úgy tett, mintha aludna, de tudtam, hogy minden szavunkat hallja, mivel ha számára nem szimpatikus mondatok ütötték meg a fülét, mérgesen fújtatott egyet, a takarót pedig olyan görcsösen markolászta, hogy attól féltem, egyszer elszakítja a finom anyagot. Jonghyun távozása után mindig végigsimítottam lassan a hátán, mire érezhető megkönnyebbülés vette át a feszültség helyét: izmai egymás után lazultak el az érintésemtől, és némi dacolás után visszafordult felém.

***

Újra itthon. Már egy hete kiengedtek a kórházból, mégsem találom a helyem. Jonghyun azt szerette volna, hogy cuccoljak át az ő szobájába, de erről hallani sem akartam. Jó volt újra éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatni Ethannel, de valami hiányzott. Illetve valaki. Gyakran összefutottam a folyosón Tomival félúton a két szoba között, mivel mindketten egymás társaságát kerestük. Ethan továbbra sem preferálta Tomi jelenlétét, ezért inkább a Lucasszal közös szobájukat választottuk beszélgetésünk színhelyének. A megszokás nagy úr, ezért Tomi keze gyakran tétován megindult felém, én pedig nem törődve azzal, hogy mit szólnak mások, megfogtam azt. Lucas furcsán nézett ránk, amikor először talált ilyen helyzetben minket, azóta viszont mindig halványan elmosolyodik, amikor a szobájába lépve meglát bennünket.

Egy nap átbicegek Jonghyun szobájába, mert szeretném vele végleg lezárni a kapcsolatunkat. Mivel nem felel a kopogásra, bemegyek, és körülnézek az elhagyatott helyiségben. Minden szanaszéjjel van dobálva, bántja a szemem ez a rumli, ezért nekiállok rendet rakni. Rendmániás lévén azt sem bírom elviselni, amikor Ethan véletlenül az én tartómba rakja a fogkeféjét, ettől a látványtól meg egyenesen rám tör a rosszullét. Néha szurkáló érzés nyilall a lábamba, ilyenkor le kell ülnöm egy kicsit, de a sérülésem nem tántoríthat el attól, hogy helyre tegyem a mindenfelé heverő cuccokat. Ráadásul utálom a semmittevést, és munka közben a gondolataim sem forognak állandóan egy bizonyos rapper körül. Ha lefoglalom magam, mondjuk csak két percenként jut eszembe, ami jelentős előrehaladásnak számít a fél perchez képest.

Egy zacskó akad a kezembe, amit alaposabban szemügyre kell vennem. Próbálom elhessegetni magamtól a nyilvánvaló tényt, de sajnos nincs kétségem a felöl, hogy Jonghyun drogot rejteget az egymásra hányt ruha kupac mélyén. Csalódottság kúszik a csontjaimba, nem tudom elhinni, hogy az az ember, akit éveken át bálványoztam, a múlt árnyába veszett, amint Los Angelesbe jött. Talán soha nem volt az a hibátlan úriember, akinek gondoltam, hiszen engem nem fordíthat ki önmagamból sem a hírnév, sem a népszerűség. Ennyire szar lenne az élete, hogy ilyen szerekhez kellett nyúlnia? Azt hittem, azok drogoznak, akik abba menekülve akarják elfelejteni, hogy milyen csúnyán elbánt velük a sors. Na de Jonghyun egy ünnepelt koreográfus és táncos, akkor meg miért kell betépnie ahhoz, hogy boldog legyen? Már a néhány pohár alkohol okozta mámor sem volt elég neki ahhoz, hogy kikapcsolódjon? Vagy ez a város tényleg mindenkiben felszínre hozza a rosszabbik énjét? Hiszen megannyi tini sztár csúszott le, mivel nem bírták elviselni a hirtelen nyakukba szakadó, körülöttük zajló felhajtást. Lehet, hogy egy nap belőlem is olyan alak válik, aki nem tudja értékelni a sikereket, és inkább drogba fojtja a frusztrációját? Talán ez ellen nem is lehet küzdeni, ha elkap a gépszíj, akkor nincs többé menekvés. Lehet, hogy haza kéne mennem, amíg nem fertőz meg engem is L. A. beteges átka.

– Végre a szobámban talállak, szívem – hallom meg Jonghyun hangját az ajtóból. Olyan bódultnak tűnik, lehet, hogy most is be van állva? Olyan mérges vagyok rá, hogy el is felejtem, eredetileg miért jöttem át hozzá.

– Miért drogozol? Normális vagy? Ha ezt egyszer kiszagolja a sajtó, vége a karrierednek. Tényleg kockára tennél mindent pár percnyi lebegésért? Ettől a szartól akarsz függeni?

– Én csak tőled függöm, bébi. – Durván az ágyra lök, és csókolni kezd. Rosszul vagyok az érintésétől, de nem tudom, hogyan menekülhetnék innen. Amióta hazajöttem, folyton szexelni akar velem, de nem voltam rá képes. Egyszerűen semmit sem éreztem, amikor hozzám ért, nem gyúlt bennem semmi lángra, mint amikor Szöulban voltunk. Nekem már más kellett, akit tudom, hogy sosem fogok megkapni, de ha ő nem lehet az enyém, senki sem kell. Nem fogok csak azért együtt lenni Jonghyunnal vagy akárkivel, hogy elfelejtsem Tomit. Lehet, hogy ez a szerelem elpusztít, és örök szenvedésre ítél, mégis jobban esik róla álmodoznom, mintha egy tizenkét éves kamasz lennék, mint valaki más karjaiban keresni a vigaszt.

Most azonban nemcsak Tomi iránti vonzalmam taszít el Jonghyuntól, hanem az is, amire rájöttem, és ez a két dolog együttvéve lehetetlenné teszi, hogy én valaha újra úgy nézzek rá, mint egykor.

– Szakítani akarok veled – közlöm szárazon, miközben le akarja tépni rólam a pólómat. A keze megáll egy pillanatra, de aztán még dühösebben esik nekem.

– Amiatt a lúzer miatt van, igaz? Beleestél a rapper gyerekbe! Azt tudtad, hogy ő adta el nekem a drogot? Azt hiszed, hogy ő olyan tökéletes? A nyomomba sem érhet. Nem is néz ki olyan jól, mint én. Mi bajod van? Eddig azt hittem, jó ízlésed van. – Csak mondja és mondja, én pedig azon szörnyülködöm, amit Tomiról állít. Persze meglehet, hogy kitalálta, hogy koholt vádakkal befeketítse előttem, de valami azt súgja, ezúttal igazat mond. Tehát mindenki megőrült körülöttem. Sürgősen le kell innen lépnem, mielőtt engem is magukkal rántanának a mocskos ügyletek. Majdnem sikerül kiszabadulnom Jonghyun szorításából, de túl gyorsan kapcsol, és kegyelmet nem tűrve nehezedik rám. Annyira fáj a törött lábam, hogy nem tudom visszafojtani a kiáltást, ami elnyomhatatlanul szökik ki a torkomból.

Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudok lépést tartani az eseményekkel. Hallom, hogy kivágódik az ajtó, aztán érzem, hogy már nincs rajtam Jonghyun súlya, végül látom, ahogy Tomi a falnak löki őt, és minden erejét beleadva őt használja bokszzsáknak. Hiába kérlelem Tomit, hogy hagyja abba, mert nem éri meg, képtelen leállítani magát. Odabotorkálok hozzájuk, és megérintem Tomi vállát. Mint egy varázsütésre, megdermed, aztán elkapja Jonghyunt, és kihajítja a folyosóra. Az ajtó hangosan csapódik be utána, Tomi pedig a földre roskad. Ő is kapott egy-két ütést, és abban reménykedem, hogy legalább a bordáját kímélte az az őrült. Mellé kuporodok, és óvón magamhoz ölelem. Úgy szorít magához, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elveszíthet. Simogatni kezdem a hátát, talán attól előbb lenyugszik, de ezúttal jobban felhergelte magát, mint a kórházi látogatások során. Érzem, hogy egész testében remeg, és nem bírom elviselni a szenvedését.

– Nem akarom, hogy bántson téged… Meg akarlak védeni… – Egyfolytában ezeket a szavakat ismételgeti, miközben a vállamra hajtja a fejét, és próbálja visszatartani a könnyeit. Amikor így viselkedik, elhiszem, hogy egyszer képes lesz úgy szeretni, mint én őt… Mi van, ha már most úgy szeret? Olthatatlan vágyat érzek arra, hogy megízlelhessem az ajkát, de nem léphetem át a határt. Ha ő többet akarna barátságnál, megtenné az első lépést. Nem fogom elrontani ezt a meghitt pillanatot azzal, hogy olyasmire kényszerítem, amitől meggyűlölne.

Az ajtó ismét kinyílik, gondolom, Jonghyun jött vissza, ehelyett Mr. Lance-t látom meg szigorúan fölénk magasodni. Ellenkezést nem tűrő hangon közli velünk, hogy azonnal menjünk le az irodájába, majd sarkon fordul, és dübörgő léptekkel ott hagy minket.

– Tutira ki fog baszni – jegyzi meg Tomi, mialatt csigalassúsággal haladunk a lépcsőn lefelé. Automatikusan megfogom a kezét, aztán rögtön el is engedem, mivel bárki megláthatja a hotelben.

– Akkor veled megyek. Együtt csövezünk majd L. A. utcáin, jól hangzik? Kiállhatnánk valamelyik sarokra, ahol te rappelhetnél, én meg táncolnék és énekelnék. Biztosan dobnának pár dolcsit a kalapunkba. – Tomi elmosolyodik, és folytatja az agyszüleményem csűrését-csavarását.

– Ja, és éjszakánként parkokban aludhatnánk, összebújva a csillagok alatt. Tök romantikus lenne, nem? – Rémülten nézek rá, nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak poénkodik. De amikor hangosan felnevet, rájövök, hogy az utóbbiról van szó. A lépcső aljára érve megtorpan, és újra magához ölel.

– Szeretlek Seyong! – Ez biztos egy álom. A hotel falai lassan eltűnnek Tomi háta mögül, és én már csak őt látom, és az ő szavai visszhangoznak a fejemben. Mielőtt kinyithatnám a számat, és azt mondhatnám, hogy „én is szeretlek”, folytatja, amivel visszaránt a valóság fájón hideg talajára. – Te vagy a legjobb barátom. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem. Remélem, hogy soha, semmi nem fog a barátságunk útjába állni. – Kényszeredetten rá vigyorgok, és megszaporítom a lépteimet, annak ellenére, hogy nehéz még a járás.

– Üljetek le! – dörren ránk Mr. L, amikor félszegen átlépjük az irodája küszöbét. Szorosan Tomi mellett foglalok helyet, még ha a kezét nem is foghatom meg, és az ölelésemmel sem biztosíthatom arról, hogy mellette vagyok, legalább a közelségem nyugtatóan hat majd rá. – Jonghyun felmondott. Azt állítja, megverted őt. Elmondanád, hogy milyen okod volt erre? – fordul Tomihoz a producerünk, aki nagy levegőt vesz, és félénken belekezd a védőbeszédébe. Tiszteli Mr. Lance-t, ezért viselkedik ennyire meghunyászkodva a társaságában. A mindig nagyszájú fiú tudja, hogy mennyit köszönhet ennek a férfinak, ezért nem kéri ki magának vérig sértve a vádakat, hanem őszintén, emelt fővel néz a producer szemébe. Örülök, hogy vele szemben nem olyan makacs és elutasító, mint Ethannel vagy Jonghyunnal, talán ez jelent pár jó pontot a főnökünknél.

– Erőszakoskodott Seyonggal, ezt nem hagyhattam annyiban. Nézze, el kell mondanom magának valamit, ha az a fickó még nem köpött be. Két alkalommal drogot adtam el, amivel Henry bízott meg. Ezért biztos ki fog rúgni, de tiszta lappal akarok kezdeni. Soha többé nem fogok ilyet csinálni, de megértem, ha nem tud szemet hunyni a baklövésem fölött.

– Valóban bántott téged Mr. Park? Azt hittem, hogy ti ketten… – A producer nem fejezi be a mondatot, de anélkül is tudom, hogy mire céloz. Becsülöm Tomiban, hogy bevallotta a ballépését, és hiszek benne, hogy végleg felhagyott ezzel az üzletággal. Bárcsak Mr. Lance is hinne neki!

– Drogot találtam a szobájában. Kérdőre vontam, mire nekem esett. Tomi pedig megvédett tőle. Ennyi történt. Kérem, Mr. Lance, ne dobja ki Tomit!

– Nem akarom őt kidobni, nyugodjatok már le! De mostanában sok probléma van veletek. Nem elég a fiam, még ti is fejfájást okoztok. Mindig is tudtam, hogy Lucas az én emberem. Nem hiába választottam őt leadernek. Na de visszatérve rátok… Ezt meg mire véljem? – Elénk terít egy újságot, ami a kórházban velünk készült cikket ábrázolja. – Heteken át azon dolgoztam, hogy ne derüljön ki a 4TUNE hallgatásának valódi oka, erre ti pár mondattal tönkrevágtok mindent. – Szemlesütve gondolok vissza arra a lányra, aki belopózott hozzánk a kórterembe. Azt mondta, követte a srácokat, amikor meglátogattak minket, és könyörgött, hogy hadd készítsen velünk egy interjút, mert akkor a főnöke végre ember számba fogja őt venni a lapnál, ahol évek óta gürizik. Nem tűnt olyan pletykára éhes firkásznak, aki kiforgatná a szavainkat, és visszaélne azzal, hogy a bizalmunkba fogadtuk. És nem is kellett csalódnunk benne, hiszen mindent úgy írt le, ahogy azt a tudtára adtuk. Örülök neki, hogy segíthettünk az előrelépésében, ugyanakkor sajnálom a producerünket a fáradozásai miatt. Hallom, hogy Tomi magyaráz valamit, de annyira belemerülök a magazin lapozgatásába, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy Mr. L azt mondja, „fátylat rá”, és hogy „nem akarok több balhét körülöttetek”. Aztán elrohan, mert szokás szerint valami ügyet kell elintéznie, Tomi pedig azt mondja, mindjárt visszajön, csak hoz egy kis piát.

Nem tudom letenni az újságot, amiben egymást követik a celeb hírek meg a zaftos pletykák. Egy olyan cikken akad meg a szemem, amitől hirtelen a levegő is belém szorul.

A népszerű táncos-koreográfus, Park Jonghyun a jövő hétvégén veszi feleségül szíve hölgyét, a gyönyörű modellt, Keira Castro-t. Az esküvőt családias körben tervezik megtartani, de lapunk bebocsátást nyert a kis templomba, így első kézből fogunk tudósítani arról, hogy miként mondta ki a boldogító igent az álompár…

Bámulom a képet, amin szemkápráztató mosollyal néznek egymásra, és eszembe jut, hogy nem hittem Tominak, amikor azt állította, hogy látta Jonghyunt egy nővel csókolózni. Olyan sebesen vágtatok fel a szobájába, ahogyan csak tudok, és nagyon remélem, hogy még ott találom őt. Nem érzek szomorúságot amiatt, hogy rá kellett ébrednem, nem az a pasi, akit én ismertem. Drogozik, és össze fog házasodni egy nővel… Nem bánom, viszont becsapva érzem magam, átverve, amit muszáj a képébe vágnom.

– Te féltékenykedtél Tomira, amikor feleségül fogsz venni egy nőt? – Az orra alá tolom az újságot, és jól megnyomom a „nő” szót, így adva hangsúlyt a csodálkozásomnak. Jonghyun bőröndje a lábánál hever, és miközben szórakozottan a magazinra tekint, folytatja a ruhái hajigálását a táskába.

– Sajnálom, Seyong. Sajnálom, hogy össze kellett törnie annak a képnek, amit az iskolás évek alatt építettél fel rólam. Beleszerettem Keirába, ne kérdezd, hogyan vagy miért, de így történt. Ugyanakkor nem tudtalak kiverni a fejemből. Amikor újra találkoztunk, úgy éreztem, szakítanom kell vele, mert csak te tehetsz boldoggá. De amikor vele voltam, őt akartam választani, amikor meg veled, akkor téged. Nem vagyok drogfüggő, életemben egyszer próbáltam ki, és tudod miért? Mert beleőrültem abba, hogy nem tudok köztetek dönteni. A nyakamon az esküvő, mégsem tudtam nyugodt szívvel azt mondani, hogy el tudlak engedni. De látom, hogy a mi közös utunk itt kettéválik. Ma végérvényesen rájöttem, hogy már nem szeretsz, és ez remélhetőleg elég lökést fog ahhoz adni, hogy kétség nélkül álljak az oltár elé. Látom, hogy nézel arra a fiúra… Régen rám néztél így… Azt kívánom, hogy légy vele boldog. Komolyan, Seyong. Szerintem az a srác ugyanúgy érez irántad. Már kétszer helyben hagyott miattad, szóval szerintem harcolnod kéne érte. – Úgy beszél, ahogyan régen. Egy csapásra eltűnik az az eszelős, aki az utóbbi napokban volt. És én nem haragudhatok rá amiatt, mert mást szeret, hiszen én is így vagyok ezzel. Az bánt, hogy kihasznált, hogy velem csalta meg a menyasszonyát, de mi, emberek sajnos annyi hibát követünk el életünk során, hogy csak a rossz döntéseinkből regényt lehetne írni. Nem mondok semmit Jonghyunnak, némán hagyom el a szobáját. Egyszer majd megkeresem, és kifaggatom, hogy sikerült a lagzija, és hogy milyen a házas élet, mert nem akarom végleg elveszíteni őt. De most annyi minden kavarog bennem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejem.

Kimegyek a hatalmas udvarra, ami a hotelt övezi, és a napba bámulok. A fénye elvakít, és könnyeket csal a szemembe, de a sugarai olyan jólesően cirógatják elgyötört testemet. Nem, nem a napból áradó világosságtól sírok, hanem a több hetes feszültség tör magának utat a szememen keresztül. A kórházban csak csendesen könnyezhettem, de itt átadom magam a mindent elsöprő zokogás megtisztító erejének. Semmit nem látok a fénytől és a könnyeim függönyétől, ezért vakon indulok meg előre, és feldúltságom miatt elfelejtem, hogy van egy lépcsőfok, amin még nem léptem le. Elesek, de szerencsére jók a reflexeim, és időben magam elé tartom a kezem, így akadályozva meg azt, hogy összetörjem az arcom. Négykézlábra esek, de annyira kimerültnek érzem magam, hogy nem bírok felállni. A lábam ismét sajogni kezd, de figyelmen kívül hagyom.

– Úristen, mi történt veled? – Tomi odavágtat hozzám, és a következő pillanatban már a karjában tart.

– Jonghyun meg fog házasodni – hüppögöm, holott nem ez a kiborulásom valódi oka.

– Az a szemét állat! Én megölöm! – Már indulna, de szorosabban húzom magamhoz, mert nem bírnám ki, ha most itt hagyna.

– Ne menj el! Kérlek, csak… csak ölelj át, jó? – A mellkasába fúrom a fejem, és beszívom bódító illatát. Nem locsolja magát parfümmel, némi izzadság szag keveredik a tusfürdője illatával, de számomra ez a világ legfinomabb aromája. Nem tudhatja, hogy Jonghyun már jó ideje nem érdekel, hogy az, aki miatt darabokra hullom, az ő maga. Hogy képes vagyok órákon át sírni, ha közben így ölel magához, mert más különben nem érne hozzám. Hogy én minden szavamat komolyan gondoltam, és ha Mr. L kidobta volna, a világ végére is követtem volna őt. Miért kell a szerelemnek egyszerre a világ legszebb, ugyanakkor legfájdalmasabb dolgának lennie? Egyszer azt hallottam, hogy szívfájdalom nélkül nem létezik igazi szerelem. Hogy aki miatt nem szenvedsz, nem szereted igazán. Ebben lehet valami igazság, de nem akarom végig szenvedni az életem. Érezni akarom a csókját, még ha utána örökre meg is utál.

És egyszer talán meg is fogom csókolni, de jelenleg beérem azzal, hogy úgy ölel, mintha nem lenne holnap.