4TUNE – A szerencse fiai

Tizenhetedik fejezet

Lucas

– Buenos días Sr. Davila! Nem gondolod, hogy ideje lenne felkelni? – Hmmmm… Alicia meglátogatott, és csoda történt. Egy igazi limuzinnal mentem ki elé a reptérre, aminek láttán majdnem dobott egy hátast, és alig mert beülni, mivel nem akarta összekoszolni a kanapét, ami valódi bőrrel bevonva terpeszkedett előttünk. Nem fogtuk vissza magunkat, folyt a pezsgő, amíg ámuldozva nézte az ablakból a mellettünk elsuhanó város jellegzetességeit. Mesélt a családomról, amit nagyon szívesen hallgattam, mivel én nem akartam beszámolni itteni életemről. Spanyolul beszéltünk, ami rohadtul hiányzott, ahogy Alicia tűzről pattant természete is, ami talán a pezsgő hatására jobban bejött, mint annak idején. Mielőtt kiszálltunk volna a limóból, megcsókoltam, és úgy éreztem, nincs más rajta kívül, akihez vonzódnék, aki miatt valaha is szomorkodtam volna. Kézen fogva vezettem a hotel szobám felé, ahonnan kiküldtem Tomit, hogy kettesben lehessek azzal a lánnyal, aki már régóta megérdemelte volna a törődésemet. Lekapcsoltam a lámpát, de kezem a sötétség ellenére is rátalált enyhén dekoltált blúzára. Alicia azt suttogta, hogy nem érdekli L. A., csak miattam utazott ide, és…

– Mi a jó isten?! – Hideg víz zúdul az arcomba, ami csípi a szemem, amikor nagyokat pislogva körül nézek a szobámban. Alicia sehol sincsen, helyette legkedvesebb csapat társaim állnak sorfalat az ágyam mellett. Ethan kezében egy bögre éktelenkedik, amiben nem forró kakaó gőzölög. Üresen tátong, mivel abból küldte rám egy perce a vizet, amitől még most is vacogok, annak ellenére, hogy nyakig be vagyok takarózva. Seyong egy jól megpakolt tálcát egyensúlyoz a tenyerén, ami roskadozik az ínycsiklandó falatoktól és innivalóktól. Tomi szimplán zsebre dugott kézzel vigyorog, aminek kicsit örülök, legalábbis amennyire tudok ebben a bosszantó helyzetben. Szuper, hogy neki újra jókedve van, pedig szörnyű dolgokon ment át. Egy pillanatra elszégyellem magam, amiért engem egy hülye szerelmi bánat így ledönt a lábamról, de akárhogyan próbálkozom, nem tudok tenni ellene.

– Ezt mind meg kell enned, érted? Napok óta alig eszel, ha ezt így folytatod, a színpadon fogsz elájulni, amikor elkezdődnek a fellépések – korhol le Seyong, és az orrom alá tolja a tálcát, hátha megjön a kedvem a finomságok illatát érezve.

– Ráadásul ma új csaj jön a suliba. Biztosan jó bőr lesz, akit megéri korrepetálni abból az anyagból, amiről lemaradt – kacsint rám Tomi, mire én morcosan a fal felé fordulok, és a fejemre húzom a takarót. Tudom, hogy gyerekes viselkedés, de haragszom rájuk, amiért felkeltettek abból a szép álomból. Hetek óta szinte minden éjszaka Lisette-tel álmodom, hol jót, hol rosszat, de a vége mindig az lesz, hogy másnap végig ő jár a fejemben, így nemcsak alvás közben teszi tönkre nyugodt óráimat, hanem a nappalokat is beszennyezi az a tudat, hogy ő sosem lehet az enyém. Most, hogy végre először sikerült Aliciát az álmomba hívni, ráadásul nem is volt kellemetlen a szituáció, ilyen baromságokkal merészelnek zaklatni, mint az evés vagy egy új lány érkezése.

– Vigyétek mindkettőt. A kaját meg az új csajt is, nekem egyik sem kell – mormolom a párnámba, és azon vagyok, hogy ugyanabba az álomba kerüljek vissza, amelynek nemrég véget vetettek.

– Esetleg szeretnél még egy adagot? – hallom meg Ethan hangját, miközben lerántja rólam a takarót, és erőteljesen megrázza a vállamat.

– Hagyjál már, Lance! Nem volt elég, hogy elnyerted tőlem a múlt havi fizetésemet? Az egészet! – duzzogok, de azért ismét feléjük fordulok. Tomi arrébb löki a lábamat, és helyet foglal az ágyam szélén, majd megpaskolja maga mellett a fekhelyemet, hogy a többiek is üljenek oda. Kénytelen vagyok ülő pozícióba tornázni magam, hogy elférjenek, de továbbra is durcásan behúzódom a sarokba fejemet a térdemre hajtva.

– Nézd, miket hoztunk, csupa hazai íz: burrito, empanada, enchilada, tortilla, nachos. Fél órán keresztül rohangáltunk, hogy mindent beszerezzünk. Ugye nem akarod, hogy kárba vesszen a munkánk? – érvel Seyong, és egy kicsit meghatódom attól, hogy ennyit güriztek miattam. Ha Ethan korábban felkelt csak azért, hogy kaját hozzon nekem, akkor tényleg törődik velem, még ha hihetetlenül is hangzik. De ez akkor sem elég ahhoz, hogy megadjam magam, inkább folytatom a magamba burkolózott ücsörgést.

– Így kell ezt csinálni! – kiált fel Tomi, és kiveszi Seyong kezéből a tálcát. – Nyisd ki szépen a szád! Á! Ne aggódj, rosszabbul is járhattál volna, nem a fogadat akarom kihúzni. Gyerünk már! Egyet Tomi bácsi kedvéért… Na látod, megy ez neked, ügyes fiú vagy! – Komolyan, ennél megalázóbb helyzetbe vajon kerültem már valaha? Elveszem Tomitól a burritót, amit a számba próbál préselni, és inkább eszek magamtól, mert addig úgysem fognak békén hagyni, amíg el nem pusztítom a tányérok tartalmát. Habzsoló üzemmódba kapcsolok, mert rá kell jönnöm, hogy mennyire éhes vagyok, és hogy mennyire hiányzott ez az íz kavalkád, ami jólesően robban szét a számban. Mikor a felénél járok, attól félek, hogy nem lesz elég az adag, úgy érzem, egy lovat is fel tudnék falni. A végén mégis nehezen tudom legyűrni az utolsó falatokat, és megfájdul a gyomrom a hirtelen jött tehertől.

– Most pedig irány a fürdő! Tudjuk, hogy a borotva és te nem vagytok jó barátok, de eljött a napja annak, hogy vele is kibékülj. Ő csak a javadat akarja, hidd el! Nem szeretné, hogy a rajongó lányok visítva meneküljenek, amikor meglátnak, hiszen az ősemberek korszaka lejárt. Gondold el, mekkora trauma lenne egy tininek úgy látnia az utcán a bálványát, mint egy jetit. Heteken vagy hónapokon át járhatna pszichológushoz, hogy fel tudja dolgozni az élményt. Tényleg képes lennél lelkiismeret-furdalás nélkül hagyni, hogy a fanok miattad váljanak egytől-egyig kezelésre szoruló fiatalokká? Vagy talán felkért egy pszichológus csapat, hogy támogasd a munkájukat, és azzal, hogy ijesztgeted szegény lányokat csak arra megy ki a játék, hogy nekik szerezz klienseket?

– Ethan, neked agyadra ment Rebecca vagy amit előbb elmondtál, azon dolgoztatok egész éjjel? Megírtátok ezt a szöveget, aztán meg jól betanultad? Mi van veletek? Azt hiszem, visszasírom azokat az időket, amikor Ethan szóra sem méltatott, Tomi pedig a rapperekkel lógott. Nem folytathatnánk mindent a régi kerékvágásban? Na jó, Tomi, te nehogy még egyszer rossz bandába merj keveredni, de nem hagynátok, hogy magányosan fetrengjek a szobámban, miközben lehangoló zenéket hallgatok?

– Nem! – érkezik a válasz kórusban. Remek! Isteni! Nagyszerű! Szóval fordult a kocka, és mostantól el kell viselnem, hogy a szobámban tanyáznak mindannyian, és osszák az észt. Tudom, hogy jót akarnak, de annyival könnyebb lenne belemerülnöm a bánat tengerébe ahelyett, hogy normális emberként velük lógjak.

– Először is, depressziós zenét a tini lányok hallgatnak, amikor amiatt hisztiznek, hogy nem figyelt fel rájuk az osztály nagymenője. Te pasi vagy, ráadásul elmúltál tizennyolc, úgyhogy jó lenne, ha ehhez méltóan viselkednél. Nézd meg Seyongot! Mik derültek ki arról a férfiról, aki az első nagy szerelme volt, mégis tartja magát. Nem zárkózik be napokra a szobájába azon siránkozva, hogy mi lett volna ha… Annyi nő van a világon, Lu. Felejtsd már el azt a… Lisette-tet. – Tomi az első perctől kezdve nem szimpatizált Lisette-tel, de nem tartom hitelesnek a szavait. Ő még sosem volt igazán szerelmes, így fogalma sincs arról, min megyek keresztül. Abban sem vagyok biztos, hogy Ethan érzései tiszták Becky felé, hiszen nemrég még arról számolt be, hogy a lány nagynénjébe szerelmes évek óta. Miért papolnak nekem olyanok, akik a saját érzelmeik felett sem tudnak napi rendre térni?

– Te jössz, Seyong! Nyugodtan mondd meg te is a frankót! – fordulok csapatunk legszerényebb tagjához. A fiú zavarba jön, és kerüli a pillantásomat. Elpirul, amitől még fiatalabbnak tűnik, pedig egyébként sem nézném tizenhatnál idősebbnek. Nem akartam őt kínos helyzetbe hozni, ezért épp megszólalnék, hogy más irányba tereljem a témát, mire mély lélegzetet vesz, és nagy nehezen a szemembe néz.

– Én… annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, engem is megviseltek a történtek. De próbálok felülkerekedni a szenvedésen, és a lényegre koncentrálni. Mindig hálás leszek azért, amiért több száz jelentkező közül engem választottak be a csapatba. Hogy luxus körülmények között élhetek, és vannak rajongóim, akiknek tetszik, amit csinálok. Hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami az emberek többségének nem adatik meg.  Annak is örülök, hogy végre itt vagyunk mindannyian. Úgy érzem, most értünk igazi csapattá, és azért is köszönettel tartozom, amiért ilyen fantasztikus emberekkel dolgozhatom együtt, és mondhatom őket a barátaimnak. A pozitív dolgokra gondolok, amiből sokkal több van, mint a negatívból, és neked is ezt kéne tenned.

– Ámen – mondja Tomi, és magához öleli Seyongot.

– Mindig is tudtam, hogy te vagy közöttünk a legbölcsebb. Koronát neki! – kiáltja el magát Ethan, és megborzolja a fiú haját. Én nem mondok semmit, csak mereven nézek Seyong szemébe, aki nem kezd a többiekkel hülyülni, inkább telepatikus úton akar még valamit üzenni a tekintetével. Sejtem, hogy miről van szó… Azóta sejtem, mióta láttam őket a kórházban, aztán itthon… Ahogyan néz rá, ahogy megdermed, ha hozzáér… És ha a gyanúm beigazolódik, akkor ő nálam is jobban szenvedhet. Van egy titka, amit nem mondhat el senkinek, ami nem arról szól, hogy Jonghyun árulása miatt csalódott. Én legalább kibeszélhetem a fájdalmamat, neki viszont hallgatnia kell. Egyszer majd beszélek vele négy szem közt, de most itt az ideje egy kis vidámságnak. Annyi értékes percet pazaroltam el arra, hogy Lisette után nyavalyogtam, annyi mindent tehettem volna a depizés helyett. L. A. tényleg csodálatos, én pedig önző módon csak magammal foglalkoztam ahelyett, hogy felderítettem volna a város minden zugát ahogy régen, mielőtt megismertem őt.

– Hol az a borotva? – Ethan és Tomi egy csatakiáltás közepette összepacsiznak, Seyong kihasználja az adandó alkalmat, és odajön hozzám.

– Egy óra. Mindennap van egy óra, amikor mindent beleadva kesergek, szomorkodom, satöbbi. Azon kívül viszont próbálom elterelni a gondolataimat a rossz dolgokról, és élvezni azt, amit kaptunk. – Megszorítom a kezét, és megköszönöm a jó tanácsot, amit mától kezdve megfogadok. Legalábbis próbálkozom vele.

Beállok a zuhany alá, és hosszú ideig folyatom magamra a meleg vizet. Ugyanúgy hiányzott, mint a kaja, hiszen mostanában a tusolást sem részesítettem előnyben. Elképzelem, hogy a víz kimossa belőlem azt a mérget, amit Lisette néhai csókjai juttattak a szervezetembe, hogy nemcsak kívül, hanem belül is megtisztulok. Nem spórolok a tusfürdővel és a samponnal sem, vissza akarom kapni azt a srácot, akinek minden vágya az volt, hogy énekes lehessen, és aki izgatottan várta az utazás napját. Szerencse, hogy nem otthon tört rám a szerelmi bánat, mert szegény mama biztosan belehalt volna, ha ilyen állapotban lát. Gyakran felhívott, de a hangom nem árult el semmit. Meg tudtam magam játszani, jókedvet tudtam erőltetni magamra arra a néhány percre, annak viszont örültem, hogy nem ismeri a skype-ot, és nincs otthon web kameránk, mivel a külsőm nem hazudott volna.

Fogmosás, borotválkozás, és a tükörben már ott is van az a srác, aki pár hét erejéig bele sem mert nézni a fent említett tárgyba. Kerültem a tükröket, mivel ha megláttam volna magam, realizálódott volna bennem a gyengeségem, hogy én sem vagyok több egy szánalmas fickónál, aki folyton azon agyal, amit nem kaphat meg. Miért ne követhetném Ethan példáját? Lemondott Sophiáról, mert rájött, hogy nincs sok esélye nála, és Rebeccát választotta, aki elég jó munkát végzett vele, mert amióta együtt vannak, Ethan kivirult, és olyan vidámnak látom, mint még soha. Nekem is kéne egy Rebecca. Mármint nem az ikertestvére vagy ilyesmi, csak egy olyan lány, akivel felejthetek. Persze nem egy akárki, de nem létezik, hogy ne találnék valakit, aki ugyanolyan hatással lenne rám, mint Lisette. Például kezdhetném a sort az új csajjal. Elhívom randizni, megismerem, jól érzem magam vele, és ha nem kelti fel kellőképpen az érdeklődésemet, akkor megyek tovább. Végül is, ha úgy vesszük, a bátyáim örök nőcsábászok. Egyiknek sem volt még komoly kapcsolata, mégis halál jól elvannak, két kanállal falják az életet. Miért kéne a szerelemnek a legfontosabbnak lennie? Hiszen az már bebizonyosodott számomra, hogy az csupán egy szenvedéssel járó betegség, ami ha elkap, hetekre az ágynak dönt. De én soha többé nem akarok megfertőződni. Be akarom oltani magam ellene, mert az nem fair, hogy egy csomó fájdalom származik belőle, és esetleg csurran-cseppen némi boldogság is a hosszantartó tortúrába, ha szerencséd van, de annak az időtartama sokkal rövidebb, mint a kínoké. Azok döntenek jól, akik azt az utat választják, mint a tesóim. Senkihez sem kötődnek, senkitől sem várnak el semmit, és nem is ígérnek semmit cserébe, egyszerűen csak jól érzik magukat, és nem engedik, hogy a betegség átvegye az irányítást a cselekedeteik felett. És itt vagyok én, aki ki tudná használni a helyzetét, mert biztos vagyok benne, hogy a rajongóink százai élne a lehetőséggel, ha egy koncert után bepróbálkoznék náluk. Miért kéne nekem a hősszerelmes lovagot játszani, ha a latin szerető státusza még nem foglalt?

Igen. Ma elhívom az új lányt, de szerelemről szó sem lehet. Azt a kifejezést törlöm a szótáramból. Az első fellépésünk időpontja pedig vészesen közeleg, ott is bevethetem magam. Elég volt az önsajnálatból, úgy kell élnem ezután, ahogy egy valódi sztárnak dukál. A tesóim úgyis puhánynak tartottak, majd bebizonyítom nekik, hogy én is tudom forrón enni azt a kását. Nem fogom a fiatal éveimet Lisette-re pazarolni. Esetleg negyven évesen újra ellátogatok majd a Nirvanába, hátha addigra változtat a szerelemmel kapcsolatos álláspontján. Addig én is kiszórakozom magam, és az életünk második felét egymás társaságában tölthetjük. Nem! Nem szőhetsz ilyen ostoba álmokat! Őt is végleg törölnöd kell a gondolataidból, a szívedből, mindenhonnan. Amíg ezt nem teszed meg, nem fogsz tudni továbblépni. Tovább akarsz lépni, ugye?

Inkább visszatérek a srácokhoz, mert az önmagammal folytatott monológok ismét összezavarnak. Tomi a földön hasal, és valami bonyolult puzzle-t próbál kirakni, Ethan a gitárját hangolja fel, Seyong pedig mosolyogva nézi őket, miközben néha álcázásképpen a telefonjára sandít, mintha azzal lenne elfoglalva. Örülök, hogy itt vannak. Nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, legyen minden újra a régi. Ha nem kártyáztuk volna végig Ethannel az éjszakákat, nem tudom, hogy éltük volna túl a támadás okozta sokkot. Ha nem rángattak volna ki ma reggel az ágyamból, még mindig ott feküdnék céltalanul, a semmi körül forgó gondolatokkal. Klassz, hogy ilyen társaim vannak, mert a kezdeti súrlódásokat leszámítva kiderült, hogy „egy mindenkiért, mindenki egyért” alapon működik a szövetségünk. Már nemcsak idegenek vagyunk, akiket összehozott a véletlen, és akiknek tetszik vagy sem, el kell viselniük egymást. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy barátokká váltunk, és hogy szép lassan egy eltéphetetlen kötelék alakult ki köztünk, ami nem az egyforma karkötőknek köszönhető vagy annak, hogy egy napon születtünk. A nehéz körülmények segítettek abban, hogy ráébredjünk arra, hogy nem ellenségeket kaptunk az égtől, hanem három testvért, akikkel nem túlélni, hanem átélni fogjuk a közös pillanatokat.

– Azta! Nézzétek srácok, érkezett egy új fiú! Azt hittem, új lány fog jönni. – Tomi felugrik a padlóról, és színpadiasan felém nyújtja a kezét. – Jó napot kívánok, a nevem Görgey Tamás, téged hogy hívnak? Jaaaa, hogy ez a mi Lucasunk! Basszus, nem ismertelek meg, olyan rég láttalak ilyen jóképűnek. Most mondjátok meg, hát nem helyes? Képzeld, hetekig egy ócska utánzatoddal éltünk együtt. Illetve mi csak néha láttuk Seyonggal, amikor bejött hozzánk a kórházba, de Ethan mesélte, hogy elég ijesztő volt a csávó. Tudtad, hogy klónoztak? Ha egyszer összefutsz vele, mondd meg neki, kérlek, hogy mi téged szeretünk, és nem vagyunk rá kíváncsiak.

– Ja, és ne lepődj meg, amikor fizetni akarsz a boltban, de nem lesz pénz a kártyádon. Elég rosszul bánt a zsozsóval, gondolom, a klónokat nem szokták felvilágosítani azzal kapcsolatban, hogy miként tudnak spórolni, takarékoskodni, meg ilyesmi. De ha szeretnéd, én szívesen játszom veled néhány partit. Tudod, póker, szerencsejáték… Neki nem jött össze, na de te vagy az eredeti. Talán még dupla annyit is nyerhetnél, mint amennyit ő veszített.

– Öhm, Seyong, komolyan ennyire magam alatt voltam, hogy nem vettem észre, hogy ezeket megcsípte egy radioaktív pók, de ahelyett, hogy szuperhősöket csinált volna belőlük, magába szívta a maradék agyukat is?

– Akkor abból egy rohadt okos pók lett – nevet fel Tomi, miközben a helyére rakja a földön szanaszét szórt kirakós darabkákat.

– Ki merészeli azt állítani, hogy én nem vagyok szuperhős? – kérdezi sértődötten Ethan, és meglengeti előttem a slusszkulcsát, mintha az a tény, hogy van egy kúl verdája azt jelentené, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik.

– Én elhatárolódom a társalgástól. Szerintem mindhárman megőrültetek – vonja le a jogos következtetést Seyong, majd int, hogy ideje indulnunk. Én is beszállok Ethan BMW-jébe, nincs kedvem buszozgatni, mivel ott biztosan nem kerülnének el a visszatérő emlékek. Ezenkívül szükségem van a fiús hülyülésre, ami hál istennek a kocsiban is folytatódik. Beülök az anyósülésre, és maximumra tekerem a hangerőt. Dübörög a basszus, a dobok pergése a szívemig hatol, és egyszerre lüktet a két ritmus. Lehúzom az ablakot, és élvezem az arcomba csapódó hűvös levegőt, amitől még frissebbnek érzem magam. Túléneklem a rádiót, Ethan egy idő után be is fogja a számat arra hivatkozva, hogy ha nem hallgatok el félő, hogy bele fog hajtani egy másik autóba. A napfény felmelegít, energiát pumpál a heteken át alvó testembe. Olyan voltam, mint egy vámpír, aki retteg a nap sugaraitól, ezért gubbaszt folyton a szobájában, pedig alapvetően imádtam a meleget, amiből Los Angelesben nem volt hiány. Dudorászásra váltok, és a lábammal dobolva adom az ütemet. Ma semmi és senki nem veheti el a jókedvemet, mert ma van az újjászületésem napja.

Hátrafordulva látom, hogy Seyong és Tomi egymás kezét fogják, és mindent tudó pillantást vetek Seyongra. Ő halványan elmosolyodik, de nem állja sokáig a tekintetemet, inkább a fákról hulló leveleket kezdi kémlelni az ablakon át. Ethan úgy nyomja a gázt, hogy a száguldás felszabadító öröme mindannyiunkat egy másik világba repít. Nem tudom, ők mire gondolhatnak, de én most nem gondolok semmire, aminél felemelőbbet már rég nem éreztem.

Az első óránkat nem tudom igazán megnevezni, leginkább a középiskolában tartott osztályfőnöki órákhoz tudnám hasonlítani. Miss Anderson elmondja, hogy kinek milyen feladata lesz a héten, blablabla. Teljesen felesleges és unalmas időhúzás, ehelyett annyi más fontosabb dolgunk is lenne. Mivel a modern technika világát éljük, nem kézzel írott leveleket csúsztatunk át egymásnak a pad alatt, hanem a telónkon chatelünk a srácokkal. Tomi egyfolytában a tanárnő báját és idomait isteníti, Ethan nem nagyon szól hozzá, mert szerintem közben Rebeccával is írogat, Seyong pedig már az elején leszögezte, hogy jobban preferálná, ha férfi lenne a csoportunk vezetője. Az én gondolataim elkalandoznak, eljátszom azzal a feltételezéssel, hogy mi lenne, ha a tanárnőnél is bepróbálkoznék. Nem sokkal idősebb nálunk, és meg kell hagyni, hogy az ő fajtáját szokták bombázóként emlegetni. Vajon mit szólna, ha elkezdenék udvarolni neki? Bár elég kockázatos lenne ez a művelet, mert ha rosszul sülne el, a végén még kirúgatna, és Mr. L-nek is csalódást okoznék, ami nem célom. Szóval inkább elvetem ezt az ötletet, ami halálra volt ítélve, mielőtt megszülethetett volna. Koncentráljunk az új lányra, abból semmi baj nem származhat, ha vele kezdek ki. Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy az új jövevény ne legyen egy bányarém, ne legyen pasija, és legyen nyitott a kalandokra, amiket velem élhet át.

Istenem, könyörgöm, legyen szép, legyen szép, kérlek!

Annyira belemerülök a mobilom tanulmányozásába, hogy észre sem veszem, amikor valaki belép a terembe. Már csak arra leszek figyelmes, hogy Miss Anderson lelkes üdvözlés közepette elrebegi az osztálynak a lány nevét: Lisette del Mar… Felkapom a fejem, és egyszerűen képtelen vagyok hinni annak, amit látok. Lisette ott áll a tanárnő mellett, szolid öltözékben, a haja jó kislányosan lófarokba van kötve, kezében egy fekete táskát szorongat, arcán pedig visszafogott mosoly terül el. Tipikusan olyan benyomást kelt, mint amikor a tini filmekben megérkezik az új tanuló, aki nagyon zavarban van, ugyanakkor próbálja leplezni idegességét. Az a különbség, hogy ezekben a filmekben a lány általában béna vagy egy szürke kisegér, akire ezért rászállnak a tuti csajok, Lisette viszont még a tanárnőnél is szebb, pedig alig van kisminkelve és a ruhája sem enged sok mindent megmutatni a testéből. Ennek ellenére látom, hogy minden fiúnak tátva marad a szája, úgy látszik, ezt a hatást nemcsak a Nirvanában képes elérni. A lányok azonban egy pillantásukkal meg tudnák őt ölni, pedig még meg sem szólalt szegény. Illetve dehogy szegény! Mi a jó fenét keres itt?

Drága, jó Atyám! Köszönöm, hogy meghallgattad a fohászaimat, és egy ilyen szép lányt küldtél az utamba. Biztosan jót mulatsz most rajtam. Azt tudom elképzelni, hogy fent a mennyben kényelmesen ülsz egy felhőn, ami olyan, mint egy páholy, és onnan kíséred figyelemmel a gyarló emberek szánalmas mindennapjait. Csak azt tudnám, hogy miért büntetsz engem folyamatosan. Nem hinném, hogy olyan szar alak lennék, hogy ezt érdemlem. Szerintem te azért csinálsz ilyeneket, hogy ne legyen túl unalmas a mozi, amit nézel. Ha mindenki boldog lenne, és zökkenőmentesen haladna előre az élete, az számodra elég kiábrándító lenne, hiszen nem lenne semmi izgalom a filmben, aminek mi vagyunk a főszereplői. Remélem, egyszer értékelni fogod a törekvéseimet, és hogy átverekedtem magam az elém állított akadályokon. Már ha egyáltalán ezt a mostanit sikerül megugranom.

Istennel folytatott egy oldalú párbeszédem helyett inkább a telefonom után nyúlok, és bepötyögök egy üzenetet, amit az összes társam el tud olvasni.

Nem hiszem el, hogy ekkora balek vagyok! Ez komolyan velem történik meg?

@Seyong: Nyugi, Lucas, nyugi! Emlékszel, mit mondtam neked reggel? Egyébként a sors azért ad fel számunkra minél nehezebb leckéket, mert ezzel akar minket megerősíteni. Matekból is akkor fejlődünk, ha minél nehezebb példákat oldunk meg, és nem ragadunk meg egy hat éves szintjén, aki csak annyit tud, hogy mennyi 2+2. Jelesre kell vizsgáznod az élet tantárgyaiból, és akkor nincs mitől félned. De ahhoz higgadtnak kell maradnod, hogy jól dönts, amikor beírod a képlet végére a helyes eredményt.

Jól van, Einstein! Egyszer biztos felfogom majd, amit írtál, de most túlságosan fel vagyok zaklatva ahhoz, hogy értelmezzem a jól megfogalmazott mondataidat.

@Ethan: Nem mondod, hogy ez AZ a lány? Sokkal dögösebb, mint a képeken. Amigo, miatta én is napokig nyomtam volna az ágyat, fejemet a párnámba fúrva. Bár szívesebben fúrnám máshova az arcom, ha érted, mire gondolok J Nem hittem volna, hogy így néz ki a kicsike.

Ennyit a Becky iránt érzett szerelméről. Bár Lisette szerintem még a leghűségesebb férfit is képes kísértésbe vinni, még ha a fantáziálás szintjén meg is áll az illető.

@Tomi: Mi a faszt keres itt ez a cafka? Szerintem követ téged! Lehet, hogy egy beépített titkos ügynök, aki valami miatt végezni akar veled. De én majd megvédelek, ne aggódj!

Lisette maximum azzal fog velem végezni, hogy belehalok az utána való sóvárgásba. Elég csúnya játékba kezdett velem a sors, amit muszáj lesz megnyernem valahogy. Elhatároztam, hogy nem megyek el többet a bárba, és ezennel tartottam is magam a döntésemhez. Erre a „ha hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” alapon megjelenik Lisette a sulimban, és megint fenekestül felforgatja az életemet. Köszönöm Uram, tényleg köszönöm, hogy adtál másfél óra vidámságot a mai nap elejére! Igazán hálás vagyok, hogy egy kis időre újra normálisnak érezhettem magam. De persze a jó dolgok mindig sokkal rövidebb ideig tartanak, mint a rosszak. Hogy ringathattam magam olyan ábrándokba, hogy egy teljes napon át megúszom a rám mért ostorcsapásokat? Igaza volt a tesóimnak, tényleg naiv vagyok.

– Kedves 4TUNE-ös uraim! Kihoznátok a telefonjaitokat az asztalomra? Mint tudjátok, tilos őket bekapcsolt állapotban tartani az órák közben, a használatukról nem is beszélve. Nap végén vissza fogom adni nektek – közli Miss Anderson, miközben kényszeredetten mosolyog. Még jó, hogy nem startoltam rá erre a nőre. Ha a mobilozást ilyen szigorúan veszi, biztosan repültem volna a suliból csupán attól is, ha csak egy kávéra hívtam volna meg a büfébe. Összeszedem a készülékeket, amit a srácok egy nem tetsző morgással nyugtáznak, de nem kezdenek el tiltakozni. Határozottan a tanárnő asztalához lépek, és kissé hevesen vágom le a telefonokat rá. Ethan fel is szisszen, de annyira durva azért nem voltam, hogy kárt tettem volna bennük. Ezzel egy időben közlöm Miss Andersonnal, hogy kimegyek a mosdóba, mert hányingerem támadt, aztán jelentőségteljesen Lisette szemébe nézek. Hihetetlen, hogy újra egy-két méter távolságra áll tőlem, és ha akarnám, meg tudnám őt érinteni. De nem akarom, ezért is húzok inkább minél messzebbre, hogy kikerüljek a bűvköréből. Ha a közelében vagyok, nem tudok józanul gondolkozni, olyan, mintha megbabonázna, és nem lenne saját akaratom, amikor vele vagyok. Eddig legalább a suliban biztonságban voltam a varázs ereje elöl, erre megszállja utolsó menedékeim egyikét is. Már csak az hiányzik, hogy este a hotelben jelenjen meg. Na, akkor tuti, hogy csomagolok!

Kimegyek a teremből, de megállok a csukott ajtó mögött, és hallgatózni kezdek. Ezt sem lenne szabad, de kíváncsi vagyok, mit fog mondani, amikor bemutatkozik. Sokáig csend van, és kezdem azt hinni, hogy olyan jól szigetelt az ajtó, hogy nem engedi kiszűrődni a hangokat, de mielőtt sarkon fordulhatnék, Lisette megszólal, a hangja pedig a földhöz szegez.

– Egy hasonló művészeti iskolába jártam, de elég kellemetlen dolgok derültek ki a vezetőségről, ezért úgy döntöttem, hogy keresek egy másik helyet. Az egyik tanár a Best Choice Akadémiát tanácsolta, és amint látjátok, itt vagyok. Olyan pozitív véleményeket és nagy eredményeket olvastam az iskoláról, hogy biztos vagyok benne, nem véletlenül kerültem ide. Talán kezdetektől fogva ide kellett volna járnom, de igyekezni fogok felzárkózni a többiekhez. – A tanárnő megköszöni Lisette kedves szavait, és arra kéri, foglaljon helyet. Üres padok az első sorokban maradtak, hála az égnek mi hátul ülünk a srácokkal. Nagyon nem lett volna vicces, ha csak mellettem lett volna hely, mint az Alkonyatban vagy más csöpögős lány regényben. Bár nem vagyok vámpír, szívesen megharapnám Lisette-et…

Krm, azt hiszem, ideje indulnom. Az a probléma, hogy a hangja olyan hatással van rám, mint a szirének éneke. Elcsábít, elveszi az eszem, és tudat alatt sétálok bele a halálomat jelentő karok végzetes ölelésébe. Tisztán kell gondolkoznom. Nem adhatom át magam a szenvedésnek, be kell tartanom a Seyongnak tett ígéretemet. Egy óra egy nap. De az az óra nem most lesz, hanem mondjuk elalvás előtt. Az ágyamban addig siránkozhatok, amíg akarok, de addig élnem kell, és nemcsak zombiként lézengenem a folyosókon. Minden az elhatározáson és az akaraton múlik. És ha kell, úgy fogom magam irányítani, mint egy kisgyereket szokás. Haladjunk lépésről lépésre!

Lucas, most menj be a mosdóba, és hűtsd le magad egy kis hideg vízzel. Oké, megvolt, ügyes vagy. Akkor most ülj le az egyik padon, várd meg, amíg az első órának vége lesz, aztán menj be a másodikra, ami ének lesz. Az úgyis a kedvenced, ott végre felszabadulhatsz egy kicsit.

A percek csigalassúsággal vánszorognak előre, és még a telefonom sincs nálam, amivel elüthetném az időt. Amikor meglátom a szálingózó diákokat, akik az udvar felé veszik az irányt, szembe megyek a lassan tömeggé duzzadó sereggel, és az énekterem felé sietek. Tekintetemmel a srácokat kutatom, bár csak Ethannel lesz közös ez az óra, jó lenne dumálni egy kicsit a többiekkel is a szünetben. Annyira elbambulok, hogy neki ütközöm valakinek, aki naná, hogy Lisette! Nem is lennék én, ha nem botlanék lépten-nyomon belé. Az égre nézek, és szüntelenül azt a kérdést ismételgetem magamban, hogy „miért, miért, miért?”

– Szia! De jó, hogy találkoztunk! Eltévedtem, és nem tudom, hova kéne mennem. Egyébként emlékszel rám? – Utálom, hogy olyan természetesen és édesen beszél, mintha minden rohadtul rendben lenne, és még mosolyogni sem szégyell hozzá. Olyan, mint a buszos lány, és amilyen Disneylandben is volt egy ideig. De aztán jön egy pillanat, amikor a másik Lisette átveszi felette az uralmat, és folytatódik a játék. De én ebben nem kívánok részt venni. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem a hangulat ingadozásait, a személyiség váltásait, és szó nélkül tűrjem, hogy bármit csináljon velem, amihez éppen kedve van.

– Nem emlékszem. Miért, kéne? – válaszolom ugyanolyan lekezelő stílusban, ahogy ő beszél, amikor a sztriptíz táncos felülkerekedik kedvesebb énjén.

– Öööö, mindegy, hagyjuk. Segítenél megtalálni a 208-as termet? – 208-as? Meg sem lepődöm azon, hogy közös órája lesz velem, épp ellenkezőleg. Azt furcsállnám, ha lenne egy nyugodt negyvenöt percem nélküle. De nem. Neki a kedvenc tevékenységembe is bele kell rondítania. Elmormolok valami „kövess” szerűséget, és nagy léptekkel elindulok a cél irányába. Nem nézek hátra, nem bizonyosodom meg arról, valóban jön-e utánam, ha lemarad, tud mástól is érdeklődni, nem igaz? Az a tervem, hogy amint megmutattam neki a helyet, lelépek. Tudom, ennél kevésbé gyáva tervet is kiötölhettem volna, de jelenleg ennél többre nem futja tőlem. De persze ezt az egyszerű, ámde számomra briliáns tervet is képesek bojkottálni; amikor Mr. Miller meglát, rögtön behúz a terembe, és nagy lendülettel kezd el magyarázni valamiről, amire nem is figyelek oda. Szerintem az egész világ összefogott ellenem. Valamiért mindenki azt akarja, hogy Lisette közelében legyek rajtam kívül. Meg persze Tomin kívül, még jó, hogy ő a rappelés fortélyaiban mélyülhet el ebben az időben.

– Nagyon vártam ezt a napot, mert ma elérkeztünk a duettekhez, ami a személyes kedvencem a zenén belül – kezdi Mr. Miller, és már a duett szó említésénél összerándul a gyomrom. Nem fárasztom magam a könyörgéssel, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Lisette-tel fognak összepárosítani. – Az első páros legyen, mondjuk Ethan és Angela! Gyertek, és válasszatok egy dalt, amit szívesen elénekelnétek. – Ethannek sem fűlik nagyon a foga a feladathoz, Angela viszont majd’ kiugrik a bőréből, amikor meghallja a partnere nevét. Seyong elmondta a barátunknak, hogy ez a lány odavan érte, és Ethan gonosz módon kihasználja ezt éneklés közben. Robbie Williams és Nicole Kidman közösére esett a választásuk, és dal közben Ethan úgy néz Angelára, mintha ő lenne számára az egyetlen. Még hogy nem jó színész! Ha így folytatja, én is beveszem, hogy titokban gyengéd szálak fűzik jelenlegi partneréhez. Angela úgy olvadozik mindenki szeme láttára, hogy ha nem lenne vége fél percen belül a számnak, pocsolyává válna Ethan lábai előtt. Jaj, ezt a majmot! A végén megsimogatja a lány haját, és csókot lehel a homlokára. Miért kell hitegetnie szerencsétlent, ráadásul mindjárt mentőt is hívhatunk, mert le fog állni a szíve a nagy Ethan Lance érintésének köszönhetően.

Egymás után következnek a jobbnál jobb produkciók, de engem egyik sem köt le. Néha lopva Lisette-re pillantok, aki nagy átéléssel követi az eseményeket. Olyan bájosnak tűnik, amikor gyermeki ártatlansággal szemléli a világot. Olyankor eltűnik a mindenkit elbűvölő nő, és csak egy mindenre kíváncsi és nyitott lány marad a helyén, akin messziről látszik, mennyire fontos számára a zene. Amikor meghallom a nevem Lisette-ével együtt, eldöntöm, hogy lottózni fogok. Annyira tudtam, hogy ez lesz! Szóval nem az Alkonyatba csöppentem, hanem a rohadt High School Musicalbe. Egyik jobb, mint a másik!

Lisette boldogságtól kipirult arccal bök rá Shawn Mendes és Camila Cabello: I know what you did last summer című számára, én pedig gépiesen bólintok egyet. Az idegesség villámcsapásként ér, és úgy letaglóz, hogy attól félek, moccanni sem fogok tudni. Vagy elmegy a hangom a pániktól. Vagy összeesek, mint a buszon… Oké, a szöveg ki lesz írva a kivetítő vászonra, na de hogy énekelhetnék úgy, hogy egyetlen egyszer sem próbáltam el előtte? Én nem szeretem a spontán, hirtelen kitalált dolgokat. Inkább mindent előre megtervezek, ha kell, ezerszer is elgyakorlok valamit, mielőtt azt másoknak megmutatnám. Persze, ismerem a dalt, szoktam is énekelgetni a szobámban meg ilyesmi, de honnan tudjam, hogy valóban passzol-e az én hangszínemhez, ha egyszer sem foglalkoztam vele komolyabban? Ezért nem voltam még soha karaoke bárban sem, mert nem akartam olyan számokat előadni, amiket előtte nem vettem át legalább hússzor. És ha nem lenne elég ez a kényszeres ragaszkodásom a jól betanult dolgokhoz, bónuszként megkaptam partnernek Lisette-et, amitől a pulzusom az egekbe szökik. Vele énekelni kábé olyan intim lesz, mint a csókolózás, legalábbis számomra. Azt vallom, hogy a zene egy kifejező eszköz, amivel továbbítani tudjuk a testünk, a lelkünk érzéseit a másik felé. Attól tartok, ha meghallom az első ütemeket, képtelen leszek parancsolni magamnak, és magával fog ragadni a hév, amit nem akarok. A vele való duettnek tökéletesnek kéne lennie, de nem ilyen körülmények között. Nem úgy, hogy tudom, valójában mit művel éjszakánként. Hogy tudom, két arca van, aminek a rosszabbik oldalát senki sem ismeri rajtam kívül a teremben tartózkodók közül.

Ethan hátba vág, gondolom, így akarja tudtomra adni, hogy nem ártana megmozdulnom. Odaállok a színpadnak kijelölt területre, és megmarkolom a mikrofont. Már most annyira izzadt a kezem, hogy nem tudom, hogy fogom elérni azt, hogy ne ejtsem el. Lisette énekelni kezd, mire egyszerre önti el tomboló tűz a testem, és egyszerre fagyok jégcsappá a dallamok ölelésében. Nemcsak a külseje tökéletes, hanem a hangja is. Bárcsak belül is olyan tiszta lehetne, ahogyan az éneke szól. Megbűvöl, a mennyekbe ránt, aztán a földre taszít, amolyan tipikus Lisette-es módra. Miért van az, hogy mellette semmi sem csak fekete vagy csak fehér, ő a világ összes színét elém tárja, de mit érek vele, ha legközelebb elveszi tőlem azokat, és közli, hogy ne álmodozzak róluk, mert sosem lehetnek az enyémek. Jobb egy olyan dolog után vágyakozni életed végéig, amit sosem kaphatsz meg. Sokkal nagyobb csalódás az, ha megkapod az áhított dolgot, de annak a csodáját csak tűnő ideig tarthatod a karjaidban. Ha egy olyan valamit veszítesz el, amit előtte megkaptál, boldoggá tett, és vele érezted magad teljesnek, sokkal jobban fog fájni, mintha évtizedeken át titokban álmodoztál volna róla.

Sosem szabadott volna megcsókolnom őt, ahogy énekelni sem kellett volna hallanom. Hogy keljek fel ezután úgy, hogy tudom, többet nem lehetek részese annak a gyönyörnek, amit az ajkain át kiszökkenő dallamok csalnak ki belőlem?

Túl kevés idő telik el az én részemig, képtelen vagyok felocsúdni a csodálatból, ami számomra egyet jelent a rémülettel. Megerőltetem magam, és énekelni kezdek, de egyetlen sorral sem vagyok megelégedve. Már az elején kiszárad a szám, a torkomat egyre növő gombóc nyomja, és olyan görcsösen szorítom a mikrofont, hogy a padokból elég idiótán nézhet ki. Hirtelen mérhetetlen düh önt el, amiért ilyen helyzetbe hoztak. Én nem vagyok ilyen béna, ha hagytak volna legalább egy óra felkészülési időt, nem viselkednék így. Mérges vagyok Mr. Millerre, Lisette-re, és mindenkire, aki ebbe a helyzetbe kényszerített, na meg arra, hogy folyton-folyvást találkozzak életem egyben megkeserítőjével, egyben megmentőjével. Az idegesség helyét átveszi a harag, ami cseppet sincs jótékonyabb hatással a fellépésemre az előbbi állapotomnál. Szeretnék mosolyogni, de nem megy. Biztos pofákat is vágok, de már nem érdekel. A mindenségbe akarom üvölteni a csalódottságomat, és teszek rá, hogy csúszkál közben a hangom, vagy hogy néhol milyen hamisan cseng. Legalább az a barom Jonghyun arra jó volt, hogy megtanított minket táncolni. Bár a mozdulataim durvák és nyersek a bennem felgyülemlő frusztráció miatt, akkor is jobb annál, mintha egyhelyben állnék, mint egy rakás szerencsétlenség. Improvizálni sem szeretek, zavar, hogy nincs egy betanult koreográfia erre a számra, de annyira elvakít a méreg, hogy lábaim önálló életre kelnek, és lehet, hogy ugyanolyan hülyén mozgok, ahogy éneklek, de ha úgyis leégetem magam, akkor hadd szóljon nagyot az elbukásom. Szeretnék elfutni, lecsapni a mikrofont, és a mosdóba menekülni, mint kiskoromban, de nem teszem. Az lenne a könnyebbik út, de Seyong azt mondta, oldjam meg a feladatot a tőlem telhető legokosabb módon. A menekülés egyértelműen rossz megoldás lenne, bár nem tudom mennyire jó az, amit most művelek.

Lisette is táncolni kezd, a levegő pedig pattanásig feszül köztünk. A kémia megvan, e felöl senkinek sem lehet egy szemernyi kétsége sem, ráadásul olyan erős, hogy érezni vélem a szikrák sercegését, amit az egymásra vetett pillantásaink keltenek életre. Képtelen vagyok tovább kontroll alatt tartani a testem; hevesen magamhoz rántom a lányt, így a csípőnk szorosan egymáshoz préselődik. A kezemet nem veszem le a derekáról, már nem az a célom, hogy minél távolabb kerüljek tőle, inkább meg akarom szüntetni az utolsó millimétert is, ami elválaszt tőle. Tisztában vagyok vele, hogy nekünk csak ennyi jár. Egy lopott csók a bárban, egy kellemes utazás a buszon, pár felejthetetlen óra a vidámparkban, és egy duett, ami után ismét megy mindenki a saját útjára. Ő jobbra, én balra, amíg újra össze nem találkozunk, és pár perc erejéig megint megfeledkezhetünk a külvilágról. Ő nem lehet szerelmes, én nem élhetek anélkül, hogy soha többet ne érinteném meg. Így hát talán mindkettőnk számára ezek a tiltott pillanatok jelentik a képlet helyes megoldását, akkor is, ha én nem értek egyet a kapott eredménnyel.

Mielőtt vége lenne, mielőtt újra visszacsöppennénk a cudar valóságba, Lisette egy követelőző csókot nyom a számra, ami nem tart tovább két másodpercnél, mégis az örökkévalót jelenti számomra. Az osztályban tapsvihar tör ki, én pedig úgy támolygok Ethan mellé, mint akit egy baltával vágtak fejbe.

– Öcsém, fantasztikus voltál! Végre olyan tökösen énekeltél, mint Rob Thomas, nem olyan nyálasan, mint Prince Royce – vigyorog rám Ethan. Egyértelmű, hogy ő egy másik produkciót nézett. Hogy mondhatja erre, hogy fantasztikus volt?

– Tök hamis voltam. Amúgy meg Prince Royce az egyik legjobb latin énekes.

– Én erre azt mondom, kinek a pap, kinek a jó zene. És nem számít, mit mondasz. Nekem a mai teljesítményed sokkal jobban bejött, mint amit első nap nyújtottál apám kérésére.

– Tényleg itt a világ vége, ha Ethan Lance elismeri, hogy jól éneklek. Először összejössz Beckyvel, aztán barátkozol Tomival és velem, most meg ez… Csak kapkodom a fejem. Annyira kimerültnek érzem magam, hogy a homlokomat a karomra hajtva dőlök le a padra. Fél füllel hallom, hogy Mr. Miller azt mondja, a mi produkciónk tetszett a legjobban neki, ami azt jelenti, hogy fel fogunk venni egy duettet együtt, ami már a saját dalunk lesz. A legjobb szövegírókkal és dalszerzőkkel fogunk dolgozni, aminek kurvára örülnöm kéne. És örülök is… nagyon… Már beletörődtem a sorsomba. Csak hagyjatok egy kicsit aludni, mert este később fogok ágyba kerülni a szenvedős órám miatt.