4TUNE – A szerencse fiai

Tizennegyedik fejezet

Lucas

A Nirvana most nem úgy fest, mint amikor a legutóbb itt jártam. Akkor az volt a lányok célja, hogy minél kevesebb ruhadarab fedje a testüket, most viszont mindenki jelmezbe bújt, mivel Halloween éjszakája van. Elég sokáig tudtam távol maradni a helytől, de az elmúlt napok eseményei visszatérésre késztettek. Egyszerűen képtelen voltam egyedül ücsörögni a hotel szobában, ami mindig azt juttatta eszembe, hogy a szobatársam egy kórházban fekszik megkéselve. Már stabilizálódott az állapota, de akkor sem tudtam kiverni azokat a képeket a fejemből, amelyek akkor fogadtak, mikor a rendőrökkel együtt bementünk abba az átkozott házba.

Még szerencse, hogy Ethan nem nyugodott bele abba, hogy a sorsára hagyjuk Tomit, és rábeszélt, hogy kövessük őt. Sajnos nem hívtuk rögtön a rendőrséget, vártunk egy ideig abban bízva, hátha tényleg ki tudja hozni Seyongot balhé nélkül. Idegesen néztünk percenként az óránkra, és eljött az a pillanat, amikor egyszerre nyúltunk a mobilunk után, és kezdtük tárcsázni a 911-et. A rendőrök megtiltották, hogy mi is belépjünk a házba, de nem hallgattunk rájuk. A nyomukban voltunk, míg végül a pincében találtuk magunkat, ahol borzalmas látvány fogadott. Tomiban még benne volt a kés, amivel leszúrták, és jókora vértócsa éktelenkedett körülötte, Seyong lábát pedig szilánkosra törték. Az egyetlen dolog, ami elégtételnek számított, hogy letartóztatták azokat a mocsadékokat, akik remélhetőleg nem szabadulnak ki egyhamar. Mindennap bementem hozzájuk a kórházba, de esténként megbolondultam a négy falból áradó csendtől. A suli valamennyire lekötötte a gondolataimat, de mivel a banda fele kidőlt, a munkálatokkal nem tudtunk délutánonként haladni. Ráadásul Mr. Lance folyamatosan azért aggódott, milyen rossz fényt fog ez az egész támadás vetni az együttesre, bár nem értem, hogy ezt miért gondolja így. Ha közülünk tett volna valaki rossz fát a tűzre, megérteném az aggodalmait, de arról egyikünk sem tehet, hogy szar emberek mászkálnak szabadon a világban. És lehet, hogy most lecsuktak párat, de ezzel nem arattunk győzelmet az erőszak felett. Mindig lesznek pszichopaták, akiknek más fájdalma okoz örömet, de nem szabad, hogy ez az együttes rovására menjen. A sajtó még nem szagolta ki, hogy miért állt be a hirtelen hallgatás a 4TUNE háza táján, úgy látszik bevették azt a mesét, hogy gőzerővel dolgozunk az első albumunkon, és stúdióba vonulva töltünk napi tizenhat órát, ezért nem érünk rá interjút adni egy magazinnak vagy tévé műsornak sem.

Visszatérve a ma estére, úgy gondoltam, hogy ki kéne kapcsolódnom az egyik kedvenc ünnepemen, amit először élhetek át L. A.-ben. Imádom a Halloweent, a bátyáimmal minden évben azon versenyeztünk, hogy kinek sikerült jobban a jelmeze. Persze nem volt pénzünk arra, hogy kölcsönzőbe járjunk, ezért saját kézzel készített maszkok mögé rejtőztünk. Mindig csapatostul kopogtattunk be a szomszédokhoz egy kis édesség reményében, és természetesen Alicia sem hiányozhatott a négyesünkből. Inkább velünk lógott, nem a barátnőivel, mint a legtöbb lány, és én azt hittem, ez annak tudható be, hogy nem az a plázacica féle, mindig is inkább a fiús dolgok érdekelték. De ezek szerint csak azért kereste a társaságunkat, hogy a közelemben lehessen. Annyi titkos jelet küldött felém, de én nem fogtam fel burkolt megjegyzéseit vagy valódi szándékát. De ha tisztában is lettem volna az érzelmeivel, akkor sem tudtam volna viszonozni őket. Sosem éreztem iránta úgy, ahogy más lány iránt sem, mint amikor megpillantottam Lisette-et a buszon utazva. Vagy később ebben a bárban. És amikor a laptopomon valami buli után keresgéltem, ahol végre lazíthatok egy kicsit, a Google elsőnek ezt a helyet dobta ki. Rákattintottam a honlapukra, és annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna eljönnöm, azt is tudtam, hogy nem leszek képes máshova menni. Kihasználtam a hirtelen jött népszerűségemet, és azt a tetemes összeget, ami a bankszámlámon csücsült, és megrendeltem a legdrágább jelmezt, amit valaha láttam. Nem kellett több húsz percnél, és a csomag már a hotel recepcióján pihent, ahonnan egy pohár pezsgő társaságában felhozta nekem a személyzet egyik tagja. Nem kellett sorban állnom vagy másokkal harcba szállnom az áhított darabért, mert vannak olyan jó emberek, akik a lábaim elé teszik. Na jó, nekem nincs ekkora arcom, szerintem csak arról próbálom elterelni a gondolataimat, hogy bármelyik pillanatban megláthatom Lisette-et, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni akkor.

Annál az asztalnál foglaltam helyet, ahol hetekkel ezelőtt Tomival ültem, és kisvártatva felfedezem Aphroditét, aki groteszk módon Hófehérkének maszkírozta magát. Mégis olyan jellegzetes vonásai vannak, hogy az egy tonna vakolat ellenére is felismerem, és intek neki, hogy jöjjön oda hozzám.

– Itt van Lisette? Mármint a Hableány – javítom ki gyorsan magam. A fekete lány szeme ördögien megcsillan, de ahelyett, hogy rögtön válaszolna, körülnéz, mintha keresne valakit.

– Szépfiú, tudtam ám, hogy vissza fogsz jönni, bár elég sokáig kelletted magad. Na és hol van a barátod? Múltkor elég jól elszórakoztam vele.

– Ő sajnos most nem tudott eljönni… – Elszomorodom, amikor arra gondolok, hogy amíg én egy buliban ücsörgök, Tomi egy kórházi ágyon sínylődik. Bevallom, hiányzik. Nélküle elveszettnek érzem magam ebben a bárban.

– Veled is beérem helyette, cukorfalat. Na jó, nem kell beparáznod, tudom, hogy a kis Hableányra buksz. Könnyen fel fogod ismerni, mert sellőnek öltözött a kicsike. Nem tudom, most hol van, lehet, hogy sminkeli magát. – Azzal ott hagy, és meg sem tudom kérdezni tőle, hogy honnan tudta, hogy én lapulok az álarc mögött, amikor ennél tökéletesebb álcát ki sem lehetne találni. Azért is döntöttem úgy, hogy ma eljövök, mert meg kellett ragadnom ezt a lehetőséget, amikor legálisan rejthetem el az arcom Lisette elöl.

Amikor megjelenik, minden fej egyszerre fordul felé, mindenkiben egyszerre áll meg az ütő attól a szemet gyönyörködtető látványtól, amit nyújt. A jelmeze nem nagy szám, de nem hinném, hogy ez bárkit is zavarna. Az arcát sem takarja el, ami ezen az estén természetesebbnek tűnik, mint az előző alkalommal. Kifestette magát, de nem olyan erősen, a halvány smink csak hangsúlyozza szépségét. A világoskék ruha olyan hosszú, hogy a földet verdesi, és biztos vagyok benne, hogy a férfiak abban reménykedtek, hogy rövidebb darabot választ, sőt, leginkább ruha nélkül látnák őt. Olyan esetlennek látszik, ahogy áll a tömegben, mintha most járna itt először. Nyoma sincs annak a királynőnek, aki egykoron beragyogta a színpadot, aki alattvalókként kezelte az őt körülzsongó lányokat. Sokkal inkább hasonlít a buszos lányra, akibe első látásra beleszerettem. Lesüti a szemét, amikor észreveszi, hogy mindenki őt bámulja, és látszik rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Amikor a színpadon van, dolgozik, de most csak egy magányos lány, aki nem tudja, mit kezdjen magával civilben. A társai nem törődnek vele, mivel féltékenyek rá, a pasik meg bárminél jobban azt szeretnék, ha velük foglalkozna, de szerintem ő legszívesebben elmenekülne innen. Biztos a főnök parancsa volt, hogy minden lánynak részt kell vennie ezen a partin, ami alól ő sem lehet kivétel. Pont ő nem hiányozhat, hiszen mindenki miatta jön ide. A honlapon is természetesen az ő fotóival hirdették a halloweenes bulit. Összerándul a gyomrom, amikor egyre hosszabb ideje bámulom bánatos tekintetét, és úgy érzem, muszáj valahogy segítenem rajta. Megindulok felé, de abban a pillanatban a színpadra ugrik egy köpcös, bajszos alak, aki fület sértően kiabál bele a mikrofonba, így vonva magára a figyelmet.

– Kedves uraim, örülök, hogy a Nirvanát választották ma este is. Ígérem, nem fognak csalódni a lányokban, ahogy eddig sem tették. Kitaláltunk egy kis játékot, amiben remélem, boldogan vesznek részt. Mivel normál esetben önök döntik el, melyik lánnyal szeretnének több időt tölteni, most fordítunk a dolgon. Hölgyválasz lesz, a lányok felkérik magukat táncolni, és amelyik páros a legmeggyőzőbb, az viheti el a főnyereményt. Azt még nem árulom el, mi lesz az ajándék, ez egyelőre legyen meglepetés. Hölgyeim, tiétek a terep!

Nem akarom, hogy bárki is engem válasszon, főleg Aphrodité idegesítő személyére nincs szükségem, pedig nagy valószínűsége van annak, hogy rám fog tapadni. Elhatározom, hogy amíg tart ez a hülye játék, elrejtőzöm a mosdóban, aztán majd visszajövök, amikor véget ér. Tudom, ez elég gyerekes cselekedet, az általános iskolában csináltam utoljára ilyet, amikor nem volt kedvem tesi órára menni. Inkább dekkoltam negyvenöt percig a vécében, minthogy Sr. Gomez üvöltését hallgattam volna, amiért nem vagyok képes kötelet mászni.

Már csak pár lépésnyire vagyok a céltól, amikor valaki megérinti a vállamat, és elkezd a táncparkett felé húzni. Basszus, nem voltam elég gyors! Hogy érhetett utol egy lány? Ez tök ciki! Ráadásul menekülésen kapott, ami még kínosabb. Istenem, csak ne Aphrodité legyen az!

– Táncolnál velem, Zorro? – Dios mío, ez Lisette hangja! És nem úgy beszél, mint múltkor, nem csengenek keményen és ridegen a szavai, ismét azt a lágy tónust hallom, amit annyira szeretek. Az valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy ő is választhat engem, ezért most egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében szakad ki belőlem a feszültség. Szembe fordulok vele, és el sem hiszem, hogy újra ilyen közel van hozzám. Lemerevedek, és egyszerűen nem tudok mit csinálni. Szeretném átölelni, magamhoz húzni, de moccanni sem bírok. Halványan elmosolyodik, a nyakam köré fonja a karját, úgy simul hozzám. Erőt veszek magamon, és a derekára helyezem remegő kezem, majd hagyom, hogy ő vezessen engem.

– Nem… nem vagyok jó táncos – dadogom, mire a léptei még határozottabbak lesznek. Hirtelen bánom, hogy rajtam van ez a francos jelmez, mert nélküle sokkal többet érezhetnék a teste melegéből. De azt is bánom, hogy ezen a helyen kell romantikáznunk, már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Mennyivel jobb lenne, ha mondjuk a szalagavatónkon találkoztunk volna, és ott táncolnánk így összebújva. Képtelen vagyok kizárni az agyamból azt a tényt, hogy ez egy sztriptíz bár, ahol Lisette a legünnepeltebb sztár, és most az összes férfi utál engem azért, mert én tartom a karjaimban. Feszélyezve és kellemetlenül érzem magam, annak ellenére, hogy álmaim hölgyének ajkától csak pár centiméter választ el.

A táncnak túl hamar lesz vége, és ki sem élvezhettem az agyamba tóduló ostoba gondolatok miatt. Bárki más kiugrott volna a bőréből örömében, ha a helyemben lehetett volna, erre én nem tudtam átadni magam a pillanat varázsának csak azért, mert egy percre sem tudom kikapcsolni az elmémet. Mennyivel jobb lett volna egy felejthetetlen tánc Lisette-tel, ha megszűnt volna körülöttünk a világ, és csak arra koncentráltam volna, hogy milyen jó érzés hozzásimulva ringatózni. De nem. Nekem végig agyalnom kellet, aminek az lett az eredménye, hogy úgy múlt el a tánc, hogy szinte észre sem vettem, hogy megtörténik.

– Hölgyeim és uraim! Most pedig kihirdetem a győztes párt, akik abban a kiváltságban részesülhetnek, hogy egy luxus limuzinnal végigfurikázhatják a mi csodás városunkat. A győztes pedig nem más, mint a Hableány és választottja Zorro!

A tapsvihar elmarad, csupán egy-két „éljen” meg „hurrá” hangzik fel a tömegben, de azok sem a lelkesedésről árulkodnak. A férfiak csalódtak, amiért nem ők léphetnek le Lisette-tel, a lányok meg azért, hogy nem ők húzhatnak el bárkivel innen. Én teljesen meg vagyok zavarodva, amikor a köpcös fickó felhív minket maga mellé, hogy jelképesen átadja a nyereményünket, Lisette viszont annyira örül, hogy olyan gyorsan húz maga után, mintha nagyon sietne valahova. Amikor azonban kiérünk a bár elé, beharapja az alsóajkát, és úgy néz rám, mint egy kiskutya, aki mindent megadna egy falat kajáért.

– Nincs kedvem ahhoz a limuzinhoz. Mentem már egy párszor vele, nagyon uncsi. Nem akarnál elrabolni, Zorro? – Elakad a lélegzetem, amikor az utolsó mondatot kimondja főleg azért, amiért olyan sejtelmes hangszínnel ejti ki a szavakat. A tekintete már teljesen mást tükröz: most egy kalandokra vágyó, kíváncsi nő pillant vissza rám. De mégis hova vihetném? Nem vagyok én olyan spontán, hogy itt helyben kitaláljak valamit, ami még tetszene is neki. Sőt, inkább pánikba esek a kihívástól, és izzadni kezdek, miközben mégis fázom.

– Szóval nem akarsz Micsoda nőset játszani? Fizetek bármennyit, hogy velem töltsd az éjszakát, hogy végre elszabadulj innen. De a limó jó ötlet szerintem. Te nem úgy gondolod? – Próbálok mondani valamit, de elég hülyén hangzik. Remélem, az elmélyített hangom legalább tökösebbnek fog feltűntetni. De az arckifejezéséből nem az rí le, hogy bejött neki az ajánlatom.

– Te is csak olyan vagy, mint a többi. Azt hittem, te más vagy. Azért választottalak téged, mert Aphrodité leadta a drótot, hogy a Zorro-s maszk mögött az a srác van, aki… akivel csókolóztam. Mindegy, ezek szerint rossz döntés volt.

Szóval tudta, hogy ki vagyok, ezért választott engem? Nem azért jött oda hozzám, mert tetszett neki a jelmezem vagy ilyesmi, hanem miattam. És Aphrodité szólt neki? És Aphrodité tud arról, hogy Lisette és én csókolóztunk? Meg kell emésztenem ezeket az információkat, bár első gondolatra is eléggé feldobnak. Ha Lisette elmesélte a csókunkat a barátnőjének az azt jelenti, hogy számított neki valamit. Ha Aphrodité figyelmeztette arra, hogy ki lapul a jelmezem alatt, akkor ő sem olyan kemény csaj, amilyennek elsőre tűnik, és a jó szándék vezérelte, amit ki sem néztem volna belőle. Mialatt filozofálgatok, Lisette visszaindul a bárba, én pedig futva megyek utána, nehogy elérjen az ajtóig.

– Li… Lissy, várj! Nem úgy gondoltam!

Majdnem kiejtem a rendes nevét, de még időben eszembe jut az a becenév, amit Aphroditétől hallottam. A lány nem fordul meg, úgy látszik, tényleg megsértődött. Elkapom a karját, és megpördítem, hogy szembekerüljön velem.

– Fogalmam sincs, hogy hova vihetnélek, és azt hittem, hozzá vagy szokva a fényűzéshez. Attól tartok, hogy nem tudom majd überelni a limós városnézést…

– Engem nem érdekel, hogy hova megyünk, csak lépjünk már le! A limuzinban ott lenne a sofőr, aki idetartozik, szóval ott sem tudnék igazán elszakadni a Nirvanától.

Elindul valamerre, bár szerintem gőze nincs arról, hova megy, de követem. Még egy pillantást vetek a közelben ránk váró luxus járgányra, ami virágokkal van feldíszítve, és belesve látom, hogy a mini bárban sorakoznak a pezsgők, vörösborok, és mindenféle puccos étel, amit mi nem fogunk megkóstolni. Egy hatalmas bőrkanapé, egy mozivászon nagyságú tévé, és egy… jakuzzi? Te jó ég, miről kell lemondanom Lisette miatt! De megértem a problémáját, hiszen én sem tudtam kellően ellazulni a bárban, nem hinném, hogy a limóban ment volna. Az is csak a Nirvanára emlékeztetett volna, bár egyszer ki kell bérelnem egy ilyet, és nekem kell elvinnem vele Lisette-et egy körre.

Át kell vennem az irányítást, mert ki tudja nagy mérgében hova vezetne minket. Dacosan lépked előre, mintha már nem is törődne azzal, hogy vele megyek-e vagy egyedül teszi meg az előtte álló utat. Megfogom a kezét, amit nem húz el, és a fülébe súgom, hogy van egy ötletem. Ha ez a lány kalandra vágyik, akkor oda kell elvinnem, ahol én mindig felhőtlenül tudtam szórakozni. A vidámparkba. Bár Los Angelesben még egyszer sem jártam ott, és azt sem tudom, merre lehet, de egy perc alatt rábukkanok a telefonom segítségével.

– Már tudom, hova viszlek, de biztosan nem fog zavarni, hogy a limó helyett busszal kell mennünk?

– Most komolyan ennyire felszínesnek gondolsz? Azt hiszed, hogy engem mindennap sofőrök furikáznak csak azért, mert egy rohadt bárban táncolok? Nem vagyok én híresség, csak azon a helyen ismernek, sehol máshol. Ne bánj már úgy velem, mint valami hercegnővel!

Úgy kiabál, mint ahogy a mama szokott, amikor odaégeti az ebédet. Ez tetszik. Nem olyan arrogánsan beszél, mint a bárban, hanem dühében előtör belőle a latin vér, amitől ugyanolyan bájosnak tartom, mint amikor visszafogottan viselkedik. Az sosem baj, ha valaki kimondja azt, amit gondol, nem kell magunkba fojtani a véleményünket. Eszembe jut, hogy első alkalommal valóban úgy tekintettem rá, mint valami meséből szabadult hercegnőre, aztán ki kellett ábrándulnom ebből a képzeletből, amikor rájöttem, hogy mit dolgozik. De valahol mélyen benne akkor is ott lakozik az úri kisasszony, csak eddig még ismeretlen okokból megpróbálja elnyomni magában ezt az énjét. Úgy érzem, nem ma lesz, amikor kiderítem, hogy miért állt be vetkőzős, táncos lánynak a Nirvanába, mert ma egy olyan estét szeretnék neki adni, amikor elfeledkezhet arról a helyről. Ma szembesültem vele, hogy nem szeret ott lenni, hogy bármit megtenne azért, hogy távol legyen tőle. A múltkori viselkedése arról árulkodott, hogy imádja azt, ahogy körülrajongják, de ezek szerint az csak egy álca volt. Bár most van jelmezben, mégis most törnek felszínre a valódi érzései, melyeket én örömmel fogadok. Ha nem szeret a bárban lenni, akkor majd én kimenekítem onnan. Nemcsak egy estére, hanem örök időkre. De erről nem fogok neki beszélni, és én sem fogom arra pazarolni az időt, hogy ezen töprengek. Lesz elég unalmas órám egyedül a hotelben, hogy átgondoljam a dolgokat. Most azonban végre magam mögött fogom hagyni a gondokat, és képes leszek életemben először kikapcsolni az agyam, és csak az itt és mostra koncentrálni. Nekem is jót fog ez tenni, de leginkább az motivál, hogy Lisette-nek szerezzek egy önfeledt, szórakozással teli éjszakát.

– Még nem is tudom, hogy mi a neved – szólal meg hirtelen, én pedig nem tudom, mit válaszoljak. Szeretném letépni magamról az álarcot, és elmondani neki, hogy én vagyok Lucas, és bevallani neki mindent, amit azóta érzek, hogy megismertem. De az is lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám, hiszen annyi férfival találkozik nap, mint nap, miért pont egy idiótára emlékezne, aki elájult a busz kellős közepén? Ha meg tudná, hogy ki vagyok, nem értené, minek kellett ez a színjáték, és a szórakozás helyett magyarázkodásba torkollana az este. Egyszer majd el fogom neki mondani az igazat, talán akkor, amikor elhozom a Nirvanából. De most még nem ezen kell lennie a hangsúlynak.

– Szólíts csak szépfiúnak – mondom lazán, mert először az a jelző jut eszembe, amit Aphrodité ragasztott rám. Kurtán felnevet, de nem kezdi el játszani a sértődöttet a válaszomat hallva. Azt sem kérdezi meg, hová megyünk, csendesen jön mellettem, de a kezemet egy pillanatra sem engedi el. Az utca viszont annál zajosabb, mindenhol zombik és boszorkányok rémisztgetik a népet, mi pedig elvegyülünk az emberek forgatagában. Sokkal jobban érzem magam ebben a közegben, mint a bár fojtogató légterében. Nem zavar az sem, hogy nem szólunk egymáshoz, mert ez a csend nem kínos, hanem kellemes. Nem bírom azokat a csajokat, akik végigcsipogják az egész napot, és nem szánnak időt arra, hogy egy kicsit magukba szállva szemléljék a körülöttük zajló eseményeket. Ha végigcsacsognánk az életünket, annyi mindenről lemaradnánk. Ráadásul a szavak sokszor annyira jelentéktelenek tudnak lenni. Mondhatja azt valaki, hogy „nem szeretlek”, ha a szemében ott tükröződik az olthatatlan vágy a másik iránt. Ugyanakkor azt is hallhatod valakitől, hogy „szeretlek”, de nem lesz jelentősége, ha ezt a csodálatos szót úgy közli, hogy közben újságot olvas, és csak azért veti oda a kedvesének, hogy az végre abbahagyja a nyaggatását. Úgyhogy nekem jelenleg egyáltalán nem hiányoznak a szavak, még az is lehet, hogy azok rontanának el mindent. Sokkal többet ér az, hogy a kezem nem az üres levegőt markolássza, hanem Lisette puha bőrére simul. Közben pedig bepillantást nyerhetek mások életébe is, egy-egy foszlányt elkapva az ő beszélgetésükből. Egy vámpírnak öltözött lány például rá akarja venni a pasiját, hogy valóban próbálják ki a vérszívást, amin hangosan kell nevetnem. Lisette rám sandít, majd amikor a párocska felé biccentek, ő is elkapja a beszélgetés fonalát, és hamarosan nem tud ellenállni a kikívánkozó kacajnak.

Lisette álla majdnem leesik, amikor némi utazgatás után Disneyland bejáratánál cövekelek le. Nem akar bemenni, mert azt mondja, egy vagyon lehet a belépő, ami igaz is, de megtehetem, hogy kifizessem. Sosem voltam még itt, és minek gyűjtögessem azt a sok pénzt, amit a bandával megkeresek. Természetesen fogok félrerakni, küldtem haza is egy szép kis summát, de ezennel a szórakozásé a főszerep. Legalább fél óra a bámészkodással telik, miután bejutunk, mert ehhez foghatót egyikünk sem tapasztalt még. Hol van Disneylandhez képest a mexikói vidámpark, ahol a legnagyobb durranást egy viseltes hullámvasút jelenti? A Halloweennek köszönhetően a park tele van jelmezes alakokkal, ezért szinte lehetetlenség megkülönböztetni az itt dolgozó mesefigurának álcázott embereket azoktól, akik csak az ünnep kedvéért öltöttek gúnyát. Találkozunk az „igazi” Arielle-lel, de mivel Lisette sokkal szebb sellőnek bizonyult nála, a legtöbb kislány vele szeretne fotózkodni, és ő szívesen eleget tesz a kérésüknek. Örülök neki, hogy nem én vagyok reflektorfényben, és hogy ide is maskarában jöhettem el, mert anélkül biztos, hogy engem is megrohamoznának, de nem lenne kedvem a tinik sokaságának pózolni, amikor egy ilyen fantasztikus helyen lehetek. De Lisette-t szemmel láthatóan felvidítják a csöppségek, akik körülrajongják őt. Valahogy jobban illenek hozzá a gyerekek, akik ártatlansággal vegyes csodálattal néznek fel rá, mint azok a kiéhezett férfiak, akik a tekintetükkel fel tudnák falni őt. Igen, Lisette akár itt is dolgozhatna, mint Hableány, sokkal jobban áll neki, mint a bárban való vonaglás. Ha eljön az ideje annak, hogy kihozzam őt onnan, el is fogom ezt mondani neki.

Azért szerencsére arra is van alkalmunk, hogy kipróbáljuk azt a megannyi játékot, ami a parkba érkezők szolgálatában áll. Néhány szerkentyű olyan sebesen pörög, vagy gyorsan emelkedik fel-alá, hogy nem tudom eldönteni, én sikoltok hangosabban vagy Lisette. De a biztonság kedvéért úgy szorongatom a kezét, hogy szegénynek teljesen elfehérednek az ujjpercei. Minden menet után attól félek, hogy kinevet azért, mert puhánynak tart, de akárhányszor elmarad a korholása, megkönnyebbülten lélegzem fel. Következőleg egy olyan dologra szállunk fel, ahol Lisette-nek előttem kell ülnie, így a hátával teljesen a mellkasomnak préselődik. A kezemet átkulcsolom a hasa előtt, és gondosan odafigyelek arra, nehogy véletlenül feljebb csússzon a kelleténél. Gyorsan emelkedünk a föld fölé, de a gondolataim annyira elkalandoznak, hogy ezúttal észre sem veszem a szédülést keltő forgást. Végig az jár az eszemben, hogy másképp is alakulhatott volna az este. Ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy használjuk ki a nyereményünket, és végre megkaphattam volna őt. Talán nem is lenne szükségem máshoz, hogy lejjebb apadjon az érdeklődésem iránta, de persze tudom, hogy ezzel csak magamat szeretném álltatni. Amint az enyém lesz Lisette, nem azt fogom érezni, hogy na, ez az, ő is megvolt, pipa, lapozhatunk, hanem még halálosabban bele fogok zúgni. Ezért sosem lehet az enyém, mert nem eshetek bele ennél jobban. Hacsaknem ő is viszonozná az érzelmeimet, mert akkor minden más lehetne. Addig is vissza kell fognom a tomboló hormonjaimat, amik egyre inkább felélednek hozzám préselődő teste által. Érzem a haja illatát, ami hullámokban omlik a hátára, és amit szeretnék félrehúzni, hogy megcsókolhassam a tarkóját. Görcsösen szorítom őt, de nem azért, hogy ki ne essünk, hanem azért, mert félek, hogy különben egyik kezem a mellére, a másik pedig a combjára vándorolna. Izzadok, hányingerem van, de nem a sok pörgéstől lettem tengeribeteg, hanem az önmegtartóztatásba betegedtem bele.

Mikor leszállunk, rebegek neki valami elnézés félét, és meg sem állok az első mosdóig, ami az utamba akad. Muszáj kicsit lehűtenem magam, mert megőrülök a közelében. Azon csodálkozom, hogy eddig normálisan tudtam viselkedni. A hideg víztől, amit az arcomba fröcsköltem, kicsit higgadtabbnak érzem magam, de nem tudhatom, mikor tör rám egy hasonló roham, ha újra megérintem őt. Ez az! Nem szabad megérintenem! Maximum a kezét foghatom, akkor nem történhet baj, de semmi több annál.

– Vettem magunknak hot dogot. Gyere és egyél! – húz maga után, amint előbukkanok a tömegből. Egyáltalán nem vagyok éhes, főleg mert éjfél körül járhat az idő, de azért leküzdök egy-két falatot, a többit pedig Lisette-nek adom. Jó nézni, ahogy élvezettel tömi magába az ételt, mint aki még soha nem evett. Nem bírom azokat a csajokat, akik csak salátát hajlandóak enni, hogy megőrizzék az alakjukat. Lisette nem kórosan sovány, nem is kövér, de pont ott telt, ahol egy nőnek annak kell lennie. Nem! Fantáziálnom sem szabad róla, mert a puszta gondolattól is életre kel a testem. Mikor újra ránézek, látom, hogy tiszta ketchup az arca, ami mosolygásra késztet. A szépséges sellő csupa maszatosan elég viccesen hat, ezért fogok egy szalvétát, és gyengéden letörlöm a cseppeket az álláról.

– Köszönöm! – Elkapja a kezem, és pár másodperc erejéig az arcához szorítva tartja.

– Nincs mit. Nem hagyhattam, hogy összekent pofival mutatkozz a rajongóid előtt. – Felnevet, majd úgy öleli át a nyakamat, mint ahogy a bárban, tánc alatt tette.

– Nem azt, te buta! Hanem azt, hogy ismét eljöttél a Nirvanába. Azt hittem… nem foglak többet látni. Meg azt is, hogy átélhettem életem legszebb estéjét a te jó voltadból. Tudod, még sosem voltam vidámparkban. Komolyan mondom, kiskoromban sem. Egy argentin falucskában nőttem fel, és a nagyi már akkor idős volt, amikor én kicsi voltam, szóval nem vitt el a fővárosba, hogy ilyen élményekbe lehessen részem. Amikor idejöttem, kacérkodtam a gondolattal, hogy ellátogatok egyszer Disneylandbe, de pénzem sem volt, és kísérőm sem, egyedül pedig semmi sem buli. – Még mindig átölel, de próbálok szigorúan csak a szeméből áradó hálára és a csilingelő hangjára összpontosítani. Egy padon üldögélünk, ami távol esik a népes embertömeg fergetegétől. Csupán néhány szerelmespár lézeng a közelben, kihasználva az eldugott területet. A messzeségből lágy dallamok csendülnek fel, és hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és lassúzni kezdek a lánnyal. A zene nem olyan fülsüketítően szól, mint a bárban, és a légkör is jóval kellemesebb. El tudom engedni magam, és lehunyom a szemem, hogy teljesen átadhassam magam a varázslatnak, ami körülvesz minket ezen a helyen. Semmire sem vágyom jobban, minthogy megcsókoljam Lisette-et, de nem tehetem meg. Ha megtenném, azt gondolhatná, csak arra ment ki a játék, hogy végül smárolhassak vele egy jót, de ez nem igaz. Valóban hiányoznak a csókjai, és veszettül kívánom őt, de nem ronthatom el a szépen felépített tervemet. Meg kell őt szelídítenem, mint egy kis vadállatot, hogy közelebb férkőzhessek hozzá. Ha most letámadnám, elmenekülne, és minden eddigi próbálkozásom kútba vészne. És igaza lenne, hiszen akkor cseppet sem különböznék azoktól a férfiaktól, akik csak azt akarják tőle. De én mindenét akarom: a testét, a lelkét, a szívét, az egész életét… Képes lennék itt helyben megkérni a kezét, ami nyilván szintén elriasztaná, szóval inkább nem csinálok semmit. Egy csók talán nem lenne végzetes hiba, de nem kockáztathatok.

– Vedd le az álarcodat, kérlek! Látni szeretném az arcod! – Rémülten nyitom ki a szemem, és látom, hogy a maszkomhoz nyúl, és már majdnem le is rántja rólam, amikor gyorsan hátrálni kezdek.

– Halloween van. Ne szentségtelenítsük meg a hagyományokat. Én Zorro vagyok, aki elrabolta a kis Hableányt. Ha levenném az álarcom, kiderülne ki az a galád fickó, aki magával vitte a sellő lányt, és a végén még tömlöcbe vetnének a tettem miatt. Éljünk ma úgy, mintha egy mese szereplői lennénk, mintha semmi sem lenne lehetetlen.

– És ha a sellő lány meg szeretné hálálni azt, amit Zorro tett érte? Hozzám nem mehetünk, szóval… Hol laksz? – Összeszorul a szívem, amikor megint meghallom a bárban használt hangszínét. Olyan hízelgő, betanult szarság, amit minden kliensének mondana. Miért kell megtörnie a varázst, amikor direkt megkértem, hogy ne tegye.

– Hagyd ezt abba! Ne alázkodj meg, előttem ne! El sem tudod képzelni, hogy te mennyire értékes lány vagy. Azért hoztalak ma el, mert tetszel nekem, nem azért, mert le akartalak fektetni.

– Szóval nem is kívánsz? – Legörbül a szája, de tudom, hogy továbbra sem Lisette beszél hozzám, hanem az a marionett bábu, akibe ezeket a mondatokat programozták bele. Lassan kezd darabjaira hullani bennem mind az a szép, amit az eddig eltelt órák alatt együtt építettünk fel. Próbálom magam lenyugtatni, és azt ismételgetem, hogy idővel meg fogom tudni őt változtatni. A szerelmem majd eltörli mindazt, amit a bár borzalmai ültettek belé, de türelmesnek kell lennem. A megszelídítés nem megy egyik napról a másikra. Hatalmas munkával jár, izzadsággal, és könnyekkel, de a végén mindent megér a kitartás gyümölcseként megszülető eredmény.

– Ne forgasd ki a szavaimat, Lissy! Ha valakinek fontos vagy, az nemcsak arról szól, hogy kívánnak vagy sem. Ha valaki szerelmes…

– Én nem lehetek szerelmes! Miért kell ilyen nagy szavakkal tönkretenned az estét? Én csak jól akartam veled érezni magam. Gondoltam, megkoronázhatnánk a napot azzal, hogy… De ha nem akarod, akkor nem kell. De ne szövögess álmokat velem kapcsolatban, szépfiú! Sosem leszek az a nő, aki viszonozza a szerelmedet, aki feleségül megy hozzád, és aki gyerekekkel ajándékoz meg. Ha neked ez kell, keress mást, mert én egyiket sem adhatom meg.

És elszalad. Úgy, mint az első találkozásunkkor. Hiába megyek utána, a tömeg nem engedi, hogy elérhessem őt. Olyan gyorsan elvegyül az emberek alkotta kavalkádban, hogy szem elöl vesztem, mielőtt bármit is tehetnék. Kedvem lenne ordítani, puszta kézzel fákat kicsavarni a helyéről, és elmenni egy olyan lényhez, aki ki tudja törölni az emlékezetemből Lisette del Mart. Talán ha lenyugszom, és eltelik pár hét, megint úgy fogom szemlélni ezt a helyzetet, hogy képes vagyok őt megmenteni a bártól és saját magától, de jelenleg nem tudok józanul gondolkozni a bennem pusztító haragtól. Ha már igazából nem rombolhatok, legalább a bennem dúló érzelmek hadd tépjenek szét a testemben minden jót, ami még megmaradt. A hazafelé vezető úton átadom magam a fájdalomnak, ami már úgyis jó barátom, miért küldeném el? Az illetlenség lenne tőlem, nem igaz? Inkább kezet fogok vele, méltóképpen üdvözlöm, és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Ethan egyedül ücsörög a hallban, és meredten bámulja a falra szerelt nagy képernyős tévét, de biztos vagyok benne, hogy fogalma nincs arról, mi megy benne. Megkérdezem tőle, hogy leülhetek-e mellé, mire anélkül bólint egyet, hogy rám nézne. Követem a példáját, és én is a képernyőre meredek. Annyira kiégettnek érzem magam, hogy felőlem a harmadik világháború is kitörhet, akkor sem fogok innen mozdulni. Itt maradok, és ha kell, itt is halok meg.

– Hé, mi a helyzet, latino? Nem jött be a csajoknak a jelmezed? – Rádöbbenek, hogy az a francos maskara még mindig rajtam van, ezért felállok, és olyan hévvel rángatom le magamról, mintha égetne. Minden egyes részét a padlóra hajítom, és az sem izgat, ha megsérül. Majd kifizetem a járulékos kárt. Közben felrémlik, hogy Ethan előbb hozzám szólt, ami felér egy csodával, ezért válaszolnom kell neki, hiszen a csodák ideje nagyon ritkán köszönt be.

– Nem érdekelnek a csajok. Mármint ne értsd félre, de csak egy lány érdekel. Aki viszont pont most közölte, hogy ő nem lehet szerelmes, és ne is álmodozzak róla. Ja, és mellesleg amikor először találkoztam vele, egy angyalnak tűnt, aztán kiderült, hogy sztriptíz táncos. És ki tudja, milyen titkokat rejteget még. – Egy szuszra hadarom el a nagy részét annak, ami a szívemet nyomja. Ethan először csendesen méreget, ízlelgeti a szavakat, amiket megosztottam vele, majd elgondolkodik azon, mit is mondhatna erre.

– Szerelmes vagyok a halott anyám legjobb barátnőjébe, aki tizenöt évvel idősebb nálam. De ott van az unokahúga, aki folyton bekavar, mióta megjelent. És amikor elhatároztam, hogy végre színt vallok Sophiának, részegen eltévesztettem a szobájuk ajtaját, és Rebeccához mentem be. A sötétben nem láttam őt, ezért smárolni kezdtünk, mire Sophia ránk nyitott. Aztán meg amikor szégyenemben elfutottam, leestem a lépcsőjén.

– Baszki, akkor ezért lábadoztál Sophia házában napokig? Öcsém, asszem, te nyertél. Ez a sztori még az enyémnél is nyomorultabban hangzott. – Ethan felnevet, és kínomban muszáj vele nevetnem.

– Úgy látszik, a bandánk csupa lúzerekből áll. Seyong és Tomi majdnem belehaltak a verésbe illetve a késelésbe, velünk meg a szerelem fog előbb-utóbb végezni.

– Fú, hogy milyen költői lett a mi Ethanünk. De egyébként egyetértek veled. Szerintem ezek a karkötők nem is szerencsét hoznak, sokkal inkább nyomorba taszítanak minket.

– Ne is mondd! Amúgy ez a szerencse dolog csak egy flúgos öregember találmánya, egy percig sem hittem benne. – Ekkor egy pillanatra meglátom Luckyt, amint átsétál a folyosón, és mindentudóan rám mosolyog. Én moccanni sem bírok, megbabonáz a tekintetével, amiből azt vélem kiolvasni, egyszer úgyis hinni fogtok nekem.

– Nincs kedved pókerezni? Nem akarok felmenni a szobámba, utálok egyedül lenni ott. – Visszafordulok Ethanhöz, és nem említem meg neki, hogy az előbb láttam Luckyt.

– Azt akarod, hogy elnyerjem az egész fizetésed? Felőlem. De ne feledd, Lucas Davila, csak addig spanolok veled, amíg Seyongot ki nem engedik a kórházból, mivel nagyon unatkozom nélküle.

– Tudom, én csupán egy Seyong pótlék lehetek, annak is igen halovány, de én már azt is megtiszteltetésnek veszem, hogy megjegyezted a nevem. – Rávigyorgok, és ő is így tesz. Még ha nem is vallaná be, valami megváltozott köztünk azon a napon, amikor követtük Tomit a maffia barlangjába. Együtt vettünk részt egy küldetésben, ami összekovácsolt minket, és annak ellenére, hogy a kimenetele szörnyű lett, örülök, hogy Ethan és én végre tudunk beszélgetni. Sőt, nevetni, játszani, és az sem érdekel, ha az összes pénzemet elnyeri. Már úgy sem tudom kire költeni.