Tizenötödik
fejezet
Ethan
Furcsa módon a fiúkat ért „baleset”, és a szerelmi bánat
okozta közös nevező, közelebb hozott minket Lucasszal. Egyikünknek sem volt
ahhoz kedve, hogy egyedül dekkoljunk a szobánkban, inkább késő éjszakába nyúló
kártya partikat rendeztünk, ahol némi lelkizésre is sor került, de a nagy
nevetések sem maradtak el. Szerettem, amikor Lucas a családjáról mesélt,
ugyanakkor irigység fogott el, mert nekem sem testvéreim, sem szerető szüleim
nem voltak. Én csak a kiskoromról tudtam beszélni, amikor még anya élt, mert az
utána következő időszak szóra sem volt érdemes. Jól esett belemerülni a
nosztalgia hívogató hullámaiba, és pár percre újraélni azokat a napokat, amikor
egy lepukkadt busszal az országot jártuk, és minden este láthattam anyát a
színpadon. A szerelmi ügyeket megpróbáltuk kerülni, bár Lucast többször le
kellett beszélnem arról, hogy a Nirvanába menjen ahhoz a bizonyos csajhoz. A
neten megmutatta a képeit, és meg tudom érteni, hogy miért van annyira oda
érte, de azt tanácsoltam neki, hagyjon időt arra, hogy leülepedjenek benne a
dolgok, és ne gondoljon folyton folyvást Lisette-re, próbálja meg azt a
stratégiát követni, amit én találtam ki Sophiával szemben.
Naponta meglátogattuk a többieket a kórházban, és Tomi
minden alkalommal bocsánatot kért tőlem azért, amiért nem tudott eleget tenni
az ígéretének, és nem mentette meg Seyongot a támadók markából. Hiába
ismételtem el neki százszor, hogy nem tehet róla, hiszen őt sebezték meg
először, olyan mértékű bűntudatot láttam a szemében, ami nem fog egykönnyen
semmivé válni. Annak ellenére, hogy fájdalmak kínozták őket, azt vettem észre,
elég jókedvük van, ami szerintem annak köszönhető, hogy ők ketten is
összecsiszolódtak a kényszerpihenő során.
Jonghyun kihasználva a srácok távollétét, kezelésbe vette
Lucast meg engem, és fáradozásai nem voltak hiábavalók. Hirtelen azon kaptuk
magunkat, hogy már nem úgy mozgunk, mint a fabábuk, amiket dróton rángatnak, és
nem veszítjük el az egyensúlyunkat egy-egy cifrább lépésnél, hanem
könnyedebben, erőfeszítések nélkül tesszük meg azokat. Tudom, hogy sosem leszek
olyan profi, mint újdonsült koreográfusunk vagy Seyong, de örülök annak, hogy
nem vagyok teljesen antitálentum ezen a területen sem. Jonghyun pár nap alatt
többet ki tud hozni belőlünk, mint amire a sulis tánctanár több mint egy hónap
alatt sem volt képes.
Lucasszal sokat jammelgetünk esténként. Megtanítom őt
basszusgitározni, ami egyrészt könnyebb a normál gitárnál, másrészt gyorsan
tanul a srác, úgyhogy hamar átlépünk a tanulós fázisból a zenélősbe. Lucas
annyira fellelkesedik, hogy megveszi élete első basszgitárját, a kártyázást
pedig felváltja a hajnalig tartó éneklés és gitártépés. Rövid idő alatt olyan
összeszokott párossá válunk, mintha évek óta játszanánk együtt.
Egy napon Lucas felhívja a figyelmem arra, hogy egy újonnan
megnyílt rock klubba énekest keresnek néhány este erejéig, és szerinte ki kéne
használnom a kínálkozó alkalmat. Kezdetben vonakodom, de titkon mindennél
jobban vágyom arra, hogy teljes zenekarral a hátam mögött lépjek fel,
belekóstolva abba az életbe, amit mindig is élni akartam. Összeszedem a
bátorságom, megbeszélek egy találkozót a zenekar tagjaival, és nemsokára már
tőlünk hangos a klub rejtekében található próbaterem. Mivel Tomiék nélkül nem
tudunk a 4TUNE munkálataival haladni, több szabadidőm van, így simán fel tudok
készülni a várva várt koncertre, amin vérbeli rock slágereket fogunk
feldolgozni. Az együttesben játszó fiúk jó fejek, nem olyan züllött alakok,
amilyenek a kemény csávók szoktak lenni, ezért könnyen be tudok illeszkedni
közéjük. Nem cikiznek azért, amiért valójában egy boyband tagja vagyok, inkább
elismerik a tehetségemet, de nem próbálnak rávenni arra, hogy hagyjam ott a
csapatot, amiben hivatalosan játszom. Apám szerencsére nem értesül a dologról,
minden figyelmét az köti le, hogyan tartsa titokban a Seyongékat ért támadást,
és hogy milyen fedő sztorit találjon ki a 4TUNE átmeneti hallgatása miatt.
Amikor eljön a fellépés estéje, idegesen megyek be a
klubba. Lucas elkísér, azt mondja, semmi pénzért nem hagyná ki a debütálásomat,
a pánikomon viszont nem segít túlzott lelkesedése. Sok minden múlhat ezen a
koncerten. Már az első pillanatban látom, hogy ez a hely más, mint azok a
füstös kocsmák, ahol eddig játszottam. A klubban nem negyvenes részegemberek
dorbézolnak, a hallgatóság nagy részét fiatal fiúk és lányok képezik, akik jól
fésültek, és maximum koktéloznak vagy egy-egy pohár bort hajtanak fel. Sosem
voltam még lámpalázas, gondolom azért, mert eddig nem volt tétje a dolognak. A
részegek előtt olyan volt fellépni, mintha otthon, magamban gitároztam volna,
hiszen abban az állapotban azt sem tudták, hogy hova tértek be, mielőtt leitták
volna magukat. Megrémiszt, hogy ezúttal fürkésző tekintetek fognak rám tapadni,
mivel ezek a srácok azért jöttek el, mert tényleg érdekli őket az, amit csinálni
fogunk. Nem az alkohol csábította be őket, hanem a zene iránti szeretet, és ha
elcseszem, akkor többet nem léphetek itt fel. És én nem akartam elcseszni. Még
ha egyszer sem fogok rock istenként feltűnni a több tízezres csarnokok
színpadán, csak ebbe a kellemes hangulatú klubba nézek le időnként, akkor is
elégedettnek fogom érezni magam. De jelenleg annyira kétségbe vagyok esve, hogy
úgy érzem, képtelen vagyok kimenni a közönség elé. Szeretnék elmenekülni, pedig
soha nem tettem ilyet. Talán nem is vagyok zenésznek való, hiszen ha egy kis
klub ilyen érzéseket vált ki belőlem, mi lenne a hatalmas csarnokok esetén? El
kell fogadnom, hogy nem tudom megállni a helyem, és inkább azelőtt lépek le,
mielőtt még égőbb szituációba keverném magam. Például a zenekar elkezdene
játszani, nekem viszont egy hang sem jönne ki a torkomon. Ezt nem
kockáztathatom meg, idejében el kell hagynom a süllyedő hajót. Vannak
elképesztő hangú énekesek, akikből azért nem válhatott nagy sztár, mert a
lámpaláz olyan mértékben eluralkodott felettük, hogy élvezhetetlenné tette a
produkciójukat. Semmi értelme nem lenne annak, ha egész műsor alatt remegnének
a lábaim, szakadna rólam a víz, a hangom pedig hamisan csengene az izgalom
miatt. Az a közönség számára sem lenne kielégítő, de nekem sem okozna örömet,
csak rossz érzéseket keltene bennem. Inkább szólok Lucasnak, hogy menjünk haza,
és folytassuk az otthoni közös zenélgetést, abban örömömet tudnám lelni.
Felesleges egy olyan dolgot erőltetnem, amiben nem érzem jól magam. Ha itt
maradnék, végig görcsben lenne a gyomrom, de nem akarom, hogy az egészségem
rovására menjen a zene, aminek a felszabadulást kéne elhoznia, mint eddig.
Lucast keresve körülnézek, de sehol sem látom, viszont
nincs időm a bámészkodásra. Pár perc múlva kezdenénk, ezért azelőtt kell
elhúznom innen, mielőtt a többiek felrángatnának maguk mellé. Szégyenemben
lehajtom a fejem, mivel nem szokásom cserbenhagyni azokat, akik számítanak rám.
Mi lesz, ha rájönnek, szó nélkül mentem el, már helyettest sem fognak találni
az utolsó pillanatban. De nagyobb bennem az ösztön, hogy a saját bőrömet
mentsem, ezért fájó szívvel, de hátat fordítok a helynek, ahol annyira
szerettem volna megmutatni, hogy mire vagyok képes. Kedvem lenne elmenni abba a
pubba, amit régen annyira szerettem, és alkoholba fojtani a bánatom, de nem
akarok találkozni azokkal a lúzerekkel sem.
– Ethan, mit csinálsz te itt? – megfordulok, amikor meghallom Rebecca
hangját, és meglepetten bámulom őt. Én kérdezhetném tőle, hogy mit keres itt,
de felfedezem, hogy két lány kíséretében érkezett, és előttük nem akarom
kérdőre vonni őt. Csak állok ott némán, és akaratomon kívül kezdek elveszni
szeme kékjében. Azt a piros ruhát vette fel, amit én vásároltam neki azon a
napon, amikor megismerkedtünk, ami bár továbbra sem feszül rajta kellőképpen,
mégis letaglóz a kisugárzása, ami olyan erős, hogy a másik két lány elbújhat
mellette, mert számomra olyan jelentéktelenek, mintha ott sem lennének. –
Csajok, menjetek előre, mindjárt követlek titeket én is – mondja Becky, a
lányok pedig engedelmeskednek neki, bár vissza-visszafordulnak, és úgy néznek
rám, mint akinek egyetlen szavától összepisilnék magukat. Én viszont rájuk sem
hederítek, sőt, örülök neki, hogy végre kikerültek a képből. Csak zavaró
tényezők voltak, bár Becky felbukkanása is hátráltat abban, hogy feltűnés
nélkül távozzam a helyről.
– Mennem kell – közlöm a szokásos rideg hangszínnel, ahogy
Rebeccához beszélek általában. Eszembe jut, hogy megfogadtam, barátok leszünk,
ezért lágyabb tónusra váltok. – Nem jön be ez a hely, inkább másik után nézek.
– De hát te fogsz ma fellépni – mondja felháborodva, és
határozottan tesz felém egy lépést.
– Ezt meg honnan tudod? – Zavartan söpör az arcába néhány
kósza hajfürtöt, és az a gondolat suhan át az agyamon, hogy én szeretném az
ujjaim alatt érezni selymes tincseit.
– Bent voltam Seyongnál a kórházban. Tudod… bírom őt…
Szóval… ő mondta, hogy ebben a klubban fogsz játszani. És
mivel nem volt jobb programunk ma estére a barátnőimmel, gondoltam,
beugorhatnánk. De ne tereld el a szót a lényegről. Miért nem vagy bent a
többiekkel, néhány perccel a kezdés előtt? – Nem vallhatom be neki, hogy
megfutamodtam, hogy csődöt mondtam, mint zenész. Ezzel saját magam előtt is
elismerném, pedig sokkal könnyebb a tagadás homályába feledkezni. Miért
avatkozik már megint az életembe ez a lány? Olyan egyszerű lett volna kisétálni
innen, és kedvem szerint cselekedni, erre bele kellett botlanom, és szembe kell
néznem vádló kérdéseivel. Megint megharagszom rá, ezért eldöntöm, nem fogok
kertelni, végül is, semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok.
– Egyszerűen az egésztől elment a kedvem. Nem akarok ma
fellépni. Ez van. Engedelmeddel megyek, és alszom egyet, mert eléggé
lefárasztanak a táncpróbák. Rájöttem, hogy a kettő nem megy egyszerre, és
inkább a 4TUNE-t választom, abban úgyis több lóvé van. – Elbúcsúzom tőle, és
sietve megindulok, de egy kettőre mellettem terem, és elkapja a karom, amivel
megállásra késztet.
– Hazudsz. Minden álmod a rock zene volt, és most csak úgy
feladnád, amikor itt állsz a kapujában? Miért nem mondod el, hogy mi történt
valójában? Apád megtudta, és megtiltotta, vagy mi? – Miért kell ilyen
idegesítőnek lennie? Mint egy légy, amit nem tudsz levakarni magadról, és a
bosszantó zümmögésével az őrületbe kerget.
– Tudni akarod az igazat? Hát jó. Beijedtem, lámpalázas
vagyok, úgy érzem, megfulladok odabent. Most boldog vagy? Menj, és újságold el
a barátnőidnek, hogy a nagy Ethan Lance, akiért úgy odavannak, egy beszari
alak, aki harcolni sem képes az álmaiért. – De ahelyett, hogy elmenne, felemeli
a kezét, és lassan végighúzza az ujjait az arcomon. Hideg a keze, de ez pont
jól jön, mivel kellemesen lehűti a dühtől felforrósodott bőrömet. Ujjai nyomán
távozik belőlem a félelem, pedig tudom, hogy nem lenne szabad élveznem, és nem
lenne szabad megengednem, hogy ezt csinálja.
– Te zenésznek születtél, Ethan. Már az anyukád pocakjában
megfertőzött a zene iránti szeretet. Ugye tudod, hogy anyukád azt szeretné,
hogy fellépj ma? És én is. Kérlek, hadd hallgassalak egész este.
– Nem tudom megcsinálni – suttogom alig hallhatóan, mire
Becky közelebb húzódik hozzám, és mielőtt ellenkezhetnék, szorosan magához
ölel. A karjaim maguktól kelnek életre, és annak ellenére, hogy az agyam mást
parancsol, a lány vékony derekán pihennek meg. Ez nagyon nem jó így. Becky már
megint túl közel van hozzám, és ilyenkor sosem tudok józanul gondolkozni.
Felemelem az egyik kezem, de csak azért, hogy megérinthessem a haját, amin
megtelepszenek a hold pislákoló fényei.
– Becky, mi csak barátok lehetünk – suttogom, mert úgy
érzem, nem bírok hangosabban beszélni. Nem tudom, kit akarok jobban meggyőzni
erről, őt vagy inkább saját magamat.
– Tudom – feleli, és mintha a beletörődés csalódott hangján
szólalna meg. Szükségem van rá, amitől egy gazembernek érzem magam. Nem akarom
őt bántani, de azt sem tudom megadni neki, amit érdemelne. Darabokra hullok a
ténytől, hogy nélküle nem tudom bevállalni a szereplést, de ha így ölel, talán
elhiszem, hogy képes vagyok felülkerekedni a démonjaimon. De miért kell ehhez
Rebecca támogatása? Próbálom magam azzal hitegetni, hogy csupán azért vált
ilyen fontossá számomra, mert Sophia unokahúga, és érezhető hasonlóságok vannak
közöttük, de nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így van-e. Ha viszont
tényleg csak egy Sophia pótlékként használnám őt azon az elven, hogyha ló nincs
a szamár is jó, azt soha nem tudnám megbocsátani magamnak. De attól tartok,
amíg ilyen szorosan simul hozzám, nem fogok tudni jó döntést hozni.
– Egy utolsó szemétnek érzem magam… Szeretnélek
megcsókolni, mert azt hiszem, az erőt adna, de… nem akarlak kihasználni téged…
– nyögöm ki azt a gondolatot, ami egyre csak a fejemben jár, és amit nem tudok
kiűzni onnan, akárhogyan is próbálom.
– Ha ez segít neked, akkor csináld… Nem érdekel, ha
használsz engem… – A szánk már majdnem összeér, de az utolsó pillanatban
ellököm magam tőle, mert képtelen vagyok megtenni azt, amit szeretnék. Ő nem
azt érdemli, hogy játszadozzam vele, és amikor a kedvem tartja, smároljunk
egyet, aztán meg napokig fel se hívjam. De amikor arra gondolok, hogy ez
másként is lehetne, hogy járhatnánk, folyton Sophia arca villan be előttem, és
nem tudok szabadulni attól a kényszeres vágyamtól, hogy meg kell őt szereznem.
Az, hogy rokonok, még mocskosabbá teszi azt a játékot, aminek én vagyok a
vezetője, és aminek nem tudok véget vetni, főleg most nem, amikor a zene miatt
is mélypontra kerültem.
Rebecca nem engedi, hogy utamra induljak, visszaránt
magához, a következő pillanatban pedig ajka éhesen tapad az enyémre. Nyelvével
követelőzve végigsimít összezárt számon, és nem sokáig tudok küzdeni a
csábítása ellen. Hagyom, hogy felfedezze a szám minden egyes négyzetcentiméterét,
hamarosan levegőt is alig kapok túláradó szenvedélye miatt. Egy másodpercre
elhúzódom tőle, de aztán én csókolom meg, és nem kímélem őt, ahogy ő sem tette.
Hirtelen már nem is tartom olyan fontosnak, hogy fellépjek, sokkal szívesebben
folytatnám ezt vele órákon át. Ez a vágy sokkal intenzívebb, sokkal erősebben
tombol az ereimben, mint a Sophia iránti gyerekes vonzódásom, mégsem tudok
eltekinteni attól, hogy csak kihasználom őt, még akkor is, ha ő maga
kínálkozott fel.
– Gyere, szökjünk meg együtt – lihegem, de amint kimondom a
szavakat, újra az ajkát keresem.
– Nem. Fel kell lépned. Később haragudnál magadra,
amiért elszalasztottad a lehetőséget. És nem foszthatsz meg attól, hogy
színpadon lássalak. – nyom még egy futó csókot a számra, majd elindul a klub
felé.
– Becky, várj! Szeretnék tőled bocsánatot kérni, amiért
olyan bunkó voltam eddig veled. Tudod… amikor megláttam Seyongot úgy helyben
hagyva, arra gondoltam, hogy el is veszíthettem volna őt. Aztán meg arra, hogy
téged sem szeretnélek elveszíteni… Kellesz nekem, Becky, mint barát vagy mint…
Nem tudom, csak maradj velem… – Olyan esetlennek érzem magam, talán ezért is
ölel át ismét, és ez a meghitt összebújás többet jelent minden csóknál.
Megfogom a kezét, és úgy közelítem meg a klubot. Eleinte visszakozik, de amikor
rájön, hogy nem fogom elengedni a kezét, rám mosolyog, és így lépjük át a
helyiség küszöbét. Rebecca barátnői rögtön felkapják a fejüket, majd gyilkos
tekintettel méregetnek minket. Küldök feléjük egy
így-jártatok-lányok-ilyen-az-élet vigyort, aztán gyengéden megsimogatom Becky
arcát, és a színpad felé veszem az irányt. A zenekar tagjai aggódva néznek rám,
és egyszerre szakad ki belőlük egy megkönnyebbült sóhaj, amikor elfoglalom a
helyem a dobos mellett.
A show elkezdődik, én pedig egy szempillantás alatt
változok át, amint felcsendülnek az első dallamok. A testem megtelik
energiával, úgy érzem, képes lennék puszta kézzel kamionokat emelgetni, az
adrenalin jó hatással van rám. A gitár úgy sír fel a kezem alatt, mintha
kegyelemért könyörögne, de legalább másfél óráig bírnia kell a tempót. A hangom
magabiztos, nem remeg az izgalomtól, hiszen már nem is vagyok ideges. Mindent
beleadok, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy kiadjam magamból a belőlem
kikívánkozó melódiákat. Amikor észreveszem, hogy a közönségnek mennyire
tetszik, amit csinálok, még nagyobb hévre kapcsolok, és közéjük hajítom a
pengetőmet, hogy a koncert további részén az ujjaimmal becézzem a hangszerem.
Egy lány üdvözülten kapja fel a pengetőt, és boldogan mutogatja a barátnőinek,
hogy milyen szerencsében részesült. Ez az egyik lány a kettőből, akik Beckyvel
jöttek, és azt hiszi, ő járt a legjobban, mert egy olyan tárgyat érinthet,
amihez azelőtt az én kezem ért. Ha tudná, hogy Rebecca ajkait az én csókjaim
égették nemrég, biztos nem lenne annyira elszállva magától.
Becky tekintete összekapcsolódik az enyémmel, és a
fennmaradó dalok alatt nem eresztem el többé. Csak őt nézem, sőt, neki is
éneklem a balladákat, amelyeket a műsor második felére hagytunk. A
Nickelback Far away című számánál nem bírja tovább, és lesüti
a tekintetét. Mintha egy könnycseppet is felfedezni vélnék a szeme sarkában
megjelenni, a szívemet pedig valami megmagyarázhatatlan szúró érzés járja át,
és csak azt tudom, hogy nem bírom elviselni, ha sírni látom. Azt akarom, hogy
újra édes mosolya vegye át a könnyek helyét, ezért lemegyek a közönség sorai
közé, és egyenesen azt az asztalt célzom meg, ahol ő ül. Mivel fásultan bámul
maga elé, észre sem veszi, hogy előtte állok, úgyhogy óvatosan megérintem a
haját, mire riadtan kapja fel a fejét. Először még több könnycsepp tódul a
szemébe, amikor megfogom a kezét, de aztán sikerül kicsalnom belőle imádnivaló
mosolyát, amikor lovagiasan letérdelek előtte, és csókot lehelek a kézfejére. A
klubban lévő lányok száját egyszerre hagyja el egy féltékenységgel vegyített
csodálkozó „ó” kiáltás, ezért inkább visszamegyek a helyemre, mielőtt
nekiesnének szegény Beckynek. Összenézek Lucasszal, akinek a tekintetéből
egyszerre olvasok ki elismerést, hogy drukkol ahhoz, hogy minden rendben menjen
Rebecca és köztem, ugyanakkor szomorúságot amiatt, hogy ő nem romantikázhat e
képpen Lisette-tel.
A koncert végén a fiúkkal egymás nyakába borulunk, és
mindannyian egyetértünk abban, hogy ezt meg kell ismételnünk. Lehet, hogy nem
fogok új dalokat írni, de ha annyit megtehetek, hogy a kedvenc dalaimat előadom
egy jó csapattal, akkor már révbe értem. Sajnálom, hogy nem volt több időnk,
mert annyira felvillanyozódtam, hogy órákon át is képes lettem volna játszani.
Most nem mehetek haza, mert képtelen lennék aludni, túl frissek lennének az
élmények, amik nem hagynák, hogy lehunyjam a szemem. Éhes vagyok, szomjas
vagyok, tombolni akarok, csókolózni, szeretkezni…
Az ajtóban érem utol Rebeccát, és mielőtt kiléphetne rajta,
megragadom a karját. Nem akarom, hogy elmenjen, vele akarom átélni azokat a
dolgokat, amikre vágyom.
– Velem jössz a hotelbe? – duruzsolom a fülébe, mire
ijedten rezzen össze. Úgy néz rám, mintha azt kérdeztem volna, eljön-e velem
embert ölni, de ráébredek, hogy elég félreérthetően fogalmaztam. – Öhm, úgy
értem, beszélgethetnénk, meg ilyesmi. A zene mindig felpörget, ilyenkor
hajnalig le sem nyugszom. – Kétkedve méreget, de végül megfogja a felé nyújtott
kezem, és hagyja, hogy az autómhoz vezessem. Lucas már ott áll a BMW mellett, és
zavartan közli, hogy akkor ő busszal jön haza. Megrázom a fejem, és
beparancsolom a hátsó ülésre. Nem fogom megengedni neki, hogy egyedül kószáljon
L. A. veszélyes éjszakai utcáin, ráadásul az is lehet, hogy végül abban a
sztriptíz bárban kötne ki, ami nem tenne jót neki.
Az autóban kínos csend uralkodik, amíg be nem kapcsolom a
rádiót, amiből pár perc múlva a mi dalunk hangzik fel. Lucasszal felvidulunk,
és a hangfalakból dübörgő dallamokkal együtt éneklünk. Eszembe jut az a
túlfűtött jelenet, ami a klipforgatás alatt alakult ki Becky és köztem, utána
pedig sorba pörögnek a fejemben az emlékek, amelyekben Becky elvarázsolt arcát
látom, akárhányszor rám néz. A koncert alatt is olyan csodálattal kísérte végig
minden mozdulatom, de nem tudtam rájönni, minek köszönhető ez a magas fokú
rajongása irántam. Hiszen mindig is olyan lekezelően bántam vele, a maradék
időben meg kedvemre használtam őt. De ma valami megváltozott. Segített nekem
túljutni a krízisen, amiért örökre hálás leszek neki. De többet érzek iránta
egyszerű hálánál. Mellette eltűnik az a csalódásoktól megkeseredett fiú, aki
egyébként vagyok, és felszínre tör a bátor, szabadságra és boldogságra vágyó
énem, amit csak ő képes előhívni a mélységből. Elég egy pillantása, egy
mosolya, de amikor hozzám ér, akkor veszik el végleg a morcos és az egész
világra dühös Ethan. Szeretném az autóban is fogni a kezét, simogatni őt, de
nem akarom siettetni a dolgokat. Nyilván nem tudja hova tenni azt, hogy múltkor
még azt mondtam neki, barátok sem lehetünk, most meg egyfolytában őt akarom.
Ezért csak néhány kósza pillantást vetek rá, és örülök neki, amikor azt látom,
hogy kezd felengedni, és nem tördeli idegesen a kezét. A mellettünk elsuhanó
város fényeit fürkészi, ezért nem veszi észre, hogy őt tanulmányozom, és minél
tovább nézem, annál inkább úgy érzem, hogy kell nekem. Nem tudom, hogy ez
szerelem-e, de abban biztos vagyok, hogy alig bírom kivárni, hogy újra a
karomba zárhassam. Olyan más ez, mint amit Sophia iránt érzek, pedig hosszú
éveken át azt hittem, belé vagyok szerelmes. És lehet, hogy ez így is van, de
akkor miért nem hozzá akartam rohanni a koncert után? Megtehettem volna,
bevallhattam volna neki azt, amit múltkor véletlenül Rebeccának mondtam el,
mégis ezt a lányt választottam. Azt a lányt, aki egyszerre dühít fel, és
egyszerre ébreszt forróságot bennem, aki egyszerre idegesít a semmitmondó
csipogásával, és egyszerre győz meg komoly szavaival, aki egyszerre tűnik
törékeny kislánynak és szenvedély után áhítozó nőnek…
Hirtelen zavarba jövök, amikor kiszállok a kocsiból, nem
tudom, mit kéne tennem. Odaszaladok a másik oldalra, és kisegítem Beckyt, mert
a romantikus filmekben ezt szokták csinálni, de mi legyen ezután? És különben
is, nem lesz nagyon gyanús, ha a lánnyal kettesben megyünk fel a szobámba? Apám
kiakadna, vagy örülne, ha összejönnék vele? Szemmel láthatóan kedvelte
Rebeccát, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy nem szabad
csajoznunk, mert az elvonja a figyelmünket az együttesről. Sajnálom Lucast,
mivel egyedül kullog fel a szobájába, de amikor megállítom félúton, és
megkérdezem tőle, hogy minden rendben lesz-e, azt mondja, ne vele törődjek,
hanem csavarjam végre az ujjam köré Beckyt. Rám vigyorog, bár nem természetes
módon, de eleget kell tennem a kérésének.
Becky már Seyong ágyán ül, mikor belépek az ajtón, és
szórakozottan gyűrögeti a takarót. Felhozatok magunknak egy-egy koktélt és
chipset, majd elnyúlok az ágyamon a falatozó lányt figyelve. A telefonomat az
éjjeliszekrényemre helyezem, és elindítom rajta azt a válogatást, ami csupa lassú
dalt tartalmaz. Nem is értem, hogy rakhattam ilyen nyálas egyveleget a
lejátszási listámra, de jó célt szolgál, mert a csend már kezdett feszélyezni.
– Köszönöm, hogy eljöttél a fellépésre. Meg hogy rávettél,
maradjak. Nélküled nem ment volna. Komolyan mondom… Te adtál nekem erőt… –
vallom be, de zavar, hogy Becky túlságosan visszafogottan és hallgatagon
viselkedik. Szerintem a ropogtatnivalót is csak azért tömi magába, hogy ne
kelljen megszólalnia. Túlságosan nagy távolságnak érzem a métereket, amik elválasztják
egymástól a két ágyat, de nem merek odaülni mellé. Valahogy én sem érzem olyan
felszabadultnak magam itt, a szobámban, mert elég intimnek találom a helyzetet.
– Ez a szoba nagyon szép – pattan fel Becky, amikor már nem
bírja a közénk ülő feszültséget. Járkálni kezd, aprólékosan végignézi az összes
tárgyat, ami nincs elzárva, de a legtöbb időt anya képe előtt tölti. Végigsimít
az arcán, mintha az anyám érezhetné az érintését, aztán motyog valamit, amit
nem értek, de mintha a képnek címezné. Aztán megpördül, és úgy csapja össze a
kezét, mint egy kisgyerek, akinek verhetetlen ötlete támadt. – Megengeded, hogy
lefesselek? – kérdezi olyan lelkesen, mintha az iránt érdeklődne, mikor lesz a
következő szépségverseny, amin indulhat. Arcáról eltűnik a zavartság és a
kétely, felhőtlen öröm költözik a helyére. Le akar festeni? Engem? Ahelyett,
hogy rám vetné magát, mint a szobájában vagy a klub előtt? Mivel én sem vagyok
a helyzet magaslatán, beleegyezem, hogy megtegye, hátha közben mindketten
feloldódunk. Táskájából ecsetet, festékeket húz elő, és egy gondosan
összegöngyölített vásznat feszít ki maga elé. Kicsit még bíbelődik, de engem
nem zavar, leköti a figyelmem az, hogy nézhetem őt. Felfedezem, hogy a haja már
nem olyan hidrogén szőke, mint amilyen az érkezése napján volt, fürtjei sokkal
természetesebb színben pompázva hullanak a vállára. Vajon az én megjegyzésem
miatt választott más árnyalatot? De miért tett volna ilyet? Ha neki tetszett az
a szín, úgy kellett volna hagynia, bár ez jobban áll neki. Kihangsúlyozza kék
szeme csillogását, és halványan lebarnult bőre tónusát. Ha felszedne néhány
kilót, igazi bombázó válhatna belőle. Vajon az anyja írta neki elő a kényszer
diétát? Vagy a modell ügynökségnél van egy súlyhatár, ami bele van írva a
szerződésébe, és amit nem léphet át, különben kiteszik a szűrét? Egyszer majd
meg fogom tőle kérdezni, de most inkább csendesen figyelem őt, ahogy szorgosan
kevergeti a megfelelő színeket, és nagy hozzáértéssel méregeti a szöget, amiből
megcsinálhatja a képet.
– Úgy érzem magam, mint Rose a Titanicban. –
nevetek fel, amikor nem bírom tovább a régóta tartó csendet.
– Rose meztelenül volt, amikor Jack lefestette őt. – jegyzi
meg, és olyan aranyos, amikor elpirul közben. Szeretem zavarba hozni őt, mert
olyankor mindig pír lepi el az arcát, amitől még szebb lesz.
– Csak nem azt szeretnéd, ha levetkőznék? Micsoda rossz
kislány vagy te! Nem volt elég a tengerparti fürdőzés? – kérdezem játékosan,
majd szexibb hangszínre váltok. – Nem muszáj ilyen trükkökhöz folyamodnod, ha
tényleg meztelenül akarsz látni. – Rebecca elejti az ecsetet, ami hatalmas kék
foltot hagy a szőnyegen. Amikor lehajol érte, egy másik tubust is lever, de
szerencsére azon rajta van a kupak. Pánikolva elkezd bocsánatot kérni, amiért
összekoszolta a berendezést, én pedig nem győzöm mondogatni neki, hogy semmi
baj nem történt, azért van a takarító szolgálat, hogy eltűntesse az ilyen kis
balesetek nyomait. Mikor végre összeszedi magát, újra a vászonhoz hajol, és
folytatja a munkát. Egy ideig hallgat, de végül lazaságot színlelve megszólal:
– Gombold ki az inged! Ha nagy festő leszek, milliókat
fognak egy ilyen képért adni. Gondold el, árverésre bocsátom majd, és a gazdag
tini lányok könyörögni fognak az apukájuknak, hogy minél nagyobb összegért
licitáljanak rá. Minél több felület látszódik a mellkasodból és a hasadból,
annál többet fogok kaszálni – jelenti ki nevetve, és kedvem lenne azt mondani
neki, hogy szerintem csak ő akarja bámulni a felsőtestemet, de visszafogom
magam, mert nem akarom, hogy megint összefestékezze a szobát. Elkezdek
kigombolkozni, és annyira belejövök, hogy a végén teljesen szétnyitva hever a
két oldalamon az ing, amit egyébként Lucastól kaptam kölcsön, mivel nekem
egyetlen ilyen darab sem ékesíti a ruhatáram. Becky odajön hozzám, és óvatosan
felhajtja az ing ujjait. Megborzongok, amint megérzem finom kezét, és bármit
megadnék, ha abbahagyná a mázolást, és inkább engem választana az ecset
helyett. Elhűlve nézi a nevet, ami cirádásan fut végig a bal alkarom belsején.
– Így hívták az anyukámat – mondom halkan, mire meghatottan
rajzolja körbe a betűket a bőrömön. Azt terveztem, ha megtalálom életem nőjét,
akkor az ő nevét fogom a jobb karomra tetováltatni, és a mai napig Sophia volt
erre a legesélyesebb. De ahogy Becky keze a mellkasomon látható tetkókra téved,
már abban sem vagyok biztos, hogy valaha szerettem-e a nagynénjét. Behunyom a
szemem, és hagyom, hogy Rebecca feltérképezze a tetoválásaimat, és nagy
örömömre, elég sokáig időzik az ábrák pontos elmébe vésésével.
– Ezeket nem lesz könnyű lefesteni, de megpróbálom – mondja
elfúló hangon, majd visszatér oda, ahonnan eljött néhány perccel ezelőtt.
Képtelen vagyok tovább feküdni az ágyon anélkül, hogy ő mellettem lenne, hogy
őt érinthetném, ezért gyorsan felpattanok, és megkerülve őt a háta mögé lépek.
Egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam, amikor meglátom az eddig elkészült
művét, és ezúttal saját magamról nem tudom levenni a tekintetem. Na, nem azért,
mert annyira önimádó vagyok, a szememben tükröződő érzés fog meg igazán. Ha
Becky hetekkel ezelőtt festett volna le, biztos vagyok benne, hogy egy unott
arcú, élettelen tekintetű Ethan Lance nézne vissza rám a vászonról. Most
azonban tüzet véltem felfedezni, amit ő gyújtott lángra. A tűznek köszönhetően
olyan vidáman ragyog az arcom, ahogyan talán akkor fénylett utoljára, amikor
még kisfiú voltam, és anya velem volt. Ez a lány keltette életre bennem azt a
fiút, aki anyám balesete óta élve eltemetve sínylődött a bensőmben. Akit még a
rock zene vagy Sophia kedvessége sem tudott visszahozni az élők sorába.
Emellett annyira élethű a kép, mintha tükörbe néznék.
– Tudtad, hogy iszonyúan tehetséges vagy? – kérdezem
lágyan, miközben a vállára teszem a kezem. Végleg abba kéne hagynia a
modellkedést, és erre a pályára kéne összpontosítania. Lehet, hogy nem lenne
annyira híres, mint modellként, de sokkal értékesebb dolgot tehetne le az
asztalra, amit szeret is csinálni. Ezt senki sem kényszerítette rá, látszik
rajta, hogy élvezi, hogy szépséges formák születnek meg az ecsete nyomán.
– Á, dehogy, még sokat kéne fejlődnöm – feleli
szégyenlősen, és megint elpirul, amikor a válla fölött hátra néz rám.
Alábecsüli magát, de ahogy ő rávett arra, hogy ne fussak haza gyáván a klubból,
majd én is meggyőzöm arról, hogy ne adja fel a festészetet. De nem most.
Jelenleg jobb dolgom is van a győzködésnél.
– Legközelebb folytatod a képet, jó? – kérdezem, miközben
gyengéden megpuszilom a füle mögött.
– Miért… most mit szeretnél csinálni? – kérdez vissza
kicsit rémülten, de mintha a kíváncsiság is ott bujkálna a szavaiban.
– Gyere velem, és megmutatom. – Magammal húzom, bár az
ijedtsége továbbra sem múlik el. Óvatosan magam mellé fektetem az ágyra, és
mielőtt bármit is tennék, lekapcsolom a lámpát. Ettől talán még jobban
megrémül, annyira feszült, amikor hozzáérek, hogy attól félek, csak
elképzeltem, hogy ő is vágyik rám. – Szeretnél inkább hazamenni? – súgom a
sötétségbe, és tartok attól, hogy igen lesz a válasza.
– Nem – hallom meg tétova feleletét, amitől kétszer
gyorsabban kezd verni a szívem. Kezdetben félénkek a csókjaink, egyikünk sem
meri megtenni az első lépést, ami átszakítaná a köztünk lévő gátat. De idővel
egyre hevesebbé és hevesebbé válunk, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az
ingem a szoba másik felébe repül.
Amikor a nap első sugarai a falamra vetődnek, nyűgösen
dörzsölöm meg a szemem, aztán rémület lesz rajtam úrrá, amikor üresnek érzem az
ágyat magam mellett. Becky sehol sincs, és attól félek, hogy álmodtam az egész
éjszakát, vagy hogy rájött, nem kellek neki, és egy szó nélkül faképnél
hagyott. Megpillantom az éjjeliszekrényemen pihenő cetlit, amire sietősen
firkantottak pár szót, mégis olyan szépnek hat az írása, hogy percekig bámulom,
miután elolvastam.
Suliba kellett mennem, de
köszönöm a felejthetetlen órákat. Hívj fel délután, ha szeretnél újra
találkozni velem.
Becky
Becky
Nekem is készülődnöm kéne, mert bár nálunk később kezdődik
a tanítás, mivel sokáig aludtam, nincs sok időm arra, hogy beérjek. Fogalmam
sincs, hogy fogom kibírni délutánig, a visszaszámlálást rögvest elkezdem. Addig
még hat óra van hátra, basszus. Azt hiszem, egész nap a Beckyvel történtekre
kell gondolnom, úgy talán majd könnyebb lesz a várakozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése