4TUNE – A szerencse fiai

Hetedik fejezet

Seyong

Hetek óta élek már Amerikában. De minden reggel úgy kelek fel, hogy nem hiszem el azt, ami elém tárul. Kinyitom a szemem, és először Ethan kócos fejét látom meg, ahogy békésen durmol a tőlem pár méterre lévő ágyon. Ethannel igazán megszerettük egymást. A félreértések elkerülése érdekében leszögezném, hogy nem, nem vagyok belé szerelmes. Úgy tekintek rá, mintha a bátyám volna, és ő is hasonlóképp érez irántam. Valamilyen oknál fogva egymásra hangolódtunk, mert rajtam kívül nemigen ért szót a többiekkel. Aztán ránézek a falra, amit az édesanyját ábrázoló kép díszít. Szívesen kiraknék én is egy képet anyáról, mert az igazat megvallva borzasztóan hiányzik.

Kikászálódom az ágyból, és lábujjhegyen odaosonok az ablakhoz, hogy fel ne keltsem Ethant. Órákon át is képes lennék gyönyörködni L. A. szépségében, amire kitűnő rálátást lehet nyerni a szobánkból. Ennél már csak este szokott szebb lenni, amikor a sötét éjszakát beragyogják azok a bámulatos fények, amelyekkel nem lehet betelni.

Némi bámészkodás után halkan ébreszgetni kezdem a barátomat, aki nyűgösen mormol valamit, majd átfordul a másik oldalára.

– Hyung – szólítom meg Ethant koreai szokás szerint. Bár ezt a kifejezést nálunk a fiatalabb fiú mondja tiszteletképpen az idősebbnek, mi pedig egyidősek vagyunk, én mégis bátyámként tekintek rá, mert sok dologban segít nekem. – Még csak két hete járunk suliba, és te már hat napot lógtál. Apád nagyon ki fog akadni, ha egyszer megtudja. – Próbálom rávenni arra, hogy szedje össze magát, de nem sok sikerrel.

– Nekem nincs szükségem a tanulásra. Tudod, hogy tökéletes vagyok – morogja a párna alól, amit a fejére húzott.

– Hát… lehet, hogy az éneklés terén az vagy, de a táncban… – nevetem el magam, amikor eszembe jut a botladozása, amit ő táncnak merészel nevezni.

– Én egy rocker vagyok. Persze, hogy nincs érzékem ahhoz a szarsághoz. – Tovább folytatná az eszmefuttatását, de hangos dörömbölés szakítja félbe. Tomi bekiabál, hogy ő már elkészült, és lent vár minket a hallban. Mivel csak Ethannek van kocsija, ő szokott minket furikázni, kivéve Lucast, aki jobban preferálja a tömegközlekedést.

Ethan morcosan mászik ki az ágyból, és kedvetlenül indul a fürdőszoba felé. És így megy ez minden reggel, amióta Mr. Lance kijelentette, hogy iskolába kell járnunk. Na nem matekot meg irodalmat tanulunk, hanem táncot, éneket, meg Tomi például rappet. Illetve olyan óra is van, ahol azt tanítják, hogy kell a rajongókat kezelni, mit kell mondani egy interjú során, vagy hogy kell elrejtőzni a paparazzik elöl. Heti egyszer még pszichológushoz is kell járnunk annak érdekében, hogy fel tudjuk dolgozni a hirtelen jött népszerűséget, és ne szálljunk el.

Engem felmentettek a táncórák alól, mert Mr. L. szerint nincs szükségem rájuk. Én viszont imádok táncolni, és nem gondolom azt, hogy tökéletes lennék. Mindig van hova fejlődni, még ha ezt egy kívülálló nem is érzékeli.

Beülök Ethan mellé az anyósülésre, Tomi pedig hátul gubbaszt szokás szerint. Általában én beszélem végig az utat, Ethan még túl kómás ahhoz, hogy hozzá tudjon szólni a témához, Tomi meg szimplán figyelmen kívül hagyja, amit mondok. Mint mindig. De nem sértődöm meg emiatt, hiszen ő mindenkivel ezt csinálja. Bár nemrég ő is rátalált a neki való társaságra. A suliban ugyanis összehaverkodott egy csapat rapper sráccal, akikkel úgy tűnik, megtalálta a közös hangot. Gyakran lóg velük, és olyankor felszabadultabbnak látszik. Bár a legkedvesebbnek akkor láttam őt, amikor Luckyval beszélgetett. Még el is mosolyodott, amiről komolyan azt hittem, hogy nem képes rá. Nevetett az öreggel közös emlékein, és olyan volt, mintha nem is ő lett volna. Luckyval lágy hangon társalgott, nem abban a flegma, lekezelő stílusban, ahogy egyébként szokott. Jó volt őt ilyennek látni. Remélem, az öreg többször meglátogatja majd, hogy egy kicsit jobb kedvre derítse.

A suliba érve szétválunk, mindenki máshová tart. A folyosón találkozok Angelával, akivel az első naptól fogva jó barátok lettünk.

– Mikor kérdezed már meg Ethantől, hogy van-e nála esélyem? – nyafogja egy hajfürtjét csavargatva. Igazán szép lány: hosszú, sötétbarna haj, mogyoróbarna szemek, és ott gömbölyödik, ahol kell. Valamiért mégis úgy érzem, hogy nem a barátom esete. De nincs szívem ahhoz, hogy összetörjem az álmait, ezért mindig kitérő választ adok.

A délelőtt szokásos módon telik. Egyik óráról megyek a másikra, majd végül a táncóra következik. Fellélegzem, hiszen abban semmi nehéz nincs számomra, végre lazíthatok egy kicsit. Ott találkozunk először mindannyian, és rajtunk kívül pár másik diák is csatlakozik a lelkes csapathoz. Illetve részben lelkes, mert néhányan utálják ezt az órát. Köztük Ethan és Lucas is, akik bár fantasztikusan énekelnek, de semmi ritmusérzékük nincs. Meglepő módon Tomi elég tehetséges, bár úgy tesz, mint aki szégyellné. Gondolom, ciki dolog egy nagymenő rappernek jól táncolni, ezért csak néha villantja meg, hogy bizony tud ő a parkett ördöge lenni, ha akar.

– Szerinted fogok valaha úgy táncolni, mint te? – kérdezi tőlem Lucas kifulladva a sok próbálkozás után.

– Nem – nevetek fel őszintén. – De nyugtasson meg az a tudat, hogy én sem fogok soha úgy énekelni, mint te. – Ő is nevet, és jól elszórakozunk, mint általában.

Óra végén közlöm Lucasszal, hogy bemegyek vele a városba, mert nincs kedvem még hazamenni. És segíthetek is neki keresni azt a lányt, akibe teljesen belezúgott, de akit napok óta nem lát viszont. Megkér, hogy várjam meg az aulában, mert még el kell szaladnia a mosdóba. Így is teszek. Nézegetem a képeket, amiket a falakra függesztettek ki, hallgatom a boldog sztárjelöltek csevegését, akik odaköszönnek nekem, mikor elhaladnak mellettem. Jókedvem van, ami azóta tart, hogy felültem a Los Angelesbe tartó repülőgépre.

Egyszer csak megjelenik Henry és a rappes sleppje. Halál lazán masíroznak felém, miközben tőlük zeng az épület. Persze Tomi is ott van köztük, bár az ő hangját nem sokat hallom. Elfordulok, mert nem akarok velük konfrontálódni. Eddig sikerült elkerülnöm a balhét, szeretném, ha ez így is maradna. De úgy látszik, Henry nem ezen az állásponton van. Ő a vezér, de a többiek is ugyanolyan taplók, mint ő. Magamban azért imádkozok, hogy menjenek tovább, szépen ki az ajtón, és ne szóljanak hozzám. De ezúttal nincs szerencsém.

Henry megáll, így az őt követők is lecövekelnek előttem. Remek! Siess már, Lucas, kérlek!

– Hogy ment a táncóra, kislány? Azt hiszed, csak azért, mert megrázod a segged, kellesz valakinek? Nézz csak magadra, szánalmas vagy! – fröcsögi.

Maradj csendben, Seyong! Nem vághatsz vissza neki, mert annak nem lesz jó vége… De annyira irritál ez az idegesítő barom, hogy muszáj kinyitnom a számat… Muszáj megvédenem magam, mert gyűlölöm az igazságtalanságot.

– Mi van, Henry? Savanyú a szőlő? Bánt, hogy a mi együttesünk egy hét alatt híresebb lett, mint a te szaros bandád egy év alatt? Tudod mit? Bekaphatod!

Csend. Halálos csend telepedik az aulára. Basszus… Már az első mondatommal is kivertem nála a biztosítékot, de amikor azt mondtam neki, hogy bekaphatja… Ezért meg fog ölni! Ráadásul végig a szemébe néztem, mintha cseppet se félnék a fajtájától. Olyan lazán köptem oda neki a szavakat, mint ahogy ők is beszélnek. De már megbántam. Jobb lett volna hallgatni, szemlesütve megvárni, hogy elmenjenek. Ha nem feleseltem volna, akkor hamar beleuntak volna a piszkálódásba. Azzal, hogy szembe szálltam velük, megástam a saját síromat.

– Halott vagy, kis köcsög!

Henry rám veti magát, és egy ütéssel le is küld a földre. Onnan aztán nincs menekvés! A kutyái úgy gyűlnek körém, mint dögkeselyűk a zsákmányuk teste fölé. A vezér egy pillantásával adja ki a parancsot: üssétek! Azok pedig agyatlan robotokként engedelmeskednek neki. Egy ökölcsapás az arcomba, egy rúgás a bordámba… Egy idő után már nem számolom, mennyit kapok. Egy feka csávó teljes erejéből a bokámba rúg azzal a felkiáltással, hogy „Gondoskodjunk róla, hogy ne tudjon többé táncikálni!”

Ámen. Milyen jó, hogy még a színes bőrűekbe is ennyi emberség szorult. Pedig azt gondoltam volna, hogy mivel ők is a kisebbséghez tartoznak, kiállnak azokért is, akik mások… Homofób állat! Bezzeg ők már azt is rasszizmusnak könyvelik el, ha valaki azt meri mondani rájuk, hogy néger. Sajnáltatják magukat, és sírnak az egyenlő bánásmódért, miközben ők ugyanolyan kegyetlenek egy másfajta kisebbség tagjaival szemben.

Lehunyom a szemem, és abban reménykedem, ha újra kinyitom, már nem lezsznek ott. Persze nem válik be. Egy újabb kéz súlyt le rám, és a fájdalom könnyeket csal a szemembe. Nem akartam ennyire gyengének látszani előttük, de nem bírom tovább.

Tomi az egyetlen, aki zsebre vágott kézzel áll a bántalmazóim mögött. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, az enyémből a szenvedés sugárzik, az övéből pedig… semmi. Sem sajnálat, sem együttérzés, sem öröm amiatt, hogy szenvedni lát. Nem csatlakozott a többiekhez, hogy ő is addig verjen, amíg csak mozgok, de nem is akadályozza meg a haverjait benne. Nem sokáig állja a tekintetemet, elfordul, és a falat kezdi meredten bámulni. Egy csapatban vagyunk… Tudom, hogy nem kedvel, de azért lehetne benne egy kis együttérzés irántam. Fél a többiektől, vagy mi? Attól tart, hogyha a védelmemre kelne, ő lenne a következő áldozat a sorban? De legalább az igazgatót idehívhatná! Vagy lekamerázhatná a mobiljával, hogy utána meg tudjuk mutatni Mr. Lance-nek, aki lépni tudna az ügyben.

De mégis min lepődöm meg? Egy arrogáns, antiszociális pszichopata, aki talán nem a verésben leli az örömét hanem abba, hogy végignézi a szenvedésem, ami elégedettséggel tölti el. Amikor Luckyval beszélt, hallottam, hogy árvaházban nőtt fel. Lehet, hogy vele is elbántak így néhányszor? De akkor annál inkább mellém kéne állnia.

A szívem sajgásától már nem is érzem az ütések okozta kínt. Viszlát amerikai álom! Vagy örüljek neki, hogy legalább két hétig tartott? Elhittem, hogy sztár lehetek, hogy az emberek rajongani fognak azért, amit csinálok. Hogy egy olyan csapat tagja lehetek, akik segítik egymást és együtt élik át a sikereket, meg a bukásokat is. Örültem, hogy egy olyan suliba járhatok, ahol a művészet több ágazatába is betekintést nyerhetek, és hogy egy luxus lakosztályban élhetek egy jó fej szobatárssal…

De minél több ütést kapok, az álom és a boldogság annál inkább távolodik tőlem. Los Angeles mégsem olyan szép, mint amilyennek képzeltem. Szöulban sosem bántottak. Lehet, hogy nem voltak tőlem elragadtatva a suli nagymenői, de ők legalább messzire elkerültek, és hozzám se szóltak, nemhogy megvertek volna. Néha szomorúsággal töltött el, hogy sokan nem vágytak a társaságomra, de ennél a pokolnál százszor jobb volt.

Angela vérfagyasztó sikolya húz vissza a felszínre. Megint kinyitom a szemem, és látom, hogy barátnőm teljes erejéből harapja, karmolja Henryt, mire a többi agyatlan zombi is leáll. Már azt hittem, sose lesz vége! Bár minden egyes porcikám úgy fáj, mintha továbbra is záporoznának a testemre az ütések. Angela olyan hangosan kiabál segítségért, hogy az ócska rapper bagázs felveszi a nyúlcipőt, és gyáván eliszkolnak.

– Drágaságom, mit tettek veled ezek a szemetek? – Letérdel mellém, és egy papírzsepivel próbálja letörölni az arcomról a vért. Hamarosan egy tucatnyi zsebkendő hever szanaszéjjel körülöttünk, de még az sem elég ahhoz, hogy elállítsa a vérzést. Angela könnyeit látva kicsit felmelegszik a szívem. Örülök neki, hogy van még, aki szeret, és ezt el is akarom neki mondani, de nem vagyok képes a beszédre.

– Mi a fasz történt itt? – Ethan ront oda hozzánk, és ő is rögtön térdre esik mellettem a másik oldalon. Hú, Angela még sosem volt ilyen közel Ethanhez, ha nem lennének olyanok a körülmények, amilyenek, biztosan kihasználná a helyzetet. – A rapperek voltak, igaz? Beszélj, Seyong! – dühöng a barátom teljesen kikelve magából. Mivel továbbra sem tudok beszélni, csak bólintok egyet. – Az a seggfej Tomi is megütött? – szűri ki dühösen a fogai között. Amennyire tudom, megrázom a fejem, de Ethant nem nyugtatja meg a válaszom. – De nem is tett ellene! Meg fogom őt ölni! Kicsinálom! Nem vagyok hajlandó együtt dolgozni egy ilyen lelketlen vadállattal!

Időközben megérkeznek a suli ápolói, és a beteg szobába visznek. Még jó, hogy van ilyen hely, és hozzáértő emberek az épületben! Mivel a táncórákon gyakran fordul elő, hogy rosszul lép valaki, és megsérül, muszáj alkalmazni néhány nővérkét.

Angela és Ethan is velem marad egy jó darabig, sőt, még Lucas is beesik, amikor értesül a támadásról. Nem hajlandóak elmozdulni mellőlem, de estefelé megmondom nekik, hogy menjenek haza. Itt úgysem eshet bántódásom, és szeretnék végre aludni. Még mindig annyira fel vagyok dúlva, hogy csak remélni tudom, hogy ha kialszom magam, akkor szebbnek fogom látni a világot egy fokkal. A lelkemen okozott sebek sokkal jobban fájnak, mint a testemet borító horzsolások. A sérüléseim előbb-utóbb el fognak múlni, de a szívem nem tudom, mikorra fog megnyugodni.

Iszonyú fáradt vagyok, mégsem tudok elaludni. Eszembe jut Jonghyun, és most jobban hiányzik, mint valaha.

– Miért hagytál el? – suttogom a sötétségbe, miközben lecsorognak a könnyeim az arcomon.

Ő volt az egyetlen, akinek kellettem. Aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Aki boldoggá tett, és aki boldog volt mellettem. Ennek ellenére egy nap azzal a hírrel fogadott, hogy egy híres producer felfigyelt rá, és Amerikába hívta táncot tanulni, és oktatni. Nagyon fájt a tudat, hogy meg sem fordult a fejében az, hogy maradjon, rögtön elfogadta az ajánlatot. Örültem volna, ha magával visz, de még a tizenhetet sem töltöttem be akkor, és ragaszkodott hozzá, hogy befejezzem a gimnáziumot. Nem lehettem olyan önző, hogy marasztaljam, hiszen mindig is ez volt az álma. Ahogy nekem is. Pont ezért nem hagyhattam, hogy miattam elszalassza a lehetőséget.

Nem panaszkodtam egy szóval sem, úgy tettem, mintha örülnék annak, hogy Amerikába utazik. A búcsú éjszakánkon megígérte, hogy vissza fog jönni értem, és ha nagykorú leszek, magával visz. De én nem hittem neki. Ugyan már! Tuti, hogy rég elfelejtett, és sorra falta a jobbnál jobb pasikat. Mégis miért tért volna vissza egy kisfiúhoz, aki tapasztalatlan volt, és akinél minden ujjára találhatott sokkal jobbat? Nem álltattam magam. Mikor búcsúzóul megcsókolt, hiába ígért mindenfélét, én tudtam, hogy ez az utolsó közös éjszakánk, és az utolsó csókunk volt. Rámosolyogtam, és sok sikert kívántam neki. De amikor kilépett az ajtón, nem bírtam tovább. Összerogytam a házunk padlóján, és órákon át zokogtam. Már pár perc elteltével úgy hiányzott, hogy nem tudtam elképzelni, mi lesz napok, hetek, hónapok múlva. Lett egy új tánctanár az iskolába, de nem jártam hozzá, már csak otthon gyakoroltam néha. Kifordultam önmagamból, és olyan bizonytalan, határozatlan lettem, mint azelőtt, amikor még nem ismertem Jonghyiunt.

Ő sokszor keresett skype-on, de sose válaszoltam neki. Ahogyan Facebook-on is gyakran rám írt, de letiltottam onnan. Nem akartam tartani vele a kapcsolatot, mert úgy nehezebben tudtam volna elfelejteni. A drasztikusabb utat kellett választanom, különben belehaltam volna, akárhányszor meghallottam volna a hangját, vagy elolvastam volna az üzeneteit. Többször olvastam a neten, hogy sok meleg srác nem talál párt, és ezért depressziósak. De szerintem az én esetem még ennél is rosszabb volt. Mert én megtaláltam a szerelmet, igazán boldog voltam, utána pedig egyik napról a másikra elvesztettem mindent. Azelőtt iskola után mindig hozzámentem, furcsa volt újra hazajárni, és könnyek között tölteni a délután nagy részét. A hétvégék még pocsékabbak voltak, újra az őrült nőkből álló családom körében kellett unatkoznom egész nap. De ahogy a mondás is tartja, az idő minden sebet begyógyít… Vagy nem.

Amikor megérkeztem L. A.-be, bolond módjára pásztáztam végig a repülőteret. Egész úton arról álmodoztam, hogy amikor leszállok a gépről, ő ott fog várni rám, odarohanok hozzá, szenvedélyesen megcsókoljuk egymást, és soha többé nem válunk el. De ilyen jelenetek csak a filmekben vannak. Amúgy meg, honnan tudhatta volna, hogy ideutazok? Ráadásul én sem tudhattam, hogy még Los Angelesben tartózkodik-e. Lehet, hogy már valamely másik városban ejti bámulatba a népet fantasztikus testével és tánc tudásával.

Hirtelen kedvem támad rákeresni a neten, biztos találnék róla információkat. De rá kell jönnöm, hogy a suli betegszobáján fekszem összeverve, és még ahhoz sincs erőm, hogy kinyissam a szemem, nemhogy az internetes böngészéshez. Pedig szeretném őt újra látni. Utána nem volt egyetlen barátom, de még kalandom sem. És ha Szöulban nem találtam senkit, aki megdobogtatta volna a szívem, hát itt még úgyse fogok. Ez a hely nem olyan mesés, mint amilyennek látszik. Nem álmodozhatok arról, hogy értem jön majd a herceg fehér lovon, inkább örülnöm kell majd annak, ha nem kapok ilyen verést minden nap.

Sokáig jár még az agyam, de egy ponton túl már szellemileg is túlságosan kimerülök. Végre megérkezik a várva várt „álommanó”, aki gondoskodik arról, hogy egy kicsit pihenni is tudjak.