4TUNE – A szerencse fiai

Hatodik fejezet

Lucas

Végre beesik Ethan is, a hiányzó láncszem, akire vagy másfél órája várunk. Vizes a haja annak ellenére, hogy nem is esik kint az eső. A kedve viszont cseppet sem változott: morcos ábrázattal vágódik le a mellettem levő helyre. Kérdőn néz az ismeretlenre, aki nekünk Lucky néven mutatkozott be. Egész nap, amíg a várost jártam, azon gondolkodtam, mit jelenthet az, hogy mindannyian ugyanazon a napon, ugyanabban az évben születtünk, a karkötő rejtélyéről nem is beszélve. De persze nem találtam rá semmilyen értelmes magyarázatot. Mikor visszaértem, csapatunk másik két tagja már a szobánkban volt a fent említett öreggel együtt. Seyong egy sarokba húzódva csendesen figyelt, míg Tomi jókat beszélgetett az idegennel. Állításuk szerint ő volt az egyetlen közülünk, aki gyerekkora óta ismerte a fickót. Kivételesen én is hallgattam, és arra vártam, hátha egyszer kiböknek valami felhasználhatót, de sajnos csak semmiségekről fecsegtek. Hiába kérdeztem rá néhány engem foglalkoztató dologra, Lucky azt mondta, csak akkor lesz hajlandó beszélni, ha teljes lesz a kör, mert nem akarja ismételni magát.

– Ki ez a tag? – szólal meg Ethan, mivel senki sem mutatta be neki a titokzatos látogatót.

– Szólíts csak Lucky-nak – mondja neki ugyanazt az öreg, amit nekem is nem sokkal azelőtt. – Valószínűleg rájöttetek már arra, hogy ugyanakkor születtetek, és a karkötőiteket is összehasonlítottátok már. Tőlem kaptátok azokat az ékszereket. Ne kérdezzétek, miért pont ti, egyszerűen csak rátok esett a választásom. Én világ életemben szerencsés ember voltam, és szerettem volna, ha néhány fiúnak is olyan életben lenne része, mint nekem. Most biztos bolondnak néztek, de ezek a karkötők mágikus erővel bírnak, és amíg hordani fogjátok, nem érhet nagy baj titeket. Igazából ennyi a történet.

Csend. Senki sem szól semmit. Én személy szerint hiszek a férfinek, mert eddig még csak jó dolgok történtek velem. Tomi szerintem csupán azért nem kételkedik abban, amit az öreg mond, mert úgy tekint rá, mintha a nagypapája lenne, és nem akarja kétségbe vonni a szavait. Seyong hitetlenkedve csóválja a fejét, pedig azt gondoltam volna, hogy ő sem kérdőjelezi meg Lucky állítását.

– Most komolyan ezért hívtatok ide? Elég fárasztó napom volt, nincs időm az ilyen ostobaságokra! – csattan fel Ethan, majd elhagyja a szobát. El nem tudom képzelni, hogy mi lehetett az, ami annyira lefárasztotta, hiszen ő nem vett részt a több órán tartó értekezleten.

Luckyt nem igazán zavarja Ethan kirohanása, nélküle folytatja tovább. Elmondja, hogy mindig számíthatunk a segítségére, itt lesz a hotelben. Ha esetleg mégis úgy alakulna, hogy valamilyen zűrbe keveredünk, akkor keressük meg őt bátran, majd közösen megoldjuk a dolgot. Annak ellenére, hogy az elején tartottam tőle a távolságot, a végére egészen megkedveltem. Sokkal szimpatikusabbnak tűnik, mint producerünk, a nagy Mr. Lance. Szívesebben dolgoznék vele, bár olyan öregnek látszik, hogy csoda, hogy ilyen jól tartja magát.

A következő napok kaotikusan telnek. Felvesznek velünk néhány promo videót, amit rögtön tesznek is ki YouTube-ra, és amiknek a nézettsége már az első napon az egekben van. Mégiscsak tudhat valamit Mr. L, ha ilyen jól tálalja egy eddig még ismeretlen együttes hírét. Ethan gyakran furikázza Seyongot a menő verdájával, sőt, még Tomi is sokszor beül melléjük. Én még mindig nem untam meg tömegközlekedéssel járni a várost. Egyszerűen szeretem nézni a különböző embereket, érezni a kisugárzásukat, és néha kielemezni azt, hogy vajon honnan jöttek, mi lehet a hobbyjuk, stb. Ha van egy kis szabadidőm, azonnal nekivágok a városnak, mivel a tucatnyi látnivalóval sem tudtam még betelni eddig. És nem utolsó sorban, amikor a metrón ülök elvegyülve a hétköznapi emberek közt, úgy érzem, mintha még mindig otthon lennék. Csak egy vagyok a sok porszem közt, ami szüntelenül kavarog a levegőben. Nem vagyok sem sztár, sem kiválasztott, akinek a karkötője mágikus energiákkal bír, csak Lucas vagyok, aki szeret szemezni egy-egy lánnyal, aki szembe ül vele a járműveken. Ki kell élveznem ezt, amíg lehet, hiszen már nem sokáig lesz rá alkalmam. Hamarosan országszerte népszerűek leszünk, akkor pedig nem hódolhatok majd ennek a szenvedélyemnek.

Egy nap elindulok a szokásos körutamra. Amíg a többiek Ethan BMW-jével repesztenek, miközben bömböltetik a rádiót, én a busz megállóban ácsorgok. Megérkezik a busz, de nem az, amire fel szeretnék szállni. Ennek ellenére benézek az ablakán, és szokásomhoz híven az emberek vonásait tanulmányozom, amíg a busz a megállóban áll. Hirtelen a tömegben felfedezek egy arcot, ami kitűnik a többi közül. A lány fogva tart a tekintetével, és a szívem valamiért hevesebben kezd dobogni. Csokoládé barna szemei és telt ajka olyan erős vonzalmat keltenek bennem, amit eddig még sosem éreztem. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van velem, mivel senki nem keltette fel az érdeklődésemet úgy igazán. Legalábbis idáig. A lány félénken rám mosolyog, én pedig úgy érzem… tudom, hogy ő lesz a végzetem.

Képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől, mintha megbabonázott volna, és ezáltal a lábaimat sem tudom megmozdítani. Pedig fel akarok szállni erre a buszra. Igen, ezt kell tennem. Felszállni, és megismerkedni vele. Nem hagyhatom, hogy szem elöl tévesszem őt. Mire azonban feleszmélek, a busz becsukja az ajtaját, és nagy iramban megindul.

– Várjon! – kiáltok kétségbeesetten, és veszettül integetek a sofőrnek, aki tudomást sem vesz rólam. Futni kezdek. Tudom, hogy őrültség, de ha most elengedem, kizárt, hogy olyan szerencsém legyen, hogy újra lássam őt. Olyan sebesen futok, mintha a maratonra neveztem volna be. Mintha az életem múlna azon, hogy elérjem a célt. A piros lámpák és a semmiből a busz elé bevágó autók, mintha a segítségemre lennének abban, hogy utolérjem azt a bizonyos járművet, amin a lány utazik. Az adrenalin teljesen átjárja a testem, és ahelyett, hogy fáradnék, egyre jobb tempót diktálok. Egy percre sem vesztem szem elöl a buszt, és nem vagyok tőle messze, amikor beáll a következő megállójába. Néhány ember felszáll rá, úgyhogy még az a veszély sem fenyeget, hogy megállás nélkül száguldana tovább.

Mikor én is felszállok, megkapaszkodom egy pillanatra, hogy kifújhassam magam. Dög meleg van kint, de a légkondi legalább valamelyest hűteni kezdi izzadt testemet. Brrrr, hogy nézhetek ki? Így álljak most elé? De nem foglalkozhatok ilyen kicsinyes dolgokkal, amikor megismerhetem azt a lányt, aki csupán egy pillantásával elrabolta a szívemet. Elindulok előre, mert ott láttam őt, bár elég nehezen verekedem magam át az emberek sokaságán.

– Úristen! Ez Lucas! A mexikói srác abból az új együttesből! – hallom meg egy lány lelkendezését. Odakapom a fejem, ami hiba volt. Egy tucat tini lány kezd el visongani, előkapják a mobiljukat, és mindegyik azért könyörög, hogy hadd fotózkodhassanak velem. Bocsánat kérően rájuk mosolygok, és tovább haladnék, de az egyikük belecsimpaszkodik a karomba, és húzni kezd a barátnői felé.

Hirtelen megszédülök, és hányingerem támad. Olyan rosszul érzem magam, mint amikor Maria nénikém több napos tacójából ettem, és napokig hánytam utána. Biztos a hőségben lévő futás tehet róla, vagy ezek az erőszakos rajongók, akikre nem készültem fel, és akik miatt úgy érzem, nem kapok levegőt. A szédülésen és hányingeren túl azt is érzem, hogy mindjárt megfulladok. Még az is lehet, hogy pánik rohamom van, ki tudja. Ennek ellenére, nem adom fel. Erősebbnek kell lennem pár csitrinél, és oda kell jutnom az álomlányhoz. Folytatódik a huzavona, már több kezet érzek, amik görcsösen kapaszkodnak belém, de rendületlenül haladok előre. Még akkor is, ha már a látásom is homályos, és olyan, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Megtalálom a lányt, sőt, a tekintetünk is rögtön összekapcsolódik. Szeretnék mondani neki valamit, legalább köszönni, vagy ilyesmi, de nem tudom kinyitni a szám. Mi több, a következő másodpercben elsötétül előttem a világ.

***

Amikor magamhoz térek, nem hiszek a szememnek. Valamiféle rét szerűségen vagyok, legalábbis a sok zöldből arra következtetek. De ami ennél sokkal jobb, az a lány tart a karjában, akihez annyira oda akartam érni a buszon. A fűben ül, az én fejem pedig az ölében pihen. Nem veszi észre, hogy már magamnál vagyok, mert ábrándozó arckifejezéssel fürkészi az eget. Nem akarom megtörni a pillanat varázsát, így nem szólítom meg. Csak nézem őt, és még szebbnek látom, ahogy a nap sugarai aranyló csíkokat szőnek gesztenyebarna hajába. Arca szoborszerű, mintha Isten egyik tökéletes alkotása lenne. Elönt a forróság, és nem tudom, hogy ez a 37 fokos kánikulának köszönhető, vagy annak, hogy testközelből lélegezhetem be mámorító illatát. A szívem olyan hevesen ver, hogy kezdek megijedni tőle. Ha a szerelem ilyen hatással van rám, akkor félő, hogy elég hamar fog elvinni egy infarktus. Amikor pedig észreveszi, hogy fent vagyok, és ismét láthatom elbűvölő mosolyát, egy pillanatra szabályszerűen megáll a ketyegőm. Remek. Tényleg nem fogok sokáig élni a közelében, gondolom szórakozottan.

– A nevem Lucas – mondom egy kissé zavarban.

– Lisette del Mar – A hangja is passzol hozzá. Úgy csilingel, mintha angyalok énekét hallanám. – Mindjárt megérkezik a mentő. Amikor elájultál a buszon, néhány srác segített téged leszedni, és jobb híján idehoztak, amíg meg nem jön a segítség.

– Nem, nem kell mentő! Már kutya bajom. Csak a meleg miatt lehetett, de tényleg jól érzem magam – győzködöm, és bár semmi kedvem hozzá, de felülök. Jó lett volna akár egész nap a karjaiban lenni, de akkor azt gondolná, hogy még gyenge vagyok, és ragaszkodna ahhoz, hogy orvosi vizsgálatoknak vessenek alá. Nekem viszont eszem ágában sincs kórházba menni. Vele akarom tölteni a délutánt, meg akarom ismerni, és csupa olyan helyre menni vele, amiket szeret. – Mi lenne, ha lelépnénk innen? Mielőtt megjön a mentő?

– Én… sajnálom, de nem érek rá… De annak igazán örülök, hogy jól érzed magad. – Elkeseredem. Ezek szerint ő nem érezte azt a vonzalmat irántam, amit én iránta. Ugyanis én sem érnék rá elvileg, de érte képes vagyok lógni a próbáról, még akkor is, ha tudom, nagy fejmosást kapnék ezért Mr. L-től. De nem engedhetem így el. Én harcos típus vagyok, és ha most nem is tetszem neki, ez megváltozhat a későbbiekben. Meg fogom hódítani, vagy ne legyen a nevem Lucas Davila. Úgy érzem, jobban akarom őt még a zenei karriernél is, pedig tizennyolc éven át az volt a legnagyobb álmom. Nem tudom, miért van rám ekkora hatással, és tisztában vagyok vele, hogy a legrosszabbkor jött ez az egész. Ugyanis most gőzerővel az együttesre kéne koncentrálnom, arról nem is beszélve, hogy Mr. L szerint a kezdeti időkben nem lehet egyikünknek sem barátnője, mert az nem tetszene a rajongóinknak. Most viszont cseppet sem izgat ez a kijelentés, inkább azon agyalok, hogy tudnám még egy kicsit magam mellett tartani a lányt.

– Basszus, megint szédülni kezdtem egy kicsit. De nem szeretnék kórházba menni, mert elég rossz emlékeim vannak róla. Meg hát ki szereti a kórházakat, nem igaz? De félek, ha egyedül indulnék haza, és ismét rám törne a rosszullét, más nem segítene olyan kedvesen, ahogy te tetted. Nem… nem kísérnél el hazáig? – Próbálok minél gyengébbnek tűnni, hogy megessen a szíve rajtam. Erőtlenül ejtem ki a szavakat, mintha nehezemre esne a beszéd, és néha az egyébként nem fájó fejemhez kapok szenvedést színlelve. Még szerencse, hogy nem egy felmenőm volt színész, és minden bizonnyal örököltem némi tehetséget tőlük.

– Legyen – mondja félénken. Látom a szemében, hogy valóban aggódik értem, szóval az első menetet én nyertem.

Következő tervem, hogy olyan úton megyünk vissza a hotelbe, ami lényegesen hosszabb annál, amin általában szoktam közlekedni, szintén beválik. Lisette nem tudhat a rövidebb szakaszról, úgyhogy szó nélkül követ, ahová csak megyek.

– Szóval akkor te is latin vagy – jegyzem meg, mikor végre leülünk egymás mellé az egyik buszon. Nem értem, miért néz rám olyan szégyenlősen, hiszen semmi oka nincs rá. Gyönyörű és kedves lány, mégis távolság tartónak érzem, ami nem tudom, hogy csak nekem szól-e, vagy általában mindenkivel így viselkedik. Szeretném ledönteni azt a láthatatlan falat, ami kettőnk közt húzódik, és bebizonyítani neki, hogy nincs mitől félnie az én társaságomban. Megóvnám őt bármitől és bárkitől, ha esetleg valaki fenyegetné őt. Lehet, hogy erről van szó? Van egy agresszív, túl féltő apja, aki nem enged egy pasit sem a lánya közelébe, és ha valaki mégis átmerészkedik a határon, azt főbe lövi? Azt hiszem, túlságosan is elszállt velem a fantáziám. Mégis mennyi esély van arra, hogy ez a szépség egy maffia főnök lánya legyen? Azért lehetek ilyen paranoiás, mert túl sokat nézették meg velem a bátyáim a Keresztapát. Csupán arról van szó, hogy Lisette egy csendes, mondhatni titokzatos lány, ami még inkább felkelti az érdeklődésemet. Tetszik benne, hogy nem egy magamutogató, kényeskedő csaj, akinek csak a szája nagy, de agya az semmi. Ő visszafogott, bájos, és megvan benne mindaz, amire egy jövendőbeli feleség esetén szükség van. Tudom, tudom, már megint elszaladt velem a ló.

– Egy argentin kis faluból származom. Két éve költöztem ide. Ösztöndíjas vagyok egy művészeti suliban, és kollégiumban lakom. A nagyim nevelt fel, úgyhogy eléggé hiányzik nekem… Csak az ünnepek alatt tudom őt meglátogatni. Az álmom az, hogy énekesnő legyek, mert imádok énekelni – Bár nem mond túl sokat, amikor beszél, teljesen ámulatba ejt. Még azért is odavagyok, ahogy a szavakat megformálja, és úgy ejti ki őket, mint egy mesebeli hercegnő. Igen, határozottan az az érzésem vele kapcsolatban, mintha egy úri családban nevelkedett kisasszony lenne, pedig állítása szerint szegény sorból származik. Ennek ellenére olyan kifinomult, mint egy porcelán baba, ami egy antikvárium kirakatából mosolyog az előtte elhaladókra. Még közös pont is van bennünk, hiszen én is imádok énekelni, de ezt egyenlőre nem osztom meg vele.

Pár megállóval később mintha kicsit már feloldódna, és még egy csilingelő kacaj is kiszakad édes ajkai közül. A végállomáson szállunk le, ahol játszom a hülyét, hogy véletlenül rossz irányba indultunk el, de ne aggódjon, nem fogok eltévedni. Kicsit gyanakodva néz rám, de hamar elterelem a figyelmét.

– Gyere csak! Nézd ezeket a virágokat! Gyönyörűek, nem? Sokszor elhaladtam már a stand előtt, de eddig még nem volt senki, akinek virágot adhattam volna… – Veszek neki egy hatalmas csokor rózsát annak ellenére, hogy valószínűleg rommá hervad, mire hazaér. De mindent megér a tekintete, ahogy elragadtatva nézegeti a virágokat, néha-néha mélyen magába szippantva finom illatukat. Bár a rózsák illata messze elbújhat az övé mellett.

- Tényleg nagyon szépek. Ráadásul én még… még senkitől sem kaptam virágot. – vallja be szemlesütve.

– Én pedig még soha senkinek nem adtam virágot – mosolygok rá. Amikor viszont meg akarom fogni a kezét, elhúzódik, és megint kissé rideggé válik. Gyorsan túl teszem magam ezen a kis incidensen, és kis séta után felszállunk a hotelhez vezető buszra. Mikor nem közeledek úgy Lisette-hez, újra ellazul, és folytatjuk a kellemes beszélgetésünket. Nem kérdez rá arra, mi volt az a jelenet a buszon a kis csajokkal, én pedig nem említem meg neki a bandát. Nem akarom, hogy ha esetleg mégis belém szeretne, azt a leendő hírnevem miatt tegye.

Megsajdul a szívem, amikor megérkezünk a szálloda elé. Vajon eleget tettem azért, hogy Lisette újra akarjon látni? Megadom neki a számom, amit bár eltesz, ő viszont nem adja meg az övét. Ezt nem tartom jó jelnek, de nem erőszakolhatom ki egy lányból az elérhetőségét. Amúgy is megriad bármiféle közeledéstől, én pedig nem szeretném végleg elijeszteni. Észreveszek egy lányt a közelben ácsorogni. Fogalmam sincs róla, hogy ki az, de kockáztatnom kell. Szégyellem magam, amiért folyamatosan hazudozom Lisette-nek, de mindent be kell vetnem annak érdekében, hogy újra akarjon velem találkozni.

– Nagyon kínos, de kérhetnék tőled még valamit? Látod ott azt a lányt? Teljesen rám van állva. Képtelen vagyok őt levakarni magamról, pedig egyáltalán nem tetszik. Hiába mondtam neki azt, hogy van barátnőm, nem hitt nekem. Ha… ha bebizonyíthatnám neki, hogy tényleg van barátnőm… – Közelebb hajolok hozzá, neki pedig elkerekednek a szemei. Fél. Egy tűnő másodperc erejéig viszont a vágy is megcsillan a tekintetében. – Megengeded, hogy…? – Látom, hogy küzd önmagával, de végül egy aprót bólint.

A virág csokor valamennyire közénk férkőzik, de nem érdekel, ha összelapítom a rózsákat. Bár szívem szerint hevesen magamhoz húznám a lányt, tudom, hogy nem tehetem. Sőt, nem is úgy csókolom meg, ahogy azt szeretném. Csak gyengéden végigsimítok az ajkán a számmal, és néhány pillanatig ott tartom. Ez nem olyan szenvedélyes csók, mint amit Aliciától kaptam a reptéren, mégis minden porcikám beleremeg. Ezúttal Lisette illatába, a közelségébe szédülök bele, és bár nem mélyítem el a csókot, ennél meghittebb és édesebb pillanatot még nem éltem át. Az ölelésem viszont annál lényegretörőbb. Úgy szorítom magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni őt. És úgy érzem, hogy viszonozza ezt az érzést. Mintha ő sem akarna elválni tőlem, vagy mintha pont azért szorítana olyan erősen, mert tudja, többé nem teheti ezt meg. – Ugye látlak még? – kérdezem, amikor nagy nehezen elhúzódom tőle.

Nem válaszol, viszont a karkötőmet kezdi el bámulni. Felemelem a kezem, és megmutatom neki, hadd vizsgálja meg közelebbről.

– Ez meg mi? – kérdezi kissé feldúltan, amit nem tudok hova tenni.

– Állítólag egy szerencse karkötő. Nem tudom, hiszel-e az ilyesmiben. – Elborul a tekintete, amikor azokat a fura jeleket kezdi tanulmányozni. Talán érti a jelentésüket? Annyira csak nem lehet borzalmas vagy igen?

A következő másodpercben arra eszmélek, hogy Lisette szó nélkül elrohan, én pedig kétségbeesetten kiabálok utána. Megpróbálom utolérni, de gyorsabbnak bizonyul a busznál is. Menekül. Előlem menekül.

Én meg belehalok abba, hogy nem érhetem el őt.