4TUNE – A szerencse fiai

Huszonhetedik fejezet

Tomi

– Kiszállok az együttesből – közli Ethan rezzenéstelen arccal. A többiek némán pislognak, mint hal a szatyorban, így szokás szerint rám marad az, hogy helyre tegyem a dolgokat.

– Mi van, ember, elment a maradék eszed is? Mégis hogy képzeled azt, hogy az első nagy koncertünk előtt szarban hagysz minket? Szállj ki pár hónap múlva, nem érdekel, nem foglak megsiratni, de nem lehetsz annyira önző, hogy kizárólag magadra gondolva bedobod a törölközőt. Sosem akartál velünk lenni, de most az egyszer szem előtt kéne tartanod a mi érdekeinket is. Egyáltalán minek vágtál bele? Az apád kényszerített, mi? Annyira unalmas ez a duma! Ha lenne egyéniséged, akkor nem hajlottál volna meg apád akarata előtt…

– Leállítaná valaki? Rohadtul nem vagyok most erre vevő. Azért akarok kiszállni, mert a barátnőm élete fontosabb, mint ez a nyavalyás együttes. De persze te erről semmit nem tudhatsz, Tomika, mivel fogalmad sincs arról, milyen szeretni valakit, és érte feláldozni mindent, csak hogy biztonságban tudhasd. Nem teszem kockára Becky életét miattatok.

– Hé srácok, ne essetek egymásnak! Mindkettőtök érvelését meg lehet érteni. De ha nélküled lépnénk fel, sok rajongót veszítenénk, ezért talán jobb lenne abbahagynunk az egészet.

– Tessék, ezt akartad? Seyong, aki beleadta szívét-lelkét ebbe a szarba az elejétől fogva, most megfutamodna, és eldobná az álmait miattad… Önző seggfej, elegem van belőled!

– Hé, csillapodj már, Tomi! Nincs itt a világ vége. Akkor kéne megbeszélnünk ezt, amikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, és nincs lincs hangulat kettőtök közt. – Lucas szorosan tart, és őszintén szólva jól teszi, mert ha nem állná az utamat, már rég bevertem volna a szőkeség képét. Mostanában olyan jól ment minden a banda körül. Összebarátkoztunk, eltűntek az ellentétek, mindenki jóban lett mindenkivel, és a munkán kívül rengeteget lógtunk együtt. Sajnos én nem vagyok olyan, mint a többiek, és nem tudom lenyelni a mérget, amit Ethan szolgált fel nekünk. Lehet, hogy nem vagyok jó barát? Hiszen ha az lennék, akkor odamennék hozzá, átölelném, megveregetném a vállát, és azt mondanám neki, hogy megértelek, tesó, és mindennek ellenére a barátságunk folytatódni fog. De ahogy mondtam, én nem vagyok az a fajta, aki elfogult lenne a szeretteivel. Ha baromságot csinálnak, akkor a szemükbe mondom, ha fájdalmat okoznak, nem fogok álarc mögé rejtőzve szerepet játszani, és a háta mögött elmondani, hogy mit gondolok az üggyel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a többiek sem örülnek a hírnek, még sincs vér a pucájukban ahhoz, hogy megmondják a véleményüket Ethannek. Jó, hogy nem kezdenek el tapsikolni, és éljenezni nemes tette miatt, mert komolyan, még ezt is kinézném belőlük. Legszívesebben rohannék Mr. Lance-hez, hogy beköpjem a fiacskáját, és hogy megkérjem, kötelezze arra, hogy fellépjen velünk, és hogy az együttesben maradjon. De előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, ezért nem játszom spiclit, inkább a konditerembe megyek, hogy levezessem a hirtelen támadt feszültséget. A srácok nem akadályoznak meg abban, hogy elhagyjam a próbatermet, hiszen most már úgyis felesleges lenne gyakorolni, nem igaz? Ők vigasztalgassák csak Ethant, nekem ehhez sem kedvem, sem türelmem sincsen. Megint felszínre tör az, hogy én kilógok a sorból, hogy én mennyire különbözöm tőlük, de személy szerint büszke vagyok arra, hogy én mindig megmondom azt, amit a szívem diktál, és nem nyalizok csak azért, mert a helyzet úgy kívánja meg. Mellesleg Ethannek nem volt teljesen igaza abban, hogy nem tudom, milyen igazán szeretni valakit. De hát engem már az elején rossz fiúnak könyveltek el, akinek természetesen nem lehetnek érzései mások iránt, és ha az sem változtatott a véleményén, ahogy az utóbbi időben viselkedtem, hát akkor minden bizonnyal még most sem ismer.

Miután szétütök egy bokszzsákot, fogom magam, és elindulok arra a helyre, ahol hónapok óta bármi történjen, jól érzem magam. Ha ott vagyok, elfelejtem a dühöt, amit a szüleim iránt táplálok, akik magamra hagytak, mikor megszülettem. Elfelejtem a nevelő szüleimet, akik olyan csúnyán elárultak. Az árvaházban töltött sanyarú éveket, és a javító poklát. És azt a lányt, aki angyalként szállt alá az égből, hogy megmentse az életemet, de aki pár óránál tovább nem maradhatott a földön. Sojin pár perc alatt megbabonázott. Úgy éreztem, köztünk lehet valami, hogy végre csatlakozhatok a banda azon tagjaihoz, akik örömködve fogják a barátnőjük kezét, levakarhatatlan mosollyal bámulják őket, elkísérik őket akárhova, még ha nincs is kedvük hozzá, de a lány olyan hirtelen vált köddé, ahogy megjelent. Azelőtt sosem láttam őt a Nirvanában, és azóta sem, pedig minden este ott dekkolok arra várva, mikor bukkan fel újra. Kérdezgetem a többieket, hogy mit tudnak róla, de folyamatosan falakba ütközöm, mert olyan, mintha nem is létezett volna. Nem őrültem meg, más is látta, nemcsak én, még sincs róla semmilyen információjuk. Őszintén bevallhatom, hogy akkor este voltam életemben a legboldogabb. Sojin vicces volt, ami általában nem jellemző a lányokra. Nem a szokásos női témákkal fárasztott, okos volt, jó meglátásai voltak olyan dolgokról, amikben ráadásul egyet kellett értenem vele. Nem tudtam leküzdeni magamban azt a benyomást, hogy a lány tulajdonképpen Seyong ikertestvére is lehetne, mert nemcsak külsőre hasonlított rá, hanem a gondolkodásmódja is eléggé megegyezett legjobb barátoméval. És bevallom, ez fogott meg benne a legjobban. Mert régóta üldözött már az az érzés, hogyha Seyong lány lenne, akkor ő lenne a tökéletes nő számomra. Ezért madarat lehetett fogatni velem, amikor rátaláltam a női megfelelőjére, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, nem fogom őt elengedni. Kicsit zavart, hogy a Nirvanában dolgozik, de ha Lucas meg tudta ezt bocsátani Lisette-nek, én sem tehettem másképp. Ez az aprócska baki nem állhatott a tökéletesség és közém, és elhatároztam, hogy a következő alkalommal el fogom őt hozni a bárból. Nem leszek olyan, mint Lucas, aki még az után is hagyja a barátnőjét ott dolgozni, miután járni kezdtek. Fantasztikus volt a vele töltött kis idő, mesébe illőnek tudnám mondani, pedig én sosem hittem a szerelemben, a szerelem első látásra fogalmában meg aztán főleg nem. Azt hittem, hogy egy olyan gyerek, aki úgy nőtt fel, hogy ezt az érzést nélkülöznie kellett, aki nem tanulta meg, milyen az, ha szeretik, és ő viszonozza ezt, nem képes szerelembe esni. Hogy nekem csak annyi jár, hogy lenyomok pár menetet Aphroditéval vagy a hozzá hasonló könnyűvérű csajokkal, és utána üresen térek haza, még rosszabb állapotban, mint amilyen a szex előtt voltam. Mindenki azt feltételezi, hogy én nem vágyom másra, hogy ellentétben a banda hős szerelmes vonalával nekem csak arra van szükségem, hogy kielégítsenek, és több nem is kell a boldogságomhoz. Mindenki azt hiszi, hogy én ilyen egyszerűen működöm, és persze én is tehetek arról, hogy ilyen kép alakult ki rólam. Valamiért nem tudok őszintén beszélni az érzéseimről, inkább eljátszom a nagypályás csávót, ami passzol a rapper imidzshez, de ha elvonatkoztatunk a színpadtól, a való életben nagyon más vagyok. Gyengéd énemet talán csak három ember ismeri, de abból az egyiknek már bottal üthetem a nyomát. Nem értem, Sojin miért rohant el a csókunk után… Érezhetően élvezte, mégis annyira kiborult, mintha azt képzelte volna, hogy gyilkos vagyok, aki táncosnőket öl meg, miután magához édesgette őket. Talán a sors így akar megleckéztetni a sok baromságért, amit elkövettem eddigi életem során. Hagyta, hogy megismerjek egy elbűvölő lányt, hogy utána elszakítsa tőlem, ezzel nagyobb szenvedésre kényszerítve, mint amikor azt gondoltam, az én szívem jégből van, amin senki nem törhet át. Adott egy ajándékot, amit csak néhány percig tudhattam magaménak, mert aztán vissza kellett küldenem a feladónak. És Sojin még a rohadt cipőjét sem vesztette el, pedig esküszöm, végigjártam volna az egész várost, hogy ráleljek a tárgy gazdájára.

Mielőtt belépnék a nevelő otthonba, amit rendszeresen látogatok, és minden alkalommal nem csekély pénzadománnyal támogatok, megpillantom a fiúkat, akik halvány mosollyal az arcukon szállnak ki Ethan BMW-jéből. Követtek? De miért? Azért jöttem ide, hogy elfelejtsem a szöszi bejelentését, erre bepofátlankodnak az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetek? Hát nem értik, hogy én nem tudom olyan könnyedén feldolgozni ezt a hírt?

– Nézzétek, a mi Tommy G-nknek mégiscsak van lelke. Megölt minket a kíváncsiság, hogy hova mehetsz, amikor órákra eltűnsz, de egyikünk sem gondolta volna, hogy gyerekeket látogatsz meg. Nem ijednek meg tőled? – Csúnyán nézek Lucasra, mert marhára nem tetszik, hogy olyan stílusban beszél, mintha semmi nem történt volna.

– Minek jöttetek ide? Kopjatok le rólam! Nem akarok idegeskedni a kölykök előtt.

– Biztosan örülnének a kicsik annak, ha adnánk nekik egy rögtönzött koncertet – mondja Seyong, és lágyan a karomra teszi a kezét. Mostanában eléggé eltávolodott tőlem, amit nehezen viselek. Nem elég, hogy Sojin lelépett, még ő is került, amit végképp nem tudtam mivel magyarázni. Jól esik az érintése, és annak is örülök, hogy úgy néz rám, mint régen.

– Szóval legyen ez Ethan búcsú fellépése? Hát ez marha nagy ötlet! – Pufogok még egy sort magamban, de mivel tudom, hogy nem fognak tágítani, és a hely vezetője is elénk jött, ezért késő lenne elküldeni őket a fenébe. Megnyugszik a lelkem, amikor a látom a gyerekek kitörő örömét. Hát igen… A mosolyukért megéri elviselni ezeket a majmokat. Ethan és Lucas elhozták a gitárjukat, és néhány fontos akkordot megtanítanak az érdeklődő srácoknak. Seyong tánclépéseket mutat a lányoknak, én pedig az árnyékba húzódva figyelem őket. Hagyom a többieket érvényesülni, mivel én minden héten láthatom a kicsiket, meg amúgy sincs kedvem most semmihez. Az egyik kissrác észreveszi, hogy külön vonultam, és odajön hozzám. Timothy az, akit megvédtem az első napon, amikor idelátogattam. Leül mellém, és mesélni kezd. Elmondja, hogy mióta kiálltam mellette, erőre kapott, és már nem hagyja, hogy a nagyobbak piszkálják. Írt egy szöveget, amit elrappel nekem, és én semmi másra nem vagyok képes, csak tátott szájjal bámulni, mert meg kell állapítanom, hogy ez a gyerek őstehetség. Ha én ilyeneket írtam volna kilenc évesen, talán könnyebben át tudtam volna vészelni a nehéz időket. A szövegben benne van minden: fájdalom, csalódottság, de egy cseppnyi remény is, ami nem hagyta el őt annak ellenére sem, hogy itt kell élnie. Megkérdezem, hogy nekem adná-e a dalát, mert szívesen tovább dolgoznék rajta, és ha nem is a 4TUNE-nel, de egyszer nagy slágert csinálok belőle. Örömujjongásban tör ki, és odarohan a pajtásaihoz, hogy eldicsekedjen vele, hogy ő írta meg a 4TUNE következő számát.

– Ethan, feleségül veszel, ha megnövök? – kérdezi az egyik kislány az ebédnél ülve.

– Ethan az idősebb nőkre bukik – mondom gonoszan, mire Seyong bokán rúg az asztal alatt.

– Én egyáltalán nem vagyok féltékeny, szívesen osztozom rajtad – közli a kislány, mire mindannyian nevetésben törünk ki. Ethan megígéri, hogy megfontolja az ajánlatot, aztán egy csapat lány Lucast kezdi „zaklatni”. Ezúttal befogom a számat, pedig szívesen megállapítanám, hogy Lucas meg a sztriptíz táncosnőkért van oda, és ha egy mód van rá, a lányok ne ezt a nemes hivatást válasszák, de tekintettel kell lennem a gyerekekre, és meg kell fékeznem a nyelvemet, mert az ilyesfajta beszólások nem tennének jót a fejlődésüknek.

– És ti szeretitek egymást? – mutat rám és Seyongra egy másik kislány.

– Mindannyian szeretjük egymást. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család – válaszolja Seyong diplomatikusan, de az aprócska lány nem hagyja annyiban a dolgot.

– Úgy értem, szerelmesek vagytok egymásba, ugye? – Seyong majdnem megfullad az üdítőtől, amibe éppen belekortyolt. Imádom, amikor zavarban van, és az ilyen kérdések mindig kínosan érintik őt. Hogy mentsem a helyzetet, átveszem tőle a szót.

– Többet érzek Seyong iránt, mint a szerelem. Tudod, a szerelmesek megcsalják egymást, sokat veszekednek, rengeteg dologban nem értenek egyet, de nálunk ez nem fordulhat elő.

Seyong az udvaron álldogál a semmibe bámulva, amíg a többiek búcsúzkodnak. Az ominózus kérdés óta meg sem szólalt, ezért kijöttem utána, mert utálom őt levertnek látni.

– Hé, mi a baj? Olyan furcsa vagy mostanában… Miért nem mondod el, hogy mi nyomja a szíved? Régen mindent megosztottál velem. Talán megbántottalak valamivel?

– Csak fáradt vagyok a sok próba miatt, ennyi. – Már a szemembe se néz, de anélkül is tudnám, hogy hazudik. Legszívesebben megráznám, hátha azzal egy kis életet vernék belé, de ehelyett inkább szorosan magamhoz ölelem. Ijedten hátrálna, de nem hagyom. Annyira görcsös az egész teste, feszült, nem engedi el magát, ideges… Addig simogatom a hátát, amíg kissé el nem lazul, és a fejét a vállamra nem hajtja. Végigsimítok sötét tincsein, és mélyen magamba szívom az illatát, ami ha nem vigyáznék, teljesen elbódítana.

– Annyira hiányoztál… – suttogom a fülébe a vallomást. Észre sem vesszük, hogy az a kislány, aki azt kérdezte, szerelmesek vagyunk-e, mellénk lopózik, és csillogó szemekkel mered ránk. Amikor egy apró sikkantás hagyja el a száját, szétrebbenünk, és zavartan nézünk hol egymásra, hol a cserfes gyerekre. A lány a szája elé tartja a mutatóujját, és halkan közli:

– Én tudtam. De ne aggódjatok, nem árulom el senkinek, ez a mi titkunk marad.

Az autóban oldódik a hangulat, és valahogy már nem is vagyok olyan dühös Ethanre. Abban állapodunk meg, hogy hárman fogjuk folytatni, de nem szólunk az apjának erről, egyszerűen Ethan nem fog eljönni a koncertre, ahol bejelentjük a fanoknak a döntését. Mr. L utána tajtékozni fog, de nem akarjuk, hogy emiatt lefújja a koncertet. Seyonggal is rendeződni látszanak a dolgok, már nem olyan visszautasító velem, mint az elmúlt hetekben. A szobánkba érve rávetem magam, és leveszem a pólóját, majd az ágyára fektetem.

– Te meg mi a francot csinálsz? – morog felháborodottan. A kezem már a vállát nyomkodja, de azért szavakkal is alátámasztom, amit csinálni fogok vele a következő egy órában.

– Megmasszírozlak. Túlságosan feszült vagy, ezért lelazítalak egy kicsit. Vedd le a nadrágodat! Shhhh, ne rinyálj már! Farmerben nem tudsz igazán ellazulni, meg kényelmetlen is. – Percekbe telik, mire lekönyörgöm róla a ruhadarabot, de végül szokás szerint én nyerek. Keresek egy flakon baba olajat, és lassan szétkenem a hátán. Már az első pillanatokban érzem, hogy elernyednek az izmai, ezért még nagyobb erő bedobással folytatom. A lábát is jól átgyúrom, hiszen sosem szokta kímélni, és ráfér a kényeztetés, és hirtelen azon kapom magam, hogy megragad a tekintetem a feszes, fekete bokszerbe bújtatott fenekén. Próbálok a küldetésemre koncentrálni, vagyis arra, hogy kiűzzek minden feszültséget a barátomból, de a kezem hiába jár a hátán vagy a vállán, a tekintetemet nem tudom levenni arról a helyről, ahova elég illetlenség részemről nézni. Seyong torkából jóleső nyögések szakadnak ki, ami már tényleg sok nekem. Izzadni kezdek, és fogamat összeszorítva próbálok ellenállni annak, ami fölött az elmémnek nincs uralma. Nem tudom legyőzni a késztetést, és a kezem pár másodpercig az ominózus területre téved, ami az utolsó cseppet jelenti abban a bizonyos pohárban. Berohanok a fürdőbe, és hideg vizet fröcskölve az arcomba próbálom lenyugtatni magam. A homlokomat a hűvös csempének támasztva szándékozom csillapítani szívem heves lüktetését, de elég nehéznek tűnik a testem kordában tartása. Erősen beleharapok az alsóajkamba arra a gondolatra, hogy felizgultam, miközben Seyongot masszíroztam. Képek villannak az agyamba, amiket messzire akarok száműzni, ennek érdekében párszor a falba fejelek, de ennek a tettemnek csak egy fejfájást köszönhetek pluszba. Remegő kézzel törlöm le magamról az izzadságot, miközben azt ismételgetem magamban, hogy ez lehetetlenség. Elképzelem tökéletes porcelán bőrét, amin megcsillan az olaj, a lábát, ami enyhén izmos a sok tánctól, a hangját, amit más helyzetben is hallani akarok… NEM! Ez egyszerűen képtelenség! Miért ment el Sojin, miért? Ha most itt lenne, nem támadnának ilyen beteg gondolataim. Ha itt lenne, elfeledtetné velem ezt a gyötrelmet, ami egy ideje fojtogat, de mostanáig le tudtam küzdeni a ketrecbe zárt oroszlánt, aki ebben a pillanatban közelebb áll ahhoz, hogy áttörje a rácsokat, mint valaha. Kiveszem a telefonom a zsebemből, és ránézek a háttérképre, amin Seyong és én ketten vagyunk. A fotó a kilátónál készült, amikor először ott jártunk, de azóta gyakran mentünk fel oda. A mobil kiesik a kezemből, és nagy csattanással ér földet, amikor eszembe jut, milyen érzések kavarognak bennem, ahányszor átölel, ahányszor rám néz… De ezt eddig nem realizáltam, mivel mesterien eltemettem magamban a valódi érzéseimet. De annak a kislánynak nem lehetett igaza… Seyong a legjobb barátom, a testvérem, mindent megtennék érte, akár az életemet is feláldoznám, annyira szeretem… De ez nem… ez nem… Még gondolatban sem tudom kimondani azt a szót, amit a kislány használt. És mi van, ha mégis igaza van? Amit Lucas és Ethan iránt érzek, az ugyanolyan, mint amit Seyong váltott ki belőlem? Az agyam azt ordítja, hogy persze, ugyanúgy szereted mindhármukat, de az már mindennek a legalja, amikor magának is úgy hazudik az ember, hogy el is hiszi, amit gondol.

– Jól vagy? – Az ajtó kinyílik, és merő aggodalommal a hangjában lép oda hozzám. Én a vécé előtt kuporgom térdeimet magamhoz ölelve, a tekintetemet pedig a padló felé fordítom, mert nem akarok a szemébe nézni. Nem akarok rá nézni.

– Csak erős fejfájás tört rám, amúgy semmi bajom. – A hangom olyan távolian és idegenül cseng, hogy fel sem ismerem. Seyong mellém térdel, és a kezét a homlokomra helyezi.

– De hát te tüzelsz a láztól! – Ellenkezni akarok, de akkora rosszullét tört rám, hogy nem jellemző módon egy szót sem bírok kinyögni. Létezik, hogy belebetegedtem a… Seyong óvatosan felhúz, és az ágyamhoz vonszol. Már fel van öltözve, amiért hálát adok az égieknek, mert ha még egyszer majdnem meztelenül látnám, lehet, hogy láz helyett infarktust kapnék. A nem várt betegségnek köszönhetően gondolataim még kuszábbak, mint előtte, és olyan szinten kezd sajogni minden tagom, hogy az is elvonja a figyelmemet a valódi problémáról. – Szeretnéd, hogy itt maradjak?

– Nem… igen… nem tudom… – A tétovázásom hallva Seyong úgy dönt, mellettem marad, de nem fekszik mellém, csak az ágyam szélén üldögél, mint egy gondoskodó anyuka. Kezét néha a homlokomra simítja, nyakig betakar, énekel nekem, borogatást hoz, aztán vizet… Hamar elalszom, és az álmaim ködén át egy angyal hangját hallom, aki szüntelenül azt ismételgeti, „gyógyulj meg”. Álmomban az angyal rossz útra téved, és minden tiltás ellenére beleszeret egy démonba, aki a pusztulást jelenti számára. Kiabálok az angyalnak, hogy ne csináljon hülyeséget, menjen vissza oda, ahol biztonságban van, ahol nem okozhat neki fájdalmat a démon, de az angyal dacolva a kérésemmel közelebb jön hozzám, és megcsókol. Ráébredek, hogy a démon én magam vagyok, és rémülten veszem észre, hogy az angyal nem más, mint Sojin. De amikor szétválunk, a lány átváltozik, és immáron Seyong mosolyog vissza rám.

– Nyugi, nyugi, csak rosszat álmodtál, nyugi! – Seyong lefogja vergődő testem, és óvón húz magához. Úgy látszik, nemcsak álmomban kiabáltam, hanem a valóságban is, pedig nem állt szándékomban a frászt hozni rá. Már nem is emlékszem, mitől borultam ennyire ki; a szavak összemosódnak a fejemben, a képek elhalványulnak, és nem érzek mást, csak a kínzó tüzet, ami bármelyik pillanatban porrá égetheti egész testemet. Talán a láz tehet róla, talán valami megnevezhetetlen dolog, de a lángok egyre nagyobb hévvel csapnak fel, és attól félek, nem élhetek tovább, ha nem oltom el őket.

– Szeretlek… szeretlek… – hallom a saját hangom, de nem tudom értelmezni a szavaim jelentését. Nem tudom, kinek mondom, vagy legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy kihasználva a betegség előnyeit, a magas láztól hülyének tettessem magam.

– Én is téged – mondja valaki válaszul valamire, de már nem tudom felidézni, mire felelte ezt. Inkább újra átadom magam a tudattalanságnak, és a lángok közé vetem magam.

***

Izgatottan készülődünk az öltözőben. Be sem áll a szánk, utoljára elpróbáljuk a koreók neccesebb részeit, bíztatjuk egymást, és néha szomorúan megállapítjuk, hogy milyen rossz, hogy Ethan nem éli át velünk ezt az élményt. Kiadtuk az első albumunkat, eljártunk mindenféle interjúkra, ahova még ő is velünk tartott, de a mai napon már nincs itt. El sem jön megnézni minket, mert a közönség soraiban kissé feltűnő látványt nyújtana. Mindannyian parázunk az apja, na meg a fanok reakciójától, de reménykedünk benne, hogy ez nem fog az együttes rovására menni. Elég gáz lenne, ha az elején bejelentenénk, hogy Ethan kilépett, és a rajongók nagy része kivonulna a csarnokból, mi pedig énekelhetnénk pár lelkes lánynak, akik hűségesen mellettünk maradnának. Ethan ott volt minden próbán, hiszen fent kellett tartanunk a látszatot, és kezdetben morogva fogadtam a jelenlétét, de később át tudtam érezni, hogy milyen az, ha valakiért képes lennél mindent feladni. Seyong és köztem minden a régi; barátok vagyunk, és elmondjuk a másiknak a problémáinkat és az örömünket. Persze vannak dolgok, amiket nem teregethetek ki neki, mint például a masszírozós incidenst, de biztos vagyok benne, hogy neki is van egy-két titka, amiről nem tudok. Ami akkor este történt velem, pillanatnyi zavarnak fogom fel, és azóta egyszer sem fordul meg olyasmi a fejemben, hogy jó lenne újra közelebb kerülni Seyonghoz. Mivel Sojin továbbra sem tért vissza, Aphroditéval ütöttem el az időt, aki készségesen állt a rendelkezésemre, akárhányszor megjelentem a bárban vagy a lakásán. Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy számomra nem jelent többet a testi vágyaim kielégítésénél, vagy esetleg hiú ábrándokat kerget velem kapcsolatban, de ha találkoznék Sojinnal, egy percig sem gondolkoznék, mielőtt végleg ott hagynám őt. Amúgy szerintem Aphrodité is így tenne, ha mondjuk, Lucas adna neki egy esélyt, mert ő tetszett neki először, rám csak akkor startolt, amikor Lucas Lisette után kezdett koslatni. Mindenesetre az élet megy tovább, akármi is történt, és a legfontosabb, hogy pár perc múlva színpadon leszünk, és egy iszonyat nagy show-t fogunk lenyomni.

Elindulunk az öltöző kijárata felé, amikor kivágódik az ajtó, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem kólint fejbe. Más se hiányozna, minthogy feldagadt homlokkal álljak a közönség elé, vagy hogy rosszabb esetben agyrázkódással terüljek el a földön. Kikerekedett szemmel bámulunk Ethanre, aki minden magyarázat nélkül az egyik padhoz rohan, és miután előrángatja a táskájából a fellépős cuccát, gyorsan magára kapja. Aztán berobban Becky is, aki segít megigazítani a haját, a nyakkendőjét, és megitat vele valamit, mielőtt útjára engedné.

– Becky megtudta, hogy mire készülök, mivel eljött a koncertre, de nem talált itt. Haza rohant, és addig erőszakoskodott, amíg rá nem vett, hogy nekem mellettetek a helyem.

– Isten áldja Beckyt! Akkor ez azt jelenti, hogy a koncert után is velünk maradsz?

– Igen, Tomika. Látod, mégsem tudsz olyan könnyen megszabadulni tőlem. – Körülfogjuk Ethant, és egy erős ölelésbe vonjuk. Az, hogy ismét négyen vagyunk, még jobban felspannol, így erőtől duzzadva vonulunk ki a sikoltozó fanok elé. El sem tudom mondani, milyen tökéletes az egész műsor. Arra nem figyelek, hogy esetleg elhangoznak-e hamis hangok, vagy hogy elrontunk-e néhány lépést, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy istenien érezzük magunkat. Nemcsak a közönség, mi is leírhatatlan boldogságban úszunk, és teljes szívünket-lelkünket feltárjuk a nagyvilág előtt. Lucas megható szóló produkcióján mindenki sír Lisette-tel az élen, aki az első sorban néz egész koncert alatt szerelmesen a barátunk szemébe. Amikor Ethan elkezdi tépni imádott gitárját, a rajongók bevadulnak, és véget nem érő skandálásba kezdenek, amivel a szöszit éltetik. Seyong táncmozdulatait megpróbálják leutánozni, bár olyan tökéletesen úgysem tudná senki megcsinálni, mint ő, ráadásul a szűk hely miatt kivitelezhetetlen is a feladat. A szóló produkciók közül az enyém az utolsó. Reszketeg lábakon sétálok ki a színpad közepére, és hirtelenjében nagyon egyedül érzem magam. Amíg a srácok mellettem vannak, nincs baj, úgy pörgök, mint egy felajzott bika, de nélkülük magányosan ácsorgok a reflektorok fényében. Megrémít, hogy minden szem rám szegeződik, hogy a kamerák csak engem vesznek, én vagyok a középpontban, és tőlem várják el, hogy valami nagyot alkossak. Megpillantom Timothyt, aki a többi gyerekkel együtt vidáman tombolja végig a koncertet, és nagy levegőt véve belekezdek abba a dalba, aminek a szövegét ő írta. Ez a dal nagyon különleges számomra, mert rengeteg benne a rap rész, viszont a refrénjét Seyong énekli. Amikor ő következik, lazán felém sétál, és mielőtt belekezdene, ragyogó mosolyt villant rám. A szívem egy másodpercre megszűnik dobogni, és a lélegzetem is eláll. Annyiszor próbáltuk már el, de eddig valahogy nem éreztem azt a szikrát, ami könnyedén lángokba borít, amint egyre közelebb ér hozzám. Becsukja a szemét, és szélnek ereszti gyönyörű hangját, ami ismét könnyeket csal a többség szemébe, köztük az enyémbe is. Nem volt eltervezve, de megfogom a kezét, és gyengéden megszorítom, amivel azt szeretném jelezni neki, hogy mi mindig együtt leszünk, tűzön-vízen át. A pillanatot örökre az elmémbe vésem, ahogy azt is, amikor egyszerre kezdik kiabálni Seyong és az én nevemet. Mintha a közönség is tudná, hogy mi ketten összetartozunk…

A közös duettük erejéig Lisette is a színpadra fárad, hogy Lucasszal együtt lenyűgözzék az embereket. Ők most a legnagyobb álompár Hollywoodban, és érdekes módon senki sem támadta le Lisette-et a dolog miatt, néhány utálkozó komment kivételével, ami elég elenyésző ahhoz képest, amire számítottunk. Valahogy az elejétől kezdve imádják a párosukat, és ezen az sem változtatott, amikor bejelentették, hogy nemcsak munka kapcsolat van köztük, hanem a valóságban is szeretik egymást. Lisette egyben a sztár vendégünk is, aki szintén elkészítette debütáló albumát, és akinek a fellépése ugyanolyan üdvrivalgást vált ki, mint a miénk. Legvégül azt a számot adjuk elő, ami az első olyan dal, amit mi magunk raktunk össze, és ami a legnagyobb sikert hozta el nekünk. Ütősek az én részeim, lebilincselő Lucas klasszisokat megszégyenítő hangja, bámulatba ejtő Seyong bonyolult elemekből álló tánca, és észveszejtő az a gitárjáték, amit Ethan ujjai generálnak. A visszatapsolás nem maradhat el, de arra egyikünk sem számított, hogy kétszer is megtörténik. Iszonyú fáradtan, de annál boldogabban rogyunk le az öltözőnk padlójára, és letörölhetetlen vigyorral az arcunkon bámuljuk a plafont, a semmire gondolva. Úgy érzem, órákig képtelen leszek innen felállni, és olyan üresnek hat a fejem, mintha én lennék a Madárijesztő az Ózból. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a rajongók sikolya visszhangzik a fülemben, boldogságtól ragyogó arcuk képe jelenik meg előttem, amit mi okoztunk, és ettől a világ urainak képzelem magunkat. Hiszen a mi zenénket hallgatják, ha fáj a szívük egy szakítás után, és valamelyik balladánkon sírják el utolsó könnyeiket a szerelem oltárán. A mi zenénket bömböltetik, amikor lenyúlják a faterjuk autóját, és lehúzott ablakokkal szelik az utakat hangosan énekelve a szöveget. A mi zenénk egyszerre ad vigaszt nekik, és egyszerre dobja fel őket, egyszerre lehet altatódal, mielőtt elalszanak, és ébresztőnek beállított csengőhang az utálatos reggel megkezdéséhez. Minket hallanak este utoljára, és minket hallanak meg reggel először. Mindig ott vagyunk velük, és ők is mindig velünk vannak, amikor kifejezik az érzéseiket a közösségi portálokon, a dedikálásokon vagy az ilyen fantasztikus koncertek alkalmával. Lucas egy hideg sört nyom a kezembe, ezzel kizökkentve az álmodozásból, de egy hajtásra kiiszom a doboz tartalmát, mivel szörnyen szomjas vagyok, amit eddig észre sem vettem.

– Hogy mi? Kicsim, te jól vagy? Igen, azonnal megyünk! – Ethan olyan riadtan ugrik fel, hogy kilöki a sörös dobozt a kezemből, aminek a maradéka a földre ömlik. – Becky volt az. Tudjátok, neki… neki vannak látomásai, és most azt látta, hogy perceken belül tűz fog keletkezni az épületben. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen.

– Hol van Seyong? – nézek idegesen körül, amikor sehol sem látom őt.

– A mosdóba ment, ami a folyosó végén van – mondja Lucas, és ő meg Ethan rögtön a kijárat felé indulnak. Én megcélzom a mosdót, de hülyét kapok, amikor nem találom ott a barátomat. Felhívom, de a telefonja nincs bekapcsolva, amiért ezerszer is elátkozom őt. Időközben a hangos bemondóban közzétették a hírt, miszerint tűz van, ezért a tömeg egy emberként akar menekülni, ami csúfos kudarcba fullad. Amúgy is lassan menne a kijutás ennyi embernek, de a pánik hangulat tovább ront a helyzeten. Nem törődve a másikkal mindenki a saját életét akarja menteni, így sokan a földre esnek, de szerencsére senkit nem taposnak agyon. Legalábbis eddig még nem tették meg. A sikolyok örömteliből rémültbe csapnak át, az arcok halálra váltak, én pedig nem tudom elhinni, hogy egy ekkora csoda, hogy fordulhat ilyen hirtelen rémálomba. Szeretem a rajongóinkat, nagyon, de jelen esetben nem tudok koncentrálni rájuk, csak azon jár az eszem, hogy hol a picsába lehet Seyong. Életemben nem imádkoztam még, de most összekulcsolom a kezem, és azért könyörgök, hogy megtaláljam. „Istenem… meg kell értened, hogy én nem élhetek nélküle…” „Istenem… inkább az én életemet vedd el, de őt ne szólítsd magadhoz… Én nem kellek neked, igaz? Én túl rossz vagyok ahhoz, hogy beválassz az angyali seregbe…” „Istenem… soha többé nem teszek semmi rosszat, ha megmented őt…” A mobilom csörgése ránt vissza a talajra, és reménykedve kapok utána, de csak Mr. L kétségbeesett hangját hallom a vonal végén. Arra szólít fel, hogy azonnal jöjjek ki, mert a ruhatár felől egyre jobban terjednek a lángok, de megszakítom a hívást, és ahelyett, hogy kimennék, pont abba az irányba indulok, ahol a tűz már pusztításba kezdett. Valami megmagyarázhatatlan erő azt súgja, Seyong ott van, és ha Seyong ott van, akkor nekem is ott a helyem, hogy segítsek neki. Nem érdekelnek a következmények, és ezt meg kell érteniük. Ha Lisette vagy Becky ragadt volna bent, a fiúk ugyanígy cselekednének, ugyebár…

Az előérzetem nem csalt, Seyong valóban ott van, és egy ájult lányt vonszol maga után. Tehát ezért halad lassabban, mert van valaki, aki megakadályozza a gyors menekülésben. Odarohanok hozzá, és megragadom a karját, de lerázza magáról a kezem. Olyan erővel lök hátra, hogy alig bírok talpon maradni, pedig én jóval magasabb és több kiló vagyok nála. De úgy látszik, az elszántság eddig fel nem fedett erővel vértezi fel, aminek a súlyát a szemében is látom. Sosem tűnt még ennyire határozottnak, ennyire magabiztosnak, mint most, amikor meg akarja menteni ennek a lánynak az életét. A lángok olyan sebesen közelednek, hogy pánikolni kezdek, és hisztérikusan kifakadva könyörgök neki, hogy jöjjön már velem. A tragédia egy beomlott tetőszerkezet képében érkezik, ami úgy temeti maga alá a lányt, hogy csak a felsőteste látszik ki alóla. Seyongot még ez sem téríti észhez, teljes erejéből rángatja a lány karját, hátha sikerül kihúznia a szerkezet alól, de a lángnyelvek hamarosan nyaldosni kezdik a fából készült tákolmányt, és vele együtt a lány lábát is. Amikor megrángatom a megszállott Seyong kezét, egy égő gerenda a karomra zuhan, és az eszméletlen fájdalom kizökkent abból, amit csinálni akartam. Könnyek szöknek a szemembe a gyötrelemtől, és a tehetetlenségtől, mert Seyong még ezzel sem foglalkozik, csak a lánynak szenteli minden figyelmét, amikor neki már úgyis késő. A gerenda szerencsére tovább esik a földre, de ettől függetlenül alig bírom elviselni az engem kínzó, pokoli fájdalmat.

– Az Isten szerelmére, itt akarsz megdögleni? Én ezt nem fogom hagyni, megértetted? – ordítom, és felkapom Seyongot, hogy esélye se legyen ellenkezni. Folyamatosan küzd, rúgkapál, szabadulni akar, és közben szüntelenül azt kiabálja, hogy vissza kell mennie a lányért. Megnehezíti a dolgomat, hiszen szinte csak fél kézzel tartom a másik sérülése miatt, de a szar elönti az agyamat, és ettől olyan erőre kapok, mint ő az előbb. Seyong kitekeredve visszafordítja a fejét, és szemtanúja lesz annak, ahogy a lány testének egyre nagyobb felülete lángra kap, ráadásul szerencsétlen magához tért az ájulásból, így a fülsüketítő üvöltése is az agyunkba ég a látvány mellett. Összeomolhatnék, mert úgy érzem, egy lépést sem bírok tovább menni. Ólomként nehezedik rám a fáradtság, a több napos kialvatlanság, az izgalom, a buli heve, a félelem, a gyász, és minden, amit el tudok képzelni. Az lenne a legegyszerűbb, ha itt most szépen elterülnék, és aludnék egyet, hogy másnap újult erővel folytathassam az életet. De ha így cselekednék, éppen hogy nem élném túl, és ha ezzel a ténnyel még meg is tudnék birkózni, Seyong miatt nem adhatom fel. Lehet, hogy én mentettem őt ki a tűzből, de ha nem lenne velem, nem bírtam volna megcsinálni, ezért kölcsönösen mentettük meg egymás életét. Amikor a mentőben egymás mellé fektetnek, végre ellazulhatok, végre lehunyhatom a szemem, hogy pihenjek egy kicsit, ami rohadtul rám fér a történtek után.

– Segíteni akarok neked, Tomi, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, amit csinálni fogok. – Bágyadtan nézek fel Lisette-re a kórházi ágyon fekve, és nem értem, mit kereshet itt. Mindig ellenségesen bántam vele, meg sem kellett volna látogatnia, erre azt mondja, segíteni akar. Először nem is figyelek arra, mit mond, aggodalmasan a mellettem fekvő Seyongra összpontosítok, aki a tragédia óta nem tért magához. – Figyelj rám! Meg fogom gyógyítani a karodat, jó? – Gyengéden végigsimít a sérült karomon, de az óvatossága ellenére is felszisszenek, annyira fáj. Leveszi róla a kötést, amit nem tudok mire vélni, majd hosszú ideig rajta tartja finom ujjait. Becsukom a szemem, mert valami jóleső érzés jár át, és amikor újra kinyitom, ledöbbenve pislogok hol a karomra, hol Lisette-re. Eltűntek rólam a sebek, az égett terület helyén ismét a tetkóim virítanak, és a szenvedés is egy csapásra tovaszállt. Lisette visszarakja rám a kötést, és megpaskolja a karomat. – Ezt hagyd magadon, hogy ne okozzon feltűnést az orvosoknak. Kicsit így is furcsállni fogják, hogy egy heg sem maradt, de valahogy majd kimagyarázod. Mondhatnád például, hogy elmentél egy plasztikai sebészhez, vagy ilyesmi. – Lisette arca fájdalmasan megrándul, amikor felhúzza a pulóvere ujját. A karját pontosan az az égési seb csúfítja, ami nemrég még az enyémen éktelenkedett.

– Azt a kurva… Te boszorkány vagy? – Kérdésem mosolyt csal ki belőle, de megrázza a fejét.

– Felénk gyógyítónak hívják, de nevezd, ahogy akarod. Ez egy örökletes, veleszületett képesség, amit személy szerint utálok, de ha már van, néha használhatom. Tudod, azért nem tudtam még eljönni a Nirvanából, mert a főnököm egyszer rajta kapott, hogy meggyógyítottam Aphroditét, miután egy vadállat összeverte, és azóta arra használ, hogy másokat is gyógyítsak meg. Azzal fenyegetőzik, hogy kitálal, ha ott hagyom a helyet, és  fogalmam sincs, hogy oldhatnám meg, de mindenképpen megfogom. Tudom, hogy nem kedvelsz, de szeretem Lucast, komolyan… – Felállok, és hagyom, hogy a késztetés magával ragadjon, és szorosan megöleljem Lisette-et. Elhúzódik, mivel most az ő karja sajog, ami miatt aggódom, de elmagyarázza, hogy sokkal hamarabb fog regenerálódni, mint ahogy az én esetemben történt volna, és hegek sem fogják tarkítani szépséges bőrét.

– Köszönöm! Seggfej voltam veled, de félreismertelek. Ezután számíthatsz a támogatásomra. De nem gyógyítanád meg Seyongot is? Tudod… annyira féltem őt…

– Nem kell aggódnod, csak sokkot kapott a látottak miatt. Magához fog térni, de lenne egy javaslatom, amivel felgyorsíthatnád a folyamatot. Mit szólnál egy csókhoz?

– Egy csókhoz? Megkedveltelek, de nem szeretném elárulni Lucas barátságát…

– Nem velem, te buta! Csókold meg Seyongot! Tudod, mint a mesékben. Egy csók, ami visszahozza a herceget az élők sorába a hosszantartó álomból, ami átokként sújtott le rá.

– Azt hittem, a hercegnőket kell csókkal felébreszteni…

– Nem az számít, hogy fiú-e vagy lány, a műveleten van a lényeg. – Lisette láthatóan jól szórakozik, majd miután kimulatta magát, magamra hagy az alvó szépséggel.

– Ébredj fel, kisherceg! Szükségem van rád, hallod? – Olyan közel hajolok hozzá, hogy az ajkam az állát súrolja. Eszembe jut az a képtelen ötlet, miszerint magához térne egy csóktól, és ettől mosolyognom kell. Anélkül, hogy végiggondolnám, mit teszek, a számat óvatosan az övére helyezem, de egy másodperc múlva el is kapom onnan. Mégis mit művelek én itt? Végre olyan jól ment minden. Seyong és én újra barátok vagyunk, amin nem szabad változtatnunk. Az az aprócska valami, amit messziről sem lehet csóknak nevezni, mégis áramcsapásként ért. Úgy ég a szám, mintha az a nyavalyás gerenda nem a karomra esett volna, hanem az arcom közepét vette volna célba. És Seyong sápadt ajkai mágnesként vonzanak magukhoz. Úgysem fogja megtudni, mit tettem, mivel nincs magánál. Senki sem fogja megtudni, ha még egyszer… Senki, kivéve engem, és ez pont elég ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen életem további részében. De hát nem lennék én, ha nem használnám ki a bűnös élvezeteket, ezért lassan megint fölé hajolok. Ezúttal hosszabb ideig tapadok az ajkára, és közben eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha felébredne, és vadul magára rántana, hogy szenvedélyesen elmélyíthessük a csókot. Mit tennék akkor? Elrohannék, vagy kiéhezett vadállatként vetném rá magam, és addig csókolnám, amíg a hirtelen jött levegő veszteségtől újra a párnára hanyatlana? A kérdésre sosem fogok választ kapni, ugyanis Seyong nem ébred fel, én pedig kissé csalódottan vackolódom be mellé. Magamhoz ölelem, és addig kalandoznak ujjaim selymes tincsei között, amíg el nem ragad az álom. Újraélem, ami pár nappal ezelőtt történt. Olyan élesen látom magam előtt az eseményeket, mintha ebben a pillanatban játszódnának le. Érzékelem az illatokat, a színeket, és belém hasít a felismerés, ahogy azon a napon is; húsba vágón és letaglózón.

Miután Sojin felszívódott, és mindennél jobban el akartam fojtani a Seyong iránt táplált érzéseimet, úgy gondoltam, nem fordulhatok máshoz, csakis régi chat partneremhez, shootingstarhoz. Az elmúlt időben is rengeteget beszélgettünk a neten, a találkozóra mégsem sikerült sort kerítenünk, pedig majdnem egy éve egy városban tartózkodtunk. Egy nap megírtam neki, hogy találkozzunk a közeli kávézóban, és rábólintott az ötletre. Emlékszem, mennyire izgatott voltam amiatt, hogy végre találkozhatok azzal a személlyel, akivel évek óta úgy chatelek, hogy még egy képet sem láttam róla, és még az igazi nevét sem tudom. Kíváncsi voltam, vajon milyen lehet élőben, és azért drukkoltam, hogy ne okozzon csalódást, mert ő jelentette számomra az egyetlen mentsvárat. Sosem vettem részt még vak randin, és más esetben ódzkodtam volna a dologtól, de miatta annyira lázba jöttem, mint egy ostoba kisfiú. Rajongtam minden szaváért, minden gondolatáért, de azért egy kicsit tartottam attól, hogy valami stréberrel hoz össze az élet, akinek nincsenek barátai, szabadidős elfoglaltsága, minden percét a gép előtt tölti kockulással. Az ilyen lányok nem voltak az eseteim… És hogy miért voltam olyan biztos abban, hogy lány az illető? Mert olyan mély érzések és szép megfogalmazások csak egy lánytól származhattak. Meg hát vonzódtam hozzá, és ez is azt a tényt támasztotta alá, hogy csajnak kell lennie. Amikor megérkeztem a kávézóba, meglepetten fedeztem fel, hogy Seyong forró csokit szürcsölgetve vár valakire egy asztalnál. Nagy vidáman odamentem hozzá, és természetesen faggatni kezdtem, hogy kivel van itt találkozója.

– Sosem meséltem neked róla, de van valaki, akivel évek óta chatelek. Nem tudom a nevét, még egy képet sem láttam róla, de annyira egy hullámhosszon vagyok vele. Tartok a vak randiktól, de benne bízom, benne hiszek… – Ezek az én szavaim voltak, mégis az ő szájából hangzottak el. Jobban megnézve egy farmer és egy piros póló volt rajta Simple Plan felirattal, aminek a partneremen is kellett volna lennie. Én miért nem láttam soha eddig ezt a rohadt pólót? És miért nem jöttem rá? Seyong szereti a Simple Plant, ahogy shootingstar is. És shootingstaron kívül az ismerőseim közül csak ő beszél olyan finoman, hogy akár egy lány is lehetne. Annyira feldúlt a dolog, hogy dadogtam valamit arról, hogy mennem kell Aphroditéhoz, de helyette a tengerparton kötöttem ki. Egész éjjel a sötétlő vizet bámultam, mintha onnan kiolvashatnám kérdéseimre a választ. Összetörtem, elvesztettem az utolsó reménysugarat, ami a boldogsággal kecsegtetett. Sokkolt a tudat, hogy azzal a fiúval kommunikáltam éveken át, aki a világ másik felén élt, de aki később egy együttesbe került velem, majd annyira közel hozzám, hogy az már fáj. Mi ez, ha nem a sors keze? De miért ilyen szívtelen a sors, amikor én minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem Seyongot, ő mégis folyton az utamba keveri? Ahelyett, hogy elfogadtam volna a végzet akaratát, nem néztem meg többé a rajongói oldalhoz tartozó postaládámat, sőt, töröltem magam a honlap felhasználói közül. És amikor hazatérve Seyong szomorúan elmesélte nekem, hogy járt, nem árultam el neki, hogy én voltam az, aki felültette őt, csak jó barátként hagytam, hogy az én vállamon sírja ki magát. Mindent a szőnyeg alá söpörtem, és abban reménykedtem, hogy addig nem lesz gond, amíg valaki fel nem emeli azt a szőnyeget, hogy kiporolja. És ha egyszer valaki felemeli, akkor gondoskodni fogok arról, hogy visszakerüljön a helyére, amilyen gyorsan csak lehet.

– Miattam halt meg! Az a lány miattam halt meg! – Hajnalban arra ébredek, hogy Seyong elkeseredetten hánykolódik mellettem, és könnyekben úszva ugyanazokat a mondatokat ismételgeti. Mivel halk szavaimra nem reagál, megrázom, hátha felébred a rémálomból, bár biztos vagyok benne, hogy neki a valóság legalább akkora rémálmot jelent. A mellkasomba temetve az arcát zokog, én pedig darabjaimra hullok, amiért ilyen állapotban kell látnom őt. Általában megnyugszik, ha megsimogatom, ha elsuttogok néhány kedves szót, de most semmi nem segít, és tanácstalan vagyok az ügyben, hogy miként tudnám elfeledtetni vele azt a borzalmat, amit átélt. Legalább félórányi hisztérikus kiborulás után lecsitul, és csendesen azt mondja: – Köszönöm, hogy megmentettél.

– Sajnálom, hogy őt nem tudtam megmenteni – vallom be kiszáradt torokkal, amit komolyan is gondolok. Seyong furán néz rám, és attól tartok, rájött, hogy Lisette meggyógyított, de a kötés a karomon pihen, eltakarva az egész létező felületet.

– A szemed… gyönyörű… Mármint… úgy értem, sosem láttalak még napszemüveg nélkül, és ez meglepett – hebegi Seyong zavartan, és a fejemhez kapva érzem, hogy tényleg nincs rajtam semmi. Biztosan a tűzben vesztettem el, de annyira elvonták a figyelmemet az egyéb tényezők, hogy nem volt időm ezzel foglalkozni. Seyong nem veszi le rólam a tekintetét, ami zavarba ejt, ezért inkább becsukom a szemem, és alvást színlelve tovább agyalok.

– Hogy van Seyong? – kérdezi másnap Mr. L, amikor rajta kívül mindenkit összehív egy megbeszélésre a kórház büféjében.

– Nem tudom, valaha ki fogja-e heverni a dolgot, de legalább már magánál van. Hány áldozata lett a tűzesetnek? És kiderült, hogy mi okozta?

– Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az az egy lány halt meg, akit ti is láttatok. Sérültek vannak, de túl fogják élni. Viszont van valami, ami elég durva, úgyhogy erősnek kell lennetek… Nem véletlenül gyulladt ki valami az épületben, szándékos gyújtogatás történt.

– Micsoda? Valaki azt akarta, hogy az együttes tagjai bent égjenek? – csattan fel Ethan.

– Nem az összes tag… Aki a tüzet okozta egy meleg gyűlölő ember volt… Azt akarta, hogy Seyong… – Érzem, hogy a fiúk elkapnak, mert különben lefordulnék a székről. Lucas egy poharat ad a kezembe, hogy igyak vizet, Ethan kinyitja az ablakot, hogy áradjon be friss levegő, de egyiktől sem érzem jobban magam. A könnyek akaratlanul szántanak végig arcomon, de ebben a helyzetben nem érdekel, hogy mit fognak rólam gondolni.

– Kérem, ne mondja el neki! Így is magát hibáztatja a lány halála miatt… Ha megtudná… – A többiek is megrendülnek a hír hallatán, és csak akkor nyugszunk meg valamelyest, amikor Mr. Lance biztosít arról, hogy az az állat jó pár évig a sitten fog rohadni.

– Először Becky ügye, most meg ez! Mi lesz a következő? Agyon lőnek a nyílt utcán? Én ezt nem bírom, srácok, nem bírom! – zokogom, miközben ököllel csapkodom az asztalt.

– Egy időre vissza fogtok vonulni, és azalatt átértékelhetitek magatokban a dolgokat. Ha arra a döntésre juttok, hogy abbahagyjátok, én megértem...