4TUNE – A szerencse fiai

Huszonnyolcadik fejezet

Lucas

Mióta együtt a banda, folyamatos hegycsúcsok és hullámvölgyek jellemezték az életünket. A mostani mélypont azonban minden eddigin túltesz, és fogalmam sincs, hogy fogunk kimászni abból a gödörből, amibe a tűzeset miatt kerültünk. Visszavonultunk a rivaldafényből, de ami számomra a legnagyobb problémát jelentette, hogy már nem is próbálunk. Úgy éreztem magam, mint egy normál gimnazista, azzal a különbséggel, hogy a középsuliban nem büszkélkedhettem egy csodás barátnővel. Valahol élveztem, hogy részesülhetek azokban a tini szokásokban, amikből annak idején kimaradtam, de a valódi boldogságomhoz ez nem volt elég. Lisette-tel harmonikus lett a kapcsolatunk; mi ketten olyanok voltunk a Best Choice-ban, mintha én lettem volna a focicsapat kapitánya, ő meg a pompomlányok vezetője. Amikor kézen fogva végig vonultunk a folyosón, irigykedő tekintetek követték lépteinket, mert a lányok Lisette helyében szerettek volna lenni, a fiúk pedig az enyémben. Ha tehettük, egymás mellé ültünk az órák alatt, és kis szerelmes cetliket váltottunk, miközben valami unalmas előadást tartott a tanár. Ha az előttem lévő padban ült, incselkedőn meghúztam a copfját, mire kacéran hátrafordult, és közölte, hogy már nem vagyunk az oviban. De nekem tetszettek ezek az aprócska flörtölések, mert ettől lettek színesebbek a hétköznapok. Szinte folyamatosan együtt voltunk: a suliban, a hotelben, ezért valamivel muszáj volt feldobni a hangulatot. Nem panaszkodom, amiért sok időt tölthetek vele, de baromira hiányoznak a próbák, és emiatt mostanában sokszor leszek nyűgös. Ráadásul a fiúkkal is romlott a kapcsolatunk, legalábbis nagyon ritkán szervezünk már közös programokat. Ethan Beckyvel van, Tomi ki tudja, hol csavarog – a tűz óta totál meg van zakkanva – csak remélni tudom, hogy nem keveredik újra valamilyen piszkos ügyletbe. Seyong pedig heti két alkalommal látogat el a számára kijelölt pszichológushoz. Lövésem sincs róla, miért jobb az, ha egy idegennek beszél az érzéseiről a barátai helyett, és igazság szerint a javulást sem látom rajta, de talán az idő majd meghozza várt gyümölcsét. Ha összefutok a többiekkel a hotelben jól érezhető feszültség telepedik közénk, és képtelenek vagyunk olyan felhőtlenül dumálni, mint ahogy régen tettük. Mondunk egymásnak néhány mondatot, melyek a semmiről szólnak, és közben nem nézünk a másik szemébe, aztán tovább állunk. Utálom ezt a szitut, mert a történtek ellenére össze kéne fognunk, és nem szabadna lemondanunk az örök szerelemről: a zenéről. Gyűlölöm, hogy egyetlen szemétláda elég volt ahhoz, hogy szétzúzza négy srác álmát, akik semmi másra nem vágytak, csak arra, hogy a dalaikkal boldoggá tehessék az embereket, akik szeretik őket. Seyong volt a legártatlanabb köztünk, és egy elmebeteg mégis úgy döntött, hogy tönkre kell tennie egy olyan fiú életét, aki nem tett mást azonkívül, hogy őszinte volt a rajongóihoz, és úgy élt, ahogy akart. Mert a nagy okosok úgy vélik, jogukban áll embereket kivégezni azért, mert nem olyanok, mint a társadalom nagy része, mert szerintük ők nem normálisak, de kíváncsi lennék, mit szólnának, ha egyszer egy meleg fogna a kezébe fegyvert, és puffantana le néhány férfit azzal az indokkal, hogy „csak azért csináltam, mert ők mások, mint én, és szerintem nincs helyük az élők sorában”. Ha egy „normális” ember követ el egy ilyen mészárlást, azon egy ideig megrendülnek, de aztán inkább elfelejtik, mivel könnyebb a fejüket a homokba dugva nem törődni az esettel. Ha egyszer egy olyan ember kattanna be, aki más, biztosra veszem, hogy a dolgok másképp történnének. Akkor nemcsak néhány szimpatizáns érezne együtt az áldozatokkal, az egész világ összefogna az elkövető ellen. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol nem tudhatod, mikor robbantanak rád egy bárt, vagy mikor gyújtják fel a csarnokot, ahol éppen énekelsz csak azért, mert valaki istennek képzelve magát egy napon arra ébred, hogy az ő kedvének megfelelően szelektálja azokat, akik szerinte feleslegesek.

– Hé srácok! Nem lógjuk el az utsó órát? Szeretnélek elvinni titeket valahova. – Lisette és Becky együtt plázáznak ma délután több lánnyal kiegészülve, és nekem eszem ágában sincs közben a szobámban rohadni. A fiúk furcsán méregetnek, de végül Ethan beleegyezik, gondolom azért, mert ő is unatkozna a barátnője nélkül. Tomi húzza a száját, de egy kis kérlelés után ő is belemegy. Seyonghoz fordulok, aki szemlesütve csak annyit mond:

– Pszichológushoz kell mennem. Tudjátok, szerda van. Nem hagyhatom ki…

– Szerintem sokkal jobb lenne neked a haverjaiddal lazulni ahelyett, hogy valami okos tojás betanult, folyton ismétlődő kérdéseire válaszolgatsz. Basszus, fizess nekem annyit, mint annak a fószernek, és esküszöm, holnapra úgy fogod magad érezni, mintha kicseréltek volna. – Seyong behunyja a szemét, de amikor kinyitja, ugyanaz a válasz hagyja el a száját. Fáj őt így látnom, de ha ő maga nem akar meggyógyulni, akkor ezren is pedálozhatunk érte, nem fog kikerülni abból a veremből, ahova zuhant. Hiába nyúl le több kéz érte, hogy a felszínre húzza, ha ő nem fogja meg egyiket sem. A helyében én szarnék a világra, és csak azért is megmutatnám, hogy basszátok meg, még mindig élek, és nem fogok megijedni, nem fogok a ti szabályotok szerint élni, mert nem vagyok olyan megalkuvó, szánalmas alak, mint ti. Dühös vagyok rá, amiért a rossz utat választja, de elhatározom, hogy lenyelem ezt a mérget, mert a mi délutánunkat nem ronthatja el az ő hiánya. Ez az ő döntése, de nem szenvedhetünk mi is miatta, attól senkinek sem lenne jobb. Egy pillanatra azt hiszem, ha Seyong nem jön, Tomi se fog, de némi hezitálás után beszáll Ethan kocsijába, és útnak indulunk. Az autóban sem valami fényes a hangulat, de azt remélem, ha odaérünk arra a helyre, amit címként megadtam Ethannek az induláskor, vissza fog költözni beléjük is az a megmagyarázhatatlan érzés, amit a zene vált ki belőlünk. Tudom, hogy a zene csodákra képes, és hogy meg fogja gyógyítani sebzett lelkünket. Ha az sem segít, akkor tényleg reménytelen a helyzet.

– Mi a francot akarsz te csinálni ennél a romhalmaznál, Davila? – mordul rám Ethan, amint meglátja azt az épületet, ami valaha egy színház volt, de ma már csak omladozó falak jelzik a helyét. Akkor találtam rá, amikor múlthéten a várost jártam régi szokásomhoz híven. Persze kizárólag inkognitóban, mert semmi kedvem nem volt a sikoltozó fanok csapatához, ami rögtön a nyomomba szegődött volna, ha kiszúrta volna, hogy az utcán császkálok egymagamban. Los Angelesben minden olyan ragyogó, patyolat tiszta és engem pont az fogott meg ebben a romos épületben, hogy nem veszi körül fényűzés, nem a jól megszokott csillogás jellemzi. Amikor ránéztem, olyan érzésem volt, mintha otthon lennék, mert Mexikóban számtalan lepusztult ház húzódik az utak mentén. Betérve viszont nem azt kapod, amire számítottál. Olyan, mintha bent megállt volna az idő, és a hetvenes évek Amerikája tárul fel előtted egy ronda dobozba csomagolva. Bár az ülésekről itt-ott leszakadt a támla, és a padlóból is hiányzik egy-egy parketta darab, de a díszlet olyan érinthetetlennek tűnik, mintha azt direkt megkímélte volna az idő vasfoga. A falakon megsárgult Elvis és Beatles képek virítanak több neves előadó közt, és amikor a fiúk átlépik a viseltes küszöböt, megmutatom nekik, mit csináltam, amikor legutóbb egyedül jártam itt. Kiszedtem az egyik minket ábrázoló posztert egy tini magazinból, és A Rolling Stone mellé ragasztottam. Ethan elvigyorodik, annyira tudtam, hogy az ő tetszését el fogom nyerni, de Tomi továbbra is mereven bámul maga elé, mintha nem fogná fel, hogy minek az érdekében hajtottam végre a tervemet. Megmutatom nekik az antik zongorát, amin pötyögünk egy kicsit Ethannel gitár híján, és nagyot nevetünk, amikor néhány billentyű akaratunkon kívül a kezünkben marad. Felmasírozunk a színpadra, bár Ethan parázik, nehogy beszakadjon alattunk, de amikor ott vagyunk, rég nem látott mosoly terül el az arcán. Lemegyek, hogy felrángassam Tomit, aki közben folyamatosan azért morog, mert abban reménykedett, hogy férfi módra jól leisszuk magunkat, nem pedig holmi szar kupac közepén bohóckodunk ötévesekhez hasonlóan.

– Srácok, látjátok azt, amit én? – kérdezem teljes átéléssel a hangomban. – A sorokban ott ülnek a rajongóink, a fények beragyogják az egész termet, a zene a bőrünk alá kúszik, a lányok a nevünket kiabálják, tapsvihar tör ki, mindenki csak minket akar látni, és…

– Sajnálom, Lucas, de én csak lestrapált, üres székeket látok, és a hülye szövegeléseden kívül semmit nem hallok – morogja Tomi, és megindul a ferde lépcsők felé. Csalódás szorítja össze a szívemet, mert az volt a célom ezzel az egésszel, hogy feltámasszam a lelkük mélyén szunnyadó vágyat a zene iránt, de ekkora elutasítással nem tudok mit kezdeni. Az én fantáziám szárnyal, és én valóban annyira beleéltem magam a képzeletbe, hogy hallottam és láttam azokat a dolgokat, amiket elmondtam. Nemcsak üres dumának szántam, azt akartam, hogy ők is átéljék azt a varázslatot, amit szerintem ez a régi színház magában hordoz, de Tomi olyan kemény, hogy talán a legügyesebb boszorkány se tudná megváltoztatni a látásmódját. Hirtelen viszont arra leszek figyelmes, hogy öröm árad szét az arcán, és úgy kezd rohanni, hogy majdnem elesik az utolsó lépcsőfokokon. Nem tudom, minek köszönhető váratlanul jött hangulat változása, mert félhomály uralkodik a színházban, de amikor közelebb ér a sötétségből kibontakozó alak, az én szám is kénytelen lesz felfelé görbülni.

– Hát mégis eljöttél? – suttogja Tomi Seyong nyakába fúrva a fejét. Mi is azonnal ott termünk Ethannel, hogy egy nagy ölelésbe vonjuk eddig hiányzó tagunkat, akivel végre kiteljesedhetünk. Egy autó sem tud menni, amíg csak három kereke van, de amint a negyedik kerék a helyére kerül, az élet is helyre áll, legalábbis közelebb lesz ahhoz a szinthez, amilyen régen volt. A mi kis autónk lehet, hogy még sérült, de ha dolgozunk rajta, maga mögé fogja utasítani a legpuccosabb járgányokat is, mert a szívünk az, ami hajtja.

– Nélkülem akartatok fellépni? Szégyelljétek magatokat! – csóválja a fejét Seyong megjátszott sértődöttséggel, majd lazán a színpad felé veszi az irányt. Amikor egymás mellé állunk, lehet, hogy ez túlzás vagy nyálas, de meg fogom a többiek kezét, mert így is érezni akarom, hogy újra egyek vagyunk. Éneklés közben mindent beleadunk, mintha nem egy tök üres romhalmazban állnánk, hanem tízezrek előtt lépnénk fel. Tomi rapje ezúttal az improvizációra épül, és csak úgy röpködnek kifele a száján a csúnyábbnál csúnyább szavak. Konkrétan jól elküld a picsába mindenkit, aki bele mer pofázni az életünkbe, és hasonló finomságok. Kiadjuk magunkból mindazt a feszültséget, ami hetek óta kínoz minket, és hihetetlenül felszabadító azt csinálni, amihez értünk, és amit mindennél jobban imádunk. Összerezzenünk, amikor a sötétségből felhangzik a taps, amit egyetlen kéz hoz létre. Ennyire élethűen nem sikerülhetett a hallucinációm, hogy mindannyian halljuk, ezért kíváncsian kémlelünk körül a hang forrása után kutatva.

– Örülök, hogy végre észhez tértetek, és folytatjátok azt az utat, amit a sors kijelölt számotokra. – Lucky hangja a húsomba vág, mert igazából nem szívesen látom őt újra. Azt ígérte, szerencsénk lesz, hogy a karkötők biztosítanak arról, hogy amíg viseljük őket, nem érhet baj, ennek ellenére egymás után következnek be a tragédiák az életünkben. Rég beszéltünk vele, és én már a létezéséről is megfeledkeztem. Attól félek, hogy a semmiből jött felbukkanásával megmérgezi azt a békét, amit nagy nehezen sikerült összehoznom, hogy egy mondatával el fogja rontani a tervet, amin több napja dolgoztam… – Ugye visszatértek a színpadra, és nem fogjátok abbahagyni? Ugye nem fogjátok elhagyni egymást?

– Ez a buli zártkörű. Megtenné, hogy távozik, amíg még szépen mondom? – kérdezi Ethan elég mérgesen ahhoz, hogy Lucky felfogja, nem kívánatos személy.

– Csak szeretném, ha emlékeznétek arra, hol voltatok egy éve, és hogy miről álmodoztatok akkor. Nézzétek, problémák mindig, mindenhol vannak. Ha egy építkezésen dolgoznátok, ugyanúgy szenvedhetnétek balesetet, ha egy autós szalonban árulnátok kocsikat, azt ugyanúgy felgyújthatnák, és sorolhatnám még. Egy-két akadály nem jelentheti azt, hogy feladjátok. Ami nem öl meg, megerősít, gondolom, ismeritek ezt a mondást. Fel kell állnotok, mert emberek ezrei várnak arra, hogy új lemezt adjatok ki, hogy új koncerten tombolhassanak… Ne féljetek attól, hogy ezután minden koncert így fog végződni. Aki egyszer leesik a lóról, annak is két választása van: vagy soha többet nem ül fel rá, vagy újra a nyeregben terem, és ott folytatja, ahol abbahagyta a baleset előtt. Ha elütött volna egy autó, többet nem léptetek volna ki az utcára? Igen, vannak rossz emberek, de sokkal több a jó, viszont a rosszat akkor sem kerülhetitek el, ha most úgy döntötök, nem veszitek fel a kesztyűt. Nézzetek magatokba, és gondolkozzatok el azon, hogy tudnátok-e eladóként, asztalosként vagy hasonló munkakörben dolgozni. A ti életetek a zene, és ezt senki sem veheti el tőletek. Seyong, szeretnék valamit elmondani neked. Az a lány, aki bent égett a tűzben… Nem voltak barátai, egyedül a ti dalaitok éltették őt. Az varázsolt napról napra mosolyt az arcára, hogy láthatta a fotóitokat, hallhatta a hangotokat, és amikor elment a koncertetekre, az volt élete legboldogabb estéje. Amikor hozzáértél, majd kiugrott a bőréből, még akkor is, ha borzasztó körülmények közt találkoztatok. Ha választania kellett volna, hogy inkább kihagyja a koncertet, és tovább éli az unalmas kis életét, de megmenekül, vagy elmegy rá, aminek az lesz a vége, hogy meghal, az utóbbit választotta volna.

– Lucky, hallgass! Ne beszélj baromságokat, főleg olyanokat ne, amivel fájdalmat okozol neki. – Tomi haragtól villogó szemmel néz a pótapukájára, akire ezelőtt még sosem emelt hangot. Seyong szemébe könnyek gyűlnek, amiket Tomi azon nyomban gyengéden letöröl.

– Egy évvel ezelőtt Mexikóban voltam, ahonnan úgy éreztem, nincs kiút – kezdek beszélni, mert lehet, hogy Lucky durva témákra tapintott rá, de szerintem sok mindenben igaza van. Az igazság legtöbbször fájdalmas, de ha nem nézünk szembe vele, egész életünkben bánhatjuk, hogy a gyávaságunk miatt elcsesztük az álmainkat. – A bátyáim folyton csak gúnyoltak, és sosem fogták vissza magukat, amikor a tudtomra hozták, hogy én nem vagyok olyan, mint ők. A 4TUNE számomra nemcsak egy együttes, amiben dolgozom, itt találtam meg az igazi testvéreimet, akiket nem akarok elveszteni néhány vadállat miatt. A zenét sem szeretném feladni, mert mikrofonnal a kezemben születtem, és lételemem a hangom, amit szeretnék veletek megosztani, mert szólóban nem lenne ugyanaz. – Reménykedve Ethanre pillantok, aki vonakodva bár, de egy kis tépelődés után beszélni kezd.

– Sosem volt egy meghitt család a hátam mögött, de amikor titeket megismertelek, minden megváltozott. Még ezt a francos pop zenét is megkedveltem, most komolyan… Ami Beckyvel történt, az halálra rémített, de ő maga bíztatott arra, hogy folytassam. A tűz még ijesztőbb volt, de talán Luckynak igaza van abban, hogy tovább kell küzdenünk, ha boldogok akarunk lenni. Olyan sokan vannak, akik nem válthatják valóra az álmaikat, ne álljunk be a sorba!

– Nincs olyan éjszaka, amikor ne látnám azt a lányt… De tudjátok, mi a vicces? Nem úgy van előttem, hogy haldoklik a tűzben, mindig mosolyog, és azt mondja, köszönöm… Nem tudom, ez mit jelent, és azt sem tudom, Lucky honnan veszi azt, amit előbb mondott, de… Bárcsak így lenne… Mármint… azt sem tudom, miről beszélek… De az tény, hogy a heteken át tartó kezelés a pszichológusnál nem segített annyit, mint ez a délután… Köszönöm, hogy visszaadtátok a reményt, és… szeretném folytatni veletek a közös álmunkat. – Tomi keze ökölbe szorul Seyong szavai hallatán, és biztos vagyok benne, hogy azon filózik, kinek húzzon be először. Kár, hogy nem tart magánál egy hátizsákot, amibe belepakolhatná a kedvenc bokszzsákját, így akkor is tudná püfölni, ha nem lenne otthon.

– Azt csináltok, amit akartok, de én nem veszek ebben részt. És csak, hogy tudd, Seyong, nem véletlenül támadt tűz azon az átkozott estén! Gyújtogatás történt, ami ellened irányult. Ennek tudatában is kockáztatni akarod az életedet? Mert én nem tenném a helyedben. – Seyong arca falfehér lesz, és ha nem kapnám el a karját, a földön landolna. Maradék erejével elhúzódik tőlem, és tántorogva a kijárat felé indul. Ethan Tomi képébe mászik, és megadja neki azt az ütést, amire még akkor vágyott, amikor nem voltak barátok. Tomi nem védekezik, hagyja, hogy Ethan a másik szeme alá is bevigyen egyet, csakhogy meglegyen az összkép.

– Te megveszekedett idióta! Most aztán egy életre se lesz neki elég a terápia! Úgy tűnt, végre minden a régi lesz, és akkor jöttél te, és jól elbasztad az egészet!

– Már soha, semmi nem lesz a régi – sziszegi Tomi a fogai közül, de ahelyett, hogy Ethan további pofonokat osztana ki neki, inkább Seyong nyomába ered. Tomi erősen az ajkába harap, a kezét pedig hol ökölbe szorítja, hol kinyitja. Egyetlen hajszál választja el attól, hogy összeomolva kezdjen zokogni, de az imidzse megőrzése érdekében uralkodik magán.

– Tudom, hogy csak meg akartad védeni… – mondom halkan, és próbálnám megérinteni a karját vigasztalásul, de lerázza a kezemet, és ellök magától. Megsemmisülve lépdel le a színpadról, és hamarosan ő is a színház sötétjébe vész. Szomorúan ülök le a lépcsőre, és az arcomat a tenyerembe temetve mély lélegzeteket veszek, hogy én se veszítsem el az önuralmamat. Pár perce még olyan fantasztikusan éreztem magam, hogy lehet az, hogy egy mondat képes romba dönteni mindazt a jót, ami egykor a miénk volt?

– Lucas, ne aggódj, minden vihar után újra kisüt a nap. A fájdalom az élet velejárója, anélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Formálja az érzéseinket, megváltoztat, és ha egyszer elmúlik, a boldogság még intenzívebben fog beköszönteni. A lelki sebek nem forrnak be olyan gyorsan, mint a testiek, de higgy nekem! Eljön az idő, amikor ti négyen ismét színpadra fogtok állni, és az a kapocs, ami köztetek van, egy percre sem fog megszűnni, a rossz napok idejére sem. Te erős vagy, támogasd azokat, akik rászorulnak. Ne engedd el Seyong kezét, és Tomi… Ő már nehezebb dió… Én is beszélni fogok a fejével, tudod, már kiskorában is annyira makacs volt. Bárcsak ismertétek volna egymást a kezdetektől fogva, akkor talán nem vált volna ilyen csalódott emberré… – Hálás vagyok Luckynak, amiért ő mellettem maradt, mert egyedül tényleg képtelen lennék elviselni a rám szakadó problémákat. Mesélek neki a Lisette-tel kapcsolatos félelmemről, ami csupán annyiban nyilvánul meg, hogy továbbra sem beszél nekem a Nirvanáról, és az együttessel kapcsolatos bajok mellett, ez a másik dolog, ami rettentően idegesít. Lucky semmi konkrétat nem mond bíztatásképpen, csak azokat a kliséket hajtogatja, amiket általában szokott. Többre lenne szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak, de jólesik, hogy nem magányosan kell tengődnöm abban az egy-két órában, amíg a hotelben nem találkozom a barátnőmmel. Este Lisette rögtön észreveszi rajtam, hogy valami nincs rendben velem, de nincs kedvem elmesélni neki a történteket. Kétségbeesetten csókolom őt, mintha azzal el tudnám törölni az elmémben kavargó kételyeket, amik részben hozzá fűződnek. Amikor velem van, nem kételkedem a szerelmében, de elég lesz ez ahhoz, hogy józan tudjak maradni arra az időre is, amikor éjszakánként kilopakodik mellőlem, hogy arra a borzalmas helyre menjen, amiről nem számolt be, és ahova azóta is visszajár?

***

Az utóbbi egy hét még az előzőeknél is borzalmasabban telik. Már a suliban sem tudok felszabadultan viselkedni, mert nyomaszt az a gondolat, hogy Lisette mit csinál éjszakánként, de persze annyi bátorság nincs bennem, hogy elé álljak, és megmondjam neki a frankót. Félek, hogy elveszítem, ezért inkább tűröm ezt a nyomorúságos szituációt, ameddig lehet, de nem tudom, mikor fog eljönni az a nap, amikor végleg bedobom a törölközőt. Sért, hogy nem tisztel annyira, hogy közölje velem a Nirvanás ügyet, ráadásul simán lelép, miután azt hiszi, én alszom. De az éjjelek nagy részét álmatlan forgolódással töltöm, és azon kattogok, milyen perverz alak teheti rá éppen a mocskos kezét az én nőm testére. Hajnalban becsusszan mellém az ágyba, mintha mi sem történt volna, és nekem színészeket meghazudtoló játékot kell nyújtanom, hogy le ne bukjak. Vicces, hogy én tartok a lebukástól, amikor én már régóta lebuktattam őt. Szeretem őt, soha, senkit nem szerettem így, és tudom, hogy ezután képtelen leszek valaki iránt ilyen mély érzelmeket táplálni, de akkor sem fair az, amit velem művel. És a többiekkel sem beszélhetem ezt meg, mert mindenki a saját nyomorával van elfoglalva, mindenki magával törődik, és a csapat szellemnek egy ideje bottal üthetjük a nyomát.

Hétfő délelőtt, amikor éppen az egyik órán ülve unom halálra magamat, megcsörren a telefonom. Rápillantok a képernyőre, ismeretlen számot jelez ki, amit nem tudnék visszahívni, ezért fogom magam, és se szó, se beszéd, kisétálok a teremből. A vonal túlsó végén egy kedves női hang csendül fel, aki egy új, fiataloknak szóló film forgatásáról kezd el magyarázni, aminek a főszerepét velem szeretnék eljátszatni. Meglepettségemben csak kapkodom a levegőt, és még egy köszönömöt sem tudok kinyögni, amikor a nő hosszasan ecseteli, hogy a klipeink alapján milyen tehetségesnek tartanak, és hogy szerintük a főhős karaktere abszolút passzolna hozzám. Elkéri az e-mail címemet, hogy átküldhesse a forgatókönyvet, én pedig megmondom neki, hogy csak akkor tudok választ adni, miután megbeszéltem a producerünkkel, na meg ha tetszik a film sztorija. Felvillanyozva csörtetek be a számítógépes terembe, eszem ágában sincs visszamenni arra a szaros órára, aminek mellesleg semmi értelme nincsen, csak időpocsékolás az egész. Mire megnyitom a fiókomat, a levél már ott is van az üzeneteim között, és rögtön rákattanok, nem foglalkozok azzal a sok e-maillel, amit Alicia küldött, pedig igazán megérdemelné, hogy válaszoljak rájuk.

Már az első pár sor után megfog a történet, nem is kéne tovább olvasnom, tudom, hogy el fogom vállalni. Attól függetlenül, hogy fiataloknak szól, nem az a fajta nyálas, csöpögős tini baromság, aminek semmi mondanivalója nincsen, csak jó pasik és szép csajok illegetik magukat benne; ez valóban pont hozzám illő a drámaiságával, és a jó helyeken elsütött poénokkal, melyektől az egyik percben még hahotázol, a másikban meg a könnyeket törölgeted az arcodról. A történet főszereplője egy leukémiás lány, aki őrületesen rajong egy popsztárért, aki nem olyan népszerű, és nem olyan híres, amire kiskora óta vágyott. Hiába tesz meg mindent a siker érdekében, nem nézik meg sokan a videóit a YouTube-on, és a Facebookon sem dicsekedhet túl sok lájkolóval. A lány egyetlen kívánsága, hogy találkozhasson a fiúval, aki először nem megy bele a dologba, mert igazából saját magát sem képes elviselni, ezért másokkal sem nagyon tartja a kapcsolatot. Egy napon a lány elájul az utcán, és bár nem szokott ilyet tenni, a fiú odamegy hozzá, hogy segítsen rajta. Beviszi a kórházba, és ott marad vele, amíg fel nem ébred. A lány majd’ kiugrik a bőréből, amikor meglátja, hogy legnagyobb bálványa ücsörög az ágya szélén, és amikor el kezd hozzá beszélni, órákon át abba se hagyja. A fiút alap esetben zavarná ez a nagyfokú rajongás, hiszen úgy véli, meg sem érdemli, mert nem tett le sokat az asztalra, ettől a lánytól mégis nagyon jólesnek neki a dicsérő szavak. A lánynak nincs senkije idős nagypapáján kívül, aki már túl gyenge ahhoz, hogy gondozza őt, ezért a fiú – maga se tudja, hogy miért – jelentkezik az ápoló szerepére. Napról napra egyre jobban beleszeret a lányba, pedig tudja, hogy ezt nem lenne szabad, mert ha eljön annak az ideje, hogy a lánynak mennie kell, nagyobb fájdalmat fog érezni, mint amit valaha el tudott volna képzelni. A lány megmutat neki egy dalt, amit ő írt, amiben azok az érzések vannak benne, amik azóta élnek a szívében, mióta először meglátta az MTV egyik műsorában, és a fiú meghangszereli a csodás szöveget. Ő adja a lánynak az első csókját, ő tölti vele az első éjszakát, és közben gyűlöli azt a tudatot, hogy ő lesz egyben az utolsó is számára. Amikor a lány meghal, szeretne visszavonulni, mert rájön, hogy most már tényleg semmije nem maradt, de van egy dal, amit ha nem mutat meg a világnak, nem tartja be az ígéretét annak, akit a legjobban szeretett. A dal világsláger lesz, és attól kezdve a fiú olyan magaslatokba emelkedik, ahova mindig is vágyott. A lánynak köszönhetően átélhette a szerelmet, és megkapta azt az elismerést, amit gyerekkora óta szeretett volna magáénak tudni.

Mr. L beleegyezése nélkül visszaírom a csajnak, hogy vállalom a szerepet, aki azonnal reagál, és megkér, hogy délután menjek be a stúdióba. Azért felhívom a producerünket, hogy közöljem vele a hírt, de ha nem fog neki tetszeni a dolog, az sem fog érdekelni. Pont erre a forgatásra van most szükségem, egy új, eddig ismeretlen területre ahhoz, hogy kimászhassak az együttes és a Lisette körüli csávából. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha Lisette lenne a filmbéli partnerem, aztán gyorsan elhessegetem magamtól az ötletet. Nekem távolság kell, tőle is, a srácoktól is, új arcok, új kapcsolatok, mert különben felrobbanok, ha semmi változás nem történik az életemben. Mr. Lance szerencsére támogatja a projektet; azt mondja, mindannyiunknak kéne valami plusz elfoglaltság, amíg a banda szünetel, vagy amíg végleg úgy nem döntünk, hogy abbahagyjuk a közös zenélést. Szerinte jót fog nekem tenni a változatosság, és bíztatni fogja a többieket, hogy merjenek ők is belevágni valami újba. A telefon után sem térek vissza a terembe, erőt veszek magamon, és válaszolok Licha üzeneteire. Ő az első, akinek elmondom a nagy hírt, miszerint színészként is debütálni fogok a közeljövőben, és amikor bepötyögöm ezeket a szavakat, rég nem érzett öröm járja át a lelkemet. Mindig is szerettem színészkedni, és ha neves rendezők elsőre alkalmasnak tartanak egy főszerep megformálására, akkor valóban lehet bennem egy kis tehetség. Hirtelen ötlettől vezérelve felmegyek a banda oldalára, ahol hetek óta nem tettünk közzé friss posztot, és beírok egy jól megfogalmazott szöveget. Valószínűleg ezt sem ártott volna egyeztetni Mr. L-lel, ráadásul mi van, ha mégsem fognak megelégedni velem, és az első meghallgatás után úgy döntenek, hogy valaki mást választanak? De a zsigereimben érzem, hogy ennek a sztorinak jó vége lesz, ezért bátran adom az elhanyagolt fanjaink tudtára, hogy nemsokára belekezdek egy fantasztikusnak ígérkező film forgatásába. A szemfüles olvasók azon nyomban kommentekkel árasztanak el, és mivel van időm, mindegyikre válaszolok egytől-egyig. Azelőtt is én voltam az, aki a leginkább tartotta a kapcsolatot a rajongókkal, amikor volt rá lehetőségem, megválaszoltam a kérdéseiket, csak mostanában nem léptem be a honlapunkra, pedig szükségük lett volna rá az együttes körül folyó problémák miatt. Érezniük kell, hogy a pillanatnyi feszkó ellenére nem hagyjuk el őket, és amint eljön az ideje, vissza fogunk térni. Mert azt is érzem a bensőmben, hogy előbb-utóbb meg fognak oldódni a gondjaink, és még nagyobb erő bedobással fogjuk folytatni a 4TUNE pályafutását.

Fene se tudja, miért, de nincs kedvem szólni Lisette-nek és a srácoknak a dologról, pedig jelenleg ők életem legfontosabb szereplői, de egyszerűen nem tudom magam túltenni az általuk okozott sértettségen. Csak egy SMS-t írok nekik, amire nem valami lelkesen visszaválaszolnak Tomi kivételével, és ezen a ponton döntök úgy, hogy kikapcsolom a mobilomat, és útnak indulok, magam mögött hagyva ezt az utálatos iskolát.

Amikor éjszaka felébredek, már nem ráz meg annyira, hogy Lisette nincs mellettem, valamiért nem is ő jut először eszembe, hanem Chelsea, Hollywood legújabb üdvöskéje, aki a partnerem lesz a filmben. Chelsea Lisette ellentéte: nem titokzatos, nem zárkózott, egy nyitott személyiség, akinek az ajkán folyton elbűvölő mosoly játszik. A haja olyan vörös, mint a pánt nélküli ruha, amit felvett az első próbára, nem rakoncátlan hullámokban omlik a vállára, mint Lisette-nek, mégis olyan jó lenne megérinteni azokat a selymesnek tűnő tincseket. A szemei zöldek, mint a tenger, és amikor rám néz, megfeledkezem arról, hogy csupán a film kedvéért alkotunk egy párt. Nem vagyok büszke arra, hogy már első alkalommal ilyen mély benyomást tett rám, de képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a néhány percet, amit beszélgetésre fordítottunk a meghallgatás után. Ő is párkapcsolatban él, szóval nincs miért aggódnom, és szemmel láthatóan szereti is a kedvesét. Sok közös pontot vélek felfedezni kettőnk közt már a kezdeteknél, és nem érzem rosszul magam amiatt, amiért az ő társaságában végre felvidulok egy kicsit. A baj csak az, hogy amikor Lisette reggel boldogan gratulál nekem a szerep miatt, a csokoládébarna szemek helyett én csak zöldet látok, a barna fürtök helyett pedig vöröset.

Jól haladunk a forgatással, nem kell sokszor újravenni a jeleneteket. Az estéket szövegtanulással töltöm, a nap többi részében pedig a kamerák előtt állok, úgyhogy szinte egyfolytában a stábbal vagyok, de ez cseppet sem bánt. Nem tudom, hogy az együttes többi tagjának sikerült-e valamilyen elfoglaltságot találnia magának, de őszintén szólva nem is izgat. Bejön ez az új életforma, és ha Chelsea mellettem van, Lisette sem hiányzik. Mindenkivel jól kijövök, de a szünetekben mindig Chelsea mellett kötök ki, aki megnevettet, elvonja a figyelmemet arról, hogy talán nem helyes az, hogy kettesben maradok vele, és hogy ilyenkor elég bizalmas helyzetekben találom magunkat. Egyik este megkérdezi, hogy nincs-e kedvem elmenni vele a közeli kávézóba, és mivel már kívülről fújom a másnapi szövegemet, szívesen rábólintok a meghívásra. A kávézó L. A. eldugott részében található, rajtunk kívül csak egy-két vendég lézeng benne, akik hála az égnek nem ismernek fel minket. Chelsea mesél a régebbi szerepeiről, és azt mondja, nálam jobb partnerrel még sosem játszott. Néhány koktél rásegít arra, hogy hamar a fejembe szálljon a dicsőség, és azt mondom neki, soha nem kívánhattam volna jobb partnernőt nála. A helyiségben kellemes félhomály uralkodik, a hangszórókból lágy jazz zene szól, én pedig nem tudom eldönteni, melyikünk hajol előbb oda a másikhoz, de az biztos, hogy én vagyok az, aki előbb húzódik vissza.

– Ne… ne haragudj, csak tudod, mostanában problémáim vannak Jimmyvel – dadogja, miközben szégyenlősen kapja a kezét a szája elé. Bassza meg, miért jár az a fejemben, hogy annyira nem áll jól neki az az undorító lila rúzs, amit olyan szívesen lenyalnék a szájáról…

– Öhm, hát ja… Lisette meg én köztem sem mennek valami fényesen a dolgok. – Egyikünk sem kérdezi meg a másikat, hogy mi a probléma forrása, inkább felállunk, és ringatózni kezdünk a fülbemászó dallamokra. Nem értem, mi van velem… Eddig csak Lisette volt képes ilyen érzeteket kiváltani belőlem. Mexikóban unaloműzésből kavartam lányokkal, de semmi nem mozdult meg bennem, amikor hozzám értek. Azt hittem, ez azért van, mert annyira monogám típus vagyok, hogy egyetlen nő létezik, aki el tudja csavarni a fejemet, de úgy látszik, a képlet ezennel megdőlt. Chelsea jázmin illatú parfümje teljesen megrészegít, nagyobb hatást gyakorol rám, mint az előbb elfogyasztott koktélok. Megteszem azt, amit régóta fontolgattam: végigsimítok csillogó haján, aminek a tincsei indaként fonódnak ujjaim köré, mintha végleg ott akarnák tartani a kezemet. Belenézek a szemébe, és azt hiszem, az én tekintetemből ugyanazt lehet kiolvasni, mint az övéből. A vágyat. De mielőtt hülyeséget csinálhatnánk, megköszörülöm a torkom, és megállapítom, hogy későre jár az idő, haza kéne mennünk, mert holnap is hosszú lesz a nap. Nem lakik messze a helytől, ezért elkísérem, bár az ajtaja előtt álldogálva újabb kínos szitu áll elő. Ilyenkor szokták megcsókolni a pasik a csajt, akit hazakísértek egy bámulatos este után, és a legnagyobb gond az, hogy kívánom is azt a csókot. De helyette elmormolok egy „holnap látjuk egymást” szerű béna mondatot, és futóléptekben indulok egy taxi keresésére. Lisette-et kivételesen otthon találom, aki már alig várta, hogy a karjaiba zárhasson. Nem engedem, hogy hozzám érjen, először a fürdőbe megyek, mert nem akarom, hogy érezze rajtam Chelsea mámorító illatát. A hideg zuhany alatt azon filózom, hol ronthattam el ennyire. Mikor jött el az a pillanat, amikor egy másik lánnyal koktélozgatok ahelyett, hogy a gyönyörű barátnőmmel tölteném az estét? És hogy történhetett az meg, hogy amíg Lisette-et csókolom, folyamatosan a zöld szemek villannak a tudatomba?

A forgatáson eljön az első csók napja. Olyan ideges vagyok, mintha még soha életemben nem csókolóztam volna, és attól félnék, hogy valamit nem fogok jól csinálni. Chelsea az ágyon fekszik, szépségét jól elrejtették a vakolat alá, amit rámázoltak, és a majdnem kopasz paróka sem túl szexi, amit a fejére applikáltak. A kezem mégis megállíthatatlanul remeg, amikor megfogom az övét, és ez kivételesen nem isteni színjátékom része. Kapóra jön, hogy az izgalomtól kiver a víz, és hogy minden bizonnyal el is vörösödöm, mert a főszereplő is ezeket a tüneteket produkálja. Becsukom a szemem, és engedem, hogy Chelsea megjátszottan gyenge kezei magához húzzanak, és hogy a száját az enyémre helyezze. Egy pillanatra lefagyok, amikor összeér az ajkunk, aztán meg túl hevesen reagálok. Egy beteg lányt gyengéden kéne csókolni, vigyázni rá, hogy össze ne zúzzam törékeny csontjait, ehelyett úgy csókolom, mintha fel akarnám falni, és még rá is engedem testem súlyát. Chelsea nem lök el magától, nem mondja, hogy nem ez szerepelt a forgatókönyvben, ha lehet, még erősebben szorít magához, és ő nálam is hevesebben préseli egymáshoz a testünket. Amikor véget ér a pillanatnyi őrület, ijedten szakadok el tőle. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt, és arra várok, hogy azt mondják, újra kell vennünk a jelenetet, de biztos vagyok benne, hogy ezt nem leszek képes még egyszer végigcsinálni. Elvesztettem a  fejem, ez nem egy filmes csók volt, rohadtul nem. Szinte magamévá tettem az egész stáb szeme láttára, és közben egy percig sem gondoltam Lisette-re. Annyira gyűlölöm magam, hogy muszáj kimennem a mosdóba, hogy lecsillapítsam dühtől forrongó szívemet. Az operatőr utánam szól, hogy remek munkát végeztünk, és ez egy kicsit megnyugtat, de nem törli el azt a lelkiismeret-furdalást, ami kérlelhetetlenül tör rám. Jaj ne! És még a szex jelenetet fel sem vettük! Talán mégis rossz ötlet volt igent mondanom a felkérésre, de honnan kellett volna tudnom, hogy egy olyan lányt kapok partnernek, akivel baromi jól működik közöttünk a kémia. Gondolom, azért nem bánják, hogy nem a tervek szerinti csók csattant el a kamerák előtt, mert örülnek neki, hogy nem egy erőltetett, kényelmetlen csókot kellett rögzíteniük, hanem egy élettel telit, melyről le sem lehetne tagadni valódiságát. Kínosan érzem magam, amikor visszasomfordálok Chelsea mellé, de ő profi, így azt is profi módra el tudja takarni, amit valójában gondol.

Egy héttel később a mobilom csörgésére riadok fel éjszaka. Azt hiszem, Lisette az, de meglepetésemre Chelsea szól bele a telefonba. A hangja rémült, úgy remeg, hogy alig lehet egy szót érteni abból, amit mond, de azt fel tudom belőle fogni, hogy nagy baj van. Bekopogok Ethan szobájába, aki álmos fejjel nyit ajtót. Belém hasít a felismerés, hogy hetek óta egy büdös szót nem váltottunk, ami igazság szerint szörnyen fáj. Nem tudom, mi van vele, hogy mennek a dolgai, ő és Becky közt minden rendben van-e, mégis idepofátlankodtam, hogy a segítségét kérjem. Nem akarok taxival menni, ezért venném kölcsön az autóját, amit az idegességemet látva Ethan azonnal odaad. Talán azt gondolja, Lisette-tel történt valami, de nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy meséljek neki filmbeli partnernőmről.

– Figyu, hétvégén stáb buli lesz a parton. Gyertek el a srácokkal… Hiányoztok… – Ethan bólint, és ha nem kéne sietnem, átölelném, hogy oly módon alátámasszam szavaim jelentőségét, de ezúttal csak egy intésre futja tőlem, és már rohanok is lefelé a lépcsőkön.

Közel állok az infarktushoz, amikor Chelsea ajtót nyit nekem. A szája vérzik, a szeme alatt monokli éktelenkedik, de ez mind semmi ahhoz képest, amit utána a testén látok. A hátát ütés nyomok borítják, melyek talán máshol is felfedezhetők, de máshova nem merek nyúlni.

– Jimmy… Féltékeny rám, és régebben is eljárt a keze, de ennyire még sosem durvult el. Berúgott, és miután megvert, gondolom, visszament a kocsmába. Bocsáss meg, hogy téged hívtalak, de nem tudtam, kihez fordulhatnék. – Nem tudom, mi készít ki jobban, Chelsea szívszaggató zokogása, vagy a testén elterülő sebek, de elhatározom, hogy nem fogom magára hagyni. Kérlelem őt, hogy jelentse fel a szemétládát, de nem akarja megtenni. Ha ő nem, hát majd én! De éjszakára mellette maradok, és miután lefertőtlenítem a sérüléseket, gondosan betakargatom. Annak ellenére, hogy állig húzza magán a takarót, továbbra is vacog, ezért mellé fekszem, hogy a testemből áradó hővel is melegítsem őt. Micsoda ócska duma, bakker! Azért szorítom magamhoz, mert jólesik, és mert késztetést érzek arra, hogy megvédjem őt. Eszembe jut a két napja leforgatott szex jelenet, ami a csókhoz hasonlóan elég meredekre sikeredett. Hiába csúfították el a maszkosok Chelsea bőrét, hogy olyannak tűnjön, mintha tényleg beteg lenne, a teste akkor is csodálatos volt. Nem tudtam parancsolni a farkamnak, amit csak azért nem észleltek a többiek, mert szerencsére egy takaró fedte a testünket. De Chelsea kétségtelenül érezte a reakciómat, amikor egymáshoz simultunk, amit szintén nem tett szóvá. Ahogy én sem jegyeztem meg, mekkora tűz lángolt a szemében érintésem nyomán, és hogy milyen görcsösen szorított magához, amikor a nyakát kezdtem csókolgatni. Nem szabadna erre gondolnom, hiszen most védtelenül fekszik a karomban, és simán lefektethetném, tudom, hogy ő is akarná. De két okból nem tehetem ezt meg: a barátja éppen most verte félholtra, én pedig szeretem a barátnőmet. Akármilyen erős legyen a vonzalom kettőnk közt, Lisette az a nő, aki mellett le akarom élni az életemet, és ezt neki is tudnia kell.

Amikor reggel hazaérek, természetesen az után, hogy feljelentettem azt a vadbarmot, Lisette tajtékozva vár rám a hallban. Kurvára nem tartom jogosnak a kiakadását, amikor ő egyik éjszakát sem tölti itthon, és közel járok hozzá, hogy ezt a fejéhez vágjam, de valami továbbra is megakadályoz ebben. Felrángat a szobánkba, és addig kiabál, amíg szinte teljesen elmegy a hangja. Még sosem láttam őt ennyire hevesnek, ami szégyen-szemre kimondhatatlanul feltüzel. Ő a nyugodtság mintaképe, nem történt még olyan dolog, ami igazán kihozta volna a sodrából. Olyan, mint egy hercegnő, aki vigyáz minden mozdulatára, cselekedetére, nehogy rossz színben tűnjön fel az emberek előtt. Örömmel konstatálom, hogy féltékeny rám, mert ez azt jelenti, hogy még szeret, és nem hagyom veszni az indulatossága okán támadt vágyat. Engedem, hogy végigmondja a hülyeségeit, miszerint biztos megcsaltam, azért nem jöttem haza éjjel, blablabla, aztán magyarázatok nélkül elkapom, és az ágynak szegezem, hogy esélye se legyen menekülni. Végigcsókolom a testét, miközben kibújtatom a ruhájából, és azt már meg sem várom, hogy én is levetkőzzek. Durván magam alá gyűröm, de úgy veszem észre, élvezi a békülős szexet, mert már nem mérgében kiabál, hanem attól, amilyen gyönyörökben általam vesz részt. Amikor a nevemet sikoltja, rájövök, hogy mennyire hiányzott, mivel mostanában szinte alig találkoztunk a forgatások miatt, szeretkezésre meg végképp nem maradt időnk. Olyan birtoklón csókolom meg, hogy tisztában legyen vele, mindennek ellenére ő az egyetlen nő az életemben, akivel az egész napomat az ágyban akarom tölteni. Ma szabadok vagyunk, mivel Chelsea lábadozása miatt szünetelnünk kell egy darabig, ami kapóra jön, mert végre a szerelmemmel lehetek. Mikor lenyugszunk, elmondom neki, hogy milyen jó a kapcsolat Chelsea és köztem, persze azt gondosan elhallgatom, hogy ő volt az egyetlen, aki rajta kívül kísértésbe vitt. Elmondom, hogy miért mentem el hozzá éjjel, mire megértően sajnálkozik a hallottak miatt. Most ő is bevallhatná, hogy miért szokott éjszakánként lelépni, de nem teszi, én pedig nem akarom forszírozni a dolgot, mert azzal elrontanám a régóta várt pillanatot. Inkább újra csókolni kezdem, és hagyom, hogy magával ragadjanak minket a szenvedély hullámai. Órák múlva megérdeklődöm tőle, hogy nem akar-e kimozdulni valahova, de nemet mond, így a szobánkba rendeljük a kaját.

– Ha nagy filmsztár leszel, nem fogsz elfelejteni, ugye? – kérdezi két falat közt, amit én teszek a szájába. Megpuszilom az állát, és magamhoz húzom, mert nem akarok többé nélküle létezni. Kiveszi a tálcát a kezemből, hogy az éjjeliszekrényre helyezze, és így akadálytalanul át tudjuk ölelni egymást.

– Legyek filmsztár, énekes, farmer vagy vízvezeték szerelő tiéd a szívem, Lisette del Mar.

– Csak a szíved? – kérdezi játékosan, és végighúzza a kezét a testemen, ami végül egy elég beszédes helyen telepedik meg. Felnevetek, amikor az a bizonyos hely rögtön reagál az érintésére. De mielőtt folytathatnánk az édes élvezeteket, Lisette komolyabbra váltja a szót.

– Tudod, miért futottam el az első napon, amikor megláttam a karkötődet? Mert megtanultam néhány kínai jelet, így el tudtam olvasni, hogy milyen szó van belevésve a karkötődbe. Konkrétan egy név… Az én nevem. Ez megijesztett, és azóta is elég rémisztő, hogy születésedkor kaptál egy ékszert, amibe az én nevemet írták bele. – Ledöbbenek a hallottakon, mert ez szerintem is igen furcsa; muszáj lesz rákérdeznem Luckynál, aki remélem, nem rébuszokban fog felelni.

– Akkor azt is tudod, a többiekére mi van írva? Gondolom, azokon nem a te neved van.

– Hát Ethanén Beckyé van természetesen. Seyongén meg… – Összeszorítja a száját, és elnéz a vállam fölött, de ki sem kell mondania, úgyis tudom, kinek a neve szerepel rajta.

– Tomié – mondom egy nagy sóhaj kíséretében. Lisette egyetértően hümmög, és összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, Tomién vajon kinek a neve lehet.

– Az övét nem láttam – jegyzi meg Lisette, mintha a gondolataimban olvasna. – Nem kerültem még olyan közel hozzá. – Nos, ebben kételkedem, mivel a tűzeset után Lisette bement a fiúk kórtermébe, és azóta Tomi úgy viselkedik vele, mintha a húga lenne. Nem tudom, mi történt kettőjük közt, mert persze erről is hallgatnak, de Lisette simán leolvashatta volna az ő karkötőjéről is az ominózus nevet. Gondolatban feljegyzem a tennivalóim közé, hogy beszéljek Luckyval az ügyről, de most jobb dolgom is van annál, hogy ennek a furcsaságnak a miértjén töprengjek.