4TUNE – A szerencse fiai

Tizenkilencedik fejezet

Tomi

– Gyere, lépjünk le! El akarlak vinni valahová, amíg van egy kis szabadidőnk – húzom le a takarót Seyongról, aki álomittasan néz fel rám. Halkan suttogok, hogy Lucast fel ne keltsem, mivel ezúttal nem szeretném, hogy ő is velünk jöjjön. Amúgy is elég fáradt mostanában a sok próba meg a Lisette után való sóvárgás miatt. Bár Seyong sem látszik sokkal éberebbnek, mégis könyörgőn nézek rá, hogy tartson velem az eltervezett útra. Ásítozva mormol valamit, majd nagy nehezen kikászálódik az ágyamból, és csendesen készülődni kezd.

Az elmúlt éjszakákat nálunk töltötte, mivel Rebecca szinte állandó vendéggé vált Ethannel közös szobájukban, és természetesen nem akarta tartani a gyertyát az újdonsült párocskának. Ezért kértünk egy matracot, amit elhelyeztünk Lucas és az én ágyam között, de nem engedtem meg, hogy ő aludjon rajta. Ragaszkodtam ahhoz, hogy az én kényelmes ágyamba feküdjön, amíg én a nem éppen a komfortosságáról híres matracot választottam. Seyong eleinte ellenkezett, de nem született még meg az az ember, aki el tudott volna téríteni a döntéseim megvalósításától, ha egyszer valamit a fejembe vettem. Ráadásul hozzá voltam szokva a pocsék fekhelyekhez, hiszen a javítóban uralkodó helyzethez képest ez a matrac királyi vánkosnak számított. Meg hát annyira kimerültem az utóbbi napok felfokozott hajtása miatt, hogy állva is el tudtam volna aludni, ha nem lett volna más lehetőségem.

Nem igazán jártunk be a suliba, csak azokra az órákra estünk be, amiket Mr. Lance kihagyhatatlannak ítélt meg, de a nap többi részét kemény gyakorlással töltöttük. Ugyanis gőzerővel készültünk a debütáló fellépésünkre, amire karácsony előtt pár nappal fog sor kerülni. Mindannyian nagyon izgatottak voltunk, hiszen az interjúk sokasága nem elégítette ki a vágyainkat, azok csupán arra szolgáltak, hogy fenntartsuk az érdeklődést a potenciális rajongókban, és hogy minél nagyobb körben ismerjenek meg minket az emberek. De a debütálásunk egészen más volt. Arra vártunk attól a pillanattól fogva, hogy megtudtuk, minket választottak be az együttesbe. Bár ez még nem egy nagy koncert lesz show elemekkel és nagy zenekarral a hátunk mögött, de eddig senki sem kezdte a csúcson. Odáig magas lépcsőfokok vezettek, amiket fárasztó volt lépésről lépésre megmászni, de szükség volt rá, ha el akartunk jutni a végső célunkig. Mr. L így is nagyon jól végezte a dolgát, nem lehetett rá panaszunk, mert a legjobb helyekre juttatott el minket, és nagyon hatékonyan végezte a promótálásunkat is. Ő legalább ugyanannyit dolgozott, mint mi, de velünk ellentétben inkább szellemi síkon mozgott. Nélküle nem jöhetett volna össze ez a karácsonyi fellépés sem.

Estére általában mindenki hulla közeli állapotba került, és az alváson kívül nem is vágytunk másra. De nekem elég volt pár óra pihenés, valahogy túlpörögtem, és hajnalban már a plafont bámultam, mert alig vártam a következő próbát. Amíg a többiek édesdeden szunyókáltak, az én izmaim pattanásig feszültek a tánc után áhítozva. Sosem gondoltam magamról, hogy a tánchoz is lenne tehetségem, de amikor elkezdtem járni a Best Choice-ba, rájöttem, hogy a ritmusokat nemcsak a számmal tudom uralni, a lábaim sincsenek fából. Aztán az a fickó lett a koreográfusunk, akit nem vagyok hajlandó a nevén nevezni, és minden ellenszenvem ellenére az ő instrukciói által a fejlődésem még látványosabb lett. A valódi áttörés viszont akkor következett be nálam, amikor az a bájgúnár elment, és megfelelő személy híján Seyongot nevezte ki Mr. L a banda koreográfusának. Ő persze hevesen tiltakozott, és rendkívül megijedt az elé táruló lehetőség hallatán, de közösen meggyőztük őt arról, hogy képes lesz megcsinálni, és hogy nála jobbat úgysem találnánk ilyen rövid idő alatt. Végül beleegyezett, de láttam, hogy mennyire görcsöl, és milyen nagy teher nehezedett rá, amikor az első koreón agyalt. Éjszakákon át nem aludt, amíg össze nem rakta, és nálam akkor telt be a pohár, amikor ájultan csuklott össze a próbateremben, mint az első napon. Tiszteltem benne, hogy maximalista, és hogy nem adja a nevét semmihez, amivel ő maga nincs teljesen megelégedve, de nem nézhettem végig, hogy belerokkan abba, hogy túlhajszolja magát. Haragudtam rá, amiért nem az egészségét tartotta a legfontosabbnak, mert ha tönkremegy a nagy hajtásban, akkor nincs értelme az egésznek. Kezdtem azt gondolni, hogy rossz ötlet volt őt választani koreográfusnak, talán nem ért meg kellőképpen a feladatra, talán soha nem is lesz képes lejjebb adni a saját magával szemben felállított elvárásain, ez pedig hosszútávon nem kifizetődő. Szerencse, hogy minden alkalommal követtem, amikor gyakorolni ment. Imádtam nézni, ahogy átszellemülve egyé válik a zenével, ahogy csukott szemmel is tökéletesen hajtja végre az összes lépést. Egy bizonyos pont után mindig lehunyta a szemét, arcán angyali mosoly játszott, és olyan átütő energia áradt belőle, hogy annak is kedve lett volna táncra perdülni, aki semmit nem konyított a művészet ezen ágához. Első este nem vette észre, hogy őt bámulom, de másodjára már nem voltam elég elővigyázatos, és negyed óra után lebuktam. Attól féltem, mindent elrontottam, hogy ezután nem fog olyan lelkesen táncolni, mert tudja, hogy figyelem, és szégyenlősége le fogja győzni a magába vetett bizalmát. Attól tartottam, hogy nem örül neki, ha még kiforratlan stádiumban látom a koreográfiát, hogy mindenkinek csak akkor akarja megmutatni azt, amikor már minden elem pontosan a helyére került, és kiszedte belőle azokat a figurákat, amiket nem tart odaillőnek. Ezzel szemben egy visszafogott mosollyal nyugtázta a jelenlétemet, és ugyanabban a szellemiségben folytatta, mintha ott sem lettem volna. És igen, szerencse, hogy nem küldött el, mert így rögtön a segítségére siethettem, amint összeesett a terem közepén. Amikor magához tért, beleerőltettem egy tányér levest, amit éjfél után készíttettem a szakáccsal, akitől Seyong utána nem győzött bocsánatot kérni. De engem nem érdekelt; tudtam, melyik szobában van elszállásolva a hotel egyik séfje, ráadásul jóban is voltunk vele, úgyhogy szemrebbenés nélkül ébresztettem fel, de azért dobtam egy köteg lóvét az ágyára. Miután megetettem és kellő folyadékkal is elláttam Seyongot, azonnal ágyba parancsoltam, pedig erősködött, hogy pár lépés hiányozna csak a befejezésig, amivel mindenképpen végezni akart másnapra. De engem nem érdekeltek az érvei, sem kérlelő szavai. Elhatároztam, ha ő nem vigyáz magára, hát akkor majd én megteszem helyette. Azt is eldöntöttem, hogy beszélni fogok Mr. Lance-szel, hogy nézzen más táncos lábú egyén után, aki meg tudná álmodni az újabb figurákat, de erre a csevejre nem került sor. Ugyanis a történtek után Seyong megváltozott, józanabbul állt a feladathoz, és miután befejezte a koreót, a többin már nem rágódott annyit, sőt, úgy tűnt, mintha a kis ujjából rázta volna ki őket, és mindannyian szerettünk tőle tanulni. Jó tanárnak bizonyult, nemcsak a tánc összerakásában volt profi, hanem az elemek átadásában is. Én mellette teljesedtem ki igazán, olyan dolgokat csináltam meg, amin én magam is meglepődtem.

Szóval hajnali fél öt után rendszerint már nem jött álom a szememre, mert minden porcikám a mozgásra, és a próbákat körüllengő izgatott érzésre vágyott. Volt, hogy ilyenkor lementem edzeni, de újabban más elfoglaltságot találtam ki erre az időre. Ráébredtem, hogy szeretem nézni Seyongot alvás közben… helyesebben szólva alvás közben is. Amíg Lucas folyton forgolódott, és hánykolódott miközben aludt, ő úgy feküdt az ágyon, mint egy baba, ami addig nem moccan meg, amíg valaki arrébb nem teszi. Egyébként is hasonlított egy babára tökéletes vonásaival, törékeny testalkatával és porcelánfehér bőrével. Hosszú szempillái néha meg-megrebbentek, de azonkívül csak egyenletes lélegzetvételét lehetett hallani. Sosem fordult a fal felé, mintha direkt nem akarta volna elrejteni mások elöl angyali arcát. A takarót félig-meddig a lába közé vette, és úgy szorította magához, mint egy kisfiú a plüss mackóját. Szája résnyire szétnyílt, amitől ha lehetséges, még bájosabbnak látszott. Először kínosan éreztem magam, amikor felébredt, és átható tekintetemmel találta szembe magát, de mivel nem vont kérdőre, hanem kedvesen elmosolyodott, úgy gondoltam, nincs okom szégyenkezni a tettem miatt. Hiszen csak néztem őt, nem csináltam semmi rosszat. Örültem, hogy Ethan becsajozott, így a közelemben tudhattam őt. Figyelemmel kísérhettem minden mozdulatát, nehogy valami baja essen, ha én nem vagyok ott. Béke töltött el, ha velem volt, mert tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől megvédhetem. Kivéve attól a mocskos Henrytől, amit sosem leszek képes megbocsátani magamnak. A mai napig mérhetetlen düh lesz rajtam úrrá, ha arra a napra gondolok, és arra a féregre, aki azóta hála az égnek a hűvösön csücsül.

– Hova megyünk és mivel? – kérdezi Seyong, miközben kibaktatunk a szálloda elé.

– Legyen meglepetés, hogy hova megyünk, azt pedig, hogy mivel, mindjárt megláthatod. – Előkapom a zsebemből Ethan autójának a slusszkulcsát, és diadalittasan forgatom meg.

– Jesszusom, te le akarod nyúlni Ethan BMW-jét? Ki fog nyírni! – kiált fel színtiszta aggodalommal a hangjában. Lecövekel, mintha ebben a tudatban nem lenne hajlandó továbbjönni, de megfogom a karját, és gyengéden magam után húzom.

– Valójában csak túszként viszlek magammal. Te leszel a biztosítékom arra, hogy Ethan ne puffantson le, mikor visszahozom a verdát. Majd pajzsként magam elé tartalak, akkor biztosan megkegyelmez nekem – vigyorgok, mire csak egy olyan-bolond-vagy-mégis-veled-tartok pillantást kapok válaszul. Némán beül az anyósülésre, és félig lehunyt szemmel dönti neki a fejét az ülés támlájának.

– Neked van jogsid? – kérdezi, miközben letekeri az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be.

– Mondtam már neked, hogy milyen jól áll ez az ing rajtad? Kiemeli a szemed színét…

– Tomi! – csap a combomra, és muszáj felnevetnem, olyan aranyos, amikor aggódik valami miatt. – Szóval?

– Mondjuk azt, hogy tanultam vezetni – ismerem el, de nem tudok kellő komolysággal állni a dologhoz, mert elkerekedő szemei láttán még jobban szórakozom.

– Édes istenem, kérlek, hadd ne kelljen meghalnom a debütálásunk előtt… – emeli a tekintetét az ég felé, de hamarosan rájön, hogy nincs mitől félnie, hiszen profikat megszégyenítő módon vezetek. A parkolással ugyan akad egy kis gondom, majdnem szívrohamot is kapok, amikor millimétereken múlik, hogy nem megyek bele egy másik kocsiba. Na akkor aztán tényleg kapnék Ethantől, ha megkarcolnám imádott játékszerét. Azért körbejárom, és minden négyzetcentiméterét alaposan megvizsgálom, hogy megbizonyosodhassak arról, tényleg nincs semmi baja. Megkönnyebbülök, amikor ugyanolyannak látom, mint az indulásunk előtt.

Megszámlálhatatlan lépcsőfok vezet fel a kilátóba, amit a neten láttam egy fotón, és elterveztem, hogy mindenképpen eljövök ide. Természetesnek tűnt, hogy Seyongot is magammal hozzam, hiszen az utóbbi időben ő vált a legfontosabb személlyé az életemben. Meg akartam osztani vele az élményeimet, tapasztalataimat, hiszen egyedül a fagyinak sincs olyan jó íze, mintha valakivel együtt fogyasztanád el. Seyong nem panaszkodik amiatt, hogy korán reggel nagy magaslatok megmászására kényszerítem, nekem pedig kifejezetten jól esik, sokkal jobb, mintha az ágyban kellett volna döglenem még két órát céltalanul.

– Ez gyönyörű… – sóhajtja elragadtatva, amikor lenézünk az ébredező város festői utcáira. Mivel fél hat sincs, alig lézengenek néhányan a macskaköves utakon, és innen fentről csak egy aprócska pontnak tűnnek. Részben azért akartam ilyen korán idejönni, mert tudtam, hogy nincs még egy olyan elvetemült alak, aki hajnalok hajnalán ezt a helyet választaná a reggelije elköltéséhez. Annak ellenére, hogy a hivatalos első fellépésünkön még nem estünk át, sokan ismernek minket az újságok oldalairól és a műsorokból, ahova szinte hetente kaptunk meghívást. Nem akartam, hogy mások jelenléte árnyékolja be azt a kevéske időt, amit kettesben tölthetek el Seyonggal. Ezenkívül annak is szemtanúja lehetek, amikor felkel a nap, hogy aranyos ragyogásával vonhassa be egész L. A.-t, és Seyongot, aki most jobban hasonlít egy angyalra, mint valaha, mert a nap erőtlenül pislákoló sugarai glóriát rajzolnak a feje köré. Elkapom róla a tekintetem, mert egyszer tényleg be fog sokallni attól, hogy folyton őt bámulom. Inkább kipakolom a burgereket, amiket útközben vettünk, és jóízű falatozásba kezdünk, ki tudja pontosan hány méter magasban.

– Ilyen magasan még sosem voltam – jegyzem meg ábrándozva, és bár nem szívesen beszélek arról a témáról, hogy miért váltam kilátó-függővé; ki másnak mondhatnám el rajta kívül? –Tudod… kiskorom óta szerettem a kilátókat, vagy akármilyen pontot, ami magasan volt található. Folyton fára másztam, vagy amikor nem mehettünk ki, mert hideg volt, a szekrény tetején gubbasztottam a nevelők nagy örömére. Kezdetben nem tudatosan csináltam ezt, egyszerűen vonzott a magasság, de aztán rájöttem, hogy mi volt az oka. Amikor egyszer elvittek minket hegyet mászni, közelebb voltam az éghez, mint valaha. Leültem egy sziklára, és beszélni kezdtem a felhőkhöz, vagyis inkább az anyámhoz… Fogalmam sincs arról, hogy az anyám él-e vagy meghalt, de gyerekként szerettem azt hinni, hogy meghalt, amikor megszülettem, és a szemét apám dugott be az árvaházba. Így legalább anyámat nem kellett gyűlölnöm… Azt képzeltem, hogy fenn van a mennyben, és onnan vigyáz rám… És amikor felmentem egy kilátóba vagy egy hegyre, közelebb éreztem őt magamhoz. – Szégyenlősen hajtom le a fejem, hiszen erről a gyermeki ostobaságról még Luckynak sem meséltem eddig. Finom ujjak érintését érzem az állam alatt, amelyek gyengéden megemelik a fejem, hogy a gazdájuk szemébe nézhessek.

– Én azzal a mesével ámítottam magam, hogy az apám egy hős katona, aki az országáért harcol, azért nem lehet a családja mellett. Pedig hallottam esténként anya sírását, amikor azt mondta a nagyinak, hogy reméli, az a tetű a börtönben fog megrohadni. Én arról álmodoztam, hogy egyszer értem jön, a karjába zár, és megtanít arra, hogy válhat belőlem is olyan rettenthetetlen férfi, mint amilyen ő. De amikor eljött, egy perc alatt feloszlott az a rózsaszín köd, amibe addig burkolóztam a fájdalmas valóság elöl. Rájöttem, hogy tényleg sitten volt, és tényleg egy szemétláda, belőlem pedig sosem lesz egy tökös hapsi, csak egy…

– Te így vagy tökéletes, Seyong! – mondom teljesen őszintén, és hevesen magamhoz ölelem. Nem akarom, hogy kevesebbnek érezze magát azért, mert nem egy nagypofájú, másokat átbaszó barom, akinek a fény meg a csillogás a legfontosabb az életben, meg hogy minél több nőt (vagy az ő esetében pasit) vágjon gerincre. Lehet, hogy többször feltette magának azt a kérdést, hogy egy olyan nagypályás seggfej, mint én, miért kezdett barátkozni egy olyan ártatlan és kedves sráccal, mint ő, de igazság szerint legbelül én sem vagyok az a megjátszós hülye gyerek, amilyennek mutatom magam. Sokkal jobban érzem magam egy csendes reggeli keretein belül vele a világtól elzárva, mint Henryék pincéjében betépve és vihogva a semmin. Az is én voltam, de bárcsak vissza tudnék menni az időben azért, hogy felhívjam annak az idióta énemnek a figyelmét arra, hogy ne pazarolja az értékes idejét lúzerekre, akik egy fabatkát sem érnek. Ez is én vagyok, és remélem, nem történhet semmi, ami újra kiszippantaná az agyamat.

– Te… én… vagyis mi… Szóval tudom, hogy magányosan nőttél fel család nélkül… De remélem, valamilyen szinten be tudjuk tölteni azt az űrt, amit eddigi életed alatt éreztél – dadogja zavartan, miközben fülig vörösödve elhúzódik tőlem. Nem értem, miért jött ennyire zavarba, de hihetetlen módon ez is jól áll neki. Nem akarom, hogy túl nagy szentimentalizmusba forduljunk át, végül is, azért hoztam ide, hogy egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapok mókuskerekéből, és feledve a problémákat lazítsunk egy jót. Előkapom a mobilom, és készítek magunkról egy selfie-t, ami olyan jól sikerül, hogy kedvem lenne háttérképnek beállítani a telefonomra. Seyong édesen mosolyog a kamerába, én meg őt nézem, mert hát mi mást tehetnék? Amikor ő velem van, beragyogja a mindenséget, és képtelen vagyok bármi másra koncentrálni. Mögöttünk pedig a világoskékben pompázó égbolt, amely már nem azt juttatja az eszembe, ha felnézek rá, hogy anyám talán ott lehet, hanem azt, hogy Seyong biztosan a felhőkből szállt alá azért, hogy megmenthessen engem. Benyomok valami ütemes zenét a lejátszási listámról, és random táncolni kezdünk. Most nem az a lényeg, hogy minden mozdulatunk tökéletes legyen, csupán a szórakozás kedvéért kezdünk bele, hiszen immár mindkettőnknek ez az elfoglaltság lett az egyik kedvenc időtöltése. Addig nevetünk, amíg a torkom teljesen ki nem szárad, ezért egy sört húzok elő az uzsonnás táska mélyéről. Seyong inkább kólát iszik, és vihorászva koccintunk a két palackkal a közelgő fellépés sikerére. Észre sem vesszük, hogy egy kislánya kezét szorongató anyuka jelenik meg pár méterre tőlünk, csak akkor kapunk észbe, amikor a kislány odarohan hozzánk, és közös képet meg autogramot követel tőlünk. A fiatal anyuka sikertelenül próbálja visszacsalogatni maga mellé elcsatangolt csemetéjét, de mi vidáman teszünk eleget a kicsi kérésének. Újabb fotó készül, ezúttal a csöpp lánnyal a karjainkban, és ebben a pillanatban egy megmagyarázhatatlan és ismeretlen, mégis zsigeri érzés tör rám. Nem tudom megnevezni, nem tudom, féljek-e tőle vagy fogadjam örömmel, de egyszer majd talán képes leszek megérteni a jelentését, ha készen állok rá. Most túl jól érzem magam ahhoz, hogy számomra ijesztő dolgokkal nézzek szembe…

A kép elkészülte után, viszont szedelőzködni kezdünk, mert egyrészt eljött az indulás ideje, másrészt mára elég volt egy rajongó kívánságát teljesíteni. Jelenleg fontosabb dolgaink vannak annál, hogy órákon át dedikáljunk a fanok elvárásainak megfelelően. Lefelé szerencsére csak egy olasz párossal találkozunk, akik minden bizonnyal nem hallottak az együttesünkről, amit kivételesen nagyra értékelek. A visszafelé vezető út már nem álmos némaságban telik, hanem jókedvű beszélgetésben, amiben leginkább azt boncolgatjuk, hogy Ethan milyen fejet fog vágni, amikor meglátja, hogy elkötöttem a kocsiját. Grimaszokat vágok őt utánozva, mire Seyong kacagásban tör ki, de én sem bírom ki sokáig nevetés nélkül.

A fekete leves a hotel előtt ömlik a nyakamba. Leforráz, aztán megfagy az ereimben, és mindez olyan gyorsan történik, hogy már csak a rendőrkapitányságon térek magamhoz. Amikor valamennyire sikerül lehiggadnom, bár a vérnyomásom továbbra is az egekben van a pulzusommal egyetemben, elkezdem visszapörgetni a történteket, hátha felfogom, mi a rák folyik itt. Amikor kiszálltunk az autóból, Ethan rohant felénk, és én azt hittem, leordítja majd a fejem a BMW miatt, ehelyett megragadta a karom, és arra figyelmeztetett, hogy értem jöttek a zsaruk… Fogalmam sem volt arról, hogy miről hadovál, de nem volt rá lehetősége, hogy bővebben kifejtse, mert a következő pillanatban két rendőr bukkant fel a jobb és a bal oldalamon, és a csuklómon már csattant is egy csinos kis bilincs a legújabb divat szerint. Bár más okból jöttek, ha már egyszer ott voltak, elkérték a jogsimat, ami nem volt, és megszondáztattak, ami persze azt mutatta ki, hogy ittam, amiatt a pár korty sör miatt. Azt mondták, egyre rosszabbul áll a szénám, én pedig továbbra sem tudtam a valódi indítékot. Seyong a zsaruk és közém állt, és elborult arccal, elváltozott hangon közölte, hogy nem vihetnek el. Nem ismertem rá… Nemrég azt mondta, szeretett volna férfias lenni, mégsem lett az. Amikor viszont úgy nézett a szabadságomat fenyegető fickókra, mint egy határokat nem ismerő gyilkos, aki képes lemészárolni a fél világot, ha azzal megvédhet egy számára fontos személyt, nyoma sem volt annak az ártatlan kisfiúnak, akit mindannyian ismertünk. Mr. Lance szintén a védelmemre kelt, de őszintén szólva mindenki szart rájuk. Betuszkoltak az autójukba, és olyan nagy szirénázások közepette szállítottak el, mintha O. J. Simpsont kapták volna el menekülés közben az ezredik próbálkozás után. A kocsiban elmondták, hogy Henry Boyd elcsicseregte a nevemet, és az ujjlenyomatomat is megtalálták szanaszét a házukban. Az alap vád drog dílerkedés volt, emellett már csak habnak számított a tortán a vezetés során tett kihágásom.

Mialatt kattog az agyam, megjelenik egy marcona alak, aki szó nélkül felránt a székről, ahova nemrégiben löktek le, és maga után vonszol. Megint túl hirtelen történnek az események, és úgy érzem, mintha néhány dolog kiesne az emlékezetemből. Amikor ismét tudatomnál vagyok, egy cella rácsai villannak fel előttem, amin kisvártatva kattan a zár, és én már a másik oldalon állok. Bent vagyok egy cellában több rabbal együtt… Ez kurvára nem oké.

– Maguk megőrültek? Egy kibaszott éjszakáról volt szó, és arról, hogy holnap reggel letehetik értem az óvadékot. A fogdában kellene lennem, nem pedig gyilkosok közt!

– Nekem meg Kubában kéne lennem egy szivarral a számban, meg egy hosszú combú szőkével, akinek én lennék a szájában. Ha elintézed, hogy ott lehessek, talán én is tehetek érted valamit – röhög fel az őr, és azzal, mint aki jól végezte dolgát, távozik. Életemben nem voltam még annyira mérges, mint most. Valami rohadt összeesküvés áldozata lettem? És mi van, ha azt fogják mondani, az óvadék-ügy is csak mese volt, és éveket varrnak a nyakamba? Nem lehetek ott a többiekkel a bemutatkozásunk alkalmával, nem smárolhatok le annyi fan csajt, amennyit a kedvem tartja, és nem védhetem meg Seyongot… Mi van, ha annyira kiakad, hogy bánatában elfelejt enni, és megint az órákon át tartó táncolásba hajszolja magát? Figyelmeztetnem kellett volna Ethant, hogy vigyázzon rá, amíg én nem vagyok ott. Na de neki ott van Rebecca, nem lenne ideje Seyonggal foglalkozni. Lucas meg folyton a saját baja miatt nyavalyog, szóval ő sem számít megfelelő alanynak. És hogy élhetnék ide bezárva? Muszáj mozognom, hogy ne őrüljek meg, itt viszont arra túl sok lehetőségem nem lesz.

– Basszák meg mind! – üvöltöm, miközben teljes erővel a falba vágok. A vakolat hullani kezd kezem nyomán, én pedig tényleg úgy érzem, mintha bekattantam volna, mert nem vagyok képes abbahagyni a fal püfölését. Hallom, hogy röhögnek rajtam, hogy gúnyolódnak, hogy mindenki annak drukkol, menjen el végleg a maradék eszem is. Nem tudom, mennyi idő után jön oda hozzám egy negyvenes férfi, aki egy kézzel magával ránt, így elkezdek kapálózni, mint egy szerencsétlen nyúl, akit elkaptak a grabancánál fogva.

– Figyelj csak, fiacskám! Lehet, hogy odakint nagymenőnek számítottál, de jó lenne, ha belevésnéd abba a csinos kis fejedbe, hogy itt maximum egy cukorfalat lehetsz. Tudod, hogy mit jelent ez? Azt, hogy a fajtád igen kelendő errefelé. Ne feltűnősködj, ha nem akarod valamelyik nagy hal hálójában végezni. Húzd meg magad, vagy partra vetve tátoghatsz kegyelemért, de akkor már senki nem fog segíteni. – Nekilök a falnak, majdnem elesek, mert elvesztem az egyensúlyomat, de végül sikerül talpon maradnom. Ha a földön kötnék ki, talán az jelentené számomra a véget, mivel abban a helyzetben kiszolgáltatott prédává válnék a vérszomjas cápák közt. A fickó tanácsát azonban megfogadom, és nem folytatom a reménytelen vergődést. Egy ideig csak pusmognak a hátam mögött, megpróbálok minden személyt ignorálni, újra felveszem a távolságtartó és magába forduló kitaszított szerepét. De nem is bánom, hogy nem közelednek hozzám, épphogy ez volt a célom. Túl kell élnem ezt az éjszakát, és biztos, hogy holnap Mr. L kivisz innen… Muszáj kivinnie, muszáj!

Néhányan egymás torkának esnek pár méterre tőlem, arrébb megyek, hogy véletlenül se keveredjek bele. Hallom a csontok törését, és gondolatban visszarepülök abba a pincébe, ahol Henry Seyongot kínozta. Tartok tőle, hogy annyira a fájdalmas emlékképek hatása alá kerülök, hogy amiatt fogok áldozat lenni, úgyhogy minden erőmmel azon vagyok, hogy messzire kergessem magamtól a látomást, ami olyan kristálytisztán jelenik meg előttem, mintha tényleg visszautaztam volna az időben a tett helyszínére. Nagy kedvem lenne megkeresni Henryt, és addig ütni, amíg már az anyja sem ismerne rá, de nem terhelhetem több bűnnel a számlámat. Némán ücsörgök egy sarokban, amíg el nem jön az este, és vissza nem tér az őr, aki közli, hogy nekem kell kitakarítanom a mosdót. Nem értem, miért pont nekem kéne, amikor pár órája kerültem csak ide, de nem vitatkozom többet ezzel az agyatlan barommal, szó nélkül követem őt a helyiségbe. Amikor odaérünk, vigyorogva a kezembe nyom egy fogkefét, és közli, hogy ezzel kell véghezvinnem a munkát.

Könyékig vagyok a WC-ben, de annyira immunis lettem minden ellenem irányuló szemétségre, hogy rezignáltan, idegeskedés nélkül húzogatom a kefét. Valami zajra leszek figyelmes; hátrafordulva látom, hogy egy zavarodott tekintetű alakot löknek be az ajtón, akinek őrült vigyorra húzódik a szája, amint meglát engem.

– Jó szórakozást kívánok zakkant Joe! – kiált utána az őr, és hallom, hogy elfordul a kulcs a zárban. A férfi bármilyen előrejelzés nélkül rám veti magát, erős ujjai pedig a nyakamra fonódnak. Hanyatt esem a földön, ő a hasamra telepedik lovagló ülésben, de a kezét egy pillanatra sem veszi el onnan, ahova nemrég rakta. Épp ellenkezőleg! A szorítása egyre erősebb lesz, amitől lassacskán csillagokat látok. Lábaival a karomra tapos, hogy esélyem se legyen a kezemet használni, és úgy érzem, az erő rohamléptekben távozik a testemből. Nem tudom őt lelökni magamról, nem tudok fölé kerekedni, legyőzve heverek ott, mint akinek elérkezett az utolsó órája. A tüdőm borsószemnyire zsugorodik, elviselhetetlen tűz gyúl a mellkasomban, és eljön az a pont, amikor már azért rimánkodom, hogy minél előbb legyen vége. Haljak meg, ha kell, csak hadd ne szenvedjek tovább! Az őrült fogása hirtelen gyengülni kezd, riadtan néz rám, mintha szellemet látna.

– Te vagy az ördög! A sátán eljött közénk! – ordítja el magát, és észreveszem, hogy a tetoválásaimra mered, amik a karomon futnak végig. Számomra csupán nekem tetsző jelek, de ezek szerint őt valamiért halálra rémíti az, amit lát. Úgy ugrik fel, mintha lábon szúrtam volna, és teljes erejével az ajtónak esik. Üvöltözik, hogy engedjék ki, mert a sátán el fogja vinni, ha nem sietnek minél hamarabb a segítségére, e közben próbálok minél nagyobb lélegzeteket venni szájon keresztül, de szánalmas köhögésben török ki. A köhögésem hörögésnek hat, amitől még jobban megijed a fószer, és olyan elszántan kezdi rángatni a kilincset, hogy kisvártatva az ajtó kiszakad a helyéről, ő pedig lélekszakadva elrohan, ahogy a lába bírja. A fogkefét a WC kagylóba hajítom, majd én is kitrappolok a mellékhelyiségből.

Tisztában vagyok vele, hogy nem aludhatok el, mert az tényleg a végemet okozná. Visszaülök ugyanabba a sarokba, ahol a fürdős incidens előtt kuporogtam, és várom, hogy minél hamarabb eljöjjön a reggel. Fél percre lecsukódik a szemem, mert annyira fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok uralkodni azon az ólomként rám nehezedő súlyon, ami egyre lejjebb húz az álmok gyilkos birodalmába. Az álom és ébrenlét határán lebegek, és folyamatosan azért küzdök, hogy a megfelelő oldalon maradjak, de egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elveszítsem a csatát. Úgy érzem, fizikai fájdalommal jár, ha fent maradok, és nincs több energiám arra, hogy harcoljak a nehézség ellen. Fejem előrebukik, és már nem is vagyok tudatomnál. Itt azonban nem olyan az alvás, mint a luxus hotel pihe-puha ágyában, és a reflexeimnek köszönhetően már akkor érzékelem valaki közeledését, amikor még csak méterekre van tőlem. Kipattan a szemhéjam, és rögtön támadó üzemmódba kapcsolok, mint egy oroszlán az erdő mélyén, aki halált megvető bátorsággal néz bele a vadász puskacsövébe, akinek az ujja a ravaszon pihen. Farkasszemet nézek Henryvel, aki a kését a mellkasomnak szegezi, de a következő pillanatban kicsavarom a kezéből, és a padlóra lököm őt. Előrántom a saját késemet a zsebemből, és mesteri pontossággal a torkához szorítom.

– Örülök, hogy újra találkozunk, Boyd! Alig vártam, hogy kibelezhesselek azért, amit velünk tettél. Félsz, Henry? Tudod, én nem végzek fél munkát. Ha belekezdek, akkor biztosra megyek, és elnyisszantom a torkodat fültől fülig. Te félsz, ez tetszik! Baromira bejön, te utolsó féreg! Nem fogom a véreddel beszennyezni a kezem, ne aggódj. Nem akarok egy szintre kerülni veled. Nekem sokkal nagyobb elégtétel az, hogy látom a rettegést a szemedben. Engem ki fognak innen vinni, és nem adom meg neked azt a megváltást, hogy megöllek, mert azzal megmentenélek a további szenvedéstől. Ugye szenvedsz itt bent, Henry? – A földhöz csapom őt, mint egy olcsó rongybabát, amitől élettelenül nyekken a teste a kövezeten. Legalábbis látszólag. Ugyanis hirtelen üvölteni kezd az őrökért, akik egy szavára a cellában teremnek, és nekem már túl késő, hogy leléceljek a helyszínről.

– Ez a nyomorult leszúrt – fakad könnyekre Henry, és amint lenézek, látom, hogy a saját kését döfte a saját oldalába csak azért, hogy rám kenhesse a dolgot. Az őrök azon nyomban lökdösni kezdenek, a karomat hátracsavarva taszigálnak egy eddig ismeretlen irányba.

– Nem csináltam semmit! Vizsgálják meg, nincs rajta az ujjlenyomatom azon a szaron! – Senki nem hallgat rám, és valami olyasmit mondogatnak, hogy a Véreskezű majd móresre tanít, előle nincs menekvés. Nem tanúsítok ellenállást, engedelmesen megyek arra, amerre „vezetnek”. Egy sötét folyosóra érünk, ahol minden olyan kihaltnak tűnik. Errefelé nem visszhangoznak a falak a rabok nyüzsgésétől, halálos csend honol, ami talán még az elviselhetetlen zajnál is ijesztőbb. Ha egy üres magánzárkába vinnének, az lenne a legjobb, na de ekkora szerencsém nincsen. Leginkább ott lennék biztonságban, de szemmel láthatólag nem ez a céljuk ezeknek az idiótáknak. Először rám küldték azt a zakkantat, azt remélték, ő fog kinyírni a zárt ajtók mögött. Aztán jött Henry, aki mivel nem tudott megsebezni, inkább maga ellen fordította fegyverét, hogy e képpen sodorjon bajba, ha az eredeti számításait áthúztam. Most pedig újabb megpróbáltatás alá vetnek, amivel egyre közelebb kerülök a halálhoz. Olyan mintha belecsöppentem volna Az Éhezők Viadala börtönös verziójába, ahol nem arra megy ki a játék, hogy egymást nyírják ki a rabok, hanem arra, hogy kinek sikerül előbb eltenni láb alól Görgey Tamást. Vajon Henry ennyire fontos ember, hogy ilyen kapcsolatai vannak? Vagy simán lefizette az őröket, azok meg úgy gondolták, hogy feldobják valamivel a szürke hétköznapjaikat? Milyen kár, hogy eddig senki nem nyírta még ki Boydot!

Vaksötét cella mélyére taszítanak, ahol váratlanul ér egy erős kéz, ami rögtön a hátam mögött záruló rácsoknak szegez. Fel sem tudtam készülni a rám váró veszély ellen, hiszen az orromig sem látok. Csak egy forró lehelletet érzek a fülemnél, és egy hátborzongató suttogás sejlik fel, ami arról biztosít, hogy a hang tulajdonosa régóta várt egy új játékszerre. A vér megfagy az ereimben, és bár nem olyan tettre kész az idegen, mint a zakkant Joe, mégis félelmetesebbnek találom ezt a szituációt. Ha nem látok, hogy fogok védekezni? Ő úgy ismerheti a helyet, mint a tenyerét, hiszen nem először tartózkodik itt, és úgy tűnik, nincs szüksége a látásra ahhoz, hogy könnyűszerrel elbánjon velem. Körbeszaglászik, mint egy vadászkutya, aztán hátrébb húzódik, amin igazán meglepődöm. Már belefáradtam a játszadozásba!

– Gyerünk, ölj meg! Nem félek a haláltól. Elegem van a baszakodásból, gyerünk! Azt tehetsz velem, amit akarsz, bizonyítsd be, hogy mennyire véres a te kezed. – A nevetése mélyről jövően gurgulázva szakad fel a mellkasa közepéből. Biztos vagyok benne, hogy ezután nekem ugrik, és leterít, ehelyett megszólal, és a nevetéshez képest kedvesen cseng a hangja.

– Bátor vagy, öcskös, ez tetszik. Tudod, általában amikor behoznak mellém valakit, reszket, mint a nyárfalevél, és remegő szavakkal könyörög az életéért. Utálom, ha könyörögnek nekem. Utálom, ha nyámnyila alakokat kínálnak fel tálcán számomra. Abban semmi kihívás sincsen, hogy eltörjem az ilyenek karját vagy kidekoráljam az arcukat. Szórakozásból mégis meg szoktam tenni, meg azért, hogy ne romboljam le a hírnevemet. Ha megverek egy ilyen szerencsétlent, nyafogva panaszolja el másnap, hogy mit művelt vele a Véreskezű. Te viszont tökös gyereknek tűnsz. Ha meg is vernélek, biztos hogy nem sikerülne megtörni téged. Holnap ugyanolyan nagy pofával állnál a többiek elé, mint ahogy az előbb tetted, akkor viszont felesleges fárasztanom magam. – Elhallgat, és nem tudom, merjek-e kérdezni tőle. Továbbra sem látok semmit, ezért leülök a földre, ott talán nem érhet baj. Remélem, ez a férfi nem fogja meggondolni magát, és hű marad az előbbi kijelentéséhez. A csend már nem rémít meg, inkább kellemesen borul kettősünkre, legalábbis addig, amíg a Véreskezű meg nem töri: – Miért vagy itt? – Eltöprengek azon, hogy mit kéne válaszolnom. Ha az igazat mondom, biztos kinevet, hiszen kábé minden ember azt hazudja, hogy ártatlanul hozták be. De hülyeség lenne kitalálni valami fals indítékot, hiszen egy olyan dologról nem tudnék sokat beszélni, amit nem éltem át. Így hát röviden és tömören összefoglalom ittlétem okát.

– Rossz társaságba keveredtem, és pár mocsadék csapdába csalt. Kétszer drogot adtam el, illetve valójában csak egyszer. De először a fogdába kellett volna vinniük. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de azt hiszem, ebben is a banda fejének a keze van benne. – Az idegen sajnálkozón felszisszen, majd újabb percekig tartó hallgatás után megszólal.

– Te nem is kérdezel? Nem vagy kíváncsi például arra, hogy miért van ilyen sötét?

– De… Csak olyan fura, hogy beszélgetni tudok valakivel ezen a helyen. Eddig ketten törtek az életemre, és biztos voltam benne, hogy te befejezed azt, amit ők elkezdtek.

– Vak vagyok. Azért van ilyen sötét, mert egyenlő esélyeket akartak biztosítani az ellenfelemnek, és nekem. Az őrök beteges játéka volt az, hogy elkezdték beküldözgetni hozzám az újakat, és közben fogadásokat kötöttek, hogy kijutnak-e reggelre élve. Azt hiszem, ezúttal sokan fognak veszíteni, mivel tutira ellened fogadtak – nevet fel, én pedig egyik percről a másikra megkedvelem újdonsült ismerősömet.

– És te miért vagy itt és mióta? – A sóhaja meggyötört, eltűnik a jókedve, és biztos vagyok benne, hogy gondolatban visszatér arra a napra, amikor igazságtalanul lecsukták őt.

– Egy gazember… megerőszakolta a lányomat… Elkaptam őt, és addig szorítottam a torkát, amíg ki nem szállt belőle az utolsó szusz is. Megöltem őt, igen, de a lányom még csak tizenegy éves volt… Huszonöt évet kaptam, és már tizenhármat leültem. Végül is, túl vagyok a nehezén, nem igaz? – nevet fel ismét, de ezúttal keserűen. – A legjobban az fáj, hogy a lányom nem látogat… Mintha engem hibáztatna mindenért, pedig én csak meg akartam bosszulni, amit az a vadállat tett vele. Tudom, börtönbe kellett volna juttatnom őt, de abban a pillanatban képtelen voltam józanul gondolkodni… – Tisztában vagyok vele, hogy miről beszél, hiszen én is átéltem már hasonlót a nevelőapámmal. Kicsit bánom, hogy nincs sok időm a Véreskezű társaságában. Amikor őt hallgatom, olyan érzés fog el, mintha Luckyval lennék.

– Kihozlak innen! Mr. Lance-nek biztosan jó ügyvédei vannak, megkérem őt, hogy járjanak el az érdekedben. – Megint nevet, ezennel lemondóan, mintha azt mondaná, álomvilágban élsz, öcskös. De én eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki, és ha Mr. L ezúttal tényleg nem rúg ki, kérni fogok tőle egy kis szívességet. Szegénynek folyton fejfájást okozok, ráadásul pont a legrosszabb időpontban, a debütálásunk előtt. Vajon hány utolsó esélyt fog még nekem adni?

Az egész éjszakát végigbeszélgetjük, és amikor reggel értem jönnek az őrök, meglepetten pislognak egymásra, és ámuldozva bökdösik oldalba a másikat. Nem visznek vissza oda, ahonnan este elcipeltek, egy váróterem féleségbe kísérnek, és nem viselkednek olyan lekezelően, mint tegnap. Nyilván paráznak attól, hogy mit fognak kapni, ha eléneklem, milyen fantasztikus ötleteik voltak, de már késő bánat. Mindent el fogok mondani az ügyvédeknek, utána pedig szólok pár jó szót a Véreskezű védelmében. Ahogy közeledünk, hallom, hogy Mr. L ordibál a börtön vezetőségével. Elégedetten elvigyorodok, amikor az a mondat üti meg a fülem, hogy „Akkora pert fogok a nyakukba akasztani, amiért nem a fogdában tartották, hogy még húsz év múlva is annak a levét fogják inni! Ez a hely a föld alá fog süllyedni!”

– Úristen, Tomi! – Seyong felém rohan, és az én lábaim is önálló életre kelnek. Nem érdekel, hogy az őrök továbbra is maguk mellett akarnak tartani, egyenesen az ő karjaiba szaladok, és olyan erősen szorítom magamhoz, hogy attól félek, mindjárt összeroppannak a csontjai. Érzem, ahogy megremeg, amikor a fejét a nyakamba fúrja, és én hülye azt hiszem azért, mert túl durván vontam magamhoz, ezért enyhítek az ölelésemen. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki mindkettőnkből, és valami nálam nagyobb, természetszerű erő azt súgja, hogy ennél többre van szükségem. Vagy csak a kétségbeesés késztet arra, hogy olyan képek jelenjenek meg az agyamban, amelyeknek normális esetben nem lenne ott a helyük? A szívem olyan hevesen zakatol, hogy menten átszakítja a bordáimat. Azt sem tudom, pontosan mit érzek. Rohadtul félek valami ismeretlen dologtól, boldog vagyok, mert ismét közel lehet hozzám, ugyanakkor minél gyorsabban el akarok húzni erről a tetves helyről; a szabadság ízét akarom kortyolni. Felvillan előttem a felismerés, miszerint Seyongra gondoltam, amikor a börtön mosdójában rám támadt az a bolond. Az ő arca kúszott be lelki szemeim elé, amikor Henry nyakához szorítottam a kést, és miatta nem vágtam el a patkány torkát. És az alatt is ő járt a fejemben, amikor a Véreskezűvel megosztottuk egymással nagyvonalakban az életünket. Magamhoz sem térek, amikor Lucas és Ethan elhúzzák tőlem Seyongot, hogy ők is kifejezhessék örömüket azért, hogy épségben viszontlátnak.

 – Ne haragudj az autód miatt – mondom eufórikus állapotban Ethannek, aki az egyik oldalról borul a nyakamba.

– Amiatt még számolunk! De örülök, hogy ép bőrrel megúsztad, haver.

– Ja, attól féltünk, hogy úgy kidekorálják a képedet, hogy a kék, zöld foltok miatt úgy fogsz kinézni a karácsonyi fellépésen, mint egy élő karácsonyfa – mondja Lucas a másik oldalról belém csimpaszkodva. Eszembe jut, amit Seyong a kilátóban mondott, hogy most már ők a családom, és erre a gondolatra megjelenik egy könnycsepp a szememben. Még jó, hogy a napszemüveg eltakarja, különben hazáig menne a vérszívás.

Megvárjuk, amíg a producerünk végez a balfék rendőrök kiosztásával, és mikor elszabadul, bocsánatkérések ezreivel szándékozom megrohamozni őt, de mielőtt bármit mondhatnék, legyint egyet, és ellentmondást nem tűrve ránk parancsol, hogy azonnal menjünk próbálni.

Dögfáradt vagyok estére, hiszen múlt éjjel nem aludtam a cellában, a nap pedig így elég gyilkos volt. A gyakorlás alapvetően is kiszívta az energiánkat, de most fokozottan érezhettem az utóhatásait. Nem vagyok semmi másra képes, csak aludni, amikor Ethan is becsörtet a szobánkba. Lövésem sincs róla, hogy mit kereshet itt, mire lelkesen huppan le a matracomra.

– Ma én is csatlakozom hozzátok a tiszteletedre, Tomika.

– Ne már! Mindjárt teljesen elérzékenyülök, tesó. Miattam hanyagolod Beckyt? De cuki vagy.

– Igazából csak jó indoknak szolgáltál arra, hogy ne keljen tizedjére is festővászon elé állnom – közli nevetve, és közben játékosan a vállamba bokszol.

Két és fél óra hülyülés meg Xboxozás után Lucas és Ethan hullaként nyúlnak el a földön. Lucasnak annyi ereje sincsen, hogy az ágyába másszon, ezért úgy döntök, birtokba veszem egy éjszaka erejéig.

– Nem akarsz elszökni velem egy kis időre? – lép mögém Seyong, mielőtt rávethetném magam a hívogató ágyra. Versenyre kél bennem az alvás mindennél kielégítőbb gondolata és az a visszautasíthatatlan alkalom, hogy ismét kettesben lehetek Seyonggal.

– Kicsit félek, hogy mikor visszajövünk, megint bilincsben fognak elvinni – jegyzem meg viccelődve, de hirtelen elszomorodó arcát látva rájövök, hogy rossz poén volt. – Menjünk!

– De gyalog megyünk! – közli komolyan, miközben halkan osonunk le a szálloda lépcsőin.

A tengerpart egy félreeső szakaszán kötünk ki, ahol Seyong kockás plédeket terít a földre, és egy üveg pezsgőt is felbont. – Először egy hegy tetejére akartalak felvinni, de gondoltam, elég fáradt lehetsz a mászáshoz.

– Ez az egész… tökéletes… – nyögöm ki azt a szót, amin kívül mással nem tudom jellemezni sem őt, sem az éjszakai piknikünket. Belehúzok egy jókorát az üvegbe, aztán átadom neki, és így jár köztünk kézről-kézre az elmémet lassan bódító ködbe vonó ital. Túl gyorsan fogy el; úgy érzem, ha többet hozott volna, talán az alkohollal együtt a bátorság is megszállt volna. Így azonban csak bágyadtan hanyatlok a finom homokra, és magammal húzom Seyongot is. Fejét a mellkasomra hajtja, és szívem össze-visszakalapálása hallatán hamar elnyomja őt az álom. Ujjaim megpihennek selymes tincsei közt, és hosszú percekig bámulok a semmibe annak ellenére, hogy alig bírom már ébren tartani magam. Egy szó annyira fojtogat, annyira összeszorítja a szívem, robbanásig feszít belülről, hogy azt hiszem, ha nem mondom ki, itt helyben ketté szakad a testem, ahogyan a lelkem is.

– Szeretlek… – formálom némán a számmal, és ez az egyszerű, ámde mindennél többet jelentő szó a sötétségbe vész.