4TUNE – A szerencse fiai

Huszadik fejezet

Lucas

Egyikünk sincs igazán magánál, amikor begördülünk az áruház mögötti parkolóba, ahol csak pár méter választ el az első emelettől. Az első emeleten fog sor kerülni életünk első fellépésére, bár ha azt vesszük, Ethan már öreg motorosnak számít a szakmában. Nem is látom olyan feszültnek, mint a rock koncert előtt, ráadásul neki ott van Becky, aki mindenben támogatja és a jelenlétével biztosítja arról, hogy akármit is csinál, neki mindig ő lesz a legjobb, és Ethannek ez sokkal fontosabb a rajongók elismerésénél. Lisette is velünk van, de ő nem barátnő státuszban csatlakozott kis csapatunkhoz hanem azért, mert elő fogjuk adni a közös duettünket, ami talán még a debüt számunknál is nagyobb sikert aratott.

Seyong majdnem elájul az idegeskedéstől, Tomi pedig tutira csak a külvilág felé mutatja, hogy minden oké, belül ő is ugyanúgy parázik, mint mi. Nagy teher telepedik ránk, mivel Mr. Lance az utóbbi napokban órákon át elhúzódó kiselőadásokat tartott arról, hogy muszáj tökéletesen teljesítenünk főleg azért, hogy elfeledtessük az együttes körül kialakult botrányokat. Személy szerint úgy gondolom, hogy a rajongóknak teljesen mindegy, mit csinálunk, akkor is szeretnének, ha kiscicákat fojtanánk vízbe, mert annyira elfogultak velünk kapcsolatban, de lehet, hogy én vagyok túl naiv. A sajtó viszont más lapra tartozik. Ők nem attól fognak elalélni, hogy látnak egy tökéletes koncertet; szimplán azért jelentek meg, mert abban bizakodnak, megint elcsíphetnek valami olyat, ami csámcsogásra adhat okot a következő egy hétben. Szerintem Lisette és én leszek a fókuszban, és tovább folytatják a találgatást, miszerint munka kapcsolatnál több van-e köztünk. Ethannek szerencséje van, mert amint megjelentettük a duettet, leálltak az ő szerelmi életének kitárgyalásával, és a dupla L páros került terítékre, ahogy minket emlegettek Lisette-tel. Így Ethan és Becky kábé zavartalanul csinálhattak mindent, mert valamiért a rajongók úgy gondolták, köztük csak ártatlan barátság van, és ezzel pontot is tettek az ügy végére. Furcsa módon Lisette-et és engem álompárnak könyveltek el, pedig azt hittem, a fórumok tele lesznek ellene irányuló kommentekkel, a halálát kívánó hozzászólásokkal, ahogy ez ilyenkor szokás, ehelyett azonban cuki összeállításokat gyártottak rólunk, amelyet képekből összevágott videó formájában feltöltöttek a netre, és bájos megjegyzésekkel illették azokat. Lehet, hogy tudat alatt tisztában vannak vele, hogy nincs köztünk semmi, és ha valóban lenne, rögtön nem áradoznának annyit a kettősünkről? Szerintem erre sosem fog fény derülni, mert amióta Lisette a Best Choice-ba jár, úgy kerülöm, mint a pestist. Fáj látnom őt nap, mint nap, de túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy elé álljak, és megbeszéljem vele a Nirvanás ügyet, meg úgy az egész szituációt, amibe miatta csöppentem bele. A bárba nem tértem vissza Halloween óta, de biztos vagyok benne, hogy ő továbbra is ott dolgozik, mert minden este ugyanabban az időpontban lépett le a próbákról, olyan átlátszó mesét beadva, hogy a szomszéd néninek kell segítenie. Mr. L persze minden szavát elhitte, és teljesen odáig volt az ártatlannak tűnő lányért, de én tudtam, hogy valójában hova vezet az útja az éneklés után. Vajon ha a producerünk ismerné Lisette másik oldalát, akkor is felkarolta volna? Hát nagyon kétlem. Túlságosan óvatos ahhoz, hogy bevállalja annak a kockázatát, hogy emiatt szétszednék a kiadót, ha egyszer napvilágra kerülne az információ. És mivel ő nem ismerte Lisette sztriptízes múltját (illetve jelenét), ki volt akadva, amikor tini lányokat megszégyenítő hisztiben törtem ki, mert nem akartam együtt dolgozni a lánnyal. Sokáig vitatkoztam Mr. Lance-szel, aki jött az érzelmi zsarolással, hogy csak bennem bízik meg, és hogy legalább én viselkedjek normálisan, ha a többiek folyton kihágásokat követnek el. Én viszont meguntam a jófiú szerepét, és közöltem vele, hogy nem fogok engedelmeskedni minden óhajának, amíg a többiek kedvükre azt tehetik, amit akarnak. De másnapra észhez tértem, és rájöttem arra, hogy mindentől függetlenül jót akarok Lisette-nek, és az kétség kívül jót tenne a karrierje beindításához, ha a 4TUNE-nel karöltve hozná ki az első dalát. Készen álltam arra, hogy mártír módjára szenvedjem végig a napot, mert nem volt elég, hogy a suliban folyton közös óráink voltak, még a délutánokat is együtt kellett töltenem vele. Ennek ellenére a dal nagyon tetszett, amit kizárólag nekünk írtak: lassú, érzelmes bevezetővel kezdődik, aztán flamenco stílusba megy át a refrén, majd a dal vége felé még egy dögös gitárszólót is engedélyezett a producerünk, ami Ethan kezének köszönhető. Néhány sort spanyolul énekelhetünk, ami a gitár játékkal együtt igazán színessé teszi az egyébként klisé szöveget. Tomi közölte, hogy tök jó, hogy Mr. L belement abba, hogy Ethan megmutathassa, mennyire jó zenész, és hogy az ellen sem ágált, hogy nem angolul nyomjuk végig a számot, de legközelebb ő saját kezűleg fog gondoskodni a szövegről, mert azon lenne még mit csiszolni. És ebben igaza van.

Szorongva lépünk be a bevásárló központ hatalmas ajtaján, és messziről halljuk, hogy az első csapat már a színpadon van. Nem világ sztárokkal lépünk fel, csupa kezdőkből álló bandát és szóló énekest gyűjtöttek össze, hogy miután itt bemutatkoznak, semmi se állhasson az útjukba, és némi tapasztalattal a zsebükben rohamozhassák meg a nagyobb csarnokokat. A producerünk kiharcolta, hogy mi zárjuk a show-t, mert szerinte azok a legjobbak, akiket a műsor végére hagynak. A többi csapat kiadója persze ugyanezt az álláspontot képviselte, ezért Mr. L-nek egy kicsit a tárcája mélyére kellett nyúlnia, hogy a miénk lehessen az áhított hely. Alap esetben rossz néven vettem volna, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik, de ez még belefér; végül is nem azért fizette le az embereket, hogy egyáltalán fogadjanak minket, mert az már a gázos kategóriába tartozott volna az én mércém szerint.

A színfalak mögött várakozunk, és irigység fog el, amikor látom, hogy Ethan Beckyt ölelgeti, Seyong és Tomi meg úgy néznek egymásra, hogy az egy nyilvános tapizással is felér. Én szerencsétlenül ácsorgok az egyik sarokban, és néha a másikban árválkodó Lisette-re sandítok. Legyőzhetném a gyerekes konokságomat, és odamehetnék hozzá. Sok sikert kívánhatnék neki, és bíztathatnám, hogy nyugi, minden rendben lesz, miközben talán saját zakatoló szívem is megnyugodna kicsit a közelében. Nem kéne úgy néznem rá, mint egy nőre, aki becsapott, aki soha nem lehet az enyém, baráti vagy legalább emberi szándékkal is kezdeményezhetnék társalgást vele. Hiszen látom, hogy el van veszve, és nekem is szükségem lenne valaki támogatására; és ha már barátnőként nem tudhatom őt magaménak, legalább jó munkatársként köteles lennék bátorságot önteni belé, de nem megy. Annyi minden van, amiről tudom, hogy úgy lenne helyes, mégsem teszem meg a valóságban, csak gondolati szinten vagyok tisztában azzal, hogy miként kéne cselekednem. Sajnos az emberek többsége így viselkedik, pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindig azt csinálnánk, amit jónak ítélünk meg. Ehelyett inkább homokba dugjuk a fejünket, és arra várunk, hogy a másik tegye meg az első lépést, pedig nekünk ugyanannyi erőfeszítésünkbe kerülne megtenni azt.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy a mi nevünket mondják a mikrofonba, és hogy Tomi hátulról meglök, hogy induljak már el. Mivel Lisette csak pár szám után fog mellém állni a színpadra, odamegyek hozzá, mielőtt kilépnék a függöny takarásából. Most nincs itt a habozás ideje, nem tudok elméleteken agyalni, amik visszatarthatnának; életemben először megpróbálok spontán cselekedni, és abban reménykedem, nem fogom megbánni.

– Olyan szuper leszel, mint mindig – suttogom, és közben egy alig érezhető csókot lehelek a homlokára. Döbbenten néz rám, mintha kicsit sem számított volna rá, hogy az a srác, aki hetek óta annyira rideg vele, ilyen kedves is tud lenni. Amikor elindulok, hallom, amint halkan azt motyogja: „te is”, és ettől a két apró szótól úgy érzem, sikerül legyőznöm a pánikot, ami hirtelen elhagyja a testemet, amint a színpadra lépek.

Szemmel láthatóan mindannyian átszellemülve adjuk át magunkat annak a varázsnak, ami végre áthatja minden porcikánkat. Hónapok óta erre várunk, bár esetemben mondhatom azt, hogy születésemtől fogva erről álmodoztam. Túl gyorsan repül az idő, az a pár szám túl hamar megy le, ami a fellépési listánkon szerepel. Annak ellenére, hogy még csak két saját dalunk van, néhány feldolgozással dobjuk fel a koncertünk amúgy is forró hangulatát, melyeket szerencsére saját magunk választhattunk ki. Nem szóltak bele, hogy milyen régebbi zenékhez nyúlhatunk hozzá, ami nagy örömmel töltött el minket, mert szerintem Ethan és Tomi falnak mentek volna, ha például NSYNC-et kellett volna nyekeregnünk a kiadónk kívánsága szerint.

Eljön a pillanat, amikor Lisette szépséges alakja libben mellém, és arra a három és fél percre ismét a mennyországban érzem magam. Képzeletben visszarepülök a rétre, ahol az ölében fekve tanulmányozhattam gyönyörű vonásait, és éneklés közben olyan gyengéden nézek rá, mintha el akarnám törölni az elmúlt hetek feszültségét. Ezúttal nem pattognak közöttünk szikrák, inkább valami meghitt békesség száll meg, amit egyre erősebbnek érzek, minél tovább tartom vele a szemkontaktust. Nem hallom a lányok sikítozását, sem a nekünk szóló tapsvihart, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Egy másik világba, ahol nem utasít el, ahol a zene örökre összekapcsol minket, és levehetetlen bilincsként köt össze vele.

Nincs időnk felocsúdni, a következő pillanatban már egy bowling klubban találjuk magunkat, ami egy emelettel lejjebb helyezkedik el. A Facebook oldalunkon meghirdettünk egy nyereményjátékot, ami abból állt, hogy aki bejelöli eseményként, hogy ott lesz a koncertünkön, és ő lesz a szerencsés, akit kisorsolunk, másodmagával bebocsátást nyer a kulisszák mögé, mi több, velünk tölthetik az egész estét. Mostanáig fogalmunk sem volt arról, hogy kik a győztesek; Mr. Lance a bowling klubban mutatja be őket, amit csak a mi számunkra bérelt ki. Kiderül, hogy a két lány egy testvérpárt alkot, és a kötelező körök után, ami a fotózkodást és az aláírást jelenti, helyet foglalunk egy asztalnál, ahol mindenféle kérdésekkel kezdenek bombázni. Lélekben visszamegyek a koncert idejére, mert olyan álomszerűnek hat az egész. Olyan gyorsan elmúlt, mintha meg sem történt volna. Egy olyan dologra készültünk vért és verejtéket izzadva hónapokon át, ami utána röpke fél óra alatt semmivé lett. Legalább pár számmal több időt kaptunk volna… Bárcsak most is énekelhetnék ahelyett, hogy ismeretlen lányok kérdéseire kell válaszolgatnom. Persze szeretem és tisztelem a rajongóinkat, főleg amíg ők is így viseltetnek irányunkban, de inkább látnám őket a színpad előtt ugrándozva, mint karnyújtásnyira tőlem a magánéletemről faggatózva.

A pincér összetol két asztalt, hogy kényelmesen elférjünk. Mr. L lelépett mondván, hogy hagyja szórakozni a fiatalokat, így az együttesünk ücsörög a bárszékeken kiegészülve Lisette-tel, Beckyvel és a két rajongó lánnyal. Rebecca és Ethan véletlenül sem érnek egymáshoz; nem akarják lerombolni a látszatot, amit olyan jól felépítettek maguk köré. Néha lopva egymásra pillantanak, de a csajoknak semmi sem tűnik fel, ugyanis teljesen Tomira és rám vannak állva. Az idősebbik, aki nem lehet több tizenhétnél, Tomi ölébe mászik, és vidáman szürcsölgeti a koktélját rózsaszín szívószálával. Gyilkos pillantásokat lövellek barátom felé, amivel arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a csaj kiskorú, és jó lenne, ha nem nyilvánosan mászna a bugyijába. De Tomi egyértelműen már most úgy el van ázva, hogy jobb lenne, ha távozna körünkből, mielőtt totál hülyeséget csinál. Semmi más nem hiányzik, minthogy a kis csaj szülei feljelentsék őt szexuális zaklatásért, és mivel priusza is van, ezúttal nehezebben szabadulna. Meg egyébként is vigyázni kell ezekkel a csitrikkel. Ha túl közel engeded őket magadhoz, egyik percről a másikra halálosan beléd zúgnak, és attól kezdve le nem tudod őket koptatni. Úgy is képesek beléd esni, ha csak távolról, plátói módon fejezik ki imádatukat irántad, mi lesz azután, ha ilyen közelről tapasztalják meg kedvencük testének melegét? Egyszerűen fogalmazva: kész agyrém.

A baj csak az, hogy miközben ezt szépen levezetem magamban, a fiatalabbik lány keze megpihen a vállamon, és veszélyesen közel kerül az arca az enyémhez. Ő még talán tizenhat sincs, de olyan szemeket mereszt rám, mint egy dzsungelből elszabadult vadmacska. Derékig érő szőke haja a karomat simogatja, és hirtelen a szőke haj nagyon imponáló lesz számomra. Egy pillanatra elveszek kék szemeiben, és elfelejtem azt a barnaságot, akiért mindenre képes lettem volna pár másodperccel ezelőtt. Nyilván én is túl sokat ittam, és nem vagyok képes kontrollálni a tudatomat. Nem húzódom el, amikor a fülembe suttog valami csacskaságot, inkább mélyen beszívom illatát, hogy annak bódulatában még részegebb legyek.

Seyong és Becky egyfolytában fecsegnek, de kihallom a hangjukból, hogy idegesek, és csak azért csinálják, hogy fenntartsák azt a látszatot, hogy minden rendben van. Főleg Seyong tűnik elkeseredettnek az arcára erőltetett keserédes mosolyok mögött. Rájövök, hogy Tomi néha őt lesi, mintha azt akarná kideríteni, hogy milyen érzéseket vált ki a fiúból, amit a lánnyal művel. Lehetséges, hogy arra megy ki ez az egész színjáték, hogy Seyongot féltékennyé tegye vele? Vagy azért, hogy leküzdjön magában valamit, amire a szíve vágyik, de az agya kitartóan tiltakozik ellene? Lehet, hogy hülyeségeket látok bele egy nem létező dologba, de az biztos, hogy én azért ölelgetem a kelleténél jóval szorosabban a szőkeséget, hogy Lisette agyára menjek vele. Végül is, őt is fogdosni szokták a pasik a bárban, akkor meg ne legyen meglepődve az ilyesfajta érintkezésen. Én csak minden lehetséges módon eleget akarok tenni a fanok elvárásainak. Mr. L irtó büszke lenne rám, vagy inkább jól seggbe rúgna.

Hirtelen éktelen ordibálás és üvegcsörömpölés üti meg a fülemet. Egyszerre kapjuk a fejünket a hely bejárata felé, ahol egy feldühödött és mindenre elszánt tini csorda próbál bejutni a klubba. Látom, hogy az egyik csaj lekapja a tűsarkúját, és azzal kezdi püfölni az üveget, majd a többiek beprogramozott robotként követik a mozdulatait. Hiába bérelték ki számunkra a termet, mivel az üvegen át bárki, bármit láthatott, nem voltunk biztonságban. Lehetséges, hogy mi tehettünk az egészről, mert az bosszanthatta fel őket, hogy azzal szembesültek, hogy a két nyertes lány olyan közel van hozzánk, ahogyan ők sosem lehetnek. Túl messzire mentünk, és ennek első kézből tapasztalhatjuk meg a következményeit.

– Na húzzunk innen! – adja ki az utasítást Ethan, akinek a közelmúltban volt része egy hasonló menekülésben. A pincér egy hátsó kijáratra mutat, aminek láttán felsóhajtunk, de nem vagyunk túlságosan gyorsak, és a megvadult banda már a nyomunkban liheg. Az egyik kezemmel elkapom Lisette remegő karját, a másikkal pedig a szőkeséget vonszolom magam után. Majdnem elérjük a csapat újonnan kapott kis buszát, amikor valamiben megbotlok, és a földre zuhanok. A szöszi bőrét mentve elengedi a kezem, és tovább lohol, Lisette viszont megpróbál talpra húzni, de annyira fáj a lábam, hogy egyszerűen nem tudok felállni. Tomi észreveszi a bénázásunkat, és elereszti a rajta csüngő lányt, hogy visszaforduljon értem. Határozott mozdulattal ránt fel, és addig taszigál, amíg el nem érünk a járműig. Mikor becsapódik mögöttünk az ajtó, néhány lány mérgesen kezdi csapkodni a busz oldalát, mire Ethan a gázra tapos, és pár percen belül már messze járunk a tett helyszínétől.

– A picsába! Megmondom apámnak, hogy fogadjon testőröket mellénk. Ha már most ilyen hisztérikus kis ribancokkal vagyunk megáldva, mi lesz pár hónap múlva? – csap dühösen Ethan a kormányra. A két rajongó lány megszeppenve gubbaszt a hátsó ülések egyikén, de biztos vagyok benne, hogy nem bánták meg, hogy őket sorsolták ki a nagy találkozásra.

– A nagy szart! Az én nyomomban nem fog egy gorilla lihegni a nap huszonnégy órájában! – közli Tomi kissé túl hangosan a benne lévő nem kevés alkohol mennyiség hatására. És ők ketten neki állnak vitatkozni, érveket sorakoztatva fel egyik és másik oldalon, amíg Seyong próbálja csitítani Tomit, aki idegesen rázza le magáról a kezét. Úgy kikel magából, mintha kiborulásának valódi oka nem is a testőr kérdés lenne, hanem valami egészen más, amiről nem akar beszélni. Nekem továbbra is fáj a lábam, ezért arra próbálok összpontosítani, hogy el ne ájuljak, és hogy minél előbb érjünk haza. Útközben kitesszük a lányokat, akik megadják a telefonszámukat, amit Tomi a szemük láttára hajít ki az ablakon. A szőkeség túllendül a rémületén, és felnőtt módjára rebegteti a szempilláját, közben érzékien végigsimít a combomon. Semmit nem érzek, ezért eltolom magamtól a kezét, és megkönnyebbülve dőlök hátra, mikor végre kiszállnak a buszból. Amikor Ethan leparkol a hotel előtt, rájövök, hogy Lisette-et elfelejtette kirakni, aki aggódó pillantások kíséretében a nyomomba szegődik.

– Lucas… Hadd segítsek… Alig bírtál feljönni a lépcsőn. Feküdj le, majd én kezelésbe veszem a lábadat. – Miért, mi vagy te? Egy kibaszott ápolónő? Hány arcodra fog még fény derülni? Magamban zsörtölődök, de nem mondok ki egy szót sem hangosan. Túl fáradt vagyok az ellenkezéshez, és pluszban a lábamat is belenyilalló, késszúráshoz hasonlító görcsök kínozzák. Elsántikálok az ágyamig, és úgy zuhanok le rá, mintha egy csepp erőm sem lenne tovább állva maradni. Lisette először eltűnik a fürdőszobában, majd egy hideg vízbe mártott kendővel tér vissza. Félve az ágyam mellé térdel, és óvatosan felhajtja a nadrágomat a bal lábamon. Felszisszenek, amikor a sípcsontomhoz ér, de nem tudom eldönteni, hogy miért. Egyszerre fáj a sérülés miatt, egyszerre esik jól, ahogy finom ujjai végigsiklanak kipirosodott bőrömön, és egyszerre akarok felkiáltani, hogy ne érjen hozzám, mert az, hogy az ő keze érint, nagyobb kín számomra, mint a seb okozta fájdalom. De minél tovább cirógatja féltő gondoskodással sajgó testrészemet, annál inkább párolog el belőlem az iránta táplált haragom.

– Emlékszem rád – suttogom alig hallhatóan. – Hogy is tudtalak volna elfelejteni? Akkor… ott is segítettél… mint most. Lisette… – Most van itt az idő, hogy elmondjam, mit érzek. Most nem félek, nem érzem lehetetlennek a közös jövőnket. A kendő érintetlenül hever mellettem; úgy látszik, inkább a saját kezét szeretné használni.

– Most aludnod kell, Lucas. Hamarabb fogsz meggyógyulni, ha kipihened magad – mondja dallamos hangján. Ellenkezni akarok vele, szólásra akarom nyitni a számat, de mintha bűvös álmot bocsátana rám, az alvás olyan hirtelen ránt magával, hogy esélyem sincs tiltakozni ellene. Álmomban végig mellettem marad, és azt suttogja, meg fog gyógyítani, mert nincs más választása. Mert én lettem az ő végzete.

***

Karácsony van, és én három és fél hónap után először utazok haza. Mindannyian kimenőt kaptunk az ünnepek idejére, bár csak Seyong meg én hagytuk el Los Angelest, mivel Ethan eleve ott lakik, Tominak pedig semmi kedve nem volt visszalátogatni Magyarországra, hiszen egy szerető szív sem várta volna ott. A repülőn egyfolytában a tegnapi eseményeket pörgetem végig a fejemben, amelynek középpontjában természetesen Lisette áll. Amikor ma reggel felébredtem, nem találtam magam mellett, amin igazából nem is lepődtem meg. Túl szép lett volna, ha mellettem töltötte volna az éjszakát. Nyilván ment a bárba, miután bekötözte a lábamat. Vajon szenteste is ott fogja múlatni az idejét? Azon viszont csodálkoztam, hogy reggelre teljesen elmúlt a lábamat kínzó fájdalom, mintha sosem létezett volna. Nyomát sem láttam a sérülésnek, pedig este elég csúnyán be volt vörösödve és fel volt dagadva. Lehetetlenségnek tartanám, hogy pár óra alatt ilyen gyógyulás menjen végbe a testemben, ha csak ki nem derül, hogy vámpírrá változtam, mióta elköltöztem Mexikóból. Vagy Lisette egy angyal, akinek az érintése gyógyító erővel bír… Megint rá kell jönnöm, hogy túl sok fantasyt nézek, mindenesetre akkor is furának találom a dolgot. De itthon majd kipihenem az elmúlt napok okozta stresszt, ami kétségtelenül jótékony hatással van az elmém megzavarására.

Az egész családom tárt karokkal fogad a reptéren, és ez óhatatlanul könnyeket csal a szemembe. A bátyáim is úgy ölelgetnek, mintha annyira hiányoztam volna nekik, pedig szerintem örülnek, hogy nem az én kornyikálásomtól hangos a ház. Ők mindig egy húron pendültek, én eléggé kilógtam a folyton bulikba járó, minden este más csajt felszedő jól megszokott duójukból. A lányoknál jobban érdekelt a mikrofon, és néha azt hittem, emiatt nem vagyok normális. Főleg akkor éreztem kívülállónak magam, amikor ezt a tesóim az orrom alá is dörgölték. Miután megismertem Lisette-et, rájöttem, hogy semmi baj nincs velem, azt leszámítva, hogy rossz lányba szerettem bele. Néha tényleg sajnáltam, hogy nem tudok úgy gondolkodni, mint a tesóim, mert akkor sokkal egyszerűbb lenne az életem, de én a szüleimre ütöttem. A kezdetektől fogva csodáltam harmonikus házasságukat, és arra vágytam, hogy egyszer nekem is részem legyen egy hasonló párkapcsolatban. A bátyáim valószínűleg Gonzalo bácsitól örökölték a szoknyavadász gént, aki jelenleg egy harminc évvel fiatalabb nőci agyát fűzi a pletykák szerint, amelyekkel elhalmoznak a hazafelé úton.

– Na és veled mi újság, hermanito? Gondolom, sorban állnak a hotel szobád előtt a nők. Nem kell szégyenlősködnöd, hányat dugtál meg az elmúlt hónapok alatt?

– Aldo, vigyázz a szádra, mert szappannal fogom kimosni, amint hazaértünk! – kiált hátra felháborodottan a mama. Próbálom elsunnyogni a válaszadást, de addig cukkolnak, amíg végül kibököm, hogy a munka miatt nem értem rá ilyesfajta dolgok űzésére. A testvéreim kikerekedett szemmel bámulnak rám, mintha más bolygóról csöppentem volna közéjük, nem pedig a reptéren vettek volna fel, és hevesen gesztikulálva adnak hangot egyet nem értésüknek. A szüleim sikertelenül próbálják leállítani őket, de én tudom, hogy ez a karácsony is olyan lesz, mint az összes többi; itt semmi sem változott.

– Tudom már miért fogadtál cölibátust! – csap homlokára fiatalabbik bátyám, aki stílusosan a Macho becenevet kapta a barátaitól. – Lichának tartogattad magad, mi? Öregem, az a csaj tisztára beléd van zúgva! Azt hittem, ha te lelépsz, egyenesen a karjaimba rohan majd egy kis vigasztalásért, de azóta is csak utánad szomorkodik. Pedig te meg én annyira hasonlítunk, nem értem, mi a baja velem. – Lehet, hogy külsőre hasonlítunk egymásra mind a hárman, de azon kívül semmi közös nincs bennünk. Rossz érzés fog el, amikor arra gondolok, hogy nemsokára találkozni fogok Aliciával. Nincs kedvem átmenni hozzájuk, de nagy bunkóság lenne tőlem, ha nem látogatnám meg a legjobb barátomat hazatérésem alkalmával.

Háromszor szedek a mama főztjéből, ami bárminél jobban hiányzott, amit itt hagytam. A papa megkér, hogy énekeljek el egy karácsonyi dalt, mire a bátyáim hányást mímelve hagyják el a nappalit. Eleget teszek a szülői kérésnek, és az anyanyelvemen adom elő a Csendes éjt. A mama velem énekel, engem pedig ismét béke tölt el, amit sajnos nem tudok kellőképpen kiélvezni, mert hirtelen Alicia jelenik meg az ajtóban, majd hurrikán módjára közeledik felém, és szorosan a karjába zár.

– Meg sem akartad látogatni a legjobb barátodat? – korhol le, de a szemében nyoma sincs haragnak vagy megbántottságnak. Megérdemli, hogy egy kis időt kettesben töltsek vele, hiszen annak idején szinte minden percben együtt lógtunk, ezért felinvitálom a szobámba. De amint becsukjuk magunk mögött az ajtót, hallom, hogy kattan a zár, majd Aldo is megszólal mézédes hangon:

– Jó szórakozást, madárkáim! Remélem, tökös leszel, hermanito! – Dühösen esek neki a nyílászárónak, és felszólítom őket, hogy azonnal nyissák ki, mire csak cinkos röhögést kapok válaszul, és egyre távolodó lépteket. Esküszöm, meg fogom mondani a szüleimnek, hogyha legközelebb hazajövök, küldjék el pár napra ezeket az idiótákat kecske pásztorkodni.

– A testvéreid sosem fognak felnőni. Tudod, azért bírtalak jobban náluk, mert te olyan érett voltál hozzájuk képest – mosolyog kedvesen Alicia, és ha nem bíznék meg benne annyira, még azt hihetném, ő is benne volt ebben az összeesküvésben. Kifújom a bennem ragadt levegőt annak reményében, hogy az ősök előbb-utóbb a keresésemre indulnak, és akkor a bátyáim kénytelenek lesznek színt vallani nekik. Csak minél előbb jöjjön el az a pillanat! Alicia nincs zavarban; kényelmesen elhelyezkedik az ágyamon, mint régen, és értetlenkedve bámul, hogy én miért nem követem a példáját. Némi tétovázás után lehuppanok mellé, és semmiségekről kezdek fecsegni. Muszáj beszélnem, mert addig vagyok biztonságban. Ha elhallgatok, talán közeledni próbál hozzám, és én nem akarom megbántani őt azzal, hogy újra visszautasítom. Ezért mesélek neki a fiúkról, Luckyról és az ő szerencse históriájáról, Beckyről, a suliról… Igazából semmit nem hagyok ki, csak Lisette-ről hallgatok bőszen, meg a vele kapcsolatos érzelmeimről. Amikor már úgy érzem, végleg kifogytam az érdekesebbnél érdekesebb sztorikból, Alicia elmondja, hogy nemrégiben összejött egy sráccal, de egy hónapnál tovább nem tartott a kapcsolatuk. Elmondja, hogy az apja továbbra is sokat iszik, és hogy nincs olyan nap, hogy ne üvöltené le a fejét valami miatt. Amint meglátom a szomorúságot, ami a téma említésekor költözik a szemébe, automatikusan közelebb húzódom hozzá, és féltőn magamhoz ölelem. Nekem csak ártatlan, baráti ölelés olyan, mintha a húgomat szorítanám magamhoz, ő viszont felemeli a fejét, és szája az arcomon állapodik meg. Majd lassan lefelé kezd araszolni, és hamarosan egy centire van az ajka az enyémtől.

– Licha, ne! Az érzéseim nem változtak, mióta nem találkoztunk. Nagyon szeretlek, mint a legrégebbi és legjobb barátnőmet, de ennél többet nem tudok adni neked. – húzódom el tőle, melynek következtében a szomorúság még intenzívebb erővel tör rá. Meg fogom ölni a tesóimat, amiért ilyen helyzetbe kényszerítettek! Hirtelen a szobát, ami tizennyolc évig az enyém volt, már nem érzem magaménak. Az én szobám L. A.-ben van a Good Luck Hotel negyedik emeletén. A csapattársaimat sokkal inkább érzem a családom részének, még ha nem is köt velük össze a vér szava. A szüleimet jó volt újra látni, de ezen kívül már semmi nem vonz Mexikóhoz. Legszívesebben a holnapi géppel utaznék vissza, de nem akarom a szívbajt hozni a papáékra. Istenem, Aldo-ék lehet, hogy azt a mesét adták be nekik, hogy nagyon fáradt vagyok az utazás miatt, ezért kidőltem. Akkor viszont nem fognak engem keresni!

Miközben sebesen kattogó aggyal próbálok rájönni, mit kéne csinálnom, Alicia rendezi a vonásait, és olyan vidáman mosolyog, mintha semmi sem történt volna. Tudom, hogy csak megjátssza magát, mégis örülök, hogy nem letargiába burkolózva kell végigszenvednünk az estét. Odamegyek a polchoz, amin a DVD gyűjteményem sorakozik, és leemelem róla a holidayt. Nem éppen a legjobb választás egy ilyen romantikus film ebben a szituációban, de karácsony estéjén nem rakhatok be egy horrort. Nem mintha lennének horrorfilmjeim; ez egy újabb sarkalatos pont, amiért a bátyáim folyton cikiznek. És amíg a srácokkal a bandából jólesik, amikor húzzuk egymás agyát, és kölcsönösen szívjuk egymás vérét, de nem valódi bántó szándékkal, a tesóim sosem voltak restek a tudtomra adni, hogy szerintük én nem vagyok erre a világra való lény. Mivel nekik egy férfi ott kezdődik, hogy minél többet tudjon inni, minél több nőt szerezzen meg, és semmi esetre se nézzen nyálas, lányoknak való filmet. Én már a negyvenötödik perc környékén bealszom; arra eszmélek fel, amikor Alicia kikapcsolja a tévét, és visszakucorodik mellém az ágyba. Rengeteget aludtunk együtt, amíg itthon éltem, úgyhogy nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a dolognak.

Reggel azonban kínosabb helyzetbe kerülök, mint amire számítottam volna. Kinyitom a szemem, miközben érzem, hogy hátulról hozzám préselődik egy meleg test. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, tekintetemmel Tomit keresem, aki persze nincs sehol. Kanos vagyok. Ezt már akkor felfogtam, mielőtt magamhoz térhettem volna, a baj csak az, hogy nem a rám mászó Alicia keltette életre a testem, hanem az álmaimban kísértő Lisette. Ez über gáz! A tesóim valószínűleg addig pofoznának, amíg azt nem mondanám, hogy kihasználom a helyzetet, és elkapom Aliciát, de én irtó mocskosnak érzem magam azért, mert valaki másról fantáziáltam, mialatt szegény lány hozzám bújt az éjszaka közepén. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan csavarodott rám, csupán arról van szó, hogy sosem tudott nyugodtan, egyhelyben maradni egész éjjel, ahogyan én sem. De mégis hogy mászhatnék ki ebből az egyre nagyobb szar kupacból? Óvatosan megpróbálom lefejteni magamról szorosan ölelő karjait, és amikor álomittasan nyöszörögni kezd, nyugtató szavakat suttogok a fülébe, és megmondom neki, hogy nyugodtan aludjon vissza. Szerencsére nem ellenkezik, én pedig villámgyorsan az ajtónál termek, és azért imádkozom, hogy ne legyen zárva. Amint lenyomom a kilincset, az ajtó engedelmes nyikorgással tárul ki előttem, én pedig kissé hevesen vágom be magam mögött. A fürdőszobába loholok, ahol hála az égnek nem tartózkodik senki, és veszek egy hideg zuhanyt, ami mindig csodákra képes.

Alicia már felöltözve és megfésülködve vár, mire visszaérek a szobámba, és a kezembe nyomja a telefonomat, ami két nem fogadott hívást jelez ki. Visszahívom az ismeretlen számot, és a határozott hang az iránt érdeklődik, fellépnék-e a bárjában ma este. Szívesen igent mondanék, de mivel kötelességtudó kölyök vagyok, mielőtt válaszolnék, felhívom Mr. L-t, hogy engedélyt kérjek tőle. A producer rábólint a dologra, én pedig nagyon örülök a kínálkozó lehetőségnek, mert legalább addig sem kell itthon lennem, ráadásul a szüleim is láthatnak fellépni. A reggelinél előszeretettel rugdosom bokán a testvéreimet az asztal alatt, akik majd szétrobbannak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, történt-e valami a kis csínytevésüknek köszönhetően. Egész nap le sem szállnak rólam, de én csak kitérő válaszokat vagyok hajlandó adni nekik, hiszen ha bevallanám az igazat, nem élném túl az elkövetkezendő pár napot a társaságukban.

Az órákat számolva vártam, hogy eljöjjön az este, de amikor megállok a hangulatos bár előtt, földbe gyökerezik a lábam. Lisette ott beszélget a biztonsági őrökkel, akik szemüket meresztgetve figyelmen kívül hagyják a szavait, inkább másra koncentrálnak. Hogy kerülhetett Mexikóba? Vagy olyan sokat gondolok rá, hogy idevizionáltam őt? Amint megpillant, halvány mosollyal indul meg felém, és udvariasan bemutatkozik a szüleimnek. A mama szeme rögvest felcsillan, mintha a kezük összeéréséből érezné, hogy Lisette egy különleges lány, akit csak kedvelni lehet. Jelentőség teljesen méregetni kezd engem, de értetlenkedve meredek vissza rá. Ez a lány egyszerűen mindenhol ott van, ahol én is.

– Mr. Lance szólt, hogy adódott egy fellépési lehetőség, és úgy gondolta, hogy nekem sem kéne kihagynom – mondja magától érthetődően. Aha, szóval a beleegyezésem nélkül döntötték el, hogy ezentúl ha nem az együttessel koncertezem, akkor Lisette-nek mindenhol velem kell lennie? Csupán egy rohadt duettünk van, miért sejteti ez azt, hogy össze vagyunk nőve? A bár tulajdonosa különben is csak rám volt kíváncsi, nem tette hozzá, hogy a kis barna bombázót is hozd magaddal, akkor talán még nagyobb lesz a bevételünk. – Persze egyeztetett a bár tulajával, akinek nem volt gondja azzal, ha én is fellépek itt ma este. – Miért is lett volna ellenvetése? Azon sem csodálkoznék, ha engem elküldene a francba, és az egész estet Lisette-nek adná át. Tulajdonképpen összeköthetné a vetkőzős műsorszámát az énekléssel, akkor aratna igazán nagy sikert. De miért vagyok most ilyen ellenséges vele? Hiszen alig vártam, hogy lássam őt, és elmondjam neki azt, amit a debütálásunk napján nem tudtam. Talán ez egy jel! Talán azért küldte őt utánam a sors, hogy végre tisztázzuk a dolgainkat.

– Lisette, beszélhetnénk? Szeretnék neked elmondani valamit. – Fogom meg a kezét, miután vége a rögtönzött előadásunknak, aminek minden percét felhőtlenül élveztem. Közben másra sem tudtam gondolni, minthogy a dalok végeztével pontot teszek arra a bizonyos i-re, és akármi is lesz a beszélgetésünk kimenetele, én őszintén be fogom neki vallani az érzéseimet.

– Szívem, fantasztikus voltál! Még be sem mutattál a partnerednek. – Lesokkolva nézem végig, ahogy egy piszok jóképű pasas hátulról átöleli Lisette-et, és csókot lehel az arcára. A közvetlenségéből biztosra veszem, hogy nem csak az arcát szokta puszilgatni. Lisette borzalmasan zavarban van, legalábbis nekem úgy tűnik, és egy darabig haboz, mielőtt megszólalna. Szavai nemrég élesített késként fúródnak a szívembe, amit jól megforgat benne.

– Ő itt a vőlegényem, Santiago. Ő pedig Lucas, a világ legjobb énekese. – Baromira nem tud meghatni a bókja, a mondat második felét meg sem hallom. Vészesen villog a fejemben a vőlegény szó, amitől úgy érzem, bármelyik pillanatban kettéhasadhat az elmém. Megannyi kérdést szeretnék az arcába ordítani, de mind közül a legfontosabb az, hogy a kis vőlegény tudja, hogy milyen helyen dolgozik a menyasszonya? És mégis milyen nő ez a Lisette del Mar? Hogy tud úgy felmenni a bár színpadára, hogy közben valaki otthon várja? Hogy tud a srác szemébe nézni, amikor úgy megy haza, hogy előtte tizenöten letapizták, és kábé ötvenen nézték végig a majdnem meztelen vonaglását? Egy dolog nyer értelmet csupán: azért akarta távol tartani magát tőlem, mert el van jegyezve. De nem, ez akkor sem világos! A Nirvana öltözőjében úgy tapadt rám, mint egy kiéhezett párduc. Ő akart megcsókolni, és nem vágott pofán akkor sem, amikor én kezdeményeztem. Én a helyében tüzes vassal kergettem volna el a rám startolókat, ha tartós párkapcsolatban élnék. Mekkora egy idióta vagyok; még Aliciát is visszautasítottam. Tulajdonképpen a bátyáimnak teljesen igaza van: én nem is ennek a bolygónak a szülöttje vagyok. Amíg Lisette fűvel-fával kavar, miközben egy vőlegénnyel is büszkélkedhet, én ön megtartóztatva vártam arra a napra, amikor végre igent mond nekem. Kedvem lenne szembe köpni saját magam ostoba hasonlatom miatt, hiszen ő már valaki másnak mondott igent. Lebámulok a kezére, amin valóban egy szememet kiverő, fényesen ragyogó gyűrű pihen. Eddig vak voltam talán, vagy mi a büdös fene? Bár nem hinném, hogy a Nirvanában úgy táncol, hogy ez a szarság az ujján virít. Ráeszmélek, hogy a pasija egy ideje már a kezét nyújtja felém, amit nagyon nehezemre esik elfogadni. Amikor összeér a kezünk, csak az jár az eszemben, hogy ezzel a kézzel ő olyan területeket barangolhat be Lisette testén, amit én nem, és ezért legszívesebben ott helyben eltörném azt.

A semmiből felbukkan Alicia, aki természetes módon veti magát a nyakamba, és csicseregni kezd arról, hogy mennyire fantasztikus voltam. Tovább szorítom magamhoz, mint kéne. Érzem, hogy agyamat megint elönti a szar, ahogy a bowling klubban is történt, ahol csak azért hagytam, hogy az az ismeretlen rajongó lány ölelgessen, hogy féltékennyé tegyem Lisette-et.

– Nincs kedvetek egy páros randihoz? – kérdezi Santiago, aki ezek szerint azt szűrte le Alicia viselkedéséből, hogy a barátnőm. Ez így van jól, és remélem, hogy Lisette sem gondolja másképp. A páros randi ötletétől viszont hányok, mivel nincs gusztusom ahhoz, hogy még egy perccel tovább bámuljam Sr. Enyém Lisette Úgyhogy Bekaphatod pofáját, ahogy az áruló lányét sem.  Az viszont kárörvendésre késztet, amikor felfedezem, hogy Lisette-nek rosszul esik az a tudat, hogy Aliciával járok, ezért belemegyek a meghívásba. Beleegyezem, mert szenvedni akarom látni őt. Nekem már csak ez maradt.

– Mióta van neked barátnőd – sziszegi Lisette úgy, hogy csak én hallom, amíg az asztalhoz ballagunk, amit a szerelme kiszemelt számunkra.

– Amióta téged eljegyeztek – válaszolom megjátszott mosollyal az arcomon. – Na és Santiago, neked is vannak sötét kis titkaid? – fordulok az idegesítő alakhoz, miközben a lányok az étlapot böngészik. Lisette riadtan felkapja a fejét, majd feltűnésmentesen újra a menüt kezdi tanulmányozni.

– Ezzel meg mire célzol? – néz rám zavartan, ami miatt egy kicsit megsajnálom. Szemmel láthatóan fogalma sincs arról, mekkora egy ribanc az a lány, akit feleségül készül venni.

– Semmi konkrétumra nem gondoltam, de mindannyiunk szekrényében lapul legalább egy csontváz, nem igaz? – Tudom, aljas vagyok, de nem bírom megállni, hogy ne flörtöljek Aliciával Lisette szeme láttára. Egyszerűen gyűlölöm magam, amiért kihasználom a legjobb barátomat, amiért összezavarom őt, hiszen tegnap még elutasítottam, ma meg úgy simogatom a haját közel húzva őt magamhoz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Gyűlölöm magam, amikor egy gyengéd puszit nyomok a szájára, és olyan örömet látok megjelenni az arcán, amit nem lett volna szabad odavarázsolnom. Mégis eloszlik minden bűntudatom, amikor a műsorom hatására, Lisette felpattan, és a mosdóba viharzik mondván. hogy meg kell igazítania a sminkjét. Tudom, hogy szarul érinti, hogy Aliciával lát enyelegni, csak azt nem tudom, hogy miért. Azt gondolta, amíg ő férjhez megy, gyerekeket szül, és boldogan él, amíg meg nem hal, én életem végéig rá fogok várni? Nem lehet ilyen kurvára önző! Nekem már a sztriptízes munkája is sok volt, nemhogy ez a remek hír. Jó, hogy azt nem várja el tőlem, hogy én legyek az esküvői tanúja. Esküszöm, sosem fogom megérteni ezt a lányt.

Az egész vacsora marakodással telik. Ha én hozzáérek Licha hajához vagy karjához, Lisette máris tükörképként utánozza le a mozdulataimat Santiagón. Ha ő kezdeményez egy szájra puszit a vőlegényével, én rögtön válaszolok rá a legjobb barátnőm száján.

– Remélem, a rajongóid nem fogják kinyírni Aliciát. Tudod, milyen hisztérikusak tudnak lenni. Kár lenne érte, mert én mindenképp ott akarok lenni a ti esküvőtökön. Majd neki fogom dobni a csokromat, jó? Ha elkapja, ti lesztek a következők – mondja Lisette fölényes hangon.

– Ja, a dolgok eldobásában úgyis gyakorlatod van, nem igaz? Talán stílusosabb lenne, ha a csokor helyett a harisnyatartódat hajítanád el – jegyzem meg gúnyosan, és ez így megy, amíg búcsút nem veszünk egymástól. Alicia várakozón néz rám a házunk előtt, de én megrázom a fejem. Csalódottan biggyeszti le a száját, de mielőtt sarkon fordulna, mérgesen nekem esik.

– Gondolhattam volna, hogy csak játszadoztál ma velem! Hogy lehettem olyan idióta, hogy elhittem, kellek neked, miután már annyiszor adtad a tudtomra, hogy nem érdekellek? Az egész műsor annak a hülye libának ment, ugye? Tetszik neked! Mondjuk, kinek ne jönne be egy olyan rohadtul tökéletes csaj? De a külső nem minden, Lucas! Miért futsz utána, amikor barátja van? Én felajánlottam neked mindenemet, de te eldobtál, és mindezt miért? Megérte? Mondd meg nekem, hogy megérte? – Könnyek csorognak végig az arcán, és apró kezeivel a mellkasomat kezdi püfölni. Ütéseinél jobban fáj az, hogy szenvedni látom, és az a tény, hogy én okoztam a szenvedését. Bocsánatot kéne tőle kérnem, megmagyarázni neki a helyzetet, de tudom, hogy most nem lenne semmi értelme. Hagyom, hogy feldúltan elszaladjon a házuk irányába, és magamban megfogadom, hogy ha lenyugszik, addig fogok a bocsánatáért esedezni, amíg meg nem kapom azt. Ha kell, addig maradok, amíg újra meg nem bízik bennem.

A szilvesztert még Mexikóban töltöm, aztán utazok vissza L. A.-be. Aliciával sikerült zöld ágra vergődnöm, és megígérte, hogy az új évet annak fogja szentelni, hogy megtalálja az igazit. Az utóbbi napokban minden feszültség szertefoszlott, ami azóta telepedett közénk, hogy megtudtam, szerelmes belém. Végre újra olyanok voltunk, mint régen, és nekem iszonyú nagy szükségem volt arra a lányra, aki mindenki másnál jobban ismert.

Szerettem volna otthon maradni ma; semmi kedvem nem volt a bulizáshoz, de a bátyáim lerángattak egy nemrég nyílt helyre. Egymás után mutogatták nekem a jobbnál jobb csajokat, és mindig azt fűzték hozzá, hogy „ezt kéne megdöntened”. Szerencsémre viszonylag hamar találtak maguknak olyan lányt, akit ők maguk akartak megdönteni, így magamra maradtam, amit egyáltalán nem bántam. Már éppen a kijárat felé igyekszem, hogy haza mehessek végre, amikor megakad a szemem egy vadul smároló párocskán. Ettől még nem menne fel bennem a pumpa, de amikor realizálom, hogy a pár férfi tagja Santiago, a női viszont nem Lisette, az öklöm magától kel életre, és csapódik a bájgúnár állába. De nem elégszem meg egy ütéssel; addig sorozom őt, amíg a kidobó fiúk hátra nem csavarják a karomat, és ki nem vezetnek a helyről.

A klub előtt Lisette rémült arcával találom szembe magam, aki nem a vőlegényéhez rohan oda, amikor észreveszi, hogy ömlik a szájából a vér, hanem engem bámul aggodalmasan. Bár az utcán állunk, tisztán és kivehetően hallatszik a Little Mix és Jason Derulo Secret love song című dala, ami a hangfalakból csendül fel. Lisette közelebb lép hozzám, és a nyakamat átkarolva odahúz magához.

– Táncolnál velem? – kérdezi megtört hangon. Én hitetlenkedve csóválom meg a fejemet, mert egyszerűen úgy érzem, mintha egy párhuzamos dimenzióba kerültem volna, ahol az én megőrjítésem a cél. Az nem lehet normális dolog, hogy egy lány táncolni akar azzal a seggfejjel, aki most zúzta be a vőlegénye képét. Vagy ő is tudja, hogy a mocsok megcsalja? Képtelen vagyok megmozdítani a lábamat, úgyhogy csak állunk ott; Lisette keze továbbra is a nyakam köré fonódik, én pedig legyőzötten a derekára helyezem az enyémet. Nem kezdünk el forogni vagy ringatózni, csupán némán bámulunk egymás szemébe, mintha attól minden megoldódna. Az utcán bulizó nép elkezd visszaszámolni tíztől, mivel annyi másodperc választ el az éjféltől. Emlékeim közül feldereng a mama hangja, aki gyakran mesélte el, hogy szilveszter éjfélkor csókolta meg először a papát, és sokszor emlegette azt a legendát is, miszerint ha ilyenkor megcsókolod azt, akit igazán szeretsz, ő lesz az örök szerelmed.

Én nem akarom, hogy Lisette legyen az örök szerelmem, mert az egyenlő lenne az örök kárhozattal. Amikor azonban a kórus elér az egyes számhoz, mindketten önkénytelenül hajolunk egymás felé, és egy fájóan hosszúra nyúló csókban forr össze ajkunk. Körülöttünk emberek éljeneznek és a tűzijáték robaja dörömböl a dobhártyámon, mint egy romantikus tini film záró jelenetében. A gond csak az, hogy ez a csók nem a happy endet jelenti; Lisette minden egyes rezzenéséből érzem, hogy számunkra ez a búcsúnkat pecsételi meg. A szemében megjelenő könnycseppek szintén alátámasztják feltételezésemet, ezért nem engedhetem el. Még nem. Ha ez a búcsúnk, akkor legyen olyan hosszú, amilyen hosszú csak lehet.