4TUNE – A szerencse fiai

Harminckettedik fejezet

Ethan

Miután Tomi visszarepült L. A.-be, magányosabbnak éreztem magam, annak ellenére, hogy apával napról napra jobb lett a kapcsolatunk. Tomi boldognak tűnt, amikor elváltunk a reptéren, és azt állította, meghozta azt a döntést, amit sokkal korábban meg kellett volna tennie. Látszott rajta, hogy már nem olyan bizonytalan az érzéseit illetően, mint az utazásunk kezdetén, és biztosra vettem, hogy örömittasan fog felhívni otthonról azzal a hírrel, hogy összejött álmai nőjével, de a telefonom napok múlva sem kezdett csörögni. Aggódtam, ezért én kerestem őt, de a mobilja folyamatosan ki volt kapcsolva. Beszéltem Seyonggal, aki szokatlanul levertnek és reményvesztettnek tűnt, és pár kurta szónál nem mondott többet. Nem értettem, mi bajuk van, Lucas volt az egyetlen, akivel normálisan lehetett dumálni, de ha a többiekre tereltem a témát, ő is hárított. Emellett az én szerelmi életem sem volt kiegyensúlyozottnak mondható, épp ellenkezőleg. A napok múlásával egyre kevesebbszer értem el Beckyt, úgy tűnt, mindig baromira elfoglalt, és bármi fontosabb neki annál, hogy hallja a hangom. Lassacskán gyakrabban láttam őt a tévé képernyőjén, mint skype-on, szinte az összes celeb műsorban felbukkant, és az ostoba magazinok címlapjáról sem hiányozhatott. Időnként kezembe fogtam egy példányt az említett lapokból, és egy darabig bámultam őt, azt a lányt, akit valójában nem ismertem. Teljesen más volt a profi sminkkel, mint azokkal a bohókás színekkel, amiket ő dobott össze magának. Utáltam a hidrogén szőke haját, a harminckét fogas mosolyát, ami mögött egy csepp boldogság sem bújt meg. Tudtam, zavarna a műszempillája csókolózás közben, és azt a vastag rúzs réteget sem viselném el, amit mostanában az ajkára kentek. Hiába tűnt vidámnak ezeken a képeken, illetve akkor, amikor mikrofon végre kapta egy-egy riporter a divatbemutatókon, ha valaki egy kicsit is ismerte, levágta, hogy ez nem több szimpla álcánál. Tudtam, hogy nem boldog, hiszen nem ragyogott úgy az arca, mint a festővászna előtt, nem csillogott büszkeség a szemében, mint a kiállításán, csak arról nem volt fogalmam, hogy miért csinálja ezt, ha nem leli benne örömét. Volt egy fiú, aki egyre gyakrabban jelent meg az oldalán ezeken az eseményeken, ami miatt akaratlanul is mardosni kezdett a féltékenység. Mrs. Hale szintén interjú alannyá vált alkalom adtán, és ilyenkor úgy éreztem, hogy minden szavát nekem intézi, mintha tudná, hogy valahol New Yorkban, a hotel szobám rejtekén őt figyelem, és azzal, amit mond, fájdalmat okoz nekem. Úgy áradozott arról a bájgúnárról, ahogy rólam sose fog, és a gyerek hasonlóan nyájasan viselkedett vele, de minden tette annyira átlátszó volt. Be akarta nyalni magát anyucinál, hogy aztán egyenes út vezessen Beckyhez, aki szemmel láthatóan nem igazán ágált az udvarlása ellen. Az interneten többször belefutottam olyan találgatásokba, hogy vajon mi lehet Ethan Lance-szel, miért dobta őt a híres szupermodell, hova menekülhetett el a kérdések elöl, és így tovább. Amikor meguntam ezt az egész melodrámát, nem mentem fel többet a világhálóra, nem próbáltam meg felhívni Beckyt, és a tévét sem kapcsoltam be. Átadtam magam a zenének, és arra fordítottam minden energiámat, hogy a lehető leggyorsabban pótoljuk be a kimaradt éveket apával.

Régi szokásomhoz híven a zene volt az egyetlen, ami megnyugtatott, ami békével járt át, mialatt játszottam, és azokban a pillanatokban nem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha visszatérek az otthonomba. Igazság szerint az is átfutott az agyamon, hogy soha többé nem kéne hazamennem. Végleg a hátam mögött kéne hagynom a 4TUNE-t, és a vele járó problémákat, hiszen mindig is rock zenét akartam játszani. El kéne felejtenem Beckyt, és olyan életet kéne élnem, ami minden rock sztárnak dukál: pia, csajok, csajok és pia… És amikor a színpadon voltam, ez az ötlet nem is tűnt olyan lehetetlennek. Viszont amikor egyedül hajtottam álomra a fejem, több órányi forgolódás után tudtam csak elaludni, mert hiányzott, hogy nem hülyültünk a srácokkal lefekvés előtt, hogy nem simul hozzám szorosan Becky teste, hogy nem tölti meg a szobát édes illata… Megannyi lány volt, aki szívesen kitörölte volna belőlem az ürességet, de én sorra ráztam le őket. Néhány elszánt rajongó beszökött a back stage-be, és konkrétan könyörgött azért, hogy csak egy pillantást vessek rájuk, de túl sokra nem mentek velem. Én voltam a legfiatalabb a zenekarban, a többi tag apával egy idős volt, és a kis tini lányok nyilván csak miattam látogattak el a koncertjeinkre, így legalább szereztem néhány jó percet a társaimnak. Ugyanis mindig ott volt valamelyikük, amikor a kislányok vigasztalásra szorultak az elutasításom után, és minden alkalommal készen álltak a legjobb vigaszt nyújtani nekik. Apa sosem használta ki a lepattanóimat, ő hűséges maradt Sophiához, ahogy én is Beckyhez, bár utóbbinak nem tudom, volt-e egyáltalán értelme. Annyian megcsalták az odaadó barátnőjüket, én meg nem tudtam megtenni, amikor az enyém parkoló pályára állított.

Egy este betérünk iszogatni a szokásos helyünkre. Minden koncert után itt kötünk ki, mivel meg kell ünnepelnünk az aznap aratott sikereket. A zenekarunk másik két tagja hamar megtalálja a neki való szórakozást, így viszonylag korán kettesben maradunk apával. Mostanság ezek a pillanatok éltetnek: annyira jó megvitatni vele a történéseket, játékosan egymásnak esni a foci csapatok miatt, mert nem ugyanannak drukkolunk, ködös tekintettel meredni a falatnyi ruhában riszáló lányokra, akikkel egyikünk sem megy el, és akikről megjegyezzük, hogy nyomába sem érhetnek a mi csajainknak, bár én már nemigen használom ezt a jelzőt Beckyre. Azt hiszem, ha létezik is Isten, velem sosem igazságos. Visszakaptam apát, aminek nagyon örülök, mert egész életemben Peter rideg neveltetésétől szenvedtem, de cserébe elvette tőlem az én tündérkémet, aki a bolondozásaival felrázott a több éve tartó lomha álomból. Vele éreztem úgy, hogy igazán élek, és az sem érdekelne, ha egy egész napon át rángatna el plázákba, aggatná rám azokat a ruhákat, amik nem tetszenek, ha órákon át kéne egyhelyben ülnöm, hogy megfesse rólam a számára tökéletes képet… Mindezt szó nélkül vállalnám, ha még egyszer úgy nézne rám, mint régen, ha úgy csókolna, mint azelőtt.

– Ethan, micsoda meglepetés! Nem is tudtam, hogy New Yorkban vagy! – Hunyorogva nézek az elém szökkenő lányra, de ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, mi a neve. Rémlik, hogy ő is a Best Choice-ba jár, és talán… talán Seyong barátnője… De ennél több információ tényleg nem jut eszembe róla. Zavart vigyort villantok rá, mire úgy kivirul, mintha a lottó nyerőszámait súgtam volna a fülébe. – Ő az anyukám, Marlene, és ő kicsoda veled? Várj, tudom, egy zenekarban játszotok, igaz? 

– Így van, de ezen kívül az apám – mondom büszkeséggel a hangomban, mert minden egyes alkalommal olyan jólesik kimondani, hogy Dan az apám. Peterrel annak idején nem szerettem együtt mutatkozni, mert kiskoromtól fogva kényelmetlenül éreztem magam, amikor őt apának kellett szólítanom. Mintha tudat alatt a sejtjeim is tiltakoztak volna ellene. A lány azonban összezavarodik a kijelentésemet hallva, hiszen nem vertük nagydobra, hogy kiderült, nem az a vérszerinti apám, aki felnevelt. De nem kérdez rá, egyik lábáról a másikra áll, látszik, hogy kellemetlenül érzi magát, de őszintén szólva semmi kedvem ahhoz, hogy vele cseverésszek az est további részében. Miért kellett megzavarniuk az idilli apa-fia kiruccanásunkat?

– Foglaljatok helyet – mosolyog rájuk apa, amiért most először mérges vagyok rá, mert nem tudom elhinni, hogy ő ezeket a nőket akarja pesztrálni a továbbiakban. Inni se fogunk tudni annyit, hiszen az illetlenség lenne a hölgyek társaságában, pedig nekem nagy szükségem lenne a felejtést jelentő alkoholra. Apa beszélgetni kezd Marlene-vel, és az lenne ildomos, ha én meg a betolakodó lányt szórakoztatnám, de annyira nem vagyok rá vevő. Marlene egyszer odaszól a lányának, így megtudom, hogy Angelának hívják, nem mintha annyira foglalkoztatott volna a neve. Úgysem fogom megszólítani, úgyhogy tök mindegy, tudom-e vagy sem. Eszembe jut, hogy régen minden lánnyal ilyen bunkó voltam, kivéve Sophiát, meg aztán Beckyt. Vajon miért nem tudok olyan elbűvölően bánni másokkal, mint Lucas vagy Seyong? És miért jutottak eszembe? Ha rájuk gondolok, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy vége a bandánknak, ami mindannyiunknak többet ért egy egyszerű együttesnél.

– Holnap mindenképpen elmegyek a koncertetekre! – lelkendezik Angela, miközben egyre szorosabban bújik hozzám. – Bár én nagy 4TUNE rajongó vagyok, és nagyon remélem, hogy újra egyesülni fogtok ti négyen. – Angela beszél és beszél, de én már rég nem figyelek rá. Illik vagy sem, egymás után töltöm meg a poharamat whiskyvel, mert a bódulatot okozó ital nélkül komolyan nem bírnám ki ezt az éjszakát. Amikor felnézek a poharamból, látom, hogy Marlene is a kelleténél közelebb húzódott apához. Mielőtt bármit mondhatnék, Angela felrángat a kényelmemet szolgáló fotelből, és a tánc parkettre húz, amit ellenkezés nélkül tűrök, mert a pia már kellőképpen letompított. A nyakam köré fonja a karját, és ringatózni kezdünk, bár azt sem tudnám megmondani, hogy milyen zene szól a háttérben. A látásom elhomályosodik, és a képzelet átveszi felettem a hatalmat, ugyanis olyan élethűen érzékelem Beckyt, ami kenterbe veri az összes eddigi hallucinációmat, ami általában ittas állapotban szokott rám törni. Érzem az illatát, a kezét a bőrömön, az ajkát az enyémen… Hevesen szorítom magamhoz, hogy esélye se legyen elmenekülni, és olyan szenvedélyesen csókolom meg, amire időtlen idők óta vágyom. Beletúrok a hajába, belemarkolok a fenekébe, hogy még közelebb tudhassam magamhoz, és ő nem áll ellen, sőt, talán még nálam is birtoklóbban reagál. Aztán megszólal, és a hangja kijózanít pár pillanat erejéig. A nevemet suttogja, aminek hatására felpattan a szemhéjam, és elhűlve veszem észre, hogy az ujjaim nem szőke fürtöket szorongatnak görcsösen, hanem sötétbarnákat. Nem szikrázó kék szempár fúródik az enyémbe, hanem szintén barna, és ettől leküzdhetetlen hányinger tör rám. Smároltam egy másik lánnyal, pedig sosem akartam megcsalni Beckyt. A csókolózás egyáltalán megcsalásnak számít? És honnan kéne tudnom, hogy ő nem teszi ugyanezt azzal az idióta sráccal? Nem tudom megválaszolni ezeket a kérdéseket, mindenesetre Angelát durván ellököm magamtól, és visszatrappolok az asztalunkhoz. Apa már áll, kissé dühösen méregeti Angelát, majd karon ragad, és gyors léptekkel kivezet a bárból.

– Ezek a nők nincsenek jó hatással ránk, fiam. Minket otthon várnak az asszonyaink.

– Ugye téged nem hálózott be az a bestia? – kérdezem összeakadó nyelvvel, mert valahogy azt még tisztességtelenebbnek érzem, hogy apa megcsalja Sophiát, mint az én esetemet.

– Úgy tapadt rám, mint egy pióca, de leráztam. De ahogy láttam, te bedőltél a kis bestiának…

– Mert a piának köszönhetően azt képzeltem, hogy Becky van ott… De tudod mit, apa? Én visszamegyek, és elkapom azt a kis bestiát. Elvonási tüneteim vannak, szexelni akarok, és az a cica eléggé vadnak tűnik… A mi életvitelünkhöz amúgy is passzol a pia mellett a szex… A sok szex… De te menj vissza a szállásra, apa! Sophia és te olyan szépek vagytok együtt… – Próbál maga mellett tartani, és egyre csak azt hajtogatja, hogy nagyon meg fogom ezt bánni, de ebben az állapotban képtelen vagyok felfogni a szavai jelentését. Angela szomorkásan, ajkát lebiggyesztve ücsörög ott, ahol az előbb faképnél hagytam. Amikor meglát, felragyog a szeme, és mosolyogva feláll, hogy újra körém fonhassa karját újabb tánc reményében. Én azonban nem fogom holmi lötyögésre pazarolni az időmet, rögtön a tárgyra térek. Elkapom a csuklóját, és magam után rángatom a mosdóba, azzal sem törődve, hogy az anyja végignézi mindezt. Angela szemében félelem gyúl, amikor hozzápréselem a mosdó hideg csempéjéhez, de nem mer ellenkezni, mert azt hiszi, akkor végleg elveszítené a figyelmemet, és ezt nagyon jól gondolja. Lehetett volna bennem annyi, hogy felviszem őt a hotel szobámba, vagy legalább a kocsi hátsó ülésére, de a hotel messze van, a bérelt autónkat meg apa elvitte, úgyhogy marad ez a verzió. Ez is passzol a rock sztár imidzshez, amihez életemben először végre hű leszek. Többet nem fogom megcsókolni Angelát, az csupán tévedés volt, csókolózni nem fogok akárkivel… De a feszültségemet igenis le fogom vezetni rajta. Amikor ránézek, baromira idegesít a barna szín. Megkérdezem tőle, hogy hajlandó lenne-e szőkére festetni a haját, mire lelkes igennel válaszol. Amikor a kék kontaktlencsét említem, kicsit hezitál, de aztán arra is rábólint. Most nincs időnk arra, hogy kiszaladjunk a közeli áruházba, és neki álljon festegetni a haját, de a következő alkalomra meg kell változtatnia a külsejét. Mert lesz következő alkalom, miért is ne lenne? Tetszik, ahogy Angela felnyög, amikor a mellébe markolok, és az, hogy nem szégyenlősködik, egy mozdulattal lerántja a farmerem cipzárját, és rögtön dolgozni kezd azon a kemény problémán, ami hetek óta feszít. Jobb lenne, ha a keze helyett mondjuk a száját használná, de kezdetnek ez is megteszi. Nagyon közel járok a várva várt kielégüléshez, amikor kintről egy lövés hasít a levegőbe. Megdermedek, Angela keze is megáll, majd a telefonom csörgése zökkent ki abból, amit eddig csináltunk. Nincs kedvem felvenni, azt hiszem, apa akar jobb észre téríteni, de valami oknál fogva mégis előhúzom a zsebemből a készüléket. A kijelzőre pillantva látom, hogy Becky az, ezért dühösen kinyomom. Magamhoz rántom Angelát, és a testéhez préselem magam, mert újra olyan jól akarom magam érezni, mint nemrég. A telefonom megint csörögni kezd, legszívesebben kihajítanám az ablakon, de úgy döntök, felveszem, hogy beolvashassak Beckynek. Talán azt is az orra alá fogom dörgölni, hogy kivel vagyok éppen.

– Ethan, menekülj onnan, ahol vagy! Láttam… látomásom volt arról, hogy bajba fogsz keveredni… Kérlek, gyere el onnan, amíg nem késő! – Becky hangja hisztérikus, amilyen minden látomásánál szokott lenni. A beszűrődő zenét ismét egy lövés szakítja meg, mint egy igazolásképpen Becky szavaira. Nem válaszolok neki, meg sem köszönöm a figyelmeztetést, visszagyűröm a zsebembe a mobilomat, és felszólítom Angelát, hogy másszon ki a mosdó ablakán. Az ablak túl kicsi, én nem férnék ki rajta, de legalább ő mentse a bőrét. Tétovázik, elsírja magát, az anyja után bőg, de megrázom, hogy induljon már, különben mindannyian itt halunk meg. Miután megbizonyosodom arról, hogy futásnak iramodik, remegő kézzel nyomom le a kilincset, és kimegyek a sikítozó tömegbe. Angela anyját kutatom a tekintetemmel, mert bár semmi közöm hozzá, mégis szeretném őt is kimenteni innen, de sehol se látom őt. Talán lelépett, amikor a lányát bűnbe csábítottam, fohászkodom azért, hogy így legyen. Vissza akarok menni a mosdóba, mert ott talán biztonságban lehetek valamennyire, de addigra már olyan sok ember zsúfolódott be oda, hogy nekem már nincs hely. Elkeseredetten keresgélek valamilyen megoldást, amikor megpillantom Becky apját, akit az egyik golyó bizonyára eltalált, ha nem mindkettő. A földön fekszik, mindenki nagy ívben elkerüli, hiszen a saját életük többet ér számukra, mint egy idegené. Hallom, hogy az emberek azt mondogatják körülöttem, hogy elment a támadó, ezért Mr. Hale mellé térdelek.

– Mi a franc történt? – szegezem neki a kérdést, miután kihívtam a mentőket. Sápadtan néz fel rám, a vér megállíthatatlanul folyik belőle, azt sem tudom pontosan megmondani, hogy melyik testrészéből. Nem válaszol, még nyomorában is olyan gyűlölettel néz rám, ahogy általában szokott. Teszek a viselkedésére, és elkísérem a kórházba, sőt, állom a kórházi számláit, mert az orvosok szerint nincs egy fityingje sem. Napokon át látogatom, bár egyszer sem szól hozzám. Az orvosok gyakran elmondják neki, hogy nekem köszönheti az életét, mert rajtam kívül senki nem mozdította volna meg a kisujját sem, és ott vérzett volna el a bár padlóján, de nem igazán hatják meg az engem dicsérő mondatok. Egyik nap akaratomon kívül kihallgatom az egyik telefon beszélgetését, amiből kiderül, hogy nagyon sok pénzzel tartozott valakinek. A feleségének panaszkodja el könnyek közt, hogy az az ember lőtt rá, aki felé adóssága volt, és amíg nem fog neki fizetni, veszélyben lesz az élete. Szóval ilyesmik történnek a tökéletes Hale családban? Nekem két apám van, és egyikük sem szent, de legalább nem keveredtek ilyen mocskos ügyletekbe. Becky anyja folyton lenézett engem, becsmérelt, holott a férje nyomába sem érhetek, ha kétes eredetű dolgokról van szó. Talán mégis létezik Isten, és most megmutatja annak a banyának, hogy én jobb választás lennék egy olyan fickónál, aki a férjéhez hasonlatos. A lövöldözés után írtam Beckynek egy SMS-t, mert beszélni valahogy nem volt kedvem vele, amiben megnyugtattam, hogy minden rendben van velem. Az apja malőrjéről viszont nem világosították fel őt, hallottam, ahogy Mr. Hale azt kérte a feleségétől, hogy el ne árulja a kicsi lányának, hogy mi történt vele, mert azzal mekkora csalódást okozna neki. Becky nem tudja, hogy milyenek a szülei valójában, és én szeretném erről felvilágosítani, szeretném, ha végre engem választana helyettük, de én nem fogok piszkosan játszani. Nem fogok óvodás módra árulkodni neki arról, amit megtudtam, saját erőmből kell visszahódítanom őt. Ma, ahogy visszamegyek a kórházból a szállásra, közlöm apával, hogy én hazautazok. Remélem, velem tart, hiszen neki is hiányzik Sophia, és tulajdonképpen a koncert sorozatunk már egy hete véget ért, szóval semmi nem köt tovább New Yorkhoz. Egy valami miatt azért hálás lehetek Mr. Hale-nek: ha akkor nem zökkent ki az, hogy lövöldözés támadt, megdugtam volna Angelát állat módjára a mosdóban, úgy, hogy valójában egyáltalán nem arra vágytam. Én Beckyt akartam, a mi ágyunkban, a régi életemet, amit vissza kell szereznem. Az együttesemet, mert hiába folyik rock zene a véremben, ha minden egyes szép emlékem, és az érzéseim a barátaimmal együtt alkotott bandához kötnek.

***

Hazaérve rá kell döbbennem, hogy rosszabb állapotok uralkodnak otthon, mint amire számítottam. Tomi jobban ki van fordulva önmagából, mint a kezdetekben, pedig akkor sem volt piskóta a viselkedése. Akkoriban düh és sértettség villogott a szemében, most azonban a totális üresség vette át a helyüket, ami eléggé ijesztően hat rám. Úgy mászkál a hotelben, mint egy zombi, nem kiabál, nem szól be senkinek, és ebből tudom, hogy tényleg nagy a baj. Azon csodálkozom, hogy még nem húzott el innen, nem mintha lenne hova mennie. Seyongon látszólag nem lehet észrevenni semmi változást, de mivel jól ismerem, levágom, hogy ugyanolyan álörömöt erőltet magára, mint Becky. És most már Lucas sem olyan fesztelen, sőt, olyan érzésem van, hogy szakított Lisette-tel, mert a lány úgy bőgött, amikor kirohant a szobájukból, mintha meghalt volna valakije. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy mi történt itt, de nincs időm ezzel foglalkozni. Muszáj beszélnem Beckyvel, aztán ha az én kapcsolatomat rendbe tettem, kezelésbe veszem ezeket az őrülteket is.

Olyan vagyok, mint egy lány a szekrény előtt állva, egymás után hajigálom el azokat a ruhákat, amiket nem tartok méltónak a találkozáshoz. Fél óra válogatás után megunom a dolgot, és áttrappolok Lucas szobájába, hogy tőle vegyek kölcsön egy finomabb darabot, Seyongtól pedig a parfümjét nyúlom le. Tomitól nem tudok elcsórni semmit, hiszen ő sem bővelkedik olyan cuccokban, amikre szükségem lenne. Izgatottan méregetem magam a tükörben; elkap a dejá vu érzése, olyan mintha életemben először mennék randizni. Sőt, szerintem arra sem készülődtem annyit, mint most. Az első randink spontán volt, ahogy az azt követőek is. Sosem volt fontos számunkra, hogy sokáig tervezgessük a dolgokat, egyszerűen csak fogtuk magunkat, elindultunk, és kikötöttünk valahol. Nem számított a helyszín, sem a körülmények, az volt a lényeg, hogy együtt legyünk. Most mégis kényszeresen próbálok a tökéletesre törekedni. Beckyt nem érdekelné, hogy miben állítok oda hozzájuk, de nem akarom, hogy az anyja fenn akadjon a kinézetemen, úgyis van elég más kivetnivalója rajtam.

Amikor kinyitom a hotel robosztus bejárati ajtaját, beleütközöm valakibe, de először nem is látom, ki az, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Konkrétan elsétálok mellette, de a hangja megállásra késztet. Becky az, és a hangjában megbúvó zaklatottságtól görcsbe rándul a gyomrom. Megfordulok, és szeretném a karjaimba zárni, elmondani neki, hogy mennyire hiányzott, és ki is kéne használnom, hogy nincs itt az anyja, aki szúrós pillantásokat vethetne rám, de a Beckyből áradó félelem megfékez. Cseppet sem hasonlít a címlapokon mosolygó tökéletes lányra: a szemfestéke szanaszéjjel folyva fekete csíkokat hagyott az arcán, a szeme fel van dagadva, és több napi sírásról árulkodik, a haját sem mostanában moshatta meg, és a ruha, ami rajta van, jobb napokat is látott már. De mindez nem érdekelne, nem taszít a kinézete, ennek ellenére mégsem merek hozzá közeledni. Átfut az agyamon, hogy mi van, ha megint bántotta valaki, és rögtön ökölbe szorul a kezem. Épp rákérdeznék, amikor nagy levegőt vesz, és szólásra nyitja a száját. Először nem tud semmit mondani, csak némán tátog, mint egy partra vetett hal, aztán kis torokköszörülés után elsuttog egy mondatot.

– Terhes vagyok… – Nem igazán tudom felfogni a szavak értelmét, úgy teszek, mintha továbbra is csendben állna előttem, és nem hallottam volna semmit. Nem mond többet, a gyomrom pedig dió méretűre zsugorodik. Torkomban legyűrhetetlen gombóc keletkezik, amitől képtelen vagyok beszélni, pedig tudom, hogy mondanom kéne valamit.

– Én nem állok készen erre – préselem ki magamból, de olyan, mintha nem én formálnám meg a szavakat, amik elhagyják a számat. Becky bólint, és lassú léptekkel elindul, hogy kimenjen azon az ajtón, amin csupán pár perce lépett be. Leforrázva állok ott, nem tudom megmozdítani a lábaimat, földbe gyökerezve bilincselnek ahhoz a helyhez, ahol addig álltam. Az üresség bennem is eluralkodik, egy gondolat sem ragad meg a fejemben, össze-vissza cikáznak, és ezzel a teljes őrület határára sodornak. Mégis mit kezdenénk mi egy gyerekkel, amikor Becky még a gimit sem fejezte be? Hatással lenne a karrieremre, és különben is, pár hónapja vagyunk együtt, de ennél sokkal többet akartam vele kettesben tölteni. Ha az a gyerek megszületik, nem lenne több romantikus este, nem tudnék egy jót aludni, mert folyamatosan bömbölne, Becky lestrapált lenne már tizennyolc évesen, mert lefárasztaná a pelenkázás meg az etetés, és velem nem törődne többet, csak a porontyot abajgatná. ő lépne az első helyre az életében, de nem akarom, hogy elvegyék tőlem azt a posztot, még nem. Olyan keveset élvezhettük együtt a fiatalságunkat, az életünket, miért kellett ennek megtörténnie? Mindig védekeztünk, vagy talán egyetlen egyszer megfeledkeztem róla? Nem akarok lehányt ruhákat, pisiben tocsogó ágyneműt, és órákon át tartó hisztit, ami minket is hisztissé tenne. Nem akarom, nem akarom! NEM AKAROM! Arra eszmélek, hogy magamból kikelve ordibálok a hall közepén, és a falat csapkodom, mint egy elmeháborodott, aki most szabadult a pszichiátriáról. A számba harapok, hogy elhallgattassam magam, és próbálom a testem mellett tartani remegő kezemet. A vér fémes íze kijózanít, és a következő pillanatban már az autómban vagyok. Ezerrel nyomom a gázt, és az utálkozó gondolatok helyét átveszik az édes képzelgések, amik szintén megfoghatatlanul száguldoznak az elmémben, mégis nagyobb hatást gyakorolnak rám, mint az előzőek. Látom magam, ahogy fogom Becky kezét a szülőszobán, és abban a percben ájultan hanyatlok a padlóra, amikor meghallom felsírni a babánkat. Amikor magamhoz térek, örömittasan szorítom magamhoz, és én vagyok a legbüszkébb apa a világon. Mindkét apám mellettem van, és Sophia is, na meg persze az irigy nagybácsik, akik nem győzik kikapkodni a kezemből a kicsit. Lisette azt hajtogatja, hogy neki is kell egy ilyen csöppség, Becky pedig ragyog a boldogságtól, amikor hárman maradunk a mi kicsi kincsünkkel. Menni fog, hát persze, hogy menni fog, hiszen nem vagyunk egyedül. Több jelentkező is fog akadni, amikor kicsit kettesben akarunk majd lenni Beckyvel, de érzem, hogy túl gyakran nem fogom kiadni a karjaim közül a kicsikémet. Látom, amint velünk jön a turnékra, és az első sorban tapsol nekünk az anyukája nyakában ülve. Istenem, már most imádom őt! Hogy gondolhattam egy percig úgy rá, mint egy teherre?

Becky nincs otthon, az egész lakás üresen tátong. Felhívom Sophiát, hátha tudja, merre járnak, mire elhaló hangon szól bele a telefonba. Azt mondja, Becky a kórházban van, minek hallatán megfagy a vér az ereimben. Nem, az nem lehet! Ilyen hirtelen véget vetne a mi babánk életének? Amúgy meg minek foglalkozott az én szavammal? Nem szabadna megölnie akármi is legyen az én véleményem. Felnevelhette volna egyedül is, vagy bízhatott volna abban, hogy meg fogom magam gondolni. Ha egy kicsit is ismerne, tudná, hogy meg fogom magam gondolni! Ha Becky megöli a gyerekemet, én nem fogok többet a közelébe menni!

Annyira ideges vagyok, hogy többször majdnem balesetet okozok. Alig látok a könnyeimtől, a haragtól, a kezem remegését képtelen vagyok leállítani, és folyamatosan azt érzem, hogy egy szikla nyomja a mellkasomat, amitől lélegezni sem tudok. A szívem őrült tempóban ver, mintha így akarná legördíteni azt a bizonyos sziklát, de nem jár túl nagy sikerrel. Amikor végre megérkezek a kórház parkolójába, beleszaladok egy előttem álló autóba, ezzel maradandó károkat okozva gyönyörű BMW-mben, de ez most egyáltalán nem borít ki. Csak azon morgok, hogy jellemző, hogy megúsztam az utat karambol nélkül, erre a végén egy parkoló járműbe megyek bele… A szerencse sosincs az én pártomon, Lucky hiába van más véleményen.

Nem vagyok hajlandó beszállni egy liftbe, mert azok szűkösek, lassúak, és amilyen nyomorult vagyok, tutira bent ragadnék. Rohanva szelem át az emeleteket; anyjuk kezét szorongató gyerekek mellett futok el, akik nagy szemeket meresztenek rám, és azt kérdezgetik, hogy „a bácsi bolond?” Az anyjuk válaszát nem hallom, mert már idős emberek mellett haladok el, akiknek szólniuk sem kell, rájuk van írva, hogy mit gondolnak rólam. Levegő után kapkodva érdeklődöm Becky holléte iránt, amit többször meg kell ismételnem, mert akkora a kórház, hogy elég nehezen tájékozódom benne. Körülbelül a századik folyosóra érve megpillantom Mrs. Hale-t, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy révbe értem. A nő úgy néz rám, mint egy gyilkosra, de ezt egyrészt már megszoktam, másrészt nincs időm arra, hogy azon tépelődjek, hogy megint sikerült fekete pontokat szereznem az anyuci szigorúan vezetett ellenőrzőjében. Kérdés nélkül rontok be abba a kórterembe, ami előtt áll, de ott ismét a földhöz béklyóz a látvány, ami fogad. Becky egy ágyon fekszik, de körülötte mindenhol csak vért látok. Talán nincs is annyi abból a piros folyadékból, amennyit érzékelek, de úgy érzem, az ömlik le a falakról, az én testemet is ellepi, fuldoklom tőle…

– Mit tettél, Becky? Én… én akarom a babánkat! Akarom őt, érted? Meg fogunk mindent oldani… Visszük majd magunkkal a koncertekre, és ezernyi festményt készíthetsz róla…

– Ethan… Elvetéltem… Amikor eljöttem tőled, haza akartam menni. Szomorú voltam, amiért nem omlottál boldogan a karjaimba a hír hallatán, de eszem ágában sem volt abortuszra menni. De az úton rosszul lettem, és el kezdtem vérezni… – Lerogyok a padlóra, nem vagyok képes tovább állva maradni. Iszonyatosan fáradtnak érzem magam, mintha egy hete nem aludtam volna. Oda kéne mennem Beckyhez, hogy egymás karjaiban sirassuk el azt a babát, akinek a létezéséről csak fél órája szereztem tudomást, de akit néhány pillanat alatt annyira megszerettem, hogy a tudat, hogy már nincs velünk, megannyi puskagolyóként szaggatja szét a bensőmet. Beckynek szüksége lenne a vigaszomra, de nem tudok megmozdulni. Térdre esve sírok némán, könnyek nélkül, magamat hibáztatva a történtek miatt. A babánk azért döntött úgy, hogy nem marad velünk, mert én elutasítottam. Érezte, hogy az apukájának nem kell, ezért inkább azt gondolta, angyalka lesz, mert az égben kétségek nélkül fogják fogadni őt.

Felállok, és anélkül, hogy letörölném Becky patakokban folyó könnyeit, az ajtó felé indulok. Nem nézek vissza, nem köszönök el tőle, leszegett fejjel suhanok el az anyja mellett, le a parkolóba, de a kocsim nélkül megyek tovább. Hogy hova tartok? Azt magam sem tudom. Fáj a létezés, odaadnám az életem cserébe, ha ő élhetne… Mit érezhet az, aki egy pár éves gyereket veszít el, ha engem ennyire kikészít a néhány hetes magzatom elvesztése? Mindenhol gyerekek kacaja tölti meg a hűvös levegőt, látom, ahogy futkároznak, fociznak, bújócskáznak. Az én gyerekem is köztük lehetett volna évek múltán. Ha fiam született volna, előbb tanult volna meg gitározni, mint cipőt kötni, ha pedig lányom… Őt sose adtam volna ki a karomból… Leülök a parton, és bámulom az eget, hátha felbukkan valahol egy kicsi, szárnyait lebegtető angyal, és lemosolyog rám. Nem tudom leállítani a fantáziámat, ami egyre több képet tár elém arról, hogy mi lett volna ha… Néha az is eszembe jut, hogy mi lesz ezután Becky és köztem. Hogy fogok úgy hozzáérni, hogy ne gondoljak arra, hogy egy baba volt a hasában, a mi babánk, aki nem jöhetett világra? Rám tud-e úgy nézni a jövőben, hogy ne emlékezzen arra, először kapásból nemet mondtam a kicsire? Meg tudom-e úgy csókolni, hogy közben ne agyaljak azon, hogy milyen jó lenne, ha apró kezek furakodnának közénk, azt követelve, hogy neki szenteljük minden figyelmünket? Fel tudok-e úgy állni a színpadra, hogy ne keressen folyamatosan a tömegben az ő arcocskáját? Azon sem csodálkoznék, ha Becky nem bocsátaná meg nekem, hogy szó nélkül ott hagytam a kórházban, de nem tudtam másként cselekedni. Most egyedül kell lennem, a kicsikém emlékével, mert ha vele lennék, magam helyett talán őt hibáztatnám. Hiszen ha nem hajszolta volna magát anorexiába, ha rendesen táplálkozott volna, a pici egészségesen fejlődhetett volna benne… Vagy okoljam Istent, amiért nem elég, hogy az anyámat elvette, még a gyermekemtől is megfosztott? Talán okosabb lenne senkit sem hibáztatni, hanem a jövőbe nézni, és helyrehozni a rosszat, de kell egy kis idő, amíg újra talpra tudok állni. Hogy ez egy hét lesz, egy hónap vagy egy év, nem tudom, de nem akarom sürgetni a gyógyulást, mert az sem tenne jót egyikünknek sem.

– Lucas, jól vagy? – Riadtan futok oda hozzá, amikor felfedezem, hogy összeesett a partra jövet. Gyengének látszik, de erőtlen mosolyra húzódik a szája, hogy megnyugtasson vele.

– Megvagyok, de te elég szarul nézel ki… Becky végül kidobott?

– Becky és én gyereket vártunk, de… – És elmesélek neki mindent. Figyelmesen hallgat végig, de látom rajta, hogy tartania kell magát, hogy ne terüljön el ájultan. Fájdalmat látok a szemében, amit leplezni próbál, de engem nem ver át. Lehet, hogy szakított Lisette-tel, de ez a kín másról árulkodik. Fájdalmai vannak, nem szívfájdalom, hanem valami más…

– Meg fogok halni… Ha szerencsém van, kapok még pár hónapot az Úrtól, aztán magához szólít… – Megrázom a fejem, mert biztosra veszem, hogy meg fogok őrülni, ha még több csapás ér. Lucas hazudik. Csak azért mondja ezt, hogy enyhítsen a fájdalmamon. – Ethan, én ezt senkinek nem akartam elmondani. Azért szakítottam Lisette-tel, mert nem akarom, hogy lássa a szenvedésemet. Mostanában egyre többet tör rám a rosszullét, és mérhetetlen, szavakkal nem leírható gyötrelem hasít a fejembe… Veled is csak azért osztom most meg ezt, mert azt akarom, hogy tudd, neked van jövőd. Elveszítettetek egy kisbabát Beckyvel, de lehet több gyereketek ezután. Nekem egy gyerekem se lesz… Ne tedd tönkre az életedet, jó? Légy boldog a szerelmeddel, és… az egyik fiadat elnevezhetnéd rólam, az emlékemre.

– Te hallod magad? Ez egy totális baromság! El fogsz járni kemóra, vagy mit tudom én! Ha kell, én magam foglak elrugdosni a kezelésekre.

– Nem akarok kezelésekre járni. Nem akarok megkopaszodni, és mindennap hányni a sugártól. Nem akarom, hogy legyengítsen… Ha segíteni akarsz, akkor hozd össze újra a bandát. A zene a mindenem, és szeretnék… szeretnék még egy koncertet veletek… Kérlek…

A karjaim a barátom fáradt teste köré fonom, és egymás vállán zokogjuk el azokat a könnyeket, amiket Becky társaságában képtelen voltam. Szeretnék az égre ordítani, hogy miért űz abból játékot, hogy elveszi tőlem a szeretteimet, de nem hagyhatom cserben a testvéremet. Igaza van abban, hogy az én kicsikém csak egy kifejletlen magzat volt még, és hogy lesznek majd gyerekeim rajta kívül. Ettől persze fáj, ami történt, de ha Lucas is itt hagy, őt ki fogja pótolni? Nem tartom fairnek, hogy Lisette-et kizárja az egészből, mert a lány, ha tudna a betegségéről ezer százalék, hogy mellette lenne, akármi is lesz a kimenetele. Meg kellett volna neki adnia a választás jogát, hogy vele marad-e az utolsó percig, vagy elhúz-e a francba, de nem ítélkezhetem Lucas felett én, aki ott hagyta egyedül a barátnőjét, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá. És azért sem haragudhatok rá, hogy úgy döntött, ki akarja használni az utolsó napjait, és nem hajlandó kórházakat látogatni. Akkor vagyok jó barát, ha mindenben támogatom őt. Nem kérdőjelezem meg a cselekedeteit, csak mellette leszek, és fogom végig a kezét. Ezt fogom tenni, még ha közben félig én is belehalok…

***

Egy hónap telt el, de körülöttem nem sok minden változott. Lucast egyre gyengébbnek látom, de lehet, hogy ez csak azért van, mert tudok a betegségéről, mert egyébként elég jól palástolja az őt emésztő kínokat. Ha nem tudnék a titkáról, valószínűleg nekem sem tűnne fel, amikor néhány pillanatra lehunyja a szemét, mert zavarja az éles fény, vagy amikor grimaszba torzuló arccal a fejéhez kap. Ilyenkor hiper gyorsasággal rendezi a vonásait, és úgy mosolyog, mintha a legszebb napját élné meg. Mindig ott vagyok mellette. Ha lemegy a konyhába, ha sétálni indul, de még a fürdőszobába is gyakran utána lopózom, mert attól félek, zuhanyzás alatt fog összeesni, és jól beveri a fejét a kemény falba. Az, hogy a nap huszonnégy órájában a felügyeletem alatt tartom, segít abban, hogy ne gondoljak annyit a saját veszteségemre. Persze szüntelenül azt kívánom, bárcsak ne kéne ezt tennem, bárcsak Lucas makkegészséges lenne!

Beckyvel nem tudtam beszélni a mai napig. Amikor végre rávettem magam, hogy felhívom, folyamatosan kinyomott, majd inkább be sem kapcsolta a készülékét többé, és gondolom, új számra cserélte a régit. Elmehettem volna hozzá, de túlságosan tartottam a visszautasításától. Azt nem bírtam volna elviselni, ha a szemembe mondja, nem kellek neki már. Gyakran lapoztam fel a magazinokat, néztem a divat műsorokat, de az ominózus eset óta nem láttam őt sehol. Pedig kivételesen örültem volna egy rövidke cikknek egy kép társaságában, mert legalább ott nézhettem volna őt. Sophia sem tudott túl sokat róla, állítólag vele sem volt hajlandó szóba állni az egész család. Nem csodálkozom ezen, mivel Becky anyja sosem szívlelte őt, hiszen Becky jobban szerette Sophiát a saját anyjánál. Mrs. Hale-nek sikerült elérnie, hogy Becky csak az övé legyen, és kénye-kedve szerint használja fel a saját érdekeit szem előtt tartva. Sokáig ki akartam menteni a karmai közül a szerelmemet, de rájöttem, egyedül nem nyerhetem meg a harcot. Ha ő nem küzd, hiába teszek földet megrengető erőfeszítéseket, nem érek el vele semmit. Hiányzott… nagyon… De kezdtem beletörődni a dolgok állásába.

Egyedül az tett valamilyen szinten boldoggá, hogy sikerült egyesíteni a bandát. Tomit volt a legnehezebb meggyőzni, de több órányi könyörgés után megadta magát. A visszatérő koncertünk óriási szenzáció volt, bár láttam Seyong szemében a rettegést a rossz emlékek miatt, és végig aggódtam Lucast lesve, nehogy valami baja essen, de igazság szerint a színpadon állva teljesen kivirult. Mintha új élet költözött volna a testébe, a hangja pedig szebben szólt, mint valaha. A koncertet továbbiak követték, és ahelyett, hogy Lucast lefárasztották volna, energiával töltötték fel. Halvány remény virágzott a szívemben, hittem benne – nagyon akartam benne hinni – hogy esetleg a zene gyógyító hatással fog bírni rá.

Nagyon meglepett és fel is bosszantott, amikor értesültem róla, hogy egy esküvőn fogunk fellépni. Nem akartam beállni a lagzikon haknizó zenekarok hosszú sorába, de nem mondhattam nemet, mert az rossz fényt vetett volna újonnan feltámadt négyesünkre. Így hát kinyaltuk magunkat, és megcéloztuk azt a helyet, amit erre a nemes célra foglaltak le. Fintorogva jegyeztem meg magamban, hogy mennyire ironikus, hogy négy facér srác fog énekelni egy esküvőn, ráadásul átéléssel és odaadással a szerelem csodájáról. Amikor a szemünk elé tárult a feldíszített kert, a nevetgélő rokonság, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy Becky és én is lehetnénk a boldogító igent rebegő pár.

– Bassza meg… – suttogja Seyong, amikor belép a márványkövekkel kirakott terembe. Nagy baj lehet, ha ő káromkodik, de a többiektől nem látom, min akadhatott ki. Tomi hátrálni kezd, és elkapja a karomat, hogy engem is maga után húzzon. Semmit sem értek, de most már tudni akarom, mitől paráztak így be. Talán olyan ronda a menyasszony, hogy megijedtek tőle?

És akkor meglátom… Hófehér ruhában áll, hajába fehér rózsát tűztek, minden kibaszottul fehér rajta… A bőre olyan sápadt, mintha nem is ő állna ott, csak egy szellem, aki felvette az alakját. Nevetségesen elüt a nagy fehérségtől az a vörös rúzs, amit a szájára kentek, és aminek a láttán majdnem felnevetek. Annyira abszurd ez a helyzet, hogy kedvem lenne egyszerre féktelen hahotázásban kitörni és bömbölni, mint egy kisgyerek a kint tomboló viharban. Az a bájgúnár áll mellette, akivel többször láttam annak idején az újságokban, és akinek jó régóta be akarok mosni egyet. És ez tökéletes alkalom arra, hogy megtegyem. Cseppet sem hat meg, hogy fotósok hada követi az eseményeket, vagy hogy Mrs. Hale megint elővette a megöllek-ha-egy-lépéssel-is-közelebb-merészelsz-jönni nézését. Lazán a fickó elé sétálok; most én vagyok a manöken, aki könnyű léptekkel végigvonul a kifutón. De amikor megállok előtte, felemelem a kezem, és akkora ütést mérek az önelégült arcába, hogy utána kétrét görnyedve kell szorongatnia az orrát, amiből ömlik a vér. A vörös ködön át felháborodott kiáltásokat hallok, a vakuk folytonos villanása elvakít, de most nem tudok arra gondolni, hogy holnap ezzel lesznek tele az újságok, az összes netes blog, amivel újra romba dönthetem a bandát. mint aki jól végezte dolgát, kisétálok, nem akarom sírva Becky lábai elé vetni magam, hogy azért könyörögjek, ne menjen hozzá ahhoz a seggfejhez. Kimegyek a teremből, a kertből, és ismét nem tudom, hova visznek a lábaim. Egy ideje ez a céltalanság jellemzi a mindennapjaimat, de tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom fel. Nem omolhatok össze, mert Lucasnak szüksége van rám. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki, amíg még velünk van. De most nincs itt, most nem kell erősnek tettetnem magam, hogy azt mutassam, én majd megvédem őt… Most megengedhetem magamnak, hogy lerogyjak a fűbe, és elzokogjam az elmúlt egy hónap kényszeresen visszafojtott könnyeit. Amikor valaki megérinti a vállamat, megugrok, mert attól tartok, Lucas talált ilyen állapotban rám.

– Fiam, nem hagyhatod, hogy az a betolakodó elvegye életed szerelmét… – Lucky az. Lucky, akinek szintén szeretnék bemosni egy jókorát, de tisztelnem kell őt az évek miatt, amik a háta mögött vannak. Hogy merészeli ezt mondani nekem…? És akkor villámcsapásként ér a megvilágosodás, és anélkül, hogy rákérdeznék, biztos vagyok benne, hogy ez az egész az ő műve. Ahogy annak idején elérte, hogy mi négyen találkozzunk egymással, most idehozott, hogy megakadályozzam ezt a nevetséges szertartást. Nyilván nem Becky hívott ide, és annak ellenére, hogy Mrs. Hale egy boszorkány, ő sem kockáztatta volna meg azt, hogy jót röhögjön a nyomoromon, hiszen megvolt a veszélye annak, hogy meghiúsítom a remekbe szabott tervét. De mit akar tőlünk Lucky? Miért nem foglalkozik a saját életével, amíg még teheti? Beszél hozzám… sokat… A feleségéről, akit imádott, és aki az egyetlen nő volt az életében. Hogy vannak olyan emberek, akiknek sikerül életükben többször szerelembe esniük, de vannak olyanok is, akik csak egyszer szeretnek, és hogy én szintén az utóbbi kategóriába tartozom. Azt mondja, ha nem leszek együtt Beckyvel, soha nem leszek boldog… Kezdetben figyelek a sok marhaságra, amit összehord, aztán hagyom, hogy a szavai zümmögéssé fakuljanak, és egy dalt kezdek el magamban játszani, ami teljesen a hatása alá von.

Ismét a teremben vagyok, és Lucas abbahagyja az éneklést, amint meglát. Átveszem tőle a mikrofont, és belefogok a dalba, ami percek óta a fejemben zsong. Nem nézek Becky szemébe, a padlót pásztázom, mintha a legérdekesebb képek lennének ráfestve. De a hangomban minden benne van, amivel kifejezhetem az érzéseimet. James Blunt: Goodbye my lover című dalát éneklem, ami egyáltalán nem passzol hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy a kemény rock vagy a dallamos pop zene helyett egy ilyen szomorú, szívet marcangoló dal fog feltörni a torkomból, és leginkább a szívem mélyéről. Mivel végig nem nézek fel, nem tudhatom, milyen reakciókat váltok ki a körülöttem lévőkből. Valójában nem az a célom, hogy a dal után Becky zokogva a karjaimba rohanjon, és engem válasszon, csupán így akarok elbúcsúzni tőle. Jogom van ahhoz, hogy ebbe a gyönyörűen fájdalmas melódiába belesűrítsem mindazt a gyötrelmet, ugyanakkor mindazt a szépet, amit mellette éltem át. És remélem, azt az üzenetet is kihallja belőle, hogy bármit is tesz, én mindig szeretni fogom őt.

– A rohadt életbe, fejezzük be ezt a színjátékot! – A dalom végeztével éppen újra el akarok menni, és ezúttal végleg, amikor meghallom Mr. Hale hangját. Visszafordulok, és látom, hogy Becky némán sír, csak a könnycseppek csillogását lehet felfedezni a szemében. – Minden az én hibám. Elszórtam egy csomó pénzt… És úgy gondoltam, majd a lányom segítségével visszaszerzem… A feleségemmel modellkedésre kényszerítettük, hogy az abból befolyó összeget a saját bőröm megmentésére fordítsam. És azt szintén azért akartuk, hogy hozzámenjen Marchoz, mert ő megfelelő anyagi hátteret tudott volna biztosítani a családunknak. De nem hagyhatom, hogy a lányom élete boldogtalan legyen. Szenvedett már eleget az utóbbi pár hónapban, itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. – Mrs. Hale most már nemcsak rám néz gyilkos tekintettel, hanem a férjére is. Tajtékzik, amiért keresztülhúzta a számításait, sőt, a nagy nyilvánosság előtt tiporta porba a becsületüket. Én nem tudok örülni a férfi monológját hallva, tényleg nem érzek már semmit. Nem tölt el elégedettséggel Marc fancsali képe, ahogy az sem, hogy mindenki reménykedve várja a nagy egymásra találást Becky és köztem. Fáradt vagyok, baromi fáradt, ezért megcélzom a kocsimat, a többiek majd hazajönnek taxival, most egyedüllétre vágyom. Mielőtt azonban beindíthatnám a járgányt, Becky megjelenik az anyósülés oldali ablaknál, és kérdés nélkül beszáll. Nem mond semmit, csak biccent, hogy induljak, én pedig teljesítem ki nem mondott kérését. Szótlanul kocsikázunk órákon át, céltalanul, egymás kezét szorítva. Nem kapcsolom be a rádiót, csak a lélegzetét hallom, ami bármilyen dalnál szebbnek hat a félhomályban. Amikor a tengerparton kötünk ki, kiszállok, és kinyitom az ajtaját, hogy ő is kövessen. Lassan lépdelünk a víz felé, és lerúgjuk a cipőt a lábunkról, hogy a forró homokot érezhessük a kényelmetlen lábbelik helyett. Minél közelebb érünk a hívogató kékséghez, annál jobban megszaporázzuk lépteinket, majd végül őrült módjára gázolunk bele a kellemesen langyos vízbe. Sokáig szaladunk, úgy érzem, magába nyel a tenger, megtisztít a bűneimtől, és új reményeket ültet a hibáink helyére. Magamhoz szorítom Beckyt, és addig sírunk egymás ölelésében, amíg a könnyeink át nem fordulnak eszelős kacagásba. Fogalmunk sincs, min nevetünk, de olyan jó kiadni magunkból a hosszú idő óta felgyülemlett stresszt. Amikor kicsit csillapodnak a kedélyek, egyszerre mozdulunk egymás felé, hogy ajkunk végre egy végtelennek tűnő csókban forrjon össze. Minden kételyem tovaszáll, minden félelmem megsemmisül, amikor olyan szenvedéllyel falja a számat, mint azelőtt. Nem gondolok semmire, csak ő létezik, és a boldogság, ami nem várt vendégként köszönt be újra az életembe.

– Láttam valamit akkor, amikor apa beszélni kezdett… Két kisbabát… Az egyik a te kezedben volt, a másik az enyémben, és olyan nagy szerelemmel néztél rám… – Becky újra sírni kezd, mikor maga elé képzeli a látomása képeit. Nem kételkedek a jóslataiban, mert eddig mindig bejöttek, de az igazat megvallva az sem érdekelne, ha örökre mi ketten lennénk. Ha ő mellettem van, nem érdekel, mi vár rám a jövőben. Mert én azok közé az emberek közé tartozom, akik csak egyet képesek szeretni egész életük során. És az az egy Rebecca Hale.