4TUNE – A szerencse fiai

Harmincharmadik fejezet

Lucas

Ismét a földön fekszem, és most nincs itt Ethan, hogy felsegítsen. Nem bánom, mert egy idő után eléggé terhessé vált a folytonos jelenléte. Mindenhol a nyomomban volt, és rajtam tartotta a szemét, pedig pont ezt akartam elkerülni. Azt hittem, miután kibékült Beckyvel, majd leszáll rólam, de tévednem kellett, mivel továbbra is gyakran találtam a szobámban vagy akár a fürdőmben. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne ordítsam le a fejét, szívesen visszaküldtem volna a barátnőjéhez, de nem bánthattam meg, hiszen ő csak jót akart nekem. Néha jó lett volna rajta levezetni a frusztrációmat, de inkább magamba fojtva őrlődtem a megváltoztathatatlan tényeken. Szólnom kellett volna a szüleimnek, haza kellett volna utaznom, hogy elbúcsúzzam tőlük, de anya még Ethannél is rosszabb lett volna, és azt tényleg nem tudtam volna elviselni. Lehet, hogy önző vagyok, de azt szeretném, ha egészségesen és vidáman emlékeznének rám az emberek, nem egy kórház steril falai között fekve halálsápadtan. Ethan szerint meg kellett volna adnom Lisette-nek a választás jogát, és valószínűleg ebben is igaza van. Lisette-nek az, hogy szakítottam vele, legalább annyira fájt, mint majd a halálhírem fog, de előtte nem lettem volna képes a színlelésre. Végignézte volna a rosszulléteimet, a számtalan elhullatott könnyet, a fájdalomtól eltorzult vonásaimat, de én meg akartam kímélni ettől. Hogy helyesen cselekedtem-e, nem tudom, ebben a helyzetben talán nem is beszélhetünk helyes tettekről. Csak abban reménykedem, hogy Lisette új életet fog kezdeni a halálom után. Még annyira fiatal, gyönyörű és élettel teli, nem adhatja fel miattam. Persze az rosszul esne, ha pár héttel a távozásom után összejönne valakivel, de a megfelelő idő eltelte után szeretném, ha találna valakit, aki legalább olyan boldoggá fogja tenni, mint amilyenné én tettem volna. Remélem, a srácok be fogják fogadni a jövendőbelijét, és nem hagyják magára Lisette-et, mert ők akkor is egy család lesznek, amikor én már nem leszek. A fizikai fájdalomnál jobban fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy a fiúk nélkülem fognak színpadra lépni, de meg kell tenniük, mert az még jobban fájna, ha nem folytatnák az éneklést. Fáj Lisette-et egy másik fickó oldalán látnom egy másik fickó gyerekével a karjában, de azt sem tudnám elviselni, ha örök egyedüllétre ítélné magát az emlékem miatt. 

A kín nagyobb, mint eddig bármikor, éles késként döfködi az egész testem. Erőlködöm, próbálok legalább az ágyig elmászni, de nem megy. Sírni sincs erőm, kiabálni főleg nem, pedig olyan jó lenne világgá üvölteni a vádjaimat, melyek a semmibe vészve hagynának el. Tehetetlenül fekszem, és kezdem elfogadni a tényt, hogy ezúttal tényleg itt a vég. De hát ezt akartam, nem? Megúszni a kórházat, a körülöttem zokogó embereket… Minden kívánságom így teljesüljön. Egyedül fekve a hideg padlón mégis elfog a rettegés, hogy nem akarok egyedül meghalni. Valaki itt lehetne, valaki foghatná a kezem, amíg le nem hunyom a szemem, de ezt is elrontottam, ahogy életem során oly sok mindent. A szenvedéseim közepette azonban észreveszem Luckyt, aki aggodalmas arckifejezéssel hajol fölém. Mond valamit, de nem értem, csak zavaros hangfoszlányokként lebegnek szavai tudatom peremén. Megnyugszom, mert ő mellettem van, nem vagyok egyedül, úgyhogy most már elengedhetem az élethez való görcsös ragaszkodást. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a sötétség lehúzzon. Nem küzdök tovább ellene, hiszen a sötétség jó, ha őt választom, vége a gyötrelemnek, örök béke vár. Mielőtt elveszíteném az eszméletem, végig gondolom, hogy mit tettem Lisette-tel, hadd fájjon még egy kicsit a szívem, aztán úgysem fog többé. 

L. A. ragyogó napra virradt, mint általában. Mióta itt vagyok, mindig rácsodálkozom, hogy miért van örökös jó idő ebben a városban, hogy süthet szüntelenül a nap, és hogy eshet olyan kevés eső. Ha az angyalok városában esik, még az sem olyan taszító, mint a világ más pontjain, mert a vízcseppek selyem függönyként cirógatják a bőrödet. A mennydörgés sem hat olyan hangosnak, mint otthon, a szél sem tépázza a fákat, inkább simogatva közelíti meg őket. Talán én vagyok túlságosan elfogult ezzel a hellyel, de nem tehetek róla, mert egész életemben arról álmodtam, hogy itt fogok élni. Szerettem a hazámat, a családomat, de az volt az egyik legjobb dolog az életemben, amikor megkaptam Mr. L e-mailjét, hogy én vagyok az egyik kiválasztott. Úgy éreztem magam, mint egy fantasy főszereplője, és a „kiválasztott” szóra véresen komolyan tekintettem. Mindent megtettem azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak, mert azt nem bírtam volna elviselni, ha visszaküldenek Mexikóba, miután belekóstoltam az istenek által készített nedűbe. Sok viszontagságon mentünk át a srácokkal, de én az első perctől kezdve éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan kötelék fűz minket össze. Semmit sem bánok, és az egészet újrakezdeném, ha lenne rá lehetőségem. 

A következő legjobb dolog az volt, amikor megláttam Lisette-et a busz ablakából kibámulni. Ebben az esetben is tudtam, ő az a lány, a nagybetűs szerelem, és rajta kívül nem kell senki más. Nem volt egyszerű, vele talán még a bandánál is nehezebb dolgom volt, de Lucas Davila nem arra született, hogy könnyedén feladja. Egy valami ellen nem tehet semmit, mert akármilyen bátor, a halált még ő sem győzheti le. Ezért hiába szerettem és szeretem mindent elsöprő szerelemmel Lisette-et, el kellett küldenem, hogy egyszer majd boldog lehessen.

Azon a verőfényes napon meg akartam kérni a kezét, a tökéletes gyűrű már a kezemben volt, amikor ijesztő szédülés fogott el. Miután megvettem az ékszert, odatántorogtam egy ház falához, és addig támaszkodtam neki, amíg jobban nem éreztem magam. Amikor elindultam, őrjítő hasogatást kezdtem érezni a fejemből kiindulva elterjedve az egész testemben. Moccanni sem bírtam, nem estem össze, de a fájdalom földhöz szegezte a lábaimat. Nem törődtem vele, de a következő nap újra ismétlődött az egész. Ahogy a harmadikon és a negyediken is. A nap ugyanolyan szikrázóan ragyogott, az emberek ugyanolyan vidámnak tűntek körülöttem az utcán, csak én lettem egyre rosszabbul, és ezt nem tartottam fairnek. Megembereltem magam, és elmentem egy orvoshoz, aki hamarosan közölte a hírt, ami mindent elrontott. A nap továbbra is szikrázott, én mégis halványabbnak éreztem a fényét. A színek eltűntek, az agyamban csak egy mondat zakatolt, amibe ott rögtön bele tudtam volna halni. Dühös voltam a fáradhatatlanul ragyogó napra; azt gondoltam, tekintettel lehetne rám, és legalább egy fél órára elbújhatna az egyik felhő mögé, de nem foglalkozott a nyomorommal, gúnyosan röhögött a pofámba, és én szerettem volna leszakítani a helyéről, hogy addig tapossak rajta, amíg végleg ki nem huny a fénye. Ha én meghalhatok, akkor az a rohadt nap miért röhöghet örökösen az égen trónolva, mint egy halhatatlan királynő? 

A borzalmas tudattal szívemben a tengerpartra sétáltam, és egy mozdulattal a vízbe hajítottam a gyűrűt, ami addig a zsebemben pihent. Ki kellett dolgoznom egy tervet, aminek a végrehajtására nem voltam elég. Lisette nem vette volna be, ha simán szakítottam volna vele egyik percről a másikra, ezért lassanként kellett kiköveznem a véghez vezető utat, amelynek a végére egy pusztító robbanást kiváltó bombát helyeztem. Először csak bunkó voltam vele, de minden goromba szó kiejtése nyílként talált a saját szívem közepébe is. Színész vagyok, ennek ellenére nagyon nehéz volt megjátszanom előtte, hogy már nem érdekel, hogy meguntam, minden bajom van vele… Tudtam, hogy ez nem lesz elég neki, küzdeni fog, hogy visszahódítson, ezért kellett az a bizonyos bomba. Először Chelsea-re gondoltam a robbanószerkezet megszemélyesítőjeként, de gyorsan rájöttem, hogy nem tehetem őt ki ennek. Vége lett a kapcsolatának, amiben eleget szenvedett, aztán éreztünk valamit egymás iránt, ezért őt nem használhattam ki. Jobb ötlet híján Aphroditéra esett a választásom. Gondoltam, a Nirvanában vigyük véghez a tervet, de a hotel hatásosabb helynek bizonyult. Odahívtam Aphroditét, és gondoskodtam arról, hogy Lisette lássa, amikor bejön a szobánkba. Ő nem tudta, hogy én látom őt, ahogy Aphrodité sem tudott a kelepcéről. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, amikor elkezdtem széttúrni az ágyat, mintha abban hancúroztunk volna, főleg akkor meresztett rám nagy szemeket, amikor megkértem őt, hogy vegye le a bugyiját, és amikor megtette, nem rohantam le őt, csak a takarók tetejére hajítottam az említett darabot.

– Miért csinálod ezt, szépfiú? Én azt hittem, teljesen oda vagy meg vissza a Hableányért – kérdezte tőle túlságosan szokatlan megszeppent hangon. 

– Az nem rád tartozik. És most kezdj el úgy nyögdécselni, mintha életed legjobb dugásában vennél részt. – Ismét úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról, de amikor felajánlottam neki egy akkora összeget, amit a Nirvanában egy hónap alatt sem keres meg, belefogott, és pornó színésznőket meghazudtoló előadást nyújtott. Arcomat a kezembe temetve vártam, hogy legyen már vége, mert annyira hiteles volt, hogy még én is elhittem, hogy éppen Lisette-et csalom. Aphrodité a haját is összeborzolta, a ruháját megtépkedte, hogy még hihetőbbé váljon a sztori, majd elhagyta a szobát. Hallottam, ahogy Lisette nekiesett, kiabált, szerintem Aphrodité haját sem kímélte, még szerencse, hogy nem vágta a falnak. Némi csend után berontott az ajtón, és magából kikelve kért számon. Semmit sem tagadtam, ami még jobban feldühítette, nem beszélve az ágy látványáról. A kiborulása egy pontján szerettem volna elmondani neki, hogy hazugság az egész, hogy beteg vagyok, és fittyet hányva az elképzelésemre a karjaiban elsírni a félelmeimet, de természetesen nem tettem meg. Vissza kellett fognom magam, hogy még egyszer, utoljára ne csókoljam olyan szenvedélyesen, ami mindkettőnk számára örök emlékként vésődhetne az elménkbe. Nem ölelhettem magamhoz, mert akkor nem tudtam volna elengedni. Úgyhogy végignéztem, ahogy bedobálta a cuccait egy nagyobb táskába, aztán szó nélkül kisétált az ajtón. Akkor már nem kiabált, nem sírt, csak ott hagyott magamra, hogy olyan magányosnak érezzem magam, mint azelőtt soha. Kiszakadt belőlem mindaz, amit addig gondosan magamba rejtettem, és egész testemet rázó zokogás tört rám. Levágódtam a padlóra, kivételesen nem a betegség, hanem a szomorúság miatt, és úgy bőgtem ott, mint egy tini lány, akit visszautasított a régóta kiszemelt fiú. Később megtudtam, hogy visszaköltözött Santiagóhoz, és mikor elmondtam Ethannek az igazat, megkértem, hogy néha kövesse őt, és mondja el, mi van vele. Az volt a legjobb, amikor új klipje jelent meg, amit vagy ezerszer megnéztem egy nap. Betéve tudtam a dalszövegét, előre tudtam, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban, de képtelenség volt megunni. Amikor élő chatelést tartott a rajongóival, a laptopom monitorjára tapadva követtem figyelemmel az eseményeket. Nagyon sokan kérdezték, hogy mi történt vele és Lucasszal, és ilyenkor láttam, hogy mennyire elszomorodtak a szemei, csak a szájával próbált tovább mosolyogni. Azt mondta, jött egy srác, aki megdobogtatta a szívét, és bár tudtam, hogy ez hazugság, mégis rosszul esett ezt hallani. A rajongók majdnem annyira ki voltak akadva, mint Lisette, amikor elment. Rengeteg fórumon olvastam, hogy a mi szakításunk felér egy Brangelina válással, és minduntalan azt találgatták, mi lehet a valódi ok, mintha ők sem hitték volna el, hogy Lisette beleszeretett valaki másba, mintha teljes képtelenség lenne, hogy rajtam kívül mást szeressen.

A rohadt életbe, még mindig fáj! Ezek szerint most sem volt olyan szerencsém, hogy végre megszűntek volna a szenvedéseim. Ha Istennek olyannyira szüksége van rám, nem bánom, szólítson magához, de esküszöm, nem bírok ki még egy percet ebben az átkozott testben. 

– Tesó, mi bajod van? Miért nem mondtad el, miért? – Tomi tombol mellettem. Még nem látom az arcát, de hisztériát hallok kicsengeni a hangjából. Egyfolytában ugyanazt kérdezgeti, és azt hiszem, sír, pedig le mertem volna fogadni, hogy ő egyetlen könnycseppet sem hullajtott el élete során. Ha jobban koncentrálok, érzékelem, hogy mindkét kezemet fogják. Az egyiket gyengéden simogatja valaki, a másikat görcsösen szorongató ujjak veszik körül. 

– De jó, hogy csak ti ketten vagytok itt, beszédem van veletek. – Óriási erőfeszítésembe kerül nyitva tartani a szemem, mert szörnyen bánt az éles fény. Ethan nem tartózkodik a kórteremben, ahova beszállítottak, Seyong ül néma szomorúsággal a szemében az ágyam egyik oldalán, Tomi pedig a másikon sír megfékezhetetlenül. – Becky és Ethan együtt vannak, pedig sok szaron vannak túl. Boldog vagyok, hogy úgy mehetek el, hogy őket boldognak látom. De addig nem nyugodhatok békében, amíg nem látlak titeket is annak. Tomi, évek óta odavagy Seyongért, ezt nem tagadhatod. Ugyanis ő volt a chatelős partnered, akivel órákon át beszélgettél, aki az egyetlen örömforrást jelentette számodra az intézet zord falai között. Láttam, hogy ragyogott az arcod minden alkalommal, amikor beléptél a chat szobába, és ő bejelentkezett. Sojin is azért tetszett, mert tudat alatt minden Seyonghoz húzott. Hibát követett el, igen, de Ethan is elkövetett párat, Becky is, de mindennek ellenére megbocsájtottak egymásnak, mert szívből szeretik egymást. És ez rátok is igaz. Ne hagyd veszni a boldogságot… Most vagytok fiatalok, és lehet, hogy évek múltán rájössz, hogy hibát követtél el, és rohadtul bánni fogod az elpocsékolt éveket. Vigyázzatok egymásra, és… És még valamit szeretnék kérni tőletek: ne adjátok fel az együttest, oké? – Tomi szemei szikrákat szórnak a tehetetlen dühtől, de nem szól semmit, inkább összepréselt ajkakkal bámul maga elé. Felemelem a kezüket, bár be kell, hogy valljam, az összes maradék erőmet fel kell használnom ehhez, de sikerül elérnem, hogy megfogják egymás kezét, és pár pillanat erejéig összefűzött ujjakkal meredjenek a másik szemébe. Hirtelen Tomi felugrik, mint aki megvilágosodott, és kirohan a kórteremből. Megkérem Seyongot, hogy énekeljen nekem, mert annak ellenére, hogy csak vokalista a csapatunkban, nagyon szép hangja van. Ő nem őrjöng, nem vádol, nem keresi a miértekre a választ, hanem szó nélkül teljesíti a kérésemet. 

Elalszom, és ismét abban reménykedem, hogy nem kelek fel többet. Kisvártatva azonban Lisette zokogására ébredek, amiért nagyon mérges vagyok. Szóval ezért rohant úgy el Tomi, mert felhívta őt. Ha nem lennék ágyhoz kötve, tuti bevernék neki egyet ezért. Körülnézek, de Lisette-en kívül senki mást nem látok. Lisette szorosan átölel, és végigcsókolja az arcom minden egyes négyzetcentiméterét, a szemem, az állam, majd végül az ajka az enyémen telepszik meg. Már én sem tudom visszatartani a könnyeimet, de nem is akarom, így a cseppek egyesülnek, amikor lefolynak a párnára, hogy legalább ők együtt lehessenek, ha mi nem lehetünk. Folyamatosan úgy érzem, mintha baltával csapkodnák a fejemet, a bőröm mindenhol lángokban áll, és hiába imádom Lisette-et, ez a csók nyomokban sem hasonlít az eddigiekre. Képtelen vagyok élvezni, pedig szeretném magammal vinni az utolsó csókunk ízét, hogy örökre el tudjam raktározni magamban. Lisette annyira sír, hogy belerázkódik az ágy, amitől még nagyobb fájdalmak képződnek bennem, de nem kérem arra, hogy hagyja abba. 

– Meg van írva a sorsomban, úgy, ahogy anyának is… – motyogja, amiből nem értek semmit. A következő pillanatban a homlokomra helyezi mindkét kezét, és lehunyja a szemét. Látom rajta, hogy erősen koncentrál, de fogalmam sincs arról, hogy mit csinál. A fájdalmam felerősödik, olyan, mintha kiszakítanák a lelkem a testemből. Ha eddig azt hittem, ismerem a fájdalom fogalmát, hát nagyot tévedtem. Ordításra nyitom a számat, és biztosra veszem, hogy millió darabra fogok robbanni másodperceken belül. Először minden zsong körülöttem, hangosan, vakítóan, őrjítően… Aztán hatalmas csend uralkodik el felettem, és minden megnyugszik. Lassacskán érzem, hogy megkönnyebbül a testem, kezdetben egyre kevésbé fájnak a tagjaim, végül teljesen elmúlik a gyötrelem. Nemrég még az őrület határán voltam, annyira szenvedtem, most meg olyan jól érzem magam, mintha semmi bajom nem lett volna, és az egészet csak álmodtam volna. Szóval ilyen a halál… Megkönnyebbülsz, és úgy érzed, újjászülettél. Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy végre megszabadítottál a kínoktól. 

De valami annyira furcsa… Érzékelem magam alatt a kemény ágyat, amin a kórházban feküdtem… A levegőben ugyanaz a fertőtlenítő szag terjeng, mint ott… Ha kinyúlok, a kezem az ágy hideg vas szélét érinti… Egy ideig még nem merem kinyitni a szemem, csak Ethan hangja billent ki nagy elmélkedésemből, aki egyre csak Lisette-et szólongatja. 

– Mi a kurva élet… Lisette! – Felpattanok az ágyról, és a földön fekvő szerelmem mellé térdelek. A fiúk körbevesznek minket, Ethan és Seyong értetlenül merednek egymásra, Tomin viszont egy csepp meglepettséget sem látok. – Mi a faszt csináltál? – Ott hagyom Lisette-et, és rávetem magam Tomira. Szóval mégiscsak megkaphatja azt a monoklit. De nem elégszem meg egy jókora ütéssel, fojtogatni kezdem, mint akinek teljesen elment az esze. Ethan nagy nehezen leszed róla, Seyong pedig kitereli Tomit a helyiségből, mielőtt újra rátámadhatnék. 

– Ne haragudj rá, szerelmem! Ő csak jót akart… – Visszarohanok Lisette-hez, amikor meghallom gyenge hangját. Felfektetem az ágyra, és szorosan a karomba vonom őt. – Lucas… Tudod, Beckynek van az a látnoki képessége… Én is rendelkezem egy képességgel, amit az anyámtól örököltem. Gyógyító vagyok. Anya is az volt, és azért halt meg, mert megmentette az apám életét. Apa azért hagyott el engem, mert nem tudta feldolgozni ezt az egészet. Ricky… az első barátom… Meghalt, és én nem mentettem meg őt. Nem szerettem őt eléggé, hogy feláldozzam magam érte. Ebbe belebetegedtem, és elhatároztam, hogy többé nem leszek szerelmes, mert vagy a szerelmem, vagy én meg fogok halni, és egyik opciót sem tudtam volna elviselni még egyszer. Aztán megismertelek téged… Azért álltam sokáig ellen, mert nem akartalak szeretni… Rettegtem attól, hogy elveszíthetlek, de a nagyi meg Santi meggyőztek arról, hogy ne hagyjam elrohanni az életet szerelem és boldogság nélkül… Bárcsak ne hallgattam volna rájuk! Amikor tűz ütött ki a koncerten… Tomi karja megégett, és én meggyógyítottam őt. Egyedül ő tudott a képességemről, de azt nem tudta, hogy ha egy halálos betegségből gyógyítok ki valakit, akkor én fogok meghalni helyette. Egy törött láb, egy égési sérülés, egy láz nem nagy cucc, de a te betegséged… A Nirvanát azért nem hagyhattam ott, mert a tulaj egyszer meglátta, amikor Aphroditét meggyógyítottam, és azzal fenyegetett, hogy elárulja a titkomat, ha elhagyom a bárt. Aztán megtudtam, hogy csalja a feleségét, és felhasználtam ezt az információt ellene, így végre leléphettem onnan. De úgy látszik, ugyanazt a sorsot kaptam, mint anya… Egyszerűen nem lehetek boldog. 

– Hallgass! Hagyd ezt abba, és csináld vissza, megértetted? Nem akarok nélküled élni, Lisette del Mar, nem fogok nélküled élni! – Azt hiszem, az előbbi monológjából csak annyit fogtam fel, hogy ő fog meghalni helyettem, de ebbe a tudatba újra bele fogok betegedni. Gyengéden magához húz, és megcsókol, mintha búcsúzkodna, de én ellököm magamtól, és talpra ugrok, mert nem bírom ezt elviselni. Az egész testem erőtől duzzad, kicsattanok az egészségtől, amíg ő olyan összetörten fekszik abban az ágyban, ahol nemrég még én voltam, ahogy én feküdtem. Nem akartam cserélni vele! Ha választanom kéne a közül, hogy meghalok vagy nélküle élek tovább, akkor az előző lehetőséget választanám. Puszta kézzel széjjel tudnám verni ezt a rohadt termet, mintha Lisette nemcsak meggyógyított volna, hanem szupererővel ruházott volna fel. Mégis milyen világba kerültem? Igen, Mexikóban unalmas életem volt, és egy szürke kisegér szintjén tengődtem, de ennél az is jobb volt. Sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de hiányoznak a semmittevéssel töltött napok, és Alicia véget nem érő fecsegése a semmiről. Mióta L. A.-ben vagyok, csak szerencsétlenséggel súlyt a sors, amit eddig emelt fővel fogadtam. Túltettem magam Lisette múltján, kivertem a fejemből Chelsea-t, elviseltem, hogy a bandánk hol az egekben van, hol a porban hever, de mindezt azért éltem túl, mert ő velem volt. A picsába, még abba is belenyugodtam, hogy meg fogok halni, de azt nem viselem el, ha őt elvesztem. Az itteni életmód nehézségeket von maga után, de hogy létezik az, hogy Becky látnoki képességekkel bír, Lisette meg…? Magamban sem merem kimondani azt a szót, amit használt, mert annyira hihetetlennek tűnik. Lassan már azon sem lepődnék meg, ha Tomiról például kiderülne, hogy egy vámpír. Végül is, az megmagyarázná a mogorva viselkedését. Lehetséges, hogy azért utasítja el Seyongot, mert attól fél, ha kettesben maradna vele, kiszívná az összes vérét, és végül a srác holtan esne össze? A francba már! Mindig ez van, ha bepánikolok, ostobaságok szöknek az elmémbe, amik nem hagyják, hogy a lényegre koncentráljak. Mély levegőt veszek, egy pillanatra lehunyom a szemem, és megmasszírozom a halántékomat. Abban reménykedek, hogyha újra felnyitom a pilláimat, kiderül, hogy az egészet csak álmodtam, és Lisette ott fog feküdni mellettem a hotel béli ágyunkban. Vagy Isten színe előtt találom magam, aki felvilágosít, hogy az eddigieket csak hallucináltam, mert nehezemre esik megválni a földi élményeimtől és a szeretteimtől. 

– Lisette, kicsikém, mit tettél? – Lisette nagymamájának hangjára felpattan a szemhéjam. Amikor a barátnőmre pillantok, teljesen azt hiszem, hogy már halott, ezért odarohanok hozzá, és térdre esem az ágy mellett. Rázogatni kezdem, és úgy óbégatok, mint egy rém idegesítő sziréna, aminek a vijjogása az agyadig hatol, amikor elszáguld előtted a körúton. Lisette kinyitja a szemét, és rámosolyog a nagymamájára, amikor meglátja őt. A nagymama gyengéden lefejti a kezem az unokájáról, és mellé ül. Nyilván ő is el akar búcsúzni tőle, nem lehetek olyan önző, hogy megtiltsam neki, pedig szívem szerint egy percre se engedném el Lisette-et. A nagymama hátrasimítja az unokája haját, megcirógatja az arcát, és olyan elbűvölően mosolyog, mint aki éppen férjhez készül őt adni, nem pedig a halálba vezető útra segíti. A nagymama egész lényéből békesség és elképesztő nyugalom árad, amit gyűlölök. Ő nevelte fel Lisette-et, anyja helyett anyja volt, akkor miért nem tombol úgy elkeseredettségében, mint én? Talán megedzette az, hogy a lányát is elvették tőle? 

– Nagyi, nem kellett volna ideutaznod… Minek fáradoztál ezzel a hosszú úttal? – Lisette hangja egyre kevésbé hasonlít a sajátjára, és nekem a tenyerembe kell vájnom a körmeimet, hogy fel ne kiáltsak a mérhetetlen csalódottságtól, amiért többet nem fogom őt énekelni hallani. 

– Olyan vagy, mint édesanyád… Boldog vagyok, hogy te is megtaláltad azt az embert, akiért mindent feladnál… – Boldog? Hogy mondhat ilyeneket? Én komolyan nekirontanék, ha nem lenne nő, és nem tisztelném a korát. Jobb lenne, ha kimennék innen, mert a végén még be fogok neki olvasni, ha több ehhez hasonló ostobaság hagyja el a száját. – Nekem nem sikerült olyan férfival találkoznom, akiért feláldoztam volna magam. Csak az anyád és te voltatok nekem, de rajta nem segíthettem, mert titokban hajtotta végre a gyógyítást. Te sem szóltál volna, de szerencsére egy kedves úr felhívta rá a figyelmemet, hogy mire készülsz. Kicsikém, tudom, hogy nem fogsz egyetérteni azzal, amit tenni fogok, de egyszer majd talán megérted. – Lisette mondani akar valamit, de mielőtt ellenkezhetne, a nagymama a homlokára helyezi a kezét, úgy, ahogy Lisette csinálta velem nem is olyan régen. A szerelmem vergődni kezd, ki akar szabadulni az asszony fogságából, és egyre csak azt sikoltozza, hogy ne tegye ezt. Meg kell kapaszkodnom a kilincsbe, mert a támasz nélkül tényleg felmondanák a lábaim a szolgálatot. A szemem látja, hogy mit művel a nagymama, de az agyam még nem képes felfogni, és a szívem sem tud örömtáncot járni a döbbenettől. Az asszony hamarosan összeesik, és ezúttal Lisette térdel úgy mellette, mint ahogy én tettem azelőtt az ő testével a karomban. – Légy boldog, mi vida, légy nagyon boldog! Előtted még ott az egész élet, nekem maximum pár évem lett volna hátra. Értsd meg, és ígérd meg, hogy boldog leszel! – Lisette nem ígér meg semmit, és még nagyobb zokogásba kezd, amikor a nagymamája örök álomra hajtja a fejét. A nagyi békés mosollyal arcán fekszik percekig Lisette ölében, így találnak ránk a fiúk, akik berontanak a nagy ricsajra. Értetlenkedve kapkodják a fejüket hol Lisette-re, hol rám, hol a halott asszonyra, de nem mernek semmit sem kérdezni. Kituszkolom őket a kórteremből, mert nem akarom, hogy Lisette hallja, hogy mit mondok nekik. 

– Srácok, tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de Lisette valami gyógyító… 

– Tomi elmondta, hogy ezért hívta ide őt – vág Ethan a szavamba. 

– Meggyógyított, de mivel halálos betegségben szenvedtem, ez azzal járt, hogy ő halt volna meg helyettem. Tisztára begőzöltem, még most is remegek, és úgy érzem, nem lenne indokolatlan, ha beraknátok egy elmegyógyintézetbe… Szóval… utána megjelent a nagymamája, és feláldozta magát az unokájáért. Így most mindketten élünk, de Lisette szerintem beleroppan ebbe. És hogy fogjuk ezt eltusolni? Mit mondunk az orvosoknak? A mentő behozott engem, és a nagyi hulláját fogják kivinni a kórteremből? – Tanácstalanul pislogunk egymásra, nem csodálkozom rajta, ha a többieknek sem sikerül elsőre összerakni a képet. Egy kedves hang azonban kizökkent minket az agyalásból, amikor hirtelen megszólal.

– Bízzátok rám, majd én mindent elintézek. – Lucky ugyanolyan békét áraszt magából, mint Lisette nagymamája, talán mindegyik idős ember rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. De várjunk egy percet! A nagyi azt mondta, valaki felhívta őt, hogy figyelmeztesse arra, mire készül az unokája. Ki más lehetett volna Luckyn kívül? Ő mindig ott van körülöttünk, és segít a bajban, megpróbálja rendbe hozni azt, amit mi sikeresen elcsesztünk. De honnan tudhatott Lisette képességéről, meg az én betegségemről, és egyáltalán honnan tud minden egyes tettünkről? Teljesen össze vagyok zavarodva, de nem engedi meg, hogy kérdésekkel bombázzam őt, túl akar esni a „piszkos munkán”, ahogy ő fogalmaz. Nekem egy feladatom van: lecsillapítani Lisette-et, és kivinni a kórházból. Nem tudom, Lucky mire készül, de lehet, hogy még az is könnyebb annál, mint Lisette-et lenyugtatni. Hiába suttogok szeretetteljes szavakat a fülébe, hiába bánok vele olyan gyengéden, amennyire tudok, nem hagyja abba a hisztérikus zokogást, és folyamatosan el akar lökni magától. Amikor kiérünk a kórház parkolójába, minden erejét beleadva veselkedik nekem, így kiszabadul a szorításomból. Szerencsére nem megy vissza az épületbe, de nem örülök neki, hogy elrohan, az ég tudja hová. A fiúk ismét mellettem vannak, és azt mondogatják, hogy adjak neki időt, hadd heverje ki a történteket, és jobb híján kénytelen vagyok megfogadni a tanácsukat. 

***

A napok egyre csak telnek, de Lisette-ről semmi hír. Adtam neki időt, de meddig kell még várnom, hogy figyelembe vegye a megannyi hívásomat, a számtalan SMS-t, amiket az álmatlan éjszakáimon hagyok neki? Becky sokat foglalkozik velem ebben az időszakban, azzal bíztat, hogy ő is sokáig váratta Ethant, de végül nem tudott lemondani a szerelmükről. Szerinte nem az a kérdés, hogy Lisette szeret-e még, hanem hogy mikor találja elérkezettnek az időt arra, hogy a múltat maga mögé utasítva szaladjon a karjaimba. Az a szerencse, hogy Santiago megszán, szóba áll velem, és elárulja, hogy mikor lesz a nagyi temetésének dátuma. Ott a helyem, hiszen az idős asszony részben miattam halt meg, hálát szeretnék neki adni az áldozatáért. És titkon abban reménykedem, hogy Lisette egy temető közepén nem fog jelenetet rendezni, és meghallgat végre. Ha Santiago lakásán keresném fel, tuti, kidobna, ez az egyetlen esélyem arra, hogy meghallgasson, és én mindent el fogok követni annak érdekében, hogy velem tartson, amikor a ceremónia véget ér. Istenem, add, hogy így legyen! 

Fáj, amikor látom, hogy könnyek csorognak végig az arcán, és zavar az a fekete ruha, amit magára kellett vennie. Olyan sápadt, olyan soványnak tűnik, még a nagymamája is jobban nézett ki nála. Reszkető kézzel dob egy gyönyörű csokrot a sírba, és ha Santiago nem lenne ott mellette, gyanítom, összerogynának a lábai. Nem vett észre, mert egy fa rejtekében maradtam, nem akartam megzavarni őt a búcsújában. Innen is tudok imádkozni, innen is meg tudom kérni Istent, hogy a legjobbakat adja a nagyinak, mert nem érdemel mást. De persze önző is vagyok, mert közben magamról sem feledkezhetek el. Azért fohászkodom a nagymamához, hogy adjon Lisette-nek egy jelet, ami elvezeti őt hozzám. Elrévedésemből Lisette csodálatos hangja ránt ki. Amikor énekelni kezdi az Amazing Grace-t, megváltoznak a vonásai. A könnyei elapadnak, szeme fakón csillog, az arca átszellemül, mert a zene számára is gyógyírt jelent. Azt hiszem, ez a valódi búcsúja, és nem akarja elrontani szomorkodással. Nem akarja, hogy a nagyija megtörtnek lássa, nem bánatot akar neki adni az utolsó útjára, hanem a hangját, ami örökre vele lesz, bárhova sodorja a szél. Mivel Lisette látványától még mindig megfacsarodik a szívem, inkább becsukom a szemem, hogy kizárólag a hangjára koncentrálhassak. A melódia végig szárnyal, mintha angyalok énekét hallgatnám, egy hamis hajlítás sem vegyül bele, tökéletes, mint egy Broadway előadás egyik betétdala. Hallom belőle kicsengeni a fájdalmat, a gyerekkor örömét, amikor még együtt voltak, a nagy beszélgetéseket, titkokat, amiket Lisette csak neki suttogott el, a boldogságot, amikor rólam számolt be neki… Minden ott van egyetlen dalban, ahogy a remény is, aminek a körvonalai egyre élesebbek lesznek előttem a szólamok előre haladtával. A végén, amikor azt mondja, „Isten veled, nagyi”, elcsuklik a hangja, amit mindaddig kontrollálni tudott, ameddig énekelt.

– Beszélhetnénk? – megyek oda félszegen hozzá. Lassan, de határozottan megrázza a fejét, és védelmet keresve menekül Santiago mögé. – Lisette, kérlek, csak néhány mondatot hadd mondjak, aztán elküldhetsz, ha akarsz. Egyetlen percet kérek csak tőled!

– Én… odamegyek anyához egy kicsit… – mondja Santi, mire hálálkodva biccentek felé. 

– Bonita, én szeretlek téged, és tudom, hogy te is szeretsz engem. Most haragszol rám vagy magadra… ebben nem vagyok egészen biztos, talán mindkettőnkre egyaránt. Tudom, hogy a nagymamád egész életedben veled volt, engem meg pár hónapja ismersz, ezért nem is akarok vele versenyezni. De ő hozott egy döntést, amit kár lenne veszni hagyni. Ha egymás nélkül élünk tovább, te járod az utad, én az enyémet, nem lesz semmi értelme annak, amit tett. Hozzá mehetsz valakihez, lehetnek tőle gyerekeid, de te is tudod, hogy akkor a további életed hazugság lenne, hiszen nem hiába akartál értem meghalni. Ha nem szeretnél, nem akartad volna feláldozni magad helyettem. Szerinted a nagymamád azért csinálta ezt, hogy ezután soha többet ne legyen közünk egymáshoz? Nem úgy tudnánk meghálálni neki ezt a hatalmas ajándékot, ha boldogan élnénk tovább? Együtt, jóban-rosszban… – Közelebb lépek hozzá, de hátrálni kezd. Megfognám a kezét, de úgy elrejti a háta mögé, mintha savat akarnék ráönteni. Szóval ennyi volt. Hiábavaló volt a nagymamája erőfeszítése, és minden közösen átélt vagy megszenvedett napunk. Nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy tovább próbálkozzak, ezért lassan megfordulok, és a temető kijárata felé veszem az irányt. 

– Kicsikém, miért bánsz így azzal a fiúval? –Azt hiszem, Lisette apja szól a lányához, ami megtorpanásra késztet, hátha válaszol neki valamit a barátnőm… illetve ex barátnőm, de ő nem hajlandó feloldani makacs hallgatását. – Tudod, a nagyanyád egész életében gyűlölte magát azért, amiért nem tudta megmenteni anyádat. Neked sosem mondta, hogy ne okozzon vele fájdalmat, de nem telt el úgy nap, hogy ne ostorozta volna magát a történtek miatt. Ha most téged is elveszített volna, abba is belehalt volna, drágám, ezt már nem bírta volna ki az idős szíve. Azzal, hogy téged megmentett, úgy érezhette, feloldozást nyert anyád halála alól. Én hosszú-hosszú éveken át szenvedtem, és nem akarom, hogy te is így járj. Amúgy meg… Egyszer mindenki meghal. A nagymamád idős volt már, nemsokára talán kapott volna egy olyan betegséget, ami fájdalmakkal járt volna… Persze semmiben sem lehetünk biztosak. Lehet, hogy száz évesen is a cipőjét lerúgva táncolt volna, de ez az ő döntése volt. Ha Lucas elütötte volna a kocsijával, vagy lelőtte volna, megérteném a haragodat, de így nem. Légy boldog, szívem, légy boldog azért, mert én nem lehettem az anyáddal, és amiért a nagyi sem találta meg élete párját. Ne dobd el magadtól azt a csodát, amit szerelemnek neveznek. – Én tovább akartam haladni, komolyan, de Lisette apja olyan őszintén beszélt, és annyira igaznak éreztem a szavait, hogy muszáj volt a földhöz szegeznem magam, és végig hallgatnom. Amikor véget ér a monológja, Lisette nem reagál rá semmit, ezért elindulok, nehogy meglássa, hogy még mindig a közelben ácsorgok. Biztosan emiatt is haragudna. 

– Lucas… Én… szeretnék ma este apával vacsorázni, mert holnap visszatér Argentínába, de utána… utána találkozhatnánk? – Alig merek megfordulni Lisette hangját hallva, mert azt hiszem, csak képzelem, amit mond. Egyszerűen nem lehet valóság, hogy találkozni akar velem! Halványan rámosolygok, és odalépek hozzá. A kezembe teszi az övét, és gyengéden megszorítja. Úristen, mennyire szeretném itt helyben megcsókolni, de tudom, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá. De nekem egyelőre az is rettenetesen nagy boldogságot okoz, hogy újra érezhetem a bőrét, és hogy a tekintetét az enyémbe fúrja, és nem olyan dühösen néz rám, mint eddig. Nem kell elsietni a dolgokat, haladjunk lépésről lépésre. Hamarosan elengedi a kezem, és az apjához fordul, aki karon fogva kivezeti őt a temetőből. Ott állok, mint egy idióta, arcomon levakarhatatlan vigyorral, és csak később jut eszembe, hogy meg sem beszéltük, hogy hol fogunk találkozni. Mindegy, majd felhívom, de most hadd töltsön el egy kis időt az édesapjával. Már nem félek attól, hogy nem fogja felvenni a telefont, úgyhogy jókedvűen vágok neki a hazafelé vezető útnak. Pár óra, és Lisette újra velem lesz!

Otthon egy kisebb kupaktanács vár. Mindenki Ethanék szobájában gyűlt össze, mert állítólag Lucky akar nekünk mondani valamit. Türelmetlen vagyok, nem tudok egy helyben ücsörögni, a járkálás valamilyen szinten lenyugtat. Bírom az öreget, de annyira várom az estét, hogy nem vagyok képes koncentrálni a mondanivalójára. Arra leszek figyelmes, hogy Becky furán néz, de nem engem méreget úgy, mint aki nem százas, hanem a barátját. 

– Szívem, mégis kihez beszélsz? Hiszen nincs ott senki. – Most Ethanön a sor, hogy kiakadjon Beckyre. Amíg vitatkoznak, bennem nőni kezd a gyanú, ami egyre biztosabbá válik számomra, ahogy visszagondolok az elmúlt hónapok eseményeire. 

– Becks, te komolyan nem látod Luckyt? – fordulok hozzá, így megszakítva a csetepatét. 

– Nem látok senkit rajtatok kívül, srácok. Ne mondjátok, hogy együtt szívtatok valamit, amitől nem létező embereket láttok! Az egy dolog, hogy nagy sztárok vagytok, de nem akarom, hogy betépve fetrengjetek ezentúl a koncertjeitek után. – Becky összehúzza a szemöldökét, és próbál mérgesen nézni, de lerí róla, hogy túlságosan viccesnek találja, hogy láthatatlan fickókkal kommunikálunk. Ethan már magánkívül forrong a dühtől, amiért a barátnője kineveti, Seyong értetlenül mered maga elé, Tomi szemében pedig ugyanazt a megvilágosodást látom, amit én érzek, ami keveredik egy cseppnyi fájdalommal. 

– Szóval te csak egy rohadt szellem vagy? – morogja Tomi, aki próbál keménynek tűnni, de a hangja elcsuklik, miközben egykori pótapjának szegezi a kérdést. Ethan hitetlenkedve rázza a fejét, és felszisszen a képtelennek hangzó feltételezésre. Lucky elmosolyodva szólal meg. 

– Erről akartam veletek beszélni. Volt egy küldetésem, ami hamarosan véget ér, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem hoztam rendbe mindannyiotok életét. Legjobb lesz, ha az elején kezdem. Nekem sosem született gyermekem, annak ellenére, hogy nagyon boldog házasságban éltem hosszú éveken keresztül. Amikor a feleségem meghalt, a napjaim céltalanná váltak, nem is bírtam ki sok időt nélküle. De a halálom után nem kerültem rögtön oda, ahova ő, megrekedtem a két világ közt, aminek nem értettem a miértjét. Aztán jött egy sugallat, egy zsigeri érzés, ami megmutatta, mit kell tennem. Azon a napon több ezer gyerek született világszerte, de valamiért egy határozott erő hozzátok húzott. Én voltam az első, aki a karjában tartott titeket, akkor helyeztem rátok a szerencsét hozó karkötőket. Ígéretet tettem arra, hogy addig nem hagyom el a földet, amíg ti négyen nem találjátok meg a valódi boldogságot. Tudom, most azt gondoljátok, egy csomó szerencsétlenség ért titeket, de az igazi boldogságért vérrel kell fizetni, és ezernyi könnycseppet kell hullatni. Ethan és Becky a sok szomorúság ellenére együtt vannak, ennek egyszerűen így kell lennie. Bármi történjék, soha ne hagyd el ezt a lányt, Ethan, mert ő a te egyetlen boldogságod. Lucas, kár, hogy Lisette nincs itt, de garantálhatom neked, hogy pár órán belül ti is boldogok lesztek. Neked ugyanazt tudom tanácsolni, hogy sose engedd el őt. Nyilván lesznek a jövőben is nehéz dolgok, lesz, amiben nem értetek egyet, ami miatt pár napig haragban lesztek, de olyan nem történhet, ami szétválaszthatna titeket. A neheze ezután következik… Tulajdonképpen ha csak Ethanről és Lucasról lenne szó, már mehetnék is, de itt van még Tomi és Seyong. Tomi, előtted azért jelentem meg már kiskorodban, mert tudtam, hogy neked van a legnagyobb szükséged rám. Tudom, te fogod a legnehezebben viselni, hogy nem találkozhatunk többé, de a szívedben örökre tovább élek. Az életed egy harc; folyton az ellen küzdesz, ami egyértelmű, és sokkal könnyebb lenne számodra, ha elfogadnád. Miért utasítod el a boldogságot? Amikor rátok helyeztem a karkötőket, csak a lóhere szimbólum volt rajta, de pár perc után megjelent rajtuk egy név. Annak a neve, aki a boldogságotok lesz. Lucas karkötőjén Lisette neve szerepel, de ő már tudja ezt. Ethanén Beckyé, talán ez is világos mindenki számára. Szerintem, pontosan tudjátok, hogy kinek a neve van belevésve a ti ékszereitekbe, de muszáj kimondanom hangosan, mert különben sose lépnétek egyről a kettőre. Seyongén a Tamás név áll, Tomién pedig… – És ekkor Tomi teljes erejéből letépi magáról a karperecet, és a falhoz vágja, majd nagy léptekkel kidübörög a szobából. Becky riadtan pislog, hiszen szegény annyit érzékelt az egészből, hogy perceken át néma csendben ültünk, hiszen ő nem hallotta Lucky hangját, aztán Tomi őrjöngve elrohant. Ethan ismét fullra kiakad, mert ő volt az egyetlen, aki semmit nem vett észre a Tomi és Seyong közt folyó dolgokból, és vérig sértődik, amiért a legjobb barátja nem avatta bizalmába. Ethan lehordja Seyongot, miközben Lucky kisurran, gondolom, Tomi után megy. Én kapok egy üzenetet Lisette-től, és annak ellenére, hogy bűntudatom van, amiért itt kell hagynom ezt a felfordulást, felállok, mert nem bírom tovább nélküle. 

– Tartanád a frontot? – kérdezem Beckytől egy bátorító mosoly kíséretében. Bólint, pedig ugyanolyan zavart lehet, mint én. Bele fog telni egy kis időbe, amíg feldolgozom a hallottakat. Minden Lucky műve volt. Az, hogy minket választottak az együttesbe, azért, hogy egy helyen legyünk. Ha ő nem jár közben, még mindig Mexikóban lennék, valami gyárban güriznék, és talán Alicia már a feleségem lenne. Hálásnak kéne lennem Luckynak, de ugyanakkor azon jár az agyam, hogy akkor nem is a saját érdemeinknek köszönhetően lettünk azok, akik. Mr. L Ethant biztos mindenképp berakta volna a bandába, de a többi három tag más lenne, ha Lucky nem avatkozik közbe. Idehozott, hogy találkozzak a fiúkkal és Lisette-tel… Basszus, ha nem találkoztam volna Lisette-tel, halott lennék. Ha Lucky nem hívta volna fel Lisette nagymamáját, a szerelmem lenne halott. Ebbe a láncolatba bele lehet őrülni! Mindenesetre nemcsak a népszerűséget és a boldogságot köszönhetem Luckynak, hanem az életemet is, úgyhogy nincs jogom ahhoz, hogy szemrehányást tegyek neki. 

Belépek a Nirvanába, ugyanis Lisette semmi mást nem írt az SMS-ben, csak elküldte a hely címét. A gyomrom egy percre görcsbe rándul, amikor benyitok, mert nem tudom mire vélni azt, hogy itt akar találkozni velem. Az is eszembe jut, hogy mi van, ha ez egy csapda. Mi van, ha a főnöke, aki sakkban tartotta, bosszút akar rajta állni, és elrabolta őt, most pedig a szemem láttára fog golyót ereszteni a fejébe. Na, megint el kezdtem hülyeségeket beszélni a pánik miatt. A rémületem csak nő, amikor vaksötét fogad a teremben. Nem szól a zene, mint általában, nem villódznak fények, egyáltalán jó helyen járok? Már épp megfordulnék, amikor felhangzik az a hang, amiért az életemet adnám. Hiányzik Lisette csókja, ölelése, de talán mindennél jobban hiányzik a gyönyörűséges hangja, amit most csak én hallhatok. Acapella énekel, de nem is kell alá zene, mert azzal csak elrontaná. Könnybe lábad a szemem, amikor felismerem az I will always love you jellegzetes melódiáját. Még mindig sötét van, nem látom őt, de ez a produkció így tökéletes. Egyik részem szeretne odarohanni hozzá, és a karjába zárni, hogy testközelből hallgathassam őt, de a dallamok a padlóhoz béklyóznak, így a helyemen maradva hallgatom végig a nekem szánt sorokat. Ahányszor énekelni hallom őt, annyiszor esek szerelembe vele újra és újra. Annyi mindenen mentünk át, de a zsigereimben érzem, hogy ezután már csak jó fog jönni. Sosem hittem a szerelem első látásra elvben, mégis megtörtént velem, amikor megpillantottam a buszmegállóban ácsorogva Lisette-et. Abban viszont mindig bíztam, hogy olyan boldog házasságom lesz, mint a szüleimé, és most végre elhiszem, hogy Lisette és én meg tudjuk csinálni. Meg fogjuk csinálni! 

Hirtelen éles fény hasít a szemembe, a kezemet védelmezőn kapom elé. Kikukucskálok az ujjaim közül, és látom, hogy ezúttal fényárban úszik a színpad, és ezzel egy időben egy ütemes zene első szólamai hangzanak fel a hangszórókból. Lisette gyönyörű, bár elég sok ruha van rajta annak ellenére, hogy bent vagyunk. Megértem, mi fog következni, amikor lassan kigombolja a fekete kabátot, ami rajta van, és elegánsan maga mellé ejti a földre. Nem énekel, de az ő dala szól, pont az, ami elég szexire sikeredett. Nem tudom, melyik Lisette-et szeretem jobban, azt, aki minden alap nélkül csodálatosan elénekli nekem a világ legszerelmesebb dalát, ami könnyekig hat, és amitől meg sem bírok moccanni, vagy azt, aki szégyentelenül mosolyog rám, kihívóan, kacéran, úgy mozog, mint egy párduc testű istennő, és olyan mértékű erotika árad belőle, amitől mindjárt hanyatt esem. Azt hiszem, felesleges ilyeneken agyalnom, mert én mindkettőt teljes szívemből imádom. Csak kapkodom a fejem, olyan gyorsan kerül le róla a harisnya és a falatnyi ruha is, hogy levegőt sincs időm venni. Egy ijesztően magas sarkú cipőn kívül nincs más rajta, csak a fehérneműje, amit eddig még soha nem láttam. Ezek szerint vásárolni is beugrott, hogy ezzel kedveskedjen nekem. Bárcsak tudná, hogy nekem ruha nélkül tetszik a legjobban! A melltartóját egy jól célzott dobással a vállamra hajítja, majd őrületesen lassú léptekkel megindul felém. 

– Szeretnél egy öltáncot, szépfiú? – búgja érzékien, és szempilla rebegtetve néz a szemembe. Gyengéden elsöpröm a haját, ami eddig a mellét takarta, és rátapadok, hogy megmutassam neki, nemcsak ő tud piszkosan játszani. Felszisszen, a hajamba túr, a következő pillanatban pedig már a derekam körül érzem a lábát. Határozottan nem így képzeltem el az újrakezdésünket; azt gondoltam, gyertyákkal fogom őt várni a szobánkban, de arra még sokszor kerülhet sor. Lisette végleg búcsút akar inteni a sztriptízes múltjának, de előtte eltervezte, hogy lead egy show-t, ami kizárólag nekem szól, és ami annyira beindított, hogy valószínűleg nem is bírnám ki hazáig. Asszem, legalább egyszer egy hónapban meg fogom kérni, hogy kápráztasson el egy hasonló előadással. Lehúzza a sliccem, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy megint nem vettem fel alsógatyát. Félrehúzom a tangáját, és már benne is vagyok. Igen, ez nem az előjáték ideje, most sürgősen kell cselekedni. Annyira hiányzott a belőle áradó forróság, a hangja, ami szex közben legalább annyira elképesztő, mint amikor énekel, az érintése, mert minden egyes mozdulata egyre közelebb sodor az Édenhez… 

– Lucky egy szellem… El tudod ezt képzelni? – kérdezem tőle, amikor a buszon ülve hazafelé tartunk szorosan összebújva, és egymás kezét szorongatva. Autóval gyorsabb lenne, és hamarosan nem ártana nekem is jogsit szereznem, de a buszokhoz mindig különleges emlékek fognak fűzni. Különben is, sokkal kényelmesebb, hogy nem az utat kell figyelnem vezetés közben, hanem lomhán kibámulhatok az ablakon, elveszve a város fényeiben vagy Lisette szemében. Szerencsére a késői óra miatt rajtunk kívül csak néhány részeg fickó tartózkodik a járművön, úgyhogy a tini lányok veszélye sem fenyeget. Lisette ámuldozva hallgatja végig a mesémet, aztán némi hallgatás után komoly arcot vág, és belefog az ő mondanivalójába. 

– Apa azt mondta, van rá lehetőség, hogy átadjam a képességemet valaki másnak. A régi falumban sok lány van, akik nem rendelkeznek gyógyító erővel, de szeretnének. Legszívesebben óva inteném őket ettől, de… Át kell adnom az egyiküknek az erőmet, mert én nem szeretnék úgy élni tovább, hogy folyton attól rettegek, mikor fog az egyik szerettem megbetegedni, akiért fel kéne áldoznom magam. Normális, hétköznapi lány akarok lenni, aki énekel, és aki halálosan szerelmes a világ leghelyesebb popsztárjába. Gyerekeket akarok, akik megfáznak, eltörik a lábukat, amikor leesnek a fáról, és én ott leszek mellettük, hogy betakarjam őket, teát adjak nekik, gyógyszert… nem pedig azért, hogy átvegyem a bajukat. Szerinted ez önzőség a részemről? Szerinted meg kéne tartanom…? 

– Bárhogy döntesz, én melletted leszek. Én sem akarok semmi mást, csak szerelmes lenni a világ leggyönyörűbb énekesnőjébe, és boldoggá tenni őt. Elmegyünk a faludba, és megteszed azt, amit szeretnél. De készülj fel, mert aztán elmegyünk az én szülővárosomba. Már alig várom, hogy a bátyáimat megegye a sárga irigység, amikor meglátnak. 

– Lucas Davila, csak azért akarsz hazavinni, hogy villogj velem a tesóid előtt? 

– Hát persze! Meg azért, hogy bemutassam a szüleimnek a hamarosan megszülető unokáik édesanyját. Remélem, tudod, hogy egy focicsapatnyi gyereket akarok!