4TUNE – A szerencse fiai

Harmincadik fejezet

Seyong

Végignézek a kis csapaton, ami ideiglenesen bár, de az enyém. A legjobb, ami történhetett velem, hogy Jonghyun elutazott a feleségével, és arra az időre, amíg távol van, rám bízta a tanítványait. Amikor reggelente felkelek, szeretnék egész nap az ágyban maradni, elveszni a depresszió fojtogató hullámaiban, de eszembe jut, hogy van néhány lelkes gyerek, akik arra várnak, hogy tovább fejlesszem őket, és ez erőt ad a folytatáshoz. Ha ők nem lennének, megkérdőjelezem azt, hogy nem hagynám-e itt L. A.-t, hogy az első gépre felszállva haza repüljek. A családom hisztérikus rohamban tört ki, amikor tudomást szereztek a koncerten támadt tűzről, és órákon át kellett őket győzködnöm, hogy semmi szükség nincs arra, hogy emiatt ideutazzanak. Attól nem változna semmi, hogy naphosszat a nyakamon lógnának, és anyám sirámait kéne hallgatnom. Nagyon hiányoznak, de amíg magamban nem teszem helyre a történtekkel kapcsolatos érzéseimet, nem szívesen beszélgetek senkivel. A tánctanításon kívül a pszichológushoz járás lett a másik fő „hobbim”. Mióta megtudtam, hogy miattam gyújtották fel a csarnokot, ahol felléptünk, a konzultációk száma megtriplázódott, és szinte már nincs olyan nap, hogy ne töltenék a doktornőnél egy-két órát. Ha nem ér rá, vagy a sok páciens miatt nekem nem jut hely egy adott napra, teljesen bepánikolok, mert úgy érzem, ha nem mehetek el hozzá, több fokot esek vissza azon a létrán, amin az ő segítségével sikerült felfelé haladnom pár lépést az utóbbi időben. Odajárni olyan lett számomra, mint egy függőség; igazából nem ad megoldást, mégis ha nem találkoznék vele nap, mint nap, nem tudnék mit kezdeni magammal. A szívem mélyén úgy érzem, sokkal többet ért az a néhány perc a romos színházban, amikor újra egységet alkotva énekeltünk a fiúkkal, de képtelen vagyok a szemükbe nézni az után, amire fény derült. Hiszen miattam bármelyikük bent éghetett volna, amit soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Tominak igaza volt, amikor azt mondta, már semmi nem lesz olyan, mint régen, mert kizárt, hogy én még egyszer egy színpadra álljak velük. Szeretném, ha nélkülem folytatnák, amit hamarosan meg is fogok mondani nekik, ugyanis nem vagyok hajlandó még egyszer kockáztatni az életüket. Elég teher lesz úgy leélni az életemet, hogy egy lány azért égett szénné a szemem láttára, mert valaki engem akart megölni. Még szerencse, hogy erről a kis részletről anyáék nem tudnak, mert akkor tuti nem tudnám visszatartani őket attól, hogy haza rángassanak. De addig mindenképpen maradni akarok, amíg Jonghyun nem tér vissza, aztán majd eldöntöm, mi tévő legyek, de az biztos, hogy nem leszek többé egy együttes tagja sem. Ahogy Lucky mondta, bármikor megtörténhet az, hogy egy elmebeteg lelő az utcán, vagy halálra gázol, mert úgy tartja kedve, de azt nem tehetem meg, hogy mások élete is az én kezembe legyen adva. 

– Nem tudjátok, hogy hol van Aaron? Napok óta nem láttam – kérdezem a gyerekeket az óra végén. Tanácstalanul rázzák a fejüket, miközben elterülnek a padlón egy-egy vizes flakont szorongatva. Az arcuk kipirult a melegtől, a szemük csillog, a végtagjaik remegnek a sok gyakorlástól, és mindannyian egytől egyig hangosan nevetnek. Őket nézve azt kívánom, bárcsak én is gyerek lehetnék, mert akkor még nem voltak gondok, nem kellett amiatt aggódnom, hogy mi lesz holnap, csak a pillanatnyi örömöknek éltem. Magamban elmormolok egy imát minden egyes gyerekért, aki a teremben tartózkodik, azt kérve, hogy nekik soha ne kelljen átélniük olyan kálváriát, amiről az én életem szól mostanság. Hallgatom a csacsogásukat a suliban történtekről, az esti programok megvitatásáról, és elmosolyodom, mert a jókedvük akaratlanul is megmelengeti a zord világ által megfagyasztott szívemet. Megértem, hogy Tomi miért szeret az árvaházba járni, miért érzi magát felszabadultan a kölykök társaságában. A gyerekek a reményt jelentik egy jobb világ eljövetelére, reményt arra, hogy ők talán jobban fogják csinálni ezt az élet dolgot, mint az előző generáció tette. Sokszor mondják, hogy nagyon szeretik Jonghyunt, de engem még annál is jobban, és kérnek, hogy maradjak velük az után is, ha Jonghyun visszajön. A lányok rám csimpaszkodnak, a fiúk tisztelettel néznek rám, és ennél több nem kell ahhoz, hogy egy kis időre öröm költözzön sivár lelkembe. Biztos vagyok benne, hogy nélkülük nem menne, és hogy az ő szeretetük segít át igazán a krízisen, ami otthon, a hotelben néha annyira fullasztó, hogy ki kell tárnom az ablakokat, és mélyeket kell lélegeznem Los Angeles füstös levegőjéből, mert különben belefulladnék a gyászba. Arra az időre, amikor velük vagyok, elfelejtem a rosszat, és egy pillanatra elképzelem, hogy az életem másképp is alakulhatott volna. 

Másnap úgy határozok, hogy elmegyek Aaron iskolájába, mert aggaszt, hogy nem jött órára a héten. Valaminek történnie kellett, hiszen ő ki nem hagyna egy alkalmat sem, mert az összes gyerkőc közül ő a legtehetségesebb. Tizenöt éves múlt, idősebb a többieknél, és gyakran olyan érzés fog el, amikor táncolni kezd, mintha magamat látnám. Mindent belead, nem érdekli, hogy mások mit csinálnak, a saját fejlődését tartja fontosnak, és amikor táncol, minden más megszűnik körülötte létezni. A tekintetéből látom, hogy ő is más dimenzióba kerül, szinte nem is hallja a zenét, hanem eggyé válik vele, és pontosan tisztában van a képességeivel. A kisebbek felnéznek rá, utánozni szeretnék, ő pedig néha el van szállva magától, és közli, hogy sosem érhetnek a nyomába, máskor viszont olyan lelkesen mutogatja nekik a lépéseket, mintha az én jelenlétemre nem is lenne szükség. A kezdetektől fogva kivívta a tiszteletemet, mert volt valami, amiben különbözött tőlem. Évekkel ezelőtt én nem mertem mások előtt táncolni kivéve Jonghyunt meg néhány lányt, de igazán felszabadultnak csak akkor éreztem magam, amikor egyedül a tükörképem volt a társaságom, na meg később a dögös tánctanárom. De Aaron nem fél megmutatni azt, hogy mire képes, nem tart attól, hogy beszólnak neki, amiért ő a táncot választotta a foci vagy a baseball helyett, és annyi önbizalommal rendelkezik ilyen fiatalon, amennyivel én húsz év múlva sem fogok.  

Az iskola, ahova jár, elég lepusztultnak tűnik, és a környék sem a biztonságáról híres. Az utcán kétes alakok méregetnek a márkás ruhák miatt, amik rajtam vannak, és biztosra veszem, hogy azt fontolgatják, hány dolcsi pihenhet a tárcámban. Nem kell sokáig keresnem a fiút, mert ahogy az udvarra lépek, szörnyű látványnak leszek a szemtanúja. Olyan, mintha az én filmemet forgatnák újra, csak ebben nem én vagyok a főszereplő, hanem Aaron, a rosszfiút pedig nem Henry testesíti meg, hanem még egy nála is nagyobb darab, félelmetes kinézetű csávó. Aaron a földön fekszik, a másik kölyök meg éppen a cipője méretével ismerteti meg őt, amikor a háta mögé lépek, és egy határozott mozdulattal megszorítom a nyakát. Elkap a gépszíj, és legyőzhetetlen késztetést érzek arra, hogy többször beleverjem a fejét a betonba, de nem akarok testi sértés miatt rács mögé kerülni, a kezem viszont egyre erősebben fonódik a torkára. A szememmel jelzek Aaronnak, hogy álljon fel, aki követi az utasításomat, és miután talpra kecmereg, behúz egy jókorát a fickónak, akit eleresztek az ütés után. 

– Mi van, Richards, csak akkor vagy nagylegény, amikor a buzi pajtásod mögötted áll? – fröcsögi Aaron támadója, és esküszöm, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne verjek be én is egyet a vadállatnak. Aaron neki akar menni, de magam után húzom, mert nem akarok nagyobb balhét. Beültetem a kocsimba, amit nemrég vettem, mert időközben vezetni is megtanultam, mivel az szintén hatékonyan elvonta a figyelmemet a szarságokról, és szó nélkül elindulok. 

– Nem akartam, hogy így láss. Azért nem mentem a táncórára, mert nem akartam, hogy… lássátok, mekkora lúzer vagyok valójában. Ott mindenki odavan értem, és azt akartam, hogy az a kép éljen rólam, amit sikeresen felépítettem. De igazából egy vesztes vagyok, akit halálra szívatnak az iskolatársai… – motyogja az ablaknak támasztva a fejét. 

– Tudom, mit érzel, mert én is átéltem azt, amit te. – Elkerekedett szemekkel bámul fel rám, mintha nem tudná elképzelni, hogy egykor egy csónakban eveztem vele, pedig cseppet sem vagyok több vagy jobb nála. Könnyek folynak végig az arcán, amiket szeretnék letörölni, de nem akarok túlságosan bizalmas viszonyba kerülni vele. – Hol laksz? – kérdezem inkább. 

– Nem akarok hazamenni. Az apám csak lecseszne, amiért megint nem tudtam megvédeni magam. Elvinnél a próbaterembe? Eléggé hiányzik a tánc… – Bólintok, és rájövök, hogy azért akar most gyakorolni, mert a többiek mind iskolában vannak, és nem láthatják az arcát csúfító monoklikat. Amikor megérkezünk, úgy robban be az épületbe, mintha puskából lőnék ki, a hifit pedig maximum hangerőre csavarja. Táncolni kezd, de nem úgy, mint általában. Nem tudja abbahagyni a sírást, a mozdulatai nem kecsesek vagy finomak, erőltetettek, durvák, a lábával inkább toporzékol, mint lépked, és néha a falba bokszol elkeseredésében. Megszakad a szívem, amiért ilyen állapotban kell látnom, ezért felállok a kényelmes székből, ahol addig terpeszkedtem, és én is táncolni kezdek, hátha attól lenyugszik. A mozdulataimra összpontosít, direkt a legnehezebb figurákat vetem be, hogy azzal eltereljem a figyelmét, és ő majdnem tökéletesen véghezviszi az összeset. Ráébredek, hogy nekem is baromira hiányzott a tánc, mert az oktatás nem egyenlő azzal, hogy csinálom is. Egy ponton Aaron szeméből eltűnnek a könnycseppek, a helyüket átveszi egy olyan pillantás, amitől jobban megijedek, mint a sírástól, ezért inkább ismét a széken kötök ki, mert nem szeretném, ha így nézne rám. 

– Hé, Aaron! Ideje abbahagyni! – szólok rá, amikor több mint másfél órája meg sem áll. Nem akarom, hogy abba a hibába essen, amibe én, és hamarosan ájultan rogyjon össze a kimerüléstől. Elvigyorodik, lazán a magnóhoz sétál, de nem kapcsolja ki, csak lejjebb halkítja a zenét. Most úgy tűnik, mintha a sulis incidens meg sem történt volna, mintha nem borult volna ki totálisan órákkal ezelőtt. Én sosem tudtam ilyen könnyedén túltenni magam a dolgokon, de örülök, hogy ő ezen a téren is más, mint én. – Jó voltál, kölyök.

– Tudom, mindig jó vagyok – közli foghegyről, miközben eltűnik az apró konyhában. Egy forrón gőzölgő kávéval a kezében tér vissza, amit mosolyogva nyújt át nekem. Aaron mindig meglep valamivel: amikor megjegyeztem, hogy tönkrement a fülhallgatóm, másnap hozott nekem egy vadonatújat, amikor látta, hogy elszakadt a kedvenc pólóm, vett nekem egy ugyanolyat, gyakran kaptam az anyukája sütijéből, és minden óra után csinált nekem kávét két cukorral és rengeteg tejjel, ahogy szeretem. Gondoltam, csak egy lelkes diák, aki valószínűleg Jonghyunt ugyanígy elhalmozta ajándékokkal, de az előbbi pillantása miatt kételkedni kezdek. Mereven tartom a csészét, és nem merek ránézni, de érzem, hogy ő nem veszi le a tekintetét rólam. Miután megissza a fél liter limonádét, amit bekészített magának a hűtőbe, gyengéden a kezemre teszi a kezét, és reménykedve szólal meg: 

– Lezuhanyozom, mert így nem vagyok túlságosan szexi, de utána… izé… mit szólnál, ha piknikeznénk egyet? – Majdnem kicsúszik a számon, hogy annak ellenére, hogy szakad róla a víz, igenis szexi, de eszem ágában sincs adni alá a lovat. Közel hajol, túl közel, és én tudom, hogy nemet kéne mondanom, de ha ezt tenném, még jobban elrontanám az amúgy is rossz napját. Ezenkívül inkább lógok vele, minthogy otthon keseregjek a négy fal közt, ezért némán bólintok, és türelmesen várok, amíg végez. Jókedvűen dalolászik a zuhany alatt, amíg én megkenek néhány szendvicset, amiket két üveg kóla kíséretében a táskámba tuszkolok. Elképedek, amikor Aaron közli, hogy ő azt gondolta ki, hogy a tetőn piknikezzünk, de nem ellenkezem vele, mert nem szeretném megbántani, hadd legyen egy jó napja a rossz dolgok után. A tetőre érve elterülünk a magunkkal hozott plédeken, és Aaron rögtön nekiesik a kajának, úgy fal, mint aki soha életében nem evett. Nem igazán vagyok éhes, és örömmel látom, hogy neki ilyen jó étvágya van, így az összes kenyeret elé tolom. Miközben falatozik, folyamatosan be nem áll a szája. Mesél a húgáról, akit imád, és aki egyben a legjobb barátja. A szenilis nagypapájáról, aki mindig megnevetteti, a cicájáról, akit csak ő tud megsimogatni, és az első csókjáról, ami két éve csattant el egy tánctáborban Johnny Gomezzel. Fogalmam sem volt arról, hogy Aaron meleg, de most, hogy ilyen nyíltan a tudtomra adta, még kényelmetlenebbül érzem magam. Tehát őt is ezért verték meg, nem azért, mert egy stréber vagy mert csóróbb, mint a nagymenők. Elszomorodom, ha arra gondolok, hogy olyan elcseszett élet vár rá, mint rám, és már nem is figyelek arra, mit mond. Arra viszont nagyon is felfigyelek, amikor egy szájat érzek az enyémen, aminek a gazdáját először döbbenten ellököm magamtól. Az ösztöneim azonban erősebbek az értelemnél, és nem tudok ellenállni félig lehunyt szemének, reménykedő arckifejezésének, és résnyire nyitott ajkának, ami csak arra vár, hogy újra az enyémen lehessen. Ezúttal én mozdulok felé, és szorosan magamhoz húzom, mert iszonyú nagy szükségem van arra, hogy érezzem a teste melegét. Én irányítom a csókot, hagyom, hogy a vágy felülkerekedjen rajtam, és átéljem azt, amiben olyan régen nem volt már részem. Olyan rég gabalyodtak ujjaim valaki hajába, olyan rég éreztem valaki szívét együtt dobbanni az enyémmel, valaki nyelvét az én számban, ami gyengéden indul felfedezőútra, hogy amikor már ismeri a terepet, bátrabban barangolja be azt. Túlságosan jó ez az érzés ahhoz, hogy abbahagyjam, pedig tudom, hogy ezt kéne tennem. Én is jártam anno a tanárommal, és ha képes lennék beleszeretni ebbe az édes srácba, nem lennék a dolog ellen. De hiába fantasztikus ez az érzés, amikor arra vágyom, hogy a göndör tincsek helyett rövid, tüsi haj súrolja az ujjaimat, és hogy mogyoróbarna szemek helyett smaragdzöldek nézzenek vissza rám. Ez a fiú mindent meg tudna adni nekem, amit keresek: szerelmet, békét, boldogságot, bolondozást, de nem tehetek róla, hogy én a kaktuszt választottam az illatos rózsa helyett. Tudom, hogy Aaron mindent megtenne nekem, akkor is, ha másnap reggel közölném vele, hogy ennyi volt, többet nem lehetünk együtt, de nem használhatom ki őt. Neki nem egy olyan ember kell, akinek ezrek taposták meg a szívét, hanem egy hozzá hasonló tiszta lény, aki még nem ismeri az élet sötét oldalát. Levegő után kapkodva tolom el magamtól, amikor a keze a pólóm alá téved, és ülő pozícióba tornázom magam. 

– Nem tetszem neked, igaz? Azért mert megvertek, amiért egy vesztes vagyok… – kezdi, és megőrülök, amikor újabb könnyeket látok megcsillanni a szemében. Egy gyengéd csók erejéig még egyszer odahajolok a szájához, és megsimogatom az arcát, hogy megnyugtassam. 

– Nem veled van a baj, hanem velem. Te egy nagyon helyes fiú vagy, aki bármikor talál magának partnert. Nem akarlak kihasználni, Aaron. Én… én… szerelmes vagyok valakibe… 

– Szerelmes vagy? De hát mindig olyan szomorú a szemed… Ha én szerelmes lennék, akkor méterekkel a föld fölött lebegnék, és sütne rólam a boldogság… Ó, tehát viszonzatlan a szerelmed, ugye? Hát akkor a világ legnagyobb barmába estél bele! Hogy lehet téged nem szeretni, Seyong? Hidd el nekem, az egy idióta, de drukkolni fogok, hogy nyíljon ki a szeme.

– Figyelj csak, Aaron… Én meg azért fogok drukkolni, hogy találj egy szép lányt…

– Lányt? A csajokkal csak hülyülni jó, de semmi pénzért nem smárolnék velük. Minek fecsérelném egy lányra az értékes időt, amikor annyi helyes pasi van a világon? 

– Mert akkor könnyebb lenne az életed… – mondom szárazon, és el sem hiszem, hogy ezek a saját szavaim. Azelőtt sosem szégyelltem, hogy meleg vagyok, nem érdekelt, mit gondolnak rólam, de az az átkozott este mindent megváltoztatott. Néha azon kapom magam, hogy nőket stírölök az utcán abban a reményben, hogy valami megmozdul bennem, aminek hatására elhívom az egyiket vacsorázni, aztán tovább lépünk, de az isteni szikra nem akar megérkezni. 

– Ne mondj ilyet! Te vagy a példaképem, amiért olyan őszintén beszéltél az érzéseidről egy ország füle hallatára. Kérlek, ne add fel! A hozzám hasonló srácoknak szüksége van egy olyan emberre, akire felnézhetnek. Ha te feladod, akkor többé számunkra sem lesz remény. – Majdnem én is elbőgöm magam, mert ez a fiú, aki még olyan fiatal, okosabban gondolkodik, mint én. Bátrabb nálam, amiért annyira büszke vagyok rá. Érte és a többi srácért küzdenem kell, hiszen ha a szívem mélyére nézek, rohadtul nincs kedvem szerepet játszva csajokat bámulni, és azért szenvedni egy életen át, mert feladtam a gyerekkori álmomat. Aaron hozzám bújik, és nem húzódom el tőle, hagyom, hogy úgy tapadjon rám, mint egy pióca, mert ez kell ahhoz, hogy egyre jobban kitisztuljon az agyam. – Azért megengeded, hogy továbbra is hozzak neked sütit, meg csináljak kávét óra után? 

– Még szép, hiszen az a fizetségem azért, mert ilyen remek táncost faragok belőled. – Játékosan megpöckölöm az orrát, mire megfogja a kezem, hogy csókot leheljen rá. De nem elégszik meg ennyivel, ajkával végighalad egész karomon a vállamig, ott rátér a kulcscsontomra, nyakamra, hogy a végén a számon telepedjen meg. Nem kérem őt álszent módon, hogy fejezze be, mert hetek, talán hónapok óta nem éreztem ilyen jól magam. Tudja, hogy ennél többet nem adhatok neki, és ezt meg is értette. Nem azért csókol órákon át a csillagfényben, mert meg akar arról győzni, hogy válasszam őt, azt szeretné bebizonyítani, hogy nem bűn, ha egy másik férfihoz vonzódom, és hogy ne féljek kinyilvánítani az érzéseimet, mert akkor félemberként fogom az életemet tengetni. Vele megtapasztalom azt, hogy inkább meghalok fiatalon úgy, hogy mindent beleadva éltem, minthogy idős koromban azon keseregjek, milyen elcseszett életem volt a gyávaságom miatt. Ez a fiú visszaadja azt, amit az első nagy koncertünk estéjén elvettek tőlem: a hitet és a reményt egy jobb világra. 

***

– Te meg hol a francban voltál egész éjszaka? – esik nekem Tomi, ahogy belépek a szobánkba. – Tudod, hogy halálra aggódtam magam miattad? Ezerszer hívtalak, de ki voltál kapcsolva… Azt hittem, balesetet szenvedtél az új kocsiddal… Te együtt voltál valakivel? A szemeid ragyognak, és… ez nem a te parfümöd illata! Velünk hetek óta szóba sem állsz, erre… – Nem értem, mit keres itt, hiszen két hete elutazott Ethannel meg Dannel, és még két hetet távol kellett volna maradnia. Mindenesetre nagyon felidegesít a számon kérő stílusa.

– Tudtommal nem tartozom neked magyarázattal. Nem vagy sem az apám, sem a pasim. – El sem hiszem, hogy ilyen könnyedén ejtem ki azt a számon, hogy nem a pasim. Játszani akarom a nagypályást, akit nem érdekel semmi, de amikor fájdalomtól eltorzult arcára nézek, elszorul a szívem. Hülye voltam, amiért legalább egy SMS-t nem küldtem neki, hogy jól vagyok, amikor észrevettem, hogy keresett, de basszus, ő mikor világosít fel arról, hogy Aphroditénál fogja tölteni az éjszakát? 

– Seyong, bocsáss már meg nekem! Nem kellett volna elmondanom a gyújtogatás valódi okát.

– Pont azért haragszom rád, amiért nem mondtad el a legelején. Rajtam kívül mindenki tudta, és kollektíven eltitkoltátok előlem, mert azt gondoltátok, hogy én egy kibaszott porcelán baba vagyok, aki összeroppan, ha tudomást szerez az igazságról. És végül is, igazatok volt. Gyenge vagyok, összetörtem, és nem találom a helyem a történtek óta! Igen, csókolóztam egy sráccal, képzeld, mert vele úgy éreztem, hogy… hogy nem vagyok egy csótány, akit el kell taposni, amiért nem pillangónak született! – A padlóra rogyok, és hagyom, hogy a könnyeim könyörtelenül törjenek utat maguknak. Aaron előtt türtőztettem magam, mert csak egy gyerek, aki boldoggá szeretett volna tenni, de amellett, hogy szerelmes vagyok Tomiba, ő az egyik legjobb barátom, és előtte képtelen vagyok tovább színlelni. Összekuporodva sírok a padlón a régi önmagam miatt, aki nem futamodott meg, Aaron miatt, akinek ki tudja, hány pofont fog kiosztani az élet, amire ugyanolyan reményvesztetté válik, mint én, és Tomi miatt, aki nem lehet az enyém, mégis úgy szorít magához, mintha ő és én egyek lennénk. Ütemesen simogatja a hátam, azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni, és bár nem látom az arcát, mivel a vállamba temeti, a hangján hallom, hogy ő is sír. Bárcsak visszautazhatnék az időben pár órát, amikor még Aaron ölelt magához, amikor nem a fájdalom, hanem a rég várt öröm járta át minden porcikámat. 

Miután teljesen kimerülünk a sok sírás miatt, Tomi feláll, hogy egy csomó kaját hozzon nekem, mintha tudná, hogy majdnem egy napja nem ettem semmit. Úgy tesz, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, és fecsegni kezd Lucas filmjéről meg Ethan új daláról, amit New Yorkban írt. Szeretném meghallgatni azt a dalt, sőt, szeretném velük együtt énekelni, mert elegem van az önsanyargatásból. Elég nekem ez a lehetetlen szerelem, a zenét nem fogom többé megvonni magamtól. Félénken Tomira sandítok, és kimondom azt, ami a szívemet nyomja. 

– Szeretném, ha folytatnánk a 4TUNE-t. Nézd, megbeszélhetjük Mr. L-lel, hogy állítson egy hadsereget a csarnokok köré, amikor fellépünk… Tudom, hogy te is akarod, ne tagadd! – Tomi megdörzsöli a fejét, és fújtat egyet. Látom rajta, hogy küzd magával, mert mindennél jobban szeretne újra színpadon lenni, ugyanakkor fél. És nem magát félti, hanem engem. 

– Térjünk vissza rá, oké? De előtte el akarok veled menni bulizni. Ünnepeljük meg, hogy végre hozzám szólsz, és remélhetőleg a kapcsolatunk újra a régi. – Egy buli? Még sosem voltam Tomival bulizni, mert annak idején Lucasszal járt, mostanában meg egyedül, illetve talán Aphroditéval. Mindenesetre jól fog jönni egy kis kikapcsolódás, mert ez is közelebb fog vinni a gondtalan jövőhöz, amit elterveztem, hogy ezután élni fogok. Tomi teljesen kivirul, amikor igent mondok, és Ethannel is madarat lehet fogatni, amikor bekopogok hozzá, és órákat beszélgetek vele. Felhívom a pszichológusomat, de csak azért, hogy köszönetet mondjak neki eddigi fáradozásáért, és hogy a tudtára adjam, többet nem megyek hozzá. Elintézem, hogy Aaron ösztöndíjjal bekerüljön az egyik művészeti suliba, mert sokkal többet érdemel annál, hogy a gettóba járjon a mocskos szemétládák közé. 

Hihetetlenül jól érzem magam egy zuhany után, és nem kis időmbe kerül, mire kiválasztom a megfelelő darabot az esti bulihoz. Bár nem az én stílusom, de kölcsönveszem Ethan egyik szakadt farmerét, aminek vadságát egy egyszerű, fehér V nyakú pólóval emelem ki. Elégedetten mérem magam végig a tükörben, és elkapom Tomi elismerő pillantását is, amikor a szobába toppan. Talán rossz ötlet volt beleegyeznem, hogy vele tartok, mert már most csorog a nyálam látva a testére feszülő bőrnadrágot, ami éppen ott szűk, ahol kell, és a végig kigombolt fekete inget, ami szabadon hagyja izmos mellkasát. A mosolya észbontó, smaragdzöld szemeiről pedig azóta nem bírom levenni a tekintetemet, mióta elhagyta a napszemüvegét. Nem szerzett be újat, így kedvemre mélyülhetek el abban a gyönyörű szempárban, melynek a látványára oly régóta kíváncsi voltam. Szemei szöges ellentétben állnak a kinézetével: melegséget árasztanak, szebb holnapot ígérnek. Talán azért rejtette el őket olyan gondosan, mert attól félt, ha valaki meglátja, nem hiszi el, hogy milyen rosszfiú. Nem árulja el az úti célt, de igazából nem is érdekel, a lényeg, hogy kikapcsolódjak, és elfeledjem mindazt, ami rám nehezedett. Amikor azonban egy meleg bár előtt áll meg, idegességemben hányingerem támad, és tovább megyek annak reményében, hogy a következő klubba akart bemenni, csak eltévesztette a házszámot. De csalódnom kell, amikor elkapja a karom, és nagy hévvel visszahúz. Értetlenkedve nézek rá, de ő csak jókedvűen nevet. 

– Gondoltam, jó móka lesz betérni egy ilyen helyre. Annyi klubban partiztam már, ez se maradhat ki a listámról. – Fel nem foghatom, mi a jó Tominak abban, ha egymásra cuppanó pasikat kell bámulnia egész este, vagy esetleg egy-kettő majd be is próbálkozik nála, de megpróbálok túllendülni a félelmeimen, mert nem szívesen rontanám el a kedvét. Azt sem hagyja, hogy leüljek, rögtön a táncparkettre rángat, és úgy kezdi el ropni, mintha világéletében ide járt volna. Nem csodálkozom rajta, hogy a sok lányosabb vonalakkal büszkélkedő fiúka szeme azon nyomban rá tapad, és gyanítom, hatályos időn belül nem is fogják róla elfordítani a tekintetüket. Féltékenység kúszik a csontjaimba, amikor egy pasi rácsap a fenekére, amin fel sem háborodik, csak tovább nevet. Annyira magával ragadja a buli forgataga, hogy a következő pillanatban azt veszem észre, hogy messzire hajítja az ingét, és félmeztelenül folytatja a nép hülyítését. Belépek az őt kiéhezve bámulók táborába, és komótosan megszámolom a hasán elhelyezkedő kockákat. Basszus, de hát nem is láttam inni… Lehet, hogy otthon bevett valamit, mielőtt elindultunk? Másképp mivel magyarázhatnám azt a jelenséget, hogy úgy pörög a klub közepén, mint egy búgócsiga, amit többször felhúztak egymás után. Az émelygés újra elkap, amikor hátulról hozzásimul egy igazán jó pasi, és előre rettegek a reakciójától. Vagy bever neki egyet, vagy… Istenem, azt nem élném túl, hogyha elmenne vele, akkor inkább verje péppé! 

– Bocsi, haver, de vele vagyok – mondja egy hatalmas vigyor kíséretében, miközben lerázza a tag kezét magáról. Hozzám lép, és olyan hevesen ránt magához, hogy a levegő is bennem reked. A fickó undorodva mér végig, mintha azon agyalna, hogy lehetséges az, hogy egy olyan jó pasi, mint Tomi, velem kezd ki, de én tisztában vagyok vele, hogy csak azért csinálta, hogy lekoptassa a nem kívánatos személyt. A kezét mégsem veszi le a csípőmről, akkor sem, amikor a férfi más prédára vadászva távolodik el tőle. Nem húzódik vissza a saját térfelére, erősen tartja a testem, az övét pedig megfékezhetetlenül dörgöli nekem. mi a fene folyik itt? Átkerültem valamelyik párhuzamos dimenzióba? Mert az nem létezik, hogy én, Lee Seyong hosszú időn át táncolok Görgey Tamással, aki félmeztelen, és olyan boldognak tűnik, amilyennek még sosem láttam. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Próbálom messzire száműzni a kelletlen gondolatokat, és elvegyülni a kéjtől fűtött tömegben. Magamba szívom a bujaság mámorító illatát, ereimben lüktet a csábítás vad ereje. Azt akarom, hogy Tomi legyen a társam, aki vezet az élet táncparkettjén. Helyes és helytelen egybeolvad, megszűnik a tilos fogalma, az emberek eltűnnek körülöttünk, csak mi ketten vagyunk, csak mi ketten létezünk.

– Szent szar, azt nézd meg! Henry kiszabadult a börtönből? Azt reméltem, éveket fog ott rohadni! – Arca egyik pillanatról a másikra elsötétül, én pedig abba az irányba fordulok, ahova döbbenten mered. Henry valóban ott van, ráadásul az a pasas mászik rá, aki előbb még Tomit akarta megkörnyékezni. És Henry hagyja ezt. Mi több, szemmel láthatóan baromira élvezi. Tomi szeme villámokat szór, amikor megindul feléjük. Próbálom magam mellett tartani, de a megakadályozására tett kísérletem csúfos kudarcot vall. 

– Mi van, Henry? Hogy merészelted annak idején agyonverni Seyongot, amikor a te gatyádba is egy pasi nyúlkál? – Henry egy pillanatra lemerevedik, aztán széles vigyorra húzódik a szája, amikor engem meglát. Magára hagyja az érte epekedő férfit, és Tomihoz lép. 

– Szóval ezért védelmezted annyira. Mert titokban őt dugtad, mi? Remélem, elkaptál tőle valami csúnya fertőzést… – Henry nem tudja folytatni a szemétkedést, mert Tomi első ütése az állába vágódik, amitől hangosan összekoccannak a fogai. Valószínűleg a nyelvét is elharapta, mert fájdalmasan felüvölt, mialatt vér kezd szivárogni a szájából. Tomi nem áll le, egymás után viszi be az ütéseket Henrynek, mintha csak otthon lenne az edzőteremben, és a bokszzsákot püfölné. Henry már nem szomjas, ezért nem igazán tud védekezni, örül, ha megáll a lábán, de a biztonságiak hamar a segítségére sietnek. Tomit ki akarják dobni, de amikor egy köteg pénzt csúsztat a zsebükbe, és súg valamit a fülükbe, amit nem hallok, meggondolják magukat. Odahúz egy asztalhoz, és vedelni kezd. Olyan gyorsan önti magába az alkoholt, mintha pótolni akarná az eddig el nem fogyasztott poharak tartalmát. Szokásomtól eltérően én is iszom egy kicsit, hogy oldjam a feszültséget, de azért nem viszem túlzásba. Elmerülök a reflektorok fényében, melyek mindenféle színben pompázva lüktetnek a klubban, a zenében, ami csak akkor lehetne jobb, ha mi énekelnénk, és minél előbb ki akarom verni a fejemből Henry felbukkanását. Egy fiú odajön hozzám, és táncolni hív, én pedig elmegyek vele, mert úgy gondolom, Tominak úgyse kell most más a pián kívül. A srác annyira más, mint Tomi, mégis vonzóvá teszi számomra az a néhány koktél, ami bennem van, meg a klubban keletkezett forró hangulat. Szőkésbarna haja hullámokban omlik a vállára, teste nem olyan izmos, mégis bárki szívesen feküdne alatta… Jesszusom, hogy gondolhatok ilyeneket? Amikor megcsókol, azon elmélkedem, hogy mekkorát változott a világ, hiszen eddig Jonghyunon kívül csak egyszer csókolóztam Tomival, akkor is álcázva magam, most meg huszonnégy óra leforgása alatt a második pasival smárolok, aki tulajdonképpen idegennek számít. A mámor nem tart sokáig, mert valaki hátulról a testemre kulcsolja a karját, mire azt gondolom, hogy egy újabb vadász csapott le rám, akinek szívesen lennék a zsákmánya.

– Ő az enyém – hallom meg Tomi hangját közvetlenül a fülem mellett. Annak ellenére, hogy seggrészeg, tisztán érthetően és keményen csengenek szavai, minek következtében előző partnerem rögtön visszavonulót fúj. Egész testemben megremegek, amikor Tomi végighúzza a kezét az oldalamon, majd az ujjai becsúsznak a pólóm alá. Még mindig a hátam mögött van, így legalább nem látja az arckifejezésemet, ami még árulkodóbbá válik, amikor belecsókol a tarkómba. Egyfolytában az a mondat zakatol a fejemben, hogy „ő az enyém”, és meghalnék azért, hogy ez az állítás igaz legyen. Maga felé fordít, de nem merek a szemébe nézni. Lehajol hozzám, és száját őrjítően lassan forrasztja az enyémre. Ajkaival simogat, becéz, mintha nem is lenne részeg, hiszen akkor keményen követelné azt, amit el akar venni. Azt hiszem, ha nem ölelne ilyen szorosan magához, már a padlón fekve hevernék ájultan a lába előtt. Talán jobb is lenne nekem ott, a földön, mert nem bírom elviselni ezt a gyönyört, amiről tudom, hogy nemsokára úgyis véget ér. Ez a csók más az összes többinél, még annál is, amit múltkor ő adott nekem, amikor lánynak voltam öltözve. Érzem, hogy ő is reszket, amikor végigrajzolom a mellkasán húzódó tetkók körvonalát, hogy az ő ajkai is beleremegnek a visszafojtott könnyekbe, hogy az ő vágya is ugyanolyan egyértelmű, mint az enyém. 

– Szeretlek! Próbáltam küzdeni ellene… mással helyettesíteni téged, de nem megy. Aphrodité helyett a te testedet akarom csókolni, és… a karjaidban akarok aludni, mint régen… De nemcsak aludni akarok, érted? Mindent akarok, ami te vagy, mert szerelmes vagyok beléd… 

– Ezt csak azért mondod, mert részeg vagy, Tomi. Holnap majd mindent el fogsz felejteni, de… De ez az este a miénk, úgyhogy most elmondhatom neked, hogy én is szeretlek téged. Megőrülök a vágytól, hogy tényleg a tiéd lehessek… Nélküled semminek sincs értelme… – Nem engedi, hogy folytassam, ezúttal sokkal vadabbul tapad a számra. Azt hiszem, csillagokat látok, pedig csak a fehérre meszelt plafon húzódik felettünk. Azt hiszem, a mennyekben járok, amikor átadja nekem minden szenvedélyét, és a pokol legmélyére zuhanok, amikor visszahúzódik. – Ne hagyd abba! – kérlelem, mert nem akarom, hogy véget érjen az éjjel. Csak arra az időre szakad el tőlem, amíg lehámozza rólam a pólót, hogy a ruhadarab kövesse az övét valahova a tömeg szélére landolva. 

– Imádom, ha fehér felsőben vagy, de nélküle sokkal jobb. – Nyelve végigsiklik a nyakamon, majd a felsőtestemre téved, mire felszisszenek, mert nem gondoltam volna, hogy a csókon kívül más is fog történni. Betuszkol a mosdóba, és hagyom, hogy a falnak lökve úgy csókoljon, mintha ma lenne életünk utolsó napja, és holnap egy katasztrófa végleg elsöpörné a földet. Foga a nyakamba mélyed, de nem izgat, ha úgy fogok kinézni, mintha vámpírtámadás ért volna. Hagyom, hogy azt csináljon velem, amit akar, hogy a szenvedély hevétől fűtve a hajamat tépje, hogy a nyelvével őrült tempóban járjon ki-be a számba, hogy megszívja a mellbimbómat, hogy a kezével masszírozni kezdje lüktető ágyékomat, de amikor le akarja húzni rólam a farmert, riadtan kezdenék hátrálni, ha nem ütköznék a mögöttem húzódó falba. 

– Várj, édes, ezt nem tehetjük meg – suttogom a szájába kifulladva. – Amikor holnap felébredsz, gyűlölni fogsz azért, mert megengedtem, hogy részegen őrültségeket csinálj. 

– De annyira kívánlak… – nyögi, miközben akaratlanul elhúzódik tőlem. Fizikai fájdalmat okoz elutasítanom őt, hiszen megveszek érte, és semmi másra nem vágyom annyira, minthogy az övé legyek, de nem így, és nem itt. Nem egy füstös bár férfimosdójában, nem akkor, amikor az alkoholtól azt sem tudja, mit csinál. Tudom, nálam nagyobb hülye nem létezik a világon, mivel ki kéne használnom ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Biztosra veszem, hogy Tomi holnap semmire nem fog emlékezni, akkor meg miért ne feküdhetnék le vele? Ha a szerelmi vallomására nem fog emlékezni, akkor arra sem fog, hogy mit tett, és amire nem emlékszik, amiatt nem kell idegeskednie. Nagyot sóhajtok, amikor kivezetem a helyiségből őt, egyenesen a kocsim felé. Elalszik a hazafelé vezető úton, de felébresztem, hogy aztán az ágyába dughassam, hogy kényelmesen aludja végig az éjszakát. 

– Szeretlek, hallod? Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! Kérlek, józanon is szeress majd, kérlek! – Tomi már nem hallja, amit neki suttogok, mert békésen szuszog a takarója alatt. Melléfészkelődöm, és magamhoz ölelem, mint a kedvenc plüssmackómat kiskoromban. 

– Na, sikerült felszedned valami csini fiút tegnap este? – kérdezi Tomi vidáman, amikor reggel álmosan dörzsölöm a szemem. Meglepődöm azon, hogy ő már fel van öltözve, és az ágyát is bevetette, de a kérdése az, ami leginkább gyomorszájon vág. 

– Te nem emlékszel semmire a tegnap estéből? 

– De. Emlékszem, hogy ott volt az a baromarcú Henry, akinek szerencsére jól kidekoráltam a képét, de utána képszakadás. Miért, gázul viselkedtem? – Bárcsak tudnám, miért érzem úgy, mintha egy óriás vasmarokkal szorítaná össze a szívemet, amikor pontosan tudtam, hogy ez lesz a vége. De azért titkon abban reménykedtem, hogy emlékezni fog, azért imádkoztam az éjszaka háromnegyed részében, hogy amikor reggel felkeltenek a nap első sugarai, az ő csókjai borítsanak be, mielőtt kinyitnám a szemem. Csalódottan befordulok a fal felé, és hagyom, hogy néhány könnycsepp a párnámra hulljon, mielőtt Tomi megpaskolná a hátamat. Nyafogni kezd, nehogy visszaessek a depresszióba, és én megígérem neki, hogy mindjárt követem őt az ebédlőbe, mert szeretnék a többiekkel reggelizni, csak adjon egy percet egyedül. Nem tudja mire vélni a kérésemet, hiszen azt gondolja, mindent megosztok vele, de beletörődve magamra hagy. Engedem, hogy az emlékek magukkal ragadjanak, a zsigereimben akarom érezni, még egyszer átélni a csodát, mielőtt lemennék a srácokhoz, és eljátszanám, hogy minden a legnagyobb rendben van. Olyan pontosan fel tudom idézni, milyen elemi erővel hatott rám, amikor a számat csókolta, mintha most is épp azt tenné. De minek kéne vennem ezt az egészet? Mondhatnám, hogy részegen az emberek össze-vissza fecsegnek, de mások úgy tartják, hogy a gyerekek és a részeg emberek sosem hazudnak… 

***

Újra a Nirvanában állok, és újra női ruhában. Ezúttal nem azért öltöttem fel ezt a borzalmas göncöt, hogy együtt tölthessek egy kis időt Tomival, Lisette kért meg kétségbeesetten arra, hogy ugorjak be helyette, mert szeretne Lucasszal lenni, viszont ha nem küld maga helyett egy másik embert, a főnök leszedi a fejét. És hát azért vannak a barátok, hogy akkor is segítséget nyújtsanak, ha semmi kedvük a dologhoz. Szerencsére Tomi tutira nem fog ma idejönni, mert gőzerővel dolgozik egy szövegen, ami passzolna Ethan újonnan írt dalához. Mióta Tomi részegen megcsókolt, nem találkozik Aphroditéval, és többet lóg velem, mint valaha. Buliba nem mentünk azóta, inkább otthon néztünk filmeket, úszkáltunk a medencében, vagy nagyokat beszélgettünk egy finom koktél mellett. Imádom, hogy mellettem van, még ha nem is tehetek vele olyanokat, mint azon az estén. Naphosszat tudnék belemélyedni smaragdzöld tekintetében evés, ivás és alvás nélkül. Azt is felfedeztem, hogy ha másképp esik rá a fény, kicsi kék is vegyül a zöld tengerbe, ami kisfiús bájt kölcsönöz neki. Bárcsak ott lehetnék most vele, hogy amíg a szövegen dolgozik, én a hátát simogatva biztosítsam őt arról, hogy remek munkát végez. Ehelyett itt kell magam riszálnom, és hallgatnom a gusztustalan fószerek beszólásait. Ezért Lisette kettővel jön nekem! Múltkor is nehezen tudtam elviselni ezt a rohadt maskarát, de akkor legalább volt motivációm. 

– Sojin! El sem hiszem, hogy megint találkozunk! Hol voltál eddig? Időtlen idők óta kereslek téged. – Épp le akartam magamról rángatni ezt a szart, amikor meghallottam a hátam mögül Tomi hangját. Riadtan pördülök meg, és valóban ott áll szemtől szemben velem. Hogy a fenébe került ide? Azért vállaltam el a ma estét, mert biztos voltam benne, hogy nem fog megjelenni itt, erre tessék! És most mégis mit csinálhatnék? Nem akarom még egyszer átverni, de le sem leplezhetem magam, mert akkor meggyűlölne. Behunyom a szemem, de nincs olyan szerencsém, hogy mikor újra kinyitom, már nem látom őt. – Táncolunk? – kérdezi, és meg sem várva a válaszom, a derekam köré fonja a karját. Valamit hadoválok neki arról, hogy sürgősen másik városba kellett mennem, mert a keresztanyám megbetegedett, és rajtam kívül nem volt más, aki ápolhatta volna, aztán megkérdezem, vele mi újság, mert nincs kedvem több hazugságot gyártani. Elmondja az érzéseit a tűzzel kapcsolatban, és megszakad a szívem, amikor arról beszél, mennyire halálra rémült, amikor azt hitte, bent fogok égni. Meghat, amikor az együttesről fejti ki a véleményét, meg arról, hogy mennyit jelent neki a zene, amit miattam képes lenne feladni. A felcsendülő dalok, a fények ismét a vonzáskörükbe kerítenek, de megtiltom magamnak, hogy megcsókoljam Tomit. Rettentő nehéz tartani magam, amikor az ujjai gyengéden cirógatják a derekamat, és a szája ismét pár centire van az enyémtől, a szemei úgy ragyognak, mint a legdrágább kő, de ez az este nem erről szól. Teljesítettem Lisette-nek tett ígéretemet, itt az idő távozni. – Sojin… Rosszul esett, hogy a múltkori csókunk után úgy faképnél hagytál. De be kell vallanom neked, hogy ez is segített ráébrednem arra, hogy… szerelmes vagyok valakibe… – Ez a francos ruha, még sosem fojtogatott annyira, mint Tomi vallomása közben. Ha kimondja, beleszeretett Aphroditéba, nem fogok tudni tovább színlelni, és a szeme láttára fogok összeomlani. Tudom, hogy engem sosem fog szeretni, de végignézni azt, hogy nemcsak szórakozik, hanem boldog párkapcsolatot is ápol valaki mással, az már teljesen más lapra tartozik. Lisette gyakran kezdhet csuklani az este folyamán, mert percenként gondolok arra, hogyha ő nincs, nem kerülök ekkora slamasztikába. Persze nem szegezett pisztolyt a fejemhez, nyugodtan mondhattam volna nemet is a kérésére, de talán a szívem mélyén igenis azt reméltem, hogy Tomi el fog jönni, és újra érezhetem egész testemet felemésztő csókját. De itt az idő abbahagyni a gyerekes álmodozást, mert engem csak női ruhában vagy részegen smárolt le. Mostantól tényleg nincs jogom beleavatkozni az életébe, hagynom kell, hogy Aphrodité oldalán kiteljesedjen, és nemsokára a karomba adják az első gyereküket. Hogy fogom én ezt túlélni? Tomi majd engem akar tanújának az esküvőjén, a fia keresztapjának, és én mindig ott leszek mellette, mint egy jó barát, mert azt végképp nem tudnám elviselni, ha már ezt a posztot sem tölthetném be a jövőjében. Én leszek Seyong bácsi, aki vasárnaponként átjár hozzájuk ebédre, és aki befonja a lánya haját, meg divat tippeket ad neki, miközben otthon, nagy magányában azon kesereg, hogy neki semmije sincsen, kivéve egy családot, ami akármilyen közel áll hozzá, igazán sosem lehet az övé. 

– Ó, kisszívem, végre elismered, hogy belém estél? – Aphrodité odalép Tomi mellé, és ragyogó arccal vetődik a karjába. Tomi zavartan nézi, aztán ellöki magától, és mintha undor villanna a szemében. A lány nem tágít, ismét Tomira akar tapadni, de továbbra se éri el célját.

– Ne röhögtess, Aphrodité! Mégis miből gondoltad, hogy egy magad fajta lotyóba bárki bele tudna zúgni? Te csak addig voltál jó, amíg nem kellett több a szexnél, most már tipli, világos?

– Valóban? Mekkora ökör vagy te, Tommy G! Hát nem veszed észre, hogy főszerepet kaptál a Kész átverés show-ban? Nézd meg a saját szemeddel, édeském! És köszönd meg nekem, hogy felébresztettelek a kábulatból, amibe ravasz módra belehajszoltak. – Aphrodité egy mozdulattal lerántja rólam a parókát, ami suhogva ér padlót. Az erős smink és a női ruha ellenére egyértelművé válik, hogy ki lapult a műhaj alatt, melynek hatására könnycseppjeim rögtön versenyre kelnek egymással. Lassított felvételként pörögnek le előttem az események: Tomi arcán a teljes ledöbbenés, Aphrodité mesebeli boszorkányoktól kölcsönzött kacaja, a körülöttünk lévők furcsa pillantásai, a fájdalom, ami még azelőtt a húsomba váj, mielőtt Tomi ökle az arcomba vágódna. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az a pillanat is eljön, amikor kezet emel rám, de ha jobban belegondolok, megérdemlem a haragját. 

A földön fekszem, ahonnan nincs kedvem felállni, nem érdekel az sem, ha az emberek engem használnak lábtörlőnek, mielőtt elhagynák a klubot. A szemem sarkából látom, hogy Tomi durván berángatja Aphroditét a férfi mosdóba, és száz százalék, hogy a csaj nem fogja leállítani őt, mint én azon a hihetetlen éjszakán. Milyen jól tettem, hogy nem engedtem, hogy tovább menjen, mert ha most ennyire berágott rám, akkor ki is nyírt volna. Nem tudom, hogy a képzeletem űz-e belőlem tréfát, vagy Aphrodité tényleg olyan hangosan kiáltozik, hogy még a zenét is túlharsogja, de ettől úgysem érezhetem már rosszabbul magam. Eddig legalább barátként Tomi mellett lehettem, és nekem ezt is el kellett szúrnom. Képtelenség szavakba önteni azt a kínt, amit érzek, igazság szerint csak azért fohászkodom, hogy legyen már vége. Hogy bárcsak én égtem volna bent abban a rohadt csarnokban a lány helyett… Az emberek tudomást se véve rólam buliznak tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy pasi nőnek öltözve, szanaszét folyó sminkkel fetreng a földön. Hálát adhatok a sorsnak, hogy nem jönnek oda hozzám, és köpnek le vagy rúgnak belém. Nincs itt Lucas, mint az utóbbi alkalommal, nincs senki, aki egy csepp életet tudna lehelni belém, és komolyan úgy érzem, hogy nem fogom tudni összeszedni magam, és itt fog rám találni a reggel. Kínomban felnevetek, amikor a Fifth Harmony Who are you? című száma csendül fel a bárban, aztán újra elsöprő erővel tör rám a zokogás. Rájövök, hogy nem vagyok több egy jégvirágnál, amit egy ujj maszatolása vagy egy száj lehelete úgy eltűntethet, mintha soha nem lett volna ott az ablak üvegén. Lehet, hogy még lélegzem, de az illatokat nem fogom többé érezni, mert ha az ő illatát nem szívhatom magamba, a többinek kétségek nélkül mondok búcsút. Lehet, hogy fogok enni, inni, de nélküle semminek nem lesz íze. Ha nem ő hozza nekem a finomságokat, ha nem ül mellettem, mialatt elfogyasztom azokat, az étkezések nem lesznek többek létfenntartásnál. 

– Tesó… basszus… Tomi felhívott, hogy jöjjek érted… Mi az isten történt? – Hallom Lucas kérdését, és érzem, amint felemel a földről, de képtelen vagyok egy hangot kinyögni. Nem látok többet elmosódott foltoknál, mialatt a taxihoz kísér, és ahogy bezuhanok a hátsó ülésre, egy gondolat utat tör magának agyam rejtett zugából, és kiűzhetetlenül telepszik meg a fejemben, hogy őrjítő zakatolásával az idegösszeomlás szélére sodorjon. 

Aphrodité azt hitte, Tomi belé lett szerelmes, ahogy én is, de ő tagadta ezt, sőt, felháborodva taszította el magától a lányt. Azt mondta Sojinnak, az ő eltűnése ébresztette arra rá, hogy szeret valakit… De ha nem Aphrodité és nem Sojin az a bizonyos valaki… Ugye az nem lehet? Ugye az nem létezik, hogy azt akarta bevallani, hogy belém lett szerelmes…?