4TUNE – A szerencse fiai

Huszonkilencedik fejezet

Ethan

Mindennap azt kérdezem magamtól, hogy vehettek a dolgok száznyolcvan fokos fordulatot. Nemrég az időnk nagy része a próbálásra ment el, most meg itt ülök Becky iskolájában, mint egy bazári majom, és a nyafka tini sunáknak játszom. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Egy rock kocsmáig sem jutottam el; fapofával és megjátszott nyugalommal teljesítem a barátnőm kérését, hogy legalább őt tegyem boldoggá, ha az én életem ennyire kisiklott. Az a baj, hogy ezen a helyen nem zenésznek érzem magam, de még énekesnek sem, egy kirakati bábúnál nem vagyok több, ami üres tekintettel várja, hogy eltűnjenek a vásárlók a közeléből, hogy utána magába roskadva merenghessen a múlt dicsőségén. Mégis ez a negyedik alkalom, hogy erre vetemedem, de miközben fogcsikorgatva elnyomom az utolsó dalt, megfogadom, hogy nem lesz ötödik, még ha Becky térden állva fog könyörögni nekem, akkor sem.

De a java csak a rögtönzött előadás után jön. A zombik, akik ártatlannak tűnő lányok bőrébe bújtak, megrohamoznak, és nem engednek el addig, amíg nem készítek velük legalább egy fotót, amit az iPhone-juk segítségével azon nyomban feldobhatnak Facebookra. Autogramot nem kell osztogatnom minden alkalommal, szerencsére megelégszenek azzal az egyel, amit először kaptak tőlem, de azt sosem unják meg, hogy mellettem pózoljanak. Mivel vírusként kezdett terjedni a neten, hogy időnként Becky iskolájában lépek fel, lassacskán más sulikból is átszivárogtak a diákok a tanórák végeztével, hogy engem lássanak. Örülök, amikor Becky végig mosolyogja azt az időtartamot, mialatt én piszkosul szenvedek, és talán ez az egyetlen dolog, ami tartja bennem a lelket. Ha ő nem lenne, a második szám kezdeténél a földhöz csaptam volna a gitáromat, és hangos morgolódás közepette kivonultam volna a teremből, és soha többet nem jöttem volna vissza. De ennek ma véget fogok vetni. Becky nem értheti, milyen megalázónak tartom azt, hogy nekem, aki egyszer már fellépett több mint tízezer ember előtt, matinéset játszva kell parádéznom olyan csajok kénye-kedvére, akiknek cseppet sem számít a zene, csak a csini pofim miatt ájuldoznak naphosszat. A színpadon, vagy amikor a fiúkkal voltam, elárasztott a dallamokból testembe szökő energia, itt viszont haragon kívül nem tudok mást érezni, és ha egy szakértő látna ilyenkor, egyből levágná, hogy valami nem stimmel velem. Ha ezek az agyatlan Barbie babák átlátnának a rózsaszín ködön, amibe saját magukat burkolják, felfedezhetnék, hogy mennyire erőltetett a vigyorom a francos képeiken. Ha feliratoznák ezeket a fotókat, mint ahogy a képregényekben szokták, az én arcom melletti kis buborékban elég csúnya szavak jelennének meg, ami tutira könnyeket csalna a sok liba agyon sminkelt szemébe. Arról nem beszélve, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből azt az őrült ribancot, aki rátámadt Beckyre, és óhatatlanul a potenciális gonoszt látom az iskolatársaiban, akik egy percet sem hajlandóak kihagyni a bohóckodásomból.

– Remek voltál, szívem, mint mindig! – lelkendezik Becky a kocsi felé ugrándozva. Nekem még túl korai lenne osztozni a vidámságán, az itt töltött idő után szükségem van egy kis pihenésre ahhoz, hogy újra régi önmagam lehessek. Ehhez nagyban hozzájárul Becky soha nem szűnő optimizmusa, és a véget nem érő csacsogása, amivel akaratlanul is mosolyt fest az arcomra. Ha ő nem lenne, nem tudom, hogy vészelném át ezt a gyötrelmes időszakot… Kezdetben álmodni sem mertem volna arról, hogy eljön az a nap, amikor fizikai fájdalmat fog okozni az a tudat, hogy nagy esély van arra, hogy örökre búcsút intünk egymásnak a fiúkkal. Persze maradhatunk barátok az együttes feloszlása ellenére is, de szomorúságot kelt bennem a Seyong életében keletkezett töréspont. Régen mindent megbeszéltünk, mostanában viszont mást se csinál, csak a pszichológusánál dekkol. Én kimondhatatlanul utálom azokat az embereket, akik ezzel a szakmával rendelkeznek. Anya halála után nem telt el úgy hét, hogy apám ne cipelt volna el a terápiára, ahol tulajdonképpen semmi nem történt. A nő, aki velem foglalkozott, azt akarta, hogy rajzoljak, de én maximum megrágtam a ceruza végét, amit a kezembe nyomott. Azt kérte, meséljek neki, de az ott tartózkodásom alatt egy büdös szó nem hagyta el a számat. Mivel semmire sem tudott rábírni, ő kezdett beszélni hozzám, aminek – mondanom sem kell – egy szavára sem figyeltem. Az elmémben gyilkos gondolatok támadtak, azt kívántam, bár a terapeuta halt volna meg anya helyett, hogy bár apám ülne ott a sok baromságot hallgatva, vagy hogy bár anya után mehetnék. A faterom arra dobott ki egy valag pénzt, hogy némán, fejemet lehajtva, magamban szitkozódva szenvedjem végig az órákat nulla előre lépéssel. Pár hónap múlva maga a terapeuta adta fel a velem való próbálkozást, és ezzel lemondott arról a lóvéról, amit apám feleslegesen csúsztatott a zsebébe. Mondjuk, ezért a cselekedetéért tiszteltem őt, mert megtehette volna, hogy éveken át elfogadja a zsozsót, de volt benne annyi tartás, hogy bevallotta, kifogtam rajta. Számomra egyedül a zene jelentett megnyugvást, de most már Becky is velem van, aki segít átvészelni a nemrégiben bekövetkezett tragédiát. Hálás vagyok neki, amiért akkor sem választja inkább a plázát helyettem, amikor morcosan fel-alá járkálok a szobánkban, céltalanul kutatva a megoldást, amire nem sikerül rálelnem. Mellettem van, amikor nincs kedvem semmihez, és ráébreszt arra, hogy lehetne sokkal rosszabb a helyzet. Mert ha ő nem lenne, akkor én is rosszabbul viselném a történteket. Ő a napfény életem borús egén, ő borít el melegséggel, mikor már azt hinném, megfagyott lelkemnek nem jár több tűz, ami felolvasztaná.

– Ezt mind meg kell enned, szívem! – harsogja Becky a kezében egy óriási fagyi kelyhet egyensúlyozva. A parton ülünk, a lábam jólesően belesüpped a forró homokba, a fölénk kifeszített napernyő árnyékról biztosít a nagy hőségben, a hely pedig csodálatos rálátást nyújt a tengerre, ahol először csókoltam meg Beckyt. A délután tökéletes is lehetne, itt totál megfeledkezhetnék arról a bohózatról, amibe ismét belerángatott fél órával ezelőtt, de nem tudom mire vélni azt a fránya fagyis kelyhet, amit egyre közelebb tol hozzám. Elég a látvány ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom, nem gondolhatja komolyan, hogy én ebből enni fogok. Tisztában van vele, hogy anya halála óta irtózom a fagylalttól, nem értem, mit akar tőlem.

– Én mindent megteszek neked, Becky. Felveszem a ruhákat, amiket nekem vásárolsz, még ha nem is tetszik az összes… Többször elmentem fellépni az iskoládba, amiben számomra semmilyen élvezeti faktor nem volt… De az kizárt, hogy én ebből egyek. A barátnőm vagy, de nem uralkodhatsz felettem. Nem kényszeríthetsz rám egy olyan dolgot, amit nem szeretnék megtenni. Nem vagyok egy öleb, akivel úgy bánhatsz, ahogy a kedved tartja.

– Ethan, figyelj rám! Ez egy fóbia, és azt szeretném, ha le tudnád győzni. Emlékszel arra, hogy volt egy dolog, amitől én is pánikba estem? És amióta először veled voltam… minden olyan csodálatos. Sosem hittem volna, hogy egyszer élvezni fogom… azt, érted… – Hm? Becky a szexhez akarja hasonlítani a fagyi evést? Ez nem fair! Az teljesen természetes dolog, hogy nem zárta el magát egy életen át a szex elől, de nekem nem származna veszteségem abból, ha nem fogyasztanék el egyetlen gombócot sem halálomig. Nem tehetek róla, de nem látom az összefüggést a két téma között. – Van egy félelmed, és én szeretnék neked segíteni abban, hogy felülkerekedj rajta. Gyerünk! Tudod, milyen finom? Ha megkóstolod, többé nem fogod tudni abbahagyni! – A számhoz emeli a kiskanalat, de amint a bőrömön érzem a desszert hidegét, ledermed a testem. Visszarepülök ahhoz az asztalhoz, aminél azon a borzalmas éjszakán ültem, és hallom Dan hangját, aki közli velem, hogy anya meghalt. Amikor Becky arra akar kényszeríteni, hogy nyissam ki a számat, kiütöm a kezéből a kanalat, és feldúltan a mosdóba rohanok. Öklendezni kezdek, bár nincs bennem semmi, amit ki tudnék adni magamból, ezért inkább lehajtom a vécé tetejét, és rátelepszem. Nincs kedvem visszamenni Beckyhez, aki szemmel láthatóan bolondabb, mint általában szokott lenni. De mivel előtte nincsenek zárt ajtók, kopogtatás nélkül benyit, és szótlanul az ölembe helyezkedik. Mindig ezt csinálja, vele képtelenség összeveszni, mert úgy hízeleg, mint egy ravasz macska, amitől egy perc alatt tovaszáll az iránta táplált haragom. Felállok, mert nem akarom, hogy itt kezdjünk el kibékülni, és a karjaimba kapva visszasétálok vele előző helyünkre. Nem firtatja tovább a dolgot, de ő jóízűen falatozik a kehelyből, ami egyébként istenien néz ki. Az egyik falat után közel hajol hozzám, és lassan végighúzza a nyelvét kiszáradt ajkamon. Jólesik a hűsítő érzés, ami hideg nyelve nyomán támad bennem, de ennél a pontnál szeretnék leállni. Tudom, mire készül ez a kis bestia, ő tényleg nem ismeri a lehetetlen szó fogalmát. Nyelvével a számba férkőzik, de ezúttal nem a csókolózás a fő célja. Azt szeretné, ha én is érezném az ízeket, melyeket nem sokkal ezelőtt kóstolt. Én próbálok kizárólag a csókra koncentrálni, de tagadhatatlanul csábít az eper, vanília és kókusz elegye, ami immáron az én számban is íz orkánként robban fel. Bele sem gondolva abba, hogy mit teszek, elhúzódom tőle egy pillanatra, hogy egy újabb falatot etessek meg vele, és még azelőtt a szájára tapadok, hogy lenyelné a benne lévő fagyit. Megismétlem néhányszor ezt a műveletet, és be kell vallanom, tetszik a játék, ezért emelve a téten egy kanál fagyit Becky hasára csöpögtetek. Felsikít a hirtelen támadt hideg hatására, aztán mosolyogva hagyja, hogy eltűntessem róla a jégkrémet.

– Tudod mit? Hajlandó vagyok fagyit enni, ha te leszel a tányér, amiről lenyalhatom. Önmagában nem nagy szám ez a cucc, de ha az én cicám ízével keveredik, akkor fenséges összeállítást alkot. Most… kedvem lenne hazamenni, hogy az egész testedet bekenhessem fagyival, aztán… – búgom érzékien Becky fülébe. Elviselem a sulijában tett horror kirándulást meg a fagyi rám tukmálását, ha az egészet megfejeljük egy kis erotikával. Gyengéden beleharapok a fülcimpájába, amitől tűz gyúl a szemében, a testén pedig enyhe borzongás fut végig, amikor megsimogatom a combját, elég közel a bikini alsója széléhez.

– Nem… nem lehet, szívem. Ma estére van egy meglepetésem neked. Haza kell mennünk, de csak azért, hogy átöltözzünk – mormolja a hajamba, de hallom a hangján, hogy ugyanúgy átvette a vágy felette a hatalmat, mint rajtam. Csalódottan biggyesztem le az ajkam, mert rohadtul nincs kedvem megint valami ócska étteremben tölteni az estét ahelyett, hogy az ágyban lennék az én dögös cicámmal. Mióta felszedett pár kilót, a haját sötétebb szőkére festette, és a bőre csoki barnára sült, kívánatosabb bármelyik szupermodellnél. Ezenkívül csak arra az időre tudok megfeledkezni az együttessel kapcsolatos dolgokról, amíg a körmét a hátamba mélyesztve liheg alattam. Becky iszonyúan jó szerető. Nem gondoltam volna arról a cserfes kislányról, akinek egyfolytában be nem áll a szája, és akinek annyi démonnal kellett megküzdenie, hogy átlépve a félelmein olyan vadmacskává válik, amit még a pornó színészek is megirigyelhetnének. A probléma viszont az, hogy túl sok téma foglalkoztatja őt, túl sok mindent akar egyszerre csinálni, hogy ne fulladjon unalomba a kapcsolatunk, pedig én tökéletesen megelégednék azzal, ha napokig ki sem mozdulnánk a négy fal közül.

Amikor besiet a fürdőszobába, utána lopakodom, és nem engedem, hogy elérjen a tükörig, ami előtt rendbe akarta hozni a külsejét. Majd én teszek róla, hogy még kócosabb legyen a haja, a sminkje pedig még inkább kenődjön szét az arcán, hiszen nem is lenne szüksége a felesleges mázra, amit folyton magára rak. Mindenféle ürügyre hivatkozva ellenkezni próbál, de ezen a téren én vagyok az, aki nem fogad el nemet. Felkapom, hogy az ágyunkba cipeljem, és érzem, hogy szavai ellenére nagyon is vágyik arra, amit vele készülök tenni.

– Nincs sok időnk – zihálja, miközben megérintek minden egyes kedvenc részemet a testén.

– Akkor a fagyis bulit elnapoljuk – vigyorgok, és sietős tempóra váltok, pedig tudom, hogy rohadtul élvezné, ha hosszúra nyújtanám a pillanatokat egy nagy adag jégkrém társaságában, amit iszonyat lassan nyalnék le róla.

Öltönyben feszíteni szintén azok közé tartozik, amit kimondhatatlanul utálok. Becky gyönyörű a fekete estélyi ruhájában, és visszafogott, bájos mosolyából senki sem mondaná meg, hogy nemrég milyen vad dolgokat művelt. Sajnos nem sikerült rábeszélnem arra, hogy maradjunk otthon, pedig igazán meggyőző voltam. Ráadásul továbbra sem tudom, hogy pontosan milyen helyre jöttünk, és hogy mi vár itt ránk. Becky pár perc alatt pazar frizurát rittyentett magának, és a sminkje is hibátlan. Tökéletes úri hölgy benyomását kelti, akiről senki sem gondolná, hogy vannak szituációk, amikor igazán mocskosan tud viselkedni. Tetszik, hogy én vagyok az egyetlen, aki ismeri azt az énjét. Felőlem játszhatja a jó kislány szerepét a világ felé, ha előttem felfedi igazi önvalóját. Én vagyok az egyetlen, aki mellett felszabadul, elengedi magát, és ettől a legerősebb, legnagyobb kincs birtokában álló pasinak tartom magam. A szerelmem jó hatással van rá, és ez fordítva ugyanígy elmondható.

Unottan kullogok utána egy újabb fárasztó és érdektelen este elébe nézve, amikor felfedezem az egyik engem ábrázoló festményt, amit rólam készített. Körülöttünk puccos nők és férfiak álldogálnak talpig kinyalva, de sok tinit is látok megbújni a tömegben. Még több kép tárul a szemem elé, és mindről én nézek vissza. Vannak, amiket nem is láttam még eddig, olyanok, amiket akkor vitt vászonra, amikor nem vettem észre, például alvás közben. Elfintorodom, amikor szembesülök a tátott szájú, bamba képű Ethan Lance-szel, akinek a profilja egyáltalán nem mondható előnyösnek. A rajongó lányok mégis elbűvölten méregetik, és úgy tűnik, az válik a kedvencükké, talán azért, mert azon intimebb helyzetben láthatnak, mint a többin. Becky egy futó csókot lehel a számra, majd felszalad a kis színpadra, amit direkt ebből a célból dobtak össze. Teljes lényében ragyog, amikor beszélni kezd, amitől táncot jár a szívem.

– Örülök, hogy ennyien eljöttek erre a fantasztikus estére. Kimondhatatlan öröm számomra, hogy egy kiállítás keretein belül megmutathatom a festményeimet. Ez az alkalom, nemcsak azért különleges, mert ez az első megnyilvánulásom festőként, hanem mert egyben árverést is tartunk ma. Az összeget, ami a képek elárverezéséből tevődik össze, szeretném a 4TUNE koncerten támadt tűzeset károsodottainak felajánlani. A befolyt összeg az ő felépülésüket fogja támogatni, illetve szeretnénk örök emléket állítani a tűzben elhunyt áldozatnak. Az összes képemet egy ember ihlette, akinek hálával tartozom a folyamatos inspirálás miatt. Amióta vele vagyok, erősebbnek érzem magam, mind a magánélet, mind a munka területén. Nélküle nem ment volna… Nélküle most nem lennék itt, nem hinnék magamban és a festményeimben. Köszönöm, hogy mellettem vagy, Ethan! Szeretlek! – Ó, bassza meg! Lehetséges az, hogy a nagy Ethan Lance szemeiben könnyek jelennek meg, ráadásul közönség előtt? Azelőtt még a szeretteim társaságában sem sírtam, mit tesz velem ez a lány? Hihetetlenül büszke vagyok arra, amit elért. A segítségem nélkül megszervezte ezt az estet, teljes titokban, és nem elég, hogy kiállította a képeit, minden pénzt, amit kapni fog értük, odaadja a tűz elszenvedőinek. Az a kislány, aki hónapokkal ezelőtt beszállt az autómba, és közölte, hogy a városnézés helyett vigyem a plázába, az összes dollárját ruhákra költötte volna. Sőt, annak a lánynak esze ágában sem lett volna festegetésre pazarolni a drága idejét. Becky felnőtt, és ebben valamennyire én is a segítségére voltam. Együtt kezdtünk el változni, hiszen a bennem végbe menő változás sem tagadható. Jobban szeretem azt az Ethant, aki mellette vált belőlem, és még szerelmesebb vagyok abba a Beckybe, aki belőle lett az én hatásomra. Torkomban dobogó szívvel hallom meg, hogy engem hív, mert azt szeretné, ha a képek múzsája is mondana pár szót, de úgy érzem, nem tudom megcsinálni. Dalban elmondhatnám, amit érzek, ha a gitárom kísérne, képes lennék feltárni a bennem dúló érzelmi kavalkádot, amit Becky generált bennem, de a szavakkal nem ápolok túl jó barátságot. Megfogom a mikrofont, és eléneklem annak a dalnak a refrénjét, ami a 4TUNE első teljes mértékben saját szerzeménye volt. Megpillantom a srácokat a közönség soraiban, meg persze Lisette-et, és hagyom, hogy egy pillanatra átvegye a fájdalom a hatalmat a boldogság felett. Basszus, bárcsak feljönnének mellém, és együtt tolnánk el ezt a hülye dalt, amitől még jobban kell sírnom… A tekintetem megállapodik Seyongon, aki először nem néz rám, majd egy örökkévalóság után összekapcsolódik a pillantásunk. Az övé megtört, az enyém reményteli. Muszáj hinnem abban, hogy minden újra a régi lesz köztünk, különben nem számít semmit a Becky miatt érzett örömöm. A teljes boldogságomhoz szükségem van a barátaimra, a testvéreimre, az együttesünkre… Segítenem kell Lucasnak helyre állítani az egyensúlyt!

Hatalmas összegre sikerül szert tennünk, mivel a tini lányok addig könyörögnek az apucikájuknak, amíg az le nem perkálja a megfelelő pénz mennyiséget. Nagyon mulatságos, amikor a lányok túlvisítva egymást bekiabálják az egyre magasabb liciteket, miközben az apukák elhűlve fogják a fejüket szerencsétlenségükben. Azt hiszem, azt kívánják, jobb lett volna, ha a szemük fénye egy új autót kér ajándékba, mert azt nem szenvedte volna meg annyira a pénztárcájuk. Szerintem egy kaszinóban sem tudtak volna annyi pénzt elverni, mint ma este. Na, nem mintha sajnálnám ezeket a megjátszós üzletembereket, akiknek több mint valószínű, hogy a kilencven százaléka csalja a feleségét, a gyerekükkel meg alig vannak együtt. Megérdemlik, hogy egy vagyont adjanak azért, hogy a kislányuk faláról mosolyogjak vissza a méregdrága lakásukban, mert legalább ennyivel hozzájárulnak a gyerekük boldogságához. Nekünk egyáltalán nem kell rosszul éreznünk magunkat, amiért itt hagyják a fizetésük egy részét, hiszen ha a lányok életét az teszi jobbá, ha az engem ábrázoló festmény lóg a fejük felett, ám legyen. Ki vagyok én, hogy lenézzem őket emiatt? Van, akit egy jó verda spannol fel, van, akit a gitárja, vagy a barátnője, másoknak pedig egy kép kell. És ha ezzel még egy jótékony cselekedet mellé is állnak, dupla piros pontokat érdemelnek, bár biztosra veszem, hogy a jótékonykodás egy cseppet sem motiválta őket.

***

A meglepetések sorozata nem szűnik meg, mivel pár nap múlva a világ legdögösebb mociját találom a hotel előtt, amire az én nevem van írva. Reggel arra ébredtem, hogy Tomi eszeveszettül dörömbölt a szobám ajtaján, és ellentmondást nem tűrve rángatott le az említett járgány elé. Annyira fellelkesül, mintha ő kapta volna, és lerí róla, hogy első látásra szerelembe esett a motorral. Mondjuk, ezen nem csodálkozom, mert én is teljesen odavagyok érte. Régóta dédelgettem azt az álmot, hogy egyszer szerzek magamnak egy motort, de a sok teendő miatt nem jutottam el addig. Először azt hiszem, hogy Becky lepett meg vele, de a kártyát olvasva rá kell jönnöm, hogy Dan volt az. Vagyis az apám. Egy ideje tudom, hogy ő a vérszerinti apám, mégsem szoktam annak hívni még magamban sem, amikor néha eszembe jut. Általában a gyerekek ahhoz a szülőhöz ragaszkodnak, aki felnevelte őket, de az én esetemben ez nem mondható el. Mások sírva borultak volna a nevelő apjuk karjába azt hajtogatva, hogy nem számít a vér, a szeretet a lényeg, csak az a baj, hogy én sosem éreztem szeretetet Peter iránt, ahogy ő sem irántam. Viszont Dannek sem tudtam megbocsátani, hogy simán lemondott rólam, ezért egyik apámmal sem tartottam a kapcsolatot. Vagyis ez nem teljesen igaz, hiszen Peterrel muszáj volt találkoznom az együttes miatt, bár mivel mostanában nincs körülöttünk semmi tennivaló, kevesebbet látom őt. Dan pedig elment a vitájuk után, és nem keresett, legalábbis eddig. Mire véljem ezt a nagyvonalú ajándékot? Azt mondta, azért adott Lance-nek, mert nem volt pénze, nem tudott volna eltartani, erre most hozzám vág egy méregdrága mocit? Azt hiszi, ezzel kiradírozhatja az éveket, amiket nélküle töltöttem? Biztos vagyok benne, hogy jobb gyerekkorom lett volna, ha Dannel tarthattam volna, ha mehettem volna velük a turnékra, mint azelőtt csak anya nélkül.

– Vissza kell küldenem – mondom, leginkább a saját magam meggyőzésére, hiszen már most nehezemre esik megválni ettől a gyönyörűségtől, pedig még nem is használtam.

– Megzakkantál, ember? Ne hogy már visszaadd! Egy ajándékot csúnya dolog elutasítani. Ha neked nem kell, passzold át nekem – csattan fel Tomi, és védőn a motorra helyezi a kezét.

– Ethan Lance! Mi a fenére készülsz? Ugye nem azon vagy éppen, hogy felülsz arra a szörnyetegre? Nem engedem meg, hogy motorozz, Ethan! Nagyon veszélyes, azonnal küldd vissza annak, akitől kaptad! – Becky kifakadását hallva megmakacsolom magam, és amikor beszáll az egyik barátnője kocsijába, felpattanok a motorra. Vissza fogom adni, de az nem jelenti azt, hogy előtte ne mehetnék vele pár kört. Imádom Beckyt, de nekem egy lány sem fog parancsolgatni, illetve senki sem uralkodhat rajtam. Ha motorozni van kedvem, azt fogom tenni, nem érdekel a veszély, hiszen ugyanúgy egy autó is elüthet bármikor, vagy rám szakadhat a tető, és így tovább. Én nem fogok attól rettegve élni, hogy mi lesz ha… A sorsunk úgyis meg van írva, és ha nekem rövid életet szántak, akárhogy próbálhatom meghosszabbítani, nem fog menni. Nem élhetünk a négy fal közé zárva, csak mert történnek ijesztő dolgok a világban. Ijesszünk rá mi a világra, és menjünk szembe vele.

– Ez az, tesó! Hálát adok az égnek, amiért nem lettél egy papucs, aki úgy táncol, ahogy a nője fütyül! Ugye jó fej leszel, és ha már nem vezethetem, legalább felülhetek mögéd?

– Ne dumálj annyit, szállj fel! – Még szerencse, hogy két bukósisakot is adtak a motor mellé, gondolom, Dan azt hitte, a barátnőmet fogom furikázni vele, de kizártnak tartom, hogy Becky valaha felülne mögém. Pedig iszonyat szexi lenne, ha nemcsak a karjait, hanem a lábait is körém fonva tartaná magát az ülésen, és amikor megérkeznénk egy eldugott helyre, a motor leállítása után ott helyben… Na jó, de jelenleg be kell érnem a haverommal, aki úgy kurjongatja végig az utat, mint egy kétéves, de örülök neki, hogy jobb kedve van, hiszen ő is kapott elég pofont mostanában. Egyet konkrétan én osztottam ki neki, amit nem bántam meg. Szeretem őt, de semmi szükség nem volt arra, hogy Seyongnak még nagyobb fájdalmat okozzon. Mindenesetre hamar kibékültünk, mert egy ponton a múltban eltűnt az az ellenszenv, amit kezdetben éreztünk egymás iránt, és tudom, hogy neki sem könnyű, ezért megbocsátottam a faszságait. Én is egy elcseszett gyerek vagyok, nem meglepő, hogy az árvaházi élet után nem képes kordában tartani az indulatait, és néha – vagyis inkább sokszor – meggondolatlanul viselkedik. Örülök, hogy itt van velem, mert a motorozás önmagában is nagy élmény lenne, de társaságban még mókásabb, főleg vele. Az adrenalin hullámokban tör rám, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban hajtok, és úgy érzem, kiszakad belőlem minden feszültség, ami eddig felgyülemlett bennem. Észre sem veszem, mikor kezdek el én is kiabálni, csak néhány járókelő furcsa pillantásából jövök rá, hogy tényleg nem tűnhetünk normálisnak. De pont leszarom, hogy mit gondolnak rólam az emberek. A szélbe kiáltom a kétségeket, amik nyomasztanak, és olyan manővereket hajtok végre, amiket eddig csak tévében láttam. Tomi nem ijed meg, egyfolytában arra sarkall, hogy minél durvább kanyarokat vessek be, és adjak neki minél nagyobb gázt. Magamban megköszönöm Dannek, hogy jót tett velem, mert igazság szerint egy ideje hiányoztak az életemből a pasis dolgok. Mint mondtam, imádok Beckyvel lenni, de ugyanakkor szükségem van olyasfajta vadulásra is, amit csak egy másik srác oldalán élhetek meg. És a motorozás erre tökéletesen megfelel. Nem rossz dolog néha leinni magunkat, de abból azért nem akarok sportot űzni, ez a tevékenység sokkal értelmesebbnek és kielégítőbbnek bizonyul. A féktelen száguldás elveszi az eszem, ami igazán jól jön, mert addig sem agyalok a banda nyomorúságos helyzetén.

Arcomról azonban lefagy az elégedett vigyor, amikor a tengerpartra tévedünk, és meglátok egy lányt, aki egy falatnyi fehérneműben illegeti magát a fotósok kereszttüzében. Leugrom a motorról, és nem Beckyhez rohanok oda először, hanem az egyik fotóshoz, akinek egy ütéssel kiverem a gépet a kezéből. Szeretném az összes készüléket hatástalanítani, amin azok a mocskos képek vannak, amiket a csajomról készítettek, de Becky lefogja a kezemet.

– Ethan, te mégis ráültél arra a motorra? Nem megmondtam, hogy veszélyes?

– Rebecca, te normális vagy? Engem vonsz kérdőre, amikor itt vonaglasz majdnem meztelenül a tudtom nélkül? Mi az istent csinálsz? – Becky riadtan néz rám, mert tudja, ha Rebeccának szólítom, nagy bajban van. Később meg fogom hallgatni a magyarázatát, bár erre úgy sincsenek észérvek, de előtte le kell számolnom azokkal a barmokkal, akik a nőmön legeltették a szemüket. Belemászok az egyik nagylegény képébe, de az ámokfutásom nem tart sokáig, mert a biztonságiak rögtön ott teremnek. Hogy a picsába létezik, hogy egy semmirekellő fényképésznek még ölebei is vannak? Nyomorultul érzem magam, amikor lefognak, és elrángatnak az én csajom mellől, de az egész akkor ér a tetőpontra, amikor megjelenik Becky anyja, aki lekicsinylően mér végig. Nem foglalkozom vele, én Beckyt figyelem, és észreveszem, hogy a haja megint olyan hidrogén szőke, mint az elején volt.

– Ezt a szerencsétlent még mindig nem dobtad? – kérdezi Mrs. Hale foghegyről a lányát.

– Anya, hagyd békén Ethant! Az, hogy újra modellkedem, nem egyenlő azzal, hogy szakítok a barátommal. – Felmegy az agyvizem, amikor arra gondolok, hogy ebben az egészben Becky anyjának a keze van benne. Amíg ő nem volt képben, Becky olyan édes volt, megmutatta a tehetségét a világnak, és minden tökéletesen alakult köztünk. Erre megjelenik Szörnyella de Frász, akinek a foga kivételesen nem kiskutyák bundájára fáj, hanem a saját lánya lelkét akarja megkaparintani. Nem véletlenül utálja a legtöbb pasi az anyósát!

– Beszélhetnék veled egy percet? – kérdezem Beckytől, mialatt az őrök továbbra sem engednek el. Becky int nekik, hogy eresszenek, aztán meg nekem, hogy kövessem őt. Nem megyünk túl messzire, de legalább halló távolságon kívülre kerültünk. A hálószobánk falai között irtó szexinek találnám a piros-fekete fehérnemű szettet, ami a testére feszül, de ebben az esetben hányni tudnék a látványtól. Szóval ezért evett az utóbbi napokban ismét csak salátát, és abból se sokat! A bordái újra kezdenek vészesen kilátszani, ezért nagy erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy ne verjem a földbe a fejemet a hirtelen támadt pálfordulása miatt.

– Szeretnék újra modellkedni… Nézd, imádok festeni, de ez is én vagyok, fogadd el, Ethan!

– Ennyivel akarod elintézni, hogy fogadd el, Ethan? Nem gondolod, hogy először ki kellett volna kérned a véleményemet, vagy legalább közölhetted volna, hogy mire számítsak? Az újságok címlapjáról kellett volna szembesülnöm a remek munkáddal? Szerintem egy párkapcsolat arról szól, hogy megosztjuk a másikkal a terveinket, az álmainkat… És muszáj volt rögtön melltartóban parádéznod férfiak előtt? Nem lehetett volna normális ruhában… – Annyira feldúltnak érzem magam, hogy nem várom meg a válaszát, dühösen a motoromhoz vágtatok. A motoromhoz, amit nem fogok visszaadni! Tomi sajnálkozón pillant rám, de nincs szükségem az együttérzésére. Nekem az adrenalin kell, a száguldás okozta észvesztés ahhoz, hogy ezeket a képeket is ki tudjam törölni a fejemből. Amíg a motorral repesztek, nem gondolok arra, hogy talán Beckyvel is elérkezett a vég. Ha itt van az anyja, ha újra modellnek állt, nem fogok tudni labdába rúgni nála. Az a nő dróton rángatja őt, és Becky teljesíti az anyukája összes kívánságát. Lehet, hogy még nem szakított velem, de ami késik, nem múlik. Minél több időt fog az anyja mellett tölteni, annál jobban meg lesz mérgezve a lelke, aminek az lesz a következménye, hogy engem páros lábbal fog kirúgni.

A kezdeti gyanúm beigazolódik, amikor a következő hetekben Beckyt egyre kevesebbszer látom, egyre később jár haza, és egyre inkább elhidegül tőlem. Nem szakított velem, nem költözött el a hotelből, de a kommunikáció köztünk szinte nullára csökkent, az egyéb érintkezési formákról nem is beszélve. Ő azt mondja, nemsokára véget ér a fotózási sorozat meg a kifutós rész, és újra visszatér a vászonhoz és hozzám, de én kételkedem ebben. Arra kér, hogy várjak türelmesen, de nem tudom, meddig leszek képes tartani magam az eskümhöz. Bár nem házasodtunk még össze, a szívemben örök hűséget fogadtam a szerelmemnek, de elég nehéz úgy küzdeni egy csatában, hogy nincs, aki melletted álljon.

Szomorúan ácsorgok Sophia háza előtt, és azon vacillálok, be merjek-e kopogni. Az utolsó alkalommal, amikor itt jártam, tragédiába fulladt a látogatásom, de tisztában vagyok vele, hogy azt a hibát még egyszer egyikünk sem fogja elkövetni. Szükségem van rá, egyszerűen beszélnem kell vele Becky bolondériájáról, hátha ő tud hatni rá. Becky nagyon szereti a nénikéjét, az anyjánál is jobban, és talán ha ő beszélne vele, visszahozhatná a régi énjét. Hiába kéri azt, hogy várjak rá, én nem vagyok olyan, mint Lucas. Fel nem foghatom, hogy tud úgy aludni éjszakánként, hogy a barátnője egy bárban táncol, mert én egy szemhunyást sem alszok addig, amíg Becky haza nem ér. A fotózások után after partikra jár, amin ki tudja, mi folyik. Bíznom kéne benne, hinnem kéne a hűségében, mert a modellkedés nem jelenti azt, hogy utána összefekszik a fotósokkal meg a magazinok szerkesztőivel, mégsem tudom lelőni a kisördögöt, ami folyamatosan a fülembe sugdossa a kételyeit. Leginkább attól félek, hogy Becky anyja talál egy jómódú, jól fésült, idősebb fickót a lányának, aki örök életére eltarthatja őt, aki mellett többet nem kéne dolgoznia. Azt gondolja, mellettem nem lehet biztos jövője, hiszen most sincs keresetem, és a zenei iparban semmi sem biztos.

– Ethan, de örülök, hogy látlak! – Sophia szavai nem egyeznek meg a hangjával, ugyanis az úgy remeg, mintha rettegne valamitől. Mosolyogni próbál, de egy torz vigyornál többre nem futja. Lehet, hogy azt hiszi, megint le fogom támadni? Ennyire nem tarthat szemétládának!

– Hallottál róla, hogy Becky megint modellkedik? Fotózások, kifutó, meg minden, ami ezzel jár. Alig találkozunk, amióta beszippantotta a nővéred által beindított gépezet. Az a nő rossz hatással van rá, Sophia. Azért jöttem… hogy megkérjelek, beszélj Beckyvel. Nem akarom elveszíteni őt… – Az utolsó mondatomnál elhal a hangom, de mielőtt Sophia válaszolhatna, mielőtt én az önsajnálat hullámai alá merülhetnék, megpillantom Dant, aki egy szál bokszer alsóban igyekszik lefelé az emeletről. Most aztán tényleg hányni fogok!

– Hadd magyarázzam meg! – kap utánam Sophia, amikor menekülőre fogom. Becsapom az ajtót az orra előtt, hogy biztonságban tudhassam magam a nyílászáró túl oldalán. De mivel nincs kulcsom, nem tudom bezárni, hogy e képpen végleg elválasszam magam tőlük, és sajnos ezt ki is használják. Sophia nem tud utolérni, mert felugrom a motorra, és a következő pillanatban ott sem vagyok, de Dannek van egy hasonló járgánya, amivel hazáig követ. Hiába hajtok olyan gyorsan, hogy már én is beparázok, nem tudom lerázni. Ha máshova mennék, akkor is utánam jönne, úgyhogy nem lenne értelme felesleges köröket leírnom.

– Fiam…

– Ne szólíts így! Elegem van abból, hogy mindenki magyarázkodni akar, egyszerűen nem érdekel az, amit mondani szándékozol, vágod? Amúgy meg, tessék, vidd magaddal az ajándékodat, nekem nem kell! Ha én nem kellettem neked anno, nekem sem kell tőled semmi.

– Hibáztam, Ethan! Nem kezdem el azt hajtogatni neked, hogy jobb életet szerettem volna számodra biztosítani, mert tudom, hogy ez nem mentség. Hidd el, én is szenvedtem. Hiányzott anyád, hiányoztál te, de amikor változtatni akartam az eredeti döntésemen, már késő volt. Most még később van, de ha adnál egy esélyt… Hadd ismerjelek meg, Ethan! Hadd tudjam meg, milyen férfi vált abból az imádnivaló kisfiúból.

– Tudod, hogy jobban szerettelek, mint Petert, annak ellenére, hogy azt hittem, ő az apám? Majdnem mindennap eszembe jutott, hogy mi lehet veled, hogy milyen jó lenne veled bandázni, mert ha már az a kibaszott élet elvette az anyámat, legalább te mellettem lehetnél! De te nem voltál mellettem! Erre most azt kell látnom, hogy összejöttél Sophiával? Az apám összejött anyám legjobb barátnőjével, akiért éveken át odavoltam, aki a barátnőm nénikéje… Micsoda fertő! – Hiába próbálkozom, nem tudom visszafojtani a könnyeket, amik gyengeségem jeléül szántanak végig arcomon. Dan magához ölel, és nem engedi, hogy lerázzam magamról a kezét. Olyan erősen szorít, hogy meg sem bírok moccanni a karjaiban.

– Mindketten el voltunk keseredve, fiam. Először csak meg akartam vigasztalni, és én is egy kis vigaszra vágytam tőle, aztán… aztán beleszerettem. Boldog vagyok vele, érted? Annyi év után végre boldognak érzem magam… Bár az örömöm akkor lenne teljes, ha megbocsátanál, és közel engednél magadhoz. – Hagyom, hogy a könnyeim a vállára hulljanak, így eláztatva fekete pólóját. Ha végignézek rajta, rá kell ébrednem, hogy szakasztott mása vagyok. Peter folyton öltönyökben szaladgál, amit én csak ritkán és muszájból veszek magamra. Simogatni kezdi a hátam, én pedig mélyen beszívom az illatát, ami pont olyan, mint kiskoromban.

– Annyira hiányoztál, Dan! Ne menj el többé, kérlek! – szipogom, mint egy kisgyerek. Talán a Beckyvel történtek tesznek ilyen érzelgőssé, de nem akarok tovább harcolni az ellen az férfi ellen, akit születésemtől kezdve bálványoztam. Örülök, hogy ő az apám, és igen, követett el hibákat, de keressünk egy olyan embert, aki sosem hibázott élete során. Rágódhatnék a múlton minduntalan, de azzal további fájdalmakat okoznék magamnak és neki. Lehet, hogy könnyebb lenne ellöknöm őt, de igazából nem ezt akarom tenni.

– A régi bandával egy hónapos turnéra indulok. Nem nagy szám, de szeretném, ha velem jönnél. Tudod, hiányzik egy jó énekes a zenekar éléről… – Egyből Beckyre gondolok, és emiatt élből visszautasítanám az ajánlatot, aztán eszembe jut, hogy ő sem törődött velem, amikor a modellkedés mellett döntött. Jót fog tenni nekem egy út messze mindentől, amik rendszeres fejfájásba hajszoltak mostanság. Ott teljesen kikapcsolhatok, Dannel lehetek, és belevethetem magam a rock zene csábító forgatagába. Lelkendezve még szorosabban ölelem magamhoz igent rebegve, amin szerintem ő is meglepődik, mert arra számíthatott, hogy el fogom utasítani.

Felrohanok a szobámba, és azon nyomban csomagolni kezdek. Előtte megmondom Dannek, hogy üdvözlöm Sophiát, és hogy azt üzenem neki, ha visszajöttünk, át fogok menni hozzá teázni, hogy úgy tudjunk beszélgetni, mint régen. Valójában mindig azt akartam, hogy Sophia is találja meg a boldogságot, és ha azt Dan oldalán lelte meg, nem állhatok közéjük. A szálak kicsit összekuszálódtak a családunkban, de a lényeg az, hogy mindenki azzal legyen, akit szívből szeret. Egy ideig a durcás, megbántott kisfiút akartam játszani, aki mélyen meg van sértve, amiért az apja az anyja legjobb barátnőjével jött össze, de felesleges a drámázás. Tudom, ha anya élne, Dan sose hagyta volna el őt, amúgy meg én sem voltam különb, amikor belehabarodtam abba a nőbe, akit anyám testvérként szeretett. Nincs azzal semmi baj, ha ők együtt vannak, és bárcsak Becky meg köztem is minden rendben lenne, hogy együtt vacsorázhassunk négyesben, mint egy boldog család.

– Hé, tesó, szerinted Dant zavarná, ha én is veletek mennék? Nem akarom megzavarni a nagy apa-fiú egymásra találást, de jól jönne egy kis környezetváltozás. – Tomi bátortalanul lép a szobámba, és a cuccaimat hajigáló kezemet bámulja. Nem lehet könnyű neki látni, hogy apám azért jött vissza, mert rendbe szeretné hozni a kapcsolatunkat, amíg ő egyik szülőjéről sem tud semmit. Elmondanám neki, hogy én szívesen kölcsön adom Dant, ha apai tanácsra van szüksége, vagy ha csak egy lazulós estére vágyik, de nem akarom megbántani őt.

– Persze, hogy velünk jöhetsz, hiszen olyan, mintha a testvérem lennél. Legalább ott leszel, amikor kényelmetlenül érzem magam, és nem tudom, mit csináljak Dan társaságában.

– Nyugi, a faterod klassz arc. Egy ilyen apát én is szívesen elfogadnék, csak az enyém nem kíváncsi rám… – A mondat súlyos teherként lóg közöttünk a levegőben, és én nem tudom, mit mondhatnék erre. De szerencsére némi hallgatás után Tomi más vizekre evez: – Tudod, azért akarok elmenni, mert át kell gondolnom egy dolgot, amitől megváltozhat az életem.

– Hm? Ó, jézus, az a tekintet! Ugye nem azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy? – Tomi nem válaszol, de a szégyenlős mosolyból, ami az arcára kúszik, mindent ki lehet olvasni. – Ne már! Beköszöntött a világ vége, eljött az apokalipszis! Tommy G szerelmes lett, amíg az én Beckym kiszeretett belőlem.

– Jaj, ne csináld már! Becky megőrül érted, és ez alatt az egy hónap alatt rá fog ébredni, mennyire hiányzol neki. Sírva fog könyörögni a telefonban, hogy gyere haza hozzá.

– A próféta szóljon belőled, tesó! – Tomi átmegy a saját szobájába, hogy ő is bedobálja egy bőröndbe a legfontosabb cuccait, én pedig leheveredek az ágyra, de természetesen nem tudok elaludni. Az óra azt mutatja, elmúlt éjfél, aztán kettő, három, és Becky még mindig nincs itthon. Megint szabadjára engedek néhány könnycseppet, bár ezzel jó lenne leállnom, mert egyáltalán nem férfias. Szerettem volna elbúcsúzni tőle… Egész éjszaka szorosan öleltem volna, és olyan sokszor csókoltam volna meg, hogy ne legyen hiányunk a következő hetekben. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy jól döntöttem, amikor az utat választottam, és hogy ezen fog állni vagy bukni minden. A különlét vagy megerősíti a kapcsolatunkat, vagy szétválaszt minket, és más irányba fogunk haladni, miután visszatérek.

– Ethan, hova mész? – Becky rémülten szalad felém, amikor Tomival kilépünk a hotel bejáratán. Úgy látszik, ő pont akkor érkezett meg, amikor mi távozni készülünk, pedig most rohadtul nincs kedvem a búcsúzkodáshoz. Éjszaka lett volna, de ő nem volt ott, ezzel elrontva az egész utazás első napját. Tomi udvariasan előre megy, hogy kettesben hagyjon minket. Szeretnék utána menni, de Becky ujjai az alkaromba mélyednek, és maga mellett tartanak.

– Dan megkért, hogy kísérjem el egy turnéra, és én igent mondtam, mert be akarom pótolni a külön töltött éveket.

– Mi? De… akkor veled megyek! Ne hagyj itt, szívem! Tudom, rosszul viselkedtem az utóbbi időben, de nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek… – Zokogásban tör ki, és úgy csimpaszkodik belém, mintha örökre magához akarna láncolni. Egy pillanatra remény gyúl bennem, mert az öleléséből érzem, hogy még mindig szeret. És igen, jó lenne, ha velem jönne, de nekünk most távolság kell, nekem legalábbis biztosan.

– Nem fogsz elveszíteni, kicsim. Pár hét, és újra itt leszek. Addig átgondolhatod, mit szeretnél a jövőben csinálni, és hogy ez mennyire fér össze velünk. Az száz százalék, hogy én veled akarok lenni. De adj egy kis időt, hogy leülepedjenek bennem a dolgok. És válassz engem, kérlek!

– Téged választalak, Ethan, ezen nem kell gondolkoznom… Annyira sajnálom…

– Shhhh, ne mondj semmit, csak csókolj meg, jó? – Amikor összeforr az ajkunk, érzem rajta a könnyei ízét. Fáj őt itt hagynom, de nincs maradásom sem. Egyik részem a karjába kapná őt, és felrohanna vele a szobánkba, hogy addig szorítsa magához, amíg kimerülve egymásra nem omlunk, de a másik részem az erősebb, aki a keserédes csók után gyengéden eltolja magától, és mélyen a szemébe néz. – Szeretlek, ezt sose felejtsd el!

Látom, hogy mosolyogni próbál, miközben utánunk integet, de biztosan egész nap utánam fog sírni. Megérdemli, hogy szenvedjen, hiszen én is eleget szenvedtem miatta, gondolom magamban, de természetesen azért fohászkodom, hogy ne tartson sokáig a szomorúsága. Tényleg azt remélem, hogy a távol töltött idő rendbe hoz majd mindent, az ellenkezőjébe bele sem merek gondolni.