4TUNE – A szerencse fiai

Huszonnegyedik fejezet

Lucas

– El sem hiszem, hogy elmúlt éjfél, és te még mindig itt vagy – mondom elragadtatva, miközben Lisette haját simogatom. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a megállapítástól, hogy olyan, mint egy valódi hercegnő, főleg abban a ruhában, amit a nagymamája adott neki. Annyi huzavona után, amit átéltünk, nem merem kétségek nélkül elhinni, hogy ez a valóság, nem pedig egy, a sok álom közül, amiben ő szerepel. A környezet is annyira mesebeli, hogy nem nehéz azt képzelnem, hogy csak hallucinálom az egészet. Ez amúgy sem tűnne lehetetlenségnek tekintve az utóbbi hetekben lezajló ámokfutásomat.

Miután Lisette elhagyta L. A.-t, teljesen kifordultam önmagamból. Nem érdekelt, hogy Becky egyre azt hajtogatta, hogy vissza fog jönni, amikor meggyógyul a nagymamája, én tudtam, hogy nem véletlenül ment el, és hogy a nagyija betegsége csupán egy indok volt, amit rajtam kívül bárki más bevehetett. Addig sikerült megtartanom a tisztes távolságot, és a suliban sem vettem róla tudomást, de éreztem, hogy ott ül pár sorral mögöttem, láttam őt végig ballagni a folyosókon, és ettől valahogy megnyugodott a lelkem. Nem lehetett az enyém, mert vőlegénye volt, de legalább messziről csodálhattam, miközben eljátszottam, mennyire nagymenő csávó vált belőlem a hírnév miatt. De amikor ki tudja mennyi kilométerre került tőlem, akkor fogtam fel igazán, mennyire lehetetlen kettőnk kapcsolata.

A srácok szerint totálisan megzakkantam, mert a fellépéseken ingerült voltam a rajongókkal, ezért Tominak át kellett venni a cuki fiú szerepét, aminek mondanom sem kell, marhára nem örült. Egyszer azt mondta, hogy ha nem változom vissza sürgősen azzá a nyálgéppé, aki addig voltam, kidobat az együttesből, hogy felvegyenek a helyemre egy másik bohócot. Persze tudom, hogy nem gondolta komolyan, mert láttam rajta, hogy esténként aggódva figyelte, hogy öntöm magamba egyik italt a másik után. Mindig elkísért, amikor részegesdit támadt kedvem játszani, és haza támogatott, amikor nem bírtam lábra állni, annyira kiütöttem magam. Végig morogta az utat, és százszor is elátkozott, otthon mégis gondosan takargatott be, mint egy jószívű apuka a kisfiát, aki rossz időszakát élte. De nem sok időt töltöttem otthon, mert rendkívül idegesített, amikor Beckyt és Ethant együtt láttam. Örültem, hogy egymásra találtak, de nem tudtam leküzdeni a fojtogató irigységet, ami belülről mardosott. Ha ők azon is túl tudtak lépni, hogy Ethan lefeküdt Sophiával, akkor mi miért nem vagyunk képesek bevallani az érzéseinket egymásnak Lisette-tel? Mert hiába volt vőlegénye, hiába mondta azt, hogy nem lehet velem, a cselekedetei másról árulkodtak. A tekintete, a csókja, ahogy aggódott értem, mind-mind azt a tényt támasztották alá, hogy szeret, valami miatt mégis titkolta ezt, sőt, minél messzebb akart kerülni tőlem. Tudtam, hogy előlem menekült Argentínába, és reméltem, hogy ez nekem is jót fog tenni. Hogy végre nem esek bűvöletbe, akárhányszor a közelemben van, és élvezni tudom, amit az élettől kaptam.

De rám jellemzően a dolgok nem mentek ilyen egyszerűen. Minden este a Nirvanában vedeltem, és Aphrodité agyát fűztem, mert abban reménykedtem, hogy egyszer csak felbukkan Lisette, és futva hagyhatom ott a fekete lányt az ő kedvéért. De Lisette sosem jelent meg, Aphrodité pedig kezdett többet gondolni a látogatásaimba annál, amit valójában jelentettek. Amikor táncolt, folyton engem bámult, és utána senki másnak nem szentelt figyelmet, kivéve nekem. Egyik este felajánlotta, hogy menjek fel hozzá, én pedig igent mondtam. Tomi kezdetben ágált a kijelentésem ellen, hogy nem megyek vele haza, aztán megváltoztatta a véleményét, és azt kívánta, bárcsak örökre elfelejteném Lisette-et azon az éjszakán. Aphrodité lakása kicsi volt, de ez abban a pillanatban cseppet sem számított. Azt mondta, lezuhanyozik, addig nyugodtan szolgáljam ki magam. A konyhájában található szekrényben töménytelen mennyiségű alkoholra bukkantam, és nem volt elég, hogy a bárban a sárga földig ittam magam, muszáj volt folytatnom a műveletet. Nem számoltam a poharakat, bár lehet, hogy inkább üvegekről volt szó, mindenesetre hamarosan a padlón fekve találtam magam. Igazán kényelmes volt, és semmi másra nem vágytam az alváson kívül. A szemeim kezdtek lecsukódni, amikor Aphrodité egy szál törölközőben odalibbent mellém, és az ágyába invitált. Nem volt erőm felállni, de nem is akartam vele tartani. Megbántam, hogy felmentem hozzá, és a fejem is olyan szinten hasogatott, hogy bevettem volna egy marék fájdalomcsillapítót, ha nem fogyasztottam volna alkoholt. Aphrodité azonban nem volt az a fajta lány, aki könnyedén fogadja az elutasítást, ezért szabályosan rám mászott, és nem nagyon zavarta, hogy a konyhája közepén fetrengtünk. Le akartam lökni magamról, de nem ment. Megcsókolt, mire átadtam magam a feltörő hányingernek, ami egy ideje sanyargatott, és fejemet balra fordítva megtiszteltem a kövezetet. A lány felugrott, és szitkozódva hátrálni kezdett, majd pufogva magára csapta a szobája ajtaját. Kicseszettül nyomorultan éreztem magam, már amennyire beszámítható állapotban voltam, és felhívtam Tomit, hogy jöjjön értem. Nem igazán fogta fel, mit mondok, mert alig lehetett érteni a beszédemet, ráadásul azt sem tudtam körülírni, hol vagyok pontosan, de barátom képes volt valahogy kinyomozni a lány címét, és fél órán belül ott is volt. Arra azonban legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ahelyett, hogy haza vitt volna, becsattogott Aphrodité hálójába, és magukra zárta az ajtót. Hamarosan olyan hangokat hallottam meg kiszűrődni a szobából, amire rohadtul nem voltam kíváncsi, úgyhogy inkább ittam még pár felest, hogy elérjek az ájulás szintjére.

Másnap reggel némán ültünk Tomival egymás mellett a taxiban. Nem néztünk egymásra, a levegő érezhetően pattanásig feszült, mivel egyikünk sem volt büszke arra, amit tett. Mondjuk, azt nem értettem, miért nem parádézik levakarhatatlan vigyorral az arcán, amikor volt egy jó éjszakája, de morcos ábrázatát látva nem volt merszem bolygatni a dolgot.

Mr. Lance azon a délutánon behívatott az irodájába, és ismét közölte, hogy csalódott bennem. Nyomta a sódert, de nem igazán figyeltem rá, csak néhány szót sikerült elkapnom a fejmosásából. Arra viszont feleszméltem, amikor azt mondta, pár napra kényszer szabadságra küld, mielőtt teljesen aláásnám a rólam felállított pozitív képet. Megtiltotta, hogy suliba menjek, és leginkább azt szerette volna, ha hazautaztam volna Mexikóba, hátha ott észhez térek, de nem akartam a bátyáim szívatását is hallgatni; épp elég bajom volt azon kívül is. Meg Aliciával sem lett volna jó találkozni ilyen állapotban; előtte sosem tudtam titkolózni, és addig nyaggatott volna, amíg el nem árultam volna, hogy miért szállt el az agyam.

Így hát két teljes napot a hotelben töltöttem, aminek a végére jobban begőzöltem, mint bármikor. Tomi példáját követve bokszzsákokat kezdtem püfölni, de nem éreztem megkönnyebbülést utána, és a medencében való megannyi hossz leúszása se nyugtatta le háborgó lelkemet. A második nap estéjén Lucky odajött hozzám, és a szerelemről kezdett hablatyolni. Olyan ritkán bukkant fel az öreg, hogy néha azt hittem, csak képzelődtünk, amikor néha-néha láttuk őt, olyankor azonban szörnyen valóságosnak tetszett. Azt mondta, menjek el Santiagóhoz, mert ő választ adhat a kérdéseimre, de eszem ágában sem volt azzal a barommal társalogni. Lucky mégis olyan hatással volt az emberre, mintha hipnotizált volna, úgyhogy szinte tudatomon kívül kerültem Santiago lakása elé nem sokkal a beszélgetésünk után. Azon gondolkoztam, honnan tudom én egyáltalán a fickó címét, amikor kinyílt az ajtó, és egy meglepett arcú lány álldogált velem szemben. Félre toltam, és mélységes dühbe gurulva rontottam Santiagóra. Azt kiabáltam, hogy amíg Lisette a nagymamáját gyógyítgatja, ő fűvel-fával megcsalja őt, és természetesen nem maradhatott el a jobb egyenes sem, amit pontosan vittem be a szeme alá. Ezúttal ő sem volt rest, és bár állítása szerint nem akart bántani, olyat kaptam tőle, aminek még most is érzem a nyomát. Szükség volt rá, mert legalább a fájdalom kijózanított valamilyen szinten, és hagytam, hogy a srác leültessen, és felvilágosítson egy-két dologról. A lány közben eliszkolt, amiért nem győztem utána elnézést kérni, mivel az igazság fényében rosszul jött ki, hogy a csaj miattam lépett le. Santiagót azonban nem rázta meg túlságosan a dolog, azt mondta, csupán egy éjszakás kalandról volt szó, úgyhogy ne emiatt aggódjak. Elmesélte, hogy Lisette és ő unokatestvérek, és Lisette csak azért találta ki, hogy ő a vőlegénye, mert végérvényesen le akart magáról rázni. Santiago azt állította, hogy az unokatestvére szeret, és hogy utána kéne mennem, mert szerinte mással nem találhatja meg a boldogságot. Azt továbbra sem értettem, hogy Lisette miért hazudta azt, hogy pasija van, bár úgy gondoltam, hogy a Nirvanával lehet összefüggésben. Biztosan szégyellte, hogy ott dolgozik, talán mocskosnak is tartotta magát emiatt, és azt az álláspontot képviselte, hogy nekem valaki jobbra, valaki tisztábbra van szükségem. Készen álltam rá, hogy megbocsássak neki mindenért, hiszen semmi más nem hozhatta vissza a régi Lucast, csak ő.

Hazaérve a hotelbe a fiúk egy Argentínába szóló repülőjeggyel vártak, és közölték, hogy nem fogadnak el semmiféle ellentmondást. Már a bőröndömet is összekészítették, és fél órám volt arra, hogy kiérjek a reptérre. Ethan elvitt, és a lelkemre kötötte, hogy csak Lisette-tel az oldalamon térhetek vissza, addig látni sem akar, amíg újra nem csöpögök a romantikától, mint azelőtt. Megígértem neki, bár őszintén szólva kicsit féltem az újra találkozástól. Lisette azért menekült a szülő hazájába, mert nem akart látni, úgyhogy nem tartottam valószínűnek, hogy a nyakamba vetné magát, amikor váratlanul betoppanok. Végig idegeskedtem a repülő utat, és semmire sem tudtam koncentrálni. El akartam tervezni, mit fogok neki mondani, mit fogok csinálni, hogy ne riasszam el, de az agyamban forgó kerekek sztrájkot hirdettek, és egy tapodtat sem voltak hajlandóak elmozdulni a helyükről. Rettenetesen ideges voltam, amikor megálltam a ház előtt, és nagy késztetést éreztem arra, hogy akár hazáig fussak. Rettegtem az elutasítástól, mert már annyiból volt részem Lisette részéről, hogy plusz egyet nem bírtam volna elviselni. Szó szerint fellélegeztem, amikor a nagyija nyitott ajtót, és beinvitált egy bögre teára, mivel Lisette nem volt otthon. Az asszony szintén azt mondta, mint Santiago, hogy higgyem el, Lisette teljesen oda van értem, és hogy akármit mond, ne adjam fel, harcoljak kettőnk szerelméért. Mesélt a nehéz gyerekkoráról, arról, hogy az édesanyja meghalt, az apja pedig nem foglalkozott vele, ezért nevelte ő kicsi kora óta. Mesélt néhány csínytevéséről, aminek hallatán melegség járta át a testem, és elképzeltem a kicsi Lisette-et, ahogy lázadást szervezett a suliban, amiért el akarták az egyik barátnőjét tanácsolni, és addig tűntettek az iskolatársaival, amíg a lány ott maradhatott velük. Elképzeltem, ahogy bosszúból levágta annak a lánynak a babájának a haját, aki szemétkedett az unokatestvérével, és hogy megmentett mindenféle állatot a legapróbb gyíkoktól kezdve az erdőben tévelygő rókákig.

A nagyi említette, hogy este bál lesz, amire Lisette eddig még sosem ment el, de minden vágya az volt, hogy a szeretett fiúval keringőzhessen ezen az eseményen, még ha ezt nem is vallotta be. Elhatároztam, hogy nem várom meg, amíg hazajön, hanem csak este fogok visszatérni, addig hagyom, hogy elkészüljön, és magára varázsolja azt a ruhát, amit az asszony saját kezűleg készített neki. Lisette mindenben gyönyörű, de ebben a darabban olyan, mint egy festmény, amit az istennők tiszteletére vittek vászonra. Láttam, mennyire örül a virágnak, amit az ajtó előtt hagytam, de nem reménykedtem abban, hogy forró csókkal fog üdvözölni, és hogy percekig nem fog elereszteni. Legszívesebben hagytam volna a bált, hogy kettesben lehessek vele, de nem akartam megfosztani ettől az élménytől. Ráadásul még nekem sem volt szerencsém ilyet átélni, úgyhogy örömmámorban öleltem őt egész este, miközben egy pillanatra sem hagytuk abba a táncot. Nem beszéltünk, csak elvesztünk egymás tekintetében, és a kelleténél gyakrabban talált a szánk a másikéra, de nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy érezzem, Lisette igazán boldog. Ezúttal nem játszott szerepet, nem látszott rajta, hogy bármelyik percben elrohanhat kétségek közt hagyva, nem tűnt úgy, hogy ezután valaha el akarna engedni, és újra messzire taszítani magától. Még nem tudtam teljes mértékben hinni abban, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy mi ketten tényleg járhatunk, és olyan normális pár lehetünk, mint Ethan és Becky, de ahogy múlt az idő, annál biztosabb lettem abban, hogy nem álmodom, és a hercegnőm nem fog köddé válni éjfélkor.

– Ne haragudj, hogy ide hoztalak, de azt szeretném, ha Ricky ismerne téged… Ricky volt az első barátom, akibe szerelmes voltam. Nem úgy, mint beléd… Komolyan Lucas, úgy sosem szerettem senkit, mint téged; a Rickyvel való kapcsolatom egy tini szerelem volt, ami nem hasonlítható ahhoz, amit most érzek… – Elpirul, és lesüti a szemét, én pedig az egész mondandójából csak annyit fogok fel, hogy először mondta azt nekem, hogy szeret. Hogy úgy szeret, mint még senkit, ezért örömömben szeretnék táncra perdülni, és világgá kürtölni, hogy az univerzum legszebb és legédesebb lánya szerelmes belém, de a helyszín nem passzol túl áradó boldogságomhoz. Hirtelen belém csap a felismerés, hogy egy temetőben vagyunk, annak a fiúnak a sírjánál, aki Lisette első barátja volt, és ez a felismerés jéggé dermeszt. – Autó balesete volt, és mindig magamat hibáztattam azért, mert meghalt. Mert nem tudtam neki segíteni, nem mentettem meg, és megfogadtam, hogy senki sem léphet a helyébe. De aztán jöttél te, és mindent fenekestül felforgattál. Amikor visszajöttem ide, ugyanolyan bűntudat gyötört, mint azelőtt, de a nagyi arra bátorított, hogy ne féljek a szerelemtől. Azt mondta, kezdjek új életet azzal a fiúval, akivel ma este találkozni fogok a bálon… Várjunk csak! A nagyi tudott rólad? Tudta, hogy ideutaztál, és hogy el akarsz kísérni a bálba?

– Igen. Délelőtt beszélgettem vele, de ne haragudj rá, amiért a cinkosom volt, jó? És… sajnálom… Sajnálom, hogy Ricky meghalt, de nem te tehetsz róla, bonita. Én abban hiszek, hogy a sorsunk meg van írva, és ha nem abban az autó balesetben halt volna meg, akkor elütötte volna egy busz vagy lelőtte volna egy bűnöző az utcán. Ne hibáztasd magad, és engedd meg, hogy feloldozzalak a bűntudat alól, amit nem kéne érezned. Engedd meg, hogy az lehessek, aki elfeledteti veled a múltat, aki mellett nem számít, hogy mi fog történni a jövőben, csak az itt és most érdekeljen. Csak te meg én, szerelmem. – Hagyja, hogy olyan sokáig és olyan lassan csókoljam, amíg a térde össze nem csuklik a nagy intenzitású érzelmek áradatától, és a karjaimba omolva azt nem ismételgeti, hogy sose hagyjam el, bármit tesz vagy mond. Mintha arra kérne, hogy védjem meg őt önmagával szemben, de ha erre van szüksége, örömmel teljesítem a kívánságát. Megteszek mindent, hogy egyetlen olyan pillanat se következhessen el, amikor megfordul a fejében, hogy talán jobb lett volna nemet mondania. Rájövök, hogy minden, amit eddig tett, Ricky miatt volt. Azért akart távol tartani magától, mert megfogadta neki, hogy nem lesz más, akit szeretni fog. Talán a Nirvanában is azért kezdett dolgozni, mert abban reménykedett, ott úgysem fog rátalálni a szerelem. Megnyugszom, amiért a kirakós darabkái lassan összeállnak a fejemben, és örülök, hogy nem súlyosabb dolog miatt nem akart velem Lisette járni. Nyilván hatalmas trauma lehet egy fiatal lánynak, ha elveszít valakit, aki nagyon sokat jelentett számára; ha Aliciával történt volna ilyen, biztosan hasonlóképpen reagáltam volna, mert bár sosem voltam szerelmes belé, nagyon erős szálak fűznek hozzá. De minden tragédia emlékké fakul, ha eltelik a megfelelő mennyiségű idő, és ha találsz valakit, akiért megéri folytatni, akiért megéri küzdeni, és csak reménykedni tudok benne, hogy Lisette-nek én leszek az, akiért érdemes az életet választania, akivel nevetni és szórakozni akar, akit addig csókolna, amíg a nap felkel, aztán ismét lemegy.

Heves csókjaink közepette észre sem vesszük, hogy sötét fellegek gyülekeznek fölöttünk, és kisvártatva szakadni kezd a hó, mi több, óriási hóvihar támad. Perceken belül olyan vastag takaró keletkezik a földön, hogy alig bírunk menni, ráadásul a sötétben szinte semmit sem látunk. A vihar ágakat csap az arcunkba, és azért fohászkodom, ne történjen nagyobb baj, mert nem tudom, mi lesz velem, ha Lisette-et elragadja tőlem az ég, amikor végre boldogan élhetnénk. Paranoid oldalam felteszi a kérdést, miszerint nem így akar-e üzenni az ég, hogy mi ketten soha nem lehetünk egymáséi, de sietősen elhessegetem magamtól az idegölő gondolatot. Szerencse, hogy Lisette ismeri a környéket, mert ha egyedül lennék itt, tutira a vesztemet okozná a tomboló vihar. Nem messze a temetőtől van egy panzió, ami alapból pár percnyi sétára lenne, de így fél órába telik, mire odaverekedjük magunkat. Fáradtan rogyok le az első fotelre, ami a szemem ügyébe kerül, és annyira fázom, hogy nem bírom leállítani a fogam szüntelen vacogását. Sokan gyűltek össze a panzió előterében, úgy látszik, mindenki ide menekült be a túlélés reményében, és egyre többen jönnek. Lisette aggodalmasan huppan le mellém, és a kezemet kezdi szorongatni. Furcsa arckifejezéssel mered maga elé, amit nem tudok megfejteni, de annak tulajdonítom be, hogy megrázta az a gondolat, hogy odaveszhettünk volna a hirtelen támadt havazásban. Gyengéden a hajába csókolok, és magamhoz húzom, hátha összebújva kevésbé fogunk fagyoskodni.

– Krízis helyzet állt elő, de kérem önöket, ne aggódjanak. Meglehet, hogy napokig nem tudjuk majd elhagyni a panziót, de amíg itt vagyunk, nem érhet baj. Lent az alagsorban van két nagy termünk, az egyikben szállásoljuk el a nőket, a másikban a férfiakat, illetve azok, akik egy párként érkeztek, igénybe vehetik a szobáinkat. – A panzió tulajdonosa folytatja a megnyugtatásunkra szolgáló beszédét, majd az ide érkezők csoportokba verődve kezdenek el a számukra kijelölt hely felé szállingózni. – Önök egy párt alkotnak, vagy külön óhajtanak megszállni az alsó részlegen? – kérdezi a tulaj, amikor ránk kerül a sor. Semmit nem mondok, Lisette-re hagyom a döntés jogát. Rá se merek nézni, mert nem akarom befolyásolni a választásban, pedig a szívem azért könyörög, hogy a közös szobát jelölje meg.

– Egy pár vagyunk – ejti ki olyan természetességgel a hangjában, mintha nem most először tették volna neki fel ezt a kérdést. Mintha mi sem lenne annál világosabb, hogy ő meg én együtt vagyunk. Mosolyogva fogja meg a kezem, és veszi át a kulcsot a férfitól, aki még egyszer nyugalomra int minket. Felfelé a lépcsőn izgatottsággal vegyes idegesség kerít a hatalmába, mert gőzöm nincs róla, hogy mit fogunk abban a szobában csinálni. Talán nem jó ötlet, hogy az első napon, amikor összejöttünk, közösen fogunk aludni, de belehaltam volna, ha Lisette a nők részlegét választotta volna.

Kezdetben nem kicsit feszengünk, ahogy a szemünk elé tárul a hatalmas franciaágy, ami a szoba közepén terpeszkedik. Lichával számtalanszor aludtam együtt, de Lisette-tel egészen más lenne. Hogy leplezzem a zavaromat, lemegyek a recepcióra, hogy szerezzek némi harapnivalót, és közben mély lélegzeteket veszek, hogy lehűtsem arcom forróságát. Mire visszatérek, Lisette bekapcsolta a tévét, és látszólag lazán, keresztbe vetett lábakkal és karokkal fekszik az ágyon, nagy érdeklődéssel meredve a képernyőre. Mellé telepedem, és gyorsan falatozni kezdjük a nachost, amit gyakran egymás szájába adunk. A kezem néha megremeg, amikor a sajt szószba mártom a tortilla chipset, és ennek az lesz a következménye, hogy bénázásom eredményeképp a szósz nagy része egyenesen a pólómra borul. Nevetve próbálom egy szalvétával dörzsölgetni a foltot, ami egyre nagyobb lesz, és igyekezetem ellenére egyre jobban szétkenődik. Lisette a felsőm széléhez nyúl, és lágyan azt mondja:

– Vedd le, kitisztítom azt a foltot. Reggelre megszárad. – Tétován lehúzom magamról a ruhadarabot, és mint egy szégyenlős szűzlány magamra terítem a takarót, hogy elfedhessem félmeztelenségem. Nem vagyok olyan kigyúrt, mint Tomi, és lenyűgöző tetkókkal sem rendelkezem, mint Ethan, szóval nincs sok látnivaló a felsőtestemen. Abban nem kételkedem, hogy jóképű vagyok, de ruha nélkül nem szívesen mutatkozom, mert előhozza a hiányosságaimat. Bezzeg Lisette… Ő ruha nélkül még gyönyörűbb… Volt szerencsém látni a Nirvanában egy szál fehérneműben… Apropó, Nirvana… Azzal kapcsolatban egy szót sem mondott. Pedig ha járunk, akkor nem titkolózhatunk egymás előtt semmilyen téren. Mindegy, lesz még időm ezen rágódni, most inkább fülelek, mert hallom, hogy Lisette nemcsak a vizet folyatja a fürdőben, hanem valakivel telefonon kezdett csevegni. A lányos vihorászást hallva biztos vagyok benne, hogy Beckyvel pusmog, ezért még jobban hegyezni kezdem a fülem. Annyit sikerül elkapnom, hogy arról áradozik, milyen csodálatos volt a bál, és hogy olyan volt, mint a filmekben, és nagyon boldog, hogy velem élhette át ezt az estét. Aztán kérdez valamit, amit nem értek, ráadásul az én mobilom is megcsörren, úgyhogy fel kell függesztenem a hallgatózást egy darabig. Hm, vajon mit akarhat tőlem Ethan?

– Hallom, elég jól haladsz, haver! Öt perce vagytok együtt egy panzió szobájában, és te máris félmeztelen vagy. Ugye direkt öntötted magadra azt a fránya sajt szószt?

– Te honnan tudsz erről? Nem elég, hogy a csajok kibeszélnek, még te is csámcsogsz rajtam?

– Jaj, ne legyél már ennyire mimóza! Egyébként, örülök, hogy végre meghódítottad a kicsikét. Úgy hallom, nagyon boldog, legalábbis Beckynek ezt mondja, és nem hinném, hogy neki hazudik. Szóval? Tervezel valamit az éjszakára? Figyelj, szerintem eszeveszettül romantikus, hogy össze vagytok zárva, miközben kint tombol a hóvihar, tisztára, mint egy drámában.

– Mégis mit kéne terveznem? El sem tudod képzelni, milyen kényelmetlenül érzem magam. Túl gyors lenne, ha ma… Nem akarom őt elijeszteni, és ki sem szeretném használni az alkalmat, mert ha nem zúdult volna a hó a városra, akkor most ő otthon aludna az ágyában.

– De Lisette egy vérmes, belevaló maca. Mi van, ha pont az nem fog neki tetszeni, ha sokáig váratod? Még az is lehet, hogy a végén ő fog kezdeményezni, de legyél tökös, kérlek!

– Te és Becky mikor… érted… mikor csináltátok először?

– Mi? Mi már az első alkalommal, amikor nálam aludt. És hát tudod… Azóta minden éjjel rám mászik, mert egyszerűen képtelen ellenállni a belőlem áradó vonzerőnek.

– Hogy te mekkora kamugép vagy! Még egyszer sem voltatok együtt, igazam van?

– Kapd be, Davila! De Becky más. Ő csak egy törékeny kislány.

– Lisette sem egy könnyűvérű ribanc, ahogy azt te gondolod.

– Várj, közvélemény kutatást tartok. Srácok, Lucas megdöngesse Lisette-et az első közösen töltött éjszakájukon? Seyong azt mondja, semmiképp, Tomi meg azt, hogy bárki mást, csak Lisette-et ne. Na, most már tudod, hogy mit csinálj? Remélem, tudtunk segíteni.

– Ja, baromira! Mindegy, leteszem, mert úgy hallom, Lisette is befejezte. Legyetek jók!

A párna alá rejtem a mobilom, és úgy teszek, mintha szörnyen érdekes dolgokat művelnének a tévében, amin nagyokat kell nevetnem. Lisette furcsán néz rám, mire leesik, hogy éppen egy tragikus jelenetet mutatnak, amin inkább sírni lenne illendő. Ezzel mit sem törődve mellém kucorodik, és hamar elvonja a figyelmemet a képernyőről. Csókolózni kezdünk, és egyikünket sem érdekli a háttérben zümmögő készülék, vagy a nachos maradéka, amit a földön hagytunk. Nincs szükségünk se kajára, se filmre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, csak egymás társaságára. Végül is, olyan régóta vártunk már erre! Amikor lehúzza rólam a takarót, megint rám tör a szégyenlősség, amit annyira cikinek tartok. Szörnyű, hogy semmi nem ragadt rám a bátyáim nagyfokú önbizalmából. Sokszor voltam azon a véleményen, hogy nem akarok hasonlítani rájuk, de most mégis szeretnék csak egy kis időre valamelyikük bőrébe bújni. Ők egy pillanatig sem tétováznának azon, hogy együtt legyenek Lisette-tel vagy sem; mostanra talán a második meneten is túl lennének. Na de, nekik nem is lesz soha normális, tartós kapcsolatuk, én viszont ilyenre vágyom. Jaj, annyira kiakadok saját magamtól! A karjaimban tarthatom álmaim nőjét, én pedig megint nem vagyok másra képes, minthogy az élet nagy dolgain elmélkedjek. Át kell magam adnom a pillanatnak, csak akkor szabadulhatok meg a rám telepedő kérdések sokaságától. Egyszerűen csak szeretnem kell őt, ennyi a képlet; a többit megoldja az élet. Ezzel a mélyenszántó gondolattal teljes egészében ledobom magamról a takarót, és olyan birtoklón kezdem csókolni Lisette-et, ahogy addig még soha. Élvezem, hogy a keze a mellkasomon, majd a hátamon barangol, és nem agyalok azon, hogy milyen jó lenne, ha több izommal lennék megáldva, vagy hogy neki vajon milyen típusú pasik jönnek be. Ha itt van velem, az nyilván nem véletlen. Én persze inkább szorosan ölelem őt, nehogy rossz helyre tévedjen a kezem, mert jelenleg sem tudom eldönteni, hogy tovább merjek-e merészkedni a kelleténél. Akarom őt, de azt nem szeretném, hogy tolakodásnak vegye, ezért megmaradok az ártatlan, de annál tüzesebb csókok szintjén.

– Ideje aludni – mondom fáradtan, mert igazság szerint eléggé kivett belőlem a repülő út, aztán meg a viharban való mászkálás, a sok izgalomról nem is beszélve. Lemászom az ágyról, és megágyazok magamnak a földön. Azért jutottam erre a döntésre, mert nem akarok úgy járni, mint legutóbb Aliciával. Kínos lenne, ha Lisette-tel is megismétlődne, inkább választom a biztonságos elszeparálódást. Ő nem szól semmit, csak lekapcsolja a tévét, és némán bebújik a helyére. Hallgatom egy darabig egyenletes lélegzését, majd engem is elnyom az álom.

Hajnalban arra riadok fel, hogy Lisette remegve mászik be a takaróm alá, és oltalomra vágyva simul a karomba. Azt mondja, gyakran vannak rémálmai, és olyankor mindig az unokatestvérénél keresi a vigaszt, legalábbis amikor Santiagónál nem tartózkodik valamilyen lány. Az álom egy-kettőre kimegy a szememből, és sokkal inkább vágyom az ajkaira, mint az unalmas alvásra. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy egyszerűen csak ő is erre vágyik, száját lassan az enyémre helyezi, és ezúttal ő irányítja a csókot. Annyira beleéli magát, hogy nem sokkal később már rajtam fekszik, én pedig egyre kiszolgáltatottabbnak érzem magam. Amikor már nem tudok parancsolni a kezeimnek, beszöknek Lisette pólója alá, és végigsimítanak a hátán. A lány megborzong, és megkönnyebbülve sóhajt fel, mintha többet szeretne érezni. Tudom, hogy nem szabadna, de ha elkap a gépszíj, nehéz lenne leállni, úgyhogy belemarkolok a fenekébe, és ő továbbra sem húzódik el tőlem. Arra mégsem tudom rávenni magam, hogy megszabadítsam a ruháitól, de némi fülledt csókcsata után azt veszem észre, hogy ő maga dobja le a felsőjét. Először megijedek; mi van, ha a táncosnő énje dolgozik benne, ha az az oldala vette át az uralmat felette? Én Lisette-tel akarok lenni, nem pedig a Hableánnyal, nem azért, mert ez a feladata, hanem szerelemből. De amikor a szemébe nézek, gyengédséget látok, és vágyat, ami csak nekem szól. Nem egy kliensnek, nem egy olyan embernek, akit még sosem látott azelőtt, hanem nekem, a barátjának, a szerelmének.

– Lucas, én még soha… – Elharapja a mondat végét, de tökéletesen értem, mire céloz. És önző módon legszívesebben felkiáltanék örömömben, mert őszintén szólva mindig is attól rettegtem, hogy akarata ellenére le kellett feküdnie néhány klienssel. Akkor is szeretném, akkor is ő lenne a barátnőm, de annak tudatában, hogy azokkal az idegenekkel nem tett semmit, egy csapásra megszáll az önbizalom, és ezennel semmitől sem visszariadva veszem le róla az utolsó ruhadarabot is, ami eddig testét fedte. Sokáig bámulom, mert annyira gyönyörű, hogy lebénít a tudat, hogy ez a szépség perceken belül az enyém lesz, és hogy ezután bármikor az enyém lehet. Aztán ott csókolom, ahol csak érem, és nem kapkodok el semmit. A hó miatt úgyis napokig be leszünk ide zárva, úgyhogy tengernyi idő áll a rendelkezésünkre. Szerelmes vagyok… Csak erre tudok gondolni, amikor testünk eggyé válik, és egy örökkévalóság múlva válik csak szét, hogy utána újból egyesülhessen.

***

Hatalmas vigyorral fekszem az ágyon, miközben hallgatom, hogy Lisette milyen csodálatosan énekel a zuhany alatt. Milyen jó, hogy nem csak a fürdőben csillogtatja meg az énektudását, hanem az egész világ ismerheti angyali hangját. Elbűvölve nézegetem a selfie-t, amit a reggelinél csináltunk. Olyan elragadó rajta, rólam meg lerí, hogy négy méterrel a föld felett járok. Hirtelen ötlettől vezérelve rákattanok a képre, és elküldöm a fiúknak. Persze mindegyik rögtön reagál, mindenki a saját maga stílusában, ahogy már megszokhattam.

Ethan: Neeeeeeee, hát csak megtetted! Ne is tagadd, messziről le lehet olvasni az arcodról.

Seyong: Azért remélem, legalább védekeztetek. Mr. L szívrohamot kap, ha azzal a hírrel állítasz haza, hogy nagypapi lesz. Bár szerintem egy 4TUNE bébi nagyon cuki lenne. Amúgy gratula! Lehetek a második gyerek keresztapja? Mert az elsőé gondolom, Tomi lesz.

Tomi:  Keresztapa? Én? Maximum a maffia élén. Szóval csak sikerült a hálójába sétálnod annak a k*rvának. Legalább jól használta a száját? (és nem, nem a csókra gondolok)

Lucas: Lisette a barátnőm. Minden téren tökéletes, és igen, lehetsz a második gyerekünk keresztapja, Seyong. Legalább hármat akarunk, már beszéltünk róla reggelinél. Tomi, ha még egyszer csúnya szavakkal illeted a barátnőmet, páros lábbal rúglak ki a szobánkból, világos? Ethan, remélem, nemsokára a te időd is eljön, és egy hasonló elégedett képet fogsz küldeni:-P

Vacsoránál egy olyan emberbe botlunk, akire egyikünk sem számított. Nagyban falatozunk, ábrándozva összeérintjük a kezünket az asztal alatt, miközben a gyertya pislákoló fényét bámuljuk, amikor Lisette vállát megérinti egy idősebb férfi. Először megijedek, hogy akar tőle valamit, de jobban megvizsgálva, a barátnőm szakasztott mása a fickónak. Lisette riadtan fordul hátra, és szemei elkerekednek, amikor tudatosul benne, hogy kivel sodorta össze a sors.

– Apa? Hogy kerülsz te ide? – pislog zavartan, és látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. A férfi ellágyuló tekintettel mér végig minket, amitől feláll a szőr a hátamon. Valamiért olyan kellemetlen az egész szituáció, ezenkívül szokatlan is. Az apák általában beverik a lányuk pasijának képét, eltiltják tőle a lányukat, és ezerévnyi szobafogságra ítélik a szemük fényét, hogy semmi esetre se tudjon találkozni a fenyegetést jelentő alakkal. Ő viszont olyan kedvesen mosolyog rám, mintha régóta ismerne, sőt, kedvelne is.

– A közelben jártam, amikor lecsapott a vihar. Annyira örülök, hogy látlak, kicsim. Ő a…?

– A barátom, Lucas. Apa… ülj le közénk, vacsorázzunk együtt, ha már így alakult. – mondja Lisette, bár tudom, hogy nem lehet túl boldog, amiért találkozott az apjával. Hiszen ez az ember elhagyta, mégis olyan közvetlenül viselkedik a lányával, mintha nem követett volna el hibát annak idején. Mielőtt leülne, körülnéz, és most először vélek felfedezni némi zavart a vonásain. Valakit keres a szemével, és mikor megtalálja, int neki, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Drágám, ő… a második feleségem, Julieta. – A nő kedvesen mosolyog, és Lisette vonakodva elfogadja a felé nyújtott kezet. Biztosan tudta, hogy az apja újra házasodott, mert egy ilyen kis faluban a falnak is füle van, de ez a helyzet egyáltalán nem lehet könnyű neki. A nagymamája azt mondta, azért hagyta el Lisette-et az apja, mert nem bírta feldolgozni imádott felesége halálát. Úgy látszik, a megfelelő idő elteltével a férfi tovább tudott lépni, csak sajnos nem lehet kitörölni azokat az éveket, amikor Lisette-nek apa nélkül kellett felnőnie. Magamban hálát adok az égnek, amiért a mama és a papa is élnek, és amiért olyan csodálatos házasságot tudhatnak a magukénak, amit remélem, mi is fogunk Lisette-tel. Alig várom, hogy hazavigyem őt, és méltóképpen bemutassam a családomnak, mert az nem számít, hogy egyszer már futtában találkoztak vele. Elképzelem, hogy főznek valamit a mamával, amíg rólam csacsognak. A mama elmesélné minden cikis, gyerekkori sztorimat, Lisette pedig a fellépéseinkről meg a sulis napokról számolna be. Közben a papa megjegyezné, hogy nála jobbat nem választhattam volna, a tesóim pedig szétirigykednék magukat, amiért az ő béna kisöccsük megfogta az Isten lábát azzal a lánnyal, aki nekik csak a sógornőjük lehet.

– Mindkettőtök pályafutását követjük. Amikor megláttuk a duettetekhez készült klipet, annyira drukkoltunk, hogy a valóságban is legyen köztetek valami. Érezhető volt köztetek a kémia, és annyira helyesen mutattok együtt – lelkendezik Julieta, miközben Lisette és az apja úgy nézik egymást, mintha olvasnának a másik gondolatai között. A vacsora után a férfi engedélyt is kér arra, hogy beszélhessen néhány percet négy szem közt a lányával, mire kérdőn nézek Lisette-re. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne, és erről még nyomatékosabban biztosítom, amikor megszorítom a kezét. Visszaszorít, ezzel jelezve, hogy minden rendben lesz, és egy futó csók után eltűnik az ebédlő ajtaja mögött.

Másnap kellemetlenebb látogatónk támad Lisette apjánál. Délután a szalonban bowlingozunk, amikor egy enyhén ittas alak hátulról Lisette derekára helyezi a kezét, és vészesen közel hajol az arcához. Se szó, se beszéd megnyalja a fülét, amitől bennem elpattan a húr, és gondolkodás nélkül lendítem az öklöm az arcába. A férfi úgy röhög fel, mintha meg sem kottyant volna neki az ütés, és keze ismét Lisette körül kezd mozgolódni. Rácsap a fenekére, és olyan hangnemben szólal meg, mintha Lisette az ő tulajdona lenne, és én lennék a kívülálló, nem ő.

– A kis Hableány elfelejtette, hogy milyen jól szórakozott a nagy Cápával? Életem, nem mondod, hogy lecseréltél egy ilyen nyikhaj kölyökre? Na gyere, mutasd meg a papának, hogy mit tudsz! Annyi ékszert kapsz tőlem, hogy gyémántba borulva fogod elhagyni a helyet. Ez illik hozzád. Ez a gyerek egy darab nyakláncot nem tudna neked venni, én viszont tízet is adhatok. Na futás, ha nem akarod, hogy elnáspángoljalak. – Újra megütöm, és annyira elvakít a harag, hogy addig nem vagyok képes leállni, amíg a biztonsági őrök le nem szednek a perverz alakról. De nem elégszenek meg ennyivel, elvezetnek, és mivel a rendőrségre nem tudnak bevinni, ott tartanak a panzió egyik termében elzárva. Hiába mondom nekik, hogy az a fószer inzultálta a barátnőmet, azért támadtam rá, nem törődnek vele. Basszus, Lisette-ről még itthon is tudják, hogy milyen munkát űz Los Angelesben. Vajon a nagymamája is tudja? Ezt erősen kétlem. Ez az ember biztosan véletlenül keveredett ide, mindenesetre jól felforgatta a lelki békémet. Minden olyan tökéletes volt itt a világtól elzárva a barátnőmmel. Minden éjszaka szerelmeskedtünk, napközben játszottunk, nagyokat ettünk, ittunk, és cseppet sem vágytunk vissza a nagyváros idegesítő mindennapjaiba. Ahol folyton próbálnom kell, és ahol mindig történik valami, ami megzavarja a nyugalmat. De úgy tűnik, a nyugalmat ezen az idilli helyen is meg tudják zavarni, pedig olyan érzetem volt, mintha nászúton lennénk Lisette-tel. Miért kell mindig történnie valaminek, ami beárnyékolja a boldogságunkat? De az biztos, hogy nem maradhatok itt, mert mi van, ha az az állat kihasználja a távollétemet, és megkörnyékezi Lisette-et? Lehet, hogy hibázott, amikor sztriptíz táncosnőnek állt, de nem fogom megengedni, hogy egyetlen tévedése miatt tönkretegyék az olyan barmok, akik azt hiszik, csak azért, mert egyszer látták őt táncolni, uralkodhatnak rajta, és parancsolhatnak neki. Nem vagyok szuperhős és túlságosan erős sem, de muszáj lesz kitalálnom valamit.

Az ajtó zárva van, viszont az ablakot ki tudom nyitni. Csakhogy kint még mindig elég nagy a hó, bár annál mindenképpen jobb lenne odakint lenni, minthogy az a szemét elkapja Lisette-et, amíg én idebent rohadok. Erőt veszek magamon, és szélesre tárom az ablakot. Vakmerően kiugrom, de nem a magassággal van a baj, hiszen az kábé egy méter csupán, hanem a hóval, ami magasabban húzódik, mint az ablak párkánya. Mivel nincs rajtam meleg ruha, rögtön vacogni kezdek, és halált megvető bátorsággal vágok neki az útnak, ami a szobánk ablakához vezet. Erkélyről erkélyre kapaszkodom, és hamarosan megérkezem ahhoz, ami a mi szobánkból nyílik. Az ablakon belesve látom, hogy Lisette annak a fickónak táncol egy szál szoknyácskában és melltartóban, és a rám törő méregtől elvesztem a fejem, és vele együtt az egyensúlyomat is. Az erkély korlátja végig jeges volt, úgyhogy csoda, hogy eddig bírtam kapaszkodni. Elég egy pillanat, amíg nem figyelek oda, megcsúszik a kezem, és túl késő már a rács után kapni, ami egyre távolodik az utána nyúló ujjaimtól.

***

Sajgó végtagokkal és magas lázzal fekszem a panzióban kapott szobánkban. Lisette egyfolytában mellettem van, és annyira zaklatottnak tűnik. Keze meg-megrándul, mintha csinálni akarna valamit, de ellenáll a kísértésnek. Patakokban folynak a könnyek végig az arcán, és azt ismételgeti, hogy „meg kell tennem, meg kell tennem”. Fogalmam sincs, mire céloz, de olyan jó lenne, ha nem aggódna ennyire. Nem történt túl nagy bajom, mert a puha és vastag hótakarónak köszönhetően nem tört el semmim a zuhanás során. Azt nem mondom, hogy nem sajognak a végtagjaim, és hogy nem érzem úgy, mintha haldokolnék a nagy láz miatt, de túl fogom élni. Hiszen itt van a legtökéletesebb motiváció, akinek a kedvéért nem fogom hagyni, hogy elragadjon a halál. Másnap mégis olyan, mintha még rosszabbul lennék. Alig bírok magamnál lenni, csak néhány percre vagyok képes nem elveszteni az eszméletemet. Abból, amit hallok, az orvosok sem kecsegtetnek túl sok jóval, de nincs időm ezen rágódni, mert a gondolataim rögtön szertefoszlanak, és újra magába szippant a leküzdhetetlen sötétség.

A következő nap viszont olyan vagyok, mint akit kicseréltek, amikor magamhoz térek. Értetlenkedve nézek körül, mire meglátom, hogy Lisette fekszik sápadtan mellettem, homloka tüzel a láztól, és szemmel láthatóan nincs tudatánál. A francba! Megfertőztem őt! Miért nem különítettek el, ha tudták, fertőző a betegségem? Rárontok az orvosokra, de azok csak sejtelmesen hallgatnak. Fel-alá járkálok a szobában, mint egy karmaitól megszabadított oroszlán, aki nem tud többé szembe szegülni a vadásszal. Egy percre sem mozdulok el Lisette mellől, és megfogadom, ha valami baja lesz, nem térek vissza L. A.-be. Ha elveszítem őt, temessenek mellé, mert nélküle nem vagyok hajlandó tovább élni. A nagymamája óránként érdeklődik telefonon az unokája hogy léte felöl, és Lisette apja is aggodalmas képpel jön be néha a szobánkba. Miért van olyan érzésem, mintha ők tudnának valamiről, amit én nem tudok? Mintha valami titok lappangana a történtek körül, amiről az egész falu tud rajtam kívül. Mr. L is felhív, és közli velem, hogy küldet egy helikoptert, ami kivisz minket arról az átkozott helyről. Ez előbb is eszébe juthatott volna, de nem kezdem el őt is szidni. Megköszönöm a felajánlást, és amikor visszamegyek Lisette-hez, hogy összeszedjem a holmiját, látom, hogy az ágyon üldögél, és bár nem tűnik teljesen egészségesnek, annál sokkal jobban fest, mint pár órával ezelőtt volt. Létezik, hogy csoda történt? A zuhanáshoz képest én is gyorsan épültem fel, és a riadalom ellenére, ami összeszorította a szívemet, Lisette sem nyomta túl sokáig betegen az ágyat. Annak ellenére, hogy jobban van, szomorúan néz rám, de mielőtt bármit is mondhatna, elhallgattatom egy csókkal. Biztosan meg akarta magyarázni, amit az a férfi mondott neki, vagy amit az ablakon át láttam, de nem engedem, hogy az utolsó pár óránk semmibe vesszen. Miután elmondom neki, hogy nemsokára visszamehetünk Amerikába, óvatosan végigfektetem az ágyon, ahol annyi örömben volt részünk az elmúlt napokban, és utoljára szerzek magunknak egy életre szóló emléket. Nem hagyom, hogy túlságosan megerőltesse magát, megkérem, hogy ne mozogjon, majd én gondoskodom mindenről. Olyan hosszúra nyújtom a boldog pillanatokat, hogy Lisette-et többször is magával ragadják a gyönyör hullámai, én pedig a végén megsemmisülve robbanok fel a karjaiban. Újra minden tökéletes, újra a helyére került minden darabkája az életünk kirakósának. Visszatértek a színek, és Lisette szívverését hallgatva úgy érzem, révbe értem.

– Lucas, megjöttünk! Gyertek, megmutatom a tetőre vezető utat, ott landolt a gép.

– Basszus, ez Mr. Lance! Ez annyira kínos! – kuncog Lisette a nyakamba. A nevetése ragadós, és hamarosan a könnyem is kicsordul, annyira magával sodor a belőle áradó jókedv.

– Minden rendben van odabent? – kérdezi kissé aggódva producerünk, mire még jobban kezdünk nevetni. Összeszedem magam, és kikiabálom neki, hogy adjon pár percet, és megyünk, majd berohanok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak az indulás előtt. Lisette követ, és a fürdés heves csókokba torkollik. Ó, hogy mennyire folytatnám, de nem akarom túlságosan megváratni a stábot. Végighúzom a kezem Lisette combjai közt, mire a mellkasomba nyög, én pedig nem lehetek annyira gonosz, hogy ne repítsem még egyszer a mennyekbe a gyönyörű barátnőmet. Az ujjaim olyan gyorsan járnak, mint egy profi zongoristának, ezzel csodás hangokat csalva ki élő hangszeremből.

– Ember, gyertek már! Idefagyunk, baszki! – dörömböl Tomi közvetlenül a fürdőszoba ajtaján. Szóval nem szégyellt engedély nélkül bepofátlankodni a szobánkba. Lisette összerezzen barátom hangját hallva, de a fülébe suttogom, hogy ne törődjön semmivel, csak mi ketten számítunk. Erőteljesen megcsókolom, mielőtt arcát a nyakamba fúrja, hogy úgy fojtsa el a sikolyt, ami sokadjára szakad fel belőle, amióta a panzióban tartózkodunk.

– Odaköltözöl hozzám a hotelbe? – kérdezem, mialatt finom anyagú törölközőbe csavarom.

– Igen – suttogja csillogó szemekkel. Tomi ezt a pillanatot választja, hogy végleg ránk törje az ajtót, és hogy egy idegesítő vigyorral az arcán bemásszon az intim szféránkba.

– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, galambocskáim. Szeretnétek, hogy biztosítsunk számotokra egy magán fülkét a gépen, ahol kedvetekre játszhatjátok, a nyuszit, aki egy percre se bír leállni?

– Ne legyél már ilyen tahó, Tomi! Én annyira örülök nektek! – ugrik Becky Lisette nyakába.

– Te be ne gyere, Ethan! És te is húzzál innen kifelé, Tomi! Nem akarom, hogy a barátnőmet stíröljétek. – Mielőtt Tomi megjegyezhetné, hogy ő már törölköző nélkül is látta a barátnőmet, nevezetesen fehérneműben, taszítok egyet rajta, hogy az ajtón kívülre kerüljön. – És minek jöttetek el mindannyian? Elég lett volna a helikopter.

– Mert szeretünk, te hálátlan dög! – kiáltja Tomi, és kihallom a hangjából a sértettséget. Igaza van, hiszen én is ott voltam, amikor Ethan elment visszahódítani Beckyt. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire összetartó banda részese lehetek, és kettesben hagyom a lányokat, hogy jól megölelgethessem kint ácsorgó csapattársaimat.

– Én is szeretlek titeket! És annyira boldog vagyok, srácok!