4TUNE – A szerencse fiai

Huszonharmadik (bónusz) fejezet

Lisette

– Ébredj, hercegnő! El fogsz késni a suliból – ásítozik Santiago, aki a hangjából ítélve ugyanolyan fáradt, mint én. Erőt veszek magamon, és kikászálódok az ágyból, mivel nem akarom elszalasztani az utolsó napomat L. A.-ben. Amint a szekrény mélyén lapuló bőröndre gondolok, összefacsarodik a szívem, pedig muszáj lesz elővennem, amikor délután hazajövök. Muszáj lesz itt hagynom ezt az álmot, és szülőhazámba visszatérve megpróbálkozni a felejtéssel. Lehet, hogy úgy tűnik, megfutamodom, de szükségem van a távolságra, arra, hogy ne lássam őt mindennap, és hogy ne zakatoljon a fejemben szüntelenül az a kérdés, hogy mi lett volna ha… Miután elmegyek, talán neki is könnyebb lesz továbblépnie, és talál majd egy olyan lányt, aki maradéktalanul boldoggá tudja tenni. Mert megérdemli, hogy boldog legyen, és azt kívánom, mivel én nem adhatom ezt meg neki, más karjában leljen rá a szerelemre, ami élete végéig kísérje őt el. Hogy én csak egy szép emlék maradjak számára, egy lány, akit szeretett volna meghódítani, de túlságosan kemény diónak bizonyult, ezért vigaszt kellett keresnie valaki másnál. És nem fogok kiborulni, amikor látni fogom az esküvőjéről szóló híreket, hanem örülni fogok annak, hogy az élete sínre került egy bájos lány oldalán. Hmmm… Nem, nem hiszem, hogy ilyen éretten fogok hozzáállni a dologhoz, amikor boldogan mosolyog vissza rám egy újság címlapjáról a menyasszonya kezét szorongatva, aki nem én vagyok, de az idő minden sebet képes begyógyítani. Bár elég ironikus, hogy ezt éppen én mondom, aki évek óta nem tudtam kiheverni azt a borzalmat, ami végérvényesen megbélyegezte a sorsom, és ami nem engedi, hogy magam mögött hagyjam a múltat.

– Holnap visszautazom Argentínába – közlöm halkan, miközben végigszántok a fésűvel hosszú hajamon, ami rakoncátlan tincsekben omlik a hátamra. Santi fejcsóválva méreget, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem díjazza a döntésemet, aminek hangot is kell adnia.

– Miért mész vissza oda, ahonnan a fájó emlékek elöl menekültél el? Azt hittem, szeretsz itt élni. Beindult az énekesi karriered, amiről mindig álmodoztál, és mindezt egy mozdulattal le akarod húzni a vécén? Rajongóid vannak, és egy szuper iskolába járhatsz, ahol továbbfejlődhetsz, és ahova nem teheti be akárki a lábát… Megint menekülni akarsz, igaz? Csak ezúttal a mexikói elöl… Lis, az a srác teljesen beléd van esve, és annak ellenére, hogy beverte a képemet, szimpi nekem a tag. Miért csinálod ezt? Minek kellett az a színjáték, amikor azt kellett hazudnom, hogy a vőlegényed vagyok? Még egy rohadt gyűrűt is képes voltál venni, hogy hiteles legyen a füllentésed. Én komolyan aggódom érted, hercegnő.

– Ezt te úgysem értheted meg, Santi. Csak az értheti, aki együtt él ezzel az átokkal…

– De a történet nem feltétlenül ismétli meg önmagát. Miért nem tudsz hinni abban, hogy te meg Lucas boldogan élhettek együtt? – Nem tudom továbbhallgatni az érvelését, ezért dühösen az asztalomra csapom a fésűt, és a táskámat felkapva kiviharzok a lakásból. Hiába kiabál utánam, úgy teszek, mintha nem érnének el hozzám marasztaló szavai, és egyenesen az iskola felé veszem az irányt. Útközben tudatosan elbúcsúzok mindentől, amit szerettem a városban. Elköszönök a fáktól, melyek árnyékában hűsöltem a forró hőségben, az utcáktól, melyeken gyakran sétáltam végig arra várva, hogy megpillantom Lucast, amint szembejön velem, és attól az épülettől, amelyben a tanulás nem kötelességnek, hanem kalandnak számított. Rám tör a nosztalgia, amikor végigmegyek a folyosókon, de közben nem tudom kiverni a fejemből Santi csalódott ábrázatát, és a szavait, amik talán igazak is lehetnének. De annyi veszteség ért már, hogy képtelen vagyok hinni abban, hogy a sorsom jóra is fordulhat.

Santiago az unokatestvérem, együtt nőttünk fel abban a kis argentin faluban, ahol születtünk. Mivel nekem csak a nagyi volt, gyakran lógtam náluk, de a nagynéném nem tudta betölteni anyukám szerepét. Emlékszem, mindig kiabált Santival, mert őt hibáztatta, amiért a férje lelépett. Azt mondta, sose kellett volna teherbe esnie vele, és akkor a nagy szerelme még mindig vele lenne, pedig nap, mint nap láthatta a férfit, ráadásul mindig más nő társaságában, tehát egyedül magát okolhatta volna azért, hogy elhagyták. Szerintem a bácsikám sem tudta elviselni a bicskanyitogató stílusát, ezért lépett le, persze ez nem menti fel az alól, hogy magára hagyta a fiát, akinek apa és tulajdonképpen anya nélkül kellett felnőnie, mert a nagynéném az ordibáláson kívül nem igazán törődött Santival. Az unokatesóm szégyellte, amikor rázendített az anyja, mialatt náluk voltam, és olyankor maximum hangerőre tekerte a hifijét, hogy ezzel minden kinti zajt elnyomhasson. Hangosan énekelni kezdtünk, próbáltuk túlharsogni a bömbölő zenét, aminek az lett a következménye, hogy teljesen berekedtünk, és később alig jött ki hang a torkunkon. Akkor nem énekeltem még szépen; csupán arra ment ki a játék, hogy valahogy eltereljem Santi figyelmét az otthoni dolgokról, és addig bohóckodtam, amíg egy halvány mosoly meg nem jelent az arcán. Világéletemben csak ő és a nagyi voltak nekem, valamiért nem bírtam a lányokat a suliban, és inkább kuksoltam egyedül a padban, ha Santi éppen a haverjaival mászkált. Más voltam, mint a többiek, és úgy éreztem, csak a családom tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, ezért mindenféle kapcsolattól ódzkodtam. Legalábbis addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem Rickyt… De nem, nem gondolhatok rá, mert akkor itt helyben meghasadna a szívem. Ha otthon leszek, tudok majd eleget rágódni a múlton. Csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynom Santit, mert tudom, hogy egyedül nehezen fogja tudni fizetni a lakás költségeit, ráadásul egymás támaszai sem lehetünk ezután. Természetesen nem kérhetem meg arra, hogy jöjjön haza velem, hiszen elég, ha az én álmaimat töröm össze, nem felelhetek az ő szenvedéséért is. Milyen boldogok voltunk, amikor leszálltunk a repülőről, és először jártuk be az angyalok városát. Akkor még azt hittem, képes leszek újrakezdeni, egy kis időre elfelejtettem múltam sötét árnyait, és nagy hévvel vetettem bele magam a pörgős, amerikai életbe. Eddig mindent együtt csináltunk az unokatesómmal: együtt nőttünk fel, együtt költöztünk ide, és el sem tudom képzelni, mit fogok érezni, amikor nélküle ülök fel majd a hazatartó gépre. Nemcsak Lucast fogom elveszíteni, hanem őt is. Cserbenhagyom, amikor szüksége van rám, pedig ő mindig mellettem állt. Akkor is, amikor bejelentettem, hogy a Nirvanában fogok dolgozni, és akkor is, amikor megkértem, játssza el a vőlegényemet, mert úgy gondoltam, ezzel végleg lerázhatom magamról Lucast. És a terv be is vált, ugyanis azóta a közelembe sem jön, csak az a probléma, hogy én nem bírom elviselni, hogy mindennap látom, de nem érhetek hozzá, nem vallhatom be neki, hogy mit érzek iránta. Ezért kell elmennem, mert ha maradnék, lehet, hogy idővel kísértésbe esnék, de azt nem szabad. Eddig sikerült ellenállnom neki, de ki tudja, meddig bírnám folyamatosan elutasítani azt, amire valójában én is vágyom. Ha tudná, hogy mit jelentett számomra az a néhány röpke csók, ami elcsattant köztünk… Ha tudná, hogy minden este azért fohászkodom, bárcsak ne születtem volna ilyennek… Ha tudná, hogy úgy alszom el, hogy az ő nevét suttogom a párnámba, és az ő mosolya villan fel előttem minden hajnalban, amikor a gondolatok már nem hagynak továbbaludni. De ez a titok holnap velem együtt fog felszállni a repülőre, és messzire viszem, hátha Argentína meg tud tisztítani tőle.

A nap gyorsan elszalad; olyan mintha egy filmet néznék, amit gyorsan átpörgetek, hogy a fontosabb dolgokra tudjak koncentrálni. Pedig legszívesebben lemerevíteném a képernyőt, hogy az időt megállítva itt ragadjak, és a végsőkig bámuljam Lucast, ahogy lazán kisétál a terem közepére, és előadja az egyik újonnan szerzett dalukat. Véletlenül sem néz rám, tökélyre fejlesztette, hogy ignoráljon engem, sőt, pimaszul flörtöl a többi csajjal, de tudom, ezt csak azért csinálja, hogy nekem fájdalmat okozzon vele. A dal egy-egy részénél nem tudja leplezni valódi érzéseit, és egy másodperc erejéig szomorúság költözik a szemébe, de hamar észbe kap, hogy újra az ál Lucas szerepében tetszelegjen, aki sokkal imponálóbb a lányoknak, mint az igazi, érzelmes énje. Régebben inkább a csapattársaival dumált szünetekben, mostanában viszont le se lehet róla vakarni az ájuldozó kiscsajokat, akiknek szemmel láthatóan örül, vagy legalábbis azt akarja elhitetni, hogy a társaságukban túl tud lépni rajtam. Bárcsak tényleg találkozna valakivel, aki úgy szeretné, ahogy én nem tehetem, és nem az ilyen felszínes csitrik legyeskednének körülötte. Bárcsak tényleg járna Aliciával, és ne csak tettette volna, ahogy én is színleltem aznap a jegyességet. Arról a lányról lerítt, hogy fülig szerelmes belé, és passzolt is hozzá; ártatlan és tiszta mivoltát nem szennyezte be a nagyváros mocska. Talán kapcsolatba kéne lépnem Aliciával otthonról, és megkérni őt, hogy utazzon ide, és csábítsa el Lucast, aztán legyenek boldogok, de attól tartok, nem lenne hajlandó szóba állni velem. Ráadásul ha Lucas elutasítaná, akkor még egy személy nyomora az én lelkemen száradna, úgyhogy inkább nem avatkozok bele az utánam következő életébe. Csak imádkozhatok, hogy minden rendben menjen, és az interjúkból nyomon követhetem sorsának alakulását. Mert tudom, hogy nem leszek képes végleg kitörölni őt az elmémből; meg fogok venni minden újságot, amiben cikket írnak róla, és a tévé előtt fogok gubbasztani, amíg fel nem tűnik az egyik zene csatornán. De hát nekem már csak ennyi maradt, nem fogom megfosztani magam még ettől is. Lehet, hogy jobb lenne drasztikusabb eszközökhöz folyamodnom, de a hirtelen teljes körű megvonás szerintem rosszabb, mint a szépen, lassan való leszokás a függőségről, amit ő maga okozott bennem. Fáj, hogy most láthatom utoljára ilyen közelről, hogy egyszer sem néz felém, hogy nem adhatok neki még egy búcsúcsókot…

Kilököm a széket magam alól, és nagy iramban a mosdó felé kezdek rohanni. Érzékelem, hogy fejek fordulnak utánam, de nem foglalkozom velük. Nem pazarlom arra az időt, hogy engedélyt kérjek a tanártól a távozásra; holnap már úgysem fogok idejárni, akkor meg minek törődjek a szabályokkal? Zokogva rogyok le a padlóra, és arcomat a tenyerembe temetve adom át magam az elkeseredett megsemmisülésnek. Megint az a kérdés zakatol a fejemben, ami folyton belém mar, amikor bánat ér, hogy minek szült meg az anyám, ha tudta, ugyanolyan sors vár rám, mint rá, ráadásul utána még magamra is hagyott ebben a rohadt életben. Hirtelen szeretném én is darabokra törni a tükröt, ahogy a pletykák szerint Ethan tette nemrégiben, mert nem akarom látni többé az arcomat. Mégis arra kényszerítem magam, hogy farkasszemet nézzek a tükörképemmel, hogy magamba véssem saját vonásaimat, amik nem illenek egy ilyen szerencsétlenséghez, amilyen én vagyok. A hajam gyönyörű sötétbarna, úgy csillog rajta a fény, mintha gyémánt porral hintettem volna be, a szemem szintén sötétbarna, már-már feketébe fordul, és ha nem sütne belőle az ordító fájdalom, nekem lenne a legszebb tekintetem a világon. Az arcom bájos, egyetlen hiba sem csúfítja el, csupán a könnyektől szétkenődött szemfesték éktelenkedik a bőrömön. Az ajkam vastag, és szájfény nélkül is természetes piros árnyalatban pompázik. Az orrom pisze, egy-két szeplő tarkítja, de azok elragadónak mondhatók, nem pedig oda nem illő rondaságoknak. Elcseszett művigyorra húzom a számat, hogy egyenletes fehér fogsoromat is láthassam, aztán dühösen harapok alsóajkamba, mert nem akarok többet látni magamból. Az arcom tökéletes, ahogy a testem is, mégsem tudok ennek örülni. Azok a lányok, akiket ilyen külsővel ajándékoztak meg az égiek, két kanállal falják az életet, egyik buliból a másikba járnak, a legnagyobb gondjuk az, hogy összetörték apuci kocsiját, amikor részegen ültek bele a bárból hazamenet, kihasználják, hogy a szépségükkel mindent el tudnak érni, és egy szemernyit sem aggódnak amiatt, amiért én folyamatosan elátkozom a születésem napját. Ha csak pár órára helyet cserélhetnék velük… Ha néhány önfeledt percet eltölthetnék úgy, hogy ne lebegne fölöttem az az istenverte bárd, amit akkor helyeztek fölém, amikor megláttam a napvilágot… Igenis szeretnék egy agyatlan plázacica lenni, akinek semmi problémája nincsen, maximum az, hogy nem kapott meg a neki tetsző színben vagy méretben egy ruhát. De az emberek nem tudják megváltoztatni azt, amit nekik szántak a fentiek, úgyhogy az ostoba álmodozást sürgősen be kell rekesztenem.

– Mi a baj, Lisette? – Na, tessék! Csak emlegetnem kellett a plázacicákat, és a királynőjük meg is jelenik a hátam mögött. Rebecca Hale szőke fürtjei vidáman táncolnak a feje körül, de arcán valódi aggodalmat vélek felfedezni, amikor meglátja könnytől áztatott szemeimet. Nem fordulok meg, csak a tükörben bámulom kiegyensúlyozott vonásait, ami annak köszönhető, hogy újra együtt van a szívtipróval, aki bár megbántotta, szerelmük mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elfelejtsék, amit Ethan művelt, és mindent elölről kezdjenek. Jelenleg azért szeretném szétzúzni a tükröt, mert gyűlölöm, hogy az ő kedves babaarcocskája néz vissza rám belőle. Gyűlölöm ezt a lányt, mert mindene megvan, amiről én még álmodni sem merek. Barátok, szerelem, luxus élet, őt mindenki szereti, és nem ismeri a világ sötétebbik oldalát. Vele is helyet cserélhetnék, bár eszem ágában sincs Ethan Lance-t csókolgatni!

– Semmi bajom. Csak elfogyott az alapozóm, és ez kicsit megviselt – mondom túlságosan affektálva ahhoz, hogy hitelesnek tűnjek. Mellesleg alapozót még a Nirvanában sem szoktam felvinni, mert nincs rá szükségem, de hirtelen értelmesebb ötlet nem jutott az eszembe.

– Ugorjunk el a plázába! Én is akartam vásárolni, és egyedül olyan unalmas. Ethant meg nem akarom arra kényszeríteni, hogy órákat várjon rám, amíg ott szöszölök. – Felcsillan a szeme, amint kiejti a pláza szót, én meg elszörnyedve hallom, hogy órákat szokott ott dekkolni. Élből nemet mondanék neki, de az az igazság, hogy nem akarok hazamenni, hogy Santi papolását hallgassam, még ha jogos is, amit a fejemhez vág… Végül is, én vágytam néhány olyan órára, amikor olyan lehetek, mint egy normális tini lány, szóval minden vágyamnak így kéne teljesülnie. Úgy teszek, mintha egy kicsit vacillálnék a dolgon, aztán beleegyezően bólintok egyet. Becky majd’ kiugrik a bőréből; nem is értem, miért nem valamelyik osztálytársával megy shoppingolni, de nem kérdezem meg tőle, hagyom magam sodródni az árral az utolsó napomon. Mielőtt elindulnánk, Becky odarohan Ethanhöz, és a nyakába veti magát. A fiú nem örül neki, amikor közli vele, hogy nem fogják együtt tölteni a délutánt, mert velem akar vásárolgatni, de Seyong felvilágosítja, hogy úgyis próbálniuk kell a közelgő első nagy koncertjükre, ezért Ethan beletörődve nyom még egy csókot barátnője agyon szájfényezett ajkára. Nagy koncertjük lesz… és én nem lehetek ott… Szomorúan szegezem a tekintetem a padlóra, amikor meghallom Lucas hangját, de rögtön el is hallgat, amint észreveszi, hogy ott vagyok. Felemelem a fejem, hogy egy pillanatra egymásra nézhessünk, majd Lucas sarkon fordul, és olyan morcosan hagyja el a terepet, mintha az ördög maga tett volna látogatást nála.

– Régóta szerettem volna jobban megismerkedni veled – mondja Becky csilingelő hangon, miközben a pláza közepén ücsörgünk a padon, és az ölében pihenő kezemen lakkozza a körmöket. – Mindig is szerettem volna egy nővért, de hát a szüleim olyan önzőek voltak, hogy nem ajándékoztak meg egy testvérrel sem. Te is egyke vagy?

– Igen, csak egy unokatestvérem van, de ő olyan, mintha a bátyám lenne. – A beszélgetésünk úgy zajlik, hogy ő perceken át csacsog, mire én kinyögök egy pár szavas választ, aztán minden kezdődik elölről. Mértani pontossággal pingálja a körmeimet korall színűre, és strassz kövekből kirakott szívecskét is biggyeszt rájuk. Én sosem flancoltam ilyen baromságokkal, csak gyorsan levágtam a körmöm, már amikor nem volt tövig rágva, mivel nem izgattak az ilyesfajta női fortélyok. Santi mindig azt mondta, nincs szükségem a kiegészítőkre, mert azok nélkül is gyönyörű vagyok, de most valahogy mégis tetszik, amit Becky velem művel. És mialatt átváltoztat, a véleményem is megváltozik róla. Nem lehet nem szeretni ezt a két lábon járó, szőke-rózsaszín energiabombát, aki azt is eléri nálam, hogy valóban kikapcsoljak egy időre, és belemerüljek a bevásárlóközpont forgatagába. Hallgatom a meséit, nézem a tömeget, és jólesik, ahogy a kezemen babrál, aztán meg a hajamat veszi kezelésbe. Annyi ruhát vetet meg velem, amennyit évek alatt sem szoktam, nemhogy egy alkalommal, de olyan meggyőzően érvel egyik, másik ruci mellett, hogy egyszerűen képtelenség a boltban hagyni őket. Ezenkívül, nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a hozzám igazán passzoló cuccokat; valószínűleg Sophia nénikéjétől örökölte a divat iránti vonzalmát és hozzáértését. Elhúzom a számat, amikor egy magas sarkút ad a kezembe, mert arról mindig a Nirvana jut az eszembe. A báron kívül folyton csak tornacsukában mászkálok, és nincs kedvem változtatni ezen a szokásomon. Amikor azonban felveszem a szandált hosszantartó győzködésének köszönhetően, olyan érzésem van, mintha rám öntötték volna. Olyan színben pompázik, mint a lakk a körmömön, és pici, fehér gyöngyök futnak fel rajta egészen a bokámig. Nem is olyan vészesen magas a sarka, konkrétan kényelmesnek nevezhető, a csatja pedig egy őrületesen menő hangjegyet formál. Első látásra beleszeretek a lábbelibe, és hiába drága, rögtön megveszem. A szívem dupla gyorsan ver, amikor arra gondolok, hogy a szatyromban pihen, és nemsokára ebben fogok flangálni, pedig azelőtt csak nyűgnek tartottam a vásárlást, és pár perc alatt lezavartam, megvéve az első ocsmányságot, ami a kezem ügyébe akadt. Olyan, mintha kicseréltek volna, mintha most kezdeném megtapasztalni, milyen felemelő, amikor az ilyen kis semmiségeknek örül az ember. Becky egy idő után belém karol, és úgy járjuk be a helyet, mintha országos cimborák lennénk, és már én sem címszavakban válaszolgatok neki, hanem megnyílok, sőt, egyre gyakrabban hagyja el egy jóleső kacaj a számat. Komolyan, olyan szabadnak érzem magam abban a helyiségben, amit addig annyira lenéztem, mintha több évnyi fogság után kiszabadultam volna a börtönömből. Mintha most csodálkoznék rá először azokra a dolgokra, amiket már rég ismertem, mégsem tudtam őket kellőképpen értékelni. És arra is rájövök, hogy a vásárlás tökéletes szívfájdalom ellen, szóval lehet, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, csak az ostobák shoppingolnak órákon át; talán mindenki, aki most itt van, ugyanolyan szomorú, mint én, és itt próbálják néhány percre elfeledni a bánatukat a ruha tenger közepén. Miért nem barátkoztam előbb össze Beckyvel? Nem lehet ilyen gonosz az élet, hogy akkor találok rá egy olyan lányra, aki az első barátnőm lehetne, amikor itt hagyom a várost. Bár lehet, hogy jobb ez így. Senkihez sem szabad túlságosan kötődnöm, mert akkor még jobban fájna az elválás. Talán el sem kellett volna jönnöm vele, mivel így ez az érzés is hiányozni fog, de legalább lett egy kedves emlékem egy csajos délutánról, amiben valószínűleg most először és utoljára vehettem részt.

– Gyere el velünk egy dupla randira! – sikkant fel, amikor kiérünk a pláza elé. – Szebb vagy, mint valaha, nem hagyhatod, hogy a semmibe vesszen a munkám. Mit szólsz? Ethan és én, illetve te meg… Lucas… – Félve pillant rám, mintha előre tudná, hogy elutasító választ fogok adni. Ugye nem ez volt a terve az elejétől fogva? Csak azért hívott el magával, hogy a végén benyöghesse, hogy randizzak Lucasszal? De miért akarná ezt, hiszen Lucas szemmel láthatóan nem akar tőlem semmit. Mérges rám, persze joggal, de pont ezért biztos vagyok benne, hogy nem fogadna örömmel.

– Holnap hazautazom – bököm ki, ezzel akarván magyarázatot adni arra, hogy miért nem szeretnék közelebb kerülni senkihez sem. Becky riadtan kap a szája elé, és elkerekedett szemekkel bámul rám. Olyan aranyos… Tényleg jó lenne vele több időt tölteni, de amit elhatároztam, véghez fogom vinni. Semmi sem tarthat itt. – A nagyim megbetegedett, és muszáj mellette lennem – hazudom. Plusz egy hazugság igazán nem oszt, nem szoroz, úgyis annyi van már a számlámon, hogy csodálkozom, miért nincs olyan hatalmas orrom, mint Pinocciónak. Becky sajnálkozva néz először, de aztán felderül az arca.

– Ez azt jelenti, hogyha jobban lesz, akkor visszajössz? – kérdezi reménykedve.

– Hát persze. – Megtapogatom az orrom, mert nem tudom elhinni, hogy továbbra is kicsi maradt, mire Becky furcsán kezd méregetni, de egy újabb ötlet elvonja a figyelmét rólam.

– Rendezek neked egy búcsú bulit! Nem, nem fogadok el semmilyen kifogást. Jó fej csajszi vagy, és azt szeretném, ha a bandánkba tartoznál. Hidd el, imádni valóak a srácok!

– Srácok? Azt hittem, egy lányos pizsama partit akarsz rendezni… Abban még benne lennék.

– Hát Seyonggal sokkal jobbat lehet dumcsizni, mint bármelyik csajjal, Tomi pedig nagyon vicces, amikor leveszi a rosszfiús álarcát. Az én Ethanöm pedig egy angyal…

– Nem! Kizárt, hogy én a 4TUNE-nel lógjak! – kiáltom, mielőtt Lucasra térhetne. De az a baj, hogy nincs visszaút, mert miközben magyarázott, szépen alattomosan beterelt egy taxiba. ami sebesen tart a célállomás felé. Hogy kerülhettem ilyen slamasztikába? Otthon kéne csomagolnom, és megnézni egy jó kis vígjátékot Santival a boldog idők emlékére, ehelyett egy kocsiban ülök, ami a pokolban készül letenni. Nem akarok találkozni vele, nem akarok! Vagy mégis… Mi van abban, ha még egyszer utoljára látom? Esetleg beszélgethetnénk is, vagy… Nem, mást nem szabad csinálnunk… Eleve ki kéne szállnom, mert nagyon mérges lesz, ha meglát… És igaza lesz, és Becky miért csalt csapdába, és…

– Srácok! Lisette holnap elmegy, mert a nagymamája sajnálatos módon megbetegedett, és ápolásra szorul. Gondoltam, tarthatnánk egy kis bulit neki búcsúzásképpen, illetve nem is búcsú parti lenne, hanem egy nagyon várunk vissza, drága Lisette buli. Mit szóltok? – Ledermedve állok a hotel halljában, miközben Becky a kezemet fogja, és folyamatosan mosolyog rám, de képtelen vagyok ellazulni a három szempár kereszttüzében, amelyek rám merednek. Hálát adok az égnek, hogy Lucas nincs köztük, persze ez nem azt jelenti, hogy nem érkezhet meg bármelyik percben. Tomi reagál először, méla undorral vonja fel a szemöldökét, és azt hiszem, ha rajta múlna, már a kapu túl oldalán lennék.

– Az egy dolog, hogy téged bevettünk a köreinkbe, Becky, hiszen te vagy a mi Ethanünk csaja, de egy akárkivel nem fogunk közösködni. Kívül tágasabb, chiquita!

– Ha Becky barátnője vagy, felőlem maradhatsz – mondja Ethan, de aztán hallom, amint azt súgja Becky fülébe, hogy jobban örült volna annak, ha kettesben töltenék az estét.

– Isten hozott, Lisette! Úgyis elegem van már ezekből a barmokból, kell a változatosság. Jé, milyen szép a körmöd! És az a szandál… mesés! – Seyong belém karol, és magával visz, de közben magamon érzem Tomi gyűlölködő tekintetét. Vajon miért utálhat annyira? Tudom, hogy ő áll a legközelebb Lucashoz, de annyira rosszat eddig még nem tettem vele, tudtommal.

Seyong a hotel medencéihez vezet, ahova Beckyék is követnek, bár fürdőzni tényleg nincs semmi kedvem. Szerencsére békén hagynak, amikor rávilágítok arra a tényre, hogy nincs fürdőruhám, de attól még a helyszínen maradunk, és miután Ethan zenét varázsol a falba épített hangszórókba, koktélozni kezdünk. Lehunyt szemmel ízlelgetem az ananász és kókusz keverékét, de jelenleg legjobban a rum mámoros hatása vonz a hűsítő italban. Irigykedve nézem, ahogy Becky és Ethan közös szívószállal isznak, na meg hogy csókokat váltanak egy-egy korty között. Becky kényelmesen a barátja ölébe helyezkedik, a karját a nyaka köré fonja, fejét a vállára hajtja… Annyira meghitt, és annyira szeretném én is átélni… legalább egyszer. Seyong próbál folyamatosan szóval tartani, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Már értem, miért szereti őt mindenki. Árad belőle a jóság, a figyelmesség, a békesség; olyan kisugárzása van, amivel bárkit le tudna venni a lábáról. És valamiért úgy érzem, több közös van bennünk, mint valaha gondoltam volna. A kedvesség mellett egy olyan dolgot is látni vélek a szemében, amit csak az érthet meg, aki ugyanabban a cipőben jár. A plátói szerelmet, ami még a viszonzatlan szerelemnél is rosszabb, hiszen nem tudhatod, hogy a másik hogyan érez irántad, vagy éppenséggel tudod, hogy a másik is szeret, de van valami, ami örökre kettőtök közé fog állni. Nem tudom, nála mi ez az ok, de drukkolok, hogy legalább neki adasson meg a boldog befejezés kiváltsága, ha már én nem tudhatom a magaménak.

– Lucas becsajozott. Ha látnátok, micsoda bombázóval állított haza… – Tomi levágódik mellénk, és elégedetten konstatálja, hogy fájdalmat okoztak nekem a szavai. Seyong védőn a kezemre teszi az övét, és dühösen néz a barátjára, aki nem zavartatja magát, és folytatja a kínzásomat. – Én már ismerem, de mondtam neki, hogy hozza ide a kiscsajt, és mutassa be nektek is. – Becky kiugrik Ethan öleléséből, és idegesen kutat valami megoldás után. Én is felállok, mert úgy érzem, itt az ideje indulnom, vagyis ide sem kellett volna jönnöm. Seyong és Becky rögtön mellettem teremnek, mert el akarnak kísérni a bejáratig, ha már így alakult az este, de mielőtt szó nélkül távozhatnék, szembejön velem Lucas, és… Aphrodité? Ugye ez csak valami rossz vicc? Honnan ismerik ezek egymást? És Aphrodité miért vág olyan arcot, amikor meglát, mint aki legyőzte a legnagyobb ellenségét? Lucas egy pillanatra zavarba jön, de aztán átveszi felette az uralmat az a lelketlen valaki, akit nagy valószínűséggel én csináltam belőle. Meg fogja Aphrodité kezét, és célirányosan a medence felé kezdi húzni. Mindketten fürdőruhában vannak, úgyhogy nem csoda, hogy hamarosan a vízbe csobbannak, és nevetve merülnek a tükörsima kékség alá. Olyan mérhetetlen düh önti el a testem, hogy megmakacsolom magam, és közlöm újdonsült barátaimmal, hogy mégis maradok, akik örömmel vegyes ijedtséggel fogadják a bejelentésemet. Mire visszaülök a helyemre, Tomi is csatlakozik a fürdőző társasághoz, és alig bírom visszatartani feltörő hányingeremet, amikor látom, hogy hol ő, hol Lucas fogdossa Aphroditét, aki ezt élvezettel hagyja.

– Gyere be, Seyongie! – kiáltja Tomi, és Seyong, annak ellenére, hogy ő is forrong a dühtől, engedelmeskedik a kérésének. Amint bemegy, Tomi többé nem szenteli másnak a figyelmét, csak neki, és bár nem tesz vele olyanokat, mint Aphroditéval, az, ahogy a fiúra nevet, és ahogy gyermeki játszadozásba kezd vele, egyértelművé teszi számomra, hogy Tommy G nem is olyan szívtelen vadbarom, amilyennek mindig is képzeltem. Jobb is őket nézni, mert a másik párostól csak felfordul a gyomrom… Nem is értem, minek maradtam, biztos szeretek szenvedni, más választ nem találok balga tettemre. Igen, látni akartam még egyszer Lucast, de azt azért nem kívántam, hogy ilyen körülmények között essen meg a nagy találkozás. Egy idő után azt veszem észre, hogy Lucas felhagy Aphrodité becserkészésével, inkább úszni kezd, és néha kipillant a partra, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy nézem-e. Persze, hogy nézem, hiszen igazán szép látványt nyújt, amikor az izmok megfeszülnek a hátán, amin pár vízcsepp is megtelepedett, a haja csapzottan hullik gyönyörű, mogyoróbarna szemébe, száját pedig idegesen harapdálja, mintha minden erejével azon lenne, hogy elfojtsa feltörni készülő vágyait. Persze Aphrodité is gyakran szemez velem, de nem vagyok hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy balhézni kezdek mindenki előtt. Csináljon, amit akar, holnaptól Lucas az övé. Illetve felőlem már ma is egymáséi lehetnek, mit érdekel az engem.

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy már csak arra eszmélek, hogy Seyong, aki időközben kijött a vízből és Ethan felemelnek, és a medencéhez cipelnek, hogy mint aki jól végezte a dolgát, a vízbe hajítsanak. Kapálózásom ellenére alig pár centire Lucas mellett landolok, aki mérgesen kezd prüszkölni az arcába csapódó hullámok miatt. Tomi villámokat szór felém, de nem sokáig gyönyörködhetek haragtól izzó tekintetében, mert Becky szintén ruhástól mellém csobban, és úgy kezd fröcskölni, mint a gyerekek egy forró, nyári napon a tengerparton. Sikoltozunk, nevetünk, és pár percre nem foglalkozom azzal, hogy nem mindenki örül annak, hogy a közelében vagyok, néhány pillanatra újra élem azt a barátságot, ami elég rövidre sikeredett Becky és köztem, mégis annál többet köszönhetek neki. Nélküle sosem tudtam volna meg, milyen felhőtlenül kacagni, és úgy viselkedni, mint egy vérbeli fiatal lány. Elhatározom, hogy gyakran fel fogom hívni, naponta írok neki e-mailt, és egyszer Argentínába is meg fogom invitálni. Milyen jó lenne, ha őt meg Santit és Seyongot magammal vihetném… Akkor nem is hiányozna Lucas… Á, dehogy hiányozna…

Mikor kipancsoljuk magunkat, körbenézek, de Lucast már sehol sem látom. Tomi azt morogja, hogy én csesztem el a barátja estéjét, és hogy Aphrodité is miattam távozott, de nem hinném, hogy ennyire nagy hatással lettem volna arra a libára. Szemérmetlenül az orrom alá dörgölte, hogy Lucasszal van, és ő nem az a fajta, akit olyan könnyűszerrel le lehetne építeni. Szerintem a főnök hívatta, és vissza kellett mennie dolgozni; más nem tudta volna elszakítani a frissen megszerzett zsákmányától. Engem is hívott a főnök, pedig én nyomatékosan a tudtára adtam, hogy az utolsó estémen nem fogok dolgozni, akárhogy fenyegetőzik. Többet úgysem kell elviselnem az ocsmány képét, ez az egy, ami igazán jó abban, hogy elmegyek innen. De vajon Aphrodité és Lucas hol találkozhattak?

Miután mindenkitől elbúcsúzok, újra a bejárat felé indulok. De ezúttal sem tudom elhagyni a hotelt, mivel egy fájdalmas kiáltás az ajtón belülre marasztal. Megpördülve látom, hogy Lucas egy nála jóval erősebb és testesebb fickóval verekedik, aki fölényben van, és nem kíméli őt. Odarohanok hozzá, és kétségbeesett sikoltozások közepette próbálom szétválasztani őket.

– Lisette, húzz már el innen végre! – sziszegi Lucas a fogai közül, de nem tágítok mellőle. Szüksége lesz a segítségemre úgy, mint amikor a lábát kificamította a debütálásuk estéjén.

– Emiatt a csaj miatt jöttél nekem, öcsi? Megéri ezért összeveretned magad? – röhög fel a pasas, de közben nem hagyja abba Lucas püfölését. Szóval már itt tartunk, hogy Lucas annyira ki van akadva, hogy inkább verekedésbe menekül, csak hogy levezethesse a miattam felgyülemlett feszültségét. Tényleg jobb lesz, ha eltűnök a közeléből. Kisvártatva megjelennek a biztonsági őrök, és végre szétszedik a marakodó párost. Megkérem az egyiket, hadd kísérhessem fel én a szobájába, aki belemegy, pedig Lucas folyamatosan le akarja rázni magáról a kezemet, de annyira kiütötték, hogy nincs elég ereje hozzá. Az ágyába fektetem, és gondosan lefertőtlenítem a sebeit. Majd bekötözöm azokat, és betakarom, mialatt egyfolytában azt hajtogatja, hogy „menjek el, és hagyjam őt békén”.

– Elmegyek – suttogom, amikor azt hiszem, már alszik. – Visszamegyek Argentínába, és többé nem nehezítem meg az életedet. – Ujjai hirtelen a csuklómra fonódnak, és úgy megszorítja, ahogy az erejéből telik. Könnyek kezdenek csorogni gyönyörű szeméből, és fel akar állni, hogy minden létező módon visszatarthasson, de a gyengesége az ágyhoz szegezi, amitől még jobban elkeseredik. Látom rajta a tehetetlenséget, és azt kívánom, bárcsak a szívén tátongó sebeket is be tudnám gyógyítani, nemcsak a verés maradványait.

– Ne hagyj el, Lisette! Szeretlek… szeretlek… kérlek… Ha kimész azon az ajtón, soha többé nem foglak zaklatni… Ha elmész, akkor mindennek vége… – Mindennek vége? De hát el sem kezdődött semmi. A francba… Azért jöttem, hogy meggyógyítsam, mint múltkor, de ez nem fog menni. Túlságosan összezavarodtam, és túlságosan nagy vihar dúl bennem ahhoz, hogy el tudjam végezni, amiért itt vagyok. Egy örökkévalóságig nézzük egymást, de tudom, hogy érzi, hogy fogok dönteni. Amikor felemelem a kezem, nem nyúl utána, hagyja, hogy az övé erőtlenül az ágyra hulljon, és végignézi, ahogy felállok, és végleg ott hagyom őt, amikor kisétálok az ajtón. Kintről hallom, feltörő zokogását, és egy pillanatra muszáj megállnom, mert különben ott helyben összecsuklanék. Egyszerre szakad meg a szívünk, és úgy tűnhet, csak egy ajtó választ el minket, de sajnos én tisztában vagyok a választásom miértjével, és ennek tudatában vágok neki a sötét éjszakának, ahol még a csillagok ragyogása sem nyújthat vigaszt. Mintha direkt a felhők mögé rejtőztek volna, hogy ne lássam a hazafelé vezető utat, és ezzel akarnának maradásra bírni, de egy arra járó taxi megkönyörül rajtam, és hamarosan a bőröndömre hullajthatom szűnni nem akaró könnyeimet csomagolás közben.

***

Ricky sírja fölött görnyedek, mint minden nap, mióta hazajöttem. Napi rutinná vált, hogy a reggeli után kijövök a temetőbe, és ebédig itt maradok, így próbálván közel lenni ahhoz a fiúhoz, akinek nem mentettem meg az életét. Talán nem szerettem őt eléggé. Nem szerettem úgy, ahogy anya szerette apámat, vagy egyszerűen csak önző vagyok, és én akartam élni helyette. Pedig Ricky imádta az életet, mégis tizenhat évesen meg kellett halnia.

Gyógyító vagyok. Az anyám is az volt, a nagymamám is az, ahogy a családunk minden egyes női tagja. Rajtam kívül mindannyian áldásnak nevezik, de én ennél nagyobb átkot el sem tudok képzelni. A nagyi azért költözött ebbe a faluba Buenos Airesből, mert úgy gondolta, itt jobban elrejtheti a képességét, mint a nagyvárosban. Kiderült azonban, hogy nemcsak a mi családunk rendelkezik ezzel az erővel, és a falu nagy része gyógyító energiával bír, vagy a gyógyítók leszármazottjai. A fiúk nem örökölték az átkot, ezért sokáig azt kívántam, bárcsak fiúnak születtem volna. Santi ezért nem értheti, milyen nehéz nekem. Másoknak pedig nem is beszélhetek róla, mert egyrészt úgysem hinnék el, másrészt, ha kiderülne, visszaélnének vele, ezt tapasztalatból tudom. A gyógyítás lehetne szép, de nem szabad senkihez sem kötődnöd, nem szabad senkit sem szeretned, ha objektívan akarsz dönteni egy ember sorsáról.

Édesanyám beleszeretett egy fiúba, amikor húsz éves volt. Addig ugyanúgy ódzkodott a szerelemtől, mint én, de apámnak nem tudott ellenállni, és ez okozta a vesztét. Összeházasodtak, megszülettem, és minden úgy alakult, mint a tündérmesékben. Két év múlva azonban apámat utolérte egy halálos kimenetelű betegség, anyámnak pedig választania kellett. Anyám pedig a szerelmét választotta, vagyis feláldozta magát azért, hogy apám továbbélhessen. Ugyanis mi képesek vagyunk leszívni a betegséget másokról, hogy azzal megmentsük őket, a gond csak ott van, hogy a gyógyításért cserébe a saját életünkkel fizetünk. Soha nem tudtam megbocsátani anyámnak, hogy a gyermeke helyett a szerelmét választotta, és megfogadtam, hogy én sosem fogok így cselekedni. Ráadásul apám annyira megszenvedte a halálát, hogy nem volt képes felnevelni engem, így totálisan árva maradtam. De ott volt az én imádott nagyikám, aki a szárnyai alá vett, így nem kellett a rettegett nevelőotthonba vonulnom. Lassan megszoktam, hogy amikor Santi lehorzsolja a térdét, én rögtön ott termek, és begyógyítom a sebét. Olyankor a sérülés az én lábamon jelent meg ugyanott, ahol neki volt előtte, csak az én testem sokkal gyorsabban regenerálódott. Amikor Lucas megsérült a rajongók elöli menekülés során, őt is meggyógyítottam, mert a kisebb törések, ficamok nem okoznak maradandó problémát. A halállal viszont mi sem tudunk szembeszállni. Egyszer a nagyi olyan beteg lett, hogy azt hittem, nem fogja túlélni. Hiába ágált ellene, meggyógyítottam őt, mert úgy éreztem, nélküle nem érne semmit az életem. Utána két hétig nyomtam az ágyat, olyan rosszul még sosem éreztem magam. Amikor felépültem, a nagyi nagyon leszidott, és azt mondta, még egyszer meg ne próbáljak ilyet tenni. Megígértem neki, hogy nem fogok, de igazából akkor tudatosult bennem édesanyám tette. Rájöttem, hogy nemcsak apáért áldozta volna fel magát, hanem értem vagy a nagymamáért is, és ígéretem ellenére tisztában voltam vele, hogy ha újra ilyesmire kerülne a sor, újra ugyanígy tennék. Nem volt rossz életem, és amikor megismertem Ricardót, még jobb lett.

Emlékszem, Ricky mennyire ki volt bukva kezdetben, amikor a faluba költöztek. Mindent utált, folyton meg akart szökni, én pedig ki nem állhattam, amiért csak a nyavalygását lehetett hallani az iskolában. Helyes fiú volt, a lányok lesték minden mozdulatát, de engem taszított a stílusa, meg hát amúgy sem akartam egy fiúval sem kezdeni. Ricky viszont felfigyelt arra, hogy rajtam kívül mindenki odavan érte, és neki persze hogy az a lány kellett, aki a füle botját sem mozdította, amikor hozzászólt, és simán elsétált mellette a folyosón, anélkül, hogy izgatott vinnyogásban tört volna ki, hogy „úristen, láttad ezt, ott ment el mellettem Ricky Montalvo!” És szó szerint vadászni kezdett rám. Mindenhol a nyomomban volt, ami persze még jobban idegesített, és egy nap nem bírtam tovább. Épp a konyhánkban ücsörgött, annak ellenére, hogy tízszer dobtam ki legalább aznap, ezért fogtam, és ráborítottam a forró kávét, amit akkor készítettem a nagyinak. A csuklóján hólyagok jelentek meg a forró folyadék nyomán, én pedig rögtön sajnálni kezdtem, és egy mozdulattal átvarázsoltam az én kezemre a sebeket. „Te is olyan csoda izé vagy?” – kérdezte tágra nyílt szemmel, mivel a faluban köztudott volt, hogy gyógyítók élnek. Vonakodva bevallottam neki, abban reménykedve, hátha ettől visszariad, de épp ellenkezőleg történt. Fogott egy kést, és óvatosan belevágott az alsóajkába, én pedig azonnal rá akartam helyezni a kezem, hogy eltűntessem a sebet, de ő odahajolt hozzám, és azt mondta, ne a kezemet használjam. Kicsit sem romantikus, hogy az első csókomnak vér íze volt, de ezután ő és én elválaszthatatlanok lettünk.

A boldogságunk másfél évig tartott, amikor bekövetkezett a legnagyobb rémálmom. Ricky autó balesetet szenvedett, és az intenzív osztályra került. Az orvos az első pillanatban közölte, semmi esélye sincs a túlélésre, csak az a kérdés, mikor fogja elérni a halál. Ott ültem az ágya szélén, néztem, ahogy megannyi cső lógott ki belőle, és nem tudtam semmit tenni azonkívül, hogy a kezét fogtam. Nem sírtam, nem éreztem, és nem mentettem őt meg… Pedig szerettem… szerettem, de úgy tűnik, nem eléggé ahhoz, hogy feláldozzam magam érte. Amikor a karjaimban halt meg, egy részem eltávozott vele együtt. Anyámnak sokáig azt nem tudtam megbocsájtani, hogy megmentette apámat, magamnak pedig azt nem, hogy hagytam Rickyt meghalni. Ezért gyűlöltem gyógyítónak lenni, mert az életem sehogy sem lehetett jó. Ha megmentettem volna a szeretteim életét, én nem élhettem volna tovább, fordított esetben viszont nélkülük kellett volna tovább léteznem, ami szintén felért a halállal. Ezért hát megesküdtem Ricky temetésén, hogy soha többé nem leszek szerelmes, egyrészt azért, mert hű akarok maradni hozzá, másrészt pedig azért, mert nem akarok még egyszer túlélni ekkora fájdalmat. És ez tökéletesen ment, ameddig meg nem ismertem Lucas Davilát.

Amikor először találkozott a tekintetünk a busz ablakából kinézve, olyat éreztem, mint még soha. Szerelem volt első látásra, pedig pont attól az érzéstől óvtam magam olyan nagyon. De akárhogy próbáltam magamban elfojtani az érzést, nem tudtam megfékezni a szívem felgyorsuló dobogását, amikor hozzám ért, vagy amikor csupán rám mosolygott. Annak idején azért kezdtem el a Nirvanában dolgozni, mert azt gondoltam, ott sosem lehetek szerelmes, és ott sikerül majd megundorodnom a világ összes pasijától. Gyűlöltem, amikor fogdosni kezdtek, amikor ocsmány dolgokat súgtak a fülembe, de azt reméltem, ez elég ahhoz, hogy örökre megtartóztassam magam a férfinéptől. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nyavalyás buszon fog eltalálni Ámor nyila. Azt hittem, amikor Lucas hozzám ér majd, ugyanolyan undort fogok érezni, és el akarok előle futni, de nem így történt. Inkább az késztetett rohanásra, amikor megláttam a csuklóján pihenő karkötőt. Tudok kínaiul, mert a falunkba onnan is érkeztek gyógyítók, és néhány könyv azon a nyelven íródott, ezért értettem, mi van az ékszerbe vésve. Az én nevem… Amire azóta sem találtam ésszerű magyarázatot, mindenesetre maga a tény menekülésre késztetett. Mintha így akart volna üzenni a végzet, hogy ő meg én összetartozunk, de én senkihez sem akartam tartozni, még ha mindennél jobban vágytam is arra, hogy éjszakánként az ő karjaiban érjen az álom.

– Nenita, hoztam neked valamit! Vedd fel ezt a ruhát, mert ma este azzá a hercegnővé válsz, aki mindig is benned rejtőzött. – A nagyi egy szemet kápráztató ruhát tart a kezében, amit minden királykisasszony megirigyelhetne. Illik a szépséges szandálomhoz, amit Beckyvel vettünk, de nem értem, milyen alkalomra vehetném ezt fel. – Ma lesz az a bál, amit minden évben megrendeznek a faluban, már elfelejtetted?

– Miért kéne emlékeznem rá, amikor soha nem mentem el?

– De most elfogsz. És szerelmes leszel, megértetted? Nenita, nem vagyok hajlandó továbbnézni, amit magaddal teszel. A szerelem a legszebb dolog az életben, még ha pár évig tart, akkor is. Ha néhány percig tart, akkor is. És miért gondolod azt, hogy ha megint beleszeretsz valakibe, azzal ugyanaz fog történni, mint Rickyvel? Annyira fáj látnom, hogy élve elsorvadsz… Amerikában egy kicsit boldog voltál, annak annyira örültem, de most rosszabbul nézel ki, mint valaha. Kérlek, mi vida, adj esélyt magadnak az újrakezdéshez. még olyan fiatal vagy, és csillagnak születtél, aminek nem az a sorsa, hogy a porba hulljon… Ígérd meg, hogy ha ma este találkozol egy számodra szimpatikus fiúval, vele maradsz, és magad mögött hagyod a múltat, rendben? – Nem bírom nézni a könnycseppeket a nagyi szemében, ezért elveszem tőle a ruhát, és mosolyt erőltetve az arcomra belebújok. Elmegyek a bálba, de egy kicsit sem vagyok olyan lelkes, mint Hamupipőke, csak a nagyit szeretném elégedettnek látni. Amikor kinyitom az ajtót, egy hatalmas csokor vörös rózsa hever a küszöb előtt, amiért egekbe szökő pulzussal hajolok le. A mellékelt kártya szavai szinte elmosódnak előttem a túlzott izgalomtól, amit lehetetlenség leküzdeni abban a pillanatban.

„Neked adtam először virágot, és másodszorra is. Kérlek, hadd borítsam virágba a mindennapjaidat.”

– Szia, a nevem Lucas Davila, és úgy hallottam, lakik itt egy lány, akinek nincs párja a ma esti bálra. Elkísérhetlek? – Egyszerre török ki nevetésben és sírásban, majd a virágot a földre hajítva Lucas karjaiba vetem magam. Nem tudom elhinni, hogy utánam jött, hogy azok után, hogy elhagytam, nem adta fel… Ő soha sem adja fel, és azt hiszem, ezúttal én sem fogok megfutamodni. Amikor az ajkunk végre éhesen újra egymásra talál, képes vagyok hinni a szerelmünkben, és abban, hogy mostantól megkapjuk a megérdemelt és régen várt boldogságot.