4TUNE – A szerencse fiai

Huszonkettedik (bónusz) fejezet

Becky

Egy hónapja költöztem vissza New Yorkba, de még mindig hiányzik L. A. melege, a nap sugarai, amelyek februárban sem szűntek meg ragyogni, az új iskola, ahol az ott töltött pár hónap sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult az itteni évek unalmas hétköznapjainál, de a legjobban természetesen egy olyan személy hiányzik, akinek nem lenne szabad.

Nem pakoltam össze Sophia néni házában a cuccaimat, néhány dollárral a zsebemben indultam útnak anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna. Nem akartam a szüleimet értesíteni, mert rohadtul nem volt szükségem a papolásukra, és hogy azt hallgassam, anyám azt hajtogatja: „én megmondtam, hogy ez lesz”. A házunk üresen álldogált, és egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha haza tértem volna. Amíg Los Angelesben éltem, egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy milyen jó lenne otthon lenni, nem volt honvágyam, sőt, kifejezetten örültem neki, hogy magam mögött hagyhattam New Yorkot a múlttal együtt. Most mégis ide kellett menekülnöm, hogy a jelen égető fájdalma elől elbujdokoljak. A szobámba képtelen voltam bemenni, annyi kínzó emléket tartalmazott, ezért a nappali kanapéján aludtam, már amikor néhány órára sikerült álomba ringatni magam, mert az idő túlnyomó részében csak álmatlanul hánykolódtam, vagy a plafont bámultam. Nem tudtam eldönteni, hogy a múltban történt dolgok ráztak meg jobban, vagy a nemrégiben leforgott események, inkább egyikre sem akartam gondolni. Nem mentem vissza az itteni sulimba, mert nem volt kedvem válaszolgatni osztálytársaim véget nem érő kérdéseire, amelyek arra irányultak volna, hogy miért jöttem ilyen hirtelen haza. A modell ügynökséghez sem mentem vissza, pedig lassan ideje lett volna, mert fogyóban volt a bankkártyámon lévő összeg. Bár nem költöttem sokat, mert hanyagoltam szeretett plázáimat is, kaját meg minimálisan vittem be a szervezetembe, de valahogy lassacskán utánpótlásra volt szükségem.

Naphosszat feküdtem a kanapén mindig más könyvvel a kezemben, melyeknek a tartalmára nem is emlékszem, de próbáltam azok segítségével elterelni a figyelmemet. Esténként beraktam a kedvenc filmeimet, de a Camp Rock sem tudott úgy felvillanyozni, mint annak idején. Az volt a legborzalmasabb, amikor véletlenül a zene csatornára kapcsoltam, és persze, hogy a 4TUNE klipje ment, ráadásul az, amiben én is szerepeltem. Annyira bekattantam tőle, hogy nem elégedtem meg azzal, hogy kikapcsoltam a tévét, még ki is húztam a konnektorból, nehogy kísértésbe essek, és a képernyőre tapadva bőgjek, amíg véget nem ér a szám. De sajnos az ellen semmit nem tehettem, hogy a fejemben néha felcsendült Ethan hangja, ezzel továbbmélyítve beforratlan sebeimet. Tisztán hallottam, ahogy énekel, ahogy ujjai magabiztosan pengetik imádott gitárját, ahogy nevet, amikor az agyára mentem a hülyeségeimmel, és ahogy az utolsó találkozásunkkor azt mondja, hogy szeret. Ez a szó ott visszhangzott az elmémben, és bármit megtettem volna azért, hogy ki tudjam törölni onnan. Hogy Ethant úgy ahogy van, ki tudjam űzni az emlékeim közül, hogy a szívem mélyére temetve tudjak neki örökre búcsút mondani. Milliókat is kifizettem volna egy olyan varázsitalért, amit ha megiszom, semmivé válik az emléke, és aminek a hatására a felejtés megváltó tengerébe merülhetek. De szembe kellett néznem a valósággal, ami néha annyira nehéznek bizonyult, hogy többször nyúltam egykori pszichiáterem száma után, de végül a tárcsázásig sosem jutottam el. Régen sem segített, sőt, gyűlöltem oda járni, csak a szüleim erőltették rám, mint minden más dolgot, amit eddig csináltam.

Egy nap úgy érzem, ha nem kezdek el festeni, végleg becsavarodom, viszont a mázoláshoz szükséges kellékeim a szobámban vannak. Mérlegelnem kell, hogy bemerészkedjek-e arra a területre, aminek a látványa még nagyobb vihart kavarna a lelkemben, vagy futamodjak meg, és továbbra is koptassam a kanapét az ecset helyett. Felosonok a lépcsőkön; olyan halkan haladok, mint valami tolvaj, pedig senki sem tartózkodik a házban, akinek megzavarhatnám a nyugalmát. Mivel lassan megyek, tovább tart megtennem az emeletre vezető távot, mintha kiugornék a közeli kisboltba. Az ajtóm előtt percekig ácsorgok, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy újra a szemem elé táruljon az a szentély, amit itt hagytam. Kezemet a kilincsre helyezve további perceket várok, majd egy nagy levegő vétel kíséretében benyitok, de először csak csukott szemmel próbálom ízlelgetni szobám atmoszféráját. A parfümöm illata ennyi idő távlatában sem szökött ki a falak közül, az ágyneműm tapintása is ugyanolyan selymes, mint amikor utoljára feküdtem benne. A többi dologra viszont nem vagyok felkészülve, ezért vakon tapogatózva kutatok a festékes cuccom után, hiába. Sehol sem találom, ezért kénytelen vagyok kinyitni a szememet, ha nem akarok üres kézzel távozni. Gyerünk, Becky, menni fog! Ha már idáig eljöttél, kár lenne annyiban hagyni a dolgot, ne légy ilyen gyáva!

Fejbe kólint a látvány, pedig igazából csukott szemmel is pontosan magam elé tudtam idézni minden egyes részletet. A falaim tele vannak Ethant ábrázoló képekkel, dalszövegeivel, festményekkel, amiket róla készítettem, mert nem először rajzoltam le, amikor modellt állt nekem, megannyi példány megelőzte azt, amiket titokban készítettem. Abban reménykedtem, miután elköltöztem itthonról, anyámék eltakarították a múlt maradványait, de miért törődtek volna ezzel, amikor várta őket a napfényes tengerpart a pálmafákkal együtt? Az asztalom fiókjában megtalálom a naplómat is, melynek minden sorát betéve tudom, és aminek minden sora Ethannel kapcsolatos. Nem írtam a sulis élményeimről vagy a kifutó világáról, a plátói szerelmemmel kapcsolatos érzéseimet viszont muszáj volt valakivel megosztanom. Beleolvasok a bejegyzésekbe, amelyek olyan távolinak és álomszerűnek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Sokkal valóságosabb az utóbbi pár hónap, bár ha a kimenetelét nézzük, életem egyik része sem mondható kiegyensúlyozottnak vagy felhőtlenül boldognak.

A dolgok irányítása négy évvel ezelőtt csúszott ki a kezemből. Tizenhárom éves voltam, amikor anyámék Sophia nénihez küldtek nyaralni, aminek nagyon örültem, mert előtte sosem jártam L. A.-ben. Imádtam a nénikémet, valójában sokkal inkább éreztem őt anyámnak, mint a sajátomat. Kiskoromban a szomszédságunkban élt, így akkoriban rengeteg időt töltöttünk együtt. Amíg az anyám arról tartott kiselőadást, mit és mikor ehetek, milyen ruhát vehetek fel, Sophia néni befonta a hajam, játszott velem, és mielőtt elaludtam volna, nem csukta rám az ajtót azzal a címszóval, hogy „meg kell tanulnod egyedül átaludni az éjszakát”, hanem addig maradt mellettem a kezemet fogva, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mély álomba merültem. Saját készítésű ruhákkal halmozott el, amiért nagyon menőnek számítottam a suliban, hiszen én egyedi darabokban jelentem meg, amíg a többiek azon veszekedtek, melyikük vette meg előbb ugyanazt a ruhát a bevásárló központban. Nagyon elszomorodtam, amikor egy nap bejelentette, hogy a karrierje továbblendítése érdekében Los Angelesbe költözik, de szerencsére gyakran látogatott haza, és folyamatosan küldött nekem rucikat.

Azon a nyáron kivételesen ő hívott meg magához, én pedig izgatottan ültem fel a repülőre, és még izgatottabban léptem át a háza küszöbét. Egy nap leforgása alatt otthonosabbnak éreztem a lakását, mint a miénket, és szívesen ott maradtam volna a tanév kezdés idejére is.

Egy nap a szobám ablakából megláttam egy fiút, akit kábé egy-két évvel idősebbnek tippeltem, de aki fiatal kora ellenére olyan dögösen nézett ki, amit az öreg rockerek megirigyelhettek volna. Sosem fogom elfelejteni, amikor először megláttam őt, belém égett minden pillantása, minden mozdulata… A gitártok pántja hanyagul át volt vetve a vállán, fekete, szegecselt bakancsot és egy szintén szegecselt motoros dzsekit viselt, ami növelte a rosszfiús benyomást. Tekintete azonban arról árulkodott, hogy nem olyan vad, amilyennek mutatja magát; szemeiben valamiféle megfejthetetlen ártatlanság bújt meg, szégyenlős mosolya pedig kíméletlenül elbűvölt, annak ellenére, hogy nem nekem szánta.

Ahogy magához ölelte Sophia nénit, megmagyarázhatatlan féltékenység lett rajtam úrrá, és elhatároztam, hogy tartani fogom a távolságot vele szemben. Amikor a nénikém kopogtatott az ajtómon, hogy menjek le, hadd mutassa be nekem szeretett barátnőjének a fiát, rosszullétre hivatkozva a szobámba zárkózva maradtam. Később kiderült, hogy minden pénteken meglátogatja a nagynénémet, így olyankor elmentem otthonról, mert valamiért nem akartam találkozni vele. Ettől függetlenül alaposan kifaggattam Sophia nénit, megkértem, hogy mindent meséljen el a fiúról, és én ámuldozva ittam a szavait, annyira a rocker srác hatása alá kerültem. Hamarosan nem bírtam tovább, és elszöktem az egyik klubban adott koncertjére, ahol végleg beleszerettem. Azt követően ott voltam az összes koncertjén, csak ő nem tudott róla, mivel nem is ismert. Nem mentem túl közel a színpadhoz, távolból figyeltem rajongásom egyetlen tárgyát. Egy idő után előre tudtam, mikor fog a hajába túrni szám közben, mikor dobja el a pengetőjét, vagy mikor mosolyog rá egy lányra, aki szemmel láthatóan cseppet sem érdekelte, csak a show kedvéért hajtotta végre a várt elemet. Akkoriban még nem volt nagy sztár, a csajok mégis a lábai előtt hevertek, és csak azért jöttek le a klubba, hogy őt lássák, nem azért, mert valóban szerették azt a zenei műfajt. Egyszer kiszúrt engem az utolsó sorok egyikében, és rám villantotta díjnyertes fogsorát, amivel a világ legboldogabb emberévé tett. Tudtam, hogy nem kifejezetten nekem szólt kedves gesztusa, hogy én csak egy lány vagyok a tömegből, akinek holnap már az arcára sem fog emlékezni, mégis ajándékként tekintettem a pillanatra, hiszen tudtam, hogy ennél többet úgysem kaphatok tőle.

A következő nyáron ragaszkodtam hozzá, hogy ismét Sophia néninél nyaraljak, és a naptáromban számoltam a napokat a vakáció beköszöntéséig. Róla álmodoztam a padban ülve, amíg a matek dolgozat lapjára nem írtam semmit, és szórakozottságomnak köszönhetően a jegyeim rohamosan romlani kezdtek. A délutánokat nem tanulással, hanem Ethan lefestésével töltöttem. Nem volt szükség arra, hogy élőben ott legyen előttem, emlékezetből minden egyes vonását fel tudtam idézni. De amikor újra eljutottam a klubba, titokban fotózni kezdtem őt. Nem voltam megelégedve a rajzaimmal, valós fényképeket akartam róla a birtokomban tudni. Természetesen egy olyan fotót sem tudtam ellőni, amikor kifejezetten a kamerának pózol, de büszke lehettem magamra, mert igazán művészi képeket sikerült készítenem. Amint hazaértem, kitapétáztam a falam új szerzeményeimmel, és melléjük raktam a saját kezűleg megfestett portrékat. A telefonommal hangfelvételeket is tudtam készíteni, így végérvényesen a rabjává váltam. Minden este úgy aludtam el, hogy az ő hangja ringatott álomba, és minden reggel az ő hangjára ébredtem. Beállítottam háttérképnek a telefonomon, a számítógépemen, így mindenhol Ethan Lance virított. Az MP3 lejátszómról töröltem minden egyéb dalt, csak az övéit hagytam rajta, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a megszállottjává váltam. De rajongásomat továbbra sem fedtem fel előtte, túlságosan önbizalom hiányos voltam akkoriban, és ez mára sem javult sokat. Úgy gondoltam, hozzá valamilyen észveszejtő bombázó illik, magamat viszont messze nem tartottam annak.

A szüleim aggódni kezdtek az Ethanhöz fűződő mániám miatt, és a következő nyáron nem akartak L. A.-be engedni. Addig kötöttem az ebet a karóhoz, míg végül belementek, de visszagondolva arra, mi történt azután, belátom, jobb lett volna itthon maradni.

Az idő nagy része ugyanúgy telt, mint az előző alkalmakkor: csodáltam Ethant a fellépései alatt, sőt, egyszer még a tengerparton is sikerült meglesnem őt. Lenyűgözött szörfözés közben; imádtam szemeimet bronzbarna bőrén és nap szívta fürtjein legeltetni, miközben a hullámok enyhén izmos karjához csapódtak. Abban a pillanatban közel álltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és elmondjak neki mindent, de bátorságom rögtön elpárolgott, amikor szexi lányok tucatja vette őt körül, ezzel pillanatnyi akaraterőm a szél szárnyán illant el.

 Pár nappal haza utazásom előtt olyan dolog történt, amire azóta sem vagyok képes remegés nélkül visszagondolni. Ethan aznap egy olyan helyen lépett fel, ahova nem kellett volna elmennem. Nem a megszokott klub volt, hanem egy züllött pub féle, és valami azt súgta, meneküljek innen, amikor tétován nézelődtem a helyiség előtt. De győzött az a tény, hogy az volt az utolsó koncertje, amit abban az évben láthattam, ezért bármennyire paráztam, helyet foglaltam az egyik hátsó asztalnál. Csodálkoztam, hogy egyáltalán beengedtek, de mivel kifizettem a belépő árát, gondolom, nem foglalkoztak azzal, hogy még kiskorú vagyok. Egész este olyan furcsa benyomásom volt, mintha valaki figyelne, de próbáltam a zenére koncentrálni, és elhessegetni magamtól a túlzott paranoiát. Az utolsó szám közepén odamerészkedett mellém egy kissé ittas alak, és az asztalomra támaszkodva az után érdeklődött, hogy mit szeretnék inni, mert ő szívesen meghívna valami erősre. Feszülten szorongattam a limonádés poharamat, és szememmel a lehetséges menekülő utakat mértem fel. A férfi nem tágított, és addig erősködött, amíg az üdítőt vodkára nem váltotta a poharamban. Nem csempészett bele semmilyen szert, azt láttam volna, mert minden a szemem előtt történt, ezért felhajtottam, hátha utána békén fog hagyni. A pubban hirtelen áramszünet lett, amit talán az alak egyik társa generált, és ezt kihasználva a fickó feltűnés nélkül rángatott ki a helyről. A kezét a számra tapasztotta, nehogy feltörni készülő sikolyom lebuktassa, és pár perccel később már egy sötét sikátorban kezdett taperolni. Azt kívántam, bárcsak többet ittam volna, vagy bárcsak bedrogozott volna, mert akkor legalább nem lettem volna tudatában annak, amit művelt, ehelyett végig magamnál voltam, és mindent olyan kínzóan józanul éltem meg, mintha az érzékszerveim a veszély helyzetben kiélesedtek volna. A férfi kényszerített, hogy érjek hozzá, kezemet lehúzott slicce mögé tuszkolva, amíg ő a szoknyám alatt matatott. Azért imádkoztam, hogy ájuljak el, de nem jött az égi segítség. Helyette megérkezett a pasas társa, aki még erőszakosabbnak bizonyult, és fejemet a testéhez szorítva próbálta azt csinálni a számmal, amit a másik a kezemre erőltetett. Ethan egyik dalának szövege járt a fejemben, ami éltető erővel bírt, de hozzájuk képest nagyon gyenge voltam. Ketten voltak, ráadásul egyikük sem tűnt túl vékonynak, sokkal inkább hasonlítottak egy két ajtós szekrényhez. Mikor már éppen beletörődtem a sorsomba, dühös kiáltás ütötte meg a fülemet, és éreztem, ahogy a földre zuhanok. Az egyik fickót fejbe verték egy téglával, a másikat ugyanabban a pillanatban erősen hasba rúgták, ezért nem tudtak tovább fogva tartani. Látni akartam megmentőm arcát, meg akartam neki köszönni, hogy az erőszaktevők nem tudták véghezvinni mocskos tervüket, de rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban magukhoz térhetnek, ezért felpattantam, és rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta.

Bár fizikailag nem sérültem meg, lelkileg teljesen magam alá kerültem a történtek után. Nem tudtam leplezni a félelmemet, minden férfi közelében megállíthatatlan reszketés fogott el, ami a kifutón nem tűnt előnyösnek. A szüleim faggattak, hogy mi történt, de valójában nem amiatt aggódtak, hogy valami bajom esett, csupán attól tartottak, nem tudok nekik több pénzt termelni a modellkedéssel. Pszichológushoz küldtek, aki mindenféle hülyeséggel tömte tele a fejüket, amelynek az lett a vége, hogy azt szűrték le, Ethan rossz hatással van rám, és soha többé nem mehetek a közelébe. Nem tudtam, mi borított ki jobban, az Ethantől való tilalom vagy az a borzalom, ami velem történt, és egyre mélyebbre zuhantam a gödörbe, amit az erőszaktevők ástak ki számomra. Minden miattuk volt, de róluk szándékosan hallgattam.

Két év elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a szüleim úgy véljék, túl vagyok az őrületemen, és mivel mindent elsöprő vágyat éreztek arra, hogy utazgatni kezdjenek, jobb híján Sophia néni házába küldtek. Elhatároztam, hogy nem játszom tovább az idióta tini lányt, aki csak messziről képes kifejezni szeretetét a kedvence iránt, és Ethan barátja szerettem volna lenni. Illetve a barátnője, de az első alkalommal végleg tudatosult bennem, hogy ő a nénikémért van oda, ezért meg is bántam, hogy felfedtem előtte kilétemet. Jobb lett volna örök homályban maradni, és összejönni egy kedves sráccal a suliból, ahova újonnan jártam. Valami láthatatlan erő mégis felé hajtott, és amikor véletlenszerű csókban forrt össze az ajkunk, már tisztában voltam vele, hogy nem fogom magam túltenni rajta. Sem akkor, ha távol tartom magam tőle, sem akkor, ha mással kezdek járni, mert én nem egy elvakult, mindenre elszánt fan csaj voltam, valóban szerettem Ethan Lance-t, és a mai napig nem szűntem meg szeretni őt. Amikor az első csókunkat több követte, nem ringattam magam csalóka illúziókba, mert pontosan tudtam, hogy ő a nénikémbe szerelmes, mégsem tudtam ellenállni a kezdeményezéseinek. Nem érdekelt, hogy kihasznál, nem érdekelt, hogy utána jobban fog fájni a hiánya, mint előtte. Azokban a percekben képes voltam kikapcsolni az agyam, és csak arra koncentrálni, milyen gyengéd, ugyanakkor milyen szenvedélyes, és azzal hitegettem magam, hogy előbb-utóbb meg fogom hódítani. Úgy éreztem, több van a csókjaiban szimpla szórakozásnál, hogy szüksége van a támogatásomra és arra, hogy mellette legyek. Amikor járni kezdtünk, mindent elfelejtettem. Mintha törölték volna a Sophia néni iránti érzelmeit a fejemből, mintha én lennék az egyetlen, akit valaha szeretni tudott. A föld felett lebegtem, és nem kételkedtem abban, hogy szerelmes lett belém, még akkor sem, ha sosem mondta ki azt a szót, ami minden lány álma. A cselekedetei egyszerűen azt mutatták, hogy igazak a szándékai, és hogy nemcsak ő tett engem boldoggá, hanem fordítva is megtörtént ez a csoda. Nem játszhatta meg a szeme ragyogását, az önfeledt mosolyokat és heves érintéseket… legalábbis ezt gondoltam. Ezt hittem addig a bizonyos napig, ami újra a semmibe taszított, ami jobban fájt annál is, amit annak idején megéltem a sikátorban. Nem akarok arra a látványra gondolni, ami a szemem elé tárult, mert akárhányszor az agyamba villan, kezemet a számra tapasztva kell a fürdőszobába rohannom, mert az a kevés étel is kikívánkozik belőlem, amit megettem. Valami elpattan bennem, és elmebeteg módjára tépem le a képeket a falról. A földre hajítom őket, majd rájuk borulok, hogy könnyeimmel áztassam el a szenvedést okozó papírdarabokat. Fogalmam sincs róla, meddig fekszem ott, csak arra eszmélek, hogy egykori legjobb barátnőm, Kelly aggodalmasan rázogat, és a nevemen szólongat. Nem tudom, hogy kerül ide, mert nem látogattam meg, pedig ő az egyetlen, aki a szüleimen kívül tud az Ethanhöz fűződő megszállottságomról. Ő az egyetlen, aki hiányzott, akinek az ölelésére nagyobb szükségem van, mint valaha. Miért büntetem én folyton magam? Miért nem kerestem meg, hogy egy nagy beszélgetést követően megkönnyebbülve fojtsam fagyiba a bánatom az oldalán?

– Hogy kerülsz te ide, Becks? – teszi fel azt a kérdést, amit én címeztem neki gondolatban. Mielőtt válaszolhatnék, elmondja, hogy a szüleim megkérték őt, egy héten egyszer jöjjön el, és gondozza a magára hagyott növényeket, ezért adtak neki kulcsot. Furcsa, hogy eddig nem találkoztunk, de biztos akkor érkezett, amikor én kaját mentem beszerezni. Az én sztorim túl hosszú lenne, ezért kitalálja, hogy üljünk be a régi törzshelyünkre, és nem foglalkozik azzal, hogy háromszor is elutasítom ötletét. Ki akar rángatni a depresszióból, és kitartó próbálkozásának köszönhetően eldöntöm, semmi értelme a fiatalságomat arra pazarolni, hogy a négy fal között búslakodva vészeljem át a napokat. Nevetni akarok a barátnőmmel úgy, mint kislány korunkban, elfeledve a felnőtt lét fájdalmas velejáróit.

Az étteremben azonban majdnem leesek a székről, amikor meglátom, hogy a pincér, aki a rendelésünket egyensúlyozza a kezében nem más, mint Ethan. Mégis miért teszik ezt velem? Én csak arra vágytam, hogy néhány vidám órát töltsek el rég látott barátnőm társaságában, hogy kiszakadjak abból a melankóliából, ahonnan az ő pozitív és optimista természetén kívül más nem tudna kihúzni. Erre az utolsó ember is elárul, akiben még megbíztam. Úgy ugrom fel, hogy a szék éles csikorgással csúszik hátra a padlón, sőt, a nagy lendülettől fel is dől.

– Ne haragudj, Becks, csak a te érdekedben tettem. Valójában már két hete felfedeztem, hogy itthon vagy, és azt is, hogy valami nem stimmel. Felhívtam Sophia nénit, és ő mindent elmondott. Azt gondoltam, Ethannek tudnia kell arról, mit tett veled. Nagyon mérges voltam rá, és őt is felhívtam a megadott számon. Vele nem tudtam beszélni, csak Seyonggal, de az elmondása alapján megváltozott a véleményem Ethanről. Hidd el, ő is szenvedett. Soha többé nem ment Sophia közelébe, és teljesen megzakkant. Pár nappal később visszahívott, és…

– És csapdába csaltál. Ehhez nem volt jogod, Kelly! Te pontosan tudod, hogy min mentem át, ennek ellenére kijátszottál. Hagyjatok engem békén! – kiáltom barátnőm arcába, és kiviharzok a friss levegőre. Persze nincs olyan szerencsém, hogy Ethan ért a dologból, és nem követ; alig lépek párat, máris foglyul ejti a csuklómat. Gyengéden fonódnak köré ujjai, nekem mégis erős szorításnak hat. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy azzal a kézzel érintsen, amivel őt érintette nem sokkal ezelőtt. Az iránta való rajongásom és szerelmem megszűnt abban a pillanatban, amikor őket kettesben láttam. Hmm… Ez sajnos nem igaz, bárcsak az volna. Akkor nem érezném úgy, mintha vasmarokkal akarnák kitépni a szívemet a helyéről, mintha a pokol mélyén sínylődnék minden egyes nélküle eltöltött napon. És így még sokkal nehezebb, hogy ilyen közel van hozzám, mert az ösztöneim, testem összes porcikája a csókjai után sikoltozik, nekem mégis ellent kell állnom, és határozottan el kell löknöm a kezét.

– Gyere vissza, esküszöm, eltűnök. De enned kell, Becky. Annyira sovány vagy… Fogadok, hogy alig ettél az elmúlt időszakban. És ne haragudj a barátnődre… Én vagyok a hibás mindenért. Nem szabadott volna megzavarnom a nyugalmadat, bocsáss meg! – Hangja megtört, szeme el nem sírt könnyekbe lábad. Még jobban megnehezíti a dolgomat, ha ilyen elesettnek látom. Nem vagyok hozzászokva az elhagyatott Ethan látványához, az én emlékeimben mindig nevet vagy keményen mered arra, akit nem kedvel, de semmi esetre sem áll sírásra a szája. Átölelném, hogy vigaszt nyújtsak neki, hiszen nem lehetett könnyű számára, amikor megtudta, nem Peter az apja, de ez nem magyarázat arra, hogy akkor rögtön Sophia karjába rohant. Ha egy vadidegen lányról lenne szó, nyilván az is bántana, de ezt képtelen vagyok kiheverni. Rémülten kapom a tekintetem a kezére, és túlságosan sok aggodalommal a hangomban fogalmazom meg a fejemben vészesen villódzó kérdést:

– Mi történt a kezeddel? – Azt feleli, semmiség, de nem tudom levenni róla a szemem. Megtudta, hogy nem az nevelte, aki nemzette, én elhagytam, és még gitározással sem tudta levezetni a felgyülemlett feszültséget. Ha a lába tört volna el, nem rázna meg annyira, de neki szüksége van a kezére ahhoz, hogy kiadja magából a bánatát. Olyan feltűnően bámulom, hogy valami mást is észreveszek, ami cirádás betűkkel fut végig az alkarján. Rátetováltatta a nevem úgy, ahogy a másikon az anyukája neve díszeleg. Megszédülök, mert ez nekem túl sok, mire elkap, és remegő karral húz magához, mintha nem hinné el, hogy végre újra így lehetünk.

– Nem érdekel, ha soha az életben nem fogsz nekem megbocsátani. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit tehettem, de tudom, hogy mit érzek. A szívem örökre a tiéd, történjen bármi. Egyszer megfogadtam, hogy az igaz szerelmem nevét magamra varratom. Akkor is, ha ő már nem szeret, akkor is, ha jogosan gyűlöl, és többé hallani sem akar rólam. – Elhúzódom tőle, és szipogva próbálok uralkodni feltörő érzelmeimen. Felőlem tíz csokor vörös rózsával is térdre borulhat előttem, akkor sem fogom visszafogadni őt. Elindulok haza, de a nyomomban van, ami mérhetetlenül idegesít. Egy hónapig nyugtom volt, erre most nem tudom majd levakarni magamról az elkövetkezendő időben? De legalább nem szól hozzám, nem próbál meggyőzni az igazáról, csak némán jön utánam, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy épségben hazaérek. Sokszor majdnem hátra fordulok, és sajnos nem azért, hogy behúzzak neki egyet, hanem mert olthatatlan vágyat érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljem, és többé el se engedjem. Magamban utasításokat kell adnom a lábaimnak, hogy haladjanak célirányosan előre, csak azt nem tudom, mire számítsak, amikor megérkezem a házunk kapujába.

Úgy tűnik, az ég is ellenem van, mert abban a pillanatban, amikor magamra akarnám csukni az ajtót, éktelen mennydörgés hasít a csendbe, villámok szelik ketté a sötétlő égboltot, és úgy kezd zuhogni az eső, mintha valaki megnyomott volna fent egy gombot, aminek következtében nagy mennyiségű víz ömlik a földre. Mintha direkt állítanának próbatétel elé, és azt figyelnék, hogy oldom meg a rám kiszabott feladatot. És vajon mikor cselekednék szerintük helyesen? Ha hagynám, hogy ázzon szét az esőben, vagy ha behívnám, annak ellenére, hogy tudom, az semmi jóhoz nem vezet. A zuhé közepén még szerencsétlenebbnek látszik, és én képtelen vagyok ott hagyni őt. Lehet, hogy nem fog nekem jót tenni, ha beengedem a lakásomba, de nem tudnék belenyugodni abba, ha kint hagynám a tomboló vihar kegyetlenségére bízva őt. Mi van, ha az én hibámból belecsapna egy villám, vagy rázuhanna egy kidőlni készülő fa, és még sorolhatnám. Attól, mert megbántott, nem kívánom a halálát, hiszen ugyanúgy szeretem, mint négy éve az első napon.

– Gyere be – mordulok rá, és nem várom meg, hogy dönt, határozott léptekkel a házba indulok. Hallom, hogy mögöttem halkan csukódik az ajtó, és hogy lábak dobognak a kövezeten. Nem szólok hozzá, mire csendesen leül az egyik karosszékbe, ami a nappaliban található. Kintről beszűrődik a vihar pusztító zaja, de azon kívül csak a lélegzetvételünket lehet hallani. Én fel-alá járkálok, mert képtelen vagyok egy helyben maradni, és hamarosan eltűnök a konyhában, hogy készítsek magamnak egy forró teát. Ráveszem magam, hogy Ethant is megkérdezem, mit kér inni, de amikor visszamegyek a nappaliba, hűlt helyét találom. Felbaktatok az emeletre, és természetesen ott áll a szobám közepén elborzadva meredve a földön heverő képekre, melyek mindegyikéről ő néz vissza magára. – El kell menned! – közlöm ridegen, és lökdösni kezdem, hogy minél előbb hagyja el a kínos területet.

– Kelly elmondta, hogy évek óta rajongasz értem. Te miért nem említetted?

– Min változtatott volna, ha tudod? – kérdezem nyersen, és elhatározom, hogy Kellyt is ignorálni fogom a jövőben. Simán kiteregette a magánéletem minden mocskos részletét anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem rá, és nem is akárkinek fecsegte el a kellemetlen információkat. Pont imádatom megszemélyesítőjének kellett továbbadnia azt, amit mindig is szégyelltem? Ethan nem törődik azzal, hogy védő bástyákat húzok közénk; magabiztosan odalép hozzám, és a karjaiba zár, hogy menekülni se legyen lehetőségem. Ajkait az enyémre helyezi, de nem megy tovább, megelégszik azzal, hogy ennyit kap belőlem. Én szeretném, ha továbbmenne, ha lenne indokom a pofonra, amit adni akarok neki, ha lenne mire emlékeznem, amikor néhány perc múlva ki fogom dobni, ha lenne még egy utolsó csók, amivel örökre magához láncolna, még ha nem is maradnék vele az eset után. De ő csak áhítattal végigsimít a hajamon, az arcomon, mind ezt olyan lassúsággal, mintha magába akarná vésni minden vonásomat. A szemében látom a megbánást, a bűntudatot, az irántam érzett szerelmet, és tudom, hogy nem hazudik. Immár elhiszem, hogy ha tehetné, visszafordítaná az időt, és nem menne el aznap Sophiához. Elhiszem, hogy csak a kétségbeesett düh hajtotta hozzá, és az éveken át tartó megszállottság, ami hozzá kötötte. Elhiszem, hogy ez a megszállottság megszűnt, miután Sophia az övé lett, nem úgy, mint az én rajongásom iránta. Mindent elhiszek neki, hogy velem képzeli el az életét, hogy nélkülem számára nincsenek holnapok, hogy ha nem lehet velem, inkább nem lesz senki mással ezután. Mégis eltolom magamtól, és ő tudja, ez mit jelent. Még egy utolsó pillantást vet rám, aztán lassú léptekkel leballag a lépcsőn, majd az ajtó végleg becsukódik mögötte, és én újra magányosan fekszem a földön. Kétségbeesetten ütöm ököllel a padlót, és bömbölve azt hajtogatom, hogy „maradj itt, kérlek, ne menj el”, de hangomat már csak a róla készült fotók hallhatják. Mi aztán tudjuk, hogyan kell totálisan elcseszni az életünket, mert ha másképp döntöttem volna, most az ágyamon feküdnék az ő súlya alatt, megrészegülten az ő csókjaitól. A megbocsátás egy kiváltságos dolog, és nem megbocsátani valakinek, akit szeretsz, és aki emiatt szenved, ugyanakkora bűn, mint amit ő elkövetett, és azóta is bán minden reggel, amikor felébred, és nem talál maga mellett. Azzal, hogy elutasítottam, ugyanolyan bűnössé váltam, mint ő, és számunkra már nincs feloldozás. Csakis egymás oldalán találhatnánk meg a békét, de túl késő, már messze jár. És lehet, hogy a döntésemmel újra más ölelésébe hajtom őt, és megérdemlem, ha ez így fog történni. A kezemben volt a megoldás kulcsa, de én a mélybe hajítottam Ethannel együtt.

***

Reszketve és sikoltozva ébredek az éjszaka közepén. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, csak azt érzékelem, hogy minden porcikám sajog. Rájövök, hogy nem az ágyamban fekszem, hanem a szobám közepén a széttépett papír halmaz tetején, de nincs időm arra, hogy fájó testrészeimmel foglalkozzak. Kirohanok a házból, és egyenesen a reptér felé veszem az irányt. Taxit fogok, melynek sofőrje az ötödik percben kiakad attól, hogy egyfolytában azt hajtogatom, siessen már, mert életek múlnak azon, hogy időben odaérjek.

A látomásaim szintén évekkel ezelőtt kezdődtek, de olyan rég jelentkeztek, hogy azt hittem, végleg megszabadultam tőlük. Tisztán emlékszem az elsőre, amikor nem úgy szembesültem azzal, hogy a szüleim rosszban vannak, hogy hallottam őket ordibálni egymással, hanem látomás formájában ért el az információ. Nem mindig éjjel tört rám, amikor álmodtam, gyakran lettem rosszul a suliban, de senkinek nem árultam el kiborulásom valódi okát. Tudtam, hogy amiket látok, nem egyszerű álmok, nem is fantáziám szüleménye, hanem a valóság, hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy amit láttam, az nem sokkal azután megtörtént. Ezenkívül olyan valóságosnak hatott a látomás, mintha ott lettem volna, még ha nem is én éltem át a történéseket. Olyan volt, mintha az én arcomon csattant volna a pofon, amit anyám apámnak adott vitájuk során, és amit letagadtak előttem, mert nem akarták, hogy a nagyvilág számára kiderüljön, hogy az álompár háza táján nem mennek olyan fényesen a dolgok, ahogyan ők azt tálalják a sajtónak. Olyan volt, mintha az én tüdőm telt volna meg  vízzel, amikor Kelly majdnem belefulladt a medencéjükbe. Ha nem hívtam volna fel az anyját, hogy azonnal menjen ki a kertbe, és húzza ki a lányát a víz alól, be is következett volna a tragédia. Furcsa, hogy szép eseményeket sosem láttam előre, mindig tragikus képek villantak be előttem, amelyek megtörténését nagy részt meg tudtam akadályozni.

Egyik tanárom életét viszont nem tudtam megmenteni, pedig nagyon szerettem őt, és ebbe bele is rokkantam. Bekerültem a pszichiátriára, mert a szüleim akkor már tényleg azt gondolták, hogy nem vagyok normális, amikor azt hajtogattam, hogy én megakadályozhattam volna Mrs. Olsen halálát, ha időben figyelmeztettem volna. A zárt osztályon tudatosult bennem, hogy senkinek sem beszélhetek a képességemről, mert akkor így fogok járni, és apámékkal elhitettem, hogy a modellkedés okozta stressz váltotta ki belőlem az őrület e fajta megjelenését. Hetek múlva hazavittek, mivel közelgett a következő divatbemutató időpontja. Igazság szerint azt is előre láttam, hogy Ethan meg fog csalni Sophiával, de annyira reménykedtem benne, hogy ezúttal tévednek az elém táruló képek. Akármennyire szenvedtem, amikor együtt találtam őket, muszáj volt róla megbizonyosodnom, mert az örök kételybe beleőrültem volna. Jobb volt szembesülni a kínzó valósággal, mint azon tanakodni, hogy vajon megtörtént-e a dolog vagy sem. A legutóbbi látomásom viszont minden eddiginél szörnyűbb volt, és bele sem mertem gondolni, mi lesz velem, ha nem érkezem időben. Felhívtam Kellyt, aki megerősítette a gyanúmat, miszerint Ethan felszállni készül a hamarosan induló gépre. A látomásomban a többiek is szerepeltek; bár nem tudom, ők hogy kerültek ide, nem akarom, hogy bármelyiküknek egy haja szála is meggörbüljön.

Kivágódom a kocsiból, és jóval több pénzt hagyok ott a taxisnak, mint amit érdemelne. Odaszáguldok az információs pulthoz, és elhadarom, hogy az éjfélkor induló gépnek nem szabad felszállnia, mert bár nálunk elcsitult a vihar, őket a felhők fölött fogja utolérni, amely halálos csapást fog mérni a gépre.  Ismét szúrós szemek kereszttüzébe kerülök; annyira megszoktam már ezt a tekintetet, amikor úgy bámulnak rám, mint egy ufóra, vagy inkább, mint egy elmebajosra, aki most szabadult a szanatóriumból. Legszívesebben rögtön kényszerzubbonyba dugnának, de mielőtt megtennék, felrobbantják a bombát, ami darabokra zúzza a szívemet. Amitől megint a földön fetrengek, csak ezúttal a reptér fagyos kövezetén.

– A repülő negyed órája már felszállt. – A hangok messziről jutnak el hozzám, mintha lelassulna a világ forgása, és nem is a felszínen feküdnék, hanem egy földalatti sírban, ahova csak néhány hangfoszlány jut el. Önkívületben hánykolódom, a sikolyaim betöltik a sötétséget, de hirtelen erős kezek fognak le, amik nem engedik, hogy megsértsek valakit vagy önmagamat. Az ürességet, a totális megsemmisülést szerencsére nem tudom sokáig érezni, mert a sokk kiüt, és elvesztem az eszméletemet, ami megváltásként köszönt rám. Mielőtt elájulnék, azt kívánom, ne keljek fel többé, hogy maradjak abban az állapotban, amiben nem tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Ájulás, kóma, halál, tök mindegy melyik, csak az ébrenlét ne húzzon a felszínre, mert ha megteszi, kénytelen leszek saját kezűleg gondoskodni arról, hogy újra a tudattalanság mezejére lépjek.

– Becky, ébredj! Kicsikém, itt vagyok, nézz rám, kérlek! – Biztos csak álmodom, hogy a kezemet fogja, hogy hallom a hangját, hogy folyamatosan a hajamat simogatja… Ha ilyen jó érzés ebben a kómaszerű állapotban időzni, akkor örökre így akarok maradni. Ha végig azt fogom hallucinálni, hogy Ethan itt van mellettem a kórteremben ahova valószínűleg a reptéri tébolyom után hoztak, egész további életemet az ágyhoz kötve akarom élni.

– Nézd, megmozdította az ujjait, szerintem fent van. Becky, nyisd ki a szemed. Tudom, néhányunk nem olyan szép, mint Ethan, de azért olyan rondák sem vagyunk, hogy ne merj ránk nézni. – Ez Tomi hangja. Szóval az egész banda eljött hozzám, hogy angyalként beragyogják a kórházban töltött napokat. Akkor tényleg kinyithatom a szemem, mert ha nem képzeletem szüleményei, hanem angyalok, akkor nem fognak köddé válni.

– Ethan… angyalként még helyesebb vagy… Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak titeket megmenteni… Nem érdemlem meg, hogy itt legyetek mellettem, amikor miattam haltatok meg… Ethan… megbocsájtok… megbocsájtok neked, hogy békében nyugodhass…

– Jesszusom, elmentek neki otthonról! Négyünk közül maximum Seyong lehetne angyal.

– Tomi, fogd már be! Figyelj, drágaságom, hallgass meg, jó? Nem szálltunk fel arra a gépre, mert meggyőztük Ethant, hogy maradjunk még egy pár napot, hátha sikerül elérnie a szívedig. Volt jegyünk, de nem voltunk rajta a repülőn, érted? Itt vagyunk mindannyian, és arra kérünk, hogy fogadd vissza ezt a bolondot. Te vagy a mindene, és esküszöm neked, soha többet nem fog ilyet csinálni. – Könnyekben török ki Seyong szavait hallva, és szorosan magamhoz ölelem. Aztán végigölelgetem Tomit és Lucast is, de Ethanre csak megbűvölve nézek. Annyira boldog vagyok, amiért itt van velem, és hogy nem szállt fel arra az átkozott gépre. Sajnálom az áldozatokat, akik mostanra már nincsenek az élők sorában, és akiket nem tudtam megmenteni, de jelenleg önző módon a szeretteimre koncentrálok, és madarat lehetne velem fogatni, amiért meg tudom őket érinteni, és hallhatom a hangjukat.

– Jó lenne, ha újra járnátok, mielőtt Ethan összetöri a hotel összes tükrét. Mégis hol állítaná be akkor Lucas a szuper séróját? – Tomi elneveti magát, de én riadtan kapom a tekintetem Ethan kezére, és értelmet nyer az, hogy miért van bekötözve. Összeszorul a szívem, amikor elképzelem, hogy elkeseredésében összezúzza a tükröt, és féltőn magamhoz húzom.

– Becky, ti annyira szépek vagytok együtt. Ethan hibázott, de már akkor megbánta, mielőtt elkövette volna. Tudom, ez nem menti fel a bűnei alól, de ne dobjátok el magatoktól a szerelmet. Ethan az egyetlen közülünk, aki abban a kegyben részesült, hogy megtalálta az igazit, ne tegyétek ezt tönkre. Titeket egymásnak teremtettek, és bolondok lennétek, ha ezt figyelmen kívül hagynátok. Ethan veled annyira boldog volt, azóta rosszabb, mint korábban. Szüksége van rád, és kezeskedem azért, hogyha még egyszer megbántana, én látom el a baját. – Halványan Lucasra mosolygok, majd udvariasan jelzem a fiúknak, hogy szeretnék kettesben maradni Ethannel. A srácok bíztató pillantásokat vetnek felénk, majd vidáman távoznak. Ethan mellém fekszik az ágyban, és szorosan magához ölel. Beszívom az illatát, elveszek a tekintetében, és élvezem, ahogy ujjai felfedező útra indulnak a bőrömön. Borzalmasan hiányzott, és nem tudom elképzelni, hogy élhettem volna a közelsége nélkül.

– Annyira nyálas ez a Lucas – mondja nevetve Ethan, de tudom, hogy egyetért barátja minden szavával, csak nem az ő stílusa ilyen romantikus dolgokat mondani. Attól függetlenül ő is érzi, csak megfogalmazni nem tudja, amit a szíve súg neki.

– Nem csókolnál meg végre? – kérdezem kissé incselkedve, mire áhítattal néz rám.

– Szabad? – kérdez vissza halkan, de hiába bólintok, először nem a számat veszi célba. Végigcsókolja arcom minden négyzetcentiméterét, a nyakam, a hajfürtjeim, én pedig úgy fogadom minden érintését, mint a szomjazó, szikkadt föld az esőt több hetes szárazság után.

– Én is szeretnék egy ilyet a te neveddel – bökök a tetkójára, mire felhúzott szemöldökkel mered rám.

– Nem lesznek berágva miatta a modell ügynökségeknél?

– Kit érdekel? – legyintek, majd magamhoz rántom, mivel továbbra sem egyesítette ajkainkat. A csókja életre kelt, reményt ad, és minden benne van, amire vágyom: a bocsánata, a szerelme, a boldogsága, amiért újra így bújhat hozzám, és minden, amit imádok benne.

Másnap együtt ülünk repülőre, de nem félek attól, hogy le fogunk zuhanni, mert azt biztos előre láttam volna. Nem beszélek a srácoknak arról, hogy honnan értesültem a gépük lezuhanásáról, ők abban a hitben élnek, hogy a hírekben hallottam, hogy a vihar miatt következett be a tragédia.

– Mi van veled, szívem? Nem mondtad még el Tominak…? – kérdezem Seyongot, egyik hajtincsét birizgálva.

– Halkabban, nehogy meghallja! Hogyan mondhatnám el neki? De ne törődj velem, élvezd az örömödet, és foglalkozz a pasiddal – mondja egy szégyellős mosoly kíséretében.

– Hé, unatkozom. Neked ott a pasid, ne sajátítsd ki Seyongot is – mondja Tomi megjátszott sértődöttséggel hangjában, és birtoklón magához húzza a barátját. Még ha Seyong nem is hiszi el, biztos vagyok benne, hogy Tomi nem közömbös iránta, és megfogadom, hogy segíteni fogok nekik az egymásra találásban. És Lisette-tel is beszélni fogok, mert megszakad a szívem Lucas fancsali képét látva. Úgy sajnálom, amiért egyedül ücsörög a zenébe mélyedve, ami a fülében bömböl, amíg engem Ethan ölel, Tomi meg Seyong agyát húzza. Lisette és én nem vagyunk barátnők, igazából elkerültem őt, mert idegesített, hogy rosszul bánik Lucasszal, de minden éremnek két oldala van. Szeretném megismerni az álláspontját, hátha az olyan dolgokra fog rávilágítani, ami más fényt fog vetni a viselkedésére. Nem elégszem meg azzal, hogy Ethan meg én boldogságban úszunk, azt szeretném, ha a többiek is megtapasztalnák végre ezt a csodát. És ki tudja? Talán kiderül, hogy jó kerítőnő vagyok.

– Ez a tiéd – húz elő a zsebéből Ethan egy összehajtogatott papírlapot. Felcsillan a szemem, mert azt hiszem, hogy egy szerelmes levél, amiben szép szavakkal ecseteli irántam táplált érzéseit, de meg kell lepődnöm, amikor a tiszta fehérséggel találom szemben magam.

– Egy üres lap? Ennél azért több romantika is szorulhatott volna beléd, Ethan Lance! – vijjogom nagy szemeket meresztve rá, de ő nem kezd mentegetőzni, csak szerelemittasan vigyorog rám.

– Ez a papír azt szimbolizálja, hogy szeretnék veled mindent tiszta lappal kezdeni. Mostantól ne gondoljunk a múltra, ne siránkozzunk azon, amit már nem tudunk megváltoztatni. Ha tehetném, minden nap ezerszer bocsánatot kérnék tőled, de ezzel újra és újra feltépném a sebeinket. Ezért kérem azt, hogy felejtsünk el mindent, és kezdjük nulláról az egészet. – Nem mondok semmit, csak gondosan összehajtom a lapot, és elteszem, mert számomra többet ér bármelyik szerelmes levélnél a jelentése miatt. Mindig titkoltuk a nagyvilág előtt a kapcsolatunkat, de most senkivel sem foglalkozva csókolom meg Ethant a repülő kellős közepén, és az sem érdekel, ha holnap több újság címlapján fog virítani a rólunk készült lesi fotó.